KILENCEDIK FEJEZET: AZ EGYHÁZ URALMA ALATT

A XI. század közepén Anglia történetének egyik legnagyobb fordulójához érkezett. Eddig távol élt a kontinens politikai forgatagától és még intézményeiben is, bár Nyugat szelleme hatotta át, lényegesen különbözött a régi frank birodalom hűbéri utódkirályságaitól. Egész politikai berendezésén látszik, hogy akárcsak a skandináv, magyar vagy szláv államrendszer, a frank törzsországok határán alakult ki nyugati hatás alatt ugyan, de egészen más elvek alapján. A szigetország az 1066-ban bekövetkezett normann hódításig abban a széles politikai övben helyezkedett el, mely Nagy Károly egykori birodalmának határát Írországtól egészen a Balkánig szegélyezte. Ezzel a világhelyzettel együtt adva volt az angol külpolitika orientációja is. A skandináv orientáció, mely a római birodalom összeroppanása óta dominált, Knud dán király (1016–1036) nagy tengeri birodalmában érte el tetőpontját. Anglia ekkor dán jogar alatt résztvett az Északi-tenger partvidékének politikai összefogásában. A Knud-fiak egyenetlensége miatt azonban Angliának sikerült visszaszereznie önállóságát, amit rövidesen II. Aethelred és Emma normandiai hercegnő fiának, Hitvalló Edvárdnak személyében (1042–1066) a régi angol-szász dinasztia visszahívása követett. Amikor Hitvalló Edvárd normandiai számüzetéséből visszatért, hogy Anglia trónját elfoglalja, inkább egy francia szerzeteshez, mint egy angol királyhoz hasonlított. Franciául beszélt s gregoriánus szerzetes módjára gondolkozott. Miután az angol bárók úgysem engedték, hogy politikával sokat foglalkozzék, életét inkább az egyház dolgainak szentelte. Az ő idejében hagyja el az angol-szász királyság eddigi székhelyét, a Wessexben fekvő Winchestert és költözik London mellé, Westminsterbe. Edvárd a híres apátság szerzeteseivel kívánt együtt élni. Normandiából sok elfranciásodott normannt hozott magával vagy hívott magához, ezeknek aztán a legfontosabb egyházi és világi méltóságokat adta. Ám az idegenek nem nyujtottak az új királynak annyi támaszt, hogy a partikularizmust, mely a féltucat earldom keretében szervezkedett, megtörje. Csak úgy, mint azelőtt az earldom-ok a feudális arisztokrácia kezében önálló tartományokat alkottak és csak úgy, mint előbb az earldom-ok javarészét Godwin házának kezében találjuk. Edvárd, hogy uralmát megerősítse, a nagy earl leányát vette el feleségül. De Edvárd nem akart Godwin foglya lenni, épp ezért a béke éveit, melyeket Anglia uralkodása alatt élvezett, arra használta fel, hogy Godwint megbuktassa. Szövetkezett tehát a nagy earl, Dél-Anglia urának, legnagyobb ellenlábasaival, Northumbria és Mercia (csak részben) earljeivel és ezzel a ligával Godwint menekülésre kényszerítette (1051). A következő évben azonban Godwin a királyt megadásra bírja. Lehetséges, hogy Godwin visszatérését az a gyűlölet is elősegítette, amelyet a király normann környezete iránt éreztek. Amikor Godwin 1053-ban meghalt, nagyobbik fiára, Haraldra nemcsak óriási fekvőségeket, hanem egy bizonyos maior domus-ságot is hagyományozhatott. Mindez azt mutatja, hogy a központi hatalom már a nagy viadal előestéjén elvesztette csatáját a partikularizmussal szemben. A király több ilyfajta kísérletet nem tett. Bizonyos feudális egyensúlyállapot következett be, mely partikuláris megoszláson, főleg Észak és Dél ellentétén nyugodott. Northumbria és Mercia nem engedte, hogy Harald korlátlanul uralkodjék.

Edvárd szűzi házassága a legnagyobb veszélybe sodorta a királyságot. A witan, a nagyok tanácsa, a választó-királyság álláspontjára helyezkedett és a hatalmas maior domus-nak, Haraldnak nyujtotta a koronát. Haraldnak azonban csakhamar ellenfelei támadtak Normandia hercege, Vilmos és Harald Hardrada norvég király személyében. Az angol trón birtokáért Észak és Nyugat még utoljára versenyre kel. Eggyel talán még a partikularizmus által legyöngült angol királyság is meg tudott volna birkózni, de így, két felé küzdve, el kellett buknia. Mialatt a vikingeket Yorknál a híres nehézfegyverzetű, lovasított gyalogságnak, a housecarls-nak sikerült lépésről lépésre visszaszorítani, Vilmos normann herceg hajói Pevensey-nél partot értek. A francia sereg nem képviselte Normandia rendes hadát, hiszen Vilmos a hűbérjog értelmében hűbéreseit ily távoli és hosszantartó hadjáratra nem is hívhatta össze, a sereg tulajdonképpen a hadi vállalat hírére egy mindenfelől, Normandián kívül legtöbbnyire Bretagne-ból és Flandriából, összeverődött zsoldos-csapat képét mutatta. Lovakkal érkeztek és lovakon, hűbéri módra, rohantak Hastings mellett az angol nehéz gyalogságra, melyet egyszerűen letiportak (1066). Anglia gyöngesége a nagy csatavesztés után vált igazán nyilvánvalóvá: az earls, a thans, a püspökök és a sheriffs, mindegyik csak a maga kis magánügyét nézte és sietett a győzővel valamiképp megegyezni. Karácsonyra Vilmost már meg is koronázták. Mialatt az ünnepi szertartás folyt és mialatt Vilmos magát II. Aethelred normann felesége révén Hitvalló Edvárd jogos örökösének és „a jó, ősi jog” őrének nevezte, katonái árulástól félve, az angol-szászok házaira tűzcsóvát dobtak. Sokan azt hitték, elég, ha alávetik magukat, nagyobb bántódásban nem lesz részük, mint a barbár Knud idegen uralma alatt. A barbár Knud, ki ép hogy megkeresztelkedett, angol-szász hívekkel vette magát körül és kinek-kinek jogát tiszteletben tartotta. A művelt Nyugat keresztény lovagjainak kellett jönniök, hogy Anglia megtudja, mit jelent az idegen uralom. Az angol-szász nemesség birtokainak tömeges elkobzása már közvetlenül a csatavesztés után megkezdődött és azután is a lázongások miatt többször megismétlődött.

Hódító Vilmos apránként, vidékről vidékre haladva, vette Angliát birtokába. 1068 végére már az egész Dél-Angliának korlátlan ura volt. Ezzel szemben Északon, Mercia és Northumbria még továbbra is meg tudta tartani önállóságát; itt meg kellett elégednie névleges elismertetéssel. Amikor azonban a két leghatalmasabb earl, Edwin mint Mercia és Morcar mint Northumbria koronázatlan fejedelme másodszor is fellázadt és ekkor a dán király fiaival és a független „vad Wales” kelta lakosságával is összejátszott (1069), a nagy északi háború kikerülhetetlen volt. Egész területek lakosságának kipusztítása mutatta, hogy a király győzött. Amit az angol-szász királyi ház sohasem tudott megvalósítani, azt Normandia hercege irgalmat nem ismerő kegyetlenséggel egy csapásra elintézte: Északnak és a Danelaw dán lakosságának territoriális különállása és ellenkezése örökre megszűnt. Mindez lehetőséget adott arra, hogy Anglia különféle jogú és etnikumú lakossága egységes nemzetté olvadjon össze. A Danelaw mindeddig sikeresen távol tudta tartani magától a feudális behatásokat; itt a földet még javarészt faluközösségi formák közt a szabad parasztság kezén találjuk. Most a földesurak ezen a területen is megjelennek. Öt évre a hódítás után Vilmos az utolsó partikuláris ellenállást is letörte.

