NEGYEDIK FEJEZET: A NÉMET FEJEDELEMSÉGEK KIALAKULÁSA

Mialatt a császári hatalom Itáliában keresett magának alkalmas alapot az állami összpontosítás keresztülvitelére, Németország továbbhaladt a politikai megoszlás útján. Barbarossa Frigyes, hogy szabad kezet kapjon Itália felé, ennek a fejlődésnek szabad folyást engedett, sőt a tartomány-urak, köztük elsősorban Welf Oroszlán Henrik törekvéseit egyenesen támogatta. Nem mintha Barbarossa végleg lemondott volna németországi uralmáról. De tisztában volt azzal, hogy csak egy erős itáliai alapról veheti fel a küzdelmet a partikuláris hatalmakkal. Mihelyt tehát Itáliában a legnanói csatavesztést kiheverte és hatalmát a velencei békével (1177) megszilárdította, Oroszlán Henrik, a leghatalmasabb herceg ellen ellenségeinek vádjára egyszerre két oldalról, az országos jog (Landrecht) és a hűbérjog (Lehnrecht) igénybevételével, bírói eljárást indított (1178). Ez az első ismert eset a német jogtörténetben, hogy a király egyik korona-vazallusa felett hűbérbíróságot tart és a többi hűbér-fejedelem (pares) ítéletét kikéri, mely a birodalmi hűbér elvesztésére szól. Miután a hűbér-fejedelmek társukat veszni hagyták, Oroszlán Henrik fegyveres ellenállása sikertelen maradt. A gelnhauseni birodalmi gyűlésen (1180) Frigyes a Welfek hatalmas tartomány-országát feldarabolta: a szász hercegséget két részre szakította, a westfal hercegséget (a kölni és paderborni egyházmegyét) Fülöp kölni érsek kapta, a szász hercegség keleti maradéka (Anhalt) Bernhard anhalti grófnak, Medve Albrecht fiának jutott. A bajor hercegséggel, mely Wittelsbachi Konrád palotagróf kezére szállt, hasonlókép járt el: a stájer őrgrófságból különálló hercegség keletkezett (Otokár), az Andechs-i grófokat is kiemelte a bajor hűbérkötelékből és Kroácia, Dalmácia és Merán hercege címet adta nekik. Oroszlán Henrik, amint ügyét ministerialisai is cserben hagyták, az erfurti birodalmi gyűlésen alávetette magát a császárnak (1181). Bár szász allodiális birtokát (Braunschweig, Lüneburg) visszanyerte, három évre számüzetésbe kellett mennie, melyet apósa, II. Henrik angol király udvarában töltött ki.

A császár győzött, ám győzelméért nagy árat kellett fizetnie. Ugyanis a német hűbér-fejedelmek csak úgy voltak hajlandók a császárnak kezére játszani, ha viszont saját maguk tartományuri hatalmát a jövőre nézve biztosíthatták. Így az 1180. év több tekintetben fordulópontot jelent a német államfejlődésben. Mindaz, ami a wormsi konkordátum korától kezdve lassan érlelődött, Oroszlán Henrik perével kapcsolatban egyszerre felszínre került és éles jogi fogalmazást kapott. Csak látszólag győzött Barbarossa Frigyes, az igazi győzők a principes, a birodalom hűbér-fejedelmei voltak, akik a pert arra használták ki, hogy leghatalmasabb társuk feláldozásával tartományuri helyzetüknek biztos jogi alapot adjanak. Ezt az áldozatot könnyű szívvel hozhatták, hiszen ők is szívesebben láttak egy nagy territoriális hatalom helyén több kisebbet. Már pedig a birodalomnak szinte létérdeke fűződött ahhoz, hogy Oroszlán Henrik hatalmas territoriuma a Keleti-tengertől egészen az Alpokig szétbomoljon. Ez az az idő, amikor az állam-territoriumok kialakulása gyors ütemet vett, amikor kisebb körzetben, akárcsak a nagyobban, a császárságban, a központi hatalom az első lépéseket tette meg a közvetlen hivatal-szervezet bevezetésére. Németország politikai történetében kezdettől fogva végig kísért Észak és Dél küzdelme. Barbarossa Frigyes „Észak királyságát”, Szászországot, csak úgy tudta békére bírni, hogy territoriális szervezkedéséhez mintegy legfelsőbb beleegyezését adta. Oroszlán Henrik élt is ezzel a szabadsággal: ugyanazok a célok vezették, mint császárját. A birodalmi kormányzatnak tehát félnie kellett attól, hogy Észak, az államosodás útján Németország egységét két részre szakítja. Barbarossa Oroszlán Henrik megbuktatásával ezt a veszélyt még kellő időben elhárította. Neki köszönhető, hogy a német királyság „újraalapítása” a Staufok kihalása után nem Északon, a megcsonkított Szászországban, hanem a keleti határrészeken, Csehországban, Ausztriában, Brandenburgban következett be.

Barbarossa Frigyes Szászország megsemmisítésén kívül Németországban egyébre nem is törekedett. Harca nem a territoriális fejlődés ellen irányult. Ellenkezőleg, uralkodása alatt tömörülnek a birodalmi hűbér-fejedelmek (principes) zárt, kisszámú renddé. A lebukó szász hegemónia utolsó „királyellenes” műve volt még, hogy létrehozta a Fürstenstand jogi egységét és a Heerschild rendszerét. Bár a birodalom nagyjai már az invesztitúra-harc folyamán különálló hatalom módjára lépnek fel a politikai élet porondján, zárt, jogilag meghatározott rendet azonban egészen a XII. század végéig nem alkottak. Ekkor még a princeps, a Fürst kifejezés nem egy bizonyos tisztséget, hanem csak rangot jelez. És miután az egyes törzsi jogok még mindig érvényben vannak, területenként is mást és mást értenek fejedelem alatt. Lotharingiában, Bajorországban, általában Dél-Németországban a grófi családokat rendszerint a principes közé sorolják, ezzel szemben északon, Szászországban, hol a társadalmi tagozódásra mindig többet adtak, a grófokat egyszerűen kirekesztették a birodalmi fejedelmek sorából, legfeljebb azokat ismerték el közéjük valóknak, akik, mint pl. a Ballenstedt, Stade, Nordheim, Winzenburg grófi családok, őseik magas állása révén valamikép kiemelkedtek társaik közül. Ennek az állapotnak meg kellett szünnie, mihelyt a hercegek és más hasonló optimates nagy állam-territoriumok kialakítására törekedtek. Érdekük ahhoz fűződött, hogy a grófi és nemesi társadalom, elvesztve kapcsolatát a királlyal, teljesen hatalmuk alá kerüljön. A leghatalmasabb közülük, Oroszlán Henrik elbukhatott, bukása azonban egyéni tragédia s nem az egész osztályé volt. A nagy pert a többi hűbér-fejedelem ugyanis arra használta fel, hogy állásukat mindkét irányban, fel- és lefelé, megerősítsék. 1180-ban nem Barbarossa győzött, hanem az az egy-két oligarcha, kik a királyt és a grófokat tartomány-uri hatalmuk elismerésére kényszerítették. A szász arisztokratizmus szelleme diadalt arat s a nemesi társadalom nagy tömege kiszorul a fejedelmek (Fürsten) sorából.

