ELSŐ RÉSZ: A FÖLD MEGHÓDÍTÁSA

ELSŐ FEJEZET: A FELFEDEZÉSEK

A KÖZÉPKORI EURÓPA kultúrája önmagába mélyedő volt, szemben az antik és az arab kultúrák aránylag gyors, földrészeket átható terjedésével. Annál feltűnőbb az, hogy az újkor elején, pár emberöltő alatt, éppen ez a kicsiny politikai és társadalmi egységekre darabolt földrész ismeri fel és kezdi gazdasági-politikai hálózattal átszőni a Földgömb összes tengereit és kontinenseit.

A felfedezések kora a középkori európai társadalomfejlődésnek erejét bizonyítja, olyan szerveződést, amely minden más elmúlt és élő társadaloménál mélyebb s hatalmasabb. A Föld meghódítását nem szabad csupán az újkori fejlődést szerencsésen ösztönző eseménynek látnunk. Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a gyarmatok birtoka új, eddig lényegtelen elemeket vitt bele az európai társadalomfejlődésbe: a többé-kevésbbé nyers kizsákmányolás lehetőségeit, a gazdagodásnak és a hatalomnak külsőleges módszereit s ezzel mintegy régi, primitívebb, az antik s arab kultúrára oly végzetes utakra vitte Európa társadalmait, siettette haladásukat a sekélyes kapitalizmus és imperializmus felé. Tehát a tengerentúli hódításokban is elsősorban az érdekel bennünket, hogy az európai társadalmi-gazdasági fejlődés milyen módszerekkel dolgozott, győzte le idegen kultúrák ellenállását, tartotta meg fölényes helyzetét. Az a kevés technikai előny, amivel a felfedezések, különösen az ázsiai kultúrákkal szemben, megindultak, hamar kiegyenlítődhetett volna, ha a belső fejlődés Európát nem képesítette volna oly szervezetek kibocsátására saját társadalmának mélységeiből, amelyeknek szívós, eleven fonadékából semmi idegen társadalom sem tudott kibontakozni, amiket nagy viszontagságok, katasztrófák, ellenségeskedések sem tehettek tönkre. A XVI. század a vakmerő nyereségvágy kalandos korszaka, uralkodók és harcias vállalkozók vezetésével; a XVII. században széles társadalomrétegek szakszerűbb vállalkozása veszi át szerepüket. A XVIII. század végétől pedig, a hatalmi eszközök mellett, az ipari termelés munkája, főként pedig az európai társadalomfejlődés leghatalmasabb eredménye, a gépi technika biztosította a vezetést az európai ember kezében. Másrészt azonban kétségtelen, hogy ha az antiknál, arabnál magasabb munkamódszerekkel is, de idővel az európai élet nagymértékben a gyarmatok kiaknázására alapozódott és ezzel sorsa mindinkább függésbe került attól, akár a római birodalom élete a provinciák jövedelmeitől.

Már a XII. századtól mutatkozik az európai társadalomnak expanzív ereje, főként az itáliai városok hatalmi-kereskedelmi hódításában a Levantén, a Fekete-tenger partjain. Csodálatosképpen hamarosan megváltozik a terjeszkedésnek iránya. A nyugati és északi országok fejlődése, termelése s egymásközti forgalma az Atlanti-Óceánt tette a hajózás elsőrendű színterévé. A Földközi-tengernek, az ősi keleti kultúrvidékeknek eljelentéktelenedése már jóval a fölfedezések előtt megkezdődött. A XV. században már a Spanyol-félsziget partjai lépnek előtérbe az itáliaiak mellett, eleinte a Földközire nézők, Barcelona kikötőjének vezetésével, majd az Atlantira nézők, Lisszabon központtal, az északi és déli Európa forgalmának közvetítőjével. A tengerentúli felfedezések csak véglegessé tették a hajózás frontjának ezt a változását, ami tulajdonképpen Nyugat-Európa forgalomgazdaságának elmélyülését kísérte, s önállósodását az előázsiai és északafrikai ősi kultúrvidékek gazdaságától; a keleti luxuscikkek kereskedelme helyett az európai termelésnek nagyszabású forgalma volt kialakulóban. Az antik és az arab expanzió óriási távolságokat átfogó forgalommal dolgozott. A rómaiak ismerték egész Európát, ha északi körvonalait még nem is; a germán területeket, a Kárpátok ívét, némiképpen az orosz síkságokat is. Közép- és Dél-Ázsiával élénk összeköttetésben állottak, sőt Kínával is kereskedtek. Afrika a sivatagokig az övék volt, a Nílus forrásaihoz expedíciókat szerveztek. Az arabok felhasználták s részben felül is múlták az antik eredményeket; Madagaszkárig nyúltak le telepeik, kultúrájuk a Szunda-szigetekig hatott, Kínában egész városnegyedeik voltak. Volt olyan arab utazó, aki a Szenegáltól egészen a Jeniszei vidékéig járt, figyelt és jegyzett. A kereskedelem mögött mindkét korszakban jóideig hatalmas világbirodalom támogatása állott. A középkori Európa a szorongó parti hajózás vidéke; még államokon belül is külön jogokkal, kiváltságokkal és aztán a tengerentúli hódítás is a különböző államok s kiváltságolt szervezetek egymásközti véres versenyével folyt évszázadokig. Éppen ez figyelmeztet arra, hogy miben rejlett az európai expanzióknak kimeríthetetlen belső ereje. A tengerentúli kereskedelem, a gyarmatok birtoka sokáig csak külsőleges függvénye az európai fejlődésnek, míg az antik s arab lendületnek mindjárt lényegévé vált a hódítás, a kizsákmányolás.

