HARMADIK FEJEZET: A SZÁZÉVES HÁBORÚ

Sok francia keveselte a párizsi béke eredményeit. Szent Lajos azonban röviden csak azt felelte az elégedetlenkedőknek: Az angol király nem volt hűbéresem, most pedig hűbérviszonyba lépett velem (Il n’était pas mon homme et il entre en mon hommage). A francia király számára a legnagyobb eredmény az volt, hogy a hűbér-viszony megint felújult. Mennyire igazán francia volt ez a francia király! Mily világosan fejezte ki a francia diplomácia szellemét, mely elvi megállapításoknak még ma is oly nagy gyakorlati jelentőséget tulajdonít. A százéves háború egész lefolyása a francia királyoknak ezt az „ügyvéd-szellemű” politikáját bizonyítja. IX. Lajos képes volt egy elvi fenntartás kedvéért Guyenne meghódításáról lemondani, de ez az elvi fenntartás veszedelmesebb eszköznek bizonyult minden hadseregnél. Egyúttal itt jelentkezik a francia politika másik jellegzetes vonása. Nemcsak racionálisan jogászi, hanem egyszerre a „békés” eszközök barátja. A francia királyság felfegyverzett sereg helyett működésbe hozta egész jogász-hivatalnoki szervezetét, a párizsi parlamentet mint legfőbb bírói széket, a helybeli közegeket, hogy a „suzéraineté” nevében ügyesen alkalmazott hűbérperekkel mind több és több vazallus földjét vegye közvetlen királyi fősége alá. Ellenkezés esetén természetesen fegyveres végrehajtás következett. A francia állam-gépezet mintegy hivatali úton húzta ki az angol király lába alól a földet. Nem lehet azon csodálkozni, hogy az angol királynak újból és újból fegyvert kellett fognia jogai védelméért. „Nem király, hanem ügyvéd ellen kell harcolnunk” – panaszkodnak az angolok elkeseredetten. De a visszás állapoton nem tudtak segíteni. A francia király a hűbéri eszmevilággal szövetkezett, márpedig a hűbéri hagyománynak ereje még igen nagy volt. Mint minden átmeneti korban, úgy ebben is az emberek még a hagyomány rabjai, a mult normáit még kötelezőnek, bár egyúttal igazságtalannak is érzik. Az Edvárdok voltak még annyira lovag-királyok, hogy a hűbériség parancsa előtt fejet hajtsanak. Egész politikájuk, államuk lényegében ellentmondott a hűbériségnek, mégis él bennük a hűbériség eszméje, még fogva tartja lelküket. Az Edvárdok küzdenek a francia király hűbér-fősége ellen, de alapjában véve elismerik jogosságát. Így a százéves háborúban volt valami Don Quijote szélmalomharcából, a küzdelem elavult képzetek és elvek ellen folyt, melyeket azonban a bennük való hit újra és újra felidézett. Ebből a szemszögből nézve, a százéves háború a hűbériség ellen vívott betöltő harc egyik nagy fejezetének tekinthető.

Az angol királynak nemcsak Guyenne védelméért kellett fegyvert fognia, hanem flandriai érdekeiért is. Guyenne birtokához Angliának sok anyagi érdeke fűződött. Az angol nemesek, kik különben még franciául beszéltek és műveltségüket is Franciaországból szerezték, Guyenne-t amolyan szőlőbirtokuknak tekintették. Még fontosabb érdekek forogtak kockán Flandriában. Anglia ebben az időben még nem dicsekedhetett nagy városokkal és hazai iparral és kereskedelemmel. A szigetország fő gazdasági kincse, „le souverain trésor de sa terre” – miként az angol parlament 1347-ben kijelentette – a gyapjútermelés volt, melyet azonban a flandriai szövőipar dolgozott fel. Így Anglia és Flandria gazdaságilag teljesen egymásra voltak utalva. Ép ez a függőség indította III. Edvárdot (1327–1377) arra, hogy Bristolban a flandriai szövetgyártást meghonosítsa (1339). Ugyanez a politika vezette a királyt kereskedelmi téren is, melyet mindeddig ép a királyság által financiális szempontból támogatott idegen kereskedők, flandriaiak, majd olaszok és Hansa-polgárok tartottak kezükben. III. Edvárd itt is frontot változtatott és minden erejével a hazai kereskedelem megerősítésére törekedett: a királyság, hogy Angliát gazdaságilag az idegenek uralma alól felszabadítsa, az angol iparos és kereskedő mögé állott. Ettől a perctől kezdve az angol polgárság szívvel-lélekkel támogatta a királyságot, melyben az angol gazdasági érdekek főképviselőjét látta. Az önállósodás jele volt, hogy a tengerfeletti uralmat is ki akarta ragadni az idegen hajósok kezéből. A „power of the sea” programmja ekkor alakult ki (hadihajóhad két tengernagy vezetése alatt). A francia királyság Flandriát ugyanúgy fel akarta magába szívni, miként délen Guyenne-t: a grófságot csakhamar francia királyi tisztviselők lepték el, kik pereket akasztottak a vazallusok nyakába, adókat szedtek be, városokat foglaltak el, más szóval a király hűbér-felsőbbségének kívántak érvényt szerezni. A francia terjeszkedés itt is, akárcsak Guyenne-ban, angol érdekeket sértett. Az angol polgárnak és gyapjútermelőnek, de financiális szempontból magának az angol királynak is, félnie kellett attól, hogy a franciák a ki- és bevitel főhelyeinek, Calaisnak és Brugesnek megszállásával gazdasági életüket bármikor megbéníthatják. A flandriai érdekellentét nélkül talán sohasem tört volna ki a százéves háború.

