HARMADIK FEJEZET: STAUF CSÁSZÁRESZME ÉS CSÁSZÁRPOLITIKA

A XII. század közepén az új humanista renaissance szellem Németországban is éreztetni kezdte hatását. A gregoriánus eszmék mintha vesztenének hatékonyságukból. Az új nemzedék, amely a legmagasabb egyházi méltóságok birtokába jut, már több megértést tanusít az állami gondolattal szemben és már korántsem oly engedelmes szolgálója a pápaságnak. Az antik gondolat ébredezése maga után vonta a római jellegű államiság felújítását is: politikai renaissance-ról is beszélhetünk. Ez az az idő, amikor a német császár törvényeit Justinianus törvénykönyve kiegészítéseként fogják fel és a novellák formájába öntik. Németországban is elérkezett az új hivatalnok-állam megalapításának kora, akárcsak a szomszédos haladottabb Franciaországban.

Gyönge kezdetekkel már III. Konrád utolsó éveiben találkozunk, az újjáépítő munka azonban igazában csak utódja, I. Frigyes alatt (1152–1190) indul meg. Nagy államférfiúi bölcseségről tett III. Konrád tanuságot akkor, amidőn mindössze 8 éves fia helyett Frigyes testvérének fiát, az ifjú Frigyes sváb herceget jelölte ki utódjának. Valamennyi partikuláris hatalmasság között anyja, Welf-nembeli Büszke Henrik nővére révén Frigyes volt a legalkalmasabb arra, hogy végre a Welfeket a Staufokkal kibékítse. E nélkül minden reformmunka már eleve hiábavaló lett volna. Frigyesnek még mint sváb hercegnek látnia kellett, hogy III. Konrád minden iparkodása a Welf-hatalom szétrombolására meddő maradt. Épp ezért megalkuszik a megmásíthatatlannal és a Welfek erejét nem megsemmisíteni, hanem a királyság számára megnyerni akarja. Mit sem törődve a pápa igényével, nagybátyjának, a svábországi VI. Welfnek odaadta Matild őrgrófnő javaival együtt a toscanai őrgrófságot és a spoletói hercegséget; Büszke Henrik fiát, a viszálykodó Oroszlán Henriket pedig azáltal kívánta megbékíteni, hogy szász hercegségéhez még a bajort is, amelyre igényt emelt, hozzácsatolta. Sehol sem élveztek a grófok és őrgrófok oly nagy önállóságot, szinte hercegi hatalmat, mint a régi Szászországban. A Billungok csak Szászországban, de nem a szászok felett gyakoroltak hercegi hatalmat. Most itt is épp a királyság támogatásával bekövetkezik a herceg territoriális főségének megszilárdítása. Hogy Oroszlán Henriknek kezére járjon, Frigyes lemond e területek egyházfőségéről és Oldenburg, Lübeck, Ratzeburg, Schwerin püspökségeinek betöltését a hercegre bízza. Mialatt a király Dániát ismét hűbéri függésbe hozta a birodalomtól, engedte, hogy viszont Oroszlán Henrik Mecklenburg és Pommeránia vend fejedelmeit bírja hódolatra. Mit jelentett mindez? Frigyes elismerte Szászország territoriális igényeit, feladta a küzdelmet, hogy Északon a királyi hatalmat visszaállítsa; Szászországot politikailag mintegy kiürítette. Ezzel megindult dél felé a királyi hatalom lassú kiszorulása Németországból. Frigyes ezekkel az intézkedéseivel jelezni óhajtotta, hogy Szászországot a királyság számára elveszettnek tekinti.

Az osztrák őrgrófság mindeddig Bajorországhoz tartozott. Miután Frigyes a béke érdekében feláldozta Bajorországot, az osztrák őrgrófságra várt a feladat, hogy keleten a királyság érdekeit képviselje. A szász partikularizmus elismertetésével kapcsolatban emelkedik az osztrák őrgrófság hercegi rangra. A privilegium minus – így nevezik az erről szóló oklevelet (1156) – nemcsak Babenbergi Jasomirgott Henriket kívánta kárpótolni a bajor hercegségért, hanem új erőforrást is kívánt teremteni keleten a királyság számára. Ugyanezt a célt szolgálta az a szerződés is, amelyben II. Vladiszláv cseh herceg a királyi korona elnyerése ellenében a király megsegítésére kötelezte magát: a cseh hercegségből ekkor válik királyság (1158). A lánc utolsó szeme Lengyelország volt. A császár az önállósághoz szokott lengyel herceg ellen 1157-ben cseh segédcsapatokkal nagy hadjáratot vezetett, Boroszlón keresztül egészen Posenig nyomult előre és IV. Boleszláv herceget adófizetésre és hadkiállításra szorította. Lengyelország azonban csakhamar újra a maga útján járt és kötelezettségeinek nem tett eleget; ezzel szemben Csehország és Ausztria a királyságnak értékes támaszai lettek. Közeledik már az az idő, amikor a császári hatalom erejét ezekre a fejlődő keleti tartományokra alapítja.

A Száliak alatt a központi hatalom legnagyobb kiterjedésű birtokai Szászországban feküdtek. Goslar a hozzátartozó uradalmakkal és bányákkal még továbbra is a király birtokában maradt ugyan, de Frigyes e mellett új anyagi erőforrásokról is gondoskodott. Svábországi és frankföldi családi és birodalmi uradalmaihoz ügyes politikával, vétellel és a háramlási jog felhasználásával újakat szerzett és az egyházakat is arra indította, hogy birtokaikból neki vagy fiainak hűbéreket hasítsanak ki. Mindeddig a német királyok méltóságukon alulinak tartották egyházi hűbér-birtokok szerzését; I. Frigyes szakít ezzel a tartózkodó politikával és a wormsi konkordátum folytán elmaradt egyházi jövedelmeket ilyenformán kívánta pótolni. A mód, ahogyan Frigyes az egyház birtokait értékesíti a birodalom számára, a legtanulságosabban mutatja az egyház új, hűbéri viszonyát egykori urához, a királyhoz. A megváltozott korszellemnek megfelelően a főpapság már nem állt oly értetlenül a királyság érdekeivel szemben, mint az előző, gregoriánus korszakban. Miután maguk is a hűbér-fejedelmek sorába léptek, önállóságukat jobban kellett félteniök a pápai központosítástól, mint a királytól. Ennek az új, világiasan gondolkodó és császárhű főpap-nemzedéknek legkimagaslóbb alakja maga a birodalmi kancellár, Rainald dasseli gróf, hildesheimi prépost volt, ki Páris iskoláiból magával hozta Németországba korának renaissance, laikus szemléletét. Frigyes, ellentétben közvetlen elődeivel, V. Henrik nyomdokain kívánt haladni. A Száliak egyházpolitikájának szellemében legalább annyi jogot követelt, magának egyházával szemben, mint amennyit a pápa V. Henriknek engedélyezett. Végre megint egy német király, aki a püspökségek betöltésénél érvényesíteni tudta akaratát és aki a megüresedett püspökség jövedelmeit, a püspök ingó hagyatékával együtt (regale- és spoliumjog) – francia módra – a kincstár számára lefoglaltatta. Mi több, ha a pártok püspökválasztásnál nem tudtak egy személyben megegyezni, Frigyes magának tartotta fenn a döntés jogát (devolutio jog), bárhogy tiltakozott is ez ellen a római kúria.

