MÁSODIK FEJEZET: HANYATLÓ CSÁSZÁRSÁG

A német történetírás a császárság korát II. Frigyes halálával (1250 december 13) lezártnak tekinti és nem minden alap nélkül. A császárság még a Staufok alatt is Itália és az Örök Város, Szent Péter és a római Caesarok városának birtokához fűződött; Róma nélkül a római császárság puszta cím maradt. A német uralom összeomlása Itáliában a Staufok kihalása után oly teljes volt, hogy mindazok a német királyok, akik ezután Rómába császárkoronázásra mentek, ép csak átvonultak az országon, mint valami idegen területen és VII. Henrik és Bajor Lajos próbálkozásaitól eltekintve, többé nem gondoltak Itália leigázására. Igaz, a császárság továbbra is a német királyok koronájának fényét díszíti, ám ekkor már végkép elvesztette tényleges politikai tartalmát. A német királyok ismét nem birodalmi, hanem német politikát folytatnak, egész működési körük kizárólag csak Németországra korlátozódik. Itália függetleníti magát a német befolyástól és a hatalmon részben a pápa, részben a város-államok polgársága és a délitáliai nápolyi (sziciliai) királyság osztozik.

Miután a Staufok lépésről-lépésre politikailag mintegy kiürítették Németországot és a hatalmat a kialakuló fejedelemségeknek és tartományuraságoknak engedték át, a német királyságnak mindenekelőtt új alapról kellett gondoskodnia. Magának a királyságnak nem volt többé annyi ereje, hogy a felszabaduló partikularizmussal szemben fenn tudja magát tartani. Ilyen körülmények között a pápaság könnyűszerrel érvényesíthette azokat a jogigényeket, melyek III. Ince pápa kezdeményező lépése után a XIII. század közepére egész elméletté épültek ki. Az ellenkirályok uralmuk megerősítését a pápától kérik, a pápa azonban lehetőleg tartózkodik attól, hogy komoly döntésre kerüljön a sor és hogy a királyság végre hatalomhoz jusson. Királyok küzdenek a hatalomért és elismertetésért: e szempontból nézve az eseményeket, a kettős királyok koráról beszélhetünk a német történelemben. Ez a kor II. Frigyes uralkodásával kezdődik: Raspe Henrik (1246) és Hollandiai Vilmos (1248) már ilyen ellenkirályok voltak. A Stauf IV. Konrád halála után (1254 májusában) az ellenkirály, Vilmos, közel volt ahhoz, hogy hatalmát megszilárdítsa. Frieslandban azonban vérbosszú-háborúságnak esett áldozatul (1256) és halála után az ellentétek ismét fellángoltak. Az egyházi párt (a Welfek) az angol király testvérét, Cornwall Richárd grófot emelte a trónra, mialatt a másik párt, mely a Stauf hagyományokat képviselte, Castiliai Alfonzot jelölte, ki anyja révén Fülöp sváb herceg unokája volt. De egyik sem uralkodott közülük ténylegesen, Alfonz nem is mutatkozott Németországban, úgyhogy uralkodásuk – pápai helytartóság alatt – interregnummal volt egyértelmű.

Amilyen mértékben a trónviszályok aláásták a királyság tekintélyét és anyagi alapját, oly fokban segítették elő a territoriális államfejlődést. Központi szabályozó szerv hiányában a partikuláris erők szabadon törhettek elő, ami teljes zűrzavart és állandó harcot eredményezett. Az egyes dinasztiák különféle címeken szerzett hatalmukat kiterjeszteni és megerősíteni iparkodtak; ez az az idő, amikor az eddig egységes államhatalom egyes helyi gócok között felaprózódik s számos apró államocskára oszlik. Az állami élet, mely még a Staufok alatt is a birodalom széles medrében hömpölygött, ettől kezdve a territoriális fejlődés szűk határai közé húzódik vissza. Mindaz, ami újat adott és az újkor felé vezetett, nem a birodalom, hanem egyedül a territoriumok talajából fakadt. Még a Hohenstaufok alatt is a birodalmi kormányzat mintául szolgált a territoriumok számára. Most ez a helyzet megfordult és a birodalmi kormányzat a territoriumok példája után igazodik. A Staufok törekvéseit tulajdonképpen a domini terrae, az egyes tartományurak valósították meg. Mialatt a birodalom a XIII. században elpusztul, még pedig javarészt a hűbérjog éles szikláin, a territoriumok éppen a hűbériség segítségével letörik a hűbéri korlátokat és megvetik a modern államigazgatás alapjait. Minden újítás a fejedelemség területéről terjedt át a birodalom kormányzatába.

A fejedelmek általánosságban véve csak egyetlenegy grófságot tartottak közvetlenül kezükben, territoriumuk javarészét hűbérgrófok útján igazgatták. A fejedelmek ép ezért minden eszközzel arra törekedtek, hogy ezeket az ősi grófságokat szétzúzzák és a hűbérgrófokat egyszerű hivatalnokokkal cseréljék ki. E cél elérésében maga a hűbériség segített nekik. Németországban, nem úgy mint Itáliában, hol a hűbérbirtok az első adományos valamennyi leszármazójára szállhatott, csak az utolsó birtokos gyermekei örökölhettek; a felmenő- és oldalági rokonokat, sőt még a testvért sem vették figyelembe. Így a hűbér korán megüresedett és visszaszállott a fejedelem kezére. A visszaháramló hűbért azonban a fejedelmek megtarthatták tulajdon igazgatásukban, a hűbérjog nem kötelezte őket újraadományozásra.

Még a Karoling-szervezetből maradtak fenn azok a tartományi gyűlések (Landtaidinge, placita, colloquia), amelyeket kezdetben a gróf a király nevében (XII. század), később a tartományúr saját hatalmából háromszor egy évben, bizonyos meghatározott helyeken összehívott. Ezeken a „Landtaidinge”-napokon a tartomány előkelőinek (meliores et maiores terrae) a hűbérjog értelmében meg kellett jelenniök, hogy a tartományúrral együtt törvényt üljenek és a felmerült ügyekben intézkedjenek. Amióta azonban a hűbéri társadalom rendi testületekben szervezkedni kezdett és mint valami tárgyaló fél a központi hatalommal szemben önálló politikai erőt képviselt, a tartományurak nem tartottak többé törvénynapokat – Alsó-Bajorországban 1255-ig, Meissenben 1278-ig hallunk róluk –, mivel abszolutisztikus hajlamaiknak csak korlátokat jelenthettek volna. Így veszi át az udvari tanács az egykori Landtaidinge feladatkörének javarészét, tehát a legfelsőbb bíráskodást is. A tanács azonban nem a maga, hanem a fejedelem nevében, vagy egyenesen elnöklete alatt, hozta ítéleteit; tagjai esetenként változtak, minden alkalomkor mint egy új bírói szék ült össze. A XV. század végén és a következő elején a tanács bíráskodása mint collegia formata modern hivatali formát kap és „Kammergericht” válik belőle (szász: 1488, hesseni: 1500, badeni: 1509, stb.). Amikor a tanács a XIII. század második felében megalakult, a tartományurak udvarában már egy bírói széket találunk, még pedig az udvarbíróét (Hofrichter), amely a fejedelem állandó helyettesítéséből fejlődött ki.

