HARMADIK FEJEZET: A RENDI TÁRSADALOM: A VÁROS ÉS A POLGÁRSÁG

A modern polgárság fogalma csaknem azonos a modern társadaloméval. Ennyiben inkább hasonlít az antik polgárságra, mint a középkorira, amelyben még csak városok és testületek vannak s nem általános polgári réteg, nincs állampolgárság, politikai jogokkal, hanem minden városlakó csak testületének különjogaiban részesedik, amelyek politikai jogokat az államban alig juttatnak neki. Inkább emlékeztet ez a középkori polgárság az indiai kézműves-kereskedő kasztokra. A mai állampolgárság mindenkinek egyenlő politikai jogát jelenti ismét, mint az antik időkben. A lényeges különbség csupán az, hogy a társadalmi értelemben vett polgári rétegek szakszerű képzettségen alapuló hivatásrétegek, míg az antik mérvadó polgárság a vagyoni-politikai erők rétege, kezében tartva a városban központosult, polgárjogaiból élősködő tömegeket. Ha a mai polgári vezetőrétegek ismét erősen a vagyon s lehetőleg a politika hatalmával uralkodnak is, úgy mégis szakszerű hivatások, a kisebbek tömegének, a bérmunkásságnak szakszerű foglalkoztatásával. Ismét az erők szabad versenye, nem pedig különjogok közé szorított testületek, de e versenyben már szakszerű teljesítményre kényszerült a vagyon s a hatalom, oly óriási, a társadaloméletet kielégítő, ellátó üzemiesség szolgálatára, amilyenről az antiknak sejtelme sem volt. A modern polgárság tulajdonképpen a forgalomgazdaság szakmunkájának uralomrakerülése, az alsó munka tömegeinek gazdasági függésével; s ez az egész társadalom egy óriási üzem munkaszervezete. A szerényen kezdődött, alárendelt helyzetű középkori-városi életnek, a forgalomgazdaságnak szakszerű rétegei úrrá lettek az Okcidens egész társadalmán.

Önmagában véve minden hivatásmunka gyenge arra, hogy az életnek szabadon érvényesülő erőivel szemben biztosan, önállóan, szakszerűen fejlődjék, s idővel alkalmazkodásra kényszerítsen minden társadalmat mozgató érdeket és hatalmat. A tisztán racionális társadalom a jobb munkát megragadja, felhasználja, s gyorsan szolgájává is teszi, önálló igényeinek biztosítása nélkül; felvásárol, elsöpör minden társadalomalakulást, amely vagyon és hatalom nélkül csupán szakszerű hivatás alapján akar érvényesülni. Az antik forgalomgazdaság a politikai s vagyoni hatalmasságok rendelkezése fizetett vagy rabszolgamunkások tízezreivel, az áruk, főként a nyerstermékek óriási tömegének többé-kevésbbé erőszakos beszerzése s többé-kevésbbé kikényszerített alkalmak felhasználásával való elhelyezése. A hatalom, tehát az államigazgatásban való részesedés, mindig jelentősebb, mint a szakszerű munka; egyes vidékeknek bősége, más vidékeknek ínsége, idegen területeknek, gyarmatoknak flottákkal, katonákkal támogatott kihasználása, városok, seregek ellátása a vagyonos nagycsaládok és pártvezérek természetes osztaléka, aminek fejében jórészt az ő feladatuk és hatalmuk is a közcélok ellátása, a gabonakiosztás, a jótékonykodás, a társadalomnak megnyugtatása és szórakoztatása. A tulajdonképpeni szakszerű munka, akár a hivatalnokság is, önálló, intézményes lét nélkül, a vagyonostól lesi kenyerét, másrészt pedig általában minden család lehetőleg saját maga készíti el azt, ami mindennapi szükséglete. A forgalomgazdaság arányai óriásivá nőhetnek, de üzemiessége kezdetleges, sekély marad.

A szövetkezésszerű társadalom, amelyben mindenki a maga erejével vesz részt a versenyben, s amelyben az erősebb érvényesülésének a többi fölött nines semmi akadálya, óriási erőkifejtésre képes, hatalmas alkotásokra. Ezért az újkori fejlődés titkát elsősorban a régi kötelékeket felbontó, fokozódó racionalizmusban szokás keresni, az erők szabad versenyének térhódításában, a kisszerű, elszigetelt, testületekhez kötött munka felszabadulásában, nagy arányokra való összesítésében. Pedig nyilvánvaló, hogy ez a racionalizmus nem más, mint felhasználása mindazon mélyebb elemeknek, amiket a társadalom szervezetében az előző korszakok érvényesítettek, – egyébként a modern társadalmak mély üzemszerűsége, az antikkal szemben, meg nem magyarázható. A városnak, a forgalomgazdaságnak, a polgárságnak újkori fejlődésénél tehát inkább a régi időktől származó, az élet mélységeiből merített elemek sorsára, szerepére kell figyelnünk, mint az erők szabad mozgására, hatalmi s gazdasági összefogására.