Frigyes azért mutatott oly nagy engedékenységet a német fejedelmekkel szemben, hogy Itália felé, ahol a királyság új alapjait akarta megvetni, szabad kezet kapjon. Az ifjú király jól számított: a német partikularizmus szokásos háborúskodásai elmaradtak. Már 1153 márciusában Konstanzban megállapodik III. Jenő pápával, ki teljesen rá volt utalva a német királyra, miután Rómában a felújított szenátus élén Brescia-i Arnold volt az úr. Róma a lombard városok példájára maga akarta intézni ügyeit és a császárságról is maga kívánt gondoskodni. Csak nemrégen küldött levelet Frigyesnek, melyben a császárkoronázás jogát a szenátus és Róma népe előjogának jelentette ki. „Vajjon micsoda törvény, miféle ok gátolhatja meg a szenátust és a népet abban, hogy imperatort válasszon.” A pápának nagy érdekei fűződtek tehát ahhoz, nehogy Frigyes a római forradalommal kezet fogjon. Egyébiránt is a normann-kérdés még megoldásra várt, a bizánci császár pedig, akárcsak Justinianus idejében, ismét Itália meghódítására gondolt. A megegyezés mindezeket a pontokat érintette. Frigyes ígéretet tett a pápának, hogy gátat vet a bizánciak terjeszkedésének s hogy a római és normann kérdésben a kúria érdekeit fogja képviselni. Mindennek fejében a pápa kilátásba helyezte Frigyesnek a császári koronát. Az ifjú király egyben keresztülvitte a Szentszéknél első házassága felbontását. Ennek is az itáliai politika látta csakhamar hasznát. Miután a szász kézre került Bajorországra nem nagyon számíthatott, az alpesi átjáró miatt értékes Burgundiában a császári hatalom megerősítésére törekedett. Itt Zähringeni IV. Berthold herceg állt Frigyes nevében az ország és Provence élén, de Felső-Burgundia örököse, Beatrix grófnő a birtoklást szinte lehetetlenné tette. Frigyes mindezeknek a viszályoknak egyszeriben véget vetett, amikor Beatrixszel házasságot kötött (1156). Burgundia ettől kezdve a királyságnak közvetlen birtokállományához tartozott.

Még mielőtt Frigyes maroknyi hadával Rómába érkezett volna, meghalt III. Jenő, sőt a következő pápa, IV. Anastasius (1153–54) is, úgyhogy az Örök Városban az érkezőt IV. Hadrián (Breakspear Miklós 1154–1159), az egyetlen angol eredetű pápa, fogadta. Hadrián pápának nagy erélyével sikerült a városból eltávolítani Brescia-i Arnoldot, kit aztán Frigyes elfogatott és a városi prefektussal kivégeztetett. De a császárkoronázás (1155) után a német had visszatért hazájába, a nélkül, hogy a római forradalmat letörte volna. A normann és bizánci hadjárat is elmaradt. Hadrián pápának egyedül kellett II. Roger utódja, I. Vilmos sziciliai király (1154–1166) ellen fordulnia, ki Campaniát pusztította. Mialatt a görögök Brindisit ostromolták, a pápa Beneventből szította a bárók elégedetlenségét a sziciliai bürokratikus központosítás s annak lelke, Majo admirális ellen. I. Vilmos azonban ura maradt a helyzetnek és Beneventben a pápát békére kényszerítette (1156). A konkordátum 30 évre szabályozta a kúria viszonyát a normann királysághoz. Hűbéradó és segítségadás ígérete ellenében a római Szentszéknek bele kellett törődni abba, hogy a normann király megtartsa eddigi hódításait és legalább Sziciliában pápai legáció címén egyháza felett szabadon rendelkezzék.

Miután a pápa Dél-Itáliában újra kellő támpontot talált, mindjárt lazított azon a köteléken, amely politikáját Frigyeshez fűzte. Az új német király már nem volt hajlandó magát Róma felsőbbsége alá vetni, nem III. Lothár és III. Konrád kuriális felfogását tette magáévá, hanem – közvetlen elődeit átugorva – a Száliak császáreszméjének hódolt. A császáreszme átalakulása, mely V. Henrik halálával hirtelen megakadt, most újra tovább haladt a kitűzött irányban, s úgy látszik, mintha a Staufok új német császársága már csak a Száliak által megteremtett alapokon épült volna fel.

