MÁSODIK FEJEZET: A RENDI TÁRSADALOM: A PARASZTSÁG ÉS A NEMESSÉG

A modern társadalom legfeljebb osztályokat ismer, nyilt, egymásbamosódó rétegeket, amikbe mindenki belejuthat, az erők szabad érvényesülésének alapján. Hasonlóan racionális az antik társadalom is, merev rétegeződés nélkül, az erők szabad játéka járja át. A középkor és az újkornak első századai ezzel szemben megrögzött rendi rétegekhez és alakulásokhoz kötötték az embert és a mozgást, az érvényesülést. A szabad mozgásért való küzdelem lett a legújabb kor jelszava, abban látta a haladás, a boldogulás alapfeltételét.

De a modern Európa az érvényesülés szabadságát már hatalmasan elmélyült szabályozódással igazgatja. És míg az antik társadalmat a vagyon és politika mozgatta, az európai rétegeződés nagymértékben a hivatáson, a képzettségen is alapszik. A vagyon és a politika az antik korszakokban önkényes rendelkezése alatt tartott minden hivatást, szilárd, önállóan érvényesülő réteggé nem engedte kifejlődni, még az intellektualizmust is nagymértékben rabszolgasorsban dolgoztatta; az európai fejlődésben masszív, intézményes hivatásrétegek keletkeztek, minden feladatra sajátságos képzettséggel, a társadalomélet minden teljesítményét bámulatos módon tökéletesítve. Valósággal munkaszervezetté alakult tehát a társadalomosztályok együttese, éppen azért, mert a hivatás szerint való tagozódás ellen tudott állani a nyers anyagi-politikai erők szabad érvényesülésének.

Mai szemmel nézve valóban irracionális a középkori társadalomszervezet: mindenki helyzetének, állapotának hagyományos megrögzöttsége. Ormótlan, kiismerhetlen tömkeleg, igaztalan, értelmetlen jogoknak évszázadokon át felburjánzott bozótja. A rendiségben igen kevéssé láthatni meg azokat a rétegeket, amiket szakszerű hivatásrétegeknek nevezhetnénk. A nemes fogalma minden országban, sőt minden vidéken is mást és mást jelent, ugyanígy a papságé s a városé is, mindmegannyi egyénies képződmény és szervezet. Mindenütt a legvegyesebb szempontok érvényesültek a rend kialakulásában, a földbirtok, a foglalkozás, a származás, az államhoz való viszony stb., hasonlóan az indiai kasztokhoz; olyan rétegek, amelyek a mesterséges lerögzítés idején valamiként felszínen voltak, örökre biztosították ott magukat, az alsóbbak örök alávetettségével. Az a veszély fenyeget, hogy az Okcidens szokásszerű társadalma India módjára megrögződik, végtelen sokaságú s változatú merev képletekre tagozódik, ami lehetetlenné tesz minden okszerű munkát, szerveződést.

Azonban ennek a társadalomnak is megvan a maga belső mozgása, mint Indiában is; csak lassúságában, generációkon át húzódó szívósságában alig észrevehető. A társadalmasodás alapja kinek-kinek nemzedékeken át megszokott helyzete a szűk helyi viszonyok között, senki azon túl, másnak rovására, nem terjeszkedhetik. De ez állapothoz tartozik az apáról-fiúra hagyományozott munkának, a gyakorlatnak elismerése, az igény a szokásos munka s a funkció elvégzésére, bármi más igénnyel szemben is, mint ahogyan feledésbe megy minden állapot, amit nem támogat az állandó gyakorlat. A tisztviselő, akit az uralkodó valamely vidék élére állított, földbirtokkal, hatóságjogokkal, valósággal tulajdonosa lesz tisztének s elképzelhetlen, hogy leszármazóit is megfosszák attól, mindenki beleszületik elődeinek szokásszerűvé vált állapotába. A hűbérúr alkalmazottja, a földesúr majorosa szintén mintegy öröklően kisajátítja magának a megbizatást, a funkciót. A kézművesnemzedéknek szokásszerű igénye nő mesterségének űzésére és hasznára, a földművelőnek arra, hogy a bárkihez tartozó földön is végzett munka megélhetésének örök tartozéka legyen.

A korai középkor kezdetlegességbe süllyedt, minden racionális szervezésmódot elfelejtett társadalmának módszere ez, kicsiny helyi együttesek szorongó összeállása. Nincs pénz, nincs írás, nincsenek tárgyias fogalmak: a családok szinte ránőnek a helyi élet nyujtotta lehetőségekre, a közeli, személyies életegyüttesben. Itt is főként a papság, mint Indiában a brahmánság, a vidék szokásszerű viszonyainak megrögzítője, ünnepélyes szertartásokkal, évi körmenetekkel kihirdetője. A középkor első félezer évén át a szokásszerű fogalmak s képződmények lassankint határozott s általános kifejeződésre jutottak, éretté az írásos, intellektuális kezelésre. Tulajdonképpen ekkor kezdődik, általánosan a XII. századtól, a rendiség kialakulása: a jogi fogalmak megszakítják a közeli, személyies életegyüttest, eltávolítják egymástól az alsókat és felsőket, a különböző állapotúakat és foglalkozásúakat és régi, kerek viszonyukat egymáshoz jogokban s kötöttségekben fejezik ki. Minden társadalomfejlődés átmegy ilyen rétegeződésen, mihelyt, bármily kezdetlegesen is, jogi fogalmakat kezd alkalmazni természetes összefüggéseire. Nem céltudatos rendszerezés ez, hanem a régit akarja folytatni s azért mindenütt az előzményektől függő, változatos alakulás. Az antik társadalom az erők szövetkezése, a rendi rétegeződés tehát a szövetkezésben, az államban részesedő vagyonos nagycsaládokat és a földtulajdonos polgárokat választja el egymástól és az alávetettektől, végül pedig a rabszolgáktól. Az intellektualizmus is a vagyonnak és az erőnek szolgája. A rendiség tehát átmeneti jelenség, a hagyományos rétegeződést hamar felbontja az erők szabad versenye. Éles szociális harcok után elvszerű politikai-jogi egyenlőség következik, majd a nagycsaládok mindent megvásárló uralma, végül abszolút császárság, amely jól megszerkesztett uralmi mechanizmusával egyedül marad az erők versenyében, minden társadalommozgalmat az uralom szempontjából köt meg, éppen azt fojtja meg, az érdekek szabad érvényesülését, ami a fejlődésnek lényege volt. Az antik racionális fejlődéssel szemben a szokásszerűségen alapuló megrögzítés öröknek látszik. Valójában azonban még India kasztrendszerében is állandó a lassú átalakulás, kasztok emelkedése és süllyedése, a szerint, hogy nemzedékek megszokása növekvő szerepüket, teljesítményüket elismeri, vagy szerepük jelentéktelenedésével, funkciójuk gyakorlásának megszűntével régi kiváltságaikat is eljelentékteleníti. Az európai fejlődésben a mozgás sokkal általánosabb. Mindenekelőtt a családokon alapszik s nem zárja be az egyént a nagycsalád, az atyafiság kereteibe, mert e kereteket az antik előzmények már széjjeltörték, tehát minden társadalomalakuláson belül is az egyén önálló munkája folyik és az egyforma állapotú, foglalkozású nemzedékek keresik egymással a kapcsolatot, munkájuk s helyzetük közössége alapján. A rendiség így elejétől sokkal inkább a hivatás szerint alakul, mint Indiában. Másrészt pedig a papság már az antikból merített eleven intellektuális eszközökkel dolgozott, nem állott meg az egyszeri megrögzítésnél, hanem a szokásszerű mozgalmakat egyre fínomabban követte, a szokásokban rejlő méltányos emberi értelmeket kifejezésre juttatta. És az Egyház az antikból örökölt egységes, összefüggő szervezet, munkája egységesebb viszonyokat teremt, nem oly ridegen elkülönülteket, mint a kasztok Indiában. A szokásszerűség összefüggő hűbériességgé épült fel, amelyben a különféle jogok, állapotok érvényesülése nagymértékben függő a tényleges funkciótól, gyakorlattól. És az intellektualizmus fejlődése sietteti ezt a folyamatot: már nem is szükséges generációk hosszú gyakorlata, már a szakszerű képzettség megszerzése is a munka hasonló védelmére jogosít. A régi rendek jogai mindinkább tradicionális maradványokká válnak, a szakszerű képzettség hatalmas, biztos munkarendben szorítja őket vissza s végül elmossa utolsó kiváltságaikat is. A rendiség helyett a képzettség osztályai alakulnak ki, elsősorban az intellektuális képzettség vezetőszerepével. Óriási mélységekbe nyúlt vissza az európai társadalomfejlődés az antik bukása után, új alkotó elemek érvényesülését biztosította, primitív kezdeteikből kiemelve őket.


IV. FRANCIAORSZÁG A XVI–XVIII SZ.-BAN

A hűbéries rendiség tehát nem csupán rétegek kiváltsága, hanem egyúttal kötöttségük is hatalmi s vagyoni erejük szabad kifejtésében. Feltételeket szab, amilyeneket az antik nem ismert s amelyek a modern társadalomszabályozás alapjai lettek.

Az európai fejlődésnek úgy, mint a kínainak s indiainak is, egyik legfontosabb ténye az, hogy a vidék, a föld társadalma szívósan ellenállott minden politikai és vagyonerőnek, amely szervezetét felforgathatta volna. Az államok területállamok maradtak, nem lettek városállamokká, kiszolgáltatva a hatalmi és gazdasági szervezet fészkeinek előnyeit élvező polgárságnak. Csak a legújabb időkben fordult meg jelentős mértékben a város és a vidék szerepe. Európa mindaddig lényegében a föld társadalma volt, a nemesi s egyházi rend alatt élő földművelő nép megbonthatlan szervezete. Alig van példa arra, hogy a politikai hatalom egész népeket szórjon szét büntetésül szerte a világban, telepítsen át, adjon el rabszolgának; nincs mód arra sem, hogy az új telepesek tízezreinek szorítsanak helyet, akár igazságos földvásárlással is. Hatalmas urak, nagy vagyonok kénytelenek a vásárolt földbirtokokat az azokon élő néppel, régi jogviszonyaikkal átvenni; a parasztföld is úgy bele van ágyazva a helyi társadalom összefüggéseibe, hogy abból kibontani, szabad forgalom tárgyává tenni alig lehetséges. Még az idegen munkástömegekkel való dolgoztatást is megakadályozza a parasztnak ránövése a földre, amellyel még az úr saját magánbirtokát is belevonta a felbonthatlan közösségbe. Oly szövevény, amely lehetetlenné teszi Európában a rabszolgaságot, mint megakadályozta Kínában s Indiában is. Az európai erkölcsök elviselték a rabszolgaság intézményét idegen földrészeken, itthon tehát nem az emberiesség szelleme, hanem a társadalomnak szerkezete tüntette el; a rabmunka az organizmusnak ezerféle összefüggését roncsolta volna szét, tátongó sebet ütött volna a társadalom testében. A parasztság aránylag nyomorúságos, de biztosított életet élt, – amit pedig nem csupán az emberiesség szempontjából kell méltányolnunk, hanem annyit jelent ez a fejlődésre nézve, hogy a hatalom és pénz nem állíthat a maga szolgálatába felvásárolt tömegeket, a nagy alkotások nem az emberi tömegmunka eredményei, mint az antiknál, hanem az elmélyülő, apró gonddal építkező munkáé. A rendiség társadalmában ilyen szempontból tehát a parasztság helyzete a leglényegesebb a fejlődésre nézve, minden felső szerveződésnek, rétegeződésnek lehetőségét, természetét e nagy, a történet hátterében élő, hallgatag népnek életszervezete szabja meg. Egyik rend kialakulása sem tudatos szerveződés eredménye, hanem szinte növényszerűen nő fel e legalsó talajból, elsősorban a nemesség, de a papság is főként földesúri és adminisztratív szerepénél fogva válik renddé; a várost pedig az illető vidék földnépének szervezete kényszeríti arra, hogy a szakszerű forgalomgazdaságnak munkaszervezete, európai értelemben vett város legyen belőle. A parasztságnak óriási módon túlnyomó tömege az egész szociális mozgás alapterülete. Csak a legújabb kor szakadt el ismét a földtől, vett fel parancsoló állást vele szemben, antik módra felső erőknek kiszolgáltatván életét.