 

Ahol a föld társadalma a középkor első félezer évében mélyen szokásszerű-hűbéries szerveződésen ment át, ott keletkezett, Franciaországban, az igazi európai várostípus, amelynek a céhszerűség volt az alapvető szervezete. Észrevétlenül nő ki a földművelő nép kebeléből, a szokás hatalmánál fogva, a kézművesség szabályozott telepe, a függésviszonyok sokaságába bonyolultan. Az ügyes, gyakorlott kéz munkája a kézművességet épúgy kisajátítja magának, a megélhetés alapjául, akár a földműves a föld használatát. Természetesnek tűnik fel az, hogy aki a kézművesmunkára adja magát s ezért lassankint visszavonul a föld használatától is, annak bizonyos igénye keletkezzék arra, hogy a község csak az ő munkájához forduljon, idegennek betelepülését ne engedje. De még az úr is kénytelen elismerni ezt az igényét. Még a középkor végén is megfigyelhető, hogy ha a földesúr és a falu huzamosabb ideig egyes családok mesterségét veszi igénybe, azoknak joguk keletkezik e munkára, exisztenciájuk alapjául kisajátítják maguknak megszokott feladataikat s az úrnak sincs hatalmában másokat alkalmazni helyettük. Természetes viszont az is, hogy a kézművescsalád csak azt a munkát igényelheti, amit maga végezhet el, a feladatok tágulásával újabb családok adják magukat az illető szakmára s együttes megszokás szabályozza mindegyiknek kondícióját. Az is természetes, hogy új cikkekre, új kézműveságakra akadálytalanul érvényesül ismét más családok huzamosabb gyakorlata. Mindegyik kézművesség maga alakítja ki szabályait, de az egyes mesterek maguk termelnek és árusítanak; a gyakorlottabb, ügyesebb munka, amely feladataiba elmélyül és különleges minőséget állít elő, nemcsak hogy előnyt szerezhet a többivel szemben, de védelmet is specialitásának gyártására és árusítására. Az igény azonban mindig csak a mesternek saját tényleges gyakorlatát védi, mihelyt a feladatok túlnőnek kezemunkáján, más családok települnek reájuk. Az úrnak székhelyén, a várhegy tövében, korán alakulhatott ki nagyobb kézművestelep, alázatos állapottal, önálló szervezet nélkül, s mégis oly belső szokásszerű szabályozódással, amit az úr hatalma nem törhet át. De nem is akarja áttörni, mert ez a szabályozás fejleszti ki számára is a szakmunkát, emeli életnívóját; az úr csak a rend s a szokások felsőbb adminisztrációját tartja kezében. Eszébe sem juthat, hogy a kézművességet a maga munkásságává, nagyüzemévé tegye, vagy hogy idegenből hozzon, a város ellenére, munkástömegeket. Idővel bonyolult munkaszervezetté lesz a város s benne a céhek, az egyes iparágak és az úr vagy tisztjei legfeljebb tudomásul veszik a belső szabályozódást s annak alapján bíráskodnak az olyan kérdésekben, amelyeket a polgárok maguk között nem tudnak elintézni. A szakszerű együttessel szemben mind idegenebbül állanak, a felsőségjogok, a telekbér, a vásár- és vámilletékekben való részesedés valóban külsőséges, csak jövedelmező jogokká válnak. A város szelíden leválik a földesuraság testéről, önállósul, gazdasági hatalommá lesz; ha az úr jogait teljesen megváltja, külön politikai hatalommá is. A francia város azonban többnyire megtart bizonyos összeköttetést urával, az úri tisztségek s a városi magisztrátus egymás mellett dolgoznak, csak kevés a „ville libre”, a „ville franche” az igazi francia adminisztratív város, maga Párizs is e típushoz tartozott. A hűbérúr idővel kénytelen a maradék felsőségjogok gyakorlását, amely szakértelmet kíván, képzett hivatalnokságra bízni, amely hivatalnokság ismét nem az ő akaratának technikai szolgája, hanem a bonyolult jogviszonyok kezelője, akár az úrral szemben is; város és úr egyaránt szívesen veszik, ha ez a hivatalnokréteg egy általános, állami szabályozás alapjaira helyezkedik. Szinte észrevétlenül, akár a hűbérfejedelemségeket, keríti kezébe a városi élet legfőbb felügyeletét az állam a középkor végétől, a nélkül, hogy a polgárság belső munkaszervezetét, önálló adminisztrációját érintené. Aztán lassankint, e belső szabályozás szakszerű átvételével, teszi államfeladattá a munkának, iparnak, kereskedelemnek szabályozását is, csak általánosítja, elfogadja a céhszerűség alapjait, de nem nyomja el hatalmi szóval; fiskális igényeit is inkább közvetve, a munkának irányításával akarja kielégíteni, szó sem lehet arról, hogy a várost a maga nagyüzemévé tegye, a polgárságot az uralmat szolgáló munkássággá.