A territoriumok fejedelmei, amidőn az újjászervezett vidéki igazgatást és a központi kormányzatot bármikor letehető, díjazott hivatalnoki kar kezébe rakták, egy abszolutizmusra hajló uralom alapjait vetették meg a XIII. században. Territoriumokat sikerült nekik egységesítésre célzó intézkedésekkel, mint pl. a mérték- és súly-, a pénz- és adóügy szabályozása s sokhelyütt egy territoriális jog (pl. Ausztria) kialakítása által egyetlen egésszé kovácsolni. Ennek nyomán a fejedelmek hatalma a territoriumokban mindenütt megszilárdult. Szászországban Henrik és I. Frigyes, Ausztriában I. Albrecht, a későbbi király, Brandenburgban az Askaniak dinasztiájának két tagja: I. János és III. Ottó, Bajorországban Wittelsbachi II. Lajos, Badenben Zähringeni I. Rudolf, Württenbergben Ulrik „mit dem Daumen”, Tirolban II. Meinhard – valamennyien még a XIII. század folyamán az egész államhatalmat saját magukban összpontosították. Az új laikus állam, amelyért Barbarossa már küzdött, de csak unokája, II. Frigyes valósított meg Sziciliában, a német territoriumokban is felüti fejét. Ezek az államfők az államhatalmat dinasztiájuk tulajdonának tekintik, az országgal pedig úgy rendelkeznek, mintha az patrimoniumuk volna. Míg régebben a fejedelemségek nem kerülhettek felosztásra, addig a XIII. század közepétől kezdve mind gyakrabban találkozunk azzal a számunkra ma már különös szokással, hogy a dinasztia az országot a fiúk közt felosztja, elidegeníti, egyik-másik részét elzálogosítja. Ezt az önző, dinasztikus politikát, persze, az alattvalók nem látták szívesen és szembehelyezkedtek vele. Régebben is volt rá példa, hogy a társadalom a központi hatalommal szemben ellenállásra kényszerült. De most ez a politikai élet mélyén bekövetkezett nagy átalakulásra mutat. A társadalom nem vonja kétségbe, hogy a fejedelmet a közhatalom megilleti, de nem tekinti többé a közhatalom egyedüli képviselőjének. A társadalom részt kér magának a politikai élet formálásában és irányításában s természetesnek találja, hogy közhatalmat ruházzon magára és hogy politikailag tömörüljön. Már a XIII. században hallunk egyes társadalmi rétegek, csoportok egyesüléseiről, érdekszövetségeiről (Einungen), amelyek javarészt a fejedelem adóztatása miatt keletkeztek. A XII. század végén az egyházi és a világi fejedelmek általában adóztatják territoriumukat. Amint azonban az új hivatalnok-állam mind több és több pénzt igényelt, a fejedelmek pénzügyi nehézségeit a társadalom arra használta fel, hogy a fenyegető abszolutizmusnak gátat vessen. A XIII. század végén nem egy territoriális úr „eladja” alattvalóinak az adóztatás jogát egy ízben fizetett összegért; ezentúl már csak gyermeke házassága vagy fia lovaggá való ütése és országos baj esetén vethetett ki adót. Az egyre inkább eladósodó fejedelem arra kényszerül, hogy majd ezzel, majd azzal a csoporttal adóért alkudozzék. Lépten-nyomon engedményeket kell tennie, kiváltságokat kell osztogatnia. A rendek elismertetik a fejedelemmel, hogy szabadon szövetkezhessenek és, ha kell, törvénysértés esetén jogosan ellenállhassanak. A rendi ellenállás joga már a XIII. század végén feltűnik. Kellő adójövedelem híján a fejedelmi házak mind jobban eladósodtak, anyagi helyzetük annyira rosszabbodott, hogy mindenüket elzálogosítják. A XIV. században csak ilyen zálogolásokkal tudják magukat egyik napról a másikra fenntartani.

A XIII–XIV. században még nem beszélhetünk rendi államról; ez utóbbi csak a XV–XVI. század folyamán bontakozott ki teljesen. De beszélhetünk a rendiség kezdeteiről. A társadalom egyes rétegeiben még kevés az összetartó erő, csak kisebb csoportok verődnek össze, akkor is alkalmilag, rövid időre, általában mindenki még egyénként érez és egyéni kiváltságokra, jogokra áhitozik. Mindennek ellenére azonban már jól kivehetők az eljövendő rendi állam körvonalai: eredendő dualizmusa. Mindkettő, a tartományúr és az „ország” (Land), amelyet a lassan kialakuló rendek képviselnek, sőt alkotnak, egymástól független hatalom, az egyik épúgy, akár a másik, a közhatalom birtokában van. Ezért állnak szemben egymással egyenlőjogú szerződő felek módjára. A modern állam egységes és zárt, mivel a fejedelem és az ország (népképviselet) egyazon államszemélyiség szerveként jelenik meg. Nem így a rendi állam, mely kettőzött, benne minden kettős: államhatalom, hivatalnoki kar, bíróság, pénztár, sőt katonaság is… Hol az egyik fél kerül felül, hol a másik, e szerint a rendi állam hol az abszolutizmus, hol a parlamentarizmus felé hajlik. E kettő küzdelme és a küzdelemben e kettő kibontakozása egymás mellett és egymással szemben határozta meg a későközépkori fejlődést. A XIII. század elején a fejedelmi hatalom rövid felvirágzása után a XIV. század hanyatlást, felbomlást hoz. A rendi gondolat győz, megerősödik, sok helyt magát a fejedelmi tanácsot is a rendiség közegévé teszi. Még tart a központi hatalom ájultsága, amikor – a XIV. század közepén – egy új felemelkedés kezdeteivel találkozunk. A rendi állam kialakulása ilyenformán a két szembenálló hatalom, a fejedelem és a társadalom kiegyezésével áll összefüggésben.

Ez a fejlődés természetesen nem maradhatott hatás nélkül a királyság helyzetére. Magának a királyságnak újraalapítása is csak azokon az alapokon volt elképzelhető, amelyeken a fejedelmek megvetették hatalmukat. Territoriális fejedelmek, kik királyi mivoltukban is dinasztiájuk hatalmára és territoriumukra támaszkodtak, tudhatták csak a birodalmi sast a porból, hová az interregnum által jutott, újra felemelni. Semmi sem mutathatja a német királyság teljes összeomlását jobban, mint az, hogy éppen maga az eddigi ellenség, a római Szentszék volt az, amely megelégelte az ellenkirályok korát és a fejedelmeket közös királyválasztásra kényszerítette. A Staufok lehanyatlása után Anjou Károly, Nápoly királya, kiterjesztette hatalmát az egész itáliai félszigetre s magát Toscanát is a pápa adományából mint birodalmi helytartó hatalmába kerítette. Mihelyt a francia pápák után ismét egy olasz, X. Gergely (1271–76) lépett Szent Péter trónjára, a kúria a német császárság felélesztését vette tervbe, hogy a tűrhetetlen Anjou-befolyástól megszabaduljon. Az ellenkirályok egyike, Cornwall Richárd éppen meghalt (1272), a másikat, a Castilisit, pedig sikerült Gergelynek lemondásra bírni. Egy új választásnak nem állt tehát semmi útjába. A XIII. század elején a királyválasztáson még azok a grófok és nemesek is résztvettek, akik kiszorultak a birodalmi fejedelmek sorából. Az a teljes közömbösség, amellyel a partikularizmusba gubódzó territoriumok a birodalom sorsát kísérték, lehetővé tette, hogy a választás joga egy hét tagból álló, szűk testületre korlátozódjék. A mainzi érsek, ki a választást régtől fogva vezette, s a királyt felszentelte, két segítő-társával, a trieri és a kölni érsekekkel együtt s a négy udvari méltóság birtokosai: a rajnai Pfalzgraf, a brandenburgi őrgróf, a szász herceg és a cseh király – ezek alkották a választófejedelmek (Kurfürsten, első említésük 1257-ből, a kifejezés a „küre”, electio szóból eredt) kollégiumát. A Szász Tükör hatása alatt jogukat a választáshoz senki sem vonta kétségbe. A pápa azzal fenyegette őket, ha nem választanak egyértelműen királyt, választójoguk felfüggesztésével maga fog adni királyt Németországnak. Erre a fejedelmek attól való félelmükben, hogy a Szentszék saját választójogát fogja érvényesíteni, egy egyszerű, nem is fejedelmi rangban lévő grófot emeltek maguk fölé, Habsburg Rudolfot.

„Királynak nevezünk” – ezekkel a szavakkal erősítette meg a pápa Rudolfot (1273–1291), ki azonban sohasem fogadta el azt a szerepet, amelyet X. Gergely az Anjouval szemben neki szánt, mert a pápa korai halála után a francia-Anjou befolyás Rómában újra megerősödött. Rudolf engedte, hogy a Szent Szék Romagnát, a birodalom egykori birtokát a magáénak tekintse és Lombardiában, Toscanában pápa-kezes királyságok felállítására gondoljon. Épígy tétlenül nézte a francia királyság terjeszkedését, ami Szép Fülöp trónralépése óta (1285) mind nagyobb arányokat vett. Flandria a Maasig, a lotharingiai határ, Toul, a burgund szabad grófság, Lyon sorra francia főség alá kerültek. A nagypolitikában csupán a dinasztia és szűkebb délnémet hazájának érdeke vezette. Családi birtokai Svájc Aar- és Zürichgau tartományában, továbbá Elzászban és Breisgauban feküdtek. Csak természetes, hogy minden törekvése a szomszédos burgund-savoyai terület megszerzésére irányult. Második fiát, Hartmannt a burgund (Arelat) királysággal akarta megajándékozni és I. Edvárd angol király lányát szánta neki feleségül, mivel az angol királyi ház Edvárd anyja révén szoros kapcsolatot tartott fenn Savoyával. A savoyai gróf terjeszkedését Nyugat-Svájcban megakadályozta és Bernt, Freiburgot a birodalom számára biztosította. Burgundiát olyképpen óhajtotta megszerezni a dinasztia számára, hogy első felesége halála után 66 éves korában nőül vette Izabellát, a burgundi herceg mindössze 14 éves leányát. A burgund szabad grófság, a későbbi Franche-Comté ellen azonban, mely a francia királynak alávetette magát, két hadjáratot kellett vezetnie (1288–9, Besançon ostroma). Vállalkozását siker koronázta.