Nem valami romantikus-szentimentális értelemben vett népi erő érvényesülése volt ez, hanem reális, tényszerű folyamat. Meg kell értenünk, ha az újkori társadalomfejlődés lényegét meg akarjuk érteni. A római birodalom bukása után a mai francia területekről eltűnt minden felső politikai s gazdasági szervezet: valóban magára hagyott társadalom, hegyek, völgyek, erdők, mezők letelepült lakossága vidékenkint a maga életét élte. Csak a közeli, személyies kötelékeknek volt már jelentőségük, minden vidék, minden település ezen az alapon szerveződött újra, külön, önmagát kielégítő egységgé. A forgalom, a csere szűntével megszűnt a pénz szerepe is, a terménygazdálkodás lett uralkodóvá. A nagybirtok, a latifundium, a későrómai vidéki társadalom alapvető képlete, amely egykor felfalta a kicsiny parasztbirtokokat, most kénytelen ismét az önálló parasztmunkára bízni területét, amelynek kapitalista kiaknázása már céltalan lenne, de nincs is oly uralmi s állami szervezet, amely azt biztosítaná. A rabszolgából egyszerűen személyileg függő paraszt lesz; elvben egész élete, ereje az úr rendelkezésére áll tovább is, a tényleges gyakorlat azonban a maga munkájára bízza őt, bizonyos igénnyel kialakult helyzetére, amin az úr rendelkezésjoga nem változtathat. Viszont a szabad telepes és szabad kisbirtokos is az úr alá adja magát, hűségviszonyba kerül vele. Az úr lassankint egy helyi, változatos összetételű paraszttársadalom feje, kölcsönös kötelezettségekkel, főként a védelemre és a társadalom belső rendjének fenntartására. De nem racionális szövetkezés, közös munkaszervezet a képlet, hanem történeti alakulás, ki-ki az apáitól ráhagyott exisztenciát őrzi s így a különböző parasztkondíciók legtarkább változata áll össze egymással. Ha szövetkezés lenne, úgy egyes erősebb képletek mások fölé kerülnének, hódító társadalom- és államszervezet keletkeznék idővel. Minden család féltékenyen őrzi a maga kondícióját a többivel szemben; s éppen ezért mindegyik a maga erejére, munkájára van hagyatva, arra kényszerülve, hogy mások helyzetének felforgatása nélkül javítsa a maga kondícióját. Erdőirtás, új föld művelése, szorgalmas munka, kézügyesség, a vezetésben, védelemben való kiválóság elismerésre talál az ilyen személyies társadalomban, az apáról-fiúra szálló gyakorlat joggá teszi az elismerést, nagyobb földdarab használatát, több állat legeltetését, valami foglalkozást biztosítván a leszármazók számára. De mindig csak a személyi teljesítmény érvényesül, szinte a két kéz munkájának eredménye. Mihelyt mással dolgoztat valaki, munkásának joga alakul ki e foglalkoztatásra, pl. a szántóföld termésében való részesedésre s hosszabb gyakorlat után a régi gazda már csak évi terményjáradékot kap földéből, használatából nem tehetik ki volt munkását, az ül ténylegesen benne és a természetes, közeli méltányosság szerint évi szolgáltatása mindinkább jelentéktelenedik. Elvont fogalmaknak az érzékelhető személyiesség e társadalmában nincs helyük, tehát a rideg magántulajdonnak sem, bár a szervezet teljes ellentéte a kommunizmusnak, mert az egyéni munkára alapítja mindenki kondícióját s öröklő, szívós jogot ad arra, amit azonban csak a gyakorlat tarthat fenn, mint ahogyan csak a gyakorlat moshat is el. A település közösségre kényszerül az irtásnál, legeltetésnél s más célokra is, a részesedés a személyi teljesítmény, az illetőnek a helyi társadalomban elfoglalt egész helyzete alapján történik, mégpedig, a belső területeket kivéve, nem állandóan elkerített földtulajdonnal, hanem igénnyel egy bizonyos termést hozó föld használatára; szükséges ez azért, mert a föld egyrészét évenkint parlagon hagyják, pihentetik, legelőnek használják. Az úrnak szűkebb földtulajdona is e közösségbe tartozik, nincsenek kitűzött határai. Alig nagyobb, mint valamely tehetősebb parasztgazdáé, csak annyi, amennyi az úr családjának s környezetének, vagy helyi megbízottjának eltartására a paraszt terményszolgáltatásán felül még szükséges. Cselédsége szintén igényt szerez a maga állandó helyzetére, az úr földének műveléséért terményrészesedésre. Ha idegenből befogadnak valakit, mert talán van férőhely a munka számára, bizonyos gyakorlat szintén állandósítja igényét a földön való megélhetésre. Nem alakulhat ki gazdasági nagyüzem, ami a parasztot egyszerű bérmunkássá tenné, bizonytalan helyzettel. Egyáltalán nehéz lenne ez együttesnek racionális felhasználása; ahány család, annyiféle történetileg kialakult kondíció, annyiféle kötelezettség, függés, szolgáltatás. Az úr lehet önkényes, kegyetlen s mégsem használhatja alattvalóinak erejét, vagyonát saját céljaira a szokásosan kialakult szolgáltatásokon felül; de nem is patriarchális együttes, hanem zord, egyenlőtlen társadalmi helyzetek adminisztrációja. Nem önkormányzat, az erők szövetkezése, ami az erősebbek túlsúlyára vezetett volna, s az úrral szemben is az erők, érdekek szabad küzdelmére; hanem a mindent átható szokásszerűség kényszere kötötte meg az erősebbet, biztosította a gyengébbet. Az erők autonómiája helyett az exisztenciák autonómiája. Az egyesülésnek közös céljai nincsenek, önmagát szabályozó életegyüttes, a földesúr vezetése alatt. A rendfenntartáson s védelmen kívül az uraság létesít, mint a társadalom vezető funkcionáriusa, a munkához szükséges közös berendezkedéseket is, malmot, présházat, sütődét, stb., a paraszt viszont ezeket köteles használni, használatukért bizonyos szolgáltatásokkal.

Igazi növényszerű képlet, aminek szervezetét csak a személyies viszonyok teljes uralma magyarázhatja meg. Oly méltányosság-szempontokkal, amiket csak az egymás mellett élés tarthat ébren, máskülönben semmi finoman átgondolt elmélet, szabályozás sem. A paraszthely, a kondíció nem bontható ki a közösségből, nem értékelhető tárgyiasan, nem kerülhet üzleti forgalomba; ha előfordulna is parasztház vásárlása, a szomszédságnak beleszólása van a dologba. Az úr csak kötelességszegés, bűn esetén foszthatja meg helyétől parasztját, de akkor is más parasztot kell odatelepítenie, nem kapcsolhatja a parasztföldet a magáéhoz, mert ezzel az egész együttes számos életösszefüggését vágná el. A nyers önkény, a hatalommal való visszaélés, a személyes és családi élet megaláztatása napirenden lehet, de semmi mód arra, hogy a föld s az emberi munka korlátlanul az úr hatalmába kerüljön. Végső eredményében arra vezet ez a szerveződés, hogy a föld használata annak a rétegnek a joga, amely valóban megmunkálja; a parasztság hivatásrétege alakul ki, nem a földtulajdon, hanem a munka alapján.

Az antik birodalom és gazdasági élet szétbomlása után mintegy félezerévig folyt ez a személyies, szokásszerű szervezkedés, oly belső erővel, hogy a földesuraság ilyen képlete szorította ki a racionális antik és a hódító nemzetségi szervezeteknek minden maradványát. Az alsó társadalmasodáson épül fel a felsőbb is; a nagyobb földesuraság alá húzódik a kisebb, személyies függéssel, a létjognak biztosításával, ami alapvető vonása a nyugati, szokásszerű társadalomnak, átvonul minden rétegén és fokozatán, egészen a dinasztiákig. Az egyház kezében egységes jogrendszerré alakulnak ki a személyes összefüggések, hűbériséggé: az uralkodótól lefelé a legkisebb földesúrig csak a személyies viszony kölcsönössége, szokásosan alakult módozatai jelentik az államszervezetet, az igazi adminisztráció az egyes képleteken belül folyik. Nincs szabad kisbirtokos, aki ne húzódna valamely úr alá, valamely képletbe: „Nincs föld úr nélkül”, de nincs paraszt, még szolga sem a föld használatára való igény nélkül.

A keletkező intellektuális képzettségű klerikusréteg elsősorban a vidéki társadalomélet szolgálatában állott. Nem az az antik intellektualizmus ez, amely szerződésszerű, üzleti viszonyt közvetít, mindjárt pénzben is kifejezve azt; új, óvatos fogalmakkal a társadalomalakulások körülírása folyik, kifejezetten vagy hallgatólagosan tekintetbe véve a szokásszerű belső összefüggéseket. Az antik intellektualizmus és pénzgazdaság alapjaiban forgatta fel a föld társadalmát, latifundiumokat, bérmunkásságot, rabszolgaságot ültetett a földre, a felvásárolt parasztság, a szabad polgár vagy bérért dolgozott, vagy a városba tódulva szavazatát áruló, ingyen gabonáért kiabáló csőcselékké lett. A nyugati egyházat azonban a társadalom szervezete arra kényszerítette, hogy a vidéki élet rendezője legyen, a plébánia és a püspöki kerület legyen szervezetének alapja; a képzett klerikusság, majd a hivatalnokság is elsősorban ezt a feladatot végzi. Amidőn a személyies együttes szokásszerűsége helyett jogi fogalmakat alkot, megkezdődik ismét a pénznek szerepe is, de hirtelen, romboló hatása nélkül. A jogokat lehet árusítani, pénzzé váltani, de ezzel nem vonhatják ki a paraszt alól földjét, nem semmisíthetik meg kondícióját; legfeljebb más úrra szállnak szolgáltatásai. Sem az államapparátus, sem a pénz nem boldogul másként a föld társadalmának szívós organizmusával, mint úgy, hogy beható munkával közelíti meg, belső viszonyait jogi fogalmakra, elvekre átmagyarázva s ezzel tovább is érvényesítve: oly munka, amely a rideg, mechanikus szerződésszerűség helyett szakszerű szabályozásra készteti a hivatalnokságot. De a gazdasági, üzleti élet emberét is, aki munkát és termelést csak úgy találhat, ha alkalmazkodik a társadalomszervezet feltételeihez, a szokásszerűen kialakult exisztenciák igényeihez.