A császáreszme legerősebb hívei és elvi harcosai akárcsak IV. Henrik korában, a lombard városok laikus jogászai közül kerültek ki, akiket teljesen áthatott a római jog tisztelete és helyreállítása szükségének gondolata. A római jog ekkor már csak helyenként volt érvényben, de az a hit, hogy a világ, mint egykor, újra uralma alá kerül, nem veszett ki lelkükből, különösen mióta a XI. században ébredező jogi érdeklődés a római jog eredeti emlékeit ismét ismertté tette. E studiumok Paviából indultak ki, majd a ravennai iskolában érlelődtek tovább, mígnem a századfordulón élő Irnerius révén a bolognai iskolában meghonosodott a jogi tanulmányok forráskritikai megalapozása. II. Konrád, az első Száli uralkodó óta, ki Róma város és környékének területén még a rómaiak és langobardok egymásközti pereiben is a római törvény alkalmazását írta elő, a császárság mind szorosabb kapcsolatba jutott a római jog renaissance-ával. Lassacskán mindinkább meggyökeredzett az a felfogás, hogy a német császárság a római caesarok birodalmának jogutódja és ennek következtében a római jognak mint a császárság és a világ jogrendszerének még jelenleg is érvénnyel kell birnia. Freisingi Ottó, III. Konrád császár mostohatestvére, a földkerekség egységén alapuló egységes birodalom eszméjéből kiindulva, az egész világot is egyetlen törvény uralma alá kívánta vetni. Csak természetes, hogy ezek a vágyak és törekvések a római jognak és a rómaiságnak renovatiója után, seholsem találtak oly erős visszhangra mint éppen Róma nemesi patrióta köreiben. Az 1030 körül keletkezett „Graphia aureae urbis Romae” c. libellus írója – különben egy római bíró – szerint a császár ezekkel a szavakkal vezeti be Róma bíráját hivatalába: „E könyv, Justinianus könyve, alapján ítélkezz Rómában és a Leó-városban s az egész földkerekségen!”

Ezek a renovatiós várások, persze, sohasem teljesedtek be, ám hatásuk alatt a császárság még erősebb római veretet kapott. Az invesztitúra-harc életre-halálra menő küzdelmeiben IV. Henrik érintkezésbe lépett Lombardia császárhű jogtudoraival, kik az imperiumnak tollukkal siettek segítségére. Barbarossa Frigyest ismét lombard jogászok társaságában találjuk, 1155-ben találkozik először velük, nem csoda, ha törvényeit a Corpus iuris anyagához csatolja. Ugyanez a római császár-tudat szól hozzánk, amikor egyik törvényét a következő szavakkal vezeti be: „Üdvözült elődeink, Nagy Constantinus, Justinianus és Valentinianus, nemkülönben Nagy Károly és Lajos nyomdokait követjük és szent törvényeiket isteni kinyilatkoztatás módjára tiszteljük”. A császár megint mundi dominus, a világ ura és princeps terrae principum, a Föld fejedelmeinek feje a poéta szemében (Archipoeta). Mindeddig a császár tisztének egyházi oldalát világították meg: a császár Róma birtokában Róma város egyházának és Szent Péter székének védelmezője. Ez a gondolat még most is tovább hat, de már nem egyedül uralkodik a lelkeken. A római jog renaissance-ának gondolkozásmódjára ismerünk, amikor az udvarban és az udvaron kívül egyaránt azt halljuk, hogy Nyugat uralkodói pusztán reguli, királyocskák, az egykori római provinciák helytartói, kik ennélfogva a római jog és a római császár uralma alá tartoznak. Csak egy birodalom és egy császár van és ez a római; Európa többi királya már csak a császárt szolgálja. Nemcsak németek, lombardok gondolkoztak így, hanem – és ép ez mutatja e felfogás egyetemes jellegét – „a provinciák” lakói is, angolok, franciák. És a császáráhitat új szava az elméleteskedő jogtudorok körén túl a költőkhöz is eljut. A Ludus de Antichristo szerzője ekként szólaltatja meg a francia királyt: Romani nominis honorem veneramur; Augusto Caesari servire gloriamur. A régi császár-imádat újjáéledését jelenti, hogy a császár élő személyét ismét a szentség glóriája övezi. I. Frigyes óta nevezik a császárt sanctissimusnak és az imperiumot „szent római birodalomnak”. Nem tarthatjuk azt sem véletlennek, hogy ekkor avatják Nagy Károlyt, a középkori császárság megalapítóját, szentté (1165). Már az Ottók alatt ismeretes a felségsértés bűnének fogalma, most azonban a római császár-kultusz mintájára egész rendszerré épül ki. II. Frigyes, az utolsó Stauf uralkodó, alatt éri el a császárság új, caesari eszméje végső kibontakozását.

Elegendő VII. Gergely államelméletét emlékezetünkbe idézni, hogy beláthassuk: az új imperiális és kuriális felfogásnak előbb-utóbb össze kellett ütköznie. A római kúria szemében a politikailag több felé osztott Európa igazi feje, császárja és Krisztus-helytartója a pápa, vagy ahogy az új század elején III. Ince kifejezte: „az egyes országok élén királyok állnak, Szent Péter és utódja azonban mindegyikük felett trónol”. A császárságot a pápa hűbérként adományozza. A Szentszék meg is ragadott minden alkalmat arra, hogy a német királyt és császárt mint hűbéresét kezelje. Barbarossa Frigyes azonban résen állt és minden ilyen kísérletet a leghatározottabban visszautasított. A kengyel- és gyeplőtartást a kor felfogása vazallus-szolgálatnak tekintette. Amikor tehát Frigyes Sutriban a császárkoronázás előtt (1155) a pápával találkozott, csak két napi tárgyalás után volt kapható a szokásos marsall-szolgálatra. IV. Hadriánnak ünnepélyesen ki kellett jelentenie, hogy ezt a szokást nem fogja hűbérszolgálatnak értelmezni. Frigyes alighanem ekkor követelte a pápától a Laterán-palota egyik képének megsemmisítését, mely a német császárt a Szentszék hűbéreseként ábrázolta. Pár évvel később, 1157-ben, a vita újra kiújult és megint a pápa volt az, aki – látva a német főurak és főpapok fenyegető magatartását – visszavonulásra kényszerült. Ugyanis a besangoni birodalmi gyűlésen a pápa legátusai egy levelet adtak át, amelyben a Frigyesnek adományozott császári koronáról mint pápai „beneficium”-ról volt szó. Beneficium nemcsak hűbért, de jótétet is jelentett, ám az egyik legátus szavai: „Kicsoda, ha nem az egyház az, aki a császárnak a koronát adja?”, semmi kétséget nem hagyhattak a német udvarban a felett, hogy a kúria a császárságot a pápa hűbér-adományának tartja. Nagy volt a méltatlankodás moraja, mely erre a német főurakban kitört. A császár manifesztumában az egész világnak fennhangon tudtára adta, hogy királyságát és a császárságot a főemberek választása útján egyes-egyedül Istentől (per electionem principum a solo Deo) nyerte el. De Róma népének is tudomásul kellett vennie az imperium közvetlen isteni megalapozását. Amikor az újjáalakult szenátus a császári hatalom adományozásának jogát a maga számára követelte, büszkén hivatkozott arra, hogy Nagy Károly és Nagy Ottó Róma és Itália birtokába „nullius beneficio”, karddal jutott. A szuverénitás senki mást, csak magát a császárt illeti. „Jogos birtokos vagyok. Ragadja ki az, aki tudja, Herkules kezéből a kormányrudat!” És a német udvarban csak nevettek azon, hogy a császárt a régi caesarok módjára aranykocsin, bíborba öltözve, foglyokat maga előtt hajtva, zsákmánnyal megrakodva szerették volna Róma utcáin látni. II. Frigyes azonban tényleg a triumfáló caesar képében mutatja magát, mint ahogy azt később látni fogjuk.