Mikép következett be ez az átalakulás? Milyen jogbiztosítékokat kaptak az oligarchák kezükbe? Ezentúl a nagyok közül csak azokat tekintették hűbér-fejedelmeknek (principes), akik családi birtok módjára fejedelemséggel (principatus) rendelkeztek. A territorium tesz valakit tartományúrrá (dominus terrae), vagy birodalmi fejedelemmé (princeps). Ép ezért csak akkor lehetett valakit a fejedelmek közé emelni, ha fejedelemségnek minősített territorium szállt a kezére, akár öröklés, akár adomány útján, vagy ha eddigi territoriumát a király a fejedelmek ítéletére fejedelemségnek nyilvánította. Ezt azonban bizonyos feltételekhez kötötték. Így a fejedelemtől mindenekelőtt megkövetelték, hogy a territoriumában fekvő grófságok közül egyik se függjön más birodalmi fejedelemtől. A terület grófjai felett tehát hűbér-főséget kellett gyakorolnia. Ez magába zárja azt a követelményt is, hogy a birodalmi fejedelem a világiak közül csak királytól vagy királyoktól – értsd idegen uralkodók – kaphat hűbér-adományt. A leghatalmasabb oligarchák törekvése nyilvánvaló: mindazoknak, akik tőlük vagy egyivású társaiktól hűbér-adományban részesedtek, egy fokkal lejjebb kellett lépniök, ki kellett válniok a birodalmi fejedelmek kötelékéből. Ezen az úton kívánták a principes a nemesi társadalom széles rétegeit maguk alá gyűrni. Céljukat azonban nem érték teljesen el; még később is találkozunk olyan grófi vagy egyszerű nemesi házakkal, amelyek közvetlen kapcsolatukat a birodalommal meg tudták őrizni. Az ilyen birodalmi grófságok azonban egy-kettő, pl. Anhalt, kivételével már nem szerepelhettek a fejedelemségek között. A birodalom fejedelmeinek rendi állását az egyházak hűbér-adománya nem befolyásolta. A principes az egyházi hűbértől, jelentőségénél fogva, nem foszthatták meg magukat. Az egyházi hűbért úgy fogták fel, mintha az nem a püspöktől, hanem a püspökségtől eredne. Ez a személytelenség tette lehetővé, hogy egyházaktól hűbérjogon birtokot kapjanak.

A birodalmi fejedelmek kötelékével egyidőben épül ki a hűbérhierarchia, a Heerschild-rendszer. Az oligarchák épp a Heerschild osztályozását használták fel arra, hogy a „freien Herren” és közéjük széles árkot vonjanak. A Heerschild szó már korábban is előfordul, jelentése azonban ekkor még egészen katonai: „a királyt illető hűbéres-kontingens”. A XII. század végén általánosabb jelentést vesz fel. Azt a képességet jelzi, hogy valaki bizonyos kategóriájú vazallust tarthat. A Heerschild szabályai nem voltak föltétlenül kötelező érvényűek; a hűbér még akkor is hűbér maradt, ha a Heerschild követelményeit figyelmen kívül hagyták. Ám az, aki túltette magát rajtuk, tettével felbontotta a kötelékeket eddigi hűbér-rendjével, nem tanuskodhatott és nem ítélkezhetett társai (pares) perében. Az ezzel járó hátrányokkal számolnia kellett. A hűbéri társadalom ilyenformán belsőleg egymás fölé több rétegre tagozódott, az alsóbb elfogadhatott hűbért a felsőbbtől, de nem saját társaitól, vagy egy nálánál alacsonyabb rangútól. Ennek következtében a Heerschild utolsó fokán állók másnak vazallusai lehettek, maguk azonban vazallust már nem tarthattak („Einschildige”). Bizonyos, hogy a Heerschild valamiféle formában már 1180 körül fennállott, első – és ez jellemző – rendszerezését azonban a szász Eike von Repgau tollától származó Szásztükör (1215–1235 között keletkezett) adja. A kialakulás kezdetén, ha a királyt elsőnek vesszük, négy osztályba rétegeződött: Fürsten-, Edlen-, Freienschild. Helyi jellegű eltéréseket nem véve tekintetbe, később a Fürstenschild-et az egyházi fejedelmek kedvéért kettéosztották; a negyedik, a Freienschild után pedig, melyet a ministerialisok képviseltek, az új szolgarendű miles-réteg kialakulásával még egy ötödiket helyeztek. Így beszélnek a hat Heerschild-ről. A Heerschild negyedik osztályát azért nevezték a nemesek (Edlen) s nem a grófok után, mert a grófok a tisztség hivatali jellege folytán ekkor még nem alkottak egységes születési rendet. A grófi tisztséget még a XIII. században is hivatalként töltik be, sokszor bizony egyszerű ministerialisokkal. Épp ezért a grófoknak a negyedik rendet meg kellett osztaniok a „freien Herren” (liberi barones) tömegeivel. A ministerialisokról tudjuk viszont, hogy csak a XII. század közepe óta szerezhettek lovagi hűbért (feudum militare); a lovagi társadalomba is csak ettől az időtől kezdve tartoztak.

