ÖTÖDIK FEJEZET: A KÖZÉPKORI KELET-EURÓPA

A VII. századtól kezdve Bizáncban és a távolabbi hellenisztikus területeken meginduló politikai és kulturális fejlődés és az ugyanakkor nyugaton a germán és román népek összeforrása egy keleti és egy nyugati szférára tagolta az egykori római világbirodalmat. A román-germán és bizánci-Iszlám kultúrkörök kialakulása és egymással való ellentéte adja meg a középkori Európának politikai és műveltségi jellegét. A germán törzsek településterületétől keletre és délkeletre, a bizánci és az Iszlám világtól északra fekszik az a hatalmas terület, melyet Kelet-Európának nevezhetünk, a szónak nem földrajzi, hanem történeti értelmében. E kulturterület jellegzetességét az a körülmény határozza meg, hogy itt viszonylag későn, akkor került sor a népek végleges megtelepedésére, az etnikai viszonyok tisztulására, amidőn keleten és nyugaton ez a folyamat már végképpen lezárult. A másik sajátosság, mely Kelet-Európa helyzetét a középkorban jellemzi, az antik-hellenisztikus kultúralap hiánya. Kelet-Európa jórészt limesen túli területeket foglal magába, az itt lakó népek tehát már az ókortól kezdve ki voltak téve a délről és nyugatról feléjük forduló római, hellén és iráni magaskultúrák hatásának. Ezeknek a hatásoknak iránya kezdettől fogva bizonyos éles területi és kulturális megkülönböztetésekre vezetett. Míg a délorosz steppe és a mai Erdély egészen a Tisza vonaláig görög és iráni hatás alatt állott, addig a Dunántúl, továbbá a Kárpátok északnyugati vidéke felé egészen az Elba vonaláig a római világhatalom nyujtotta ki csápjait. Ez a történeti helyzet a középkor folyamán sem változott: Kelet-Európa sorsát továbbra is a nyugati, illetőleg a déli kultúrhatások határozzák meg és mindmáig terjedő érvénnyel egy nyugati és keleti orientációjú részre bontották.

Kelet-Európa etnikai viszonyainak tisztázása a nagy germán népvándorlás lezajlásával és új népek, elsősorban a szlávok megjelenésével veszi kezdetét. Alkalmunk volt látni, hogy a késő-római élet éppen a VI–VII. század folyamán vesz jellegzetesen bizánci irányú fejlődést. Pontosan egyidőben ezzel indul meg Kelet-Európában annak mai képét kialakító szláv népmozgalom. A szlávság legrégibb ismert hazája a Kárpátok, a Dunatorkolat, a Visztula és a Dnyeper által határolt terület volt, ahová a finn kultúrától mentes, magasabb, északi régiókból jutott. Erről a területről már viszonylag korán, az V. század közepe táján megindul az egyes törzsek széttelepedése, nyilvánvaló összefüggésben az európai népvándorlás nagy mozgalmával. A szlávság zöme azonban az avaroknak a VI. század második felében való megjelenéséig kétségkívül régi lakóhelyén tartózkodott. Midőn az avarok a VI. század derekán átlépik a Volgát, nyomban a szlávok telepeibe ütköztek és rövidesen kialakul köztük a hódítók és alávetettek jellegzetes viszonya.

Gazdasági, kulturális és politikai érzék tekintetében a szlávok ősei messze elmaradtak az iráni, germán és török népek mögött. Idegen kultúrhatástól nem érintett törzsek még a IX. században is sűrű erdőségekben, egy kezdetleges föld- vagy mocsárár körül nemzetségek szerint elkülönülve tanyáztak. Főleg apró állatok tenyésztéséből és kezdetleges formák között űzött földművelésből tengették életüket, melyben a zsákmányoló élelemszerzésnek is döntő szava volt. A nemzetséget meghaladó politikai szervezettel nem rendelkeztek, rétegezetlen társas közösségeik csak egy-egy vérbosszúhadjáratra egyesültek, hogy azután ismét atomjaikra bomoljanak. Fejlettebb katonai és politikai kultúra kialakítására képtelenek voltak: a világtörténet nem ismer egyetlen olyan államalakulatot sem, mely valamely szláv nép idegen hatástól mentes műve volna és ne germán vagy török fajú népek szervező tevékenységének köszönhetné létét. A régi szláv hagyományban élő kegyetlen bánásmód ellenére a szlávság egyik legnagyobb hatású tanítómesterévé az avarok váltak. Miután földművelése, mint hamisítatlan steppenépnek, nem volt, növényi táplálékkal terményadó formájában a szlávok látták el őket. A szláv nemzetségek élére már korán avar vezetők kerültek, akik ezt az adót rajtuk behajtották és később politikailag is megszervezték őket.