Ezzel megindul, határozottan a XII. sz.-tól a nemesi rend jogi elkülönülése a parasztságtól. Mihelyt az egymásbaolvadó, személyies életegyüttesből kifejezett jogviszony lesz, az úri réteget a felsőségjogok tárgyias birtoklása kiváltságolt nemességgé teszi. Úr és paraszt jogi felekké válnak, helyzetük alakulása attól függ, hogy a régi együttesnek a következő évszázadokban folyó átmagyarázása kinek előnyére megy végbe. Az úr természetesen szeretné régi felsőségét a föld rideg tulajdonjogára, a paraszttal való feltétlen rendelkezés jogára átértelmezni. Azonban már mindenütt erősen érvényesültek a jogi rendszerben az alsó élet szokásszerű igényei is, a nemes sehol sem lesz rabszolgatartó nagybirtokossá. Ellenkezőleg, nyugaton, ahol behatóbb az intellektualizmus munkája, a jogok pozitív feljegyzése arra vezet, hogy a földdel s paraszttal való rendelkezés köre egyre szűkül, meghatározottá válik: ez a paraszt középkorvégi „felszabadulásának” folyamata. A legteljesebb és leggyorsabb ottan, ahol nem voltak mélyek a szokásszerű kapcsolatok, Itáliában, Spanyolországban és Angliában; e vidékeken kölcsönös megegyezés, pénzre való átértékelés válthatja meg a személy és a föld függését. A föld természetesen jórészt az úré lesz, mert a parasztigények nem nőtték be erősen, de a paraszt csaknem teljesen szabaddá. A mélyen hűbéries vidékeken, elsősorban Franciaországban, nehezebb az átmagyarázkodás. Itt tovább is a jogok feljegyzése folyik, a paraszt és a föld kötött marad, a „felszabadulás” csupán annyit jelent, hogy az úr most már meg sem kísérelheti meghatározott jogainak átlépését, de a viszonyok elmélyülő feldolgozása továbbra is érvényesíti, s gyorsabb ütemben, a munka gyakorlatán alapuló igényeket s szorítja vissza a csupasz nemesi jogok jelentőségét, üres vázzá lesznek azok, amelyről lefonnyadt a régi, életteljes értelem. Az Okcidens keleti részein viszont a parasztságra meglehetős tragikusan végződik az átmagyarázkodás. Nincs átható intellektualizmus a középkorban, az úr és paraszt viszonya még meghatározatlan életegyüttes, de nincs izmos szokásszerű fejlődés sem, a parasztigények határozott kifejeződésével. A nemességgé való alakulás itt a paraszt munkáját és a föld hasznát szinte korlátlanul a régi felsőségrétegek kezére adja.

A hűbéries, szokásszerű alakulás azonban bizonyos mértékben mindenütt jelentkezett s ez konzerválta az európai parasztságot a nyers érdek-erőkkel szemben. Ez tette főként Franciaországot a törpebirtokok hazájává a legújabb korban is. A kései középkorban még erősen hiszi a francia nemes, hogy birtokosa az alája rendelt társadalomnak: „Aki az én levegőmet szívja, az az enyém”, oly szállóige az úri társadalomban, amellyel szemben keletkezik „a város levegője szabaddá tesz” jelszava. De már e szólás is mutatja, hogy inkább a függés légköre uralkodik, mint rideg tárgyiassága. Mihelyt nemesi jog valami, mindjárt a parasztigény kifejezett vagy hallgatag érvényesülését is tartalmazza. Az antik, vagy az angol parasztságnak méltóbb a helyzete, de csak addig, míg gazdaságilag önálló tud maradni az erősebbel szemben, s ez nem tart soká. A francia parasztság egyes rétegei kötött, megalázott életet élhettek, de a nemesi jogok konzerválása biztosította az ő létüket is.

A francia nemes inkább államfője, közhatósága az alatta álló társadalomnak, amely bonyolult szervezettel ránőtt birtokaira; a szélső, gyengén hűbéries területeken a közhatósági jogok kevésbbé alakultak ki, a birtokjog a kérdés sarkpontja. A hatóságjog, különösen a bíráskodásé, a francia nemes rangjelzője, büszkesége – de épp ezzel ismeri el, hogy nem magánjogi tulajdonosa földjének, népének. A francia nemesség azóta, hogy a jogviszonyok intellektuális lerögzítése megtörtént, tulajdonképpen nem a földnek s népnek, hanem jogoknak tulajdonosa. Ámde a társadalomnak e bonyolult típusában minden hatóságjog gyakorlása az újkorban mind erősebb szakképzettséget kíván, a hivatalnokságra száll át. Idővel alig marad több, mint a jognak a puszta birtoka, azaz az évi bér, amit a jog elismeréséért szedhet az úr. Ha tehát a nemesség jelentősége idővel mindinkább háttérbe szorul, úgy ennek nem az az oka, hogy az államhatalom erőszakosan kiveszi kezéből régi szerepét, tönkreteszi e réteget. De nem is azért szorul vissza a nemesség, mert, antik módra, szerencsés gazdagoknak kell átengednie a vezetőszerepet – hiszen nem a vagyon, hanem régi közhatósági szerepe tette nemessé. A nemesi társadalom szívósan, megbecsülten él tovább, egész a forradalomig; csak éppen jogainak gyakorlását kell másokra bíznia. Ebben rejlik a nemesi szervezet jelentősége a fejlődésre nézve: a nyers racionizálás helyett a hivatalnokság, s a polgárság szakszerű hivatásréteggé való fejlődését kényszeríti ki.

A középkor végén számos paraszt él a „serf” elnevezés alatt, a szabadabb „vilain” rétegek mellett. De a függés levegőjét megbontják, mind szűkebbre határolják a tényleges gyakorlatot leszögező jurisztikai fogalmazások. A serf, valamikor rabszolga, személye fölött való rendelkezésből az újkor elején nem marad más, mint az úr beavatkozásjoga a jobbágy házasodásába, öröklésébe, költözködésébe; joga bizonyos munkára; ezenkívül fejadót és a föld használatával összefüggő terményjárandóságot követelhet a paraszttól. Az úr mindezt felmerülő érdekei és szükségletei szerint vette igénybe, szükségletei pedig, forgalomgazdaság híján, csekélyek voltak; a terhek szokásszerű mértékei most leszögeztetvén, nincs már módjában azokat tágítani. Ha a személyes függésből folyó beavatkozást a paraszt ismételten megváltotta, pénzzel vagy terménnyel, az úrnak idővel csak e szokásos megváltásra marad igénye, nem pedig a személy ügyeiben való rendelkezésre. A munkakötelezettség ilymódon lassanként szintén vagy meghatározott számú napra korlátozódott, vagy pénzszolgáltatássá változott. Így halad a legsúlyosabb helyzetű paraszt is az újkor „mainmortable” típusa felé: szabadon költözködhet, örökölhet, házasodhat, bizonyos illeték, vagy vagyona bizonyos részének átadása ellenében, szolgálatai meghatározottak, – állapota tehát tulajdonképpen nem sokban különbözik a földbérlőétől, azzal a különbséggel, hogy az úr nem emelheti fel a bérösszeget s nem teheti ki törvényes ok nélkül földjéről. A vilain helyzetében már nincsenek a személyes kötöttség ily erősebb vonásai, ő már csak meghatározott munkával, pénzzel és terménnyel tartozik; de szintén nem tiszta bérlet ez, hanem a kölcsönös kapcsolat jele is. Hogy a tárgyias tulajdonjog szempontjából mit jelent a parasztnak ez a rátapadása az úr földjére, mutatja az, hogy a XVI. században, amikor még aránylag erős az úrnak felsőségjoga, a föld egyharmadát kínálja szabad tulajdonul a parasztnak, hogy a többit saját kezelésébe, feltétlen tulajdonába vehesse. Az újkor elejei kapitalista lendület akarja ezt a „triage”-t ráerőszakolni a parasztra, de a törvény védelmére kel, eltiltja, sőt a XVII. század közepén az utolsó évtizedek ily osztozkodását semmisnek is nyilvánítja. Minthogy az egyszer szokásszerűvé lett járandóságokat nem emelheti az úr, az idő csak az ő kárára dolgozhat. Különösen a pénzösszegeknél, a középkorban megállapodott bér a pénz romlása, vásárlóerejének csökkenése miatt az újkorban már csak jelentéktelen maradvány, az úr néha nem is fárasztja magát behajtásával, az eredeti jog, amiért az összeg járt, ezzel semmivé fonnyadt. De minden más jog is, amit az úr huzamosabban nem gyakorolt. Francia földön a középkorban, de az újkorban is inkább a paraszt jogi helyzetének típusát jegyezték fel hitelesen, a szolgáltatások mértékét aránylag igen kevéssé, inkább csak az úr tisztjei tudtak róla; ha tehát hosszabb ideig nem volt szükség a paraszt munkájára, terményére, vagy nem szedték be az illetékeket, az úr felsőségjoga üressé vált, csak idő kérdése volt, hogy egészen feledésbe menjen. Az újkorban az urak kénytelenek mintegy húszévenkint általános vizsgálatot indítani, törvényes személyek jelenlétében, hogy jogaikat ébren tartsák, de természetes, hogy a vidék népének bevallása ilyenkor is mindig inkább csökkenti, mint emeli a jogok értékét. A bizonyítás kötelessége minden vitában így az úrra hárul, mert a nép a szokásnak, gyakorlatnak a képviselője; az újkor nemesei ezért kerestetik a levéltárakban a régi okleveleket, hiteles iratokat, a nép dühe meg ezért fordul a forradalomban elsősorban a kastélyok levéltárai ellen. A régi, kerek, életteljes felsőségjogokat azonban egyes hiteles adatok nem állíthatják már vissza, legfeljebb csak egyes hasznos jogokat. Az úr birtokát s jövedelmét tulajdonképpen már nem a föld haszna, a nép munkája alkotta, hanem az összes jogok állománya, s értéküket a feljegyzések mellett, s ellenükre is, a szokásos gyakorlat adta meg. Megeshetett, hogy valamely birtok fejadóját és terményadóját más s más örökölte, s akkor a paraszt két úrhoz tartozott s más szempontokból többekhez is: a kerek felsőség ilymódon egyes értelmetlenné váló, ismeretlen eredetű terhekké sorvadt. Általában véve él még az újkor századaiban is a „rente seigneuriale”, ami a hűbérúr felsőségi funkcióját támogató szolgáltatás eredetileg, de már a középkor végén pénzzé állandósul s erősen jelentéktelenedik. E mellett a „taille personnelle”, személyre kivetett járandóság, hasonló jelentőséggel és sorssal. Súlyosabb marad a „champart”, a terményszolgáltatás, a kévék 1/6–1/14-e, de a XVI. sz.-tól már általában megállapodott, nem emelhető része a termésnek. Minthogy az úrnak saját gazdasága alig van, a robot is általában évi pár napra korlátozódik szokásszerűen, de igen gyakran szintén pénzen váltják meg.