A Heerschild Németországban a hűbéri társadalmat merev, zárt rendszerbe szorította. Ennek a fejlődésnek tudható be, hogy a hűbériség nem a központi hatalom, hanem a partikularizmus üdvét szolgálta. Azok a függőleges irányú kapcsolatok, amelyek Nyugaton a királyságnak lehetőséget adtak arra, hogy közvetlen érintkezésbe léphessen az al-vazallusokkal, Németországban hiányzanak. A német királyság I. Frigyes alatt tehát túlkésőn nyúlt a hűbériség fegyvereihez, semhogy a vazallus-jog túltengését megakadályozhatta volna. Ilyen körülmények között a hűbériség Németországban centrifugális irányban működött, nem a központosítás, hanem a szétesés, a territoriális kialakulás útját egyengette. A „freien Herren” és „Edlen” rendje és a fölötte álló harmadik rend között nagy szakadék tátongott. A „szabad urak” szinte beleszülettek a negyedik Heerschildbe, helyzetükön magasabb hűbérvállalással sem változtathattak. A király hiába adományozott hűbérbirtokot egy ilyen nemesnek, grófnak, ha a birodalmi hűbér-fejedelmek (principes) nem járultak szavukkal hozzá, belőle princeps nem lehetett. Jó példa erre Hollandia-i Vilmos és Nassau-i Adolf grófok utódjainak esete, kik a fejedelmi rangot sohasem tudták elérni. A király és a grófi házak közé álltak a fejedelmek és arra kényszerítették a grófokat, hogy kezükből vegyék át a birodalmi hűbért. Ezzel a grófi házak sorsa végleg megpecsételődött. Ugyanígy történt a ministerialisokkal is. Miután a Heerschild őket a lovag-társadalom utolsó – később utolsóelőtti – rendjébe osztotta be, mihamar elvesztették kapcsolatukat a királysággal. Jórészben ebből magyarázható az a sajnálatos körülmény, hogy a királyság, I. Frigyes nagyszerű példaadása ellenére, a további fejlődés folyamán a ministerialisokból nem tud hasznos hivatalnokosztályt kialakítani.

Németországban a hűbériség még más tekintetben is királyellenes élt kapott. I. Frigyes első hűbér-törvényében (1154) általánosan kimondja, hogy a hűbérúr a visszaháramló hűbér-birtokot saját használatára megtarthatja. A király mint legfelsőbb hűbérúr természetszerűleg szintén élhetett és élt is ezzel a joggal, mint ahogy ezt Barbarossa lombard politikája mutatja. Barbarossa Frigyesnek azonban meg kellett elégednie azzal, hogy igényét a közvetlen birodalmi hűbérekre korlátozza, a korona-vazallusok al-vazallusainak hűbér-birtokaira nem tehette rá a kezét. Ha birtokelkobzásra került a sor, az al-vazallus hűbérbirtoka közvetlen urára szállt s csak az allodiális birtokokat kapta a király. Ennélfogva a hűbérbirtokok halmozása a territoriális fejlődésnek kedvezett, pusztán a tartományurak birtokállományát gyarapította. A XIII. század elején Henrik (VII.) ellenkirály mégegyszer, utoljára kísérletet tett, hogy a közbeeső hűbérurak átugrásával az al-vazallusokkal szemben a korona jogát érvényesítse. Törvénye szerint a hűbérúrnak rövid határidő leforgása alatt a visszaháramló hűbért birtokba kellett vennie, különben a közvetlenül magasabban álló hűbérúr, alkalomadtán a király visszaháramlási joga feléledt. II. Frigyes császár ugyanebben a szellemben járt el Itáliában. Ám mindez nem tudta többé a német király legfelsőbb hűbérfőségét megerősíteni. A birodalmi hűbérpolitika katasztrófája már I. Frigyes alatt bekövetkezett. Mialatt ugyanis a hűbér-visszatartás később is dívott a territoriumokban, a királyt már Oroszlán Henrik pere folyamán az oligarchák arra kötelezik, hogy a visszaháramlott birodalmi hűbért továbbadományozza. Királyi kegyből, de ex sententia principum, vagyis a hűbér-fejedelmek ítélete alapján jut Bajorország a Wittelsbach-i ház hatalmába. A hűbér-fejedelmek a királyt mintegy ellenőrzik, nehogy az újraadományozás a réginél kedvezőbb feltételek mellett történjék. II. Frigyes és Hollandia-i Vilmos, persze, ilyen megszorításról nem akartak tudni. A Szásztükör azonban óriási hatása következtében gondoskodott arról, hogy a fejedelmek felfogása győzzön. Így aztán Németországban a hűbériség állam-összetartó ereje egészen elsorvadt és csak a föderalizmust erősítette.

A királyi hatalom Németországban még Barbarossa uralkodásának utolsó éveiben omlott össze, épp akkor, amikor az első nagy rohamot intézte a felburjánzó territorializmus ellen. A fejedelmek könnyű győzelme, a királyság gyors letörése, mindennél jobban mutatja, hogy a Staufok itáliai politikáját reálpolitikai érdek parancsolta. A királyságnak Itáliában kellett új hatalmi alap után néznie, ahol erre még lehetőségek forogtak fenn és nem a német anyaországban, ahol a hűbéri fejlődés oly rideg logikával dolgozott a királyság ellen. A Heerschild-tagozódás merev rendszere csak Németországban alakult, ki, nyugaton ismeretlen. Csak Németországban vett a hűbériség oly irányt, hogy a személyi kötöttségek elsorvadtak és a dologi mozzanat, maga a hűbér lett minden jog és kötelesség forrása és alapja. A német vagy olasz vazallus, ha a hűbérről lemondott, a személyi kötelékeket is felbontotta. A hűbériség felszívódik magánjogi viszonylatokba s a birtokjog egy fejezetévé válik, ami megint csak a vazallusoknak kedvezett és az állami kötöttséget lazította. A német király csak vazallusai útján érintkezhetett az al-vazallusokkal. Ha az al-vazallusok közül valaki megsértette, büntető keze nem sujthatott le, kizárólag a hűbérúrhoz fordulhatott elégtételért (Roncaglia-i törvény). Parancsait nem intézheti közvetlenül az al-vazallusokhoz, csupán a közbülső dominushoz, továbbítás végett. Mindezt tekintetbe véve, bízvást mondhatjuk, hogy a királyság Németországban a hűbériségben rejlő központosító erőket a birodalom érdekében nem tudta felhasználni. Túlságosan híven kitartott a karolingi hagyományok mellett, túlkevés jelentőséget tulajdonított a hűbériségnek. A központi, hivatali kormányzatot megbuktatta az invesztitúra-harc, ami belőle megmaradt, az nem volt ahhoz elegendő, hogy az új hivatalnok-állam épületét rá lehetett volna emelni. Németország a XII–XIII. század fordulójára végleg elveszti Ottó-féle alkotmányát, mely a hivataljog alapján nyugodott, de hűbérállammá sem tud válni. Ami a sok állam-területre töredező birodalmat összetartja, az nem volt hűbéri természetű. A király továbbra is megőrzi legfőbb bírói hatalmát, bár gyakorlatilag ez mind kisebb körre szoritkozik. A XIII. század közepéig a felségjogok legértékesebbjét, az igazságszolgáltatást a legnagyobb fejedelem, akárcsak a legkisebb tartomány-úr is a király kezéből a bannus-adomány formájában nyerte el. A XIII. század közepén azonban a fejedelmek a teljes bírói felségjog birtokába jutnak, ettől az időtől kezdve a bannus-adomány szokása is megszűnik. A fejedelmek és tartomány-urak ezzel végleg levetették királyhelyettesítő hivatalukat. A birodalmi gyűlés sem alakul át hűbérudvarrá, megtartja általános jellegét, curia generalis, amely természetesen esetenként hűbérjogon is ítélkezhetett. A királyválasztás sem vett fel hűbéri formát.