A szűk, helyi fejlődésre szorítkozó intenzív munka alapozza meg az európai terjeszkedést; ez teszi fejletté a fegyver és a hajózás technikáját is. Más kultúrákban régismert természeti jelenségek az európai társadalom feldolgozásában válnak használható technikai találmányokká, a lőpor csak itt teremti meg a lőfegyvert. Az antik és az arab hajózás a távolságot a vontató erő sokszorosításával győzi le, rabszolgamunkával; az európai társadalmasodás módja ezt nem engedi meg, a hajós a maga erejére van hagyatva. Másrészt azonban éppen ezért a tengerpartok beható ismeretére szorul, a kikötők és a partok urai, a kereskedőtestületek részletesen kidolgozott jogviszonyokat teremtenek, saját anyagi érdekükben a közlekedés beható szabályozását. Ez évszázados apró munka a késői középkorban a közlekedési vonalak, távolságok, partok, áramlatok, zátonyok térképszerű regisztrálására vezetett, s többek között a mágnestűvel való hosszas kísérletezések után a pontos, megbízható tengeri kompassz kialakítására, sokkal tökéletesebben, mint az araboknál. Mint minden részleteiben gondosan szervezett munka, amely szakszerű ismereteken és nem mások dolgoztatásán alapszik, a középkorvégi intellektuális fejlődés az európai hajós mesterségét is öntudatossá, biztos számításon alapulóvá tette.

Ezt az európai hajóst, a középkori társadalomnak ezt a növendékét kell látnunk a tengerentúli vidékek felfedezőjében. Technikai fölénye még nem jelent sokat, különösen az arab és az orientális társadalmakkal szemben, tudásanyaga sem sokkal bővebb. De minden gondolat, terv hatalmas, kipróbált tapasztalati anyagon alapszik. Az európai társadalom szervezete intézményesen használhatóvá tette a tapasztalati eredményeket, soha el nem ért arányokban közvetítette az ismereteket, a kézimunkától kezdve az elvont gondolatokig. Minden munka s minden vállalkozás mélyen beilleszkedik a társadalom munkaszervezetébe, reálissá válik, a generációk gyakorlatán alapuló biztosság érzésével, nem hagyatkozik csupán az elméleti tanításra és az egyéni képességekre, vakmerőségre. Távoli, ismeretlen tengereken is a munkának ez a tudatossága biztatja a hajóst. Az európaiak felfedezései ezért nem maradtak elszigetelt előtörések, hanem a társadalomból kiinduló és egyre növekvő hullámok sorozata követte egymást, mindig szélesebb rétegek vállalkozásai, mindig magasabbfokú, szakszerű szerveződéssel.