Ilyen körülmények között csak természetes volt, hogy a Szentszék, mihelyt megbékült a normannokkal, szövetkezett a lombard városokkal és a császár ellen fordult. Itáliában a partikularizmus nem a feudális birtokok keretében, hanem a polisban szervezkedett és izmosodott meg. Az invesztitúra-harc után a politikai hatalom teljesen a városok kezébe kerül. Először a grófok, comesek és a mellettük külön királyi delegációs jogon működő missi tűnnek el, a grófi hatalom birtokában a püspököt találjuk, kinek egyházmegyéje a grófsággal jobbára meg is egyezett. A püspök joghatósága eleinte pusztán a városra terjed s csak később az egész grófság területére. A XI. század végétől kezdve azonban Észak-Itáliában a városok, legtöbbször erőszakos úton, félretolják a püspököt s legfeljebb csak látszat szerint engedélyezik neki a város hivatalnokainak, a választott konzuloknak invesztitúráját: a tényleges grófi hatalom, a legfelsőbb bíráskodással együtt, a városok birtokába jut. A városok territoriális uralma nem terjedt ki pusztán a városfalakig, hanem ráfeküdt a környező vidékre, sőt – ha sikerült – egy pár szomszédos városra is. A hatalmas Milano pl. Comót és Lodit erőszakkal hajtotta fősége alá, ami miatt Barbarossa Frigyes a várost már első itáliai útja alkalmával birodalmi átokkal sujtja. Az ilymódon kialakuló polis-államok állandóan küzdenek egymással önző territoriális érdekeikért és expanziójuk következtében különösen két város-csoport került szembe egymással: az egyiket Milano, Brescia, Piacenza, a másikat Pavia és Cremona alkották. A feudális urakat a városok asszimilálják, a hűbér-birtokosok urbanizálódnak és közülük csak egy pár őrzi meg önállóságát és küzd a polgárság ellen. A császár és német kísérete meglehetősen idegenül nézte a városok politikai önállóságát, mely különben is puszta jogbitorláson alapult. Elődei közül sem III. Lothár, sem III. Konrád nem rendelkezett annyi erővel, hogy a lombard viszonyokat rendezze. Freisingi Ottó püspök Gestájából látjuk, mily gúnnyal tekintettek le a német feudális urak ezekre a lombard iparoskereskedő polgárokra, kik lovagok módjára viselkedtek. Mindazonáltal a város-territoriumok egymásközti versengései megkönnyítették a császár politikáját. Frigyes a gyöngébbik fél oldalára állott és Pavia, Cremona, meg egynéhány hűbér-úr segítségével Milanót megadásra kényszerítette (1158).

A győzelem mámorában gyűlt össze Roncagliában november 11-én a birodalmi gyűlés, mely feladatául a birodalmi hatalom helyreállítását tűzte ki. A bonyolult jogi helyzet tisztázására Frigyes négy bolognai jogtudort, „a törvények négy liliomát”, is meghívta; a hozott határozatok fogalmazásán és tartalmi sajátságain jól meglátszik római jogi szellemük. Frigyes nem gondolt a régi feudális világ feltámasztására; jól tudta, hogy azt Lombardiában a feltörekvő városi élet végleg eltemette, de voltak még olyan feudális hatalmak, amelyek a városok territoriális törekvéseivel dacoltak. A politikai okosság kívánta, hogy Barbarossa Frigyes a feudális urakat küzdelmükben támogassa. Franciaországban a királyság a feudalizmus fegyvereivel zúzta össze ellenségeit és vetette meg a hivatalnok-állam alapjait, s Barbarossa sem akarta kihasználatlanul hagyni a hűbér-rendszer mélyén nyugvó központosító erőket. Már III. Lothár, hogy a hűbér-rendszer felbomlásának útját állja, megtiltotta a hűbér-birtokok felaprózását és elidegenítését. Csakhogy a vazallusok a hűbérbirtokot továbbra is sajátuknak tekintették és a hűbér-szolgálatnak nem tettek többé eleget. Harcolni csak akkor voltak hajlandók, ha külön zsoldban részesültek. I. Frigyesnek megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy a vazallusok a hadbahívó parancsnak nem engedelmeskednek. A lovagi társadalom felbomlását, rohamos elzsoldosodását kívánta megakadályozni, amikor III. Lothár törvényét kisebb-nagyobb módosításokkal két ízben is (1154, 1158) felújította. Miután a városok főleg vétel útján tettek szert hatalmas territoriumokra, az adás-vételt tiltó törvény egyúttal a lombard városok ellen is irányult. A roncagliai (1158) birodalmi gyűlés egyben kimondta, hogy a hűbéreskü sohasem bonthatja fel a király iránti hűséget. A hűbérúr ennek folytán csak olyan szolgálatot kívánhatott vazallusától, amely nem sértette a király érdekét. Csak úgy alakíthatta át a központi hatalom a hűbér-államot tőle közvetlenül függő hivatalnok-állammá, hogyha a hűbérjogon visszaháramlott birtokokat és jogokat nem kellett újra kiadni. Az újraadományozási kényszer minden visszaszerzési folyamatot már csírájában elfojtott volna. Ép ezért volt nagyjelentőségű, hogy Barbarossa Frigyes a hűbér-visszatartást megengedte (1154). Ezen az úton számos grófság, stb. jutott ismét a királyság közvetlen kezelésébe. A császárság hűbér-politikája végeredményben tehát a hűbériség felszámolását tűzte ki célul.