A XII. század végén kibontakoznak azok a keretek, amelyek a további territoriális fejlődésnek irányt szabtak. A XIII. századra várt épp az a feladat, hogy a kialakuló territoriumoknak végső formát és szervezetet adjon. Ez a munka – mint látni fogjuk – ugyanazokon az elveken épült fel, mint amelyeket a birodalom maga is I. Frigyes óta megvalósítani próbált, de nem tudott. Így a nyugati (francia) központosítás és állami koncentráció példájára Németországban nem a birodalom, hanem a territoriumok szervezetében bukkanunk. Maga a birodalom feltartóztathatatlanul esik szét kisebb-nagyobb államok halmazává (föderalizmus). Barbarossa politikai testamentumának igazi végrehajtói a birodalmi fejedelmek és tartomány-urak, akik ugyanazokkal az eszközökkel, mint a Staufok, de kisebb területen életrehívják az első német hivatalnok-államokat. VI. Henrik utoljára még kísérletet tesz arra, hogy a fejedelmeket a választókirályság gondolatának feladására és a dinasztia trónöröklési jogának elismertetésére bírja (1196). Ez, persze, nem sikerült; Németország minden későbbi próbálkozás dacára választó-királyság maradt. A Staufok egész politikája világosan mutatja, hogy az új királyságot a dinasztia hatalmának emelésével kívánták megalapozni. De a fejedelemségek és tartományuraságok is egy-egy dinasztia politikai állására támaszkodva, alakultak ki. A hercegi vagy ahhoz hasonlatos (Pfalzgraf, Landgraf, Markgraf) hatalom mint az állami felsőbbség alapja összenő egy-egy dinasztia egyéb szerzett felségjogaival, hűbéreivel és családi allodiális uradalmaival s a territoriumból megszületik a fejedelemség. A tartományurak viszont, kik javarészt a fejedelmek hűbéresei, úgy szerzik a hatalmat territoriumuk kiképzésére, hogy eddigi grófi hatalmukat birtokuk függelékeként, saját nevükben kezdik gyakorolni. A grófsági beosztás felbomlik, elveszti hivatalszerűségét, de csak azért, hogy államiságban annál inkább megerősödjék. Egészen kicsi azoknak a dinasztiáknak a száma, amelyek 1180 után a maguk kezében fejedelemségekét biztosítanak. Közéjük tartoznak mindenekelőtt a Wittelsbachok (Bajorország, Pfalz), a Babenbergek (Ausztria, Stájerország), a Wettinek (Meissen és Lausitz őrgrófság, később a thüring Landgrafschaft), az Aszkánok (Brandenburg őrgrófság, Anhalt grófság), stb. Hogy a Welfek, Zähringeniek, Anhalt grófjai fejedelmi rangot viselnek, a dinasztikus hatalom erejéről tesz tanuságot. 1180 után a világi fejedelemségek száma még mindössze 16, a XIV. században számuk már 38–44 körül mozog. Az egyházak közül mindazok fejedelmi rangot élveztek, amelyek a királytól közvetlenül függtek. Számuk még a XIV. században is mintegy kilencvenre rúgott.

A Staufok Itáliába és Sziciliába helyezték át hatalmuk súlypontját, királyságuknak sorsa mindenekelőtt tehát attól függött, miképp tudják a pápát „lefegyverezni”. Itália politikai egységének német jogar alatt éppen a Patrimonium Petri, a pápa-állam, állta útját. VI. Henriknek minden kísérlete azonban a pápa tartományi hatalmának szétbomlasztására eredmény nélkül végződött. A Szentszék nem volt hajlandó feláldozni jogainak csak egy részét is. Épp így VI. Henrik azt sem tudta elérni, hogy a pápa a dinasztia örökösödési törvénytervezetét pártfogolja. Ellenkezőleg, a római kúriának a legnagyobb érdeke fűződött az itálai német uralom összeomlásához. Abban a nagyarányú összeesküvésben, amely Sziciliában 1197-ben tört ki, maga a pápa is érdekelve volt. A felkelést VI. Henrik le tudta verni, de nem lehetett előtte kétséges, hogy halála esetén hároméves fiacskája, Frigyes választott német király nem fogja tartani tudni magát. Midőn meghalt (1197), magának az özvegy császárnénak, Konstanzának árulása folytán bukott meg a német uralom Sziciliában és éledt fel a pápaság hűbérjoga. Miután a császárné Frigyest pápai legátussal Szicilia királyának koronáztatta (1198 május), halálos ágyán, alighanem hűbéri elvek érvényesítésével, fiát a pápa gyámsága alá helyezte (1198 nov.).

