HARMADIK KÖNYV: AZ ÚJKOR KEZDETEI

ELSŐ RÉSZ: AZ ÁTMENET

ELSŐ FEJEZET: AZ ABSZOLÚT MONARCHIA MEGALAPÍTÁSA

A KORAKÖZÉPKOR, transzcendens jellegének megfelelően, a politikai életet is kiemelte természetes megkötöttségéből s célját és lényegét egy láthatatlan, isteni birodalomba helyezte. Ha az állam csak puszta földi állam akart volna maradni, ha a király csak alattvalói földi javát kereste volna, elvesztette volna minden igazolását a keresztény világban. A királyságnak a keresztény ökumene, Krisztus láthatatlan királyságának részévé kellett válnia, hogy megmentse magát a biztos kárhozattól. A király hatalma, akárcsak a papé, közvetlenül Krisztustól ered. Krisztus, mint egyszemélyben egyedüli rex és sacerdos, isteni rendeletből megosztotta hatalmát a király és a püspök között: ezek az ő helytartói, vicariusai a földön. Így a koraközépkori államnak fel kellett adnia öncélúságát, tiszta politikai formáját, hogy az emberiség üdvözülésének szolgálatában az isteni kormányzás szerszáma legyen. Az igazi állam nem volt más, mint az isteni világrend látható eleme.

A koraközépkor a királyt felkenette, egyházi ruhába öltöztette és mint valami „világi püspököt” felvétette az egyház rendjébe. Tudjuk, hogy mindez hová vezetett, a király országos egyházának élére állott és a politikai hatalom birtokában a többi vicarii Christi, a püspökök fölé került. A gregoriánus egyház azonban az egyházi hatalom elsőbbségére hivatkozva, a világi hatalom felett politikailag is felsőbbséget követelt magának. Megfosztja tehát a királyt a krisztusi helytartóság méltóságától és hatalmát visszaadja a földnek. Csak annyit követel tőle, hogy az egyház védője és világi karja legyen. Ezzel a két hatalom hajdani egymás-mellé-rendeltsége megszünt és az egyház kiterjeszti hatalmát a királyságra, amelyet puszta világi képződménynek bélyegez és kirekeszt a krisztusi királyság szervezetéből. Az egyházi és a világi, a sacerdotium és a regnum továbbra is egymásba kapcsolódnak, de most már nem az egyház illeszkedik be a királyság szervezetébe, hanem megfordítva, a királyságnak kell beolvadnia az egyház monarchikus államrendszerébe. Az egyház Krisztus királysága és a pápa, mint az egyház feje, Krisztus földi helytartója. Mindkét kard birtokában úgy érzi, királyok és királyságok felett uralkodik és a világi dolgokban is (in temporalibus) teljes hatalommal (plenitudo potestatis) rendelkezik. A gregoriánus egyház a királyban már csak puszta laikust akart látni, kinél még az egyszerű exorcista is előbbrevaló (VII. Gergely, 1081). A királynak fél-egyházi és püspök formájú hatalmát, melyet az olajjal való felkenés biztosított, tagadásba veszi. Ezentúl a királyt már csak egyszerű szentelt olajjal kenték fel, nem úgy, mint előbb, krizmával. Azután az olaj többé nem a fejet, hanem csak a jobb kezet és a vállak közét érte. Amikor pedig a XII–XIII. század folyamán a szentségek tana végső formát nyert, a királyszentelést már nem számítják a hét szentség közé. Így lassanként a királyt megfosztották attól az egyházi glóriától, amelyet mint Krisztus helytartójának feje köré századok keze szőtt. A király nem vicarius Christi többé, hanem az egyház egyszerű katonája, miles ecclesiae, ki kardjával az egyház utasítására, ad nutum ecclesiae, sujt le a kereszténység ellenségeire, a pogányokra és eretnekekre.

Az invesztitúra-harcból a reform-egyház került ki győztesen. Győzelme ledöntötte trónjáról az augustinizmus hagyományain alapuló koraközépkori király-eszmét. Társadalomnak és királyságnak egyaránt fejet kellett hajtania az egyházi gondolat hatalma előtt, mely az egész életet diadalmasan birtokába vette. A középkor legegyháziasabb korában vagyunk, amikor Clairvaux-i Bernát (megh. 1153) a szellem fegyverével egész Európa felett uralkodik. Úgy látszott már, hogy a világi hatalom teljesen elveszti önállóságát és az egyházi hatalom fősége alá kerül. A XII. század közepén azonban a középkor szigorú egyháziassága magától felenged és egy felvilágosult, humanista renaissance-ban oldódik fel. Az újkor szelleme jelentkezik, immanens élet-magatartása, mely – amint egyre erősödött – mintegy belülről szétvetette a középkori transzcendens világ kereteit. Ezt a mélyreható átalakulást a politikai életben is megfigyelhetjük. Az állam sajátos politikai mivoltának tudatára ébred és célját, akárcsak az antik polisban, önmaga lényegének kifejtésében találja meg. Bekövetkezik az állam „szekularizációja”. Ezt a folyamatot már maga az invesztitúra-harc készítette elő, amikor a királyságot kizárta a krisztusi birodalom mennyei rendszeréből és puszta földi hatalomnak nyilvánította. Az egyházi formájából kivetkőztetett királyság az egyetemes renaissance-mozgalomban még tovább „világiasodik”, még több világi méltóság-tudattal telítődik. A késő-antik kortól kezdve azt láthattuk, hogy az állam egyre inkább szellemibbé, egyháziasabbá vált. A Karoling állam sokkal egyháziasabb mint a Meroving, az invesztitúra-harc után az állam végül már teljesen felolvadni látszik az egyház szent testében. A XII. század közepétől kezdve a fejlődés ellenkező irányt vesz fel és ilyen értelemben ismét az antikhoz közeledik. Az újkori állam kezdetei tulajdonkép ebbe az új renaissance-áramlatba nyúlnak vissza. Plantagenet II. Henrik, Barbarossa Frigyes, II. Frigyes császár, Fülöp Ágost és Szép Fülöp már egy egészen új király-típus képviselői. Az új politikai gondolkodásmódnak megfelelően szakítanak a középkori állam-rendszerrel és a mult romjain egy egészen új – már nemcsak új, de újkori is államszervezetet teremtenek.

Az új állam belső, immanens törvényeit kívánja követni, e miatt azonban kibékíthetetlen ellentétbe jut az egyházzal, mely még a világiakban is (in temporalibus) felsőbbséget, teljes hatalmat (plenitudo potestatis) követel a maga számára. Így a harc elkerülhetetlenné vált. Mintha az invesztitúra-háború – más síkon – újra felelevenedett volna! Ismét királyokat és császárokat látunk harcban állni a pápasággal. A harc már nem a miatt folyik, hogy a király világi létére hatalmat gyakorol egyháza felett. Ezt a harcot az egyház saját javára már sikeresen megvívta. Az új küzdelem tulajdonkép az állami szuverénitás körül keletkezett, melyet a pápai abszolutizmus létében fenyegetett. Nem csoda, hogy ezekben a nehéz szó- és fegyver-párbajokban érlelődött ki az állam politikai öntudata. A király már nem tart igényt az egész keresztény ökumene kormányzatára; csupán annyit kér a római udvartól, hogy a világiakban ismerje el függetlenségét. Akár a Staufok manifesztumait olvassuk, melyek minden királyt a közös érdekek védelmére egyesülésre szólítanak fel, akár Szép Fülöp kancelláriájának „propaganda-iratait” tanulmányozzuk, a vád a kúria ellen mindenütt ugyanaz: hogy a királyokat in temporalibus alávetni törekszik. A király inkább lemond egyházfőségéről, de a világiakban, in temporalibus, a maga ura akar lenni. Büszke önérzettel hivatkozik a világi hatalom „méltóságára” (honor), vagy az „ország szabadságára” (libertas regni), amivel kétségtelenül az állami élet autonómiáját, önmagához való jogát kívánta kifejezésre juttatni.

Az egyházi és a világi dolgok fogalmi különválasztása módot nyujtott a királyságnak arra, hogy az egyháznak a világi dolgokba való beavatkozását visszautasítsa. De ez a különbségtevés csak a középkori világrend összeomlása után vált lehetővé. A király úgy érzi, hogy a világiakban, saját méltóságában nem tartozik az egyház hatalma alá és kormányzásáról csak Istennek kell számadást adni. Szép Fülöp 1303-ban az ú. n. reformatio regni című törvényében csak Istent hajlandó maga felett bíróként elismerni. Az első pillanatra úgy tűnik fel, mintha „az Isten kegyelméből való király” közismert felfogását hallanók újra. De egészen új értelmet kap az istenkegyelmiség tana, ha azt is megtudjuk, hogy „a királyság földi dolgainak kormányzata senki másra, csak a királyra tartozik”. Szent Lajos ezt a gondolatot már jó pár évtizeddel előbb így fogalmazta meg: „Le roi ne tient de nului fors de Dieu”. Az istenkegyelmiség tanából tehát az új király-elmélet az abszolutizmus eszméjét fejti ki. A király minden földi halandó ítélete alól fel van mentve és egyedül csak Isten bíráskodhatik felette. Még Szép Fülöp francia király egyik tanácsosának, a félelmes hatalmú Nogaret-i Vilmosnak (megh. 1313), királyához írt szavait kell idéznünk: „Nincs bírád a halandók közül, csupán Isten…” (Non habetis iudicem temporalem, habetis deum…). A király oly magasságban trónol alattvalói felett, hogy senki sincs, aki kezével elérhetné őt. A renaissance, amely antik elemeket elevenít fel, magát az uralkodót is római caesarok tógájában mutatja be. Hogy mily átalakuláson ment át a császár-eszme az új renaissance-hullám hatása alatt, arra más helyen térünk ki. De az antik uralkodói eszmény nemcsak a német császár, hanem a többi király számára is követendő mintát állít fel. A koraközépkorban megfigyelhettük, hogy császár és király között a Krisztus-helytartóságra nézve nem tettek különbséget. Ugyanezt kell mondanunk most is. A francia király époly abszolút szuverénitásra tart igényt, mint maga a császár. „A király császár a saját királyságában” (rex in suo regno est imperator) – állapítják meg a francia jogászok, kik ezen az alapon a római császárok minden címét és jogát uruk számára követelik.