Míg Bizánc területén, amelyet nem hatottak át a nyugati társadalmasodás módszerei, a középkor végén a török hatalom vetette meg lábát, addig a spanyol félszigetről éppen akkor szorította ki az Iszlám uralmát a nyugati kereszténység. Az első tengeri hódítások a nyugati társadalom eme diadalmas előnyomulásának folytatásai. A XV. sz. első felében egy portugál királyfi, Tengerész Henrik (1394–1460) szervezte meg e vállalkozásokat: Afrika ismeretlen nyugati partjain a mórok hátába akartak kerülni, a régi irodalom alapján János papnak legendás keresztény országát felkeresni, egészen Indiáig elhatolni és ezzel a pogányok kezéből kiragadni az orientális cikkek s fűszerek közvetítő kereskedelmét. Tehát vallásos és gazdasági célok egyaránt lelkesítették e vállalkozásokat. A herceg tudós kört alakított ki maga mellett, szakembereket képzett ki nautikai iskolájában; az első kísérletek sikere nemcsak európai hírnevet, hanem minden nemzet szakértőinek érdeklődését és közreműködését is vonta maga után. Először az Azori-, a Kanári-szigetcsoportokat és Madeira szigetét fedezték fel, azaz illesztették bele véglegesen az ismeretek táborába, mert hiszen e szigeteket az olaszok és spanyolok már régebben is érintették, némely térképen fel is voltak jegyezve, de a portugálok nem tudtak róluk. A forró égövet halálos, lakhatatlan vidéknek tartották a középkorban, félelmetes hírét növelte a Bojador-fokon túl egy hideg áramlat ködös „sötét tengere”. 1434-ben e fokon túlhajózott egy ifjú nemes, aki királya elvesztett kegyét akarta vakmerő tettével visszaszerezni, 1445-ben elérték Afrika legnyugatibb pontját, a Kap Verde-t: az aranypor-vidékek vonzották ezután a vállalkozásokat s itt találták az első göndörhajú négereket is, szintén értékes kereskedelmi cikket ezután évszázadokon keresztül. A fogoly bennszülötteket nyelvtanulásra használták fel, az új területeken telepeket létesítettek, rendszeres cserekereskedelmet kezdettek, behatoltak a szárazföld belsejébe is és így lassanként rájöttek, hogy nem a világtól elszakított területekről van szó, hanem fölfelé, a Földközi-vidék barbareszk államaival élénk összeköttetésben álló népekről, amelyek csak az európai kultúra számára nem voltak még regisztrálva. A herceg halálakor tehát már túlhaladták ez irányban az antik ismeretek határvonalát, a trópikus égöv minden organikus életet megölő legendáját megcáfolták. A portugál királyok ezután kereskedőknek adták bérbe a további vállalkozásokat, azzal a kötelezettséggel, hogy minden évben egy bizonyos partsávot felkutassanak. 1471-ben áthaladtak az Egyenlítő félelmetes vonalán, 1484-ben a Kongo-folyóban is mélyen felhajóztak. 1486-ban Bartolomeo Diaz másféléves vállalkozása elérte a Jóremény-fokot. Addig általában azt hitték, hogy Afrika délen úgy keletnek mint nyugatnak elhajlik és körülfogja az Indiai- és az Atlanti-Óceánt, amelyeket a Földközi módjára beltengereknek képzeltek el. Most tehát kitűnt, hogy Afrikát körül lehet hajózni és így tengeren közelíthetik meg India mesés kincseit. Mégis mintegy húszéves szünet következett ezután, csak Kolumbusz útja ösztökélte új vállalkozásokra a portugálokat. De a felfedezések kihasználása azért szervesen folyt tovább, az új területeket címeres oszlopokkal vették portugál tulajdonba és a pápától 1484-ben bullát eszközöltek ki, amely egész Indiáig a portugálok jogának ismerte el a terjeszkedést. Az új eredmények Európa közkincsévé váltak. A kozmográfia kimozdult régi, elméleti keretei közül, a német Johannes Müller (Regiomontanus, 1436–76), aki Mátyás király udvarában is működött, a tengeri helymeghatározás számára kimerítő csillagászati táblázatot állított össze és egyik tanítványa, a nürnbergi Martin Behaim, aki résztvett a Kongo-expedícióban, elkészítette az első valóságos földgömböt, amely a földrészeket – persze még Amerika kivételével – reális alakjukban igyekezett ábrázolni, míg az antik csak a sematikus ábrázolásig jutott el. A Föld alakjának, a földrészek és tengerek elhelyezkedésének kérdése ezzel – mintegy apró tapasztalatokból felnőve – gyakorlati probléma lett Európa számára. Már az ókorban is ismerték a Föld gömbalakját; Ptolemaeus (Kr. u. II. sz.) geocentrikus világrendszere mellett egyes filozófusok már sejtették a Föld tengelykörüli forgását is. A mi középkorunk e világképről megfeledkezett, gyakran még arról is, hogy a Föld szférikus, lebegő égitest és egy végtelen hegyszerű építmény tetejének képzelte el, korong-felületnek, köldökén Jeruzsálemmel, keleti szélén a paradicsommal. De a XIII. sz.-tól a szakértők körében már ismét természetszerűvé lett a gömbalak-felfogás, bármennyire nehezen tudták is egyesek beleélni magukat az antipodus-emberiség gondolatába. A csillagászati helymeghatározás ismét meggyökerezett a gyakorlati hajózásban is, bár inkább csak a szélességmeghatározás tudott megközelítő pontosságot elérni, a hosszúság a pontos óra feltalálásáig inkább csak a távolságbecslésre volt bízva. Az észak-déli útirányokban – mint az afrikai felfedezéseknél is – tehát könnyebb volt a tájékozódás, mint a kelet-nyugati irányban, amerre Kolumbusz útja is vitt. Az ő hajói Amerikából visszajövet úgy a szélesség, mint a hosszúság irányában körülbelül ezer kilométert tévedtek.