Amilyen mértékben polgári jelleget öltött az angol királyság, abban az arányban vált küzdelme a francia királysággal a feudális és a polgári-kapitalista világ harcává. Az angol király mögött az új gazdasági és polgári Európa sorakozott fel, míg a francia királyság továbbra is a nemesség és a lovagi ideál büszke fészke maradt. Ez a különbség a legélesebben a haderő társadalmi összetételében mutatkozott. A Plantagenet királyok nem elégedtek meg a feudális urak számszerűleg pontosan megállapított hadkontingenseivel, hanem az ősi, angol-szász fyrd felelevenítésével minden fegyvertforgató szabad embert 16 és 60 év között hadba szólítottak, amiáltal a régi feudális had szinte teljesen eltörpült az új népi milicia mellett. Akinek jövedelme a húsz fontot meghaladta, nemesi módra lóra ülhetett, míg a szegényebbek az íjjal felszerelt gyaloghadat alkották. Miután így a nép nagy tömegei szereztek jártasságot a fegyverforgatásban, az angol hadügy oly széles alapon nyugodott, amilyennel egyetlen európai királyság sem rendelkezett. III. Edvárd aztán az egyes grófságokba küldött bizottságok révén jól kiválogathatta ebből a tömegből a legalkalmasabbakat. Eleinte kényszersorozást rendezett, később azonban, amikor a százéves háború kitört, jobbnak látta, hogy hivatásos harcosokat fogadjon zsoldjába (companies). Ezekkel a companiekkal, melyeket zsoldos vezérek gyüjtöttek össze javarészt zsákmány reményében, vívta meg az angol király az évtizedeken át tartó háborúkat.

A skót hadjáratokban megtanulták az angolok, hogy a nyilazó gyalogság is helyt tud állni a páncélos lovagokkal szemben. Ezen a felismerésen alakult ki az új harcászati módszer, mely világosan mutatja a régi hűbéres harcmodor teljes bukását. Az angol lovagok leszálltak lovaikról és teljes vértezetben egy sorba álltak a könnyen mozgó, gyalogos nyilasokkal. Még más tekintetben is az újkor első seregének tekinthető az angol had. III. Edvárd volt az első Nyugaton, aki ágyúkkal lövöldözött, melyek persze nagyobb félelmet, mint kárt okoztak. A tüzelőfegyverek alkalmazása azonban kétségkívül új fejezetet nyitott a hadviselés történetében.

A fegyverforgatás demokratizálása egészen új szellemet vitt be a társadalomba. A harc túlnő a feudalizmus szabályain: a franciáknak megdöbbenve kellett Crécy-nél (1346) tapasztalniok, hogy az angolok nem tartják be többé a lovagtorna előírásait. De hogyan is tarthatták volna be, amikor királyuk, III. Edvárd egyenesen megtiltotta nekik, hogy lovagtornákat és ünnepélyes bajviadalokat rendezzenek. A lándzsatörés szokása nem is felelt meg az új, demokratizált hadsereg paraszti és polgári összetételének és életmagatartásának. A csillogó, de alapjában véve haszontalan lovagjátékok helyett III. Edvárd szívesebben látta, hogy ha népe inkább a nyíllövészetben gyakorolja magát. A hadi kiképzést sportnak jelentette ki és ezen az alapon rendeleti úton bebörtönzés büntetése alatt megtiltott minden más játékot. A handball, football s a hocky játékokat (pilam manualem, pedivam, vel bacularem) tilalom alá vetette. Így aztán a XIV. században egészen általánossá vált, hogy a nép a falvakban és városokban a templomudvarban gyűlt össze és nyilazással szórakozott. Az angol nyíllövőknek nem is akadt párjuk Európában! Hatalmas, öt lábnyi íjukkal, mely egyszerre három nyilat is ki tudott lőni, verhetetlenek voltak, még azután is, hogy a késő-középkorban a nyílpuska Európaszerte a legfontosabb hadiszerszámmá vált.

A feudális hadrendszer legyőzése azonban csak azáltal vált lehetővé, hogy maga az angol társadalom is túljutott a középkor arisztokratizmusán. A mai angol arisztokráciának sajátos formája, amely oly szerencsésen olvasztja magába a polgári demokráciát a nemesi elzárkózással, tulajdonkép a százéves háború folyamán alakult ki. Franciaország ezzel szemben továbbra is féltő gonddal ápolta a lovagi szellemet s a polgárt és parasztot mélyen lenézte. A király maga is az ország első nemesének és lovagjának tekintette magát. Ugyanakkor, amikor az angol király a lovagi életnek még külsőségeiben is véget vetett, Franciaországban egy III. Fülöp a legnagyobb kedvvel vett részt a lovagi tornákon, amelyeket különben az egyház kívánságára – eltiltott. Nemes és polgár között Franciaországban széles szakadék tátongott. A királyság csak addig járt a városok kedvében, ameddig azok a hűbér-fejedelemség uralma alatt állottak. A királyság dominiumain, Orléansban, Poitiersban a kommunális mozgalmat vérbe fojtotta. Maga Páris, a francia szellem és közigazgatás székvárosa sem nyert városi önkormányzatot. Igaz, a polgárok előtt nem zárták el a nemesi társadalomba vezető utat. A polgárt lovaggá üthették, vagy – de csak a XIII. sz. utolsó harmadától kezdve – levéllel nemesíthették. Általában azonban úgy szerzett nemességet, hogy nemesi hűbérbirtokot vett. De már a XIII. sz. végén egy ellenmozgalom indult meg a nemesség részéről, aminek következményeként ettől kezdve legalább is a korona-birtokokon – a hűbér nem nemesített. A rendi gyűlölet és harc egyedül Midi olasz formájú, konzulszervezetű városait kímélte meg, melyeknek falai között a nemesség együtt élt a polgársággal. A legnagyobb szociális bajt az okozta, hogy magának a királyságnak és nemességnek szelleme változatlan maradt. Arisztokratizmustól és lovagi szemlélettől a francia nemesség nem akart megválni. Büszkeséggel tekintettek magukra, mint a keresztény világ lovaghőseire. Lovagi módjukat, műveltségüket – jól tudták – az egész világ irígyli és tágranyilt szemekkel csodálja. Még Szép Fülöpnek oly gyűlölője is, mint Ottokár rimeskrónikás, készségesen elismerte a franciák fölényét a lovagi életben, úgyhogy amikor a magyarok hadi művészetét a March-mezei csatában megdícséri, a franciákhoz hasonlítja őket:

si dructen hin und herwider
in dem strît sô hurticlichen,
als si datze Francrîchen
hieten vehten gelernt.