Az új uralommal a nyugati frank hűbérrendszer is bevonult Angliába. Már az angol-szász korban is beszélhetünk bizonyosfajta feudalizmusról, de ez a feudalizmus a hűbéri elemek rendszeres kifejlesztése híján nyugati értelemben vett hűbériséggé sohasem formálódott. Most a győzővel egy csomó francia lovag vetődött a szigetországba, kik természetesen az elkobzott birtokokból hazai szokás szerint hűbérjogon kaptak dús adományokat. Ám az angol-szász nagyoknak is, ha birtokukat – rendszerint pénzben fizetett váltságdíj fejében – meg akarták tartani és ha továbbra is szerepet kívántak vinni az ország kormányzásában, alkalmazkodniok kellett a nyugati hűbérjog szabályaihoz. A nyugati feudalizmus természetesen, mihelyt meghonosodott, az angol-szász szokásjog olvasztó kemencéjébe került, úgyhogy idővel egy sajátos, lényegét nézve kolóniális jellegű hűbériség alakult ki. A hódító nem hiába volt Franciaország legcentrálisabban igazgatott hercegségének ura, az új hazában mindazt el akarta érni, aminek francia földön évszázados hagyomány ereje állta útját. A francia jövevényeknek rövidesen azt kellett tapasztalniok, hogy Vilmos kontinentális előjogaiknak megrablására tör. Az elkeseredettek minden vad dühével már 1075-ben fegyvert fogtak, ám Vilmos szűkebb híveinek és nem kis mértékben angol-szász alattvalóinak segítségével lázadásukat leverte. Ennek a győzelemnek volt köszönhető, hogy a jövőben is a hűbériségnek nem centrifugális, hanem centripetális ereje érvényesült az új királyság berendezésében. Nagy összefüggő territoriumok a francia vagy a német fejlődés mintájára nem fejlődhettek ki, mivel Vilmosnak gondja volt arra, hogy a bárók ne egy helyen, hanem több shire területén szétszóródva kapják ki birtokaikat. A partikuláris államfejlődést Anglia új királya még csírájában elfojtotta. A territoriális érdekek nagy védőbástyáinak, a féltucat earldom-nak el kellett tűnnie. Egyedül csak a walesi és a skót határ mentén, a védelem sikeresebb megszervezése érdekében, állott fenn négy palatinatus: Chester, Shrewsbury, Hereford és Durham, de idővel ezek is megszűntek.

Az anglo-normann hűbériség sajátságai nagyrészt abból magyarázhatók, hogy az angol-szász intézmények közül nem egy továbbra is életben maradt. A hűbéri elv hatása alatt a hundred földesúri-hűbéri bírósággá alakult át, mely természetszerűleg minden hűbéri dologban illetékes lett. A lordok azonban sem a magas igazságszolgáltatást, sem a büntetőbíráskodást nem tudták kezük közé kaparintani. Ugyanis a shire- (grófság-) rendszer a normann uralom alatt is meg tudta őrizni feladatkörét és királyi jellegét. A shires, az angol grófságok élén egy-egy sheriffet találunk, kiket a normannok a francia vicomte-okkal hasonlítottak össze. A sheriffek azonban hivataljogon igazgatták grófságukat (néha többet is), tisztségük sohasem vált hűbérré és örökletessé, minek következtében a király bármikor letehette őket. Tehát a királyságot erről az oldalról sem fenyegette az a veszély, hogy jogait territoriumok fogják megcsonkítani.

A sheriff legfontosabb teendői közé a királyság adóinak és domaniális jövedelmeinek behajtása tartozott. Nem lennénk azonban a gazdaságilag fejlett, kereskedelmileg előrehaladott Angliában, ha a pénzügyi rendszer nem mutatna erős üzleti-racionális jelleget. A grófság jövedelmeinek behajtása ugyanis bérlet formájában történt. Már Hitvalló Edvárd korában előfordult az, hogy a királyi uradalmakat magánosoknak, sőt maguknak a sheriffeknek bérbeadták. Most azonban, ilyen előzményekre támaszkodva, az anglo-normann királyság a bérbeadásnak egész rendszerét építette ki. Ha a sheriff a pontosan meghatározott évi bérösszegnél többet hajtott be, a többlet az ő haszna volt, ellenkező esetben a hiányt saját zsebéből kellett fedeznie. Nem minden adót számítottak be a bérösszegbe, a firma comitatusba. Az úgynevezett dán-pénzt, melyben a középkori királyság első egyenes adóját kell látnunk, a sheriff külön szedte össze a királyság számára. Ez az adó onnan kapta nevét, hogy a királyság régebben a dánoknak fizetendő hadisarcot adó formájában hárította a lakosságra. Később ilyen alkalom nélkül is szedték, Hódító Vilmos aztán rendes, mindenkit terhelő évi adót csinált belőle. A sheriffet hűbér-birtok és az úgynevezett auxilium vicecomitis – egyfajta pénzadó – illette meg. Ez a bérletrendszer természetesen lelkiismeretlen sheriffek kezében könnyen illetéktelen adópréssé válhatott, ám előnye tagadhatatlanul nagy volt. A kincstár mindig biztos lehetett abban, hogy az adót megkapja, továbbá azt is előre tudhatta, mennyi az, amire számíthat.

A sheriff az exchequer embereinek számolt el a bérletösszegről és azokról a pénzekről, melyeket a király számára külön hajtott be. Az exchequer, latinul scaccarium, neve onnan eredt, hogy a legfelsőbb pénzügyi hivatal asztalkáját a számolás megkönnyítése céljából sakk-mintájú terítővel borították be. A hivatalban I. Henrik óta (1100–1135), alighanem a laoni iskola hatása alatt, a régi arab abacus számolási rendszer honosodott meg. Az anglo-normann királyság fejlett szervezetére vall, hogy míg másutt a királyi udvar az adminisztratív, igazságszolgáltatási és törvényhozási teendők elvégzésére ugyanazokat az embereket alkalmazta, addig Angliában külön hivatal alakul ki a gazdasági ügyek vezetésére. A Capeting Franciaország csak a XIII. század közepétől kezdve tud hasonló intézményt felmutatni. Ugyanígy teljesen egyedülálló az akkori középkori világban, hogy a király az adó kivetése céljából egy mindent átölelő nagyarányú birtok-katasztert fektessen fel. A „domesday book” – így hívták azt a birtokfelvételt, melyet I. Vilmos 1085–1086-ban készíttetett – azonban még másról is beszél, beszél Anglia tökéletes feudalizációjáról. Minden föld hűbérnek számított és minden föld a birtoklás hierarchiájában legfelsőbb fokon a királyt tekinti tulajdonosának. Az angol-szász idők ezt a királyi felső tulajdonjogot még nem ismerték. Az a tétel azonban, hogy minden föld, legyen az akár egyházi vagy parasztbirtok, a királytól függ, a hűbérjog és birtokjog teljes összeolvadására vezetett. Német- és Franciaországban a hűbér mellett ismerték a teljes tulajdonjoggal bírt, kötetlen allodiumot is. A király főtulajdonjogának elve mindennél jobban mutatja, hogy Anglia a hűbéri rendszer átvétele után is megtartotta az európai fejlődésben sajátos különállását. E tekintetben a szigetország nem a frank törzsterület, hanem a keleteurópai (szláv, magyar) országok államéletére hasonlít.

A király legfelsőbb hűbérurasága a birtokjogon kívül a személyi kötöttségek rendszerében is érvényesült. Az „oath of allegiance”, melyet Vilmos 1086-ban koronavazallusaitól és azok alvazallusaitól egyaránt megkövetelt, nem volt egyéb általános hűbéreskünél. Ezen az alapon az anglo-normann király a hűbér-piramis legalsó lépcsőivel is közvetlen kapcsolatot tudott fenntartani. A vazallus csak olyan hűbérköteléket vehetett magára, mely a király iránti hűséget nem érintette, ha ura a királlyal szembehelyezkedett, segítségadásra nem volt köteles. Ezzel ellentétben Franciaországban, hol a királynak vagy a hűbérúrnak semmi befolyása nem volt az alvazallusokra („vazallusom vazallusa már nem vazallusom”), a vazallusnak urát bárki ellen, magán vérbosszú-harcaiban is (cavalcata), követnie kellett. Ezzel függ össze, hogy Angliában a magánharc (Fehde) tiltva volt, holott azt Normandiában az államhatalom bizonyos korlátozásokkal tűrte. A vazallusok katonaszolgálatát a normannok – épp ezért Angliában, Normandiában és Sziciliában egyenlőképpen – sajátságos módon szabályozták. Először is az országos felkelés kötelezettsége továbbra is érvényben maradt (angol-szász neve fyrd), még pedig ugyanúgy mint előbb, bizonyos birtok-egység (öt Hufe) alapján. A korona-vazallusok különben pontosan meghatározott kontingens kiállítására voltak kötelezve, melynek nagysága nem a hűbérbirtok, hanem a seregegység („the unit of the feudal host”) után igazodott. A kontingens-egység (constabularia) 10 lovasból állott. A király nem törődött azzal, hogy korona-vazallusa ténylegesen hány lovaggal rendelkezik, s hogy mikép tesz hadkiállítási kötelezettségének eleget; de mindig ragaszkodott a harcos-szám betartásához. A kontinensen a király vazallusának valamennyi alvazallusára igényt emelt. Ezáltal azonban mindazokat a kifogásokat, amelyeket az alvazallusok uruknak a hadbaszállás kijátszására tettek, a királynak is tekintetbe kellett vennie. Így történt aztán, hogy a francia vagy német vazallus egészen jelentéktelen számú vitézzel jelent meg a királyi táborban. Az alvazallusok között még mindig akadt olyan, aki a senior asztalánál élt, legtöbbje azonban már birtok fejében teljesített hadi szolgálatot. A birtokadományozásnál a lovagi hűbér-egységet (feuda militis) vették alapul, mely évi 10–20 Pfund bevételnek felelt meg. A király a normann Angliában a rendelkezésére bocsátott lovag-sereget – kb. 5000 harcost – bárhogyan felhasználhatta, nem úgy mint Franciaországban, hol a hűbéresek összállományát csak országvédelemre lehetett egybehívni. Mindent összevetve, a hadkötelezettség szabályozása az új uralom alatt ugyanolyan racionális nézőpontok alapján történt, mint a pénzügyek megszervezése.