I. M. BEHAIM ÉS J. SCHÖNER GLÓBUSZAI

A Földgömbnek kerületi nagyságát már az ókorban meglehetős helyesen 40.000 km-re számították. De még a későközépkorban is óriási kiterjedésű szárazföldeket képzeltek el a Föld felszínén, annak ellenére is, hogy Amerikáról még nem tudtak. Eurasiát kb. 230° kiterjedésre becsülték, tehát a földkerület kétharmadára. Minthogy a középkori utazók, különösen Marco Polo (XIII. sz.) leírásai Ázsia legkeletibb széleiről is szóltak, a művelt, olvasott középkori emberben nem volt meg a Föld ismeretlenségének nyomott hangulata, amit ma róla fel szoktunk tételezni. Inkább csak a forró és hideg égövek csodás formájú ismeretlen népeiről szóltak a mesék, máskülönben pedig a spanyol szakértők tanácsa Kolumbusszal szemben azzal érvelt, hogy mit akar még felfedezni e világon, amikor már úgyis mindent ismerünk. Cristoforo Colombo (1446 kör. – 1506) éppen Eurasia kiterjedésének hatalmas túlbecsülése miatt becsülte túlkicsinyre az Atlanti-óceánt és erőszakolta India megközelítését nyugati irányban. Autodidakta ember volt, ha tudósabb kozmográfus lett volna, kevesebb önbizalommal lépett volna fel tervével. Hosszú évek sikertelen ajánlkozásai közben is bámulatos hajlíthatatlansággal ragaszkodott feltételeihez, amelyek a felfedezendő Indiáknak szinte második uralkodójává és haszonrészesedőjévé tették volna őt és családját. Egyéniségéről sok az ellentétes felfogás, hiszen ő maga is szerette ködbe burkolni személyét, származását. Körülbelül bizonyos, hogy Genovában született, posztószövő- s kereskedő-családból s eleinte maga is e mesterséget folytatta. A magasabb, egyetemi tanulmányairól szóló hírek nem bizonyultak valóknak – de akkor éppen a szövőipar jelenti az igazi európai miliőt, Lombardiától Angliáig, a kézimunkától a könyvtudásig tájékozódó hivatást; az első tömegipar, a kisember anyagi és szellemi kultúrájának felnevelője. Kolumbusz családja elszegényedett; ő maga hajóútjain eljutott Észak-Angliáig. Portugáliába kerülve egy nemes leányát vette el, alkalma lett olvasásra, tervezgetésre s utazásra az afrikai partok mentén Guineáig. Irataiból nem érzik a fölényes újkori „racionális” szellem, olvasmányait, amelyek nem a legmodernebbek voltak, szószerinti tekintélyeknek tisztelte, szeretett zsúfolt idézetekkel hatni, víziói voltak, küldetését gyakran érezte isteni inspirációnak, bibliai prófécia beteljesülésének. Egyébként egy Toscanelli nevű firenzei természettudós térképvázlatára támaszkodott „indiai” útjában, amely Marco Polo „Zipangu”-ját (Japánt) az akkori felfogás szerint túlközel képzelte el Európához. Portugáliában magasképzettségű szakkörök voltak már, amelyek semmi újat sem láttak Kolumbusz érveiben és biztosabbnak tartották az afrikai utat India elérésére. Nem a sikertelenség, hanem a törvényekkel való valami összeütközés miatt hagyta el Kolumbusz sietve ez országot, a spanyoloknál próbálkozott hosszasan, míg véletlenül a ferences barátok pártfogása, a kereszténység terjesztésének világperspektívája által, a királyi pár jóakaratát meg nem szerezte számára. A feljegyzésekből kivehető, hogy hosszas, meghitt tanácskozások folytak a királyi párral, különösen Izabellára hatott Kolumbusz mély önbizalma, Ferdinánd sokáig húzódozott a tervtől. A spanyol szakértő tanács tudásra meg sem közelítette a portugált, lehetetlen kérdésekkel gyötörte Kolumbuszt – például, hogy ha a Földgömbön le is jutna Indiáig, miként tudna visszafelé, a gömbön felfelé, hazahajózni? De a mórok ellen vívott győzelmes végső harcok megteremtették a kellő hangulatot. Granada bevételénél írták alá a felségek a szerződést, amely siker esetén az admirális és a grand rangját, a birtokba veendő földek alkirályságát biztosította Kolumbusznak s leszármazóinak is, azonkívül az új területekkel való kereskedelem államjövedelmeinek egytizedét is.