Mindez az erőfeszítés azonban csak külső keret volt igazi munkájához, a német királyság újraalapításához. Itt is olyan eszközökhöz nyúlt, amelyeket mint tartományúr egykor a központi hatalom megszilárdítása érdekében maga is felhasznált. Egész politikájának középpontjában a dinasztia politikai és gazdasági hatalmának emelése állott. De ha tisztában volt is azzal, hogy a birodalom jogainak és birtokainak töredékein nem építhet fel királyságot, korántsem mondott le a veszendőbe ment és menő birodalmi javak visszaszerzéséről. Már az első birodalmi gyűlésen felhatalmazást szerzett a II. Frigyes letétele óta (1245) elorzott birodalmi javak visszakövetelésére. Ezt a tervét, természetesen, csak a választófejedelmek pártfogásával hajthatta végre, kiket birtokharácsolásaikban – megerősített. Ilymódon a birtokvisszaszerző politika a nagyok helyett inkább a kisebbeket sújtotta. Különösen a sváb, elzászi, frank vidékeken gyüjthetett össze nagyszámú birtokot. Várak rendbehozásával és birodalmi Vogt-ok kinevezésével – e tekintetben már II. Frigyes császár egyengette útját – a dinasztia számára egy olyan hatalmi alapot fektetett le, amelyen a politika viharaiban tényleg megállhatott. Rudolf még mint tartományúr erős kézzel valósította meg szűkebb hazájában korának hivatalnokállam-ideálját. A királyság újjászervezéséhez a dinasztia régi territoriuma szolgáltatta nemcsak a mintát, hanem az alapot is.

A birodalmi kormányzat egész terhe a Staufok idején még magán az uralkodón nyugodott. Fáradhatatlanul járta az ország különböző részeit – még nem volt állandó székhelye –, hogy vagy szűkebb környezetével, az ú. n. familiával, vagy nagyobb udvari gyűlések keretében, hol hívására a birodalom fejedelmeinek és vazallusainak meg kellett jelenniök, igazságot osszon és kormányzati ügyekben intézkedhessen. Miután kormányrendelkezéseit a fejedelmek hozzájárulása nem kötötte – rendelkezéseinek azonban az élő joggal egyeznie kellett –, teljesen tőle függött, hogy a felmerülő kérdéseket és pereket az udvarban, avagy a gyűlésen kívánja-e tárgyalni. Az egész birodalmat érintő ügyekben általában frank földön egybehívott udvari gyűléseken döntöttek, ezeken kívül az uralkodó egyes territoriumok fejedelmeivel külön udvari gyűléseket tartott. (Udvari gyűlésekről szólunk, mivel rendi birodalmi gyűlésekről ekkor még nem beszélhetünk.) Ennek a kormányzati módnak meg kellett változnia, amint – a XIII. sz. harmincas éveitől kezdve – az udvari gyűlések a fejedelemségek kialakulása következtében mind ritkábbá váltak. Lassanként nem akadt tartományúr, aki a király hívásának engedelmeskedett volna. Amilyen mértékben a tartományok önálló államokká alakultak, oly fokban zárkóztak el a király közvetlen beavatkozása elől, melynek szerve ép az udvari gyűlés volt. A tartományokban összehívott udvari gyűlések a XIII. sz. végére egészen eltűntek és az udvar birodalmi gyűlései is elvesztették régi jelentőségüket. A királyság számára nem maradt más mód, minthogy a territoriumok mintájára az ügyek intézését az udvar „familiájára” bízza, mely esküt tett, kinevezett hivataltanács formáját vette fel.

A hivatalnok-igazgatás kezdetei még az interregnum idejébe nyúlnak vissza. Hollandiai Vilmos ellenkirály, ki a hivatalnok-szervezetet elsőnek vezette be tartományába, a birodalmat is holland tanácsosokkal igazgatta. Mindezek a kísérletek azonban halála után nyom nélkül elmerültek az interregnum viharaiban, miként a középrajnai város-szövetség (székhelye Mainz 1254–57) is, amelyre leginkább támaszkodott, rövidesen darabjaira hullt. Így az új hivatalnoktanács megszervezése Rudolfnak maradt; az első, általunk ismert ilynemű szolgálati szerződés Kleve grófja, Detre nevére tőle eredt (1279). De a dinasztiák gyakori váltakozása a birodalom élén meggátolta azt, hogy a királyság kormányzata egy magból szervesen bontakozzék ki. A német királyság trónjára Rudolftól kezdve tartományurak kerültek, kik kormányzatukat természetesen teljesen tartományuk kormányzati szerveire alapították. A Rudolf által bevezetett Habsburg ügyvitelnek és szervezetnek meg kellett hátrálnia, midőn VII. Henrik (1308–1313) személyében egy luxemburgira esett a választófejedelmek választása. Javarészt francia-luxemburgi tanácsosok igazgatják a birodalmat és főleg francia-luxemburgi szokások, intézmények szolgálnak mértékadóul. A francia-luxemburgi hatást azonban már Bajor Lajos (1314–1347) felsőbajorral cseréli fel. IV. Károly (1347–1378) és Vencel (1378–1400) viszont egy félszázadra biztosította a cseh tartományi szervezet uralmát a birodalmi kormányzatban.


XI. A HABSBURGOK, A LUXEMBURGOK ÉS A WITTELSBACHOK BIRTOKAI

A tanács a territoriumokban csak a XV. század második felében vetette le magáról változékony, alkalmi jellegét és vált tényleges hivatallá (consilium formatum, Köln: 1469, Bajorország 1489–1501, stb.); így a birodalmi tanács is, miután a birodalom mindenben a tartományi fejlődés nyomában haladt, elég későn bürokratizálódott. Miként a tartományurak tanácsa, a birodalmi tanács is csak a XV. század elején vesz fel jogképzett, hivatásos „doktorokat” tagjai közé, akiknek feltünése alighanem a kölni egyetem alapításának tudható be. A birodalomban Zsigmond (1411–1437), Kleve tartományban 1426, Brandenburgban 1440, Bajorországban 1448 óta találkozunk „doktorokkal” a tanácsban. Még mielőtt a tanács hivatali consiliariusok testületévé alakult át, a birodalmi kormányzatnak már két „hivatala” működött az udvarban: a kancellária, mely az iratok kiadása folytán a kormányzás legfontosabb segédszerve volt, és az ú. n. Reichshofgericht. A Staufok idejében az udvarnak csak egyetlen egy bírája volt – maga a király. A király természetesen nem mindig ítélkezett személyesen az eléje vitt ügyekben, rendszerint esetről-esetre megbízott valakit a bíró tisztével. A helyzet megváltozott, amikor II. Frigyes az 1235-i mainzi gyűlésen sziciliai mintára a Hofrichter elnöklete alatt egy önálló bírói széket állított fel, mely épp ezért külön nótáriusokkal és hivatali pecséttel rendelkezett; hatásköre azonban nem terjedt ki sem a birodalmi átok (Reichsacht) kimondására, sem a fejedelmek nagyobb ügyeire (causae maiores). A Hofgericht nem a király személyében, hanem saját hivatali jogán ítélkezett. Épp ezért már Rudolf uralkodása alatt mind több territoriális úr vonta ki magát a Hofrichter bíráskodása alól (privilegium de non evocando et non appellando), hogy csak a király törvényszéke elé tartozzék. De miután a király a törvényszéken rendszerint a tanáccsal hozta ítéleteit vagy távollétében a tanácsot bízta meg az ügy elintézésével, a tanács alkalmi biráskodásából idővel egy külön bírói szék, a Reichskammergericht, alakult ki. E néven először 1415-ben szerepel. A Kammergericht ekkor azonban még egyértelmű a király személyes bíráskodásával („camergericht, das die kaiserlichen person bedeutet”), még nem külön hivatal, ami abból is kitűnik, hogy ítéleteit a király nagy pecsétje alatt a kancellária bevonásával adta ki. Külön bírói székké csak Miksa király fejlesztette (1495). Nyugathoz viszonyítva az egész német központi kormányzat nagyon differenciálatlan, fejletlen képet mutat. Ezt igazolja az is, hogy a pénzügyekre vonatkozólag az egész középkor folyamán nem létesült külön hivatal. A tanácsból, hol eddig a financiákat is intézték, csak Miksa alatt válik ki az udvari kamara. Ennek a feltűnő elmaradásnak okát kétségtelenül a sajátos német államfejlődésben kell keresnünk. A föderalizmus hozta magával, hogy a fejedelemségek tartományi szervezete elnyomta a birodalom központi kormányszerveinek kifejlődését.