Az avarok a Kárpátok medencéjét már a szlávok nagy tömegét maguk előtt terelve vették birtokukba s őket mindenütt a településük perifériáján helyezték el. Így a Visztula–Kárpátok–Dnyeper–Alduna közötti területről kiinduló kelet-nyugat irányú szláv vándorlást s a Dunavidéken való elhelyezkedést nem egy szervezett nép honfoglalásának, hanem kizárólag hatalmas urai tudatos helyváltoztatásának kell tekintenünk. Miután pedig az avar uralom a történeti Magyarország területén kívül Csehországra is kiterjedt, nyugodtan állíthatjuk, hogy a szlávság cseh, morva és tót ágainak mai elhelyezkedése az avarok műve volt. Ugyanez a hatalmas nomád nép indítja meg délre, a Balkán-félsziget irányába való vándorlásukat is. A keletrómai császárság ellen vívott harcaikban már óriási számban vesz részt az avarok által jórészt gyalogsággá szervezett szlávság. A rájuk vonatkozó bizánci leírások már szemléltetik azt a hatást, amelyet életmódjukra az avarok gyakoroltak. Kezdetleges szokásaikhoz avar allürök járulnak. János ephesosi püspök szerint „minden gond nélkül laknak és tanyáznak a római provinciákban, rabolnak, pusztítanak és gyujtogatnak. Meggazdagodtak, aranyuk és ezüstjük, méneseik és sok fegyverük van és megtanultak háborút viselni, akárcsak a rómaiak. És mégis együgyű emberek ezek, akik az erdőkön és a fátlan területeken kívül nem mernek mutatkozni”. Avar vezetés alatt az Aldunán és a Száván át óriási tömegekben lepik el a balkáni provinciákat, nem csupán azért, hogy ott uraik parancsára pusztítsanak, hanem, hogy állandóan meg is telepedjenek. A szlávok szereplése a Balkánon így a VI. századdal veszi kezdetét és avar kezdeményezés eredménye volt. Ahogy azonban az avar uralom aláhanyatlott, az ottlakó szlávok kapcsolata egykori uraikkal megszakadt. A Balkán-félszigetnek északi része az Antivari-Ochrida-Kasztoria-Thesszaloniki vonalig a VII. század közepén szláv törzsek kezébe került, melyek lassú asszimilációval magukba olvasztották a régi illir-trák és romanizált lakosságot. Ezzel szemben a félszigetnek déli része, Thesszália, Epirusz és Hellasz a szláv elem jelenléte ellenére is görög maradt, illetőleg később elgörögösödött. Minden valószínűség szerint a délibb részekről indult meg a X–XI. század folyamán a vlachnak nevezett romanizált pásztornép, a mai oláhság ősének mozgalma északkelet felé. A Balkán-félszigeten az egész középkor folyamán a szlávság a Száva forrásaitól egészen a pontusi síkság pereméig egyetlen összefüggő nyelvi és etnikai egészet alkotott. Ezen a területen tűnnek fel a IX. századtól kezdve horvát és szerb néven emlegetett néptörzsek, míg a Balkán-félsziget északkeleti szlávsága egy hódító török népnek, a VII. század második felében a Balkánon megtelepedő bolgárságnak nevét vette fel. A vékony török uralkodóréteget a szláv lakosság rövidesen felszívta, a nélkül azonban, hogy a népből a török tulajdonságok, a politikai érzék kiveszett volna. Míg a szerbek és horvátok csak későn, a bizánci birodalom gyengülésével párhuzamosan építik ki államalakulataikat, addig a bolgárok a Balkánon Bizánc félelmes riválisaivá nőtték ki magukat. A déli szomszédság, a bizánci kultúrfölény hatásától mégsem tudtak szabadulni és különösen a kereszténységnek a IX. század második felében történt fölvétele után megindult a feltartóztathatatlan bizánci térfoglalás, mely végül is az önnálló bolgár államiság teljes bukásával végződött (1018). A szerbek és horvátok kezdetben ugyanolyan laza nemzetségi szervezetben éltek, mint általában a régi szlávok. A szerbek különböző törzsei felett zsupánok gyakorolták a bizánci főhatalom nevében a fennhatóságot s szerepük csak a XI–XII. században, a bizánci hatalom hanyatlása óta mutat emelkedő tendenciát. A XII. század második felében ölt csak határozottabb alakot az első szerb nemzeti dinasztiának, a Nemanidáknak a szerb nép feletti uralma. I. István 1217-ben a pápától nyert koronával megkoronáztatja magát, azonban rövidesen függetleníti magát Nyugattól és testvére, Szent Száva megalapítja az önálló ortodox szerb nemzeti egyházat. A bizánci hatalomnak a XII. század végén történt felbomlása után az évszázadokig elnyomott bolgárok is felszabadítják magukat. 1186-ban az Asenidák egy bolgár, kún és oláh etnikumra támaszkodó államot alapítanak, mely egyházi tekintetben rövidesen a szerb példához igazodik. A Kapella hegység és a Kulpa folyó közén megszálló horvátok kezdetben szintén bizánci fennhatóság alatt állottak, az avar uralom bukása után azonban a frankok terjesztették ki rájuk hatalmukat. Az önálló politikai fejlődés a X. században indul meg és a Tirpimiridák horvát királysága az Adriai-tenger és a Száva közén pápai támogatással a XI. században jelentékeny nyugati hatalommá növi ki magát. A keleti Alpokban ugyancsak avar kezdeményezésre megtelepedő szlovének a IX. században frank, majd német fennhatóság alá kerülnek. A délszlávságnak ebben a politikai és kulturális megoszlásában is érvényesülnek Kelet és Nyugat rivalizáló erői. Míg a szerbek, bolgárok és a XIV. század elején az államalakulás stádiumába jutó oláhok Bizánc politikai és kulturális örökségét veszik át s a legújabb időkig társadalmi fejlődés, szellemi beállítottság tekintetében is elkülönültek Nyugattól, addig a horvátok és szlovének katolikusok és ezzel nyugatiak maradtak.