Amíg a pápai udvarban nem volt kilátás arra, hogy a császári befolyással sikeresen szembeszállhassanak, öreg bíborosokat emeltek Szent Péter trónjára. Az új helyzet azonban cselekvésre késztetett; III. Cölestin után a Segni grófok (Konti) házából való Lothár bíboros személyében egy tettrekész fiatalembert választottak pápának, III. Incét (1198–1216). Az új pápának kimondott célja volt, hogy a császári uralmat tönkrezúzza és Itália politikai egységét Szent Péter uralma alatt megvalósítsa. Először is a Patrimoniumot tisztította meg a németektől, azután régi császári adománylevelekre hivatkozva mindazokat a területeket az egyházi állam számára követelte (recuperatio), amelyeken a Staufok hivatalnok-államuk alapját, császárságuk reális hatalmát oly nagy fáradsággal felépítették. Hát azért küszködtek, hogy végül a pápaság lássa szervezési munkájuknak hasznát? A spoletói hercegségben és az anconai őrgrófságban (marca) a császári őrségeknek meg kellett hátrálniok (1198–1199), a toscanai városok szövetsége azonban, melyet VI. Henrik halála után még III. Cölestin hívott életre, a pápának époly kevéssé kívánt engedelmeskedni, mint ahogy a császári uralmat sem óhajtotta. Ugyanígy tett Romagna és a lombard-liga, mely szintén a pápai ösztönzésre feléledt. Matild őrgrófnő hajdani birtokai sem kerültek III. Ince kezére. Mindazonáltal nagyok voltak a Szentszék eredményei: az egyházi állam területe jócskán megnagyobbodott s egész Itália nemzeti öntudatában ébredezve, lerázta magáról a német podesták és legátusok uralmát. III. Ince nagy, szerteágazó grófi nemzetségére támaszkodva, magát Róma városát is megadásra kényszerítette. „A pápa pénze ellenünk dolgozik” – panaszkodtak a városi önkormányzat harcosai. Miután a többtagú városi tanács uralma szánalmasan összeroppant, a pápa ismét saját hivatalnokaival uralkodhatott az Örök Városban és környékén (1205).

Ezalatt Németországban újra összefogtak az angol érdekkörbe tartozó alsó-rajnai részek Köln vezetése alatt a régi Welf-párt töredékével. Amint mozgolódásaiknak híre ment, a Staufok hívei elejtették a gyermek Frigyest és helyette inkább Fülöp sváb herceget, VI. Henrik testvérét, választották császárrá (Nordhausen, 1198 márc.). Erre az ellenpárt Oroszlán Henrik egyik fiát, Oroszlánszívű Richárd angol király unokaöccsét: IV. Ottót (1198–1218) helyezte a császári trónra. A trónviszály, mely húsz éven keresztül dúlt változó szerencsével, nem maradt a német királyság belső ügye, hanem már kezdettől fogva a nagy európai politika eseményévé vált. Kormány nélkül, a pártharcok vizein hánykódó Németország az egymással szemben álló politikai erőknek tehetetlen prédája lett. Elejétől fogva Fülöp (1198–1208) volt az erősebb. De Richárd angol király nem hagyta cserben kedvelt unokaöccsét, „Aquitania hercegét és Poitou grófját”, kitől azt várta, hogy mint Németország királya, II. Fülöp francia királyt, nagy ellenfelét, hátba fogja támadni. Ötven paripa hozta Normandiából azt a 150.000 márka ezüstöt, amelyet Richárd a választási küzdelem fedezésére szánt. Mindennél természetesebb, hogy Fülöp viszont a francia király segítségét kereste. Így a német trónviszály mintegy kísérőzenéül szolgált a nagy angol-francia összecsapáshoz. Mindeddig a pápa nem szólt bele a német eseményekbe, mihelyt azonban a rekuperációs hadjáratok szerencsésen befejeződtek, sietett kijelenteni, hogy a trónviszály tulajdonkép a Szentszék ítélőszéke elé tartozik (electio… principaliter et finaliter pertinet ad ecclesiam). Időközben meghalt Ottó pártfogója, Oroszlánszívű Richárd (1199 ápr.) és az új angol király, Földnélküli János a Le Goulet-i békében (1200) Ottó elejtésére kényszerült. A Welf királyjelölt szorongatott helyzetében mindent megígért, amit a pápa csak kívánt: a Szentszékbe helyezte minden reményét. A pápa titkos ülésen adott megerősítése (Deliberatio super facto imperii de tribus electis) fejében elismerte a pápaállam új határait, a Szentszék hűbérfőségét Sziciliára nézve, egyben lemondott a spolium- és regálejog gyakorlásáról (1201). A kúria, hogy többet érjen el s hogy a viszályt életben tartsa, a gyöngébb fél pártjára állt. Fülöpöt egyházi átokkal sujtotta. Csakhogy a fegyverek a Staufnak kedveztek. Már megindultak a tárgyalások III. Ince és Fülöp között a megegyezésre, amikor az utóbbit Bambergben Wittelsbach-i Ottó Pfalzgaf családi bosszúból meggyilkolta (1208).

A harcokban kifáradt német fejedelmek egyértelműen IV. Ottó mellé álltak, kit a pápa a titkos ígéretek megismétlése után (a speieri pactum, 1209) Rómában a császári koronával megkoronázott (1209 okt.). Ottó azonban csakhamar nyiltan kifejezésre juttatta, hogy sohasem gondolt ígéretei megtartására, amelyek egyet jelentettek Itália feladásával. Nemcsak az anconai őrgrófság és a spoletói hercegség, hanem a Matild-féle birtokok, a romagnai Bertinoro grófság, a ravennai exarchatus és Pentapolis is, szóval az egész császári Itália, Toscana kivételével, a pápa birtokába ment volna át. Ilyen áldozatot német császár nem hozhatott. IV. Ottó is, ígéretei ellenére folytatja a Staufok itáliai politikáját, a félsziget politikai egyesítését az „unio regni ad imperium” jeligéje alatt. Már éppen Szicilia meghódítására készült, amikor III. Ince átokkal sujtotta (1210), ki a francia királynak, szövetségesének tanácsára, „Apulia fiát”, a mindössze 17 éves Stauf Frigyest léptette fel ellene. Ilyenformán a királyok pártharca ismét kiújult, pusztán a szerepek cserélődtek ki. Most francia pénz folyik Németországba – Frigyes 20.800 márka ezüstöt kap II. Fülöptől – és a pápa az, aki a Staufok védelmét vállalja. Hogy Szicilia egyesülését az imperiummal védence, II. Frigyes (1212–1250) jogara alatt, már eleve lehetetlenné tegye, III. Ince Frigyes egyéves fia, Henrik személyében külön királyt adott Sziciliának. Földnélküli János angol király, IV. Ottóval és az alsó-rajnai nagyokkal újra felelevenítette a régi szövetséget, miután maga is a franciabarát Langton István miatt, kit a pápa Canterbury érsekévé nevezett ki, a pápával éles harcban állott. III. Ince megfosztotta trónjától az angol királyt és 1213 januárjában II. Fülöpöt fegyverbe szólította János ellen. Miután az angol bárók lázongni kezdtek, Földnélküli János helyzete egy angol támadás előestéjén egészen vigasztalatlan volt. Hogy a pápát a maga pártjára állítsa, 1213 május 13-án teljesítette a Szentszék régi óhaját és védelem ellenében Szent Péter hűbéresei közé lépett; egyben kötelezte magát a szokásos Péterfilléren kívül 1000 márka hűbéradó fizetésére. Földnélküli János már a következő évben IV. Ottóval nagy ellentámadásba mehetett át. Mialatt az angol király a Loire-ig nyomult előre, Ottó német, alsó-lotharingiai és észak-franciaországi csapatokkal Bouvines közelében, Lille és Tournai között megütközött a francia sereggel, de csatát vesztett (1214 jul. 27). A birodalmi sast, mely francia kézbe hullott, a győző francia király elküldte szövetségesének, II. Frigyesnek, mintha csak azt akarta volna ezzel kifejezni, hogy a német királyságot az ő segítségének köszönheti. „És e naptól kezdve – írja egy német krónikás – lehanyatlott a német nép dicső híre a franciák előtt.” IV. Ottónak utoljára még II. Valdemár dán királlyal is dolga akadt, kit a Stauf észak-albingi és szláv területek átengedésével a maga számára megnyert. Amikor Ottó 1218-ban Harzburgban meghalt, már régóta bukott ember volt.