Rudolf éles szemmel felismerte, hogy a királyság csak akkor tehet szert új erőre, ha a dinasztia tartományúri hatalmára támaszkodik. A királyság birtokain és tartományaiban is az eddigi helybeli állami közegek helyét kinevezett hivatalnokok foglalták el, ami többhelyütt – mint pl. Svájcban – már ekkor a nép és nemesi társadalom körében sok elégedetlenségre adott okot. Rudolf azonban nem elégedett meg a dinasztia eddigi birtokaival, újakkal próbálta emelni a dinasztia és ezzel egyúttal a királyság hatalmát. A „királyság újraalapítója” Svábországban a régi, eltünt hercegség feltámasztásán fáradozott, hogy ilymódon egész Dél-Németországot a dinasztia hatalmába vonja. Terve azonban a helybeli erők, elsősorban a württenbergi grófi ház ellenállásán hajótörést szenvedett. Sokkal több szerencse kísérte politikáját Ausztriában, mely Stiriával együtt a Babenbergiek kihalása következtében (1246) a császár, a magyar és a cseh király közötti nagy küzdelmek színhelyévé vált. A cseh Premyslidák uralkodóháza a német interregnum zavarait arra használta fel, hogy az egész keleti német határterületre rátegye a kezét (1251). Midőn az Andechs-Meráni hercegi ház 1269-ben szintén kihalt, Karinthia és Krajna is Ottokár cseh király uralma alá került. Rudolf természetesen nem nézhette tétlenül ezt a hatalomterjeszkedést. Már II. Frigyes császár az osztrák területek bekebelezésétől várta a német királyság megerősödését. A Habsburg-ház a cseh királlyal szemben természetes szövetségest talált a magyar királyban, ki Stíriát egy ideig a maga számára tudta biztosítani. A Dürnkrutnál (Bécstől északkeletre) megvívott csata (1278 aug. 26) végkép eldöntötte, hogy a királyság keleti részein is a Habsburgok uralkodjanak. Ottokár a csatában életét vesztette; Csehország gyermekfiára, II. Vencelre szállt, Morvaországot azonban Rudolf zálogként visszatartotta magának. A békét kettős eljegyzéssel pecsételték meg: Vencel Rudolf leányát, Rudolf hasonnevű kisebb fia pedig Vencel nővérét jegyezte el. Karinthiát viszont, mely egyúttal fejedelmi rangot nyert, szolgálatai jutalmáért Meinhard tiroli (Görz) gróf kapta, kinek lányát azután a király legidősebb fia, Albert vette el feleségül. Rudolf nem gondolt arra, hogy Ausztriát és Stíriát miként azt II. Frigyes császár tette – magának tartsa vissza és a központból kormányozza. De győzelmét a dinasztia számára mindenkép ki akarta használni. Csak akkor adta ki kezéből az osztrák tartományokat (1282), amikor a választófejedelmek belementek abba, hogy ezek a gazdag területek együttesen fiainak jutnak. De a királyság ügye Rudolf előtt csak akkor látszott biztosítva, ha a trónutódlást sikerül rendeznie. A választófejedelmek azonban féltették választójogukat és a jövőre nézve semminemű ígérettel nem voltak hajlandók megkötni kezüket.

Rudolf halála után (1291) a választás nem is Habsburg Albertre, hanem egy egészen igénytelen grófra, Nassau-i Adolfra (1292–98) esett. Ez volt az a német király, aki magas zsoldért előbb Anglia szolgálatába állott, hogy azután a kiszemelt ellenségtől, Franciaországtól megfizettesse semlegességét (1294). Az így szerzett pénzen Albert őrgróftól, ki fiaival összekülönbözött, megvette a meissen-thüringiai kettős őrgrófságot, amivel azonban csak a választó-fejedelmek haragját vonta magára. A fejedelmek nemcsak azt a jogot követelték maguknak, hogy a német királyt egyedül ők válasszák, hanem azt is, hogy a megválasztottat le is tehessék. Ez történt Adolffal is (1298). A trónfosztó ítélet végrehajtására Habsburg Albert vállalkozott, ki seregeivel Adolfot Göllheimnél (Alzery mellett) megverte és a királyt megölette (1298). A választók számára ilyen körülmények között nem maradt más hátra, minthogy a gyűlölt Habsburg I. Albertet (1298–1308) királynak megválasszák. I. Albert egészen apja nyomdokain haladt, amikor a dinasztia hatalmát szerencsés kézzel még újabb tartományokkal gyarapította. Nemcsak Meissen és Thüringia, hanem maga Csehország is Habsburg-birtok lett, miután Ottokár unokája, III. Vencel meggyilkolásával (1306) a cseh uralkodóház férfiágban kihalt. Albert Ottokár két leányának örök-jogát semmibevéve, legidősebb fiát, Rudolfot helyezte a cseh királyság trónjára. Atyja hő óhaját fia, ez a rideg, félszemű, tetterős uralkodó, szinte játszi könnyűséggel elérte: a sváb hercegség is ifjabb fiának, Frigyesnek kezén újra felújult. Ezen a módon az uralkodóház birtokába oly nagy számú fejedelemség jutott, hogy I. Albert alatt a királyság fölénye a többi fejedelemséggel szemben már vitathatatlan volt. Így Németország is rálépett arra az útra, amelyen Franciaország már egy századdal előbb, még II. Fülöp Ágost korában megindult a központi monarchia megvalósulása felé… A föderalizmusból hovatovább egységes királyság alakult volna ki.

De Franciaországban a királyság már kezdettől fogva előnyösebb helyzetben volt: nem kellett viaskodnia a választó-királyság gondolatával. Mennyi vért, mennyi energiát áldoztak már a Staufok arra, hogy a dinasztia örökjogát a királyságra elismertessék. Rudolf és most Albert is ezért küzdött. Miután a pápaság fokozatosan elfogadtatta a német királyokkal, így IV. Ottóval, Rudolffal, legfelsőbb államfői hatalmát, minden attól függött, hogy mit szól az örökös-királyság kérdéséhez maga a Szentszék. Albert tehát kapcsolatba lépett VIII. Bonifaciusszal, magáévá tette nemcsak a translatio-elméletet a császárság továbbadományozásáról, hanem az egész kuriális, hierokratikus felfogást, ahogyan az a pápa híres Unam sanctam bullájában szövegezésre talált. Promissiója (1303) által a német király maga is beilleszkedett mint alattvaló, világi közeg a pápa-monarchia egyetemes szervezetébe. De nemcsak a német királyság, hanem maga a fejedelmek kollégiuma is a pápát tekintette minden hatalom forrásának. Választó-jogukat egy pápa, a német V. Gergely (995–999) adományának tartották. Albert tehát így gondolkodott: Ha a választó-fejedelmek joga a pápaság adományán alapszik, nem lehet annak akadálya, hogy a pápa ezt az adományt visszavonja és a királyságot, mint valami hűbért, örökletessé tegye.

Mindeme remény, terv közepette I. Albert hirtelen meghalt. Saját unokaöccse, János (a Parricida) oltotta ki életét személyes bosszúból. E balga tett halomrahányta mindazokat az eredményeket, amelyeket a két Habsburg, apa és fiú, szívós kitartása elért. Miután I. Albert fiai még mind kicsinyek voltak, sem a királyságot, sem az újabb szerzeményeket nem tudták a dinasztia számára megtartani. A Habsburg háznak több mint egy századig kellett arra várni, hogy Rudolf és Albert politikai végrendeletét, egy nagy keleti nagyhatalom kialakulását a Habsburg-dinasztia jogara alatt, megvalósítsa. A Habsburgok Elzászból, Svájcból, a Felső-Rajna vidékéről jöttek Ausztriába, hogy ezen a határterületen, hol a különleges határszervezetnél fogva a politikai felaprozódás még nem következett be és hol ennélfogva még nagyobb összefüggő politikai egységek feküdtek, Cseh- és Morvaország, sőt talán Magyarország bevonásával is a német királyságot új erőre segítsék. A dinasztikus politika volt az egyedüli lehetséges út, amelyen a királyság céljai felé haladhatott. De ép ez a dinasztikus politika sok veszélyt rejtett magában. A dinasztiával együtt maga a királyság is vagy felemelkedett, vagy a porba hullott. Valamikor a német királyság legerősebb hatalmi magja északon, a szászoknál terült el, ám ezt az északi politikai központot még Barbarossa Oroszlán Henrik ellen vívott harcában szétrombolta. Még délen, Bajorországban mutatkoztak erők a királyság életbentartására, de ezek eltörpültek azon lehetőségek előtt, amelyeket a szláv-német határsáv nyujthatott. Miután a Habsburgok Ausztriája és Stíriája egy időre háttérbe szorult, a cseh királyság vette át a vezetést a birodalomban. A cseh hegemónia kora I. Albert halálától (1308) egészen II. Albert trónralépéséig tartott (1438).