A német birodalomban a flandriaiakat és brabantiakat is azért becsülték oly nagyra, mivel – Adenet le Roi szavaival élve – „Franciaországhoz, a fegyver és becsület virágzó, tiszta hazájához” leginkább hasonlítottak. Nem lehet ezért a franciáktól rossz néven venni, hogy ragaszkodtak lovas-páncélos hadi életükhöz és a lóról nem voltak halandók leszállni a városok és parasztok megvetett gyaloghada közé.

A XIII. sz. közepétől kezdve – mint egy előző fejezetben láttuk – a társadalom bevonul a politika porondjára, résztvesz a közélet formálásában. Lassanként kialakul a rendi állam és ebben a mélyreható változásban természetesen a külpolitika is egészen új színezetet nyer. A dinasztiának nemcsak az állami életben, hanem a politikában is tűrnie kell, hogy a társadalomnak széles rétegei azt a maguk ügyének tekintsék. A külpolitika továbbra is a királyi dinasztiák érdekei körül forog, de a nemesség, a polgárság, mint közvélemény bekapcsolódik ebbe a házi politikába, azonosítja magát vele és ezzel nemzeti politikává változtatja. A politika elveszti intimitását. Az udvartól kívülálló tömegek a maguk vágyait és a maguk érdekeit látják a dinasztia politikájában visszatükröződni. Csak a felületes szemlélő mondhatja azt, hogy a százéves háborút dinasztikus becsvágy robbantotta ki. III. Edvárd és V. Henrik igénye a francia trónra márcsak külső ok volt, ami az eseményeket „hivatalosan” megindította, de nem idézte elő. Ha maga a parlament, mint az angol közvélemény kifejezője nem áll mögéje, mindössze pár évig – nem pedig százig! – tartott volna. A hadjáratok költségeit az uralkodó nem a saját zsebéből fedezte, hanem azokból a rendkívüli adókból, amelyeket a rendek szavaztak meg. A változás a régi és az új dinasztikus politika között szembeszökő: Földnélküli Jánosnak az angol bárók még azt felelték, hogy nem tartoznak az ország határán kívül küzdeni; III. Edvárdot már ők küldték harcolni. Az angol nép hirtelen önmagára, mint egységes élő valóságra, multjára és céljaira eszmél, amelyeket megvalósítani akar. A nép pusztán – csak van, a nemzet azonban lesz, mihelyt egy nép önmagára eszmél és a történelem darabjának érzi magát. Ezért beszélhetünk angol nemzetről és angol politikáról a százéves háború óta.

Az új, nemzeti politika pedig első jelentkezésében a legnagyobb mértékben imperialista. A szatócs, aki London utcáin „állást foglal” a nemzetközi politika nagy kérdéseivel szemben, hódítani akar. A kezdődő kapitalizmus messze fekvő vidékeket is érdekkörébe von; az olasz Angliában köt üzleteket és megfordítva. Nem csoda, hogy az érdekeknek e hirtelen szerteágazásában maga a polgári-nemzeti politika is messzi tájakra tekint és határtalan terjeszkedésről álmodozik. A kezdődő rendi állam e tekintetben teljesen magáévá teszi az abszolút hivatalnok-monarchia, egy Fülöp Ágost, egy II. Henrik államának imperialista szemléletmódját. Miután az angol politikai hegemóniát Fülöp Ágostnak sikerült megtörnie, Nyugat a rendi imperializmust főleg francia formájában ismeri meg. IX. Lajosig a királyság hatalmi éhségét csak szűkebb territoriális környezetében elégítette ki. III. Fülöp (1270–1285) óta azonban túllépi a szűkreszabott francia határokat és kifejezetten európai hegemóniára törekszik. Ez az az idő, amikor „a Világ első állama” – ahogy flamand és vallon költők Franciaországot emlegetik – mint Nagy Károly frank birodalmának örököse igényt emel legalább is a Rajna balpartjára s amikor több ízben (1273, 1308) a francia király császárnak jelölteti magát. Az uralkodóház egyik tagja (Anjou Károly) a sziciliai-nápolyi királyságot szerzi meg, hogy később egyik ága Magyarországot is birtokbavegye. Egy másik Capeting, Valois Károly, a Valois-ág megalapítója, a pápa, a francia IV. Márton (1281–85) jóvoltából a letett III. Pedro aragón király országának elfoglalásáért „keresztes háborút” vezet, de rajtaveszt (1285). Dante már úgy látja, hogy Capet Hugó gonosz hajtása az egész kereszténységet beárnyékozza lombjával (Purgatorium):

si che buon frutto rado se ne schianta.

Az embereket félelem fogta el, mivel ez a hatalmi tobzódás rideg, semmitől vissza nem riadó államművészettel párosult. A korona és az állam java minden norma fölött áll. A kormányzat szellemét az a Nogaret-i Vilmos (megh. 1313) tolmácsolja, aki „test lélek nélkül”. De a francia imperializmusnak és sovinizmusnak nem ő, hanem egy normann polgár, Pierre Dubois (megh. 1321) volt első írásbafoglalója. A nélkül, hogy az udvarhoz túlsok köze lett volna, képzeletben királya helyett fél-Európát elfoglalja. Jellemző a francia politikai gondolkozásra, hogy Dubois azért követeli királya számára – a világuralmat, mert ő a szabad és a civilizált ember mintaképe és feladata a civilizáció terjesztése. Párist az akkori Európa kivétel nélkül mint „a tudás kútját” ünnepelte és senki sem vonta kétségbe a franciáknak studiumban való felsőbbségét. Dubois részéről tehát csak következetesség volt, amikor a Világ politikai vezetését is a franciák számára akarja fenntartani. Imperializmusa tehát a francia kultúrmisszió hitéből táplálkozik és ennek folytán végeredményben – pacifista. A béke, amelyet a „fejedelmek fejedelme”, a „legjobb ember” biztosít a világnak, arra fog szolgálni, hogy az emberiség tudásban és emberi derekasságban gazdagodjon (virtutibus et scienciis adquirendis). A mai francia politikai gondolkodás szellemi alapjait Dubois kora vetette meg.