Az államélet romanizálásával párhuzamosan haladt az angol-szász kultúra rohamos franciásodása. E tekintetben már Hitvalló Edvárd sokat tett. Azokkal az egyháziakkal, kiket Vilmos az új hazában a püspökségek és apátságok élére Franciaországból meghívott, a „latin szellem” győzedelmesen vonult be a költészet, a tudomány és a vallás életébe. Ám ezek a papok a cluny reform alapján állottak és legfőbb uruknak a pápát tekintették. Mindeddig az angol-szász egyház meg tudta tartani tartományi különállását, most a normann hódítással az angol-szász egyház is Róma hatalma alá került. Vilmos kapcsolatai a pápasággal nem voltak új keletűek. Római kuria és Normandia könnyen egymásra találtak a francia király ellen. Amikor aztán Anglia birtokbavételének terve felbukkant, a pápai udvar Hildebrand, a későbbi VII. Gergely tanácsára Vilmos mellé állott, zászlót küldött neki, hogy mint Szent Péter katonája küzdjön az „eretnekek” ellen. A pápaság azonban nem mindenben érte el vágyai beteljesülését. Vilmos VII. Gergely hűbérigényét Angliára nézve durván visszautasította (1080) és arról sem akart tudni, hogy a királyt megillető egyházfőségről lemondjon. Akárcsak trónelődjei, a püspök- és apátválasztásnál a jelölés jogát fenntartotta magának, a zsinatok összehívását királyi engedélyhez kötötte, mint ahogy főpapjai is csak rajta keresztül érintkezhettek Rómával. Így alatta Angliában nem a gregoriánus, hanem csak a cluny reform-eszmék verhettek gyökeret. Javarészt a lombard (paviai) eredetű Lanfranknak volt köszönhető, hogy Angliában cluny irányú kolostorok keletkeztek. Mint Anglia prímásának, Canterbury érsekének (1070–1089) sikerült az angol-szász egyházat Róma követelményei szerint átreformálnia. Bár a papi nőtlenség továbbra is csak puszta óhaj maradt, megszüntette a sheriff és a püspök együttes bíróságát, keresztülvitte az egyházi és világi ügyek szétválasztását és ezzel kapcsolatban új egyházi bíróságokat létesített, amivel a világiak befolyását az egyház dolgaira lényegesen csökkentette. Mint kitűnő diplomata, ki a pápai vikáriusság birtokában befolyását a skót, az ír egyházra és Walesre is ki tudta terjeszteni, arra volt hivatott, hogy a pápai udvart az invesztitúra-kérdésben autokrata uralkodójával szemben mérsékletre bírja.

Még élt, amikor Hódító Vilmos fia, Rufus II. Vilmos (1087–1100) az ország kormányzását átvette. Az új király éppen nem volt uralkodói tulajdonságok híjával – királyságának területét úgy Wales, mint Skótország felé jócskán gyarapította – de nyers ember, igazi laikus volt, ki csak beteg óráiban szeretett Istenhez imádkozni. Az egyházban legjobb akarattal is csak anyagi erőforrást látott; az elhúnyt püspök vagyonára rátette a kezét és a pásztor nélkül maradt egyházat, ameddig csak lehetett, saját gazdálkodásába vette (regále- és spoliumjog). Így tett a canterbury érseki székkel is, midőn Lanfrank meghalt. Ötévi vacantia után volt csak hajlandó az ugyancsak lombard és Bec-i (Normandia) apát Aosta-i Anzelm, a nagy egyházi író, személyében új érsekről gondoskodni. A gregoriánus irány Anzelmben kitartó harcosára talált. Eredményeket azonban nem ért el, úgyhogy idegenbe kellett mennie. Az angol invesztitúra-harc akkor robbant ki, amikor II. Vilmos gyermektelenül meghalt és a trónt öccse, I. Henrik (1100–1135) örökölte. Elődjének önkény-uralma nemcsak az egyházi reformereket keserítette el, hanem a világi arisztokráciát is a királyság ellen hangolta. I. Henriknek mindjárt azzal kellett megkezdenie uralkodását, hogy egy szabadságlevélben (charta libertatum, 1100) fogadalmat tett a jog uralma mellett, amit így fejeztek ki: „Edvárd király jó törvényét helyreállította”. A király legfelsőbb seniorjogából, melyet elődje, Rufus Vilmos oly kíméletlenséggel kihasznált, egyet-mást engedett. Többek között kimondta a lovag-hűbérbirtoknak adómentességét és szelidített a vazallus-jog házassági kötöttségének szigorán. Anzelm érsek is visszatérhetett az országba. Mindezekkel az engedményekkel I. Henrik meggátolta a reform-egyház és az elégedetlenkedő nagyurak összefogását. Legfőkép ennek tudható be az angol invesztitúra-harc gyors lefolyása. A küzdelem rövid ideig tartott (1107), ennek dacára erős elvi vitát váltott ki, melyben a pápa részéről Anzelm, a király szinte korlátlan egyházfősége mellett Gerhard yorki érsek vettek részt. Bár a király az egyház javára lemondott az invesztitúra-jog gyakorlásáról, a temporáliákra homágiumot, hűbéresküt követelhetett és a kánoni választásnál is jelen lehetett, ami természetesen befolyását az egyházi székek betöltésénél továbbra is biztosította. Ugyanígy a világiakkal szemben is Henriknek sikerült uralmát megszilárdítania.

Mialatt a kis Normandia Anglia birtokbavételével erős alapzatú királysággá növekedett, a nagy Karoling-birodalom összezsugorodott maradványa, a francia királyság, végkép a többi francia tartomány közé süllyedt. I. Fülöp (1060–1108) teljes mértékben számolt a királyság tartományi helyzetével s úgy rendezkedett be a dinasztia számára megmaradt Ile-de-France területen, mintha maga is tartományúr volna. Politikája nem egy király, hanem egy hűbérfejedelem politikája. Uralkodásának közepéig még a Karolingok módjára összehívta a nagyokat udvarába, hogy tanácsukat kikérje és hogy a királyi udvar elé vitt vagy tartozó perekben velük törvényszéket üljön. Ilyen ünnepélyes udvari összejövetelekről uralkodása második felében már nem hallunk. A hercegek és grófok eltűnnek az udvarból, 1085 után aláírásuk már hiányzik az okleveleken. A király engedi, hogy a nagy vazallusok leszokjanak a hűbér-esküről. Ez az idő, amikor a francia király és az önállóvá vált territoriumok között az utolsó szálak is elszakadtak. Ilyen körülmények közt csak természetes, hogy a királyság törvényhozó működése teljesen elsorvadt, a francia királyok nem ország, hanem pusztán házi hatalmuk körzetében uralkodnak. Udvaruk kihal, a főnemesség távol tartja magát, nem érzi többé érdemesnek vagy szükségesnek, hogy jelenlétével emelje a királyság fényét és hatalmát. De ennek megvolt a maga jó oldala is. A parányi területre megcsappant királyi közigazgatás domaniális arányokat öltött, apró nemesek, kisebb hűbéresek azok, akik a királyt tanáccsal ellátják és az ország igazgatásában segítségére vannak.