Természetesen nem helybeli, cseh dinasztia uralma alatt, hiszen az ősi, Boriwoi-ra visszamenő Premyslidák III. Vencellel fiágon kihaltak. A cseh királyság (1212 óta), a morva őrgrófsággal együtt a német birodalom hűbér-országa volt és a birodalom területéhez szervesen hozzátartozott. Ép ezért a birodalmi kormányzat magának tartotta fenn azt a jogot, hogy a visszaszálló hűbér sorsáról gondoskodjék. Így jutnak a Habsburgok – mint láttuk – a cseh királyi trónra. A csehországi rendek, a nemesek és városok, azonban rendi öntudatukban a királyválasztás jogát maguknak követelték és az utolsó Premyslidának, III. Vencel nővérének, Annának férje, Henrik karinthiai herceg pártjára állottak. Ez volt a helyzet, amikor I. Albert meghalt. A német trón betöltéséről újra a választó-fejedelmek gondoskodtak, a választásra azonban a mainzi érsek, a tudós Aspelt-i Péteren keresztül a gascognei V. Kelemen (1305–1314) is nagy befolyást gyakorolt, aki, hogy a nyomasztó francia gyámság alól megszabaduljon, X. Gergely gondolatát felevenítve a francia jelölttel, Károly Valois grófjával szemben Balduin trieri érsek testvérét Henrik luxemburgi grófot segítette a királyi koronához. VII. Henrik (1308–1313), ki nyelvben, nevelése után egészen francia volt, mindjárt megválasztása után a cseh korona után nyúlt; Henrik karinthiai herceget Aspelt-i Péter érsek cseh összekötetései révén ártalmatlanná tette és a trónt János fiának biztosította (1310). A gyermek János, hogy a rendeket a Luxemburgok uralmával megbarátkoztassa, feleségül vette III. Vencel másik nővérét, Erzsébetet. Így kerültek a Luxemburgok Csehországba, mely ettől az időtől kezdve hatalmuk alapjává vált. Maga VII. Henrik a pápa hívását követve, már 1310-ben Itáliába vonult, hol a guelf-párti városok szövetsége Róbert nápolyi király (1309–1343), Anjou I. Károly unokájának vezetése alatt a legnagyobb harcba keveredett a ghibellinekkel. (E pártharcok még a régi Welf [– innen – guelf ] és Stauf ellentétekre mennek vissza.) VII. Henrik azonban röviddel rá, hogy császárrá koronázták (1312), Itáliában meghalt (1313).

Halála után mindjárt jelentkezett a Habsburgok Ausztriája, hogy visszaszerezze elvesztett királyságát. De a Luxemburgok sem engedtek – így újra két királyt választott Németország. Miután VII. Henrik fia, János cseh király túlfiatal volt ahhoz, hogy a luxemburgi párt érdekeit kellően védeni tudta volna, helyette Wittelsbachi Lajos, Felső-Bajorország hercegére esett a választás. Ilymódon a Wittelsbach-dinasztia mint a luxemburgi párt jelöltje és védőkarja szólt bele a választási küzdelembe, később azonban – mint látni fogjuk – önálló politikát kezdett folytatni. Az osztrákok Lipót herceg vezérlete alatt I. Albert fiát, Szép Frigyes osztrák herceget választották királynak. Bajor Lajosnak (1314–1347) megkönnyítette a helyzetét, hogy a Habsburg-ház örökös birtokain, a Vierwaldstätti-tó környékén a tartomány-úri hatalommal szemben nagyarányú ellenállás mutatkozott. A mozgalom, mely évek multán végül Svájc állami önállósodásához vezetett, tulajdonkép még akkor kezdődött, amikor Habsburg Rudolf az interregnum idején az önállósághoz szokott, helybeli, hűbéri hatalmakat (Amtmänner, Schultheissen) mindenhol a dinasztiától függő, elmozdítható hivatalnokokkal (Vögten) cserélte ki. Még olyan városok is, mint pl. Zürich, Bázel, St. Gallen, amelyek az interregnum alatt saját maguk választották bírájukat, királyi közegek hatalma alá kerültek. Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy abban a mondaanyagban, melyet az Uriból való Tell Vilmos köré szőttek, mennyi a történeti valóság. A mondát csak egy késői, XV. sz. végéről való feljegyzésből ismerjük. De még így is kiérezzük belőle azt a határtalan gyűlöletet, amellyel a svájciak ezeket a királyi és fejedelmi hivatalnokokat fogadták. Röviddel Rudolf halála után három vidék, Uri, Schwyz és Unterwalden lakói szövetkeztek egymással, hogy a latrokkal szemben együttes erővel fognak eljárni (v. ö. Landfriede-mozgalom) és hogy idegenből jövő hivatalnok-bírót nem ismernek el maguk felett (1291). A „Bund” azonban csakhamar egyenesen a Habsburgok tartomány-úri hatalma ellen fordult, midőn a korona más uralkodóházra szállott. Ekkor a szövetkezők természetes támaszt találtak Habsburg-ellenes törekvéseikben a királyságban. Már Nassau-i Adolf oklevélbe foglalja nekik, hogy csak a birodalomtól függnek és VII. Henrik ezt a szabadságot újra megerősíti (1309). 1315-ben megverik Morgartennél (Egeri-tó mellett) Lipót osztrák herceg lovag-hadát és még ugyanez év decemberében (9-én) Brunnen-ben felújítják az „Örök-Szövetséget”. Bajor Lajos örömmel erősítette meg az „Eidgenossen” számára – így nevezték el magukat – fogadalmukat és birodalmi szabadságukat, csakhogy ezzel is ártson az ellenpárti Habsburgoknak. Ebből a szövetségből, melyhez Luzern (1332), Zürich (1351), Glarus, Zug (1352) és Bern (1353) egymásután csatlakoztak, született meg a svájci állam. Állami függetlenségüket azonban csak akkor tudták végleg biztosítani, amikor a XIV. sz. végén, Sempachnál (1386) és Nüfelsnél (1388) az osztrák herceg lovagjait paraszthaduk tönkreverte.

Több éve húzódott már a harc a két párt között, végül is Bajor Lajos 1322-ben Mühldorfnál döntő csatát nyert és magát Szép Frigyest is foglyul ejtette. Lajos a béke kedvéért megengedte Szép Frigyesnek, hogy saját területén királyi címmel királyi jogokat gyakoroljon (1325). Brandenburgban az Aszkánok őrgrófi háza már 1320-ban kihalt és azóta a két szomszéd, a szászok és a csehek veszekedtek érte. Bajor Lajos hirtelen közbelépett és az értékes tartományt idősebb fiának adta (1324), a Luxemburg-párt tiltakozásával nem sokat törődve. Még 1340-ben háza egyik ágának kihalásával Alsó-Bajorország is neki jutott, sőt házasságkötések révén Hennegau-Holland gazdag tartományban és Tirolban is megvetette a lábát. Ilyen nagy hatalomkiterjesztésre szüksége is volt, mert időközben Itália és a császáreszme miatt a Szentszékkel súlyos harcba keveredett. Bajor Lajos párviadala a pápasággal hevesség dolgában semmikép sem maradt el a Száliak és a Staufok hasonló jellegű küzdelmei mögött. Bukása végleg eltemette a középkori császárságot, melyet Nagy Károly hívott életre és Nagy Ottó megújított. Ebben az utolsó küzdelemben lobbant el a középkori császár-eszme. Ám a XIV. sz. közepe nemcsak a császárság történetében zárókő; a pápaság is, miután az avignoni korban elérte fejlődésének tetőpontját, a nagy európai szkizma idején mélyen alázuhan. Így méltán tekinthetjük a XIV. sz. közepét a középkori világrend szélső határjelének.

Nagy csapást jelentett a pápaságra, amikor a Staufok a dél-itáliai normann királyság bekebelezésével egész Itáliára kiterjesztették hatalmukat. Hogy a harapófogóból kikerüljön, Róma – mint láttuk szövetkezett Anjou Károllyal, Szent Lajos francia király fiával, kinek sikerült azután Sziciliát és Nápolyt, a hajdani normann királyság területét elfoglalni (1267–68). Az Anjouk Dél-Itália birtokbavételével együtt a normann királyok és a Staufok politikáját is örökölték. Nemcsak Bizánc, hanem Közép- és Észak-Itália felé is kinyujtották kezüket. A Szentszék egy ideig saját erejéből próbálkozott azzal, hogy az uralkodó nélkül maradt Itáliában a császárság helyét elfoglalja. Lombardiát ekkor még sorsára hagyja, de Toscanát „Isten és a pápa kegyelméből” kormányzó podestákkal, legátusokkal közvetlen igazgatásba vette. Különösen Firenze panaszkodhatott. Ám amikor a pápai kúria látta, hogy seregei nem elegendők a hatalom fenntartására, kénytelen-kelletlen mégis igénybe vette Anjou Károly segítő karját és Toscanának kormányzatát előbb paciarius (1267), később követelődzésének engedve, egyetemes birodalmi helytartó (vicarius generalis) minőségben (1268) rábízta. A nápolyi király azonban nem állt meg ennyinél, Róma senatusságát megszerezte és Lombardiában is számos város podestája lett. Sem Alfonz német király, sem Habsburg Rudolf nem tudta elérni, hogy tiltakozó szavára a pápa Anjou Károlyt birodalmi helytartóságától megfossza. Erre csak 1278-ban került a sor, amikor III. Miklós pápa (1277–1281) a dél-itáliai királyság és a Szentszék között a hagyományos hűbérköteléket megújította. Itáliára nézve az érdekeknek bizonyosfokú felosztása jött létre: Toscana most már végleg a pápaság kezén maradt, ennek fejében viszont Róma ígéretet tett Rudolfnak, majd I. Albertnek, hogy a választókirályság felfüggesztésére és a dinasztia örökjogának bevezetésére irányuló törekvéseiket támogatni fogja. Lombardia mintegy közös igazgatásba ment át: a birodalmi kormányzat úgy próbálta uralmát helyreállítani, hogy a pápai legátusok támogatását igénybe vette. E „közös” igazgatást maga a német helytartó biztosította a legjobban, ki nem volt más, mint Lavagna-i Percival, a pápa káplánja.