Barbarossa előtt csak egy cél lebegett – az új, autokrata hivatalnok-állam megalapítása. Egész lombard politikáját ez a gondolat hatja át. A római jognak jutott az a szerep, hogy a német királyság veszendőbe ment jogait, az ú. n. regáliákat újra érvényesítse, a hivatalnok-szervezet megalkotásánál pedig mintául szolgáljon. Frigyes a küzdelmet a városok önkormányzatával szemben Roncagliában több nagyfontosságú törvény közrebocsátásával indította meg. Arra hivatkozva, hogy minden birodalmi köz-bírói hatalom a királytól ered, a városok élére közvetlenül kinevezett császári hivatalnokokat (potestates, innen: podestà) helyezett. Ám sok esetben nem élt vagy nem élhetett ezzel a joggal; ép ezért már Roncagliában számolt egy közvetítő megoldással: mindazok a városi elöljárók, akiket nem a császár, hanem a polgárság választott, a császár megerősítése nélkül csak közigazgatási teendőket láthattak el, különben a bírói hatalom gyakorlására a császártól külön adományt (bannus et potestas iudicandi) kellett kérniök. Az eskü, amelyet ilyenkor a császár vagy megbizottja kezébe tettek le, nem hűbér-eskü volt, hanem rendes hivatalnoki eskü, mint ahogy formailag is római jogi minta után igazodott. A város választott magisztrátusa tehát közvetve a birodalmi hivatalnokok sorában foglalt helyet. Németországban, hol a hűbériség az állam-szervezetet csak részben kerítette hatalmába, a bannus-adomány kikérése már régóta divatozott. Itáliában azonban ez a rendelkezés egészen új állapotot teremtett és egyértelmű volt a német rendszer alkalmazásával. Frigyes egészen római császári felfogás alapján állott, amikor a hivatalnok-szervezet költségeinek fedezésére új pénzügyi forrásokról gondoskodott. A négy bolognai jogtudor tanácsára újra bevezette Itáliában az egyenes adót, mely a földet (iugatio), az ember- és állatállományt (capitatio) egyaránt terhelte. Továbbá az elidegenített regáliákról kimutatást készíttetett és a pénzverést új egységpénz, dénárok kibocsátásával állami kézbe vette. A birodalmi béke kihirdetésével kívánta megszüntetni az önbíráskodást és a vérbosszúharcokat, egyben elrendelte a bűncselekmények hivatalból történő üldözését. Tudvalevőleg a középkorban a közvád intézménye alig volt ismeretes.

A harcok, amelyeket Frigyes központosító és államosító politikája Lombardiában előidézett, minden erejét lekötötték, úgyhogy a német királyság alapjainak megszilárdításához már nem maradt ideje. Ép ezért mindazok, akik a császár-politikát a német nemzet szempontjából ítélik meg, Barbarossát szokták kárhoztatni a német államegység széteséséért. Ezek szerint Barbarossának nem Itáliában, hanem Németországban kellett volna megkezdenie politikai művét. Ez a nézőpont lehet helyénvaló, de nem lehet – történelmi. A történelemnek az adott helyzetből kell kiindulnia, azokat a lehetőségeket kell latolgatnia, amelyek közül Barbarossa válogathatott. Sok érv szól a mellett, hogy Barbarossa nem tévedett, amikor csak Itália birtokbavétele után gondolt a német királyság újjászervezésére. Régente a királyság egy-egy tartomány, hercegség erejére támaszkodva próbálta a partikuláris hatalmakat egyensúlyban tartani. Ilyen alappal a Staufok már nem rendelkeztek. (Ők a királyi hatalmat házuk birtokállományára alapították, más szóval dinasztikus politikát folytattak. Minden gondjuk arra irányult, hogy dinasztiájuk házi hatalmát növeljék. Ennek pedig legértékesebb része ép a toscanai őrgrófság volt, hol néhai Matild őrgrófnő birtokai politikai felsőbbséget biztosítottak számukra. Hivatalnok-szervezetet csak pénzgazdag országban lehet életre hívni, fejlett pénzgazdálkodással és városi élettel azonban ekkortájt az egész birodalomban leginkább Itália dicsekedhetett. A fejlődő és egyre polgáriasodó Lombardiára várt a feladat, hogy pénzével a hivatalnok-sereget eltartsa. A római jog renaissance-a viszont új hivatalnok-államának mintegy szellemi háttérül szolgálhatott. A császár-eszme legbuzgóbb hívei és elméleti harcosai már az Ottók óta Lombardiából származtak. És végül: a városok minden jog nélkül terjesztették ki hatalmukat, egymással különben is folytonos háborúságban álltak – eggyel több ok arra, hogy a központi kormányzat előnyösnek ítélje meg a beavatkozásra az itáliai helyzetet. Kétségkívül, Itália központi megszervezése után a német partikularizmussal való leszámolás következett volna.