A francia királyság a maga gyöngeségében képtelen volt megakadályozni azt, hogy tőszomszédságában a normann herceg vezetése alatt Anglia bevonásával egy nagyhatalom alakuljon ki. A királyság nagy kárára I. Fülöp még kiskorú volt, amikor Hódító Vilmos Anglia meghódítására indult. Az ügyek tényleges vezetését az elhúnyt I. Henrik király sógora, Balduin flandriai gróf ragadta magához, aki saját érdekén kívül egyébbel nem törődött. Engedte, hogy a királyság egykori leghívebb vazallusa, Normandia Angliára tegye kezét. A helyett, hogy Anjou grófját Hódító Vilmos ellen viselt küzdelmében segítette volna, a királyság főpapjaival Le Mans püspökségének betöltése miatt az egyházból kiátkoztatta. A különben is hatalmas Rudolfot, Valois grófját még nagyobb tekintélyhez és Vitry átengedésével még nagyobb vagyonhoz segítette, amikor beleegyezett abba, hogy az anyakirálynőt feleségül vegye. A királyság legfőbb támaszai, a püspökségek közül Párist, Beauvais-t és talán Orléans-t is honbelieknek adta. Ennek következtében, amikor Balduin 1067-ben meghalt s a király maga vette át az ország kormányzását, a Flandriáért vívott nagy hadjáratában ezek a püspökségek nem támogatták.

A fiatal király korát meghazudtoló érettséggel látott hozzá a gyönge régens-kormányzat mulasztásainak kiküszöböléséhez. A királyság külpolitikai alapja valaha az erős Normandián nyugodott; miután azonban a hű szövetségesből félelmetes ellenség vált, a királyságnak más támpont után kellett néznie. Így jutott Normandia egykori politikai szerepe a kis Flandriának. A király politikai képességére vall, hogy Flandriát az új trónkövetelővel, Róberttel szemben csatavesztés (1071) után is a királyság számára biztosítani tudta. A támadó hirtelen frontot cserélt: elismerte Róbertet Flandria grófjának, sőt ennek gyámleányát, a holland Bertát feleségül vette. Még nyert is az üzleten: Corbie ismét visszakerült a francia király birtokába. A flandriai hátvéd védelme alatt Fülöp már felvehette a harcot az anglo-normann királlyal. Váratlanul jó szövetségest talált Vilmos anglo-normann király legidősebb fiának, Róbertnek személyében, ki apjától a maga számára a normann hercegséget és Maine grófságot követelte. A francia király és Róbert egyesült hadának sikerült Vilmost megvernie (Gerberoi, 1079), minek következtében Róbertnek a normann hercegség, Fülöpnek jutalmul Gisors birtoka jutott. Az igazi harc azonban csak akkor indult meg, amikor Rufus Vilmos, Róbert öccse, került Anglia trónjára (1087). A kíméletlen Rufus Vilmos szövetkezett a hatalmas aquitaniai herceggel, hogy a francia királyságot eltüntessék a föld színéről. A nagy támadást azonban a király várai fel tudták tartóztatni (1098), ám a királyság politikája maga képtelen volt megakadályozni, hogy Rufus Vilmos utóda, Beauclerc (I.) Henrik, Róbert herceget el ne fogja és Normandia különállását meg ne szüntesse (Tinchebrai-i csata, 1106.). A francia politika mesterkedései, hogy a lázadó bárók és a dinasztia perpatvarainak kihasználásával Normandiát elszakítsa Angliától és újra hűbérfüggésbe hozza, eredmény nélkül maradtak. I. Fülöp csupán saját királyságának létét tudta biztosítani.

Az öregedő király élete utolsó nyolc évében az államkormányzást első házasságából (Berta) született fiának, a későbbi VI. („Kövér”) Lajosnak (1108–1137) engedte át. Ez a fakó arcú, óriás termetű ember, fáradhatatlanul forgatta a kardot, bivaly-természetének egész vad erejével vetette be magát a küzdelembe. Az öregedő talpig-katona, amikor már alig bírta mozgatni tagjait, állítólag így kiáltott volna fel: „Ó, mily siralmas helyzet a miénk; az erőnek és a tapasztalásnak nem lehet sohasem egyszerre örülni! Ha tapasztalt lettem volna, amikor fiatal valék, vagy ha annyi erőm lenne most, amikor öreg vagyok, mint hajdan, sok birodalmat hódítottam volna meg világéletemben!” Halála után szemére vetették kapzsiságát. Valóban, VI. Lajos minden alkalmat kihasznált, hogy vagyont gyüjtsön és uradalmának állományát gyarapítsa. E tekintetben azonban már apja jó példával járt elől. Fülöp legfontosabb szerzeményének Vermandois bekebelezését kell tekintenünk, melyet elhalás következtében beálló hűbér-üresedés jogán a királyságnak követelt. Vermandois-t azután tulajdon testvérének, Nagy Hugónak adta, kinek leszármazói, a Vermandois-i Capetingek a királyságnak jó szolgálatokat tettek. Ugyanígy Fülöpnek szerencsés kézzel sikerült Vexint, melynek birtokáért elődei oly sokat küzdöttek, a gróf kolostorbavonulása után a királyság birtokaihoz csatolni.

Ezt a birtokszerző politikát folytatta a fiú VI. Lajos. Apja javarészt a hűbér-háramlás vagy vétel formájában kívánta növelni a királyság tartományi erőforrásait. Kövér Lajos ezen eszközökhöz még másokat is társított: már kora fiatalságában Chartres-i Ivo hatása alá kerülve, az egyház által hathatósan támogatott békemozgalmat magáévá tette, s azokat a nagyvazallusokat, akik alvazallusaikkal állandóan hatalmaskodtak, törvényszéke elé idézte s az ítélet alapján nekirontott váraiknak és elszedte birtokaikat. Nem szabad elfelednünk, hogy az Ile-de-France kisebb-nagyobb várurai a végén a mozgást a király számára szinte teljesen lehetetlenné tették. Most VI. Lajos a békeosztó király szerepében a rakoncátlan hűbérurakat megfékezte, birtokaikkal pedig a királyi fiskust gazdagította. 1101–1135 közt Lajos soha le nem szállt a nyeregből. A kisebb seigneurségek hatalmának letörését a hűbérfejedelmek már több mint egy félszázaddal előbb elvégezték a maguk területén. A királyság csak VI. Lajos uralma alatt jutott odáig, hogy a partikularizmus példaadását kövesse. A nagy hűbér-fejedelemségek alávetésének ideje azonban még csak azután jött el. A legtöbb bajt Flandria okozta, amelynek grófját, a dán Jó Károlyt meggyilkolták. A sokféle trónvárományos között a király Róbert normann herceg fiát, Cliton Vilmost támogatta (1127), amikor azonban Cliton Vilmos nem felelt meg a hozzá fűzött reményeknek és a flandriaiak tagadni kezdték a francia király grófjelölő jogát, Cliton Vilmost elejtette és hűbéres formák között az erős kezűnek mutatkozó elzászi Thierri-t ismerte el.

A flandriai szövetség akkor bontakozott ki a maga arányaiban, amikor Kövér Lajosnak, I. Henrik (Beauclerc) angol királlyal gyűlt meg a baja. Az egyesült normann-angol hadak munkáját megkönnyítette, hogy a királyság örök ellenségei, Blois grófja és az Ile-de-France várurai, az anglo-normann koalíció oldalára álltak. Lajos szerencséjére a hercegség bárói két pártra szakadtak, mindkettő a hercegség felújítása mellett kardoskodott, csak az egyik párt Adelin Vilmos, az angol király legidősebb fia, a másik párt a francia-jelölt: Cliton Vilmos alatt kívánta az önállóságot elérni. Lajosnak azonban meg kellett elégednie egy megalázó békével, melyben az angol király Maine-t és Bretagne-t is megkapta (1113). Még két alkalommal (1116–1120, 1123) próbálkozott Lajos a szerencsével, utoljára. Anjou grófja is vele harcolt. Ám Henrik angol király vejét, V. Henrik német császárt a Capeting király ellen tudta mozgósítani, Anjout pedig azáltal szerelte le, hogy egyetlen megmaradt gyermekét, Matildot, V. Henrik császár özvegyét Plantagenet Geoffroi-nak adta feleségül (1127). Ez a dinasztikus kapcsolat tette 1154-ben lehetővé, hogy az Anjou eredetű Plantagenet-ház kezében Anglia, Normandia, Anjou és Maine egy hatalmas birodalommá egyesüljön. Így mindaz a nagy erőfeszítés, amellyel a francia királyok a szomszédban egy nagyhatalom kialakulását megakadályozni akarták, hiábavaló volt. A kudarc ellenére a francia királyság mégis jó reménnyel nézhetett a jövő elébe. VI. Lajos X. Vilmos aquitaniai herceget halálos ágyán arra vette rá, hogy leányát, Eleonórát, a nagy hercegi hatalom egyetlen örökösét, fiának, VII. Lajosnak (1137–1180) adja feleségül (1137). A tizenhat éves VII. Lajos Aquitania megszerzésével, mely továbbra is megtartotta külön igazgatását, megkétszerezte királyságának erejét. VII. Lajos tulajdonkép nem mint francia király, hanem mint aquitaniai herceg uralkodott felesége örökségén. Ezt az államviszonyt szinte szimbolikus erővel fejezi ki pecsétje, melynek egyik oldala királyi képet, másika azonban egy lovon vágtató bárót ábrázol.