Nemcsak a királyság méltósága, maga a király személye is a szentség jegyében jelenik meg. Barbarossa Frigyes nagy kancellárja, Dassel-i Reinald, a birodalmat sacrum imperium-nak nevezi és a császárt általában divus, sanctissimus Dominus, stb. díszítő-jelzőkkel illetik. Viterbo-i Gottfried VI. Henriket ilyen antik módra dicsőítette: „Isten vagy az istenek nemzetségéből” (deus es de prole deorum). Az uralkodónak antik módú istenítése megbotránkoztatta az egyházi szellemű kortársakat. Ennek a jelenségnek láttán Salisbury János bölcselő új-pogányságot, eretnekséget emleget. Az antik uralkodó-imádással áll kapcsolatban, hogy Angliában 1189 óta, Franciaországban VII. Lajos uralkodásának (1137–1180) második felétől kezdve a királyi oklevelek az antik caesarok pluralis majestatisában beszélnek. Mint valami istenhez hasonlatos ült II. Frigyes császár trónusán, elérhetetlen magasságban, amikor a nép bajaiban ítélkezett. Feje felett hatalmas korona függött, a nép pedig a bizánci proskynese szertartásában lábcsókra járult eléje. Közvetlenül nem beszélt a tömeghez, hanem mintegy a háttérben maradt, szavait a trónus mellett álló logotheta közvetítette a néphez bizánci módra. Bizonyos esetekben harangzúgás között hirdették ki a császár ítéletét. Nem lehet azt merő véletlennek tulajdonítani, hogy az udvari ceremónia annyi nehéz pompájú, antik-bizánci vonásokkal gazdagodott: az uralkodó magát a sacra majestas, az istenség magasságába kívánta emelni. Az istenítés azonban nemcsak az uralkodó személyére, hanem elődeire, királyi nemzetségére is kiterjedt. Az elhúnyt elődök – divi. A királyi hatalom renaissance-a a dinasztia erején nyugodott, a kor egész politikája s a kormányzás módja dinasztikus. Mi sem volt tehát természetesebb, minthogy a királyság mitikus alapító-ősét, a „domnus heros”-t (1167), a szentség glóriájába burkolják. Az új abszolút monarchia a királyok egész sorát iktatja a szentek sorába. Az angolok a királyi hatalom, a jog és a szabadság alapítójaként Hitvalló Edvárdot (megh. 1066) tisztelték. Jellemző, hogy éppen Plantagenet II. Henrik, az új, hivatalnok-állam megalapítója volt az, aki az angol királyok mitikussá vált ősét 1161-ben szentté avattatta. Pár év mulva, 1165-ben, egy másik autokrátor, Barbarossa Frigyes, azáltal kívánja királyi tisztét isteníteni, hogy a császárság alapítóját, Nagy Károlyt kanonizáltatja. Kevéssel előbb, 1146-ban, lépett II. Henrik császár is a szentek sorába. Franciaországban – miként alább látni fogjuk – az állami élet átalakulása jóval később következett be, mint Angliában vagy a Staufok császárságában. De itt is olyan abszolút monarcha, mint Szép Fülöp, érezte át annak szükségét, hogy a dinasztiát IX. Lajos (1226–1270) szenttéavatásában glorifikálja (1297). Különben Franciaországban a királyságnak egész „vallása” alakult ki. Ernest Renan, a mult század hatvanas éveinek neves francia írója, a királyszentelést szellemesen a franciák nyolcadik szentségének keresztelte el. Mialatt a német császárok, egy Barbarossa Frigyes, egy II. Frigyes, minden erőfeszítés ellenére sem tudják a dinasztia örökjogát alattvalóikkal elismertetni, a francia uralkodóház ezt a jogot már a királyság megrendíthetetlen birtokállományának tekinti. A választókirályság elvének korai leküzdése tette lehetővé, hogy a királyi vér misztikuma sehol sem fejlődött ki annyira, mint éppen Franciaországban. A francia királyok minden érdeme, hitbuzgósága, igaz katolikus vallásossága a vérség útján mint valami értékes hozomány szállt az utódok kezére. Büszke nemzeti öntudattal jelentik ki a franciák, hogy királyuk a legkeresztényebb király, választott lény, különb valamennyi királynál. A szent olaj birtokában kezének érintésével görvélyt tud gyógyítani. A király mágikus gyógyító erőt áraszt ki magából, amolyan szent, ki csodát tud tenni – ebben nyilatkozik meg az abszolutizmus király-misztikája a légszélsőségesebb formában. Noha Voltaire már gúnyos mosollyal nézte a világot, mégis: még az Ancien Régime utolsó királya is végig lépett a betegek sorfala közt, hogy kezének érintésével segítsen bajukon. „Le roi te touche, Dieu te guérisse.” Ilyen mágikus, szent orvosnak ismerték az angolok is királyukat, aki, hála e hitnek, elég nagymérvű orvosi praxisnak örvendett.

A gregoriánus egyház hiába próbálta a királytól Krisztus-helytartóságát elrabolni, az antik uralkodó-kultuszon keresztül ez ismét felújult. Csakhogy most már pogányabb, istenibb ruhát öltött magára. Az abszolút uralkodó Istennel, kitől – s csak tőle (a solo Deo – mondja Barbarossa, 1157) – hatalmát nyeri, misztikus módon együtt él. II. Frigyes császár több ízben szólt arról, hogy „szándékát (motus) égi hatalom vezérli”. Isten mintegy rajta, az istenképűn keresztül árasztja a iustitia sugarait a földre. Isten az egyházban mint kegyelem és csoda mutatkozik, az államban viszont a iustitia képében jelenik meg. „Miként a patakok a forrásból, úgy árad a iustitia szabálya a királyi udvarból az ország minden részébe” – mondja II. Frigyes törvénygyüjteménye. A koraközépkorban az állam legfőbb feladata abban állott, hogy a jog őre és a béke fenntartója legyen. A jog az állam felett – és nem alatta – ősi, változatlan állományt alkotott, melyben pozitív, emberi törvény és isteni, természeti törvény (ius positivum és ius naturale) teljesen egymásbafolyt. A király még akkor is, ha új törvényt és jogot adott, a kor felfogása szerint tulajdonkép csak a jó, ősi jogot állította vissza, juttatta érvényre (reformatio). A nagy változással együtt, melynek a XII. század közepe óta tanúi vagyunk, megváltozott az államnak a jogrendhez való viszonya is. Akár a népfelség elvének hirdetőit, akár az abszolút monarchia harcosait hallgatjuk meg, az állam mindenütt megkapja azt a jogot, hogy ténylegesen „új törvényt” hozzon. Az állam azonban nem kerülhetett minden jog fölébe, épp ezért határozottabban mint előbb, különbséget tesznek az isteni vagy természetjog mint változatlan, örökké érvényes morális principiumok rendszere és a pozitív vagy emberi jog között, mely így teljesen „profanálódik”. A változékony és e miatt megváltoztatható pozitív jog az uralkodó hatalma alá esik, ezzel szemben az isteni természetjog továbbra is megtartja uralmát az uralkodó felett. Aegidius Romanus (1247–1316) már csak egy általános felfogást szólaltatott meg, amikor „De regimine principum” c. művében ezeket a sorokat írta le: positiva lex est infra principantem sicut lex naturalis est supra… Az uralkodó tehát mint „közvetítő”, mint pars media az ég és föld között, az emberi törvények fölött, de a ius divinum vagy ius naturale hatalma alatt áll. Az új, abszolút monarcha ezt a viszonyt Justinianus törvénykönyvének szellemében úgy értelmezte, hogy csak isteni törvény köti, sőt e tekintetben sincs más bírája mint saját lelkiismerete. II. Frigyes és Szép Fülöp egyaránt feloldottnak tekintették magukat a földi törvény alól. Ez a felfogás elképzelhetetlen lett volna a hagyomány-tisztelő koraközépkorban. Ha eddig a hagyomány és a jog szentsége előtt még a királynak is meg kellett hajolnia, II. Henrik angol király már előjogának tekinti, hogy egyesek kérésére (petitio) különös kegyből a törvények és a szokásjog bilincsét feloldozza s azok szigorán esetről-esetre enyhítsen. A királyi kegy, a gratia regis, akadálytalanul árad mindenhová és mindenkihez, az egész államéletet átjárja. Különösen a Plantagenet-ház Angliájában az előjogoknak egész rendszerévé fejlődött, neve – equity.