Ezt a fellengzős műveltségterjesztő imperializmust a királyság mindenre elszánt jogász-hivatalnokai váltották aprópénzre. Kegyetlenek, könyörtelenek, de a mellett minden beavatkozásukat erkölcsi követelménynek állítják be kenetteljes szavak kíséretében. Ugyanaz a Dubois, aki a civilizáció „vallásának” hódol, 1300-ban kiadott művében (A francia hadjáratok eredményes megrövidítéséről) az ellenséges ország ellenállását pusztítással kívánja letörni. Tanácsát az angolok a százéves háborúban tényleg nagyon is megszívlelték! Erre a hideg államművészetre mondta a megkínzott Languedoc egyik fia, Saisset Bernát: „A király per fas et nefas terjeszkedni akar; ami francia, az szép kezdet után rosszul végződik”. Ennek a nyomásnak a német király, akit a franciák – egy lübecki híradás szerint – kinevettek, hogy magát még római imperatornak nevezi, tudott a legkevésbbé ellenállani. I. Albrecht már 1299-ben (Quatre-Vaux) feladja Lotharingiát egészen a Maasig (1341-től kezdve Barrois mouvant francia hűbér). Ugyanilyen ügyes politikával a királyságnak Burgundiából is sikerült a birodalmat kiszorítani. Viviers (1287–1307), Lyon (1307), Valentinois (1316), Vienne (1333) és a Dauphiné (1343–49) birtokbavétele után 1378-ban az egész burgund terület, Savoya kivételével, mint birodalmi helytartó a mindenkori francia trónörökös – innen Dauphin neve – kezére szállt. A német császárság márcsak névlegesen volt e határterületek birtokosa.

A francia terjeszkedés nyomása még két hűbérfejedelemségre nehezedett igen súlyosan: Guyenne-re és Flandriára. Champagne már 1285-ben, Szép Fülöp trónraléptekor, a francia király igazgatása alá jutott (végleges bekebelezése 1336). Ilyen körülmények között I. Edvárd angol király (1272–1307) arra kényszerül, hogy ismét egy nagy államkoalíciót hozzon létre Franciaország ellen. A sterlingek újra gurulni kezdtek éppen úgy a Rajna vidéken, mint a messzi Castiliában. A flandriai gróf attól való félelmében, hogy kihívja maga ellen szomszédja bosszúját, eleinte húzódott az angol szövetségtől. Amikor azonban I. Edvárd letiltotta a gyapjúkivitelt és ezzel az ipari proletariátust fellázította ellene, az angol király pártjára állott. Castilián kívül még Nassau-i Adolf német király ígért segítséget, az utóbbit azonban a francia udvar titokban lepénzelte, hogy maradjon semlegesnek. Szép Fülöp ezzel a koalícióval szemben Norvégiát, a Hansát, Skótországot, délen pedig Aragoniát mozgósította. A háború (1294–97), miután az angol erőket Wales és a skótok kötve tartották, a franciák győzelmével végződött: nemcsak Gascogne, hanem az egész flandriai grófság vér nélkül kezükbe jutott (1299). A flandriai polgárság azonban, mely gazdasági érdekeit féltette, Kortrijk-nél (Courtrai 1302) megverte a francia lovagok seregét és ezzel megszabadította országát a francia beolvadás veszélyétől.

Az angol királyság jól tudta, hogy mindaddig nem képes megvédeni délfranciaországi birtokát, amíg a francia király Wales-ben és a skót királyságban szövetségest talál. Ép ezért még a francia háború kiújulása előtt megpróbálkozott e két szomszédos terület bekebelezésével. Ellentétben Skótországgal, a kelta Wales a szigetország nyugati hegyvidékén sohasem alkotott egységes királyságot. Lent, a Wye és Severn völgyeiben normann-angol-kelta eredetű feudális urak verekedtek állandóan egymással; fent a hegyekben (Gwynedd, Cardigan, Carmarthen) a pásztornép még ősi, törzsi szervezetlenségben élt. Az angol shire-szervezet nem terjedt túl Offa király hajdani sáncán. Midőn azonban az angol királyság tekintélye az alkotmányos harcokban megingott, Wales hegyvidékén a Llewelyn-dinasztia (1212-től) vezetése alatt politikai tömörülés indult meg. Különösen Llewelyn ap Griffith (1246–1283) törekedett arra, hogy a feudális urak alávetésével Walest politikailag egyesítse és függetlenítse az angolok befolyásától. De ez okozta vesztét. „Principatusát” I. Edvárd már 1277-ben meghódítja, shire-mintára megszervezi és egy sikertelen lázadás leverése után végleg bekebelezi (1283); a tartományt fia, a későbbi II. Edvárd kapja. Ettől az időtől kezdve hívják az angol trónörököst Prince of Wales-nek. A feudális urak területét a hadjárat nem érintette.

Sokkal kevesebb szerencse kísérte I. Edvárdot skót hadjárataiban. III. Sándorral (1249–1286) kihalt az ősi skót dinasztia. A két trónjelölttel, Balliol Jánossal és Bruce Róberttel szemben mindkettő leányági rokonságra hivatkozott – Edvárd a legfelsőbb hűbérúr igényével lépett fel és a viszály elintézését saját seniori jogának tekintette. Az ő segítségével foglalta el a Balliol-fiú a trónt (1292). Az angol király azonban francia mintára állandóan beleavatkozott a kormányzatba, az angol parlament elé idézett, stb., úgyhogy Balliol végül a francia királyhoz fordult és fellázadt (1296); de eredménytelenül. Edvárd most már saját magát tette meg skót királynak. Az angol kormányzat azonban oly gyűlöletet ébresztett fel, hogy már a következő évben egy egyszerű lovag, névszerint Wallace Vilmos felveszi a harcot a függetlenség védelmére, majd mikor a skót bárók ellene fordulnak és elbukik (1303), művét, a szabad Skócia biztosítását, Bruce Róbert unokája, ugyancsak Róbert, sikeresen befejezi. 1306-ban, mint I. Róbert királlyá koronáztatja magát; uralmát nemcsak megvédeni (Bannockburn-i ütközet 1314), de elismertetni is tudta (1328). Így Skótország továbbra is független királyság maradt.