Ezt az egyensúlyállapotot az Anjou-hatalom előtörése teljesen halomra döntötte. Miután a nagy sziciliai lázadás, az ú. n. sziciliai vecsernye (1282) a Staufokkal rokon aragón királyi ház birtokába juttatta Sziciliát, a nápolyi területre visszaszoruló francia Anjouk ismét Toscanában és Lombardiában kerestek terjeszkedési lehetőséget. A gyönge és beteges V. Kelemen pápát (1305–1314), ki még kevéssel előbb VII. Henriket legátusaival – ő maga 1309 óta Avignonban székelt – császárrá koronáztatta (1312), Róbert nápolyi királynak, Károly unokájának (1309–1343) sikerült arra rávennie, hogy Itália egész helytartóságát neki adja. Az Anjouk ilyen úton-módon kívánták Nápoly vezetése alatt Itáliát politikailag egyesíteni (1314). Hogy azonban a helytartóságból (vicariatus) állandó uralom váljon, Anjou Róbert a német császárság megszüntetésén mesterkedett. Terjedelmes emlékiratában, amelyet a pápai kúriánál nyujtott be, a németek vadságáról (Germana feritas) beszélt és Itália felszabadítását követelte a német elnyomatás alól. Az új pápa, XXII. János (1316–1334) azonban, bár mint az Anjouk embere – Róbert királynak egykor tanítója, majd kancellárja volt – került Szent Péter székébe, nem engedte, hogy a pápaság a nápolyi és a francia érdekek puszta eszközévé süllyedjen le. Épp ezért a Szentszék maga vette kezébe a császárellenes politika vezetését és a nápolyi királynak már csak a „segítő világi kar” szerepe jutott. XXII. János Lombardiában is vicariusokat nevez ki a városok élére és az összes imperiális felségjogokat, mint pl. a legfelsőbb bírói hatalmat, a hűbér-rendelkezés és pénzverés jogát, stb. magának követeli. Legátusa Pármában pénzeket veretett, melyeknek egyik oldala jellemzően kulcsokat, másika János pápa nevével és ecclesie Romane felirattal püspököt ábrázol. A pápai kúria eleinte Lombardiát is az egyházi államhoz akarta csatolni közvetlen igazgatással, később azonban a nehézségek láttán az Anjouk, V. Fülöp francia (megh. 1322) és János cseh király (megh. 1346) bevonásával hűbér-királyságok felállításán fáradozott.

Mindeddig XXII. János nem avatkozott be a német ügyekbe, sőt örült, hogy egyszerre két király marakodik a hatalomért. A harc azonban elkerülhetetlen volt, amikor a Mühldorf melletti győzelem után Bajor Lajos a német királyság itáliai és imperiális érdekei védelmére kelt. A pápa és a vele szövetséges guelfek ellen a milánói Visconti Bajor Lajoshoz fordultak segítségért és a német király küldött is Milano felmentésére sereget egy sváb gróf mint birodalmi vicarius vezetése alatt (1323). XXII. János tűrhetetlennek találta, hogy a német király egyszerre csak megjelenjen a küzdőtéren és terveit halomra döntse. Épp ezért, amilyen szenvedélyes volt, azonnal a legélesebb egyházi fegyvereket fordította Bajor Lajos ellen. A küzdelem – akárcsak régebben – nemcsak a fegyverek, hanem az elvek és szavak csatája is volt. A Szentszék a kánonjogi gyüjtés egész fegyvertárát mozgósította a német királlyal szemben és a legtúlzottabb kúriális követelések elismerését kívánta tőle. Ha Bajor Lajos enged, Németország állami önállósága megszűnt volna. Mindazok tehát, akik az államot az egyházzal szemben védelmükbe vették, sőt a pápaság ellen fordultak, most zászlója alá sereglettek. Leghívebb politikai tanácsadói és munkatársai a „hivatalos egyházzal” harcban álló minorita barátokból kerültek ki. Ők fogalmazták meg a nagy császári vitairatokat és manifesztációkat, így pl. az ú. n. Sachsenhauseni Appellatio vagy a Fidem catholicam lángoló sorait. Lajos udvarában talált az inkvizíció elől menedéket korának két legnagyobb gondolkodója, Ockham Vilmos és Padua-i Marsilius, az állam szuverénitásáért a pápa ellen harcoló Defensor Pacis (A béke őre) c. munka írója.

Kard karddal, elmélet elmélettel állt szemben. A kúriális felfogás mindenekelőtt arra hivatkozott, hogy a pápa mint vicarius Dei a Földön mindkét hatalomnak, az egyházinak és a világinak egyaránt birtokában van, következőleg mindazok a fejedelmek, amelyek más világi fejedelem alá nem tartoznak, a hatalmat az egyház megbízásából a pápától nyerik el. És ha így a pápa a világi hatalmat közvetlenül nem gyakorolja, mégis tagadhatatlanul joggal avatkozott be a világi ügyekbe minden olyan esetben, amikor a világi hatalom képtelen hivatásának megfelelni. Még inkább vonatkozik ez a császárságra, mely az Apostoli Szék védelmének (advocatia sedis apostolicae) vállalásával egyfajta egyházi hivatalt tölt be. III. Ince óta nyiltan hangoztatta a kúria, hogy a görögöktől a császárságot a pápaság vonta meg és ruházta át Nagy Károly császár-koronázása alkalmából a német népre (translatio imperii). Ezen az alapon a mindenkori német király joggal tekintheti magát leendő római császárnak, ő az in imperatorem postmodum promovendus. De az is nyilvánvaló, hogy a három egyházi és a négy világi választófejedelem választójoga szintén pápai adományra megy vissza. Miután a császár a pápa közege, helytartója (officialis eius seu vicarius), hűbérese (miles Petri), a megválasztott német király csak abban az esetben gyakorolhatja a királyi hatalmat, ha a pápa a választást megerősítette (approbatio). Ugyanis vacantia esetén a birodalom kormányzata egyesegyedül a pápát illeti meg. Ahogyan a hűbér vagy az egyházi hivatal arra száll vissza, kitől ered, úgy a pápa is vacante imperio a császár helyét foglalja el. Az egyházi devolutio-jog mintájára a pápa maga rendelkezik a császárság fölött, ha a választás lefolyása vagy a választott a követelményeknek nem felel meg. Ugyanígy kettős választás esetén is a pápa ítél. Semmi sem állhat annak útjába, hogy a pápa a német király helyett más nemzetből való királyt szemeljen ki császárnak. A pápa mindaddig helytartója a birodalomnak, míg hűbéreskü és a Szentszék jogainak megerősítése ellenében a választáshoz hozzá nem járult. Csak ettől a pillanattól kezdve kötelesek az alattvalók a választott királynak engedelmeskedni. Maga a császárkoronázás már nem ad új hatalmat, pusztán méltóságot…

Ez a felfogás, mely a pápa birodalmi helytartóságában csúcsosodott ki, természetesen nem ered mindenben XXII. Jánostól, hiszen III. és IV. Ince pápa kezdeményezései után már a XIII. sz. közepén teljesen kialakult. De kétségtelen, hogy e jogokat csak XXII. János iparkodott következetesen érvényesíteni. Azután meg XXII. János elődei különbséget tettek a német regnum és az itáliai imperium között és csak ez utóbbira vonatkozólag tették az imperiális hatalom gyakorlását a pápa approbatiójától függővé. Az eredetileg egész imperiumra, a német királyságra is, kiterjedő legfelsőbb hatalmat tehát gyakorlati-politikai érdekből pusztán Itáliára korlátozták. XXII. János volt az első, ki az elvi követelményekből egy csipetnyit sem engedett és Németországban is legfelsőbb úrként kívánt fellépni. A helytartóság jogán megtiltotta Bajor Lajosnak, hogy approbatio nélkül királyi jogokat gyakoroljon Németországban. Megrója Bajor Lajost a szabaddá vált Brandenburg őrgrófság eladományozásáért, mivel a vicariatus idején minden hatalom, így tehát a hűbérek felett való rendelkezés joga is, a pápára háramlik.

Bajor Lajos természetesen tagadta, hogy vacantia idején a birodalmi helytartóság a pápát illeti meg s hogy a német fejedelmek által megválasztott király csak a pápa vizsgálata és megerősítése után viselheti a királyi címet s rendelkezhet királyi hatalommal. Valóban Rudolf óta, kinek megválasztásához a fejedelmek tényleg kikérték a pápa approbatióját, a választásról csak egyszerű értesítést küldtek a pápai udvarba. Ha XXII. János pápa isteni jogra hivatkozott, Bajor Lajos viszont a birodalom ősi szokására utalt, mely a királyi szék megüresedése esetén csak a rajnai palotagróf (Pfalzgraf) helytartóságáról tudott. Imperium és regnum, római császárság és német királyság minden német számára elválaszthatatlan fogalmak voltak. Ezért hívták a választott német királyt a „rómaiak királyának, rex Romanorum”. Magától értetődő tehát, hogy a császárság – miként azt már Barbarossa Frigyes egy ízben (1157) kifejtette és később a német fejedelmeknek egy határozata (Braunschweig 1252) megerősítette – a fejedelmek választása révén közvetlenül és egyedül Istentől származik (immediate a solo Deo), nem pedig, mint ahogy a pápa állítja – mediante ecclesia. Ugyancsak tagadták a császáriak azt is, mintha az eskü, amelyet a német király szokott letenni a császárkoronázáskor, hűbéreskü volna.