Az abszolút monarcha, természetesen nemcsak a joggal, hanem alattvalóival és az egyházzal szemben is egészen új viszonyba jutott. Az istenkegyelmiség elvéből azt következtette ki, hogy kormányzatáért emberi halandónak nem tartozik számadással. „A császár ítéletei, határozatai és törvényei felett a crimen sacrilegii terhe alatt vitatkozásnak nincs helye” jelenti ki – II. Roger sziciliai király (1130–1154) hasonlóan hangzó törvényének felelevenítésével – II. Frigyes császár. És ha ez még nem is jelentett egyet a királyi csalhatatlanság elvének kimondásával – Barbarossa Frigyes ezt egyenesen tagadta –, kétségkívül nagy előhaladást mutatott az abszolút monarchia irányában. Ami még jelentősebb, a királyság hivatalnokai elméletileg is sokat foglalkoznak az állam-eszmével és a kormányzás feladataival. Az új abszolút monarchák udvarában erős publicisztikai és tudományos életet észlelhetünk, mivel az új államnak és államelméletnek propagálói éppúgy voltak, mint ellenfelei. Nem lehet a véletlennek tartanunk, hogy a középkor első politika-elméletét II. Henrik angol király nagy egyházi ellenfelének, Becket Tamásnak ajánlották (1159). Salisbury János, a későbbi chartresi püspök (1176–1180) Policraticusára gondolunk. De még ennek a kuriális felfogású bölcselőnek is meg kellett engednie, hogy a király, ha rex iustus, Justinianus törvénykönyvének kitételére joggal hivatkozhatik: „Quod principi placuit legis habet vigorem”. (Az uralkodó akarata törvényerővel bír.) II. Henrik kincstartója, Fitz-Neal Richárd, a szellemes Dialogus de scaccario szerzője, még ezt a megszorítást sem teszi, hanem akárcsak II. Frigyes udvari köre – uralkodója számára mindenható hatalmat követel. „Amit a királyok tesznek, azt ne vitassák és ne ítéljék el alattvalóik, miután a királyoknak szívét és szívük minden dobbanását Isten tartja a kezében…”

Salisbury Jánosnak és hasonló szellemű kartársainak e „tirannus-uralom” láttán volt mitől tartania. Az „a nemine nisi Deo” elv új fogalmazása az egyházat is komoly veszéllyel fenyegette. Ugyanis az új, abszolutizmusra hajló államelmélet szerint Isten mintegy leszállt a láthatatlan Égből a Földre és mint iustitia az uralkodóban és rajta keresztül, végül az államban megnyilatkozik. Nem az állam emelkedik fel a transzcendens világba, Krisztus királyságának kötelékébe, hanem ellenkezőleg, az állam a földön marad, ám mintegy áttelítődik az istenség sugaraival. Istent újra, miként hajdan a római imperiumban, „államistenné” nyilvánítják. A király tehát az istenség kegyelmében részesíti alattvalóit, a nélkül, hogy e közben az egyház közvetítésére rászorulna. Ezzel az állam maga is szakrális jelleget kap: a iustitia temploma (templum iustitiae). Különösen II. Frigyes sziciliai államszervezetében láthatjuk jól, hogy mint válik az állam vallás tárgyává. II. Frigyes törvénygyüjteménye, a „Liber augustalis” (Melfi, 1231), külön fejezetben (De cultu iustitiae) a iustitia kultuszáról beszél, az állami funkciókat sacratissimum iustitiae ministerium, sőt mysterium néven emlegeti, a hivatalnokokat pedig a római digesták szavával a iustitia papjaivá (iuris sacerdotes) teszi. Szinte úgy tetszik, mintha az egyházon kívül, melyben Isten mint csoda és kegyelem jelenik meg a hívők szemei előtt, az isteni kinyilatkoztatásnak még egy másik útja is volna, az állam, mely szintén az üdvözülésre készít elő és melyben szintén Isten nyilatkozik meg, mégpedig a Rend és a Justitia alakjában. Ami ott csoda és révület, itt értelem és szent jogi szabály.

A kor törvényeinek egyik tanulmányozója azt az időszakot, amely 1150-től körülbelül 1250-ig terjedt, szerencsés kifejezéssel jogászszázadnak nevezte el (Hans Niese). Valóban a kort teljesen áthatja a jogászi szellem, azt lehet mondani, mindenki, aki csak valamit számított a szellemi életben, a jog nyelvén beszél és a jog fogalmaiban és képeiben gondolkozik. A fentebb említett Aegidius Romanus tulajdonkép teológus volt, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy az oroszlánbarlangba vetett Dániellel az Úristenhez formális fellebbezést ne nyujtson be. Nemcsak politika-elméleti művek készülnek, elég Salisbury János, Aquinói Tamás, vagy Aegidius Romanus nevére gondolnunk – hanem nagyarányú törvénygyüjtemények és jogi kompendiumok is. Ezek között a legkimagaslóbb két gyüjtemény: II. Frigyes Liber Augustalis-a (1231) és a IX. Gergely által pár évvel később (1234) közzétett pápai dekretáliák (Decretales vagy Extravagantes) kifejezetten a nagy előd, Justinianus császár művére hivatkozik (ad instar Codicis Justiniani). Ez az a kor, amikor Justinianus Institutióit egy francia, Richard d’Annebaut, versbe szedte (1280) és amikor Szent Péter székét egymásután nagy jogászegyéniségek, III. Sándor (1159–1181), III. Ince (1198–1216), III. Honorius (1216–1227), IX. Gergely (1227–1241) és IV. Ince (1243–1254) foglalták el. A középkor története többször adott már példát arra, hogy nagy metafizikai szárnyalás után az érdeklődés jogi irányba terelődött. Ez történt most is. Egy kihangzó korban vagyunk, amikor a belső lényeg kifejezése már a külső, legkülsőbb formáknál, a jogi fogalmazásnál tart. A teológiát elnyomja a kánoni jog művelése, a jogi rabulisztika kioltja a vallásos élmény tüzét. A szerzetesek, a helyett hogy hangjukat a kórusban gyakorolnák, a laikusok közé elegyednek, római jogot tanulnak és mint ügyvédek vagy orvosok kereset után látnak.

Az egyházjog nagy gyüjteménye, a Corpus iuris canonici – e néven 1580 óta – amely csak X. Pius új kodifikációs munkájában (1918) talált folytatójára, tulajdonkép ekkor jön létre. Törzsét egy bolognai jogtanár, a camaldoli szerzetes, Gratian rakta le „Az ellentmondó kánonok összeegyeztetése” (Concordantia discordantium canonum), röviden Decretum Gratiani c. művében (1140 után közvetlenül). Munkája, bár csak magánjellegű volt, rövidesen kiszorította a régebbi gyüjteményeket és a kánonjog iskoláiban, a glosszátorok kezén nagy tekintélyre tett szert. A XII. és XIII. századi pápák nagy törvényhozói munkája azonban csakhamar szükségessé tette, hogy Gratian munkáját kiegészítsék. III. Incére visszanyúló előzmények után az első ilyen kiegészítést IX. Gergely felhívására az aragón királyi házzal rokon Pennaforte-i Raimund dominikánus szerzetes készítette (Liber extra sc. decretum Gratiani, vagy röviden Decretales Gregorii IX, öt könyvben, 1234), de már VIII. Bonifatius (Liber sextus, 1298) és V. Kelemen (Clementinae, 1314, kihirdetése: 1317) alatt az új pápai dekrétumokról összefoglalásokat kellett közreadni. Ezek mellett a hivatalos és autentikus gyüjtések mellett még XXII. Jánosét (1317 kör.), továbbá az Extravagantes communes-t (1484-ig) kell megemlítenünk. Mindezt a gyüjteményt Jean Chappuis párisi jogász egybefogta és közvetlen 1500 előtt nyomtatásban kiadta.

Már többízben mutattunk rá arra, hogy az új jogász-állam a mintát Justinianus törvénykönyvében találta meg. III. Ince pápa abszolutizmusa és a világi autokrátorok államelmélete egyaránt a római jog renaissance-ából merített. A jogászszellemű század természetszerűleg jutott el Justinianus művének felfedezéséhez. Amikor a római jog felelevenítéséről beszélünk, nem szabad pusztán a Digesták közvetlen használatára gondolnunk; ugyanis az újjáéledés a római jog szellemének, módszerének, tehát a római jogtudománynak újjáéledését is jelentette. Hogy a jogot az uralkodó „csinálja”, ezt a középkor a Digesták tanulmányozása közben tanulta meg. A római jog hagyománya sohasem szakadt meg egészen. Itália bizonyos részeiben és Dél-Franciaországban elbarbárosodva, mint szokásjog, olyan formában, miként a római vulgáris nyelv a klasszikus iskolanyelv mellett, tovább élt. Itáliában azonban a langobard jogban erős ellenfélre talált, mely nem pusztult el azután sem, hogy a langobard uralom összeomlott. Még olyan területekre is, mint pl. Róma, hová a langobard uralom sohasem ért el, elterjedt a római szokásjog rovására. E mellett a népi római jogi hagyomány mellett, bár nehezen, a római jogi studium is tartani tudta magát. E tekintetben is, akárcsak az antik irodalom művelésében, az új barbár királyságok jártak jó példával elől. A paviai jogi iskolában a langobard jog mellett a római jogot is művelték. Ám ez a studium általában véve megelégedett római jogi kivonatokkal, így pl. Izidor enciklopédiájának jogi fejezeteivel. A római jog és a római jogtudomány renaissance-át nem is a langobard főváros, Pavia készítette elő, hanem Bologna, hol a XII. század elején Irnerius a jogi oktatást különválasztotta a retoriai studiumtól és kivonatok helyett magához a Corpus Juris eredeti szövegéhez nyúlt vissza. Irnerius előtt is találkozunk bolognai jogászokkal. Egy bizonyos Pepo már a XI. század hatvanas-hetvenes éveiben a Digestákat idézi. A bolognai jogi iskolának tehát Irnerius már csak továbbfejlesztője, de nem megalapítója volt. Másrészt nemcsak Bologna vett részt az önálló jogtudomány megindításában; mellette a római, ravennai iskolák is kitűntek. Irnerius tanító-munkásságát illeti meg azonban annak a dicsősége, hogy a kezdeteket összegezte s a meginduló studiumot továbbfejlesztette és Bolognában központosította. Amikor tehát a XII. század közepén az egész szellemi élet egy új renaissance és humanizmus hatása alá került, a hatalmas folyammá duzzadó jogtudományi studiumnak Bologna lett a középpontja.

A jogi műveltség újjáéledése természetszerűleg vezetett a Corpus Juris Civilis könyveiben elraktározott római jogtudomány felvirágoztatásához, ami viszont a római jog visszaállításának egyengette az útját. A helyi szokásjogok tarka változatossága csak addig nem akadályozta az élet szabad mozgását, amíg az élet maga is szűk körben pergett le. A hűbéri állam decentralizált igazgatása jól megfért a helyi jogok uralmával. S a gazdasági élet sem kívánt nagy mozgási körzetet. Az abszolut monarchia azonban minden jog forrásának saját magát tekintette és ahogy a közigazgatásban, ugyanúgy a jogéletben is egységesítésre törekedett. E célra az imperium Romanum világot összefogó jogrendszere minden jognál alkalmasabbnak mutatkozott. De még más tekintetben is az új abszolút monarchia szívesen pártfogolta a római jogot terjeszkedésében. Justinianus törvénykönyve a római jogot már az abszolút császárság formájában őrizte meg, nem egy tétele tehát az új állam igényeit támasztotta alá. A német-római császárság történetéből tudjuk, hogy IV. Henrik Petrus Crassus ravennai jogtanárral lépett érintkezésbe s hogy Lothar udvarbírájának egy bolognai jogtudort (Walfredus) nevezett ki. A római jog hatása a császár-eszme kialakítására és a római jognak felhasználása a császárság politikai küzdelmeiben III. Konrád uralmának második felében, de főleg Barbarossa Frigyes idejében jelentkezik. A császárság kapcsolata a római jogi mozgalommal még mélyebbé, még bensőségesebbé vált, amidőn II. Frigyes Nápolyban hivatásos jogász-hivatalnokok kiképzése céljából jogi egyetemet alapított (1224). „Tanult férfiakat követel szolgálatunk, hogy rájuk, kik a jus és a justitia tanulmányozásában buzgólkodtak, az állami igazgatás terhét bizalommal háríthassuk” – mondja az egyetem alapítólevelében.