X. Lajos (1314–1316) volt az első Capeting uralkodó, aki fiú-utód nélkül húnyt el. II. Edvárd (1307–27), miután felesége, Izabella, Szép Fülöp leánya volt, a leányági örökösödés jogán magának követelte a trónt. De a franciák – politikai okosságtól vezettetve – a nőág igényét semmisnek nyilvánítják (1317). A trón nem az angol királyra, ki különben saját koronáját is elveszti (1327 jan. 7), hanem egymásután az elhúnyt király két testvérére, V. Fülöpre (1317–1322) és IV. Károlyra (1322–1328) szállt. IV. Károly halálával azonban még egy nagyobb katasztrófa fenyegetett: maga a Capeting-férfiág hal ki. Megint az államraison győzött és a választási harcból Szép Fülöp egy testvérének, Károlynak, a Valois-ág megalapítójának fia, VI. Fülöp (1328–1350) került ki győztesen. A francia nagytanács törvényben kimondja, hogy a nőág férfi leszármazói sem örökölhetnek (1328). III. Edvárd (1327–1377) beletörődik ebbe a megoldásba, sőt 1329-ben Amiens-ben Guyenne és Gascogne birtoka után az új király kezébe leteszi a hűbéresküt. A skótok sok gondot okoztak az angol királynak, épp ezért a francia hadjárat ügyének várnia kellett.

Az örökösödési háború, melyet „százéves háború”-nak szoktak nevezni, csak tíz év mulva tört ki (1339). A szövetség-rendszer újra feléledt, sőt még messzibbre terjedt: magát Kelet-Európát is belevonta a diplomáciai küzdelembe. A flandriai gróf, Nevers-i Lajos, hogy angolbarát polgárságával szemben megállhasson, teljesen VI. Fülöp pártjára áll. De a gazdasági érdek ismét erősebbnek bizonyult a dinasztikus politikánál. Mihelyt III. Edvárd kereskedelmi zárlatot rendelt el, a nyomorgó polgárság és takács-munkásság a franciabarát gróf ellen fordult s Jakob van Artevelde, egy genti takács személyében tribunust választott magának (1337). Az egyesült angol-flandriai hajóhad 1340-ben megsemmisíti a francia flottillát Sluisnél és ezzel kivívja az első angol győzelmet. De nemcsak a flandriai városok, hanem Nyugat-Németország hűbér-fejedelmei és városai is, mint pl. a brabanti herceg, a holland-hennegaui gróf, Geldern az angol királlyal szövetkeznek. III. Edvárd, aki többízben tanujelét adta gyakorlati érzékének, a szövetséget mindjárt gazdaságilag is gyümölcsöztetni kívánta és Anglia, Flandria, Brabant, Észak-Franciaország között pénzunió létrehozását vette tervbe. A nagy francia hűbér-fejedelemségek közül az angol Guyenne, Gascogne és Flandrián kivül csupán Bourgogne és Bretagne őrizte meg önállóságát a koronával szemben. 1341-ben a bretagnei hercegi ház fiágon kihal, az ezáltal felidézett trónviszályban Anglia az egyik fél pártját fogja és a „Bretagne bretonnante” részt megszállja, amivel felbecsülhetetlen értékű hadi támpontot szerez magának. A pápával hadilábon álló Bajor Lajos német király és az osztrák herceg zárja be az angol szövetségesek sorát.

VI. Fülöp ezzel a koalícióval szemben négy ország barátságára támaszkodik: északon a hagyományos skót-segítségre és Dánia közreműködésére számíthat, az utóbbi francia szövetségben Nagy Knut örökének visszavételét tervezi, délen Castilia támogatja, melynek hajóhada hatalmas hadi erőt képvisel, keleten pedig, a császárság hátában, a cseh királyság a nagyhatalommá növekedett Lengyel- és Magyarországgal a francia politika komoly tényezője.

De a győzelmet Crécy-nél (1346 aug. 26) és Calais bevételét (1347 aug. 3) az angol király nem szövetségeseinek, hanem saját jól felfegyverzett, modernizáit seregének köszönhette. A francia lovaghad iszonyú veresége nem tudta a franciákat arra indítani, hogy a feudális hadviselést feladják és az ellenség új harcmodorához alkalmazkodjanak. Az új király, II. vagy Jó János (1350–1364) még apján is túltett a pompakedvelésben s a lovagi élet szeretetében. Így a harci csend, melyet azonban nem a béke vágya, hanem a Fekete Halál szörnyű pusztítása (1349) hosszabbított meg újra és újra (1347–1355), a nélkül múlt el, hogy a megpróbáltatásokból a franciák tanultak volna. Az angol trónörökös, a népszerű „Fekete Herceg”, szinte akadálytalanul nyomulhatott Bordeaux felől Narbonne-ig (1355) és a következő évben Limousin, Berry és Touraine területén keresztül egészen a Loire-ig. Amikor a király seregével Poitiers-nál (Maupertuis) eléje toppant, a harc kimenetele nem lehetett kétséges: a „Fekete Herceg” nagyszerű hadművészete és az angol ijászok nyilzápora a francia sereg színe-javát megsemmisítette (1356). A király egyik fiával angol fogságba esett. A fej nélkül maradt királyságnak csakhamar belső zavarokkal is kellett küzdenie. A polgárság és a parasztság körében úrrá lett az elkeseredés a nemesek uralma ellen, mely emberszámba se vette őket. Egy párizsi takács, Etienne Marcel az angolbarát navarrai király támogatásával a polgárság forradalmi mozgalma élére állott, sőt a nemesek és a nemes-párti királyság ellen még a pusztító paraszt-gyülevészhaddal („Jacquerie”) is szövetkezett (1357–58). Hogy védhette volna meg magát ez a nyomorúságba taszított Franciaország az angolokkal szemben! A Brétigny-ben, Chartres mellett kötött béke (1360), melyet aztán Calaisban megerősítettek, az angoloknak biztosította Guyenne-t és Gascogne-t Poitou és Calais birtokával együtt, mégpedig szuverén joggal, ami által megszakadt az angol és francia király közötti hűbéres viszony. III. Edvárd a foglyul ejtett francia király váltságdíjaként 3 millió arany talért kért. Mindezzel szemben lemondott a francia korona birtoklására támasztott igényéről. A helyzet akkor fordult meg, amidőn lovag helyett V. vagy Bölcs Károly személyében (1364–1380) egy könyvbarát uralkodó lépett Franciaország trónjára. Az új Valois-sarj, elődeivel ellentétben, szívesebben ült otthon, könyvei között, mint a nyeregben. Miután a lovaghad nem volt szívügye, követni tudta az angol példát. A nagy vereségek után a francia lovagok úgy próbálták megvédeni magukat a gyilkos nyilak elől, hogy még több és vastagabb páncélba burkolództak. De ezáltal még nehézkesebbek, még mozdulatlanabbak lettek. V. Károly a hadvezetést hivatásos zsoldos-kapitányokra bízta. Ezek között az első helyen állott egy egyszerű breton hadvezető (condottiere), Bertrand Du Guesclin, ki a fegyelmezetlen lovag-sereg helyett zsoldosokat fogadott szolgálatába (compagnies). Persze, ha lovagok jelentkeztek zsoldos katonáknak, fel kellett szabadságukat adniok és a kapitány szigorú fegyelme alá kellett vetniök magukat. Ezzel Franciaországban is megindult a hűbérvilág felbomlása. Mint minden zsoldoshad, úgy a Du Guesclin-é is kerülte az összeütközést és csak akkor támadt, ha az ellenfél kedvezőtlen helyzetbe jutott. Nagy érdeme volt, hogy ágyúkat vonultatott fel az angol várak ellen, melyek az idegen uralomnak biztos támpontul szolgáltak.