II. Frigyes a korona birtokába jutott, ám e viszaszerzett korona fénye mennyire megtört! A trónviszály megint csak a német territoriális fejlődésnek és a pápaságnak kedvezett. Németország II. Frigyes alatt új lépéssel haladt előre a föderalizmus útján. A királyság megcsappant birtokait II. Frigyes még rendezni és gyarapítani törekedett s a Stauf kormányzat oszlopai, a ministerialisok sem széledtek még el és nem álltak még be a fejlődő tartomány-uraságok szolgálatába. Ez csak az interregnum idején következett be. Mindazonáltal II. Frigyes sem gondolt többé arra, hogy a territorializmust Németországban letörje. I. Frigyes politikájának szellemében pusztán egy modus vivendi fenntartását vette célba, ami természetesen egyet jelentett új jogok feladásával. Hiszen Németország csak azért volt jó a Stauf politika számára, hogy Itália érdekében alkalomadtán koncnak szolgáljon. II. Frigyes, a „puer Apuliae”, már születésénél és nevelésénél fogva Délt tekintette igazi hazájának és törzsbirodalmának. Kormányzata alatt Németország valóban egy távoli tartomány szintjére süllyedt le, ahol tulajdonképpen kisebb-nagyobb egyházi és világi tartomány-urak uralkodtak és a királyt csak amolyan legfelsőbb hűbérúrnak tisztelték. De ezzel a szereppel II. Frigyes teljesen megelégedett. A „távoli tartomány” jellegének nagyon is megfelelt, hogy II. Frigyes Németország kormányzását királyi címmel átadta fiának, Henriknek (1220–1235). Miután a fiatal királyt, fejedelmi régens, előbb Engelbert kölni érsek, majd ennek meggyilkolása után (1225) Lajos bajor herceg gondjaira bízta, a nagyok nem gördítettek akadályt a terv megvalósítása elé. Henrik azonban tulajdonkép sziciliai király volt és a pápa főhűbéruri fennhatósága alatt állott. És Frigyes még 1216-ban is azt ígérte III. Ince pápának, hogy mihelyt megkapja a császári koronát (1220), lemond fia javára Sziciliáról. A pápai politika ilyenformán kívánta biztosítani magának Sziciliát. Mindezt Henrik német királysága egy vonással keresztülhúzta. És az új pápa, III. Honorius (1216–1227), kiből hiányzott elődjének erélye, nem tehetett egyebet, mint – engedett a körülményeknek.

II. Frigyes minden erejét Itáliára egyesítette, épp ezért kesztyűs kézzel bánt a német fejedelmekkel. Henrik fia azonban, mihelyt kezébe vette a német királyság ügyeit, csak s német viszonyokra gondolt és kevés megértést tanúsított a császár itáliai politikája iránt. Kísérletei, melyeket a központosítás irányában és a monarchia érdekeinek védelmében tett, összeütközésbe hozták a fejedelmekkel, kik apjára támaszkodva, 1231-ben Henriket a territoriális önállóság ünnepélyes elismertetésére kényszerítettek. Miután II. Frigyes „statutuma a fejedelmek javára” fia engedményeit megerősítette. (1232 máj.), az egyházi fejedelmek után, kik már 1220-ban az államfőség birtokába jutottak (Privilegium in favorem principum ecclesiasticorum), így a világi fejedelmek is elnyerték a legfontosabb királyi felségjogokat. Az 1232. év a német föderalizmus születési dátuma. Az a folyamat, amely feltartóztathatatlanul a territoriumok kialakulásához vezetett, megkapta jogi biztosítását, legitimitását. Az egykori grófi hatalomból tartomány-uraság vált és az egykori hivatal-körzetből állam, tartomány. Ettől az időtől kezdve az állami élet mindinkább a territoriumok határai közé szorul vissza, a birodalom üres keret, „monstrum” marad. Tévedés volna azt hinnünk, hogy a birodalom ezzel megszűnt mint olyan létezni. A német nép továbbra is a császárt tekintette legfőbb urának, a fejedelmek a birodalomtól kapják hűbérbe országukat s a birodalomnak és fejének tartoznak hűséggel. Csak a császár van a teljes szuverénitás birtokában. A fejedelmek nem szakadhatnak el kedvük szerint a birodalomtól, mely átöleli tartományukat. Van birodalmi gyűlés és van birodalmi kormányzat. Birodalmi törvényeket adnak ki és ismerik a birodalmi hadjárat fogalmát. Röviden: a birodalom továbbra is megtestesíti a német államiságot, csupán hatóereje és politikai hatalma csökkent félelmetes mértékben. Azon őslényekhez hasonlít, amelyek óriás-alkatuk miatt nem tudnak mozogni. A birodalomban, mint államban, a fejedelemségek és tartományok mint kis-államok helyezkedtek el. Ezt jelenti a föderalizmus fogalma.