Mindennek ellenére a római jog meglehetősen lassan tudta kiszorítani a régi szokásjogot. Magában a nápolyi királyságban is a régi langobard és az új római jog között csak a XIV. század első felében dőlt el a harc az utóbbi javára. Lehettek a bírák a római jog doktorai, az ítélkezés a gyakorlatban mégis jó ideig továbbra is a régi helyi szokásjog szerint folyt le. Az egyetemekről kikerülő jogászok azonban Európa minden országában gondoskodtak arról, hogy a római jog a tantermekből a gyakorlati életbe is beszivárogjon. Franciaországban délen Montpellier, hol egy bolognai glosszátor, Placentinus vezette be az új studiumot (XII. század végén), északon Orléans (1309) volt a hatások továbbítója. Németországban a kölni egyetem (1388) működött ilyen irányban. A római jog befogadása országonként különböző időben és különböző formában ment végbe. Dél-Franciaországban a római jog mint szokásjog eltorzított formájában mindig életben volt; itt a római jog megtisztított formájában teljesen uralomra jutott (egy-két helyi szokás kivételével). Ezzel szemben Közép-Franciaországban és északon a szokásjog továbbra is tartani tudta magát, csupán egyes részeiben, így a kötelmi és a büntető jogban telítődött, többé-kevésbbé megváltozott alakban, római jogi elemekkel (XIII. sz. folyamán). Ez okozta azt, hogy a már régóta fennálló ellentét Dél és Észak között a jog terén még jobban kiéleződött: a pays de droit écrit vagy romain szembenálltak a pays de coutumes-ökkel. Általában a királyi udvar bíróságai fáradoztak leginkább abban, hogy egy egységes, római jellegű vagy legalább szellemű jog alakuljon ki. Így jött létre Angliában a Common Law, mely azonban nagyrészben hazai jogból bontakozott ki, úgyhogy Angliában a római jog befogadásáról nem is beszélhetünk. Más volt a helyzet Németországban, hol a császár és a fejedelmek udvara hatalmát úgy akarta megerősíteni a rendekkel szemben, hogy a római jogot alkalmazni kezdte. Miután már IV. Károly a romanizálás folyamatának nagyobb lendületet adott, az 1495-i Reichskammergerichtsordnung teljesen a befogadás alapjára helyezkedett. Javarészt ennek tudható be, hogy a római jog – természetesen átdolgozott formájában a XVI. század folyamán birodalmi joggá emelkedett.

Az egyetemeken így felnövekvő jogásznemzedék soraiból kerültek ki az új állam hivatalnokai. Ezt az államot a jogi szellem hatja át, szolgálatában is jogászok álltak. Ezek a jogászok azonban egyúttal a laikus műveltség első hírnökei voltak. Régebben a központi kormányzat a tollforgató hivatalnokokról úgy gondoskodott, hogy az udvari káplánság kebelében a klérus tagjait bevonta az államkormányzás ügyeibe. Az udvari káplánság így egyfajta központi nevelőintézet szerepét töltötte be. Az új állam hivatalnokait már az egyetem nevelte fel. E tekintetben is bekövetkezik az állam „szekularizációja”. A papot leváltja a világi műveltségű és polgári gondolkodású jogtudor, ki bizonyos fokig, akárcsak a papság, egy különálló szellemi rendhez, a justitia rendjéhez tartozik. A lovagi rendek szigorú szabályai jutnak eszünkbe, amikor II. Frigyes törvényeiben arról olvasunk, hogy a királyi justitiariust – így hívták általában a király közegét – hivatali körzetében semmi magánérdek nem köthette: se földet, se pénzt nem nevezhetett a magáénak, adás-vételben nem vehetett részt, sőt tulajdon fia sem lehetett ott birtokos. Ha házas volt, feleségét nem vihette magával, a nőtlen pedig hivatali megbizatásának tartama alatt arról a vidékről nem házasodhatott. Egy ilyen hivatalnoknak ki kellett lépnie eddigi személyes környezetéből, hogy az uralkodót és a justitiát annál hívebben szolgálhassa. Természetesen nem minden királyságban találkozunk ily szigorú szolgálati szabályzattal, de mindenhol nagyjából ugyanazok az elvek érvényesültek. A személyes hűbérviszony helyébe lép a puszta szolgálati viszony, a hűbér-eskü helyébe a hivatalnok-eskü, miként a hűbéres is hovatovább eltűnik és feladatát a modern értelemben vett hivatalnok veszi át. Az új szolgálattevő nem hűbérért látja el hivatalát, tehát azt el sem adhatta, örökölni sem tudta, sőt ellenkezőleg: évenként le kellett tennie. Fizetést, nem pedig beneficiumot kapott. A justitiarius a császár képében járt el, épp ezért „szentségtörés volt a felett vitatkozni, hogy méltó-e hivatalára”.

Íme, újra hallunk hivatalokról és hivatalnokokról, első ízben, amióta a késő-római császárság összeomlott. A római jogi szellemű abszolút monarchia megteremti a modern hivatalnok-szervezet alapjait. Miután az egész államhatalom az uralkodó személyében, mint valami szent tartályban összpontosult, az államhatalom felaprózásáról nem lehetett többé szó. A régi feudális világban a király közhatalma egyre kisebb sugarú körök mintájára a társadalom széles rétegében decentralizálódott. A hűbér-hierarchia épp azáltal állt elő, hogy a közhatalom felülről lefelé mind több irányban szétágazódott. Az abszolút monarchia azonban azon a mély, misztikus kapcsolaton épült fel, amely az uralkodó és az istenség személyes egybeolvadásában jutott kifejezésre. Ezt a misztikus együttélést nem lehetett „decentralizálni”, ez a király kizárólagos „erénye” volt. Az új uralkodói eszménynek nem felelt meg már a régi hűbér-rend, épp ezért egy új államszervezetet kellett kiépítenie. Ez az új szervezet pedig nem lehetett más, mint a középpontból irányított hivatalnok-szervezet. A hivatali előléptetés fogalma még nem ismeretes, de már hivatalok állnak fel, függetlenül hordozójuktól és ezek a hivatalok bizonyos fokig már hierarchiát alkotnak. A kisebb funkcionáriusnak a nagyobbra mint példaképre kellett feltekintenie. A hivatalnok-alárendelés elvét, úgy látszik, elsőnek II. Frigyes császár valósította meg. A provinciák justitiariusának át kellett adni hivatalát, „hallgatnia kellett”, hogy ha az udvar justitiariusa érkezett oda, „miként a kisebb fény elhalványodik, amikor a nagyobb fény kigyullad”. A hivatali ressort és a hivatali ügymenet fogalma sem ismeretlen. Minden hivatalnokot maga az uralkodó nevez ki. II. Frigyes királyságában még a községi elöljáróknak, a bajulusoknak is a császártól kellett kérniök megbizatásukat. Senki sem gyakorolhatott bírói hatalmat a sziciliai-nápolyi királyságban a császár engedélye nélkül; a legkisebb irnok vagy ügyvéd is császári „igazolványra” szorult. Épígy tiltva volt, hogy a hivatalnok magát valakivel helyettesítse.

Az új hivatalnok-szervezet kiépülése egyet jelentett a hűbéri állam halálával. A hűbéri kötöttségek leküzdése két ponton indult meg: a Staufok Itáliájában és Plantagenet II. Henrik angol-normann birodalmában (XII. sz. közepe). Ugyanabban az időben, amikor Lombardiában Barbarossa Frigyes a modern hivatalnok-állam életrehívásán fáradozik, Angliában is omladozik a hűbériség szervezete és a politikai életben egy új kor veszi kezdetét. A hűbéres lovag hűbért kap szolgálataiért, ezzel szemben az új állam jogász-műveltségű hivatalnokai pénzbeli fizetést húznak. Lombardia városainak pénzbősége indította Barbarossa Frigyest arra, hogy a hivatalnokszervezet kiépítését éppen itt kezdje meg. Kísérlete azonban a lombard városok fejlett autonómiáján kudarcot vallott. A laikus jogászállam eszméje nem is itt, hanem Sziciliában valósult meg, hol a nagy levantei kereskedelem következtében ebben az időben már erős pénzgazdálkodás fejlődött ki. II. Frigyes hivatalnokainak óriási tömegét csak sziciliai pénzzel tudta fenntartani. Bizonyára hasonló okok játszottak abban is közre, hogy a Stauf császárság törekvéseitől függetlenül, de azokkal egyidőben Európa másik gazdasági középpontjában, az északnyugati angol kultúrkörben az új hivatalnok-állam kezdetei mutatkoznak. A kalmárok racionális észjárása itt is szövetkezett a római jogon felnövekedett jogász-szellemmel és e kettő együtt létrehozta Nyugatnak első modern államszervezetét. A hajdani anglo-normann királyság területén a régi hűbérvilág abban a közel 12 évig tartó anarchiában süllyedt el, amely István uralkodását (1135–1154) oly szerencsétlenné tette. A központi hatalom tekintélyének visszaállítása és az új államszervezet kiépítése az első angol Anjou-uralkodó, II. Plantagenet Henrik nevéhez fűződik, ki a wallingfordi megállapodás (1153) értelmében István után a koronát örökölte.