Felszerelése nem volt valami különösen modern s gazdag. Három hajója összesen alig több ötszáz tonnánál, mintegy másfélszáz főnyi legénységgel. Így is a királyi kincstárnok előlegezte a magáéból az államnak a költségeket, részben pedig egy spanyol nagykereskedő család, amelynek tagjai is résztvettek az expedícióban. 1492 aug. 3-án indultak, de a Kanári-szigeteken heteket töltöttek hajójavítással. Innen szeptember 6-tól október 12-ig tartott útjuk az első amerikai szigetig. Bizonyos, hogy ily hosszú nyilttengeri utazás még nem szerepelt a felfedezések történetében s különösen ilyen elmélettől megszabott útirány nem. A legénység már a tizedik nap kezdett összebújni, morogni, baj volt még az is, hogy folyton kedvező szél fújt, mert hiszen akkor erre nem járnak olyan szelek, amelyekkel vissza is lehet jönni. Nem bíztak Kolumbuszban, csillapítania, a gazdag nyereséggel bátorítania kellett az embereket, de nem igaz, hogy összeesküvésig, kényszerű egyezkedésig fajult volna a dolog. Ő maga kettős hajónaplót vezetett, az egyiket a legénység számára, a megtett utat kisebbnek tüntetve fel. Hangulatának hű tükrei e naplók; üdén, a tengert élvezve, évtizedes küszködés után a csodálatos szerencse felé haladásnak tudatában telt ideje. Az akkori jó itáliai hajósiskolához illő könnyedséggel vezette hajóit, de nem azt felülmúló szakértelemmel. Mégis éles megfigyelő, a mágnestű elhajlásaira, a klímaváltozásokra, a tengeri áramlatokra vonatkozó jegyzeteinek kezdeményező tudományos értékük volt.

Toscanelli térképe szerint már rég el kellett volna érniök Japánt. Kolumbusznak, éjszakázástól elgyötörten, már víziói vannak; az őrök többször látnak szárazföldet, hálaadó ima, zsoltár hangzik már fel, s végül ködpadnak bizonyul a vélt szárazföld. Végül okt. 12-én éjjel a holdfényben megcsillant a szigetnek partja, amelyet San Salvadornak neveztek el azután. Kolumbusz teljes díszben szállott ki s meztelen bennszülöttek csődülete között nótáriusi oklevéllel vette spanyol birtokba a szigetet.

Gazdagságot nem találtak, legfeljebb értéktelen aranylemez-ékszereket. Kincsek után tudakozódván, Kuba, majd Haiti szigetére jutottak, valamivel kulturáltabb népekhez, de korántsem a remélt gazdagságokhoz. Kolumbusz egyik hajója meg is szökött tőle, önálló kincskereső útra, a másik zátonyra került, úgy hogy a legénység egy részét erődített, ágyúval is ellátott telepen, Haiti szigetén hagyta. Maga a legkisebb hajóval indult hazafelé, indiánokat s trópusi ritkaságokat hozva mutatóba; útközben csatlakozott hozzá az eltávozott hajó is. Dicsőségét élvezendő, kitért Lisszabonba, ahol a portugál király a spanyol grandot s admirálist megillető dísszel fogadta őt. 1493 márc. 13-án ért vissza Palos kikötőjébe, ahonnan elindult. Pár hónapig dicsőségben úszott itthon, de már 1493 szeptemberében új útra indult, 17 hajóval, nagy felszereléssel, foglalásra, telepítésre, tudományos megfigyelésekre. A haiti telepet addigra legyilkolták a bennszülöttek, s az új expedíció telepesei sem találtak kincses földeket, csaknem hároméves távollét után sem. Kolumbuszt fényes fogadtatás várta ismét otthon, de a csalódást már nem lehetett takargatni: az Indiák gazdag zsákmányreményei nem váltak valóra.

Kolumbusz nem tudta mire vélni, hogy a felfedezett vidékeken semmi sem egyezik az ő olvasmányainak adataival; Kuba szigetére rá akarja erőszakolni, hogy a kínai kontinenshez tartozik, áltatja önmagát s másokat is. Harmadik útján, 1498-ban, eljutott a délamerikai kontinensre, az Orinoko torkolatához: a folyóvíz tömegében megrendült lélekkel a paradicsom hegyéről leömlő áradatot lát, még a Föld szférikus jellegében való hite is megingott, a világkupola lábainál képzeli magát, az emlőformájú Föld bimbójánál. A Haitin létesített telepet teljes züllésben, viszályban találta, ügyetlen intézkedései csak rontották a helyzetet. A telepesek panaszára Spanyolországból küldött megbízott, érzéketlen s rosszindulatú ember, Kolumbuszt s öccsét bilincsekbe verve küldte haza Európába. A királyi pár megbotránkozott ezen, ajándékokkal engesztelte Kolumbuszt, de mégsem bízta rá újra a felfedezett földek kormányzatát. Negyedik útján, 1502-ben, még mindig Indiát kereste Amerikában, bűvészként játszott olvasmányainak földrajzi adataival s alkalmazta őket a középamerikai partokra, amelyekig ezúttal eljutott – pedig ekkor már Európában is kezdték felismerni, hogy új földrész felfedezéséről van szó. Hazatérve már nem ünnepelték, de nem igaz a panasza, hogy szegénységben hagyták. A grandot megillető tisztelet járt tovább is neki, fia, testvérei magas tisztségekre jutottak. 1506-ban fejezte be életét, amikor már a kicsiny felfedezők raja tódult ki az új világ kizsákmányolására.