A szlávságnak az avar uralommal összefüggő délre-költözése nem érintette Pannónia és Erdély térségeit, melyeket az avarság szállott meg. A szlávok nagyobb arányú beszüremkedése Pannónia területére csak az avar hatalom összeomlása és a dunavölgyi frank uralom kialakulása óta vette kezdetét. A frankok már a IX. század folyamán érintkezésbe léptek a Dunától északra és a Kárpátoktól északnyugatra elterülő vidékek szláv népeivel, melyeknek politikai megszervezése, a keresztény hitre való térítése is az ő nevükhöz fűződik. A frank hatalom bomlása következtében a mai Morvaország és az északnyugati felvidék szlávsága politikailag is függetleníti magát és a IX. század harmincas éveiben megalakult az úgynevezett nagy-morva-birodalom, amely azonban nem volt egyéb rokonnyelvű törzsek laza halmazánál. Sokkal később indul meg a cseh nép politikai fejlődése. A IX. században a csehek még számos nemzetségfő uralma alatt élnek, akik 845-ben Regensburgban felvették a keresztséget és elismerték a frankok fennhatóságát. Egyideig a nagy-morva-birodalom kötelékébe tartoztak s csak annak bukása után mutatkozik náluk nyoma az egység felé haladó politikai fejlődésnek. A X. század folyamán a cseh föld a Przemysl-család részfejedelemségei között oszlik meg s csak a század legvégén mutatkoznak a német fennhatóság alatt álló egységes cseh fejedelemség körvonalai.