Mindazok a törekvések, amelyek Barbarossa Frigyest és VI. Henriket vezették, II. Frigyes államalkotásában már mint kész mű, befejezett egész jelennek meg. Az első lépéseket a cél felé a Stauf-dinasztia legnagyobb alakja még abban az évben tette meg, amelyben a császárkoronázó Rómát elhagyta. A capuai (1220 december) és a messinai (1221) birodalmi gyűlés határozataira gondolunk. Valamikor az apuliai-sziciliai normann királyság a legszebb példát nyujtotta arra, hogy erős központi uralom hűbér-rendszeren is alapulhat. A Rogerek kemény kézzel összetartott hűbér-szervezete azonban idővel bomladozni kezdett és ezt a fejlődést még inkább siettette a dinasztia-változás. II. Frigyes nem kívánta többé felállítani a normann királyok hűbér-államát, ő már túl akart haladni a hűbériségen. De számára is, miként apja és nagyapja számára, a legjobb fegyvert a hűbériség ellen maga a hűbéri kötöttség szolgáltatta. A birtokjogok rideg felülvizsgálatával, a vazallusok örök- és házassági jogának szigorításával elérte azt, hogy minden változás a hűbérrendszerben beleegyezésétől függött. A hűbér-rend, melyet különben is hűbér-birtokok bevonásával szűk korlátok közé szorított, elvesztette a központi hatalom számára oly veszélyes külön-életét és egyetlen akarat, a császár parancsszava alá került.

A feudális urak fészkeit, a várakat, ha azok II. Vilmos, az utolsó sziciliai normann király halála után (1189) épültek, le kellett rombolni, vagy a császárnak át kellett adni, újakat pedig csak császári engedéllyel lehetett emelni. Ilyenformán a királyi várak egész hálója létesült – kétszáznál többről tudunk, melyeknek védelme háborús időkben részben a környező hűbér-uraságokra és lakosságra hárult. Már ez a várszervezet négyzetalakú erősségeivel – gondoljunk csak Nápoly szép várára – kivezet a hűbér-rendszerből s még inkább látjuk ezt II. Frigyes többi hadi intézkedéseiben. A német hűbér-rendszernek az volt legnagyobb hibája, hogy a királyság az al-vazallusokat közvetlenül nem mozgósíthatta, a korona-vazallusokat viszont nem tudta, miként Angliában, a hűbér-birtok arányában pontosan meghatározott lovag-harcos kiállítására bírni. Így a király egy-egy hadjárat előtt teljesen a nagy hűbér-urak jóindulatától függött. Már Barbarossa Frigyes zsoldosokat alkalmazott hadjárataiban – a brabantiak ilyenek voltak – unokája még tovább ment egy lépéssel, a zsoldosok vagy zsoldot kapó hűbéres lovagok mellé Szicilia hegyi szaracén lakóiból, kiket Apuliában Lucerna körül telepített le, amolyan „janicsár” állandó sereget szervezett. A városok gyalogos kontingenshadát és a délitáliai hűbéreseket bizonyos idő, 4–6 hét után a császárnak magának kellett eltartania. Frigyes a legjobb katonákat Németországból kapta, ahonnan ministerialisok, kisebb nemesek csoportosan keltek át az Alpokon, hogy a császár pénzén hadakozzanak. Már nagyobb zsoldosvezérekkel is találkozunk, a későbbi renaissance seregvezetők fajtájából, így Jordan gróffal mint marsallal, kinek német serege 1800 sisakot számlált. Közeledik már az idő, amikor Itáliában, mely nem ismer többé lovagi társadalmat, a németek képviselik majd a páncélos lovagokat. Közülük való volt pl. az az Urslingen-i Werner herceg, kinek ezüst mellvértjén e szavak lángoltak: „Isten, a szánalom és a könyörületesség ellensége”. I. Frigyesnek és VII. Lajos francia királynak már össze kellett fogni, hogy az alkalmazás nélkül maradt és rablásból élő zsoldos rajok kipusztuljanak (1171). II. Frigyes hadi politikáját a sziciliai hajóhad helyreállítása koronázta meg.

Németország azonban csak katonákat adott, a hivatalnokok ugyanis szinte kivétel nélkül Apulia és Szicilia fiai közül kerültek ki. Ellentétben Barbarossa és VI. Henrik politikájával, II. Frigyes már nem veszi igénybe a kormányzásban a német ministerialisokat és nemeseket, hivatalnokait is a hivatásos jogászok soraiból szedte, kiknek kiképzéséről a nápolyi állami egyetem alapítása által kívánt gondoskodni. A hűbérurak természetesen úgy, ahogy tudtak, védekeztek az ellen, hogy a középpontból irányított, fizetést húzó hivatalnokok a közhatalmat kicsavarják kezükből. Az egykori uralkodó nemesi réteg különben is háttérbe szorítottnak érezhette magát. A császár onnan szedte hivatalnokait, ahonnan éppen jónak látta. A polgári családok fiai és az apróbb nemesek talán megbízhatóbbak is voltak, mint az önállósághoz szokott birtokos hűbérfejedelmek. Ezeknek a hűbéruraknak meg kellett tanulniok, hogy a közhatalom gyakorlásához még nem elegendő a birtok, ahhoz személyes szolgálatbaállás szükséges elsősorban. Javarészt a kisebb, szegényebb nemesség az, amely a polgárság mellett az új hivatalokat elfoglalja. Miután II. Frigyes leginkább a félsziget Capitanata nevű részében, Foggiában, vagy még délebbre Castel del Monte várában – itt és nem a sziciliai Palermóban feküdt királyságának székvárosa – tartózkodott, épp azért a langobard vérrel erősen keresztezett Campania és Benevent vidékéről származott csaknem kivétel nélkül az új hivatalnoki kar. Divatba jön, hogy a nemes ifjakat az udvarba küldjék nevelkedés céljából. Így a hűbér-nemesség helyén hovatovább egy új, udvari hivatalnok-nemesség kezd tollasodni.

II. Frigyes itáliai királyságának hivatalnokai két csoportba tartoztak. A justitiariusokat meg kell különböztetnünk a bíráktól, a judexektől. A tulajdonképpeni törzs-ország justitiariatus-körzetekre hullott, ezzel szemben Lombardia – már amikor a császár hatalma alatt állott – a város-államok területéhez simuló vicariatusokra volt beosztva. A justitiarius vagy a vicarius az uralkodót tulajdonkép mind bírói, mind közigazgatási és katonai ügyekben képviselte a körzetében. Nemcsak zsoldos-katonákat, vagy a hűbér-kontingenseket tartozott zászlója alá gyüjteni, hanem a körzet bírói székén elnökölnie is kellett. Miután inkább katonai kormányzó, mint hivatásos képzett jogász volt, a tulajdonképpeni ítélkezés a melléje beosztott bírák vállára hárult. A bírókon kívül még az irnokok (notarii) is a jogvégzett elemek sorából kerültek ki. A justitiariusnak hivatalból csak egy bíró-társa volt, a többi bírótársról úgy gondoskodott, hogy törvényszékét annak a városnak bírái közül egészítette ki, ahol éppen tartózkodott. Volt miből válogatnia, hiszen a városi bírák száma általában háromra, Messinában, Nápolyban és Capuában még ennél is többre ment fel. A notariusok egész serege – a városi igazgatásban számra hatan – segédkezett az oklevelek kiállításában, a különféle számadás-könyvek, listák, naplók vezetésében, melyeket javarészt két példányban kellett készíteniök. Lehetőleg mindent írásba kellett foglalni, az ítéleteket pergamentre, a számlákat papírra, mert az írásbeli elintézés módja az egész közigazgatásban győzött. A könyveket elszámolás végett meghatározott időben a legfelsőbb számszékhez kellett bemutatni. A legfelsőbb szám- és kincstartó hivatalon kívül már egy külön udvarbírói hivatallal is találkozunk, melynek élén a nagyudvar-justitiarius állott, tagjait pedig a négy nagyudvarbíró alkotta. Az udvarbírói szék nemcsak az udvarban látta el a királyi bíráskodást, hanem kiszállt az egyes provinciákba is, az egyik helyről a másikba vándorolva. A körzeti justitiariusok és az udvar között foglaltak helyet a hierarchiában a nagy-justitiariusok, vagy nagy-vicariusok, kiknek két bírótársukkal együtt, gondjára nagy területek (pl. Szicilia) vagy városok voltak bízva. A császár tanácsosainak (consiliarii) egy jó része a nagyudvarbírói címet viselte, a nélkül hogy kifejezetten az udvarbírósághoz tartozott volna. Az udvar tanácsa hatalmas hűbérurak helyett jogászműveltségű, alkalmazott consiliariusokból alakult ki, kik a legkülönfélébb megbízatásokban szorgalmatoskodtak és már azt lehet mondani, hogy egy állandó tanácstestületet formáltak.

II. Frigyes hivatalnokállamszervezete, sajátos racionális egyszerűségében, sok hasonlóságot mutat fel Platagenet II. Henrik angol-francia államalkotásával. Itt is központosítás a jelszó és a központosítás itt is amaz elv nevében történt, hogy Isten rendelkezéséből az uralkodó a teljes államhatalom birtokosa és bárhol az országban a jog és a törvény őre, „az igazság oroszlánja”. Ha végig tekintünk II. Henrik újításain, mindenhol ennek az elvnek érvényesítésére bukkanunk. A királyi jogokat nem annyira a legfőbb hűbérúr címén követelte vissza, mint inkább a királyság isteni eredete alapján. A vidéket, hová a központi hatalom keze az István alatti zavaros idők óta nehezen ért el, kivette a helybeli arisztokrácia kezéből és a sherifftisztséget, mely szintén hatalmukba jutott, könnyen ellenőrizhető kisnemes-hivatalnokokra bízta (1170 óta). Ám II. Henrik nem elégedett meg ennyivel. Már I. Henrik uralkodása alatt hallunk a királyi kúria körzeti bíráskodásáról (the king’s local court), II. Henrik ezt az ad hoc működő intézményt rendszeresítette. A királyi udvarból egy-egy körzetbe, melyet több shire tett ki, justitiarii itinerantes mentek, hogy ott a hundred-ekből válogatott esküdtszék (jury) tanúskodásával a sheriffek hivataloskodását ellenőrizhessék, a királyi jogokat megvédelmezzék s minden birtok- vagy nagyobb bűnügyben törvényt üljenek. Ezen az úton a király mélyen belenyúlhatott a vidék életébe s erős csapást mérhetett a különféle hűbéri kiváltságokra, melyeket tetszés szerint felfüggeszthetett. Az udvar „repülő bíráskodása” azonban még más vonatkozásban is nagy hatást fejtett ki az angol jogéletre. Vidékről vidékre járva s népszerűségben egyre emelkedve, különleges, csak általa használt perbeli eljárásával, határozataival (assizes) a római jog szellemében egységes, mindenkire kiterjedő jog-rendszert (Common Law) épített ki, mely lassanként magába olvasztotta az egyes vidékek és a hűbérjog tarka változatosságát, úgyhogy amikor a középkor végén szerte Európában a partikuláris jogok eltüntetésén fáradoztak, Angliának nem kellett az idegen római jogot bevezetnie, mivel már megvolt a saját Common Law-ja.