Az új Németország, mely a XIII. század folyamán teljesen kiépül, nem a központi hatalom, hanem a fejedelmek műve volt. A német királyság a központi hatalom összeomlása következtében fejedelemségek halmazává alakult át. Ezeket az „államokat” nem szabad összefüggő területi egésznek elképzelnünk. Az a hatalom is, amelyet a dominus terrae – ez az új fogalom – a maga személyében képviselt, a legkülönfélébb állami- és magánjogok halmazából rakódott össze. A tartomány-uraságnak is különféle fokaival találkozunk: a „Land” fogalmában megjelenő magasabb állami egység, mely a magas bíráskodás körül kristályosodott ki, olyan egyszerű „uraságokkal” (Herrschaften) vegyül, melyek alig nőnek ki a földesuraság keretei közül és melyek államoknak nem is tekinthetők. Megtörténik, hogy a „Land” több ilyen „Herrschaften”-re is kiterjed és megfordítva: a tartományúrnak viszont egyes „Herrschaft”-jai más territoriumba nyúlnak át. A tartomány-uraság sohasem válik puszta földesúri uradalommá és az alattvalók sem süllyednek le a földesúri jobbágyok közé. De bizonyos, hogy a dinasztiák territoriumukat a magánbirtok módjára osztják fel (XIV. sz.). Csak az 1356-i Arany Bulla tiltja el a választó-fejedelemségek osztályát, amivel a patrimoniális szellem túltengésének legalább a legfelsőbb fokon útját állta.

Különben a fejedelmek törekvése arra irányult, hogy birodalmuk területén lefelé, a tartomány-urak kárára mind teljesebbé tegyék territoriumuk államosságát. A bírói felségjog, várak építésének joga, ami egyúttal azt is magábazárta, hogy a territorium határán belül csak a fejedelem engedélyével volt szabad várakat emelni, városokat és helységeket alapítani, nemkülönben jelentős regále-jogok, mint a ius conductus (utazók védelme), kihaló családok birtokainak visszaháramlása, bánya- és sóregále, vásár-, vám- és pénzverőhelyek létesítésének joga, stb. – mindezek a fontos felségjogok biztos alapot nyujtottak a territoriális fejlődés számára. A birodalmi egyházak, melyek szintén a fejedelemségek közé emelkedtek, teljesen lerázták magukról az Ottó-féle államrendszer minden kötöttségét, többé nem voltak eladományozhatók, hisz ez fejedelmi rangjuk elvesztésére, mediatizálásra vezetett volna (1216. évi birodalmi határozat), mint ahogy az uralkodó a regálék és a spolium-jog felett sem rendelkezhetett többé. Ezzel az egyházi fejedelmek teljesen beilleszkedtek a világi társadalom hűbérrendjébe és ugyanazt az önállóságot élvezik mint a világi fejedelmek. Érzékeny csapást jelentett a városi fejlődésre, hogy a birodalmi kormányzat a helyett, hogy a feltörekvő polgárságot magához láncolta volna, kiszolgáltatta őket városuruknak, a fejedelmeknek. Henrik (VII) 1231. évi, majd II. Frigyesnek ezt megerősítő oklevele alapján (Edictum contra cornmunia civium et societates artificum, 1231–32) a városok igazgatása a fejedelmek kezébe jutott, kiknek engedély nélkül a polgárság polgármestert, tanácsosokat, hivatalnokokat nem választhatott magának s testületekbe, céhekbe vagy szövetségekbe sem tömörülhetett. Még szerencse, hogy II. Frigyes a gyakorlati politikában máskép járt el. A domini terrae a törvényhozói hatalmat is gyakorolhatták, új határozatokat (constitutiones vel nova iura) azonban csak „országuk nagyjainak” hozzájárulásával hozhattak.

A territoriumok kialakulása új helyzet elé állította a német királyságot. Miután a birodalom már nem rendelkezett tényleges hatalommal, a kibontakozás útja a királyság számára is a tartományúri hatalmon keresztül vezetett. A királyság felemelkedése a jövőben márcsak egy dinasztia tartományúri hatalmának segítségével volt lehetséges. Habsburg I. Rudolf – mint látni fogjuk – ilyen eszközökkel állította vissza Németországban a királyi hatalmat az interregnum után. Rudolfnak (1273–1291) azonban nem kellett egészen járatlan utakon mennie; már nagy elődje, II. Frigyes megadta számára a követendő irányt. Utolsó éveiben, midőn Frigyes herceg személyében kihalt a Babenberg-dinasztia (1246); a császár Ausztriát és Stiriát visszatartotta magának és olasz mintára hivatalnokok révén közvetlenül igazgatta. Jól látta, hogy ezeken az osztrák-cseh határterületeken kell majd megvetni a német királyság új erőközpontját. Épp így ő volt az, aki az 1235-ben megtartott mainzi birodalmi gyűlésen, alighanem sziciliai mintára, bevezette a birodalmi udvarbírói hivatalt, melynek élére időre szóló megbízatással, hivatali – s nem hűbéri – minőségben egy iustitiarius curiae regiae-t helyezett. Természetesen nem rajta múlott, hogy a birodalmi udvarbíróság nem tudta a fejedelemségekkel kellőképpen felvenni a versenyt. Frigyes talán többet is elérhetett volna, ha Itália nem vette volna annyira igénybe minden erejét.

Miután fiát Szicilia helyett a német királysággal kárpótolta, Sziciliát és Itáliát magának tartotta fenn. Mint császár (1220) Németország felett továbbra is felsőbbséget gyakorolt. Itália és Németország egyesítése egy kézben, mint ahogy azt VI. Henrik megvalósította, így magának a pápaságnak közreműködésével éledt fel újra. Róma és a pápaság megint a császárság csapdájába került. II. Frigyes teljesen sziciliainak érezte magát, úgy nézett erre az országra, amelyhez, persze, Dél-Itáliát, Apuliát is számította, mint a szerető apa fiára. Az anyátlan-apátlan gyermek, ki szinte az utcán nevelkedett fel, hol mohamedánok, görögök, zsidók és sokféle más gyülevész nép nyüzsgött, többször bizony gazdagabb kereskedők jóindulatára volt szorulva. De ez a kemény gyermekkor már korán felnyitotta szemét és ez a szem, amely e paradicsomi vidéket átölelte, megittasult az élet melegétől. Amikor keresztes hadjárata alatt meglátta a kopár és vigasztalatlan Judeát, az ő csúfondáros módján így kiáltott fel: Jehova bizonyára nem ismerte örökös királyságát, különben a zsidóknak adott országot nem dícsérte volna oly virágzó szavakkal. „Szicilia a tirannusok anyja” – mondta egykor Orosius; valóban Syracusa görög tirannusainak még élt a hagyománya, melyből a normann megszállók is meríthettek. Itt görögök és arabok uralkodtak valaha, itt a nép az uralkodó előtt még porba vetette arcát. Ez volt valóban az a föld, ahol a római jogon nevelkedett új császárság a cézároknak járó föltétlen engedelmességre számíthatott.