Alapvető marad a személyies teljesítmény védelme és érvényesülése: szabályozás, amely a szakképzett kézművest védte, munkájának értékesítését nem engedte át tisztán nyereségre törő vállalkozásoknak. A családban történő oktatás helyébe a tanonc- és segédrendszer lépett, de szintén csak oly mértékben, az alkalmazottak számának korlátozásával, hogy a termelés a mester személyes munkája maradjon, beleértve feladataiba a fiatalok tanítását is; mások dolgoztatása, nagyüzemek alapítása tehát nem válhatott általánossá. A tőke külsőleges beavatkozását, a munkának tömeges felvásárlását kizárta a forgalomgazdaság társadalmának szervezete. Formális jogi testületté (jurande) aránylag kevés iparág alakult, főként azok, amelyeknek munkája fokozottabb ellenőrzést kívánt, mint pl. a patikus, kirurgus, aranymíves, lakatos mestersége, máskülönben lazább együttest alkotnak az egyes ágak (métiers libres), a városra bízván szabályozásukat. Általános követelmény a képzettség, a tanoncidő, a mestervizsga: hosszú évek gyakorlata teremthet csak igényt, kizárólagos jogot valamely szakmunka végzésére. Ebből következik a gyártásmódok ellenőrzése, aprólékos szabályozása, ami egyúttal védelem is a tisztességtelen versennyel szemben. Végeredményképpen a kézművesség szinte közintézménnyé válik, amelyhez a közönség bizalommal fordulhat, akár a hivatalnoksághoz. Ez a forgalomgazdaság európai terjedésének lényege, nem pedig a nagytőke, a nagyvállalkozás tömegüzeme. És az egész rendszer, bármily mereven s tökéletlenül sikerült is gyakran a szabályozás jogi formulázása, mégis a szabad verseny rendszere volt, de egészen új értelemben: a személyies teljesítmény, a szakszerű, minőségre dolgozó munka érvényesülése, a vagyon s hatalom erőinek kiszorításával. A céh nem közös vállalkozás, közös részesedéssel, hanem csak szabályozó testület, amelyben minden mester magának dolgozik, a maga személyies teljesítményére korlátozva, tehát bármily nagy vásárlóközönségre is tehet szert, nem a tömeggyártással, hanem mindig csak a jobb minőséggel az anyag fínomabb, elmélyülő feldolgozásával emelkedhet ki társai közül, tehet szert polgári jólétre. A személyi teljesítménynek ez a biztosítása az alapja a roppant nagy és fínomult munkaspecializálódásnak, amire a kézművesség, különösen Franciaországban, már a középkorban emelkedett. Bármily kézművesség, idővel annyira elmélyül a munka, hogy egyetlen mester üzeme nem tudja már elejétől végig vállalni az egész produkciót, csak egyes fázisait tartja meg magának, a többire új mesterségek alapozódnak, ismét biztosított, önálló exisztenciával, a vásárlóközönséggel való közvetlen érintkezéssel. Az antikhoz hasonlítva bámulatos munkaszervezetté alakul a polgárság, az egyes rétegek, céhek a finom részletek szakszerű, folyton mélyülő feldolgozásával foglalkoznak, ami másként nem lehetséges, mint a személyi teljesítmény önálló érvényesülésének biztosításával. Az indiai kasztok is biztosítottak, kisajátítottak maguknak egyes foglalkozásokat, de nem az egyénből kiindulva, nem aprózta fel individuumokra a leszármazásközösséget egy megelőző, áthatóan racionális antik kultúra. A kaszt ezért együttesen monopolizálja foglalkozását, aránylag magas fokra viszi azt, de az igazi belső mozgató erő, a személyi teljesítmény érvényesülése, hiányzik s ezért a specializálódás elnagyolt marad, a tunya tradíció uralkodik a munkán. A céhszerűség ellenben mind mélyebben vág bele az emberi életet megalapozó matériába, az egyes munkafázisok fokozódó intenzitásával. Személyies teljesítmények versenye, tehát nem tokozódik el a kaszt határainál, hanem értelemszerű összefüggést tart fenn a céhek, a munka részletei között, az árut a közönség egyiktől a másikig viszi, s így a közönség szükséglete maga kényszerít arra, hogy a termelés részletei egymáshoz is igazodjanak. Ennek következménye az, hogy minden részlet, minden termeléság kölcsönös szabályozás alá kerül, a munka folyása közüggyé válik, valamint az oktatás ellenőrzése is: minden mester önálló, s mégis szerves egységnek tagja, a városgazdaságé; az üzemek kisszerűek s mégis oly együttest alkotnak, amit a kézművesség magasabb fokának, iparnak lehet már nevezni.