A királyi udvar hatalmi terjeszkedése azonban magára a királyi kúria szervezetére is kihatott. Az írásbeliség megerősödött, az ügymenet differenciálódott s a különféle „reszortok” alapján hivatalok képződtek kebelében. A vidéki kuriális bíráskodás megszervezésével egyidőben alakult meg a kúriában az első önálló bíróság, a capitalis curia regis vagy curia regis in banco (1178). A bíróságnak öt megesketett hivatalnok-bírája: két egyházi és három laikus jogásza volt és ugyanolyan eljárással és ugyanazokban az ügyekben ítélkezett mint az udvar körzeti bírósága. A legfelsőbb bíráskodás természetesen továbbra is a királynál maradt, ki azt vagy személyesen vagy megbízottja által a még szervezetlen, alkalmilag összehívott tanácsban gyakorolta. Amikor az udvar állandó bírósága létesült, már két hivatal működött az udvarban, a kancellária, mely közvetlenül a normann hódítás után bukkant fel s az írásbeli feladatok lebonyolítására szolgált, továbbá az exchequer, a pénzügyigazgatás legfőbb központi szerve. Ez utóbbi – mint láttuk már I. Henrik idejében elkülönült a tanácstól s hivatali szervezetet nyert. II. Henrik uralkodása alatt új differenciálódás vált szükségessé, az exchequer kétfelé válik, a kincstárra (inferius scaccarium) és a felső számvevőszékre (superius scaccarium). Az exchequer, melynek nagyszerű működéséről a XIII. sz. eleje óta szinte hiánytalanul ránkmaradt különféle elszámolási könyvek (pipe rolls) hű képet adnak, III. Henrik (1216–1272) óta az udvari bírói székkel együtt Westminster-ben állandó székhelyet kap. Ide özönlöttek a grófságokból évente kétszer, húsvétkor és Mihály-napkor a sheriffek, hogy a királyi bevételekről, melyeket béreltek, elszámoljanak.

A folytonos hadjáratok, a birodalmi kormányzat hatalmas méretei, az új hivatalszervezet természetesen sok pénzt emésztettek fel. II. Henrik nem elégedett meg tehát a királyi uradalmak domaniális jövedelmével, vagy a felségjogokból és hűbér-ajándékokból folyó bevételekkel, hanem egy általános, mindenkit érő adó bevezetésére tett kísérletet. Az ú. n. scutage, a katonai kötelezettség megváltása, melyet háború esetén már a normann időkben is fizettek, csak a hűbér-birtokot sujtotta, általános adónak még nem fogható fel. A dánpénz pedig sok mentesség következtében II. Henrik korára már elvesztette korábbi jelentőségét. Miután a királynak országos szükség idején jogában állt adó-segítséget kérni alattvalóitól, II. Henrik 1166-ban, keresztes-hadjáratra hivatkozva, általános földadót vetett ki, amit később több ízben meg is ismételt (hidage vagy carucage). Ez újításnál előtte alighanem az egyház példája lebegett, mely ilyen címen már régtől fogva gyüjtött tizedet. 1188-ban további újítással találkozunk. Ebben az évben a „Saladin tizede” néven ismert adót, mely az egész vagyoni állapotot, az ingó és az ingatlan jószágot egyaránt sujtotta, már a nagyobb tanács hozzájárulásával hajtották be, még pedig olyképpen, hogy laikusokból és egyháziakból álló vegyes bizottság állapította meg egyházközségenkint a mindenki által fizetendő tized nagyságát. A király tehát nem gyakorolja többé egyoldalúan az adóztatást, hanem már csak a nagyobb tanács, az „ország” hozzájárulásával. Az újkori adóztatás kezdetét ettől az időponttól kell számítanunk.

Ahogy II. Henrik minden viszonylatban a különleges hűbéri jogok és berendezések eltüntetésén fáradozott, a hadügyben is a hűbériségnél szélesebb alapokra helyezkedett. Természetesen nem mondott le a hűbéri hadkontingensekről, sőt ezek nagyságát 1166-ban Angliában, 1172-ben Normandiában újból szabályozta. Az 1181-ben kibocsátott Assize of Arms-ban azonban a régi angol-szász fyrd alapján újra bevezette a népfölkelést, az általános hadkötelezettséget, amivel a hűbériség hegemóniáját a hadügyben sikerült megtörnie. A hűbéri csapatokat különben is a távoli hadjáratban nehezen lehetett használni, úgyhogy a hadsereg zömét ekkor már a fejlett pénzgazdálkodás korának katonája, a zsoldos alkotta. A hűbériség bomladozását még másutt is láthatjuk. A XII. sz. eleje óta Nyugaton, főleg Angliában mindjobban divatba jött, hogy a vazallus, szolgálata ellenében, nem birtokot kapott, hanem csak a kincstár által pénzben fizetett járadékot, a nélkül, hogy arra miként Németországban – birtokot kötöttek volna le. A penziót élvező hűbéres már a hűbériség elzsoldosodását mutatja.

Az abszolutizmus nem II. Henrik, hanem utódja, I. Richárd uralkodása alatt (1189–1199) érte el tetőpontját. Ily fokú királyi hatalommal és államszervezettel Európa egyetlen királysága sem mérhette össze magát, legkevésbbé az a Franciaország, amelyet létében fenyegetett. A francia királyság lassú megerősödése már a XII. sz. elején bekövetkezett, az angolhoz hasonlatos állami szervezetet azonban csak jóval később nyert, még pedig három nagy francia király, II. Fülöp Ágost (1180–1223), Szent IX. Lajos (1226–1270) és III. Fülöp (1270–1285) uralkodása alatt. Amikor tehát az angol királyságnak egy félszázados abszolutizmus-kormányzás után már az első rendi ellenállással kellett megküzdenie, csak akkor bontakozott ki a francia királyság a hűbéri kötöttségből. Ez az elkésett indulás érteti meg velünk, hogy a rendek Franciaországban miért léptek fel épp egy századdal később (XIV. sz. eleje) mint Angliában. A rendi dualizmus korát mindenütt az abszolút királyság kora előzte meg. Így történt Franciaországban is. Az is önként érthető, hogy a hivatalnok-állam kiépítése Franciaországban a nagy ellenfél és veszélyes szomszéd, az Anjou-birodalom példaadását követte.

A XIII. sz. közepén Franciaország – beleszámítva mind az egyházi, mind a világi, továbbá a korona- és az al-hűbérterritoriumokat is – körülbelül kilencven kisebb-nagyobb hűbérfejedelemségből állott. Ezekkel a fejedelemségekkel szemben, részben közvetlenül, részben közvetve, a király puszta „suzerain sans suzerain”, hűbér-fő hűbérfejedelem nélkül volt. Ez természetesen nem jelenti még azt, hogy a francia király csak hűbérfejedelem módjára uralkodott volna. Az a szent olaj, amelyet a monda szerint Klodvig megkeresztelésekor angyal hozott az égből a Remigius-kolostornak, a királyt továbbra is az egyházi rend és a szentség dicsfényébe övezte és megkülönböztette minden más bárótól, kik közül egyik-másik koronáztatta, de sohasem kenette fel magát. Ez az egyházias jelleg abban is mutatkozik, hogy az úrvacsorát a francia király, amióta a kelyhet a XIII. sz. első felétől kezdve a papoknak tartották fenn, a kehely használatával vehette magához. Alapjában véve azonban a monarchiát már csak hűbérkötelékek tartották egybe. Éppen ezért, az a néhány felségjogokkal felruházott allodium, amellyel a francia királyság területén belül kivételesen találkozunk, tulajdonkép nem is tartozott a királysághoz, hanem szuverén államterületet alkotott (pl. az „Yvetot-királyság”). A vazallusnak több seniortól, sőt idegen uralkodóktól is lehettek beneficiális birtokai: a hűbériség – akárcsak a római katolikus egyház – lényegénél fogva államfeletti. Ennek következtében, különösen a határ mentén, gyakran akadunk olyan francia bárókra, kik egyidőben idegen királynak is hűbéresei. Mondanunk sem kell, mily nehéz helyzetet teremtett ez a kettős vazallusság háború esetén. Szent Lajos hiába próbálta a kettős vazallusokat arra kényszeríteni, hogy közte vagy az angol király közt válasszanak (1244). Az országhatár egészen az újkor kezdetéig a többszörösen átnyúló hűbérkapcsolatok folytán szinte teljesen elmosódott, túlnagy praktikus jelentősége mindenesetre alig volt.