Nyilvánvaló, hogy az a bámulatraméltó világi állam-szervezet, melyet itt, Sziciliában létrehozott, nem máról-holnapra kristályosodott ki. 1220-ban kezdett Frigyes a törvényhozó munkához Capuában és tíz év telt bele (1231), amikor Justinianus követésének vágyától sarkallva, Melfiben Viena-i Péter nagyudvarbíró és protonotárius, a királyi kormányzás legértékesebb alakjának segítségével formába öntötte nagy törvénygyüjteményét, mellyel oly mély hatást gyakorolt a világra. De az is természetes, hogy II. Frigyes nem állhatott meg apuliai-sziciliai királyságának átszervezésénél: Itália többi részét is be akarta olvasztani jogász-birodalmába. Lombardiára szüksége volt, mert a városok az alpesi átjárókat Németország felé minden pillanatban lezárhatták. Rómára pedig, az egykori császárvárosra, az új cézár a legnagyobb vágyakozással tekintett. Az antik császáreszme újjáéledését érezzük, amikor II. Frigyes mint victor, felix, triumphator a római cézárokkal hasonlítja össze magát. Cézári tulajdonságok, cézári mozdulatok mámorában arra képes, hogy lombardiai győzelme után a zsákmányolt zászlókat, jelvényeket és harci kürtöket Rómába a szenátusnak és népnek megküldje. Már III. Konrádot és Barbarossa Frigyest Róma felújított szenátusa diadalmenet megtartására szólította fel, de – eredmény nélkül. A német udvar csak mulatott a rómaiakon. II. Frigyes azonban már teljesen átérezte Róma egykori nagyságát és egész renaissance-módon dicsőségre, hírre, győzelmi ünnepre áhitozott. Bizonyára ezzel függött az is össze, hogy Capua hidas kapuját „örök és halhatatlan emlékezetre” saját kőszobrával és hadi tetteit dicsőítő domborművekkel ékesítse. II. Frigyes Rómát ismét az imperium szellemi anyjának, birodalma igazi központjának látja. S kétségtelen, hogy III. Ottó módjára ő is Rómába akarta áthelyezni kormányzata székhelyét. Az uralma alatt újraegyesült Itália számára új közigazgatási beosztást tervezett és udvarának legfőbb méltóságait, Itáliának kormányzását ismét Róma nemeseire kívánta bízni. Bizonyára ezzel áll kapcsolatban, hogy a császárbarát nemescsaládok fiai mint proconsulok jelennek meg. A császárság új, cézári formájának megfelelően II. Frigyes magát a rómaiak princepsének tartja, akit a közhatalommal, valamennyi hivatallal és méltósággal, „felix Roma” ruházott fel. Mennyi rokonvonás Barbarossa és unokája között és mégis, mily nagy különbségek! Barbarossa fennhéjázó szavakkal utasította vissza Róma népének azt az igényét, hogy a császárságot adományozza.

Egy római bíboros ebből az időből úgy jellemzi Róma népét, mint amelyre csak „gestus magnificos et verba tonantia et facta terribilia”, nagy mozdulatok, puffogó szavak és félelmetgerjesztő tettek által lehet hatni. II. Frigyes ezekkel az eszközökkel akarta Rómát megnyerni a pápa ellen a maga számára. Pénzzel sem fukarkodott, úgy, hogy II. Frigyesnek Róma nemesei között sok párthíve volt. A pápa, a harcias IX. Gergely (1227–1241), viszont újra szövetségre lépett a felújított lombard lígával s Genuát és Velencét is a császár ellen és rajta keresztül a rivális Szicilia ellen mozgósítani tudta. II. Frigyes azonban a lígát Cortenuova közelében teljes megadásra bírta (1237) és a génuai flottát az egyesült sziciliai-pisai hajóhaddal Monte Cristo szigete mellett 1241-ben megsemmisítette. A Szentszékkel szemben, mellyel rövid időre békét kötött (Ceprano 1230), sokkal nehezebb volt a döntést kierőszakolni. Az új pápa, IV. Ince (1243–54) époly hajthatatlannak mutatkozott, mint elődje: a császárt trónjáról letette s a thüringiai gróf, Raspe Henrik (1246–47) személyében Németországban új ellenkirályról gondoskodott. II. Frigyes, kinek harcát a francia és angol király rokonszenve kísérte, talán győzelemmel került volna ki a harcból s talán a pápaság avignoni fogsága már ekkor a német császárságra nézve kedvezőbb körülmények között kezdődött volna meg. Itália politikai egysége lett volna e győzelem messzekiható eredménye. De II. Frigyes a legnagyobb harc között Foggia melletti vadászkastélyában 1250 december 13-án hirtelen meghalt. Halála megerősítette a pápa pártjának helyzetét, de így is, Vilmos holland gróf, ki az alsó-rajnai territoriális erőkre támaszkodva a Szent Szék jóvoltából Raspe Henrik ellenkirály utódja lett (1247–56), csak akkor tudott Németországban sikereket elérni, amidőn IV. Konrád atyja örökének birtokbavétele végett Itáliába vonult, hogy ott azután korai halálát lelje (1254).

II. Frigyes másik fia, Enzo még 1248-ban a bolognaiak fogságába esett és ott is fejezte be életét (1272). A Staufok politikai öröksége Itáliában így II. Frigyes és Lancia piemonti grófnő törvénytelen fiára, Manfrédre szállt, aki tényleg apjához méltó eréllyel erősítette meg, mint sziciliai király a dinasztia hatalmát Dél-Itáliában. Ép ezek a sikerek indították arra a Szent Széket, hogy idegen segítséggel számoljon le végleg a Stauf-uralommal. Amíg Manfréd Aragóniában próbált szövetségest találni – Konstanza lányát I. Jakab, Aragónia királyának Péter nevű fiával házasította össze – és amíg IX. Lajos francia királynak rokonszenvét biztosította a maga számára, a francia IV. Orbán (1261–1264) és utódja, a Provenceból való IV. Kelemen (1265–1268) főhűbérjogon Anjou Károlyt, Provence grófját, Szicilia királyává tették (1266). A döntő ütközet (Benevent) Anjou Károlynak kedvezett: Manfréd a csatában életét vesztette (1266). Ugyanez a sors várt IV. Konrád siheder fiára, Konradinra (az olasz Corradino alakból), ki szerencsés kezdet után Tagliacozzo-nál Anjou Károllyal szemben elbukott, majd fogságba került. 1268 októberében végezték ki tíz nemes társával Nápoly piacán. Vele kihalt a Stauf-ház férfiága.