Frigyes a városok elnyomó törekvéseivel szemben biztosan számíthatott az itáliai grófok és vazallusok támogatására. Hivatalnokainak, embereinek jelentős része közülük került ki. Általában véve azonban az új állam hivatalnokait Németország alsóbb nemesi (Edelfreie) és ministerialis rétegei bocsátották Frigyes rendelkezésére. A hivatalnok-állam más országokban elsősorban az iparos-kereskedő, racionális életmódot folytató polgárság sorából kapta legmegbízhatóbb és legalkalmasabb szolgáit, ez azonban a városok ellenállása miatt Frigyes számára nem jöhetett számításba. Annál jobban állt a királyság Németországban, hol a Száliak egykori és a Staufok családi birtokain fölös számban szolgálatrakész, kormányzásban és hadviselésben jártas, amellett azonban függő népelem élt. A ministerialisok ekkor még mindig a dinasztia földesúri hatalma alá tartoztak, szabadságukat a földesuraság még többféle módon korlátok közé szorította. A XII. század közepe óta azonban már uruk közreműködése nélkül is köthettek jogerős ügyleteket, hűbér-birtokokat szerezhettek, sőt ministerialis állásuk épsége mellett más világi vagy egyházi hűbér-urak vazallusai közé is állhattak. Szívesen bocsátották szolgálataikat a központi hatalom rendelkezésére, mert felemelkedésüket a nemesi társadalomhoz joggal tőle várták. Az udvari méltóságokat már a Száliak tetszés szerint letehető ministerialisokkal töltötték be kivétel nélkül és a várakat, amelyek nemcsak katonai, hanem gazdasági és közigazgatási támpontul is szolgáltak, ministerialisokkal népesítették be s ministerialisokkal igazgatták. A XII. század utolsó évtizedeiben benificium helyett hűbér-járadékot, „pénzfizetést” húztak, ami külsőleg is hivatalformát ad tisztüknek. De I. Frigyes érdeme volt, hogy III. Konrád nyomán a ministerialisokat a legfelsőbb birodalmi kormányzatban és politikában is szerephez juttatta. Így váltak a királyi ház földesúri alávetettjeiből a birodalom hivatalnokai. A ministerialisoknak, a „dinasztia cselédjeinek” célzatos alkalmazása a politikai életben a legtisztábban mutatja, hogy a Staufok kormányzata dinasztikus politikán nyugodott. Frigyesnek tetszés szerint mozdítható hivatalnokokra volt szüksége, erre a célra a ministerialisok feleltek meg leginkább, kik félig-meddig még a király földesúri hatalma alatt állottak. A ministerialisok mellett Barbarossa emberei között szép számmal találhatunk német grófi, nemesi sarjakat is. Egészen csodálatos, hogy az alsóbb nemesség mily könnyen és lelkesen illeszkedett be az új állam kereteibe.

Az új rendszer adóprése és a hivatalnokok durva és erőszakos fellépése ellen fellázadtak a lombard városok. A pápa, megfélemlítve a császári hatalom közép-itáliai térhódításától, a zendülők mellé állt és Frigyest átokkal fenyegette. A császárnak erre nem maradt más hátra, mint hogy a római szenátussal érintkezésbe lépjen. Amikor IV. Hadrián meghalt (1159 szept. 1), már egy hatalmas politikai szövetkezés állott Frigyessel szemben, mely délről, I. Vilmos Szicíliájától Rómán át egészen Lombardiáig terjedt. Ezt az összefogást a császári politika lelke – Dassel-i Reinald birodalmi kancellár – először egy ellenpápa (IV. Viktor) felállításával törekedett szétrobbantani. A kísérlet nem sikerült, mert III. Sándor pápát Franciaország és Anglia védte főképpen azért, hogy a németeknek tudtára adják: nem ők a világ urai s a Szentszék parancsolói. Mindazonáltal Rómát Frigyes pápája erős kézzel tartotta. A városokat a császár akként kívánta térdre kényszeríteni, hogy lokális háborúikban, amelyeket gazdasági és politikai célokért folytattak, egyeseket pártjára vont és kedvezményekben részesített. Milano szétrombolása után (1162 március) Frigyes könyörtelen kézzel látott hozzá a szervező munkához. Mialatt a császárpárti városokat, így Pisát, Luccát, Cremonát, Paviát, Ferrarát stb., a roncagliai határozatok keretében a szabad konzulválasztással s – évi adó fejében – a regáliák élvezetével ajándékozza meg, a lázongó városok élére német podesták kerülnek. A császári hatalom súlypontja azonban már ekkor Lombardiából, Frigyes eredeti szándékával ellentétben, Matild őrgrófnő egykori birtokállományára, Toscanára és Spoletóra tolódott át. Itt a városok kevésbbé uralkodtak, a vazallus-tömegek viszont annál hívebben ragaszkodtak a császárhoz. VII. Welf tulajdonképpen csak cím szerint volt e hatalmas terület tartományura, a hivatalnok-szervezet élén, melyet a vaskezű Dassel-i Rainald vitt keresztül, német grófok és ministerialisok mint közvetlen császári nuntii és missi kormányoztak, kiket viszont Frigyes egy állandó császári legátus alá rendelt. Ez a szervezet talán sohasem verhetett volna itt oly könnyen gyökeret, ha V. Henrik, majd Lothár és III. Konrád meg nem próbálkoznak ministerialis hivatalnok-igazgatás bevezetésével.

A bonyodalmak mind nagyobbmérvűre váltak: a lombard-háború felkavarta az egész világpolitikát. Bizánc Szicíliával, egykori ellenségével, hol I. Vilmost kiskorú fia, II. Vilmos (1166–1189) követte a trónon, dinasztikus kapcsolatokra gondol, Velencével szövetséget köt, Velence viszont Veronát, Vicenzát és Paduát szítja a császár ellen (1164). Maga VII. Lajos francia király is a császár-ellenes fronthoz tartozik. Frigyes erre egy angol szövetséggel és egy új itáliai hadjárattal (1166) felel. Győzelmes csaták után azonban a dögvész annyira megtizedeli csapatait (1167) Rómában – ekkor hal meg Dassel-i Rainald és a fiatal VII. Welf is – hogy Szavoján és Burgundián keresztül futva elhagyja Itáliát (1168). Mögötte Mantua, Brescia, Bergamo és az eddig mindig hű Cremona csatlakozásával létrejön a pápa, III. Sándor és az újra felépülő Milano vezetése alatt a lombard líga, melynek kötelékébe kezdetben 16 város tartozott (1167 dec. 1). Nem véletlen, hogy a líga által 1168-ban alapított várost a Po és Tanaro összefolyásánál III. Sándor után Alessandriának keresztelték. A líga ügyeit, pápai bíboros-legátusok bevonásával, az egyes városok kiküldötteiből alakult rektor-kollégium vezette. A császári politika számára egyértelmű volt a teljes összeomlással az, hogy a Matild-birtokok vazallusai sem tudták magukat tartani és Pavia (1170), Piemont (1172) is meghódolásra kényszerült. Egyedül Liguria és Toscana maradt a császár kezén Christian mainzi érsek, a birodalmi politika új vezérének ügyessége folytán. Ekkor kellett Frigyesnek végleg lemondania Lombardiáról. A líga körzetén kívül, Spoletóban és a bizánciak szövetségéből kiragadott Ancona határgrófságban indult meg ismét a szervező munka Velence segítségével (1173), melyet a következő években Romagna keleti részének és Matild őrgrófnő birtokállományának visszaszerzésére koronázott meg. Miután a montebellói béke (1175) nem vezetett eredményre, Frigyes a Legnano-i csatavesztés után (1176) végleg az egyezkedés útjára lépett. Előbb III. Sándor pápával állapodott meg (Anagni 1176, Velence 1177), majd 1183-ban magával a lígával (Konstanz), melyet a pápa különbékéje engedékenységre szorított.