Ebből a lazán összefüggő területből kellett a francia királyoknak megteremteni a központilag igazgatott, egységes Franciaországot. Mint láttuk, territoriális nagyurak példáját megszívlelve, először saját portájukon csináltak rendet, tartományúri hatalmukat erősítették meg az Ile-de-France-ban s csak azután, a XII. sz. első felében (VII. Lajos), kezdték kinyujtani kezüket messzebbfekvő területek felé… Dinasztikus kapcsolatok, szerződések (pl. pariages – a fél birtokrész átengedése), vételek, főleg azonban a legfelsőbb hűbérúr számára fenntartott és egyre következetesebben kiépített jogok érvényesítésével egymásután szálltak a hűbérterritoriumok a koronára, úgyhogy a XIV. sz. közepére már a tarka államjogi feldaraboltság eltünedezett. A király közvetlen tartományúri és domaniális hatalmának területi terjeszkedésével párhuzamosan lép Franciaországban is életbe a központi hivatalnok-szervezet. Ez a folyamat természetesen nem korlátozódott pusztán a királyság közvetlen tartományaira, a többi hűbér-fejedelem is körülbelül egyidőben – Burgundia később –, tehát a XII. sz. végén, rátért az új közigazgatásra. S az is világos, hogy mindazokban a territoriumokban, hol a hivatalnok-szervezet már gyökeret vert, mint pl. Normandiában, a királynak már csak a meglévőt kellett átvennie. Ellenkező esetben a király tartományúri szervezetét terjesztették át az újonnan szerzett területre.

A régi hűbéri korszakban a királynak vagy a hűbér-fejedelemnek egyedüli közegei a vidéken a prévôt-k voltak. Betöltésük akként történt, hogy a tisztséget (prévôtés, praepositurae) a legtöbbet ígérőnek biztosíték ellenében rövid időre, legfeljebb három évre, bérbe adták. Ez a rendszer a hivatal-szervezet bevezetése után is életben maradt, a prévôt-k továbbra is bérlők, csak itt-ott találkozunk hivatalnok-prévôt-kkal, – mindössze hatáskörük zsugorodott össze. Mert míg régebben a prévôt-k csak az udvar feje, a sénéchal alá tartoztak, II. Fülöp Ágost óta több prévôté-t egy még nagyobb szervezetbe, a bailliage (ballivia)-ba fogtak össze s élükre egy új vidéki közeg, a baillivus került. A bailli-k – ellentétben a prévôt-kkal – nem bérlet, hanem hivatali kinevezés útján jutottak tisztségükhöz. A királyi tanácsban hivatalbalépésükkor megeskették őket, pontosan megállapított fizetést húztak s egy-két év után váltogatták állomásukat. Hogy a király hűbér-fejedelemségben a fejedelem – érdekeit minél jobban szemmel tartsák, akárcsak II. Frigyes podestái, körzetükben birtokkal nem rendelkezhettek és nem is házasodhattak onnan. A bailli-k megjelenésével természetesen a prévôt-k sokat vesztettek tekintélyükből. A hajdani teljes közhatalomból csak a körzetükben fekvő királyi birtokok s más egyéb jövedelmek kezelését látták el, mígnem ezen a területen is a bailli-k egy másik alárendelt hivatalnokában, a receveur-ben versenytársra nem akadtak. Bíráskodásuk csak a nem-nemesekre terjedt ki, ítélőszékükről a baillihoz lehetett fellebbezni. Így a bailli lett a a királyi, illetőleg fejedelmi hatalom igazi képviselője. Ő adta bérbe a prévôté-t – de amiért aztán felelnie is kellett –, neki számoltak el a prévôt-k, ő viszont évente háromszor tartozott számadással az udvarnak. A vazallusok és alvazallusok hadbahívása, továbbá a rend fenntartása körzetében – szintén feladatai közé tartozott. Törvényszéke, melyet tanácsával (egyházfők, korona-vazallusok, polgárok, prévôt-k, stb.) együtt tartott, a nem-nemesek számára második, a nemesek számára első fokú volt. Nagy feladatköre már a XIII. sz. második felében szükségessé tette, hogy a törvényszéken magát saját emberével, egy főbíróval (iudex major, juge mage) vagy máskép helynökkel (locum tenens, lieutenant) helyettesítse.

Miután az egyháziakat világi bíróság elé nem lehetett állítani, ezek se a prévôt, se a bailli tisztséget nem viselhették. A bailli-k megjelenése óta a prévôt-k soraiban leginkább a polgárság képviseltette magát, sőt egy 1320-ból való királyi ordonnance szerint nemesek prévôté-ra nem is pályázhattak. Ezzel szemben a bailli-k általában a szegényebb nemesek rétegéből kerültek ki, amennyiben pedig a király – különösen gyakran Szép Fülöp óta – polgárokat emelt hivatalnokai közé, ebben az esetben lovagi rangot kaptak. Ily úton-módon alakult ki idők folyamán a nemességnek egy új válfaja, a noblesse de robe. Jogi, javarészt római jogi műveltségük, amellyel hadat üzentek a hűbéri hagyományoknak s amellyel a római állam-eszme renaissance-át készítették elő, nagy szolgálatot tett, akárcsak Angliában vagy Itáliában, az újjáéledő monarchiának. Két ilyen chevalier ès lois, Pierre Flote és Guillaume de Nogaret Szép Fülöp udvarában egészen a legmagasabb méltóságig, a nagypecsétőrségig is eljutott. Miután teljesen a királyságtól függtek s jövedelmük a királyi jogok kiterjesztésének arányában növekedett, a bailli-k és a prévôt-k állandó nyomást gyakoroltak a hűbéri társadalomra, az egyháziakra, a városokra. A birtokok szétszórtsága, az írásbeli dokumentumok hiánya, a szokásjog könnyű befolyásolhatósága – mindez nagyon megkönnyítette folytonos mesterkedéseiket. A prévôté-k bérbeadása azt vonta maga után, hogy a prévôt-k a népet úgy szipolyozták, ahogy csak tudták. Egészen meglepő, mily mélyen nyúltak be a társadalom életébe. A szabályok és a tilalmak egész özönét bocsátották a megfélemlített nép és kisebb nemesség nyakába. Ez a hivatali „túlbuzgóság” már IX. Lajost arra indította, hogy inquisitores (enquéteurs) néven egyes meghitt embereit, bizalmát élvező kolduló barátokat, küldjön a vidékre a bailli-k és a prévôt-k működésének felülvizsgálata végett.

Hol kell keresnünk a bailli-intézmény eredetét? A név, mely különben az egész francia-normann területen – az angolt is beszámítva – előfordul, annyit jelent, mint „az úr képviselője” s arra utal, hogy a bailli-k kezdetben a királynak vagy egy seigneurnek a Karoling missi-hez hasonlatos alkalmi meghatalmazottai voltak. A központból, az udvarból jöttek csapatostul, kettesben-hármasban s a vidéken miként az angol king’s local court – tulajdonkép a curia helyi szervét alkották. Olyan időben, amikor még a hűbéri felaprózódás uralkodott, ez a „repülő bizottság” volt a központosítás első hírnöke. Eleinte nem rendelkeztek pontosan meghatározott hivatali körzettel, sem hatáskörrel, később azonban Fülöp Ágost korától kezdve (a XIII. sz. első harmada) végkép kiszakadnak a kúriából és a decentralizáció felsőbb szervei lesznek. A központosítás és a hivatalnok-szervezet kiépítése tehát Franciaországban is oly módon ment végbe, hogy a királyi (fejedelmi) kúria kiterjesztette hatáskörét a vidékre. Amint azonban e kiterjesztés elvesztette alkalmi jellegét s szervezetté merevült, a régi provinciális közegeket részben vagy egészben kiszorította. A király domaniális birtokán és territoriumában a prévôt-k egykori hatáskörüket legalább töredékesen meg tudták őrizni. Ezzel szemben azokban a territoriumokban, amelyek később csatoltattak a királyság közvetlen birtokállományához s ahol a legfőbb kormányzati szervet a sei neur sénéchal-ja testesítette meg, a bailli-k is ezt a nevet vették fel. Így illesztette be Fülöp Ágost Anjou, Maine és Touraine, továbbá Poitou, Saintonge és Guyenne sénéchal-ját hivatalnokszervezetébe. Egészen más volt megint a helyzet a francia királyság egyik legelőkelőbb, de szinte független hűbérében, Flandriában. Ebben a grófságban a prévôt-k helyett várnagyokkal, nemesi castellanus-okkal találkozunk, kik várkerületükben a teljes közhatalmat örökös hűbérjogon gyakorolták. A gróf a városi polgárság támogatásával a várnagy hatáskörét személyes környezetéhez tartozó jegyzőkre, notariusokra bízta, kik jogban és írásban való jártasságuk révén különösen alkalmasak voltak arra, hogy alkalmi kiküldetésben illetékeket, adókat, stb. hajtsanak be. Belőlük lesznek a későbbi bailli-k Flandriában, míg a várnagyok teljesen kiszorulnak a közigazgatásból és mint egyszerű hűbéres nemesek élnek – rangjukat megtartva – birtokaikon.

A bailli-szervezet kiépítését II. Fülöp Ágost művének kell tartanunk, az udvar központi hivatal-szerveinek megteremtésében viszont kétségkívül Szent (IX.) Lajos és fia, III. Fülöp (1270–1285) tett legtöbbet. Igazi királyi hatalomról Franciaországban tulajdonkép csak IX. Lajos óta beszélhetünk. Mindeddig a király csak saját domaniális birtokán és tartományában „uralkodhatott”, még a nagyszerű bailli-szervezet sem tudott benyomulni az önálló hűbérfejedelemségek területére. A szokásjogot, a coutume-öt, mely északon római-germán alapokra, délen a római jogra támaszkodott, királyok már emberemlékezet óta nem egészítették ki, nem alakították. Az első Capetingek még korona-uradalmaik számára sem bocsátottak ki általános érvényű törvényeket. IX. Lajos ismét törvényeket (ordonnances) hoz, bár ő is csak kivételesen az egész ország számára. De az út, amelyen a királyi hatalom a nagy hűbérfejedelemségekbe is betörhetett, megnyilt s kétségtelen, hogy évről-évre szélesebb lett. Ezekben a territoriumokban IX. Lajos és fia kezd újra királyi jogokat érvényesíteni. Idegenek és törvénytelen születésűek hagyatékát magának követelte, új vásárok alapítását, városoknak „felszabadítását” az önkormányzat biztosításával engedélyétől tette függővé, ami módot nyujtott arra, hogy a városokat a feudális nemesség kárára erősítse. A X. sz. végén Franciaországban nem kevesebb, mint 59 egyházi és világi úr verhetett pénzt. Most IX. Lajos a bárói veretek érvényét a báróság területére korlátozza, amivel a partikuláris pénzverőműhelyeket egy csapásra megbénította. Fia, III. Fülöp inkább azokat a lehetőségeket aknázta ki, amelyeket a hűbérjog a királynak, mint legfelsőbb hűbérúrnak nyujtott. Udvari törvényszékének egyik ítéletével a nemesítést (a lovaggá-ütést) királyi jognak minősítette, hasonlóképpen hűbérek vándorlását egyházak vagy nem-nemesek kezére királyi engedélyhez kötötte, nehogy a hűbérföld kiterjedése csökkenjen. Hogy mily abszolutisztikus hajlamokat mutatott már ekkor a királyság, arra jó példa III. Fülöp egy ordonnance-a (1279). A királyság már ekkor a lakosság takarékosságától remélt több jövedelemhez jutni. Ép ezért ez az ordonnance hercegnek, bárónak, grófnak, egyházi fejedelemnek, lovagnak a legpontosabban előírta, hogy hány fogásból állhat étkezésük és hogy mennyi és mily drága öltözékkel láthatják el évente magukat.