Midőn Rómában a polgári réteg ismét kikergette a nemeseket és a kúria hivatalnokait s újra egy polgár-republikánus város-igazgatás meghonosításán fáradozott, Bajor Lajos és a szövetséges ghibellin-párt elérkezettnek látta az időt, hogy a pápát mialatt Avignonban székel, Rómában megbuktassa. Az udvar szélsőséges, forradalmi felfogású minoritái, Marsiliusszal az élen, a Róma-úttól álmaik megvalósulását várták. Költők és gondolkodók, az új-kor szellemi előharcosai, Dante (megh. 1321) és Petrarca (1304–1374) fajtájából; a császárban az isteni gondviselés küldöttét, a mindenség egységének őrét ünnepelték. Maga a nép, ez a háborúkban agyonsanyargatott és kifáradt olasz nép, Lajost örömrivalgás közt fogadta, „dícsértessék annak neve, ki az Úrtól jön” – szavakkal üdvözölte, mert a „szelíd, könyörületes és igazságos béke-fejedelmet” látta benne. A császár-mitosz fénykörébe burkolva vonult be Lajos 1328 januárjában Rómába, hogy ott minden eddigi szokástól eltérően nem a pápa vagy legátusa, hanem Róma dicső népének kezéből nyerje el a császári koronát. Marsilius, az udvar szellemi vezére, meg lehetett elégedve művével, hiszen ő volt az, aki Defensor Pacis c. indexre került művében a népfölség elvét az elsők között hirdette. Róma viszont elérte álmai beteljesülését: császárt koronázott! Amilyen furcsa formák közt folyt le a koronázás, ugyanolyan szokatlan volt a letett XXII. János helyére választott Cordara-i Péter minorita barát (V. Miklós) invesztitúrája: az ellen-pápa a trónszéken ülő császár kezéből vette át a főpapi jelvényeket. Lajos és minorita környezete ezzel is tudtára akarta adni a világnak, hogy vacantia idején a császár a pápa helytartója.

Lajos szinte egymaga kezdte meg a küzdelmet, az évek multával, midőn a béke reménye mindinkább elveszett, már az egész ország mögötte állott. A rendek csakhamar belátták, hogy ebben a harcban nem Bajor Lajos személyes ügyéről van szó, hanem magának a német államnak sorsa forog veszélyben. Csodálatos fejlődésnek lehettünk tanui: a rendek egymásután jelentkeznek a politikai élet porondján, hogy állást foglaljanak a pápa ellen. Szinte úgy látszik, mintha a rendi öntudat, a birodalom királytól elvonatkoztatható fogalma, ezekben a gondterhes években érlelődött volna ki. A püspökök speyeri értekezlete (1338 március) után Frankfurtban a nem-fejedelmi nemesség és polgárság gyűlt össze (1338 május) a maga képviselőivel mint valami parlament, hogy később Rhens-ben (1338 július) a választófejedelmek mint a fejedelmek fejei hozzanak határozatot. Az ezt követő frankfurti (augusztus), majd koblenzi és megint frankfurti (1339 március) birodalmi gyűléseken viszont már valamennyi rend képviselteti magát. Épp erre a felsorakozásra nem számított a pápai udvar Avignonban. Különösen kiábrándítólag hatott a Szentszékre a választófejedelmek Rhens-i gyűlése, mert ezáltal nyilvánvalóvá vált, hogy nem játszhatja ki őket a királlyal szemben mint egykor, az invesztitúraharcban. A fejedelmek teljesen magukévá tették Bajor Lajos felfogását az approbatióról és a pápa birodalmi helytartóságáról, sőt határozataikhoz még egy új pontot csatoltak: ha a pápa a választott német királyt vonakszik császárrá koronázni, jogában áll bármely érseknek vagy püspöknek a pápa helyét a koronázási szertartásban elfoglalni; és ha Róma bezárja kapuit, az electus bármely más toscanai városban megkoronáztathatja magát. Látnivaló, hogy a fejedelmek nem vonják kétségbe a pápa császár-koronázási jogát, de azt teljesen megfosztják jelentőségétől, a császárságot mintegy elszakítják a pápaságtól. Már nincs messze az az idő, amikor a német császárok pápa nélkül koronáztatják meg magukat. III. Frigyes volt az utolsó, aki Rómába ment császár-koronáért (1452).

De épp ez a rendi önállósulás, mely Bajor Lajost megvédelmezte, okozta egyben bukását. A birodalom érdekeit a rendek oly jól tudták már megkülönböztetni a király személyes érdekeitől, hogy az utóbbiakat, ha kellett, könnyű szívvel feláldozták. Bajor Lajosnak buknia kellett, amikor – akárcsak IV. Henrik az invesztitúra-harc idején útjában állt a kibékülésnek. A kezdődő százéves háborúban Bajor Lajos, kinek neje az angol királyné testvére volt, az angolok mellé állott (1337), sőt az első összecsapásban (1339) német csapatok is küzdöttek a franciák ellen. Ilyen körülmények között nem volt kilátás arra, hogy a francia befolyás alatt élő avignoni pápaság békejobbot nyujtson Lajosnak. Dinasztikus politikája egyben elkeserítette a Luxemburg-házat, elsősorban János cseh királyt, ki természetesen Lajossal szemben a pápához és a franciákhoz húzott. Károly fiát, a morva őrgrófot, francia hercegnővel házasította össze és a francia udvarban neveltette. Rhens-ben, hol pár évvel ezelőtt a pápa-ellenes határozatokat hozták, ezt a Károlyt a választó-fejedelmek többsége a pápa utasítására ellen-királynak jelölte (1346 július). Egy újabb polgárháború veszélyét csak Bajor Lajos hirtelen halála (1347 okt.) hárította el.

IV. Károly (1347–1378) józan, latin szellemben kibontakozott egyénisége által egyenesen arra volt hivatott, hogy két kor között állva, a multtal könyörtelenül leszámoljon és rendező munkájával a jövőt előkészítse. Az új-kor vele köszöntött be Németországba… Őt kell tekintenünk az első német humanista uralkodónak, ki fiatal éveinek történetével maga is az írók közé lépett (1350), udvarát pedig kitárta kora művészei és tudósai előtt. Kancellárja a széplélek Johann von Neumarkt volt, környezetében találjuk az első mesterdalnokot, Heinrich von Mügeln-t és az olasz renaissance első hírnökét, a költő és humanista Petrarcát. Prágát ő ajándékozta meg egyetemmel (1348), – az első a német határokon belül –, továbbá szép épületekkel.

Mint politikus is újrakezdő és betetőző egyszemélyben. Az alkotmányjogi helyzet tisztázását híres Arany Bullájában (1356) kísérelte meg, melyet arany pecsétje után neveztek így el. IV. Károly egy hosszú fejlődésre tett zárókövet, amikor Németországot törvényileg is a föderalizmusra helyezte. Nem akart más lenni, mint első a hasonlók közül, mint egy fejedelem-gyülekezetnek választott feje. A fejedelmeket a „birodalom megrendíthetetlen oszlopainak” nevezte, meg is tett mindent érdekükben, hogy hatalmukat állam-területeiken növeljék s megkapják a teljes állami szuverénitást. IV. Károly az utolsó felségjogokat is feláldozta a territoriumokban; a vám- és pénzregále, a bányajog, a zsidóvédelem teljesen a fejedelmek kezébe ment át. A királyi Hofgerichtet a Kurfürst valamelyik alattvalója csak akkor vehette igénybe, amikor nem kapott jogorvoslatot. Kétségtelen, IV. Károly minden törekvése arra irányult, hogy a fejedelmek állását a rendekkel szemben megerősítse. A tartományúri dinasztiák országokat vettek és adtak el, zálogosítottak vagy kelengyeként tovább adtak, más szóval úgy bántak az országgal, mintha az puszta birtokuk lett volna. Az államhatalom a dinasztia erejére támaszkodott, ám a dinasztiák mondhatni földesúri kormányzási módja egészen elhomályosította az államiság fogalmát; a társadalmat, az „országot”, viszont szervezkedésre, védekezésre kényszerítette. A rendek nagy feladatot láttak el: az országot képviselték a tartományúr állami „magángazdálkodásával” szemben. Politikai érdek-közösségeik, csoportosulásaik azonban csak még jobban elsorvasztották a minden fölött álló állam fogalmát. Ezeket az anarchikus állapotokat akarta az Arany Bulla megszüntetni, amikor az állam fogalmát római-jogi elvek hatása alatt ismét erőhöz segítette. Míg egy részről a dinasztikus gondolkozásmód visszaszorításán fáradozott, más részről a társadalmat ismét a központi hatalom tekintélye alá vetette. Ezentúl a választó-fejedelmek már nem oszthatták fel kényük-kedvük szerint az országot; a fejedelemségek oszthatatlanok – mondja ki az Arany Bulla. Az elsőszülött trónöröklési jogának és a crimen lesae maiestatis, a felségsértés fogalmának bevezetésével IV. Károly a fejedelmek állami tekintélyét emelte. Hogy a belső anarchiának véget vessen, megtiltotta a rendeknek, hűbéruraknak és városoknak a király vagy a tartományúr engedélye nélkül a szövetkezéseket. IV. Károly ezzel az intézkedésével utat mutatott a kibontakozás felé… Csak amikor a tartományurak a rendektől megvonták a szabad egyesülés jogát s a rendi gyűlések összehívását maguknak tartották fenn, alakult meg a rendi alkotmány. Míg előbb, ha a tartományúr adóztatni akart, mindenkivel külön-külön kellett alkudoznia, most az általa szükség szerint összehívott rendi országgyűlés, melyen az egyes tagok képviseltették magukat, döntött többségi szavazattal az adó nagysága és behajtási módja felől. A XV. sz. nagyarányú reform-munkálataira várt a feladat, hogy az új rendi államot kiépítse.