Az ország közepén és keleti részein erős ez a rendszer, amely egybekapcsolva tartja az urat és parasztot, de egyúttal fokozatosan leszorítja az úr jogainak valóságos értékét. A paraszt, különösen keleten, ahol a mainmortable-ok mindvégig a legtömegesebben találhatók, esetleg személyében is kötött, de igénye a földre, helyére egyre erősödik. Elsősorban ezen területek lesznek a bürokrácia kizárólagos uralmának vidékei az újkorban, a szakszerű rétegé, amely egyedül képes a bonyolult jogviszonyok számontartására, kezelésére. A nemes tulajdonképpen már nem is törődik jogainak eredeti jelentőségével, csak az évi járadék összegét látja, amit kezéhez kap. Gazdálkodásra hiába igyekeznék, kicsiny úri földjét nem tudja kiterjeszteni. A kisnemes, akinek régi felsőségjogai vékony illetékekre fogytak le, megkísérelte, hogy gazdasági munkával javítson helyzetén, de a parasztság megakadályozta ezt s végül törvény is tiltotta, hogy négy ekényinél többet vonjon be e célra a parasztföldekből. A nemesség tehát igen kevéssé alakíthatott mezőgazdasági nagyüzemet, vállalkozást. Különösen e középső vidékeken borította a törpe parasztgazdaságok tömege a földet, nagy bámulatára az angol utazóknak, akik otthon a latifundiumokhoz voltak szokva. Szinte a virtuozitásig vitte a francia rendszer az apró jogigények szívós konzerválását; néhol egyetlen gyümölcsfa és pár lépésnyi környezete külön birtok maradt. A föld forgalma nem lehetett élénk, amikor végül is nem választható külön az úr és a paraszt tulajdonjoga rajta, s a jogok és szolgáltatások egyéni szövedéke borítja. De akadályozza a föld mobilitását a közföldek szétbonthatlansága is. Ezek használatában részesedett a telkes paraszton kívül a földtelen is, a legeltetés, makkoltatás stb. szokásszerű jogával. A módosabb paraszt szívesen vette volna már a „communaux” felosztását, de a szegény és földtelen azzal az apró darabkával, ami esetleg neki jutott volna, nem tudott volna mit kezdeni, a közföld használatáért nem kárpótolta volna. A XVI. sz.-ban a törvény meg is tiltotta az osztozkodást; később, a termelés fokozása céljából, az állam indította meg, de a forradalomig kevés eredménnyel. A közhasználat, szokásosan kifejlődve, a magánföldeket is érintette. A parlagon hagyott földeken, az úrén is, többnyire az egész falu legeltethetett; az aratás után hátramaradt kalászokat mindenki gyüjthette, a tarló szalmáját felhasználhatta. A paraszt tiltakozik, ha az úr alaposan végezteti az aratást, néha meg is veri az aratókat, tiltakozik a kasza használata ellen a sarló helyett, s királyi, parlamenti rendeletek a XVI., de még a XVII. sz.-ban is valóban tiltják a paraszt ilyen szokásjogainak vidékein az intenzív aratást. Néhol az úri földön csak félig szabad levágni a gabona szárát. Gyakori az úr panasza, hogy a paraszt a kalászszedést már a lábon álló gabonánál kezdi meg. A túlnyomó típus idővel az újkorban az örökbérlő-paraszt lett, a különböző illetékek egyetlen évi bérösszeggé olvadtak össze, az úr nem teheti ki ok nélkül a parasztot; a bér állandó, tehát a paraszt cserélheti, eladhatja földjét, az úrnak lerótt bizonyos illeték ellenében. Polgárok, sőt nemesek is szereztek ily parasztföldet, viselvén hűbéreredetű terheit. Az ilyen paraszt helyzete, leszámítva azt, hogy mégis némi elismeréssel tartozik urával szemben, biztosabb, mint a szabad, szerződésszerű bérlőé, akinek felmondhat a birtokos, s a haszonbért emelheti. Dél-Franciaországban, az antiktól átjárt vidéken, szintén az örökbérlet a túlnyomó, de már inkább a részművelés alapján, tehát üzletszerűbb viszonnyal; a paraszt szabadabb, de az úr tárgyias birtokjoga erősebb s a szolgáltatás nem jelentéktelenedhetik el. Ezeken kívül terjed a pár évre kiadott bérlet-típus is, de itt is okát kellett adni, ha nem ugyanazon parasztnak adták ki újra a bérletet. Kisebb arányokban az egyszerű, tárgyias bérlet is meghonosodott. De a vagyonos parasztbérlőnek nagybérlővé emelkedése sokkal ritkább, mint Angliában, bár „honnéte homme” néven, a „gentilhomme”-mal szemben, társadalmi típussá lesz idővel.

A nemesi jogok egyúttal lehetetlenné teszik a föld teljes mobilizálódását, s ezzel, mint ahogyan a kézművesnek műhelyét és szerszámát védi a mai társadalom, védik a paraszt legszűkebb munkalehetőségét. A nemes azonkívül nem is űzhet rangjához nem illő foglalkozást, már nem csak a szokás, hanem az ebből eredő törvény is tiltja ezt; s így kiváltságos helyzetének előnyeit nem fordíthatja más hivatások elnyomására. „A nemesség: kötelesség.” Egyedül a katonáskodásban folytatja régi funkcióit, de a XVII. sz.-tól már itt is csak szakképzettséggel; kiváltságos jogai vannak a nem-nemes tisztek felett, akiknek képzettsége azonban erősen versenyez e kiváltságokkal is.

A nemesi előjogok legfontosabbika az adómentesség lenne: a hadat, terményt összegyüjtő, az adminisztráló úr egykor természetesen nem adózott, saját külön földje mintegy közhatóságot szolgált. Illetve az állam nem is adóztatott, csak szükség esetén vonta össze a hűbéruraságok hadi s anyagi erejét, közintézményszerű berendezkedések a védelemre, rendre, együttes szükségletekre csak a hűbéruraságokban voltak. Az állami adózás az úr s paraszt elkülönülésével kezdődött, akkor, amikor a nemes önkénytelenül is kezdte átengedni a közfeladatokat az uralkodónak, a hivatalnokságnak, s ezzel népének addigi közcélú szolgáltatásait is. Az első adó, a taille, földesúri eredetű s az újkorban is vidékenkint igen változó jellegű, történeti alakulása szerint. A pénz- és terményadón kívül a robot egy része is kikerül a földesúr alól, az állam rendelkezésére. Az adózás igazi parasztjellemvonássá lesz, az adómentesség rendi büszkeséggé. Valójában azonban az úr közhatóságának csökkenésével őt is bevonják az adóztatásba, különösen a fogyasztási adók révén, inkább csak a régi, kifejezetten paraszt-eredetű adóktól tudja megóvni magát. E mentesség azonban viszont egyik támasza a parasztnak, a paraszthely nemesi birtokká, adómentessé tételét ezért is tiltja a törvény. Az állami feladatok elmélyülésével szörnyű módon nyomta az adó a parasztságot, több a panasza ellene, mint a seigneuriális terhek ellen; de másrészt a paraszt az államapparátus elmélyülő munkája nélkül az úri elnyomatásnak esett volna áldozatul.

A föld népének elkeseredését az urak ellen nem annyira a terhek nagysága okozta, mint az, hogy mind kevesebb értelmet látott bennök, ellenszolgáltatást nem tapasztalt értök. Különösen oly jogok ingerelték, amelyek valóban elevenen megmaradtak, mert az úr mindig élt velük. Ilyen a vadászatjog: a középkorban még méltányos szokás szabályozza ezt, a paraszt is vadászhat apróvadra, halászhat is, bár lényegében elismert úri jog; az újkorban a nemes legfőbb időtöltése, a paraszttól eltiltják a fegyvert, fülét levágják, gályára küldik, ha vadászaton érik. Kíméletlenül átgázolnak vetésén, tilos védekeznie a vadkárok ellen, még kutyát sem tarthat, sőt füvét sem kaszálhatja le a vadászidény előtt, hogy a vadat el ne űzze. Ezenkívül a régen közcélú intézmények, a malom, sütőde, szőlőprés stb. létesítése is az úr joga maradt, a paraszt ezeket kényszerül használni, illetékek mellett, sok visszaélésnek kitéve. „Banalités” ez üres, értelmükből kivetkőzött jogok gyüjtőneve, a mai banális szónak gyökere. A rendfenntartás régi jogaiból maradt fenn a vásárjog, a különféle vizi- s szárazvámok szedésének joga, hasonlóképpen a borkimérés monopóliuma is. Főként e jogok megtűrése mutatja, hogy az államhatalom mily kevéssé erőszakos módon tolta félre a nemességet, mily kevéssé tudott megbírkózni kiváltságaival ott, ahol azok már középkori eredetüktől hiteles leszögezésre jutottak, s ahol a szokásszerű élet gyakorlata nem moshatta el őket.

Ezt mutatja a régi felsőségjogok legjellemzőbb maradványa, a bíráskodás joga is. Mint a földbirtoklás tényét, ezt sem lehetett utolsó nyomaiban is eltüntetni. Ez marad az igazi jó nemesség rangjelzője. Mint minden jog, ez is külön életet élt, néha nincs is valamely nemesnek talpalatnyi földje, háza sem, mégis van valahogyan rászármazott joga a seigneuriális bíráskodásra. A kisnemest előkelővé emelhette társai fölött, ha legalább egy falurészen, vagy pl. egy malom személyzetén bírói jogai voltak, ha cselédjét törvényszolgának szerepeltethette. A szakszerűség követelményeinek mind kevésbbé tudott megfelelni, a XVI. sz.-ban már a súlyosabb ügyek az államhivatalnokságra tartoztak, bár némely nagyúr még a XVIII. sz.-ban is ítélt főbenjáró dologban is parasztja fölött. A XVII. sz.-ban már törvény kötelezte, hogy a bíráskodásra szakképzett embereket fogadjon maga mellé, vagy helyet adjon az állami bíráskodásnak. Gyakran bérbeadja jogát, vagy a bírói, törvényszolgai állásokat eladja s ezek aztán igyekeznek az illetékekben a maguk számítását megtalálni. Az úrnak szerepe eljelentéktelenedett tehát e téren is, csupán bizonyos évi hasznot jelentett már joga, talán a leggyűlöletesebb jog, mert zaklatáson kívül nincs más értelme, amikor már állami bíróság van mindenütt. De éppen szívós léte kötelezte az állami bíráskodást arra, hogy nyers uniformizálás helyett a vidékek sajátos viszonyait dolgozza fel, az élet közeli megfigyelésével finomítsa a jogi szabályozást.