Egyik fél sem tudta felfogását maradéktalanul a másikra kényszeríteni, a béke mindkét részről áldozatokat követelt. Frigyes elismerte III. Sándort pápának, az ellenpápát – IV. Viktor halála után (1164) III. Paszkál (megh. 1168), majd III. Calixtus – azonban érdemlegesen kárpótolták, felszenteléseit és rendelkezéseit érvényben hagyták. A szkizma ezzel véget ért. III. Sándor elérte azt is, hogy a császár Róma város praefectusságáról s ezzel a Patrimonium Petri államfőségéről lemondjon. Visszakapta a birtokokat is a Matild őrgrófnő-féle hagyaték kivételével. III. Sándort a császár fegyverei vezették vissza Rómába, hol az 1179-ben összehívott harmadik lateráni zsinaton ünnepelte győzelmét az ellenpápákon. A lombard városszövetség továbbra is megőrizhette politikai önkormányzatát, Lombardia a lombardoké maradt. Barbarossa Roncagliában kifejtett tervei (1158) megtörtek a városok szívós ellenállásán. A városkultúrát a Po síkján semminemű császári politika nem tudta a birodalom közvetlen, hivatali igazgatásába hajtani. Frigyes Konstanzban nemcsak a pártján álló, hanem a többi lombard városnak is megadta a magisztrátusi hivatalnokok, a konzulok szabad választási jogát. A városok, gazdasági erejükre támaszkodva, kiragadták a püspök kezéből a grófi vagy missusi hatalmat, a birodalmi bíráskodás felségjogát (iurisdictio), amelyet az királyi invesztitúra alapján bírt és gyakorolt. Ezt a jogbitorlást a császár Roncagliában még nem ismerte el. A városokat úgy tekintette, mintha azok nem első, hanem másodkézből jutottak volna a bírói hatalom birtokába; ezért követeli tőlük a német jog szerint szokásos hivatali esküt és bannus-kikérést. Konstanz óta a városok a grófi hatalmat császári adományból bírják, amit az fejezett ki, hogy a kebelükből választott konzulokat közvetetlenül a császár vagy missusa invesztálja. Bannus-adományról többé nincs és nem is lehetett szó. Ezzel a városok egy sorba kerültek a püspökökkel és a birodalom többi hűbér-fejedelmeivel. Miután azonban az invesztitúrát legalább ötévenként meg kellett ismételni, Frigyesnek sikerült módot találnia arra, hogy a jövőben az invesztitúra-adománynál a hűbériség szabályai ne kössék meg teljesen a kezét. A regáliák, rendszerint meghatározott megváltási pénz ellenében, a városok tulajdonába mentek át. Ezenfelül a lígának egy összegben 15.000 font ezüstöt a császárnak, ezret a császár követeinek kellett kárpótlás címén fizetnie. 2000 fund évi adón kívül a császár itáliai tartózkodása alatt a hadi adóra, a fodrumra is igényt tarthatott. A feljebbviteli ügyek külön e célra kinevezett császári nuncius elé kerültek. Alessandria megmenekült a pusztulástól, de nevét a császár után Caesariára változtatták. Így végeredményében felsőbbségének elvi biztosításán kívül a császár megelégedett a városok gazdaságának megadóztatásával. Kisebb birodalmi uradalmak közepén egyes várak, mint pl. Annone, Asti mellett, őrködtek úgyahogy a császárság érdekei felett.

A császárság nem Lombardiában, hanem Közép-Itáliában összpontosította hatalmát. Észak-Itáliában egyedül a nyugati és keleti részek, az alpesi bejárókkal együtt, így Piemont és Treviso határgrófságok tartoztak a birodalmi igazgatáshoz. 1185 és 1187 között a birodalmi hivatalnok-kormányzat a spoletói hercegségben, Ancona őrgrófságon kivül még a Romagnában és Toscanában is megszilárdult. Ezen a vidéken a városok hatalmát erős korlátok közé szorították, az egyházat, a vazallusokat közvetlenül a birodalom védelme alá helyezték, minden nagyobb várat pedig birodalmi hivatalnokok, ministerialisok segítségével igazgattak. Különösen, mióta Frigyes VI. Welf hercegtől Toscanát és a Matild-féle birtokokat békés megegyezés útján visszavette, ennek a reorganizációs munkának nem állt a tartományuraság sem útjába. A pápa-államot a császári terület mintegy öv módjára fogta körül, amit Szicília bekapcsolása teljessé tett. III. Sándor halála után Szent Péter székét az öreg, békés-szellemű III. Lucius (1181–1185) foglalta el. Frigyesnek kétségkívül egyik legnagyobb diplomáciai sikere volt, amikor a pápa császár-barát magatartását arra használta fel, hogy Szicíliát dinasztikus kapcsolat formájában az imperium érdekkörébe vonja. Az Augsburgban 1184 október 29-én egyrészről Konstanza, II. Vilmos szicíliai király apjának nővére, másrészről VI. Henrik, Frigyes fia közt létrejött eljegyzés, majd házasság (1186 jan. 27) a Staufok számára megnyitotta az utat Szicília felé… II. Frigyes dicsőséges uralmát így I. Frigyes látnoki szeme készítette elő.