A legjelentősebb eredményeket azonban a királyság a bíráskodás terén érte el. A vérbosszú-harc (guerre privée) jogos kiváltsága volt a nemességnek, ami azonban tulajdonképpen a bíró dolgát a felekre bízta. A római jogban újjáéledő állam-eszme természetesen ezt az állapotot nem tűrhette és a guerre privée-nek legalább korlátozására törekedett. A IX. Lajos által rendszeresített asseurement tulajdonkép ezt a célt szolgálta. Ha valaki magánharctól tartott és a szembenálló féltől ilyen „biztosítékot” kért, akkor ellenfelének a megnemtámadás kijelentését a bíróság előtt mindenképpen meg kellett tennie. Az asseurement megsértését súlyosan, sokhelyt halállal büntették. IX. Lajos egy másik ordonnance-ával tovább merészkedett: a vérbosszút egyáltalán megtiltotta. Utódai azonban a nemességet nem akarták többé ingerelni és a vérbosszú továbbra is életben maradt.

Ezekkel a kísérletekkel függ össze az istenítéletként alkalmazott párviadal és más egyéb ordále megszüntetése. A párviadalt is a nemesség becsületbeli ügyének tekintette. Az egyház azonban más véleményen volt és az új állam – mint annyi más téren – örömmel követte a szellemi fórum ujjmutatását. A párviadalt az 1215-i lateráni zsinat istenkísértésnek bélyegezte és Szent Lajos a tilalomnak sietett korona-tartományaiban érvényt szerezni (1258). Ugyanis eddig, ha a fél az ítélettel nem volt megelégedve, fellebbezés helyett egyszerűen párviadalt, istenítéletet rendeztek. A királynak azonban érdekében állott, hogy bíráskodását, mint fellebbviteli fórum, minél jobban kiterjessze. Ezen az alapon állítja fel Beaumanoir, a király jogásza azt a tételt: „Toute la laie juridicion du roiaume est tenue du roi en fief ou en arrière fief”. Bizonyos ügyek, mint cas royaux (békebontás, birtokháborgatás, stb.) már csak a király ítélőszéke elé tartoznak, mely különben is a praeventio jogán az egyik fél kérésére közvetlenül is belenyúlhatott. Bár a hűbéri ellenállás a párbaj megszüntetésével szemben egészen a XVI. századig tartott, a fellebbezés a hűbérfejedelemségekben is hamarosan meggyökeresedett. Ahová eddig a bailli-szervezet nem ért el, onnan most pereket hoztak a bailli, mint első fellebbviteli szék elé. Csupán Franciaország 12 pair-je, szóval a legelőkelőbb egyházi és világi nagyok, köztük Guyenne és Burgundia hercege, a flandriai gróf, a reimsi érsek, stb. élvezték azt az előjogot, hogy székükről a fellebbezés egyenesen a királyi udvarba történt, hol az ügyek felszaporodása csakhamar ügykörszerinti differenciálódást idézett elő.

IX. Lajos uralkodása alatt bekövetkezik a kúriában az. első kormányszervek kialakulása. Mindenekelőtt maga a tanács is újjáalakul. Miután már I. Fülöp (1060–1108) óta a nagy vazallusok és főemberek elmaradtak a kúriából és a hangadók ott apró curiales, domestici, familiares lettek, Fülöp Ágost alatt jogászok lépnek az előtérbe, kik – papok és lovagok – mint hivatásos tanácsosok állandó fizetést húznak és az udvarban is étkeznek. A folyton változó bárók és főpapok mellett ők alkották a tanács törzsét. Ez volt az első lépés a felé, hogy a királyi tanács elveszítse „alaktalanságát” és határozottabb szervezetet nyerjen. A szakszerűség érvényesítésével azonban a tanácsnak bizonyos tagjait előszeretettel vették vagy a pénz- vagy bírósági ügyek tárgyalásánál igénybe, ilymódon a tanácsnak egy pénzügyi (camera compotorum) és egy bírósági (parlement) szerve fejlődött ki. A tanács – most már mint olyan természetesen ezután sem mondott le a pénzügyi és a bírósági ügyekről, hanem a két önálló „hivatal” mellett továbbra is önállóan pénzügyi kérdésekkel foglalkozott és ítéleteket hozott (1356-ig). Ilymódon a tanács a király elnöklete alatt vagy helyette a legfelsőbb bíráskodás és döntés jogát fenntartotta magának. A parlament és a számszék önállósága csak a XIV. sz. közepén vált teljessé, az előbbi összetételét egy 1345. évi ordonnance, az utóbbiét V. Fülöp szabályozta véglegesen (1320). A parlament amilyen mértékben kivált a kúriából, oly fokon lett az egész Franciaország legfőbb bírói székévé. Méltóságának és hivatali tekintélyének egész tudatában nem egyszer ítélt el bailli-kat és adott igazat a „népnek” a korona követeléseivel szemben. Miután minden világi bíróság, akár királyi, akár hűbér-fejedelmi, neki volt alávetve, a parlament testesítette meg, leginkább az egységes királyság eszméjét. A parlamentbe szívódott fel a király egykori hűbér-bírósága is, a pair-ek bírói széke, miután már Fülöp Ágost ennek önálló üléseit megtiltotta. Miként tehát a vidéken a hűbériségnek mindenhol meg kellett hátrálnia a hivatali szervezet elől, úgy a királyi kúriában is beolvadásra volt ítélve.

Ez az átalakulás természetszerűleg nem múlhatott el hatás nélkül az udvari méltóságok történetében. A kúria hatalmának növekedése miatt attól kellett tartania a királynak, hogy a főméltóságok, ha továbbra is nemesi dinasztiák kezén maradnak, könnyen veszélyessé válnak. Ép ezért az udvar hajdani fejét, a sénéchalt már VI. Lajos megbuktatta, méltóságát pedig 1191 óta sohasem töltötték be. Ugyanígy betöltetlenül hagyták a királyok Fülöp Ágosttól kezdve (1185) a másik fontos szerv, a kancellária vezetőállását, melynek hordozója a tanácsban bírói hatalmat is gyakorolt. Helyét nagypecsétőri (custos sigilli, garde des sceaux) minőségben az udvar egy egyszerű hivatalnoka foglalta el. Angliában az udvari főméltóságok puszta nemesi címekké váltak, míg az ügyek tényleges vezetését hivatalnokok látták el. Hasonló volt a helyzet a kamarással (chambrier) Franciaországban, kinek tisztségét a kisnemes vagy polgári eredetű grand-chambellan örökölte.

A belső újjászületéssel együtt kifelé is megerősödött a francia király hatalma. Amióta egyik vazallusa, Anjou grófja Észak- és Dél-Franciaország legnagyobb hűbérfejedelemségét, Normandiát és Aquitaniát egy kézben egyesítette, sőt hozzá még Európa legerősebb és legjobban szervezett királyságát, Angliát is megszerezte, a francia királyság sorsa –, úgy látszott már – végleg megpecsételődött. Ha nem akart elpusztulni, cselekednie kellett. Mindenekelőtt pénzre és katonára volt szüksége. A korona vazallusai azonban csak 40 napig voltak hajlandók harcolni, azonfelül már zsoldot kértek: a zászlótartó 20 toursi garast, a lovag tizet, az apród ötöt, a közönséges gyalogos katona egyet. Megtörtént, hogy a lovag-had a legnagyobb ostrom idején egyszerűen faképnél hagyta a királyt s hazament, mert a köteles szolgálat ideje lejárt. A hűbérúr különben is csak pár emberét mozgósította. A Bayeux-i püspök pl. mindössze 20 lovag kiállítására volt kötelezve, holott al-vazallusainak száma meghaladta a százhuszat. Épp ezért a francia király is – miként korának többi uralkodója – szívesebben vette, ha pénzt kapott hűbér-szolgálat (megváltás: roncin de service) vagy az általános felkelés (megváltása: aide de l’ost) helyett. A pénzen ugyanis zsoldoshadakat fogadhatott, amelyeket korlátlanabbul használhatott fel. Ameddig a harcok csak a szomszédig értek, a lovag-had is alkalmas sereg volt. De a nagypolitika, amely az abszolutizmus felé hajló állam belső szükségletéből fakadt, már ilyen helyhez (országon belül) vagy időhöz (40 nap) kötött sereggel mit sem kezdhetett. Az angol királynak is tapasztalnia kellett, hogy a vazallus-had a tengeren túl már nem akar harcolni. Az új időknek új harcosra volt szüksége. A pénzzel fizetett hivatalnok mellett feltűnik a pénzzel fizetett harcos – a zsoldos. II. Fülöp hadjáratait már javarészt zsoldosokkal vívja, IX. Lajos serege pedig már szinte teljesen zsoldosokból állott. A lovagok tömegesen jelentkeznek apródjaikkal zsoldos szolgálatra. A nemnemesek mint könnyű, nyilazó lovasság vagy gyalogság vonultak hadba.