A francia nemesség az újkor elején, katonai és felsőségi erejével, hatalmas tényező az államban és társadalomban. A hűbérfokozatoknak megfelelően főnemesi rangok keletkeztek, s ezeknek még reális tartalmuk van, lépcsőzetes hatóságjogokkal egymás fölött is, míg a keleti országokban, ahol inkább csak rendiség van, a főnemesi rangok csak átültetettek, elvben csak egyetlen nemességet ismernek. Egész a forradalomig erős a nemesi kiváltság Franciaországban; de éppen az a jellemző, hogy mégis itt kapcsolódik ki idővel a nemesség leginkább a társadalom tényleges vezetéséből. A társadalomszervezetnek egykor hatalmas, egyedüli váza, amit a fejlődés itt ásott alá legteljesebben, hagyott csupaszon. Mert ez a nemesség az, amelynek lényege valóban csaknem kizárólag a társadalomszervezet fenntartása volt, a földtulajdon, a vagyon inkább csak e funkciók járuléka. A szélső, kevéssé hűbéries társadalmakban ellenben a nemesség kevésbbé hatóságjog, inkább a vagyon és a katonáskodás az alapja. A vagyon fenntartja a réteget, még ha – mint Angliában – a hatóságjogokat ki is vájja alóla a hivatalnokság; vagy ha a vagyon új kezekbe kerül, új nemesség keletkezik annak alapján. A nemesség tehát a szélső területeken mintegy regenerálódik az újkorban, gazdaságilag is jelentős tényező marad, hiszen kiváltságos előnyei nagyobb súlyt adnak vagyonának, azonkívül a főbb hivatalnokságban is sokkal inkább részesedik, mint a francia nemes. A francia nemes, az újkori fejlődéssel tartva, résztvesz az általános képzettségben, művelt réteggé válik, de egykori, csaknem dinasztikus eredete, jellege folytán észrevétlenül tűri az idők sodrát, valóságos erejének sorvadását, szinte önként és örömmel bízza rá funkcióit az új, szakszerű rétegekre, amiket mintegy szolgálatában munkálkodóknak tekint, mert vállalják feladatait; ezért későn kínálkozik fel hivatalnoknak, későn próbálkozik gazdálkodással is. Az udvar fényében mozogva, magáénak látja az államot, alávetettnek a társadalmat, s kiváltságai és az alázat, amellyel közelednek hozzá, ébren tartja benne ezt az illuziót, amíg lehet; a forradalom előtt azonban már a társadalomnak egyik legelkeseredettebb rétege, sokan a forradalmasításban nagy szerepet visznek. Angliában azonban meglehetős jelentékeny maradt a nemesség gazdasági s politikai szerepe. Egyébként pedig a szélső államokban valósággal új feudalizmus alakult ki az újkor folyamán. Ha nincs is rendi képviselet, – mint a spanyol és olasz félszigeten, – a latifundiumok nemességének uralma keletkezett, megőrizve, sőt erősítve a régen gyengébb hatóságjogokat a paraszt fölött; a keleti országokban pedig ezenkívül még nemcsak a főméltóságokat sajátította ki magának, hanem a kisnemesség raja egyáltalán a hivatalképességet is. Franciaország a forradalom után idegenül nézett a szélső társadalmakra, amelyekben pedig a nemes sohasem alakíthatott félállamot birtokaiból, s amelyek mégis az újkori feudalizmus sajátos területeivé lettek. A társadalom szakszerű rétegeződése volt egyedül képes arra, hogy a rendi kiváltságokat lassanként üres maradványokká tegye s eltörlésükkel a nemesség jelentőségét is megszüntesse. Másutt, különösen keleten, minden kiváltság eltörlésével is, láthatlanul is együvé tartozó mérvadó réteg maradt a nemesség.

A hűbéries társadalomnak szakszerű hivatásréteggé való feldolgozását lényegében az a nehezék kényszerítette ki, amit a parasztság szervezete a gyors racionizálás ellenében jelentett. Szenvedésteljes szerep, amely a haladás jótéteményeiben mindig kevéssé és későn részesedett. Tulajdonképpen oly szervezet a paraszttársadalom, amely az egyén érvényesülését valóban magának az egyénnek munkájához kötötte, nem pedig a mások fölött való elhatalmasodáshoz; már pedig ez az igazi, szakszerű munkának a kiválasztója. Annyi bekövetkezett, hogy a paraszt nagyjából valóban magának sajátította ki a föld használatát és a földműves hivatást, abból semmi hatalom és tőke ki nem tehette. De e hivatás jelentőségét nem tudta érvényesíteni a társadalomban, nem tudott olyan módszereket kialakítani, amelyek más hivatásokhoz hasonló méltó életet teremtettek volna számára. A gazdagító, s az intellektuálisan szerveződő hivatások fölötte nőttek fel; s ép az újkori intellektualizmus kifejlődésével véglegessé lett a paraszt kirekesztése a tulajdonképpeni társadalomból, szinte idegen fajtává lett az emberek szemében, megvetett élettel. Még Lutherből is kitör ez a megvetés a paraszt baromi ösztönszerűségével szemben. Társadalomfejlődéseket sohasem lehet abból a szempontból megítélni, hogy javult-e valamely rétegnek a helyzete, élete, sohasem bizonyos, hogy az emberi természet milyen észrevétlen áldozatot hozott azért, hogy talán kényelme, biztonsága javulását elérje. Mindent összevéve, a francia paraszt helyzete az újkorban bizonyára sok tekintetben javult, másrészt azonban a társadalomnak félretolt rétege, amelyre még a kézműves is megvetéssel tekint, holott régebben az életformák különbségei kevésbbé élesek lehettek.

Valószínűleg nem kellett volna mindennek okvetlenül így következnie. Bizonyára az európai társadalomszerveződés módszereiben van a hiba; még mindig külsőleges mechanikus módszerek, amelyek az általános emberi méltányosságot nem tudják érvényesíteni. A paraszt intenzív munkája megakadt egy bizonyos határnál, modern szakszerűséggé a földművelés az ő kezében nem tudott kifejlődni. A föld népe nem tudott a céhekhez hasonlítható szervezetet kialakítani, ami munkatechnikáját hatalmas, intézményes iskolázás alá vette volna, s ami a termelés értékesítésében a ráfordított munkát, szakképzettséget vette volna alapul. Főként a pénznek szerepe, mint társadalomszervező eszközé, az oka ennek. Mozgékony, külsőleges eszköz, gyors forgatóját jutalmazza, képesíti arra, hogy üzemét tökéletesítse, idegen tapasztalatok gyűjtésével s ezzel a képzettséget erősen célszerűvé tegye. Ahol legerősebben tapadt a földhöz, épp ott maradt el munkatechnikája leginkább; ahol üzletiesebb a társadalom szervezete, ott kapcsolódhat be a paraszt a forgalomgazdaságba legelőbb. S mégis végeredményben nem a kapitalista nagybirtoküzem, hanem a kisparaszt teremti meg e szakszerűséget: mert a paraszttársadalom alapozódik, a dolgoztatás kizárásával, a személyi teljesítmény elismerésén, az intenzív, elmélyülő egyéni munka kényszerén. A francia parasztság alakítja ki e társadalomrendet, de éppen masszív elzárkózása miatt végzetesen elmaradt az üzem fejlesztésében. A földhöz való kapcsolódás ennek ellenére mindvégig erős, itt érzi őseitől kezdve biztosított igényekkel magát a francia paraszt és semmiféle kecsegtető vállalkozás, vagy gyarmatokra való toborzás nem tudja őt onnan tömegesen elmozdítani. Végül győzedelmeskedik: másutt az úr expropriálta a parasztot, itt a paraszt a földesurat; s ez a típus mentette át a föld társadalmát a mai korra a felső gazdasági erők megsemmisítő veszélyei elől.

 

A német társadalom fejlődése mutatja azt, hogy mennyire az alsó, legszélesebb népi alapoktól függött a felső rétegek, sőt az államiság fejlődése is, még azonos nemzeti és politikai határok között is. A birodalom nyugati fele erősen résztvett a francia típusú hűbéri-szokásszerű fejlődésben, a keleti kevésbbé. Nyugaton tehát, körülbelül az Elba vonaláig, a „Grundherrschaft” a túlnyomó: a nemes eredetileg elsősorban hatóság, az újkorban egyes jogok élvezője, valóságos tulajdonjog nélkül földre és népre. De jogait nem sorvasztotta el annyira a bürokratikus feldolgozás, mint a francia úr jogait. A paraszt többnyire eladhatja már földjét, de az úrnak erős részesedés jár, 1/3–1/5 értékben; az öröklés-illeték is eleven még, a „Besthaupt” annyit jelent, hogy a paraszt halála után az úr tisztje végigjárja gazdaságát s a legjobb állatot, ingóságot elveszi. Mégis már gyakran kialakult a pénzmegváltás, a házasságengedély helyett is. A robot általában már évi 2–4 hétre meghatározott, pénzre váltása is egyre szokásosabb. Különben pedig évi termény- és pénzszolgáltatások ismerik el a földesúri jogokat. A hatóságjogok kevésbbé dolgozódván fel, egyes nagyobb földesuraságok, amelyek a szerveződés folyamán a többi fölé kerülhettek, territoriális államokká alakultak, mint a középkori Franciaországban; de itt már az újkor fejlettebb szervező módszerei állandósították külön létüket, nagy számban a kisebb grófi és lovagi uraságokét is, a birodalommal szemben. Egyáltalán élesebb, merevebb maradt a német nemesi, s az egész rendi tagozódás, mint a francia, mert a természetes, szokásszerű alsó mozgalom mellett a kész jogi fogalmaknak átvétele s merev alkalmazása is nagy szerepet játszott. A kicsiny territórium kezdett ugyanazon államosító eszközökkel dolgozni, mint a nagy francia királyság, az alsóbb földesuraságok hatóságjogainak gyakorlását magához vonta, ami már talán üres, évjáradékká vált jog volt, azt a territoriális fejedelem ismét elevenné tette: a német parasztság 1524. évi nagy lázadásának ezért főként itt, a délnyugati részeken volt a fészke. Ez az újkori Európának egyetlen általánosabb parasztlázadása; az európai fejlődést különben, az antik szociális harcokkal szemben, a forradalmi kitörések helyett az állandóan kiegyenlítődő tömegmozgás jellemzi, mint egyáltalán az egész társadalomszerveződést a tárgyias érdekek száraz küzdelme helyett, egészen máig, a természetes, organikus növekvés. A német parasztlázadásnak sem éppen a gazdasági elnyomás, a nyomorúság az oka, hanem az, hogy az úr a kifejeződött jogi fogalmakba többet akart ismét belemagyarázni, mint amit a szokásszerű fejlődés megengedett. Ott a leghevesebb a német lázadás, ahol a paraszt helyzete aránylag szabadabb, biztosítottabb.