A francia és az angol hatalmi körzet összecsapására nem került rá a sor, mivel I. Henrik angol király halála után (1135) a szigetország teljes anarchiába süllyedt. I. Henrik egyetlen fia hajókatasztrófának („Blanche Nef”, 1120) esett áldozatul, Matild lányát pedig az angol-normann bárók éppen Anjou-férje miatt nem akarták támogatni, gőgjük nem viselhette azt el, hogy Normandia a kis Anjouhoz tartozzon. Különben is a nagyok sehogysem tudták elviselni I. Henrik és elődeinek központi kormányzatát. A francia-normann hűbérjog, melyet az anglo-normann királyok elfojtottak, most követelni kezdte jogait. Anglia normann királyai a shire-szervezetet a királyság engedelmes eszközévé tudták tenni, a királyi kúria „repülő bizottságainak” segítségével igazságszolgáltatásukat a vidéken közvetlenül tudták gyakorolni, a legfelsőbb gazdasági hivatal, az exchequer, felállításával pedig a fiscus minden jövedelmét a központba vonták össze. A jogaikban és jogigényükben sokszorosan megnyirbált bárói réteg elégedetlensége azonban kirobbant, mihelyt I. Henrik örökre lehúnyta szemét.

A trónkövetelő maga jelentkezett Hódító Vilmos lányának, Adelának fia: István, Blois grófja (1135–1154) személyében, ki sietve áthajózott Angliába és ott testvérének, Henrik winchesteri püspöknek támogatásával elnyerte az angol koronát. Se Matild, se István nem termett az uralkodásra. Mindazoknak az embereknek és pártoknak játékszerévé váltak, akiknek szolgálatait busásan megfizették. Hogy minél több híveket szerezzenek, a korona javait és jogait, a normann királyok eddig féltve őrzött kincsét, két kézzel szórták a bárók ölébe. Ha eddig a sheriff puszta királyi közeg volt, kit tetszés szerint máshová lehetett helyezni vagy letenni, most ismét feudális úrrá vált hivatali területén. Ennek a kornak jellegzetes alakja mandewillei Geoffroi volt, jellegzetes abban a módban, ahogyan ide-oda való pártállásával megszerezte magának Essex örökös grófságát, azután Hertfordshire, Middlesex és London, Anglia fő kereskedelmi városának birtokát. De az egyház is megfizettette István királlyal a támogatást. István mindazokról a jogokról, amelyeket az 1107. évi konkordátum az angol királynak a püspökségek betöltésénél megadott, egyszerűen lemondott. A belháborút természetszerűleg a skót király mindjárt arra használta fel, hogy Northumbria felé nyujtsa kezét. Végül is, miután egyik fél sem tudott bírni a másikkal, Matild és István megegyeztek egymással (1153), István továbbra is megtarthatta a koronát, de köteleznie kellett magát arra, hogy Matild fiát, II. Henriket tekintse örökösének. Ezt az ígéretet István annál is inkább megtehette, mivel egyetlen fia meghalt.

Mialatt Angliában és Franciaországban a központi hatalom a hűbér-rend épségben tartása mellett ismét új erőre kezd kapni, Németországban fordítva, megindul a partikuláris szétesés folyamata. A Száliak minden erőkifejtése az Ottók államrendszerének fenntartására az egyház és a partikuláris hatalmak együttes támadásai alatt sikertelen maradt. A wormsi konkordátum (1122) egyet jelent az Ottók hagyományának feladásával. A királyság kapitulált, V. Henrikkel a régi német császárság a sírba szállt. A királyság többé nem próbálkozik meg az Ottók örökségének a megmentésével, leszámol az adott helyzettel és a választófejedelmek Németországa felé haladó fejlődést egészen más alapokon igyekszik feltartóztatni. A Staufok harca a királyságért a fejlődés új erőivel azoknak a visszavonuló hadaknak kétségbeesett csatározásaira emlékeztet, melyek a győzelem reménye nélkül már csak a zászló becsületét kívánják megvédelmezni. A hatalom birtokosa ekkor már a partikularizmus; a történelem már nem a királyság, hanem a territoriumok javára dolgozik. A Staufok hiába törekszenek a vak erőknek ezt a munkáját megzavarni, az új német birodalom, a territoriumok halmazából álló választó-királyság, évről-évre épül, növekszik, míg végül az interregnum után végső alakot nyer. A Staufok tragikuma mindazoknak a tragikuma, akik igazuk védelmében a történelem ítéletével találják magukat szemben. Kétszer támadtak; a két Frigyes (Barbarossa 1152–1190, Roger 1212–1250) kormányzata ilyen dicsőséges ellentámadásnak fogható fel. Ám mindkét uralkodó után csak még nagyobb lett a káosz, a felbomlás. Emezt VI. Henrik (1190–1197) követte a trónon, amaz után az interregnum következett a maga végzetes kihatásaival.

Az a félszázad, ami V. Henrik halála és Barbarossa Frigyes trónralépte között telt el, két király uralkodása között oszlik meg az egyik III. Lothár (1125–1137), a másik III. Konrád (1138–1152) volt – és teljesen a királyság bukásának jegyében áll. V. Henrik, habár a harcot az egyház és a német fejedelmek ellen feladta, mindent megtett, hogy utódjának a királyság felemeléséhez erős hatalmi alapot teremtsen. A Száli ház javai és a királyi trón örökösének egyik nőági rokonát, IV. Henrik leányának fiát, Frigyes sváb herceget szemelte ki, akinek törekvéseit egy Rajna-vidéki hatalmas birtoktest alakítására különösen a würzburgi püspökkel szemben mindenben támogatta. Így V. Henrik halálos ágyán joggal remélhette, hogy a Staufok és a Száliak egy kézben egyesített birtoka a királyi hatalmat új erőforráshoz fogja juttatni. Frigyesnek öccse, Konrád, frank földön hercegi hatalmat gyakorolt; neje révén, ki Welf bajor herceg lánya volt, Bajorország, anyja második házassága révén viszont Babenbergi Lipót osztrák őrgróf segítségére számíthatott. Egész Dél-Németország ennek következtében az egyesült Száli-Stauf-ház hatalmi körzetébe tartozott.

Ám ezt a hatalmi bázist a központi hatalom ellenségeinek a pápaság vezetése alatt álló reform-egyháznak és a szászok köré csoportosuló rész-fejedelmeknek még idejében sikerült szétrombolnia. Ebben a válságos pillanatban is bekövetkezett a német átok, Észak és Dél örökös ellentétének tragikuma. A szászok nem tűrhették, hogy a délnémetországiak vezessenek. A partikularizmus programmjával nem akartak tudni az örökjog ilyfokú érvényesítéséről és a választó-királyság gondolatát írták zászlójukra. De az egyháznak is félnie kellett attól, hogy Stauf Frigyes a Száliak birtokainak öröklésével együtt a Henrikek autokrata kormányzati szellemét is magáévá fogja tenni. Neki egy olyan király kellett, aki az egyház és a pápa katonájánál több nem akar lenni. A kuriális politika tisztában volt azzal, hogy csak akkor tud a német királyság fölött főséget gyakorolni, ha a választó-királyság gondolata győz. Az idoneitas, az „alkalmas király” eszméjének hangoztatásával szembehelyezkedett Frigyes megválasztásának és a szász partikuláris politikai blokkal szövetkezve, Frigyes helyett az ellenzék vezérét, Lothár szász herceget segítette a trónra. A polgárháború a két hatalmi csoport között elkerülhetetlen volt. Ki is tört, mihelyt Lothár Frigyes száli örökségét firtatni kezdte. Miután a középkor természetesnek találta, hogy az uralkodóház családi javai a birodalom uradalmaival egybeolvadjanak, a viszály az örökség körül csakhamar kirobbant (1126). Több éven keresztül folyt a harc váltakozó sikerrel. Frigyes öccsét, Konrádot, megtette ellen-királynak (1127), ki azután Itáliába vonult, hogy a pápa átka és tiltakozása ellenére Matild őrgrófnő hagyatékát mint V. Henrik örökségének kiegészítő részét birtokába vegye és magát a pápaellenes milanói egyház segítségével Monzában itáliai királynak választassa (1128). De Konrád Itáliában nem tudta sokáig tartani magát és Frigyes is, bár Alsó-Lotharingia hercege, Gottfried pártjára állt, mind több és több területet vesztett. Lothárnak már az ellenségeskedések kezdetén sikerült Fekete Henrik bajor herceget a Staufok oldaláról magához édesgetnie. Gertrud lányát, kire apja egész öröksége a szász hercegséggel egyetemben várt, férjhez adta Henrik herceg fiához, Büszke Henrikhez. Midőn pedig Lothár Zähringeni Konrádnak adta Burgundot, a Zähringenek is cserbenhagyták a Staufokat. Ulm bevétele után a Staufok letették a fegyvert, miután már mindkét fél belefáradt a küzdelembe és béke után áhítozott. Frigyes megtarthatta hercegségét allódiális birtokával és a száli örökséggel együtt; Konrád is kegyelmet nyert (1135).