A mult likvidálása és a jövő rendjének előkészítése sehol sem olyan feltűnő mint IV. Károly császár-politikájában. IV. Károly a pápa kegyéből lett német király, majd római császár (1355), természetes tehát, hogy trónraléptekor a kuriális felfogást magáévá kellett tennie (pl. az approbatiós jogot). De a „pap-király” – ahogy őt Ockham gúnyolta –, mihelyt gyökeret vert, szinte észrevétlenül megoldozta a pápa által kezére rakott kötelékeket és teljesen a Bajor Lajos harcaiban kiforrott birodalmi felfogáshoz csatlakozott. Nem Avignon, hanem Rhens lett politikája számára irányadó. Amikor ugyanis az Arany Bullában a királyválasztás lefolyását a többségi szavazat elve alapján egészen a részletekig szabályozta, a francia diplomácia jól bevált módszerével a pápa approbatiós igényét egyszerűen agyonhallgatta. A királyi jogok gyakorlását pusztán a német fejedelmek választásától tette függővé. Hasonlókép a birodalom eddigi politikáját szentesítette, hogy vacantia esetére a birodalom helytartóságát a rajnai palotagrófnak (Pfalzgraf) és a szász hercegnek, nem pedig a pápának biztosította. A Szentszék szemet hunyt, de nem adta fel igényét. IV. Károly különben oly szabad kezet adott a pápaságnak és a papság jogait annyira tiszteletben tartotta (Constitutio Karolina 1377), hogy a Szentszék tanácsosabbnak látta, ha nem kezd a német királlyal új háborúba.

Az itáliai viszonyok ismét összehozták a pápát a császárral. Amióta Róbert nápolyi király meghalt (1343), az Anjou királyság gyors hanyatlása következtében már nem nyujtott kellő támaszt a kúriális politika számára. A pápa távollétében és a császári hatalom hiányában Róma és az egyház-állam a legnagyobb anarchiába süllyedt. „A pásztor felfegyverkezve őrködik itt az erdőkben, de amitől fél, azok nem a farkasok, hanem a rablók. A paraszt a szántáshoz páncélba öltözik és a csökönyösködő bikát lándzsával piszkálja. A madarász pajzsot borít hálójára. A halász a horgot a megtévesztő csalétekkel kardjára köti fel. És te nem fogod hinni, a vizet merítő rozsdás sisakot akaszt egy madzagra. Fegyver nélkül semmi sem történik itt. Egész éjszakán át hallik le a falakról az őrség kiáltozása vagy a riadó: „fegyverbe”.” Így ír Petrarca ebből az időből nagylelkű támogatójához, Colonna Giovanni bíboroshoz Avignonba. Nincs okunk kételkedni leírása hűségében. Nem csoda, ha minden igaz olasz és patrióta római az egykori Pax Romana boldog időszakának felelevenítését a nemzeti és politikai egység megteremtésétől (universa sacra Italia) várta. Ez volt a főcél, minden más, pápa, császár, már csak puszta eszköz ennek az eszmének szolgálatában. Egyfajta Messiás-várás szállta meg a lelkeket, várták a papa angelico-t vagy a próféciákban említett béke-császárt, ki az Örök Városban székelve, az egész világra az arany Pax Romana áldásait szórná. Ebben a szellemi környezetben lép fel Rómában Laurentii Miklós jegyző, máskép Cola di Rienzo, hogy Itália egységét megvalósítsa. Rövid, de annál ragyogóbb tribunatusa alatt (1347 máj. 20.–dec. 15), mindenekelőtt letörte a nemesek uralmát és a város vezetését kollégiális alapon egy polgári testületre bízta. Róma belső megszervezése után egy nagy nemzeti zsinaton, amelyen Itália java képviseltette magát, az itáliai város-államok testvéri szövetségét hirdette ki és a Lex Regia alapján minden felségjogot az imperium Romanum-ban a római nép számára követelte (aug. 1). Míg azonban mindeddig csak Róma népéről volt szó, most Rienzo a populus Romanus fogalmát az egész olasz népre kiterjesztette. Az imperium Romanum a németektől visszakerült a római néphez, mely ismét császárt fog magának választani, de már saját fiai közül. Rienzo, ki VII. Henrik törvénytelen fiának adta ki magát, ekkor kétségkívül magára gondolt. Így az egész programm német császár-ellenes élet kapott.

Rienzo kezdetben abban a hiedelemben élt, hogy a pápa jóváhagyja terveit. A Szentszéknek azonban a legkevésbbé sem volt inyére Itália politikai egyesítése, akár idegen, akár honbeli világi hatalmasság kezében, így aztán Rienzo pünkösdi királyságát megbuktatta. Rienzo erre IV. Károlyhoz fordult (1350), ki azonban a tribunt egyszerűen bebörtönöztette és a pápának kiadatta. A császárt nem lehetett a pápa ellen mozgósítani. De a véletlen úgy akarta, hogy Rienzo csillaga még egyszer felragyogjon. Az új pápa, VI. Ince (1352–1362) ugyanis, midőn a pápaság itáliai uralmának megerősítésén fáradozott, Rienzot e célból fel akarta használni. Ám a nép a Rómába vonuló tribunt, egykori vezérét, árulónak tekintette és egy felkelés alkalmával agyonverte (1354). Nem Rienzo unio nationis programmja, hanem a pápa győzött. Aegidius Albornoz bíborosnak már 1353–57 és 1358–67 évekre eső legátussága az egyházi állam területét ismét a Szentszék uralma alá hozta. Ebben a restaurációs munkában, mely végül a pápai udvar visszaköltözésére vezetett (1367–70 években rövid időre, 1377 óta végleg Rómába telepszik), IV. Károlyra várt a feladat, hogy mint a kuriális politika hathatós „világi karja” a Bolognáig merészkedő Visconti uralmát tönkrezúzza.

Amikor IV. Károly az Alpokból 1354-ben Itáliába alászállt, sokan – köztük Petrarca, kivel levelezésben állott – tőle a római imperium hajdani nagyságának és Itália egységének visszaállítását várták. IV. Károly azonban az idők változását emlegette és az álmodozóknak ezekkel a józan szavakkal felelt: szép, szép a császári cím, de most már tartalom nélkül való. IV. Károly nem gondolt harcra, esze ágában sem volt, hogy Itáliát újra birtokába vegye. Megelégedett teljesen a címmel és a veszendőbe ment birodalmi jogokat csupán pénzügyileg próbálta kamatoztatni. A Visconti-ház a birodalmi helytartóságért 200.000 forintot, Firenze egyéb jogokért feleannyit fizetett. Ugyanezt a kufár-politikát folytatta második római útja alatt is (1368–69). Nagy volt e miatt a császárság híveinek felháborodása. Matteo Villani a császári majestas lealacsonyításáról beszélt, Petrarca pedig megvetőleg ezeket a szavakat írta a császárhoz: „Derekasság és vitézség, sajnos, nem örökölhetők… Egy vas – a lombardiai – és egy arany – a császári – koronát viszed haza magaddal, de nem a dicsőséget, hanem csak üres császári címet. Ezentúl császárnak fogod magad nevezni, valóban azonban csak cseh király maradsz.” A császárhoz írt utolsó levelében így sóhajtott fel (1363): „Kimerült a lelkem, annyit könyörögtem trónod előtt, berekedt a torkom, megbomlott a hangom, már könnyeim sincsenek, mily gyöngék sóhajaim is. Már csak szívemmel tudok beszélni. Mint Jézus Atyjához, úgy kiált Itália az ő császárához: Caesar, caesar, caesar, miért hagytál el engemet?”