A paraszthely, a „Stift”, többé-kevésbbé német földön is biztosított; de minél keletebbre, annál kevesebb a „gutes Besitzrecht” a „schlechtes Besitzrecht”-tel szemben: annál kevésbbé hatja át a társadalmat a sokszázados szokásszerű szerveződés, a megszokott közeli életnek, gyakorlatnak szabályozó ereje. Az intellektualizmus annál racionálisabban léphet közbe, tárgyias fogalmakkal, érzéketlenül a közvetlen emberi együttélésből alakult viszonyok iránt, amik „irracionálisak”, mert nem a dolgot, a tárgyat, hanem nemzedékek életefolyásának biztonságát veszik alapul. A rideg, elvont, emberre nem néző jog helyett a szokásszerű fejlődés teremti a „mein gutes Recht” kifejezést. Ahol a paraszt joga a helyére „rossz”, ott az úr könnyen kiteheti; a „Bauernlegen” hasonló folyamat az újkor elején, mint Angliában az „inclosure”, az úri föld elkerítése, a paraszti igények kizárásával. Esetleg nem is kell másra hivatkoznia, minthogy a parasztföldre sürgető szüksége van, saját házának s udvarának ellátására. Franciaország, Nyugat-Németország elméletileg a nagybirtokok területe egész a forradalomig, valójában azonban az újkor elejétől a parasztföld sokasága; Kelet-Németország azonban, s Európa mégkeletibb részei, a nemesi latifundiumok területeivé válnak. Az úri felsőség, ami egykor itt is szabadjára hagyta a parasztnak a föld használatát, a jogi fogalmazás megindulásával szinte megrohanja az alsó népet, amelynek nincs oly ősi időktől izmos szokásszerű dinamikája, begyökerezett, intellektuálisan megragadható, kifejezhető fogalmakkal. A „Grundherrschaft”-tal szemben a „Gutsherrschaft” típusa lesz itt uralkodóvá: föld és nép az úr jószágává. Nyugaton a jogokban az urat már inkább csak évjáradék-hasznuk érdekli, a föld használatát átengedte a parasztnak, a hatóság gyakorlását az államnak; keleten a Gutsherr még Grund-, Leib- és Gerichtsherr egyúttal, tulajdonosa s fejedelme is területének és népének, legalábbis így magyarázza át az intellektuális fogalmazás a régi, természetes felsőséget, aminek persze azelőtt nem volt meg a paraszti életet mélyen átható, teljesen az úr érdekeinek alárendelő jelentősége. Ez átfogalmazás mohóvá teszi az urat; a középkor végétől egymásután vonja be a meghatározatlan jogú közföldeket, erdőket, pusztaföldeket, majd, különösen a XVI. sz.-tól, azokat is, amelyeken a paraszt ült. A nyugati részeken a XVI. sz.-ban már territoriális fejedelmi rendeletek tiltják a parasztföld bevonását, az évi bér emelését; a keleti territóriumok jogásza azonban nem ütközik az alsó életben kialakult igényjogokba, számára csak az úr joga kétségtelen. A „Bauernlegen” a paraszt használatában levő földet úri földnek jelenti ki; s egyúttal parasztját is az úr emberének: a „Leibeigenschaft” a legszebb ékszere a földesuraságnak, – mondja az akkori kelet-német nemesi társadalom. A XVI. sz.-ban e vidékek territoriális fejedelmei már rendeletileg is kénytelenek elismerni a paraszthelyek bevonásának jogát. Egész falvakat kebelez be így az úr, s legfeljebb igen gyenge parasztigényeket ismer el aztán; új telepítéseknél nemcsak a parasztnak a földhöz való jogát zárja ki, hanem házával, állataival való rendelkezését is, csak termését értékesítheti szabadon. A territoriális rendi törvényhozás a XVII. sz.-ban végül általában kétségbevonja a paraszt jogát a földre. A fejedelmi uradalmak járnak elől ebben és az uralkodó a XIX. sz.-ig úgyszólván semmit sem tesz a paraszt védelmére. Pedig nem áll az, hogy csak a nagybirtoküzem alapos, kapitalisztikus kihasználása ösztönzi az új foglalásra az urat, hiszen gyakran kimutatható, hogy az úr nem fokozta termelését és jövedelmét az önállóbb parasztság évi termény- és bérszolgáltatásával szemben. A paraszt eztán nem önmagának, tehát kelletlenül dolgozott, nem szerzett, nem épített: egy német író szerint vadállat barlangja az úr háza, ami körül messze vidéken minden tönkremegy, kipusztul. A költözködés tilalma a XV. sz. végétől egyre általánosabb; a robotnak kelet felé mind kevésbbé van meghatározva a mértéke; s nemcsak a jobbágy, hanem családja is szolgálatra köteles. Csak némi „landesüblich” gyakorlat korlátozza a paraszt kihasználását. És az intellektuális fejlődés itt az úrnak dolgozik tovább is; a XVII–XVIII. sz.-ban a keleti német széleken a paraszt a birtok leltárába tartozik, akár az állat; a robotmunka, korbácsos felügyelőkkel, a nagyüzem alapja, a paraszt saját földjét a holdvilágnál volt kénytelen művelni. Néha föld nélkül is bérbeadták, eladták, sőt akár el is kártyázták a parasztcsaládot. Míg nyugaton az úrnak csak az évjáradék már az érdeke, itt tilthatják nemcsak elköltözését, de gyermekének taníttatását, mesterségre adását is. A kultúrfejlődés tehát nem mindig társadalomfejlődés, hanem, mint az antiknál is, a rabszolgaság felé vezethet. De még a keletnémet parasztság nagymérvű alávetettsége is inkább elismeri a gyengének létjogát, mint a racionális tulajdonjog. A parasztot nem dobhatta ki a világba az úr, mint a mai üzem a bérmunkást. Még arra is törvényes joga alakult ki a parasztnak, hogy bizonyos évi munkát ő s nem idegen bérmunkás végezze el az úr földjén. S a XIX. sz. jobbágyfelszabadítása a paraszthely felét-kétharmadát adta tulajdonul a függő helyzetben élt parasztcsaládnak, míg a régebben önállósodott, szerződésszerű parasztbérlő természetesen továbbra is csak bérlője maradt a földnek.

A parasztság szervezetének megfelelően az északkeleti német vidékek nemességének alakulása is sokban különbözött a délnyugati vidékekétől: itt sok önálló „reichsunmittelbar” grófi és lovagi család, amelyeknek felsőségszerepét csak a XIX. sz. szüntette meg, amott ellenben a nemesek latifundiumoknak birtokosai.

 

Dél-Európában, Itáliában, a hűbéries-szokásszerű fejlődés sohasem tudta eltörölni a primitív módon is továbbélő antik társadalmasodást, népe nem alakult át földhöz tapadt társadalommá. A városiasság azt jelentette, hogy mindig megmaradt valami a felső, racionális szervezetből, amely a tárgyias tulajdonjog fogalmait is őrzi. A rabszolgaság fenntartására már a kései császárkor sem elég erős, s a középkor általános európai fejlődése hat annyira itt is, hogy oly éles, kérlelhetlen gazdasági-politikai szervezet ki ne alakuljon, ami újra feléleszthetné, csak Európán kívül kereskednek és dolgoztatnak az olaszok rabszolgákkal. Az intellektualizmus megújulásával azonban a rideg, szerződésszerű viszonyok újulnak meg, főként városi rétegek s nem a papság kezelésében. A paraszt személyi függése, az úr közhatóságjoga aránylag lényegtelen, a tulajdonjog s a föld haszna a döntő. Az elkülönített parcellák szerződéses bérletjellege inkább megmaradt, az úr inkább haszonbérlőjének tartotta a parasztot, mint hatósága alatt élő népnek. Hirtelen megy végbe a paraszt személyének „felszabadítása”, a legkorábban Európában, mihelyt elkezdik írásbafoglalni a tulajdonjogokat s bérszolgáltatásokat. Viszont a paraszt biztonsága elsősorban attól függ, hogy ki tudja-e elégíteni az úr növekvő kívánalmait, mert hiszen kevesebb az akadálya annak, hogy helyéből kitegyék.

Nagy a különbség azonban Észak- és Dél-Itália között; északon mégis csak erősebben hatott a hűbériség, mint délen, ahol inkább csak átvitt, külső formáit ismerték. Lombardiában tehát a paraszt mégis csak igényt szerzett földjére. A személyies szolgáltatások, a robottal együtt, eltűnnek, de a paraszt földjét öröklően birtokolja, mégpedig többnyire a részművelés formájában, a termés egy részének beszolgáltatásával. Viszont szokásszerű terjeszkedése kiszabott földjén túl megszűnik, mind kisebb parcellák keletkeznek, intenzív műveléssel, de azért mindinkább rászorul a paraszt, hogy a nagybirtok bérmunkása is legyen. A részművelés nem vezethet arra, hogy idők folytán csupán állandó mennyiségű szolgáltatás legyen, pénzzé váltása legfeljebb bérszerződésre vezethet, a bérösszeg emelésének lehetőségével. Az északolasz reneszánsz városok ellenében a vidék társadalma nem fejlődik önálló képletté, a földesúr is a városszövetkezés részese, vagy belekényszerítik abba, s a város azon van, hogy a föld népének függésviszonyait felbontsa, közvetlen adózását helyreállítsa, munkájának, termésének üzletszerű felhasználását lehetővé tegye polgárai számára. A XIII. sz.-nak parasztfelszabadító városi statutumai ezzel magyarázhatók. Viszont hamarosan jelentkeznek az erős racionalizmus ellenkező következményei is: a végleg újjáalakult, kifejlett városállam, amelynek vagyonos polgárai kezdenek új arisztokráciává válni, ismét kényszertörvényeket alkot, amelyek a parasztot az úr kényelmére és a város ellátásának biztosítására megkötik, nem engedik szabadon, bárhol munkát vállalni, sőt költözéstilalmak is előfordulnak. Végeredményképpen csodálatosan apróra osztott parasztparcellák borítják a földet, váltakozva kiterjedt nagybirtokokkal, amiket napszámosmunka művel.

Dél-Itáliában a reneszánsz-fejlődés, az új intellektualizmus később s átvitt módon jelentkezik. Az antik folytonosság inkább megvan tehát, a nagybirtok uralmával. A paraszt kondíciója nem tud erősen önállósodni. A bárók közös érdeke szerint is keményen racionális monarchia lesz Nápoly-Sziciliából, s ez az állam, saját igényeinek kielégítése ellenében, a birtokos gazdasági-uralmi területének hagyja meg a földet. Az úr meghagyja ugyan földjén a parasztot, de kényszerjogai keresztül-kasul járják annak életét. Míg pl. Angliában a juhtenyésztés céljából az úr elkülöníti birtokát s a parasztföld felvásárlásával terjeszti azt, addig itt tízezernyi nyájak vonulnak hegyen-völgyön át, parasztgazdaságokon át, legelőket követve. A latifundium megtűri a parasztéletet, de a földet alapjában véve mindig saját magántulajdonának tekinti; a birtokos nem akar népének fejedelme lenni, de, mint nagyúr, bíráskodik, őrzi hatalmát, tilt el mindent, ami érdekeivel ellenkeznék. Az állam maga alá töri a bárókat, de nem dolgozza fel hatóságukat elmélyülő bürokráciává; lefelé meghagyja érdekeik parancsoló érvényesülését, hogy erejüket maga is használhassa.