Még mielőtt ezek a belháborúk véget értek volna, Lothárt az itáliai állapotok a pápa érdekében fegyveres beavatkozásra késztették. Lothár a reform-egyház szellemében nőtt fel és a reform-egyház jóvoltából került a trónra. Egész uralkodása alatt tulajdonképpen Róma és a reform-egyház embere maradt. Már királlyá választása előtt köteleznie kellett magát arra, hogy II. Calixtus pápa engedményeit az invesztitúra-kérdésben (a wormsi konkordátum) nem fogja igénybe venni. Lothár tényleg sohasem élt azokkal a jogokkal, amelyeket a wormsi konkordátum V. Henriknek biztosított. Akárcsak Itáliában, német földön is a király a főpapok megválasztásánál nem vesz többé részt és a regáliák invesztitúrája a jogar jelképében hovatovább a felszentelés utánra maradt. Ez annál jelentősebb volt, mivel a püspökválasztás joga a klérus egyrészének és a laikus társadalomnak kizárásával már a XII–XIII. század fordulója óta a székeskáptalan tagjaira mint választótestületre ment át. Lothár dícséretére legyen mondva, hogy két ízben is, 1131-ben és 1133-ban, kísérletet tett az invesztitúrajogok visszaszerzésére. Ám az első esetben clairvauxi Bernát, a híres cisztercita apát, a másodikban Norbert, a premontrei rend alapítója, kit magdeburgi érsekké tett meg, addig beszélt lelkére, míg elállt szándékától. Lothár csupán annyit ért el, hogy a pápa ígéretet tett neki a király regália-jogának a tiszteletben tartására. Egy püspök vagy birodalmi apát se veheti a jövőben önhatalmúlag, a király invesztitúrája nélkül, a regáliákat birtokába. A király egyházfőségéből mindössze ennyi maradt meg. Régen a gyűrű és pásztorbot átadásával maga a király gondoskodott az egyházi főméltóságok betöltéséről, most az egyházi officiumot már csak az egyház adhatja át s a királynak pusztán a kérdéses egyházhoz tartozó regáliák invesztitúrája jutott. Az invesztitúra-harc előtt a királyi egyházak egész vagyona az uralkodó hatalmában állott, az új rend szerint az egyház vagyonából csak azok a jogok és fekvőségek tartoztak a király invesztitúrája alá, amelyek mint felségjogok az ú. n. regália-részt alkották. A király a regáliák invesztitúrája fejében hűbér-esküt (fidelitas) és homagiumot követelhetett a főpaptól. Ezzel adva volt az alap ahhoz, hogy az egyház az uralkodóval hűbér-viszonyba lépjen. A wormsi konkordátum következtében az egyház valóban beilleszkedik a világi hűbér-hierarchiába és mint territoriális hatalom önállóan szervezkedik. Ha eddig a királyság közvetlenül rendelkezett az egyház erejével és a papságban engedelmes hivatalnok-kart látott, most ez az állapot megszűnik s a püspökök és a birodalmi apátok mint hűbér-fejedelmek kötelezik magukat birodalmi szolgálatra.

Lothárt a kúria saját emberének tekintette. Megválasztásánál két pápai legatus is jelen volt és amikor megkoronázták, – mily változása az időnek! – II. Honorius pápától sietett kikérni választásának megerősítését. Tudtunkkal ez az első eset, hogy német király a pápa főségét valami formában elismerte. Kétségtelen, Lothár, akárcsak az invesztitúra-harc két ellenkirálya, miles S. Petri módjára képzelte el viszonyát Szent Péter utódjához. VII. Gergely – mint láttuk – a kuria politikai felsőbbségét a hűbér-viszony formájában kívánta kiterjeszteni Európa fejedelmeire. A két német ellenkirálytól is a Szent Szék hűbéresküt és homagiumot követelt. Lothár azonban méltóságán alulinak tartotta, hogy német király létére a kuria hűbéresei közé lépjen, bármennyire is szerette volna ezt a pápa. Lothár egy lépéssel elébe ment a pápai felfogásnak, több engedményre azonban nem volt hajlandó. Mindazonáltal a Szent Szék minden alkalmat megragadott, hogy azt a látszatot keltse, mintha Lothár Szt. Péter vazallusa lett volna. Régi szokás szerint a császár a pápának marsall-szolgálatot teljesített, a kengyelvasat tartotta és így tett Lothár is 1131-ben, amikor II. Ince Lüttichben tartózkodott. A kuria természetesen ezt a szolgálatot vazallus-kötelezettségnek értelmezte. Bár Lothár elődei szokását utánozva a császárkoronázásnál pusztán védelemre kötelezte magát a pápának, esküje nem volt hűbér-eskü (1133), a pápa mégis a jelenetet úgy örökíttette meg a Laterán-palota falán, mintha a császári koronát hűbérként adta volna át. Ezt az értelmezést megkönnyítette, hogy III. Lothár ellentétben a Száliakkal és a Stauf ellenpárttal elismerte a Szent Szék tulajdonjogát Matild őrgrófnő javaira, bár azoknak haszonélvezetét saját számára bér fejében a gyűrű invesztitúrájával biztosította. A roppant értékes allodiumok nem hűbérként szálltak a király kezére, ám Büszke Henrik hercegnek, lánya férjének és kiszemelt utódjának már hűbéresküt, hominiumot kellett letennie. Mindez arra vall, hogy a római kuria abban a pillanatban, mihelyt a német királyság hatalma aláhanyatlott, újra érvényesíteni akarta politikai felsőbbségét, amiről Gergely pápa bukása után különben mélyen hallgatott. E kuriális felfogás csak később, a Staufok királyságának összeomlása után tudott határozott rendszerré kikristályosodni, kezdetei azonban, kétségkívül már idenyúlnak vissza. A Szent Szék jogot kér magának, hogy a német királyválasztást felülbírálja és megerősítse, a császárságot pedig Szent Péter hűbérének tekinti és a Rómában történő koronázástól teszi függővé. Lothár már megválasztásánál fogva is nem a Száliak császáreszméjét tette a magáévá, mely – mint látni fogjuk – I. Frigyes és II. Frigyes rendszerében épült ki teljesen, hanem a gregoriánus egyház felfogását ismerte el, a nélkül azonban, hogy azt teljesen követni tudta volna. Innen viszonyának ferdesége a Szent Székhez. Egy császár, aki egy dilemma zsákutcájába jutott, ahonnan minden igyekvése dacára se tudott kikerülni.