A Kárpátok övének gyéren lakott szláv, frank, avar és bolgár töredékei fölé egy új steppenép, a magyar terjeszti ki hatalmát. Ez az uralvidéki eredetű, finn-ugor nyelvű, de megjelenésekor bolgár-török műveltség jellegét mutató lovasnomád nemzet a keletről előrenyomuló besenyőktől szorítva 896-tól kezdve birtokába veszi az egész Duna-medencét, melynek elsősorban központi és nyugati területeit szállotta meg. Marcus Aurelius császár óta a honfoglaló magyarok fejedelme, Árpád volt az első, aki a letelepedés tervszerűségéből megállapíthatóan ennek a területnek természetes egységét és az uralomnak ebből adódó következményeit felismerte s ezzel az 1000 éves magyar államiság alapjait lerakta. A magyarság a X. század folyamán egymásután vezette portyázó hadjáratait Németország, Itália és a bizánci birodalom kultúrterületei felé. Mindent elsöprő lendületük hosszú ideig nem talált ellenállásra s csak a X. század harmincas éveitől kezdve az európai államrendszerben bekövetkező tisztulási folyamat állította meg előnyomulásukat. A riadei (933), lechmezei (955) és arkadiopoliszi (970) vereségek, melyek a portyázó magyarokat az újjáéledő bizánci és német nagyhatalom részéről érték, kényszerítették őket régi életmódjuk feladására. A két világhatalom az osztrák határgrófság megalakításával és Kelet-Bulgária bekebelezésével a magyar törzsek szállástelepeinek közvetlen közelébe nyomult és úgy látszott, hogy ez a nép sem kerülheti el az avarok sorsát. Ebben a válságos helyzetben ismerte fel Géza fejedelem és nagy fia, Szent István, a kibontakozás egyedül lehetséges útját, tudniillik a keresztény Nyugat életformájának elfogadását. Az a keresztény királyság, melyet Szent István a nomád törzsszervezet romjain megalapított, ugyanarról a politikai érzékről és bölcseségről tanúskodik, mint amely a honfoglalás hősében, Árpádban nyilatkozott meg. Az a keresztény szellemű, de sajátságaiban a keleti eredetet eláruló monarchia, melyet az Árpádok a Kárpátok övében megteremtettek, napjainkig szóló bizonyítéka nem csupán a pusztai népek politikai érzékének, de egyben kulturális fogékonyságuknak is. Ez a XIII–XIV. és XV. század folyamán magát nagyhatalommá kinövő magyar királyság társadalmi és politikai szervezetében éppen úgy a nyugati kultúra gyermeke, miként egyházi berendezkedése, műveltsége és világszemlélete is annak mutatja. Egész középkori léte folyamán előretolt őrse volt a Nyugat életformájának a bizánci-Iszlám kultúrkörrel szemben.

A magyar medencétől északra, északkeletre és északnyugatra lakó szláv népek a IX. századtól kezdve germán politikai alakulatok befolyása alá kerültek. A csehek mellett e szlávok közül az Elba mentén lakó liuticokat, szorbokat és dalamancokat kell megemlítenünk, akiket a X. században kelet felé terjeszkedő szász hatalom szervezett határgrófságokba. Az Oderától keletre és a Kárpátoktól északkeletre lakó lengyelek, illetve oroszok felé szintén a germánság nyujtotta ki kezét. A délorosz folyamrendszer vidékének egyes pontjain a dél felé irányuló kereskedelmi forgalom természetes következményeként árulerakodó telepek, nagyobb községek, majd városok keletkeztek. Ezekben a városokban tűnnek fel a IX. század folyamán a germán Északnak élelmes kereskedői, a varégoknak nevezett normannok. A központokban lassan magukhoz ragadják a politikai vezetést és egy-egy tekintélyes kereskedő köré, vagyonának védelmére, jobbára varégokból álló és az ógermán „kíséretre” emlékeztető harcos alakulatok, druzsinák, csoportosulnak. Ezek a normann városközpontok a X. század folyamán öltenek határozottabb állami formákat. Egymásután születik meg a kievi, novgorodi, majd később a volodineri, szmolenszki fejedelemség. Ezek a délorosz államalakulások városi jellegüket mindvégig megtartották s csak a középkor végén előtérbe lépő moszkvai nagyfejedelemségben jelentkezik először a későbbi orosz államiságra jellemző autokratikus színezet.