A Brétigny-béke felszabadította az angol birtokokat a hűbér-főség alól. Ez azonban a francia parlamentet nem gátolta meg abban, hogy a „Fekete Herceget” egy appellatióból kifolyólag maga elé ne idézze (1368). Így a harc ismét kiújult. Nagy politikai előnyt jelentett V. Károly számára, hogy Castiliában a francia és aragon jelölt, Trastamare-i Henrik Montielnél legyőzte (1369) ellenlábasát, az angolbarát Kegyetlen Pedrót (1350–69) és ezzel a castiliai hajóhadat rendelkezésre tudta bocsátani. A castiliai szövetség, akárcsak a skót, évszázadokon keresztül a francia politika főtámasza maradt, ezzel szemben Portugália Angliát pártolta. Másrészt, amióta Bretagne megnyilt az angolok előtt, a szigetország elhanyagolta Flandriát és engedte, hogy a polgárságot grófjuk megzabolázza. Anglia ennek következtében elvesztette a flandriai hajóhad támogatását. III. Edvárd hiába lépett a génuai köztársasággal érintkezésbe, hogy hajóhadát bevonja a küzdelembe. Az egyesült francia-castiliai flotta La Rochelle előtt az angolokon döntő győzelmet aratott (1372) és Anglia tengeri hegemóniáját megdöntötte. Amikor a felek Bruges-ben a pápa közvetítésével fegyverszünetet kötöttek (1375), egy-két kisebb megerősített helyen kívül pusztán Calais, Bordeaux és Bayonne maradt angol kézben.

Az angol-francia hadak csatazaja jó időre elcsendesült. Az új angol király, III. Edvárd unokája, a hatéves II. Richárd (1377–1399) összeütközésbe került a rendekkel és így háborúra nem gondolhatott. De a béke nem adta vissza az ezer sebből vérző Franciaország számára a nyugalmat. Itt is belső ellentétek kötötték le a királyság minden erejét. Még Jó János uralkodása alatt történt, hogy a burgundi hercegi ház, a Capeting-dinasztia egy mellékága, 330 éves uralma után kihalt. Utolsó tagja Rouvres-i Fülöp volt (megh. 1361). Bizonyára helyesebb lett volna, ha a királyság a visszaháramló koronafejedelemséget magának tartotta volna meg. De meggyökeresedett szokás volt már, hogy a királyi hercegek birtokokat kapjanak apanázsmódra és hogy ezek a kiadott birtokok egyenes leszármazóikban a nőág kizárásával öröklődjenek. A király, Jó János második fia, Lajos így szerezte meg pl. Anjou-Maine grófságot, ami egy új ág, az ifjabb Anjou-dinasztia megalapítására adott alkalmat. A burgund hercegséget már két év mulva a király negyedik fia, Merész Fülöp (1363–1407) birtokában találjuk. Ő is dinasztiát alapít, az ifjabb burgund hercegi házat. Merész Fülöp kezén azonban a hercegség birtokállománya csakhamar félelmetesen növekedni kezd, aminek arányában mindjobban önállósodik.

V. Károly a francia diplomácia nagy győzelmének tekintette, hogy Flandria trónvárományosát, Lajos gróf Margit leányát a pápa segítségével el tudta választani jegyesétől, az angol király fiától. Merész Fülöpnek ez a Margit jutott házastársul (1369). Így aztán ez az értékes terület, amely 1361 óta Artois és Franche-Comté grófságokat is magába zárta, Lajos gróf halála után Burgundiával egyesült (1384). V. Károly bizonyára azt hitte, hogy Flandriát ezáltal végleg kiragadta az angolok kezéből és a királysághoz láncolta. A burgund herceg azonban a grófsággal együtt ennek politikáját is örökölte és rövidesen nem a királyság, hanem szűkebb hazája érdekeit tartotta szem előtt. A királyságot csupán arra használta fel, hogy territoriális terjeszkedését elősegítse. Ez az önző politika természetesen ellenállást váltott ki az udvarban. Miután VI. Károlyon (1380–1422) az elmezavar tünetei kezdtek jelentkezni, az ellen-mozgalom élére a király testvére, Lajos orléansi herceg állott. A harc nyiltan kitört, amint Merész Fülöp meghalt és fia, Rettenthetetlen János (1404–1419) még ridegebb eszközökkel folytatta apja politikáját. Ettől a perctől kezdve nincs többé királyi, hanem csak burgund és orléansi politika. A burgund herceg javarészt Észak-Franciaországra támaszkodott és a polgári Flandria kedvéért Franciaországban is a polgárság és a nép védőjének adta ki magát. Ezzel szemben Orléansi Lajos a feudális, nemesi gondolatvilágot képviselte, a városokat adókkal sanyargatta és pártját javarészt a délvidék erősen lovagi szellemű nemesei közül toborozta. Bernát, Armagnac grófja, kinek leányát a herceg fia, Károly vette el feleségül, a vad Gascogne feudális urait mozgósította az orléansi párt számára.