Jó példával szolgál erre két itáliai hadjárata. A pápaság hívására és a pápaság érdekeinek védelmére fogott fegyvert a normann veszély miatt, mely Dél-Itália felől Rómát és a Patrimonium Petri határait fenyegette. A kuriális politikát a normannokkal szemben az egyik vereség a másik után érte. Ennek a politikának az volt alfája és omegája, hogy a normann capuai principatussal ellensúlyozni lehetett Apulia és Calabria normann hercegét, ki alá hűbérjogon a normannok újabb hódítása, Szicilia is tartozott. Jordán capuai fejedelem 1090-ben meghalt és özvegye régens-kormányzata alatt négy kiskorú gyermeket hagyott hátra. Capua azonban a gyűlölt idegen dinasztiát elűzte, úgyhogy a legidősebb fiú, Richárd, amikor atyja örökségét birtokába akarta venni, kénytelen volt mindkét nagybátyját, Roger apuliai hercrget és Roger sziciliai grófot segítségül hívni. Természetesen a segítségnek megvolt a maga ára: Richárdnak az apuliai herceg kezébe vazallus-esküt kellett letennie, a sziciliai gróf javára pedig le kellett mondania nápolyi jogairól. II. Orbán pápának minden törekvése, hogy Capua fölött a pápai hűbérjogot megvédje, eredmény nélkül maradt, sőt 1098 július 5-én kelt híres bullájában Roger grófnak legatusi címen az egész sziciliai egyházat kiszolgáltatta. Kedvezőbb viszonyok alakultak a kuriális politika számára, amidőn I. Roger sziciliai gróf meghalt (1101) és a kormányzatot fia, II. Roger (1101–1154) nevében Adelasia grófnő vette át. Magában Apuliában is az erős kézzel összetartott hűbér-állam bomladozni kezdett Guiscard Róbert fia, Bursa Roger (1085–1111), majd unokája, II. Vilmos (1111–1127) gyönge uralma alatt. II. Paszkál és II. Calixtus pápák lázas buzgalommal láttak hozzá, hogy a római kuria befolyását, ha kellett, magának a hercegi hatalomnak rovására, erősítsék. A hercegen kívül, ami eddig is szokásban volt, az apuliai nagyok is hűbéresküt tesznek le. Nyilvánvalóan a Szent Szék Guiscard Róbert hűbérállamának felbomlasztására tört, hogy annál jobban, annál közvetlenebbül rendelkezhessen a hercegség erejével. II. Vilmos hirtelen halálával (1127) Apuliának a hűbérúr, a pápa kezére kellett volna szállnia. Ám II. Roger gyorsabbnak bizonyult: rátette kezét az apuliai hercegségre és II. Honorius pápa seregét, amely az apuliai nagyok soraiból verődött össze, megverte. A pápa egy nagy egységes normann-állam kialakulását, melynek központja Szicilia volt, nem tudta megakadályozni.

Új fordulat következett be a kuriális normann politikában, amint II. Honorius pápa (1124–1130) meghalt és Rómában a nemesi körök torzsalkodása szkizmát idézett elő. Az egyik párt, a Frangipani, II. Incét (1130–1143) emelte Szent Péter trónjára, a másik, a Pierleoni, házuk egyik tagját, pápai nevén II. Analectust (1130–1138) választtatta meg pápának. A szkizmának azonban nem a német király, hanem Roger normann herceg látta a hasznát. Miután II. Analectus pápa II. Roger személyében erős támogatóra talált, jutalmul a beneventumi szerződésben (1130) a normann herceget és utódait Szicilia, Calabria és Apulia királyává tette. Ezzel szemben viszont II. Roger elismerte a pápát hűbérurának, királyságát pápai hűbérnek, aminek értelmében 600 skifat adó fizetésére kötelezte magát. II. Analectus azonban az aquitaniai hercegen kívül nem tudott magának híveket szerezni, míg II. Ince, ki időközben Franciaországba menekült és a reformpapság oltalma alá helyezte magát, főleg Clairvauxi Bernát, korának legnagyobb szellemi alakja, támogatásával nemcsak a francia, az angol, hanem a német király pártfogását is fel tudta kelteni ügye iránt. Miután II. Ince a Staufokat kiátkozta és a császári koronát Lothárnak kilátásba helyezte, megindult 1132 őszén a birodalmi had, hogy II. Incét Rómába vezesse és II. Roger sziciliai király hatalmát letörje. A német belviszályok miatt azonban mindössze 1500 lovas, javarészt szászok és csehek, gyűltek össze Würzburgban. Ily haddal Lothár meg sem próbálta, hogy az ellenpárti északitáliai városokat, Veronát, Milanót, Bolognát bevegye, s a Tiberis jobbpartját a Szent Péter-templommal, hol II. Analectus védelembe helyezkedett, megostromolja. A koronázás után, a nélkül, hogy beleavatkozott volna a normann ügyekbe, seregével hazatért.

Ám nem lett volna Lothár az egyház engedelmes katonája, ha pápája, II. Ince és oly egyháziak, mint Clairvauxi Bernát kérésére előrehaladott kora dacára ne fogott volna Róma miatt újra fegyvert. A viszonyok kedvező alakulása a második itáliai hadjáratnak nagy sikert jósolt. Ugyanabban az évben, amikor a Staufok ellenségeskedése véget ért, Magnus dán király Lothárt hűbérurának fogadta (1134), a következő évre rá Lengyelország szintén visszakerült a birodalom hűbér-függésébe. A feltörekvő itáliai tengeri kereskedővárosok: Génua, Pisa és Velence rendelkezésre bocsátották hajóhadukat Szicilia ellen, melynek kereskedelme érdekeiket zavarta. Ez az első eset, hogy az önállósághoz szokott városok résztvesznek a nagy világpolitikában. A bizánci császár is, kit a sziciliai nagyhatalom félelemmel töltött el, felajánlotta szövetségét Lothárnak. Két oszlopban vonult a tekintélyes had II. Analectus és a normannok ellen: az egyiket maga Lothár vezette a keleti partoldalon, a másiknak feje Büszke Henrik bajor herceg volt, ki Toscanán keresztül vette útját és a császár seregével Bari előtt találkozott. Ámbár a pisaiak hajóhada Amalfit, gyűlölt riválisukat, rombadöntötte s noha Bari, Salerno és Melfi is az ostromlók hatalmába esett, a hadnak a nagy hőség miatt vissza kellett fordulnia, még mielőtt II. Roger főfészkét, Sziciliát elérhette volna (1136–37). Rómát továbbra is II. Analectus tartotta megszállva, maga Roger pedig, mihelyt a császáriak kivonultak, előbujt sziciliai rejtekéből és a meghódított területeket, melyeket II. Ince és Lothár a capuai principatus és az apuliai hercegség visszaállításával óhajtott megtartani, ismét visszafoglalta. A hadjárat csak arra volt jó, hogy a császári és pápai felfogást kiélezze. Mindketten maguk kívánták Dél-Itália felett a főhűbérjogot gyakorolni. A vitát végül úgy oldották meg, hogy egyszerre mindketten tartották azt a zászlót, amelynek jelképével Apuliát hűbérként Alifei Rainulfnak adták. Lothár politikája ekkor is csődöt mondott: a feladatokat csak kikerülte, de nem oldotta meg. A császár betegen, meghasonlottan érkezett Tirolba, hol 1137 dec. 3-án meghalt. A magára maradt II. Ince pápa fegyverrel akarta megvédeni a meghódított területeket, de II. Roger fogságába jutott és békére kényszerült (1139). A mignanói megállapodás azonban nem a császár, hanem a pápa felfogását vitte diadalra. II. Roger fiaival együtt a három normann hűbérállamot: Sziciliát, Apuliát és Capuát, melyek elvben megtartják különállásukat (a pápa három zászlót ad át és Roger új címe: rex Siciliae, ducatus Apuliae et principatus Capuae erre vonatkozik), a pápa kezéből mint főhűbérúrtól veszi át. A pápa mást nem tehetett, megerősítette ellenfelének, II. Analectusnak 1130-iki megállapodását.

Az öregedő Lothár minden törekvése arra irányult, hogy a Welfek kezében – akárcsak az utolsó Száli a Staufokéban – lehetőleg minél nagyobb vagyont és hatalmat halmozzon fel. Lányának férjét, a Welf-házból való Büszke Henrik bajor herceget, kit utódjául jelölt ki, Matild őrgrófnő birtokain és a toscanai őrgrófságon kívül megajándékozta a szász hercegséggel és családjának szászországi fekvésű birtokaival. Henrik, mint az utolsó Billung unokája, ennek a szász dinasztiának Lüneburg-vidéki uradalmait is örökölte, joggal dicsekedhetett tehát azzal, hogy hatalma az Északi-tengertől egészen a mare Siculum partjaiig terjedt. A Welf-ház svábországi (Ravensburg körül és Allgäu-ban) birtokait testvére, VI. Welf kezelte. Az egyháznak minden oka megvolt, hogy a Welf-ház hatalmától féljen. Épp ezért, a nagyok egybehívását meg sem várva, egy-két főúr jelenlétében megválasztatta azt a Stauf Konrádot királynak, akit mint ellenkirályt kevéssel előbb még halálra üldözött. III. Konrád (1138–1152), akárcsak elődje, egy nagy ellenzékkel találta szemben magát, melynek letörését úgyszintén csak az egyház és a pápaság támogatásával kísérelhette meg. Az új király nem tűrhette, hogy Büszke Henrik kezén annyi hercegség és annyi vagyon halmozódjon fel. Szászországot azonban hiába törekedett híve, a Ballenstedt-i házból való Medve Albrecht, Nordmark őrgrófja számára a Welf-párt: Richenza özvegy császárné, a magdeburgi érsek és a meisseni őrgróf kezéből kiragadni és Babenbergi Lipót osztrák őrgróf, féltestvére sem tudta a bajor hercegséget teljesen birtokbavenni. A harc azután is tovább tartott, hogy Büszke Henrik 1139-ben meghalt, mivel a szászok elismerték tízéves fiát, Oroszlán Henriket hercegüknek. A harc a Welfek és Staufok között némikép csak 1142-ben csendesedett el, amikor Büszke Henrik özvegye férjhez ment Lipót osztrák őrgróf testvéréhez és utódjához, Jasomirgott Henrikhez, ki azután Bajorországot kapta, míg Oroszlán Henrik megelégedett a szász hercegséggel. VI. Welf azonban ezután sem tette le a fegyvert.