Igaz, hogy Kolumbusznak jelentését első útjáról már 1493-ban többször kinyomatták, de az új földrészt Európával inkább Amerigo Vespucci firenzei kereskedőnek és tudósnak Lorenzo Medicihez írt levelei ismertették meg, amelyeket már Kolumbusz életében latinul és németül is kinyomattak. Már 1507-ben szakemberek is, akik pedig ismerték Kolumbusz tetteit, Amerigót nevezik az új föld felfedezőjének és indítványozzák az Amerika elnevezést. Ő maga ártatlan a dologban, bár híradásaiban, humanista módon, nem igen szerénykedik; s igaz az is, hogy neki is vannak felfedező s tudományos érdemei.

Ez időre már a másik földrész, Afrika, határozott körvonalakban állott az európai hajózás előtt, amely ez irányban végre csakugyan eljutott Indiáig is. Kolumbusz vállalkozásától ösztönözve indultak meg újra a portugál felfedezések. 1497-ben Vasco da Gama megkerülte Afrikát, a természetnépek-lakta vidékek után örömmel észlelte felfelé haladtában az arab kultúra jeleit, amíg aztán ágyúszóval nem kellett keresztültörnie magát e tengereken. 1498-ban Indiában volt már s változó szövetkezésekben és ellenségeskedésekben a bennszülött fejedelmekkel megindította az európaiak évszázados politikai-gazdasági terjeszkedését a délázsiai vidékeken. Egy évtizeden belül Hátsó-Indiában és szigetvilágában is megvetették lábukat a portugálok, a XVI. sz. közepéig Kínában s Japánban is alakítottak telepeket.

1494-ben a tordesillasi szerződés újra kettéosztotta egy délkör mentén a portugál és spanyol hódítás számára a Földtekét; Amerikából Brazilia részben a délkör hibás elképzelése folytán jutott Portugáliának. Máskülönben csak az angolok, az olasz Giovanni Cabotto vezetésével, érintették már 1497-ben e földrészt Labradornál. 1513-ban Balboa a Panama-szoroson áthaladva a spanyol király birtokába vette a Csendes-Óceánt is; a XVI. sz. közepéig a konkvisztádorok meghódították Közép-Amerikát, Kaliforniától Floridáig és Dél-Amerika minden partvidékét, különösen pedig északi részeit és nyugaton Peru és Csile fejlett kultúrállamait. A világképet a spanyol szolgálatban utazó portugál Fernando Magelhaes vállalkozása, 1519–1521-ben, tette teljessé: Dél-Amerika partjain lefelé, a Magelhaes-csatornán át jutottak a Csendes-Óceánra, a délázsiai szigeteknél találkozva a portugál érdekterülettel, amellyel szemben esak a Philippinákat biztosíthatták a spanyol uralomnak. Magelhaes e szigetvilág bennszülötteivel való küzdelemben esett el, de öt hajójából az egyik és 240 emberéből mintegy húszan, Afrika alatt elhajózva, 1522-ben szerencsésen befejezték az első földkörüli utazást.

Magelhaes még egy nagy déli kontinens részének tartotta a Tűzföldet és a nagy Terra Australis képe csak a XVIII. sz.-ban, Cook utazásaival, zsugorodott össze a mai Ausztrália körvonalaira. Északon, Eurasia s Amerika felső körvonalai is csak lassankint bontakoztak ki, bár már a XVI. sz.-tól keresték erre is az utat Kelet-Ázsia felé.

A XVI. sz.-ban a gyarmatosítás a portugál és spanyol állam expanziója volt; a XVII. sz.-ban már nem tisztán az államhatalom, hanem az európai társadalmak gazdasági szervezeteinek expanziója. A nyersen, tisztán a központi államhatalom szempontjából racionizált portugál és spanyol társadalmak tengerentúli monopóliumát áttörte a mélyebb munkaszervezeten alapuló holland és angol terjeszkedés.