A spanyol félszigeten általában a délitáliaival rokon vonásokat mutat a föld társadalma. A személyes kötöttségek szintén eltűntek a középkor folyamán, de szintén a latifundium válik túlnyomóvá, sőt a szaracén rabszolgaság meghonosítására is történtek kísérletek. Délen inkább a pár évre kötött parasztbérlet szokásos, északon, hűbéri hatásra, inkább az örökbérlet. Tipikus jelenség a majorátusok kialakulása. A családi birtok osztatlan gazdasági-uralmi terület akar maradni s védekezik egyúttal a parasztigények felnövése ellen is. A majoresco még a parasztszolgáltatásokat sem váltathatja pénzzé, s bérbe is esak saját életére adhatja földjét. Egyideig impozáns hatalmat jelent tehát a grandok és az egyház gazdasági-uralmi ereje, amit az állam itt is véd, hogy használhassa, de itt is megállapodásra, közömbös tunyaságra vezet az, hogy a társadalom alsó rétegei nem tudják önállósítani magukat, sorsukat a maguk kezébe venni. Európa déli vidékei mintegy a későantik korszakok felújulásának területei, hatalmas, hódító birodalommá tudnak ugyan egy időre alakulni, de nem vesznek részt bensőségesen a mélyebb európai társadalomfejlődésben.

 

Angliában vált leginkább és leghamarább „modernné” a föld társadalmának szervezete, azaz erős függésviszonyoktól mentessé, de egyúttal mégis hűbéries módon enyhítve a tulajdonjog ridegségét s parancsoló, uralmi következményeit is; valamiként a számszerűségen túl is számításba jövő egységnek építve ki a kisember létét. Biztosítani nem sikerült azt intézményesen a nagybirtok s nagyvagyon erejével szemben, de a fejlődés megakadályozta, hogy a gazdaságilag gyengébbet, antik módra, az erősebb idővel uralmi szférájába is vonja. Oly atomizálódás, ami az egyéni lét magvát szabályozások által erősebbé tette és csak gazdaságilag szolgáltatta ki a hatalmasabbak játékának. Nem a legszerencsésebb fejlődés, elhagyja az exisztenciák biztosításának mélyebb alapjait, bizonyos új feltételekkel ismét az erők szabad versenyére vezet – de ezt az alakulást fogadta el a magáénak a modern Európa egész társadalma.

Angliában is korán kifejlődött a földesuraság, erős szerepük volt a hűbéries-szokásszerű módszereknek is, de a nélkül, hogy a függésviszonyokból az alkuszerűséget teljesen kiszoríthatták volna. A község nem a szomszédok szokással szabályozott együttese, hanem bizonyos mértékben megmarad szövetkezésszerű autonómiája is. A kettősséget legjobban jellemzi az, hogy a földesúri udvari törvénykezésben (court baron) a parasztság képviselői is résztvesznek. Alapvető fontosságú az alsó életnek ez a szervezete az egész angol társadalomra nézve. Modern felfogás szerint a közszabadságok biztosítéka, a valóságos fejlődés azonban azt mutatja, hogy a nagyobbarányú, bonyolultabb állami-társadalmi szerveződéssel az erősebbnek érvényesülésére vezet a primitív népi önkormányzat feltétlen érvényesülése. A hűbéri típusban az elmozdíthatlan kondíció az alap, a parasztközségbe és a függésviszonyokba beillesztve. A paraszt és az úr egyessége önmagában nem is változtathat ezen, mert hiszen az úr fölfelé is hasonló függésben él, hűbérurai, fel a királyig, mind részesednek az ő jogaiban is, az egész társadalom össze van szövődve egymással. Angliában ellenben inkább a földből és a népből származó jövedelem a lényeg, ami fölött alkudni is lehetett; hűbérfokozatok is kevéssé alakultak ki, később törvény is tiltotta az al-hűbérbe adást: a nagyobb földesúr nem adminisztrálta felsőbb fokon vazallusainak és azok népének területét, nem fejlődött ki territoriális félállam fejedelmévé. Hatóságjogok helyett inkább a birtokjog és tekintély alapján vezeti a nemes az alárendelt társadalmat. Jellemző, hogy az intellektualizmus kifejlődésével a klerikus itt inkább az úr jövedelmeit jegyzi föl, összegszerűen, míg a franciáknál inkább a jogokat. Az angol birtok már a középkorban kiadás-bevételkönyvet (rentals) vezet, nem a jogok (custumals) jegyzékeit. Gyorsan halad a régi meghatározatlan, primitív függésviszonyok átmagyarázása a haszon szempontjaira, bérösszegekre, tulajdonjogra. A paraszt személyéhez az úrnak idővel úgyszólván semmi köze. Itáliával együtt az angol parasztság „szabadult fel” először Európában, általában véve már a kései középkorban. Természetesen inkább az úr javára ment végbe a földtulajdon tárgyias elhatárolása, az úr saját kezelésbe vett birtoka minden kétesebb jogú földet magába kerekített, a paraszté csak a szorosan használatában volt föld maradt, évi bérfizetés ellenében, vagy, ha ezt egy összegben megváltotta, teljes tulajdonként. A javak szabad mozgásában, az emberek szabad költözködésében Anglia messze megelőzte a kontinenst. Különösen a robotnak ilymódon való megszűnése volt a döntő. A jobbágymunka már a középkorban eltűnik, még a pásztor s juhász is szerződött, fizetéses alkalmazottja a birtoknak. Csak az aratásnál marad meg elevenebben a paraszt munkakötelessége, néhol még a XVI. sz.-ban is.

Ilymódon az egész emberi lét igényeiből kiinduló szabályozódás helyett a társadalom mindinkább a gazdasági erők hatása szerint szerveződik, a pénz akadálytalan szervezőeszközzé válik. A föld nem marad a helyi társadalom táplálója, hanem üzletté lesz, a termést a birtokos már a középkorban a piacnak szánja. Jellemző erre a juhtenyésztés terjedése, az angol gyapjúnak világforgalomba jutása: legelőkké alakítják a szántókat, kizárják az úri földről a paraszt szokásszerű munkaalkalmait, sőt minél nagyobb területekre kerekítik ki az üzemet, a paraszt művelése alatt álló földet is bekebelezve, a paraszt használatigényét megvásárolva, a közföldek felosztását kierőszakolva. Az úri birtok e rideg tulajdonjogi elkülönítése, kerítésekkel elzárása (inclosure) sok méltányos emberi szempontot zár ki a társadalomszervezetből, oly szempontokat, amelyek itt csak halk hangon szólaltak meg, nem pedig izmos szokásszerűséggel. Elkülönülést, kerek, üzletszerű gazdaságot akar a módosabb paraszt is, szintén felvásárolva a gyengébb szomszédok földigényeit, a községi önkormányzatban kierőszakolva a közföldek felosztását. A XV–XVI. sz.-ban nagy a szegénység panasza az inclosure ellen, pedig a folyamat csak a gazdasági racionalizmus teljes győzelmének idején, a XVIII. sz.-ban öltött tragikus arányokat, harmincszor annyi földet sajátítván ki a nagybirtokok számára az együttes igényekből, mint az előző századokban. A régi kisparaszt, a yeoman, ilymódon az újkorban mindinkább a nagyok áldozata lett, különböző igényeit az úriföld s a közföldek használatára a tárgyias tulajdonjog a paraszthelyről lekopasztotta, a megmaradt kicsiny földet tehát inkább eladta s bérmunkássá szegődött el a birtokokon vagy a városokban. Franciaországgal ellentétben nagyszámú földtől elvált bérmunkásság keletkezett, szabad mozgással, de a gazdasági, üzleti, s ipari élettől függő helyzettel; csak az európai gazdasági életnek bonyolultabb, társadalmilag biztosítottabb fejlődése mentette meg attól, hogy antik módra proletariátussá ne legyen.

A szokásszerű, hűbéries elem azonban magában az angol fejlődésben is elég erős és szívós arra, hogy a mechanikus érdekszerűséget antik ridegségig ne engedje érvényesülni. Az angol rendiség mégsem lehetett tisztán a vagyon és a velejáró politikai hatalom rétegeződésévé s a pénz sem a társadalmi összefüggések egyedüli kifejezőjévé. A hűbérjognak, a szokásszerűségnek és a gyakorlati érdekeknek sajátos, vidékenként is változó vegyülete, a „common law”, társadalomszervezetet védő elemeket is tartalmazott. A főtörvényszékek egyenesen a hűbérjogi elmélet alapján állottak, jóideig ellene szegültek a függésviszonyok megváltásának, a parasztot a földesúri udvar (manor) tartozékának tekintették. A felszabadult paraszt is, legalább formálisan, úri tekintély vezetése alá tartozott, az újkor jórészén át is, néhol évenként egy kappant, másutt egy szál rózsát nyujtott át urának a felsőség elismeréséül. Néhol valami jelentéktelen öröklés-illeték is sokáig megmaradt. Körülbelül egy százalékra becsülik még Erzsébet korában is a parasztságot, amely ezenkívül még házasságában, költözködésében is az úr engedélyéhez van kötve, ami bizonyos szociális bélyeget nyom reájuk és csak a XVII. sz.-ban tűnt el ez a réteg. Egyes úri jogok, malom-, vásárjog, stb. szinte napjainkig fennmaradtak, különösen a tenger kicsiny szigetein. Ámde e függés egyúttal olyan szokásszerű légkört is jelent, ami az úr szabad rendelkezését is megköti, valamiként pietásra kötelezi a megállapodott alsó életviszonyokkal szemben. A parasztbérlőt nem teheti ki csupán üzleti okból bérletéből, nem emelheti korlátlanul a bérösszeget. A franciához hasonlóan eredetileg inkább majorosa, jövedelmet kezelő megbízottja az, akiből később a paraszt-nagybérlő lesz, csakhogy itt az ilyen paraszt valóban naggyá tudja kikerekíteni gazdaságát s így, fölfelé biztosított helyzetében, paraszttársait pedig lassanként felvásárolva, a társadalom egyik legjelentősebb rétegévé válik.