III. Konrád alatt a királyi hatalom már oly mértékben aláhanyatlott, hogy az egymással hadakozó territoriális hatalmak miatt megrendült a közbiztonság az országban. A királyi hatalom iránt az új uralkodó sem bent, sem kint: a lengyeleknél és a magyaroknál, ez utóbbiak a bajor herceget a Lajtánál megverték (1146), nem tudott tiszteletet ébreszteni. III. Konrád még nagyobb mértékben mint III. Lothár kurális befolyás alatt, állott. A birodalmi kancellária, mely mint a királyi politika leghívebb támasza IV. Henrik alatt a kúria ellen a legélesebb fegyvereket kovácsolta, most a kúria embereit állandóan tájékoztatta a király terveiről. Ezek között találjuk magát Wibald stablói, majd korveyi apátot is, III. Konrád jobbkezét, a birodalmi politika legjelentősebb irányítóját! Wibald, akárcsak Franciaországban a nagy Suger, alacsonysorból küzdötte fel magát a királyi udvarba. A helyett hogy urát fenntartás nélkül szolgálta volna, a pápa exponense volt, a kéz, amellyel a kúria Németországot irányította. Ilyen körülmények között nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a császári politika a Szentszék ellen nem volt mozgósítható.

Ahogyan III. Lothár nem használta ki a szkizmát a pápaság ellen, ugyanúgy III. Konrád is csak a kúria engedelmes szolgája kívánt lenni, amikor Rómában a pápa uralmával szemben lázadás tört ki. Az ellentétek a város és a pápa között nem voltak újkeletűek, de eddig csak a nagy latifundiumok birtokosai mérték össze erejüket vagy egymással, vagy a pápa egyházi uralmával, a nép kevésbbé lépett az előtérbe. A lombard városok egyre gazdagodó polgársága, levetve a városúr „zsarnokságát” – a város ura rendszerint maga a püspök volt – a milanói patariával rokon mozgalmakban tanácsok szervezésével saját uralmát alapozta meg. Rómában mindeddig a polgárság épp a nagybirtokos arisztokrácia és a pápaság hatalmi túltengése következtében nem tudott kellőleg érvényesülni. Csak a XII. század közepén ütött az ő órája. Ez az az idő, amikor egy új humanista- és renaissance-hullám kezdi elborítani a szellemi életet, úgyhogy az egyház hatalma csökken. Róma népének forradalma hatásosan vezeti be a középkori felvilágosultság századát. Mindazok a romantikus elképzelések és óhajok, amelyek Róma falai között a mult dicső emlékei láttán sohasem sorvadtak el, most új erőre kaptak és betöltötték az élet zsivajával az Örök Várost. A forradalom első vezérei a pápaállam hivatalnok-nemesei közül kerültek ki, kik már a szkizma idején viszályaikkal felforgatták a polgárság békéjét. II. Lucius pápa (1144–1145) a Frangipani pártján magára vonta a Pierleoni haragját: egy Pierleone volt az, névszerint Jordán, aki a Capitolium ostromlóinak élére állt. Az ostrom áldozatai közt, kővel agyonlapítva, maga a pápa is ott feküdt. Utódja, III. Jenő (1145–1153) kitért az ütközet elől és a kúria székhelyét a közeli Viterbóba helyezte át. Erre Róma népe átvette az uralmat a városban. Kijelentette, hogy a pápának nincs mit keresnie a caesarok helyén. A város, egykor az egész földkerekség ura, a császáré, kinek nevében a patricius kormányozza a népet a senatus segítségével. A határozatokat 1144 októberétől kezdve a „S (enatus) P (opulus) Q (ue) R (omanus)” hozza az újraépülő Capitoliumon. Miután az új senatusnak attól kellett tartani, hogy III. Konrád a pápa segítségére fog sietni, követséget intéztek hozzá (1149) és felszólították Nagy Constantinus és Justinianus Rómájának a felújítására. A császárság felett nem a pápa, hanem Róma senatusa és népe rendelkezik. Kérik tehát Konrádot, hogy a császári koronát kezükből vegye át. „Majd ha a papok nem állnak az útban, háborítatlanul székelhet Rómában, a világ fővárosában, ahonnan egész Itáliát és a német birodalmat is jobban és akadálytalanabbul lehetne kormányozni.” Ime, az ősi óhaj, mely III. Ottó idején oly közel volt a megvalósuláshoz. III. Konrád azonban nem volt III. Ottó és a rómaiak küldöttségét csak üres szavakkal bocsátotta haza. Ekkor már a forradalom élén Brescia-i Arnoldot találjuk, ki Párisban az eretnekként kezelt Abélard tanítványa volt, Rómában azonban résztvesz az utca harcaiban. Benne városának népkormányzati szelleme ősrégi eretnektanokkal keveredett, amelyek az egyház számára szegénységet követeltek. Lelkeket gyujtó ékesszólással ostorozta a pompában élő pápai udvart és az elvilágiasodott papságot. De amikor a rómaiak látták, hogy a császár várva várt pártfogása elmarad, kiegyeztek III. Jenővel, ki ismét bevonulhatott Rómába (1149).

III. Konrádot sokkal több szál fűzte a kuriális politikához, semhogy a rómaiak mellé állhatott volna. Habozásával csak a birodalmi politika passzivitását fokozta. A római események többször arra késztették a pápát, hogy Konrádot a kúriával szemben kötelezettségeire figyelmeztesse, itáliai beavatkozásra azonban sohasem került a sor. 1146-ban II. Roger, a pápa nagy ellensége ellen egy nagy koalíció jött létre a pápa, Konrád és Mánuel bizánci császár között, amit házasságkötéssel is megpecsételtek. Mánuel feleségül vette Konrád feleségének egyik testvérét. Ám a nagy hadjáratból nem lett semmi, mivel Konrád Clairvaux-i Bernát rábeszélésére, de a pápa rosszallása mellett, egy még nagyobb egyházi cél szolgálatába szegődött: felvette a keresztet (1146). Amikor sikertelen kereszteshadjáratából fáradtan hazaérkezett (1149), II. Roger bujtogatására VI. Welf nagy felfordulást készített elő. A lázadást azonban sikerült még idejében elfojtani. II. Roger mégis el tudta érni a pápa támogatását és VII. Lajos francia király részvételét egy Mánuel ellen tervezett hadjárathoz. Sikerét csak az tudta volna biztosítani, ha Németország legalább is semleges marad. Ekkor adódott az első eset, hogy Konrád szembehelyezkedett a kuriális politikával. Mánuel barátságát nem volt hajlandó feláldozni. A bizánci hadjárat terve sohasem valósult meg.

III. Konrád Bizáncban egy hatalmas birodalmat talált, melyben az állam uralkodott az egyház felett és nem mint Nyugaton, megfordítva. Talán ezeknek a bizánci érintkezéseknek gyümölcseként kezdett hazajövetele után a kuriális politikától elfordulni. Tanulságos, hogy épp az a német király, aki a leginkább állt a kúria befolyása alatt, sohasem nyerte el a császári koronát. Bár a bizánci császárral szemben büszkén használta a „rómaiak császárja” címet, a pápaságtól független, „szekularizált” császár-eszméhez mégsem jutott el. Erős egyházi beállítottsága következtében csak névleg tartozik a Staufok közé. Az az új császár-fogalom, amelynek első jelentkezése még a Száliak idejére esik, I. Frigyes uralkodása alatt bontakozott ki teljes egészében. III. Lothár és III. Konrád korában megszakadt egy időre a kuriális gondolkozásmód benyomulása folytán a német császári udvar hagyománya. III. Konrád nem új korszakot nyit meg, hanem pusztán egy régit zár le. Az egyházias szellem, mely erős küzdelmet volt kénytelen vívni a Száliakkal, uralkodása alatt diadalát üli. Az egyháziasság kora azonban a nyugati kultúrközösség egész területén a XII. század közepén véget ért. Világiasabb gondolkozás kap lábra, humanista és renaissance eszmék törnek elő; e megváltozott szellemi forma a politikai életben is kifejezést talál.