Ebben az átalakulásban az a nagy változás tükröződik, amely az orosz életben bizánci hatásra végbement. Bár a délorosz államrendszer kialakítása a germán Észak műve volt, ez az eredeti jelleg az idők folyamán e terület ősi kultúradottságainak megfelelően fokozatosan halványodott. Dél-Oroszország az ókortól kezdve a pontusi kereskedővárosok révén állandóan görög hatás alatt állott. Az államalapító varégok is a világ nagy központja, Konstantinápoly felé tekintettek és így nem véletlen, hogy a kereszténységet és a magasabb műveltséget a Boszporusz partjáról importálták városaikba. Ciril és Metód nagyjelentőségű tevékenysége révén Bizánc rendelkezett azokkal az eszközökkel, melyekkel ortodoxiáját a szlávok felé eredményesen közvetíthette. Az ószláv irodalmi nyelv hódította meg Bizánc számára a bolgárokat és ugyanezen a nyelven szóltak az oroszokhoz a Konstantinápolyból importált szent könyvek is, melyek rövidesen egy nagy ószláv irodalom kialakulására vezettek. Ezzel a nagyjelentőségű ténnyel a varégok alapítása mindinkább eltávolodott germán alapjaitól s vált Oroszország, különösen a későközépkortól kezdve, Bizánc egyházi és politikai hagyatékának örökösévé (caesaropapizmus) és folytatójává.

Ugyancsak egy normann kalandor, Dago szervezte meg az Oderán túl lakó lengyel szlávokat is, aki I. Mieszkó (960–992) néven a Piasztok dinasztiájának megalapítójává vált. A német határgrófságoknak szívós előnyomulása következtében azonban ennek a normann alapításnak másként alakult a sorsa, mint aminő Rurik orosz kezdeményezésének osztályrészül jutott. A lengyelek történetük első századaiban nem vonhatták ki magukat a szomszédos német nagyhatalom befolyása alól és így náluk a politikai, társadalmi és egyházi szervezetnek nyugati formája honosodott meg. Bár a későközépkori Lengyelország lerázta magáról a német fennhatóságot, ez a változás nem érintette a nyugati latin jelleget. Lengyelország Csehországgal, Magyarországgal és Horvátországgal egyetemben a középkor folyamán Nyugatnak egy sajátos, egyéni színezetű kultúrterületét alkotja, mely éles ellentétben áll az orosz és délszláv alakulatokkal, melyekben kezdetben a bizánci, később a szerbeknél és bolgároknál az Iszlám hatása érvényesült. Ha mármost ennek a latin-keleti szférának a nyugati kultúra törzskerületeihez való viszonyát akarjuk jellemezni, akkor azt kell mondanunk, hogy a lengyel, cseh és magyar kultúrák jellegzetes szinezetüket a feléjük áramló germán-román hatások szláv és magyar népi műveltséggel való találkozásának köszönhetik. A nyugati kultúra tanulékony és fogékony népekre talált, akik a maguk ízlése szerint alakították át azt, amit a Nyugat nyujthatott nekik. Így ennek a keleteurópai szláv-magyar területnek a jellegzetességét a fejlődésnek a nyugatitól sokban eltérő tempója adja meg. Bizonyos intézmények átvétele elől ez a terület következetesen elzárkózott: a cseh, lengyel és magyar politikai és társadalmi szervezetben Nyugat legjellegzetesebb középkori intézménye, a hűbériség – például – sohasem jutott komoly szóhoz. Ugyanezzel a periférikus helyzettel függ össze, hogy ezekben az országokban Nyugat legfrissebb „divatjelenségei” mellett francia, német és angol földön már régen letűnt archaikus formák még elevenen hatnak. Oly jelenség, melyet e népek életében mind a mai napig megfigyelhetünk.