Midőn Orléansi Lajos a királynő szövetségében az udvart hatalmába kerítette, János a herceget csapdába csalta és Páris utcáján meggyilkoltatta (1407). A burgundi pártnak azonban már 1410-ben meg kellett hátrálnia és ettől az időtől kezdve, majd ez, majd amaz tartja kezében Párist. Egy alkalommal a fővárosban az alsó néprétegek fellázadtak, a hivatalnokok közül sokat megöltek, a Bastille-t bevették és alkotmányos követelésekkel ostromolták az udvart (1413 Simonnet Caboche nevű vezérük után: Cabochiens). Ezekben a válságos órákban az angol nagyhatalom újra megjelenik a küzdőtéren. A legszomorúbb a dologban az volt, hogy maguk a civakodó pártok, előbb az armagnaci, majd a burgundi, kérik segítségét. V. Henriknek (1413–1422) az alkalom éppen kapóra jött. Gyönge, parlamenttől függő kormányzatát úgy próbálta megerősíteni, hogy az egyes pártok figyelmét egy nagy, nemzeti vállalkozásra terelte. A királyi ház igényét a francia trónra újra felfrissítette, bár ennek, amióta a Lancaster-ház uralkodott Angliában (1399), többé nem volt jogalapja. Mihelyt tehát a fegyverszünet (Arras 1396) lejárt, Franciaország jogszerinti királyának jelentette ki magát és a Szajna-torkolatnál seregével partraszállt. Szövetségesei közt ott találjuk a Párisból kiűzött burgund herceget, lepénzelt német és németalföldi fejedelmeket, továbbá a távoli aragon Sziciliát, míg VII. Károlynak Genua hajóhadát, Skótország és Milano zsoldosokat bocsátott rendelkezésére. Mindez azonban nem menthette meg a franciákat, akik időközben elfelejtették Du Guesclin tanítását és a kisszámú, de jól felfegyverzett angol sereget ismét lovagmódra várták. Az azincourti ütközet (1415) a franciák teljes vereségével végződött. Maga az orléansi párt feje, Károly herceg is életét vesztette. A győzelem V. Henrik számára meghozta a burgund herceg nyilt pártállását (1416) és Normandia meghódítását (1417–18).

Ezeknek az eseményeknek következményeként Franciaország teljesen két részre szakadt. Párisban 1418 óta, Isabeau királynővel egyetértésben, a burgund herceg parancsolt, mialatt a dauphin, Károly, mint az orléansi párt új feje Bourges-ban székelt. A kötelék Burgundia és Anglia között még erősebbé vált, midőn az orléansiak bosszúból János burgund herceget Montereau-nál, az Yonne-hídon, egy tárgyalás alkalmával, leszúrták (1419). Erre a burgund-párt Troyesban elismerte V. Henriket a francia trón örökösének (1420). Henrik aztán elvette a francia király leányát, Katalint és nagy pompával bevonult Párisba. A menetben ott volt VI. Károly is! Röviddel rá mind az angol, mind a francia király meghalt. Az előző évben született kiskorú VI. Henrik (1422–1461) nevében az elhúnyt két bátyja uralkodott, Angliában a gloucesteri, Franciaországban a bedfordi herceg. Mialatt a dauphin, VII. Károly (1422–1461) magát Poitiersben megkoronáztatta, az angol Henriket francia királlyá kiáltották ki. Már-már úgy látszott, hogy a Valois-ház hatalma végleg összeomlik, amidőn lassan megfordult az események folyama.

A burgund hercegség kezdetben olyképpen iparkodott terjeszkedni, hogy a francia királyságra támaszkodott. Amikor azonban Flandria megszerzésével az angol érdekkörbe került, köpenyt fordított, mert a szigetország jóindulatára rá volt szorulva. Burgundia angol védelem alatt nőtt naggyá. Anglia a burgund szövetség ellenében elnézte, hogy a herceg Hollandiában, Brabantban, tehát érdekkörébe tartozó területen, hatalmát kiépítse. Ez a politika már Merész Fülöp alatt megindult, gyümölcseit azonban csak az unoka, Jó Fülöp (1419–1467) aratta le. A szomszédos Hennegau, Holland és Seeland egyesült fejedelemségek még 1345-ben Bajor Lajos császár felesége révén a Wittelsbachoknak jutottak. Tíz évvel később egy másik német dinasztia, a Luxemburgok ütnek tanyát a közeli Brabantban (székhelye Brüsszel) és az 1288 óta ehhez csatolt Limburgban. Merész Fülöp pár év leforgása alatt ezt az egész területet kivonta a németek kezéből és sorsát házasságkötések, szerződések révén saját dinasztiájához kötötte. Így Jó Fülöp már jól előkészített talajon mozoghatott, amikor a namuri grófság megvételével (1421) megindította birtokszerző politikáját. Hét év mulva, 1428-ban, Bajor Jakobát, Vilmos hennegaui (IV.) és holland-seelandi (VI.) gróf leányát és örökösét (1417) arra kényszeríti, hogy birtokaiban örökösének ismerje el, bár férje nem volt más, mint a gloucesteri herceg. Ettől az időtől kezdve burgundok kormányoznak Hollandiában. Jó Fülöp 1430-ban unokatestvérének, St. Pol-i Fülöpnek halálával, a császár minden tiltakozása dacára, Brabantot és Limburgot örökli. A császári politika azt sem tudta megakadályozni, hogy a luxemburgi hercegség Görlitz-i Erzsébet hagyományából Jó Fülöp kezére szálljon (1441). De burgund befolyás alá kerültek egyes egyházi fejedelemségek is, mint pl. Liège, Cambrai és Utrecht, miután a pápa a herceg kérését, hogy a burgundi házból jelöljön ki oda püspököket, nem tudta megtagadni. Mindezek a területek azonban részben a francia, részben a birodalmi korona alá tartoztak, úgyhogy a herceg tulajdonkép nem uralkodott teljes, szuverén-hatalommal. Az ilymódon kialakuló burgund fejedelemség nem alkotott egységes államterületet, hanem – a dinasztikus szerzési módnak megfelelően – birtokai hol itt, hol ott feküdtek.