A függésviszonyok elmosódása, a „felszabadulás”, többnyire nem is volt az angol paraszt kedvére, inkább megmaradt volna régi kötelékei között, amelyek a megélhetés természetes biztonságának érzését öntötték beléje. Régen esetleg évekig nem vette igénybe az úr a parasztmunkát, rossz termés, ínség esetén elengedte a terményszolgáltatást, most az évi bért, a szolgáltatások pénzre váltott összegét, mindenképpen megfizetteti. Mint mindenütt, különösen pedig az Okcidens keleti szélein, de délen is, a gazdaságilag-politikailag hatalmasabbak valami új-feudalizmusra törekszenek, úgy az angol földesúr is a szokásszerű igények erejétől megfosztott, „felszabadult”, vagy ellenállásra képtelen földnépének alávetésére, s az egész államapparátust, amiben képviselettel, nemesi bírákkal részesedik, erre akarja késztetni. Panaszkodik az újkor elején, hogy a paraszt most már sem isteni, sem emberi törvényt nem ismer, sem dolgozni, sem szolgálni nem akar: a formális jog szerint tényleg igénye van arra, hogy szükség esetén újra követelje a robotot. Törvényt hozat, ami legalább a napszámos bérmunkára kötelezi munkáshiány esetén a parasztot, tilalmat akar a parasztgyermek taníttatására. Viszont épp azért, mert a hűbéri függésviszony nem tűnt el teljesen, a bürokrácia s végül a törvényhozás is korlátozza az úri birtok rideg elzárkózását. A XVI. sz.-ban maximálják a tenyészthető juhok számát, az ezen túl fölösleges legelők újrafelszántását rendelik, lerontatják a kerítéseket, sövényeket, sőt a nagyobb gazdasági épületeket is. A szokásszerű fejlődés tehát itt is elmélyülő szociális szabályozásra készteti az államüzemet. Igaz, hogy a megindult folyamatot nem lehetett már megállítani, e törvényeket a XVII. sz.-ban már érvénytelenítették is, de azért a XVIII. sz.-ig a föld nagyrésze mégis a paraszt használatában volt, csak aztán adta ki végleg kezéből, főként a városban s az iparban keresve megélhetését.

Sajátos jellemvonása az angol társadalmasodásnak az üzletszerűség és a konzervatív formák együttese. Ha pl. a franciáknál valamely jog pénzilletékké változik át, az úrnak idővel csak erre a pénzszolgáltatásra marad joga, nem térhet vissza magának a jognak gyakorlására. Az angol úr és paraszt azonban mintegy alkut lát a pénzre való átértékelésben, szerződést, amit az érdekek változása megmásíthat. Az idő múlása, a pénz romlása tehát nem moshatja el teljesen a szolgáltatások eredetét. A konzervatív jogok jelentéktelenednek, de ceremóniák képében kísérik a legmodernebb s legüzletibb aktusokat is.

Az egész nemesi lét ezért tartja meg az újkorban is értelmét, a vagyoni erőn túl is vezetőszerepét. A nemesség nem vált elvont, elzárkózott leszármazás-réteggé, hanem, az antikhoz hasonlóan, gazdasági-politikai hatalom gyakorlásához kötötte rangját. A lord az újkor jórészén át még vezetője gyenge függéssel alárendelt társadalmának, jóideig háborúkban vezére is, az önkormányzatokra nagy befolyással, parlamenti szerepét is megtartja, a központi kormányzatban is szerepel; s mindezt birtokának üzletszerű kezelése támasztja alá. Enyhe földesúri jogai elevenek maradnak. A francia nemes megmarad nemesnek akkor is, ha ősei felsőségjogainak csak egy szilánkja is van már kezén, az angol elsőszülött fiára hagyja a rangjához fűződő tekintély gyakorlását, többi gyermekei legfeljebb kisebb rangokat örökölnek, vagy cím nélkül belevegyülnek a polgári életbe. A francia nemes elsősorban hatóságnak érezte magát, s nem vette észre, hogy tényleges jogai eljelentéktelenednek, az angol nemes érdekeit, erejét érvényesítve tartja fenn magát. Ezért ismeri el az angol társadalom a szabad, birtokos vagy akár generációkon át jó társadalmi helyzetre jutott kereskedő-családokat is, nemesség nélkül is, gentry-rétegnek s nagyjából politikai vezetésükre is bízza magát. Bár a vagyon itt jelentős kellék, mégis oly alakulás, amely az antik hatalmi-vagyoni küzdelem ridegségével szemben a szokásszerűség melegségét is érvényesíti a társadalom vezetésében.

A skandináv és a keleti országok parasztságának-nemességének fejlődése tulajdonképpen inkább az angol, mint a francia típushoz sorolható. Skandináviában a parasztság szövetkezésszerű autonómiája elég erős arra, hogy az országos rendi képviseletbe is behatolhasson. De keleten az intellektualizmus munkája nem eléggé átható ahhoz, hogy az alsó társadalomnak egyrészt szokásszerű, másrészt önkormányzat- s szerződésszerű alakulását korán kifejezze, érvényesítse. A birtokos-katonáskodó réteg mind nemessé lesz, jogait a földdel és a néppel való rendelkezés jogának tekinti. Különösen Lengyelországban súlyosbodik egyre a paraszt helyzete az újkor folyamán; oly jelenség, amelyet a kelet-porosz és az orosz társadalmak közti átmenetnek lehet tekinteni.

 

Végül a nyugati Európa egy darabkájára, Hollandiára kell egy pillantást vetnünk: mi az oka annak, hogy nemcsak kereskedelme ragadta magához jóidőre a vezetést a világon, hanem tulajdonképpen innen indult ki az európai agrártársadalom regenerálódása, a mezőgazdasági üzem szakszerűsödése is, ami a többi hivatáshoz méltóan sorakoztatta idővel a földdel való foglalkozást is?

Egyoldalú szempontokkal, mint pl. a földrajzi helyzettel, nem lehet megmagyarázni Hollandia csodálatos felvirágzását az újkor első századaiban; egyedül a különféle társadalomalakító módszerek szerencsés együttműködésével. A franciánál szabadabb, az angolnál mélyebben szokásszerű társadalom, kicsiny fejedelemségekre tagozódva, de erős rendi képviselettel mindegyikben. A hasonló angol fejlődéssel szemben épp a részeknek szívós önállósága a jellemző, a helyi társadalomviszonyoknak gondosabb feldolgozása. A paraszti élet biztonsága erősebb, s függése az úrtól is, bár az újkor elején a személyi alávetettség nagyjából már eljelentéktelenedett. A paraszt munkája, szokásszerű igénye erősebb, mint Angliában, de értékesíthetőbb, mint Franciaországban. A vizektől szinte ronggyá szaggatott terület állandó küzdelmes munkát kíván, amit a paraszt végez, tehát az úri birtokra még jobban ránő a gyakorlat által az ő igénye, a nemesség helyett az ő szokásjoga terjeszkedik; viszont a szövetkezésszerűbb társadalom a franciánál elevenebb gazdasági mozgalmat teremt. Idővel csaknem úgy áll a dolog, hogy a nemes és a nemesi képviselet, majd a városi polgárság is a parasztkéz termelésének értékesítője a nélkül, hogy a paraszt-exisztenciákon úrrá tudna lenni. Nem a dolgoztatás, hanem a beható, derekas egyéni munka végzi a termelést; csaknem az egyetlen példa Európában, hogy a föld, víz kihasználása szinte céhszerű szervezetekben folyik, a gazdák mesteri teljesítményeinek versenyével, a közös erőfeszítést, befektetéseket kívánó feladatok testületi elvégzésével s végül a termelés értékesítésének testületi védelmével a vállalkozói kihasználás ellen. Igazi szakmunka, sok apró tapasztalat állandó egyesítése s tanítása. Nem tisztán a természet adományainak egyszerű kihasználása, hanem a természet beható megfigyelése is, s a termésnek nemesítése, feldolgozása. Az egyik legfontosabb foglalkozás, a halászat, a hal konzerválásának, szállításra alkalmassá tételének módszereit alakítja ki. A földművelés elhagyja a szokásos háromnyomásos rendszert, a parlag helyett takarmánynövények termesztésének éveit iktatja be a gabonatermelő évek közé; a gazdálkodás állandó, tervszerű üzemmé válik, akár a céhszerű kézművesség. A takarmányozás a rendszeres állattenyésztést teszi lehetővé, a hízlalást, istállózást, a legelőtől függetlenítve, míg a francia paraszt tavasszal farkánál vonszolja ki a legelőre télen a végsőkig legyöngült állatát. A trágyázás rendszeresítésével egyre bonyolultabb, finomultabb földművelésre térnek át, egy évtizedre előre megtervezett vetésturnusokra, egész az évi kétféle termésig. A XVII. sz.-ban a parlag egészen eltűnik, a föld hozama messze felülmúlja az angolét, amely pedig már szintén korán rátért az üzletszerű termelésre s a holland eredményeket is sietve átveszi. Végül szakszerű kertésszé lesz a földműves, a gazdasági növények gondos kiválogatásával, gyümölcsnemesítéssel, virágkertészettel; a nagypiaccal, az üzleti élettel való csodálatos egybekapcsolódásra jellemző a XVII. sz. tulipánmániája, amely e növény nemes gumóit szédítő, egész Európát magával ragadó spekuláció tárgyává tette. A termelés ekkor már nem is elsősorban mezőgazdaság, hanem a mezőgazdaság és a halászat termékeinek nemesítése, feldolgozása. Idegenből idehozzák a gabonát szakszerű raktározásra, s innen osztják széjjel Európában. A gabona őrlésére szélmalmok erdeje keletkezik, s egyúttal fűrészmalmok s más mechanizmusok; a kicsiny ország végül már alig termel maga, hanem Európa termelését dolgozza fel s közvetíti. Kereskedelme nagyságának ez az otthoni szakszerű feldolgozás az alapja s kezdete, a tengerentúli gyarmatszerzések már csak következmények. Idegen utazók alig hisznek szemüknek, mint valami ökonómiai regényt, úgy írják le, amit e földön láttak.

Nem az élelmes vállalkozás, szövetkezés, hanem a parasztmunkának generációkon át való biztonsága, a személyi teljesítményeknek védelme, a testületi együttesnek nem a közös nyereségre, hanem a munka szakszerűségének érvényesítésére szolgáló szervezete emelte fel itt a parasztságot, avatta méltó hivatásréteggé, vonta be, itt először Európában, az irodalom s művészet érdeklődésének körébe. Oly szerveződés, amelynek lényegét s értelmét csak akkor értjük meg, ha a városnak, az európai polgárságnak a céhekből való felnövekedését vesszük vizsgálat alá.

A magárahagyott kicsiny emberi együttesek természetes, primitív életszabályozását még soha, egy kultúrfejlődés sem tudta annyira építkező elemei között felhasználni, mint az európai fejlődés. Egyik legfeltűnőbb, a mai felfogásnak érthetetlen jelensége az, hogy a hosszas gyakorlattal állandósult létfönntartó munka miként nő rá minden természeti s társadalmi talajra, sajátítja ki magának a munka anyagát, eszközeit, lehetőségeit. Általában véve az a légköre e primitív, nyomorúságba süllyedt társadalomnak, amit később európai szellemnek nevezhetni: a teljes, természetes emberi életnek elsősége minden felső szerveződéssel szemben, minden céllal szemben, ami a méltányos emberközti viszonyulás megrontásával akarná az emberi erőket szolgálatába hajtani.