Frigyest magas kora nem akadályozhatta meg abban, hogy a keresztet fel ne vegye (1188, Mainz). Útközben, Szíria határánál, fürdés közben érte utól a halál (1190) jún. 10). Hogy fia számára a trónt biztosítsa, még 1169-ben megkoronáztatta Bambergben. Így a birodalom símán szállt a kegyetlenségig hideg, sápadt arcú huszonöt éves ifjú, VI. Henrik (1190–1197) kezére. „Gondok foglyaként, minden élvezetet megvont magától” – írja a görög Nicetas „s csak azt forgatta magában, hogy mikép alapíthatna királyságot és mi úton-módon tehetné magát körös-körül minden birodalom urává. Szemei előtt Antonius és Augustus caesarok alakja lebegett, birodalmuk után áhitozott és szinte már úgy beszélt, mint egy Nagy Sándor: ez és amaz, minden az enyém”. A római imperium nála már a világuralom arányait vette fel. A dominium mundi álma képzeletét egészen lebilincselte. Külpolitikája lázasan, ideges sietséggel próbálta kiterjeszteni imperiumát Keleten és Nyugaton, az egykori római birodalom határaiig. Akárcsak a pápaság, VI. Henrik is a királyságokat hűbérkötelékkel kívánta imperiumában egyesíteni. A császárság, amint így caesar-kultusszal párosult s maga is az egyházi monarchia módjára egyetemes jellegre tart igényt, válik igazán a pápaság egyenrangú riválisává.

VI. Henrikkel a Staufok teljesen áthelyezik hatalmuk középpontját Délre, Itáliába, melyhez váratlanul a szicíliai királyságot is megszerzik. Németország mellékes tartománnyá süllyed le. II. Vilmos szicíliai király korai halála (1189) következtében, gyermek híján, a királyságot Konstanza, VI. Henrik felesége örökölte. Még mielőtt azonban az értékes örökséget VI. Henrik birtokába vehette volna, Tankréd, az uralkodóház egyik oldalági rokona, ki Roger apuliai hercegnek természetes fia volt, a pápa, III. Kelemen segítségével Palermóban sietve megkoronáztatta magát. A pápaság elérkezettnek látta az időt, hogy Szicíliát, mint régi hűbér-királyságát újra visszahódítsa. Henrik 1190–1191 telén ereszkedett le az Alpokon keresztül Itáliába, hol III. Kelemen halálhíre fogadta. Miután Róma népét ádáz ellenségük, Tusculum kiszolgáltatásával megnyerte, az új pápa, az aggastyán III. Cölestin (1191–1198) Henriket és nejét kénytelen-kelletlen császárrá koronázta (1191 ápr.). De a német sereg már Nápoly ostrománál a dögvész pusztításai miatt visszafordulni kényszerül, sőt maga Konstanza egy évre Tankréd fogságába esik. Erre a Staufok valamennyi ellensége egyszerre feltámadt és szövetkezett egymással Tankréd érdekében: a pápa, kinek Tankréd értékes egyházi engedményeket tett, Bizánc, Oroszlánszívű Richárd angol király (1189–1199), ki éppen a Szent Földről jövet Messinában tartózkodott, a szász hercegi ház, amelyet rokoni kötelékek fűztek az angol udvarhoz, Alsó-Lotharingia és Köln, hol dinasztikus háborúságok dúltak s hová angol befolyás és pénz is elért. Henrik annál szorosabbra fűzte a francia királlyal a köteléket. Még Zähringeni Berthold herceg és Cseh I. Ottokár is a lázongókhoz pártolt. Oroszlánszívű Richárd a Welfek területén át kívánt Aquilejából haza jutni, útközben azonban Lipót osztrák herceg elfogta és a császárnak jó pénzért kiszolgáltatta. Henrik addig-addig fenyegette Richárdot, hogy szövetségesének, II. Fülöp francia királynak kiadja, mígnem az angol király szabadonbocsátásáért magas váltságdíjat fizetett s a császár hűbér-kötelékébe lépett (1194). Ez események hatása alatt a felkelés magától összeomlott. Henrik most már másodízben elindulhatott Szicília meghódítására, amit 1194 decemberében, mivel Tankréd idősebb fiával együtt időközben meghalt s másik fia, III. Vilmos még kiskorú volt, Genua és Pisa hajóhadának támogatásával szinte csata nélkül szerencsésen be is fejezett.

Szicília birtokában a császárság a Földközi-tenger politikai áramlatainak sodrába jutott. Amióta az első keresztes háborúk kezdetüket vették, Nyugat szellemileg, gazdaságilag és politikailag egyaránt a Földközi-tenger birtokbavételére törekedett. Az antik kultúra egykor a Földközi-tenger partvidékén virágzott, egységét épp a tengei összekötő karja tette lehetővé. Csak az Iszlám terjeszkedésével szűnt meg e kultúra mediterrán jellege. VI. Henrik korának minden vágyát megértette és a szerint cselekedett. A Földközi-tenger egységének helyreállítását ő, a római imperátorok utóda, szinte politikai örökségének, saját császári feladatának tekintette. A német királyok a császárság birtokában Európa többi uralkodója között megkülönböztetett rangot, elsőbbséget élveztek. Ebből a nem-politikai „elsőbbségből” VI. Henrik igazi „felsőbbséget” kívánt kovácsolni. Így telítődik a császár-eszme a kor követelményei szerint antik világuralmi gondolatokkal. Az angol király után Henrik a francia királyt is hűbéresének kívánta fogadni. Joachím fiorei apát, remete és udvari költő egy személyben, már előre megjósolta Fülöp meghunyászkodását. A genuaiakkal az aragón királyság megrohanására gondol, Spanyolországban Almohád Al Masur kalifát adófizetés ellenében pártfogásába veszi, Leó arméniai király hódolatát fogadja (1194), Ciprus királyát hűbéresévé teszi, kinyujtja kezét az afrikai partvidékre és Tunis, Tripolis területét magának követeli. A szicíliai királyok tengerentúli politikáját követte akkor is, amidőn a Manuel halála után (1180) aláhanyatló bizánci császárság trónviszályaiba beleszólt. Angelos Izsák Irene nevű lányának és Fülöp testvérének, a későbbi toscanai és sváb hercegnek, házassága révén igényt kívánt szerezni Bizánc trónjára. Amikor Angelos Izsákot saját bátyja, III. Alexios megfosztotta a tróntól és megvakíttatta, VI. Henrik a Bariban összehívott birodalmi gyűlésen (1195) kijelentette, hogy megérett az idő egy bizánci hadjáratra. E készülődések közben Messinában váratlanul meghalt (1197 szept. 28).