Amíg a burgund hercegség kialakulóban volt, angolbarát politikát kellett folytatnia, hogy francia és német földön akadálytalanul terjeszkedhessen. Midőn a birtokszerzés ideje lejárt, éppen ellenkezőleg közelednie kellett a francia királysághoz és a német császársághoz, mert csak így remélhette a teljes szuverénitás elnyerését. Ez a pálfordulás azonban gyöngítette az angolok helyzetét Franciaországban, hiszen főtámaszuk ép a burgund párt volt. Még egy másik ok is közrejátszott abban, hogy az angol uralom francia földön fokozatosan összeomlott. VII. Károly, „a Bourges-i király” alatt új erő hatja át a királyságot. A hűbériség, mely oly hosszú ideig tartotta magát Franciaországban, nem engedte, hogy a nemzeti érzés elhatalmasodjon. Most azonban a francia társadalom is a megalázás és széthúzás e nehéz óráiban nemzet módjára kezd érezni és gondolkozni. Ennek a mély forrásból fakadó mozgalomnak, míg élt, lelke, s mikor mártirhalált halt, szentje egy egyszerű parasztlány, Jeanne d’Arc, volt, kit katona-bajtársai egyszerűen la Pucelle-nek, az Orléansi Szűz-nek hívtak.

Jeanne d’Arc Domrémy-ben, Champagne-nak és Barrois-nak legszélsőbb részében született, ott, ahol francia király sohasem járt. De ez a vidék talán épp azért mély ragaszkodással csüngött a francia királyon. Jeanne égi szózatot vélt hallani s ez az égi hang arra szólította fel, hogy a Dauphin-t Reimsben megkoronáztassa. Az angolok azonban már Orléans-t vívták, a Loire-on túli terület utolsó várát, – ki is hihetett volna a Szűz szavainak? Ám a közeli Vaucouleurs Armagnac-érzésű kapitánya, Robert de Baudricourt a férfimódra fegyverbe öltözött szűzet emberei kíséretében Chinon-ba a király elé küldte (1429). A bizalmatlanság irányában lassan olvadt és mikor egy pár hivével keresztülverte magát az angol hadakon, a nép hite küldetésében bizonysággá válik. A hit azonban még nem lett volna elég Orléans felmentéséhez, ehhez igazi katona és hadvezér is kellett. Ez volt Dunois, ki Du Guesclin nyomdokain haladva, ismét becsületet tudott szerezni a francia zászlóknak. Orléans felmentése hosszú idő óta az első francia győzelem. Két hónap után a Szűz küldetése beteljesedett: Reims újra a Dauphin kezére került. A Szűz azonban a burgundiak fogságába esett, akik őt jó pénzért eladták az angoloknak (1430). Mily különös ellentét! A Szűz, aki mint a francia nemzeti feltámadásnak apostola a mártir-halál felé halad és az ugyancsak francia burgundok, akik a szentet politikai és üzleti céljaikra kihasználják. Az udvar talán maga is örült annak, hogy megszabadult ettől a nyugtalan leánytól. Mindenesetre nem gondolt váltságdíj fizetésére. Így a Szűzet az angolok Rouenban inkvizíció elé állították, melyet a Beauvais-i püspök vezetett. Az ítélet nem lehetett kétséges: miután beismerő vallomását viszavonta, mint visszaeső eretneket máglyahalálra ítélték (1431, a per újrafelvétele és az ítélet megsemmisítése: 1456, szenttéavatás: 1920).

Az angolok azt hitték, hogy a Szűz életével együtt megsemmisül az az erkölcsi erő is, amely lényéből kisugárzott. De épp ellenkezőleg történt: a Szűz, akit már életében a nép dicsfénnyel övezett, tragikus halála után még nagyobb hatalommá nőtt. A burgund-párt is mindjobban elidegenedett az angoloktól, kiknek támogatását már a politikai érdek sem követelte. Az Orléansi Szűz hódításai különben is éket vertek a burgund terület és az angol megszállás közé. A burgund-francia kiegyezést még az is sürgette, hogy Zsigmond császár a túlságosan veszélyes szomszéd, a burgund herceg ellen VII. Károllyal szövetkezett (1434). Ennek a politikai helyzetnek megfelelően Burgundia az arrasi béketárgyalásokon (1435) cserbenhagyta Angliát, mely különben is túlzó követelésekkel állt elő. Követeli VI. Henrik francia királyságának elismertetését és a megszállt területekből sem akart semmit visszaadni. A régebbi viszonynak fordítottjaként nem az angol királynak, hanem a francia VII. Károlynak kellett volna hűbérviszonyba lépni. A burgund diplomácia győzelmét jelentette, hogy az angol-ügy elárulása fejében oly nagy árat tudott kapni. A francia királynak Mâcon és Auxerre és a Somme-menti határterület átengedésén kívül el kellett ismernie a burgund herceg teljes szuverénitását. Jó Fülöp megszűnt francia vazallus lenni. Kétségtelenül Burgundia elpártolása jelentette a legnagyobb veszteséget az angolok számára. A bajt még tetézte az, hogy a bedfordi herceg személyében elvesztették legjobb generálisukat. A francia sereg lassanként mind tovább nyomult előre. VII. Károly hadi reformjai kezdték éreztetni hatásukat. Du Guesclin példaadása nyomán a zsoldos-bandákból sereget kovácsolt össze és midőn egy 1439-ben kibocsátott ordonnance-ával megtiltotta a magánseregek tartását, egy állandó, királyi haderő felállításának útját egyengette. A főurak természetesen ragaszkodtak eddigi előjogukhoz, a katona-tartáshoz, s lázongani kezdtek (az ú. n. „Praguerie” 1440). De a király ura maradt a helyzetnek. 1449-ben már új offenzivába kezd, egy év leforgása alatt visszafoglalja Normandiát, aztán Aquitania kerül sorra: Bordeaux, Bayonne 1451-ben már francia kézre jut. Midőn azonban a beígért szabadságot a meghódított terület nem kapta meg, egy öreg angol hadvezér, Talbot vezetése alatt lázadás tört ki (1453). De a lázadás vérbefulladt: Castillon bevételével (1453 júl. 17) befejeződött a francia felszabadító háború, egyedül Calais maradt 1558-ig angol kézben.