Az aránylag kicsiny európai rajok azonban már a XVI. sz.-ban szívósan meg tudtak fészkelődni a roppant nagy távolságban is, meglehetősen fejlett idegen kultúrnépek tömegében is. Különösen az a feltűnő, hogy az arab és az egyiptomi kereskedelem, majd a török birodalomnak hatalma is tehetetlen volt az európaiak indiai terjeszkedésével szemben. Az arab s a török kultúra vakmerő és okszerű terjeszkedésre képesített ugyan, de e terjeszkedést nem alapozta társadalmának mind szélesebb rétegeire, érdekeire és munkájára, ami aztán az idegen, bennszülött társadalmakat is sokféle érdekkötelékkel tudja magához fűzni.

Elő-India északi fele már a X. sz.-tól arab felsőség alá került, az európaiak érkeztekor a mohamedán afgán-török szultánok, fejedelmek dinasztiái uralkodtak, önállóan, vagy változatos függésben egymástól. 1526-ban a nagy Timurlán egyik leszármazottja, a kabuli szultán, hatalmas szunnita-iszlám birodalommá egyesítette e területeket s utódai a XVI–XVII. sz. folyamán a félsziget közepére is kiterjesztették a „Nagymogul” (Nagymongol) birodalmát. A félsziget déli része számos hindu fejedelemségre oszlott, a hatalmasabbak alatt kisebb hűbérfejedelmek uralmával. Hátsó-India szintén kisebb fejedelemségekben élt, valamint a szigetvilág is, a keleti részek többé-kevésbbé kínai felsőség alatt. A portugálok először Elő-India délnyugati partjain fészkelődtek meg, a Kalikut-i szultán ellen felhasználva hűbérfejedelmeit, erődített telepeket állítva, amelyek központja Goa lett. Almeida és Albuquerque alkirályok már a perzsa öbölnél és a Vörös-tengernél is stratégiai pontokat szállottak meg s ezzel az arab kereskedelmet szinte teljesen megbénították; a század harmincas éveiben portugál tengeri győzelmek a török flották ellen is megvédték az Indiával való európai kereskedelem monopóliumát. Hátsó-India déli csúcsán és a szigeteken is befészkelődtek eddigre, még kíméletlenebb, véresebb módszerekkel zsákmányolva ki fűszer-kincseiket.

Kínában 1517-ben jelentek meg a portugálok, első telepüket, Makaót (Kanton) csak 1557-ben állandósíthatták: a Ming-dinasztia (1368–1644), amely az idegen, mongol dinasztiát a középkorban felváltotta, nemzeti elzárkózást hozott, a középkorban kezdődött európai keresztény térítést is egyelőre beszüntette. A portugál telep is szigorú ellenőrzés alatt állott. 1581-ben azonban sikerült az első jezsuitának, Matteo Riccinek, ügyes alkalmazkodással, megkedveltetnie magát s a jezsuitákat követték aztán ferences és dominikánus térítők is. Hasonlóan erős államra találtak a portugálok Japánban is, ahol 1542-ben jelentek meg először; itt is csak az alkalmazkodó térítő munka tudott egyelőre érvényesülni, 1549-től, a jezsuita Xaver Ferenc kezdeményezésével. 1582-ben japán követség ment Európába, a pápához és II. Fülöphöz. De a XVII. sz. elején reakció következett, a kereszténységet elnyomták, a portugálokat, spanyolokat kitiltották s csak a protestáns hollandokat tűrték meg, Nagasaki közelében szigorú ellenőrzés alá helyezett telepet jelölve ki számukra.

A két keletázsiai birodalom tehát sikerrel állott ellent az európai terjeszkedésnek, amely egyelőre az Indiákon is csak a szigeteken s kicsiny partszegélyeken tudott úrrá lenni. Az erőszakos foglalást, gyarmatosítást itt is az európaiak évszázados kereskedői s diplomáciai munkájának kellett előkészítenie.

Amerikában azonban pár emberöltő alatt elsöpörték az ősi kultúrtársadalmakat. Brazilia kivételével az egész kontinensre a spanyol tartott jogot, de inkább középső és déli részeinek fejlettebb, több zsákmányt ígérő társadalmai érdekelték s ezért Észak-Amerika meglehetősen szabadon állott az angol, holland és francia gyarmatosítás számára. A spanyol konkvisztádorok, az állam vakmerő vállalkozó-megbízottai, párszáz főnyi csapatokkal, néhány ijesztő hatású ágyúval, szintén az alávetett bennszülött népekkel szövetkeztek az azték és inka birodalom megdöntésére. Kegyetlenség, rablás kíséri útjukat és egymásközött véres viszályok s intrikák is, de azért vakmerőségüket, szívós kitartásukat kétségbevonni nem lehet, sőt ügyes adminisztratív képességüket sem. Cortez 1519-ben már benn ül az aztékok fővárosában és félkézzel spanyol versenytársai ellen védekezve aláveti Mexikó egész területét; Pizarro az 1530-as években az inkák birodalmát, Perut hódítja meg. A kontinensre mintegy rávetítik az európai spanyol birodalom képét: alkirályságokra osztják, érsekségekre, püspökségekre, főként pedig itt is számos kolostort alapítanak: sehol a tengerentúl nem volt a szerzetességnek oly nagy a pacifikáló szerepe, mint itten. A jezsuiták, domonkosok, ferencesek szinte theokratikus társadalmakat szerveznek, a térítés mellett védik is és közös munkára is egyesítik a bennszülötteket. Az ő érdemük, hogy a spanyol kormányzat már a XVI. sz.-ban megtiltja az indián-rabszolgaságot, – igaz, hogy a szerzetesek helyette néger rabszolgák beszerzését ajánlják; de a rabszolgaság sohasem játszott itt oly nagy szerepet, mint később az angol Észak-Amerikában. A spanyol kolonizáció rémületes hírét általában véve erősen enyhíti az újabb történeti kutatás. A kormány ugyan spanyol uraknak adja ki a területet s népet, de a kényszermunkát igyekszik a „repartimientos”-ban visszaszorítani és a birtoklás örökölhetőségének megszüntetésével sikerül is megakadályoznia a bennszülött társadalom örökös alávetettségét. Az európai birodalom módjára állított, még a ceremóniákat is áthozó bíróságok, sőt hamarosan főiskolák is, az egyházzal együttesen, valóban civilizatórikus feladatokat teljesítettek; állítólag az amerikai ezüstbányák, amelyeket a XVI. sz. végétől aknáztak ki erősebben, az eddigi felfogással szemben csak termelésük kisebb részét küldték át Európába, mert jórészüket a gyarmati közigazgatás fogyasztotta el. A spanyol társadalomszervezet nem volt képes arra, hogy a külsőleges kihasználáson túl is mintegy rátelepedjék az új birtokokra és ezzel megfojtsa az ősi népek életét, mint az Észak-Amerikában, az angolszász terjeszkedéssel történt.

II. A FELFEDEZÉSEK ÉS A GYARMATOK A XVI. SZ. KÖZEPÉIG

A többi európai nemzet csak a spanyol és portugál terjeszkedés résein kísérletezhetett a XVI. sz. végéig. Elsősorban az Indiákhoz vezető utakat keresték ők is, tengeri átjárót Észak-Amerikán át. A francia Jean Cartier az 1530-as években a Szent Lőrinc folyó vidékén létesített telepeket, amelyekből Quebec, Montreal városai keletkeztek; egy francia úr hűbérbe kapta e területeket, amelyek azonban csak a XVII. sz.-ban alakultak egységes gyarmattá, Kanada néven. Az angolok a század derekától következetesen küldik expedícióikat, a Hudson vidékét derítik fel a tengeri átjáró után kutatva; az első gyarmatot 1584-ben Walter Raleigh alapította, Virginia néven, Erzsébet királynő tiszteletére. Mindez, a holland kísérletezésekkel együtt, a XVI. sz.-ban még külsőleges vállalkozás maradt, csak a XVII. sz. elejétől vált szélesebb társadalmi érdekké, Észak-Amerika gyors fejlődése csak akkor veszi kezdetét.

Végül Európa-Ázsia északi tengerein át is igyekeztek elérni Kelet-Ázsia kincseihez a XVI. sz. felfedezői. Az angolok az 1550-es években a Fehér-tengerig hatoltak, ahol Archangelsk kikötővárosa létesült, a muszka birodalom kereskedelme angol kézbe került; pár éven belül a szárazföldön s a Kaspi-tengeren át Turkesztánig, Perzsiáig létesítettek összeköttetéseket. A hollandok hamarosan nyomukban jártak itt is, a század végétől kiszorították az angolokat a cárok kegyeiből, a Jeges-tengeren a Spitzbergák körül is véres küzdelmet folytattak velük a bálnahalászatért. A XVII. sz. elején véglegesen bebizonyosodott, hogy Amerika és Ázsia északi tengerein nem lehet kereskedelmi utakra találni. 1580-ban Portugália is a spanyol dinasztia alá került, egészen 1640-ig egy kézben volt a roppant gyarmatvilág Amerikában, Afrikában és Ázsiában; de az igazi hasznot mindinkább az eleven szervezetű holland és angol társadalom aratta le és Közép- és Dél-Amerika kivételével lassankint a birtoklás jogából is kiszorította a spanyolokat és portugálokat.