 

Az igazi nyugati céhrendszer tehát nem elzárkózott sejtek együttese, hanem specializálódott kézműveságak szabályozott szervezete. Az európai intellektualizmus munkamódszere, egyöntetűsége értelmes összefüggéseket tudott fenntartani céhek és városgazdaságok között. Németországban, a belső fejlődést bizonyos mértékben megelőzve, nyugatról átvett jogokon is alapul a céh, e jogok tehát merevebbek, igazi kiváltságok. A franciáknál a céhnek kizárólagosság-joga többnyire még a város területére sem érvényesült, a szabályoknak megfelelő munkát, a céhen kívüli mestert megtűrték, ha a céhbelieknek megélhetését nem fenyegette. A francia városnak ritkán van kifejezett joga arra, hogy vidékén eltiltson minden kézművességet; többnyire csak természetszerűleg, fejlett munkájánál fogva teszi lehetetlenné, hogy bizonyos körzeten belül kézművesség keletkezzék. Csak arra van joga, hogy a „tisztességtelen” verseny ellen védekezzék, tehát a kontármunka ellen, valamint az ellen, hogy élelmes vagyonosok tömeges bérmunkával tegyék tönkre a kézművességet. A céhlevél nem válik a szabad ipar kérlelhetlen üldözésének alapokmányává. Az áruk forgalmát, a város vámpolitikáját úgy irányítják, hogy az otthoni kézműveságakat az idegen termelés el ne nyomja, de a városgazdaságok között állandó a kölcsönösség, mindegyik beengedi a másiknak speciális cikkeit, úgyhogy idővel az egyes városok egy-egy különlegesen fejlett iparágnak központjaivá lettek. A német árumegállítás, elővásárlás merev joga helyett tehát az érdekek kölcsönös városközti szabályozása ment végbe. A középkorvégi városgazdaság kicsiny képe a későbbi, államilag szabályozott nemzetgazdaságnak, iparvédelemnek, iparfelügyeletnek, vámpolitikának – csak a szervezés eszközei közeliek még, kicsiny társadalmat s vidéket foglalnak egységbe. A céh nem nyereségre való szövetkezés, a közös berendezkedések, pl. malmok, mechanizmusok, minden tagnak méltányos szükségleteit elégítik ki, a szabályok megakadályozzák, hogy egyik a másikat a nyersanyagbeszerzésben vagy az árusításban ügyeskedéssel vagy erőszakosan háttérbe szorítsa. A vagyonkülönbség a polgárok között elejétől igen jelentékeny, a tekintélyes s hírneves mesterek családjai, amelyek egyúttal a céh vezetésében is meghonosodnak, elismert magasabb csoportjai a városlakosságnak, de a nélkül, hogy a kicsinyek üzemét elnyomhatnák. Generációkon át szerzett vagyonukat nem tudják üzemük korlátlan tágítására fordítani, inkább birtokot vásárolnak, a királytól címet-rangot szereznek, fínomult élettel, műpártolással szinte visszavonulnak az ipartól, másoknak, újaknak engedve át a küzdőteret. A francia városban bourgeoisie alakul, s nem patriciusság, mint az antik városban, vagy a szabadabb, racionálisabb fejlődésű itáliai, délnémet, stb. középkori városokban; a bourgeoisie tekintélye nem jelenti azt, hogy a város politikai-gazdasági urává lesz, a kormányzat s vagyon hatalmasságává, a polgárság munkájának privilégizált kiaknázójává. Mihelyt a gazdag polgárcsalád nem űzi maga a mesterségét, legfeljebb tőkéssé lesz, főként az államkölcsönökbe beleszövődve, de a munka versenyéből lassanként kizáródik. De minden egyes mestert is csak saját gyakorlata tartja fenn, nem pedig mások dolgoztatása. A céhben ugyan csak a mesternek van szava, akár a nemességnek a rendi gyűlésekben a paraszttal szemben, a segédnek s inasnak nem, de ezek mégsem csupán fizetett bérmunkásai. A segéd csak neki dolgozhat, de ő is csak segédével dolgoztathat, s így a jó szakmunkás érvényesül, nem a tömegmunka. A segéd- s tanoncszám korlátozása pedig egyúttal jelenti azt is, hogy a mester, a céh és a város a munkaerők későbbi, végleges elhelyezését is szem előtt tartja, önálló mesterként való egykori letelepedésüket is. Sokáig nem is engedték meg ezért idegen városokban tanult segédek mesterré avatását. A segéd és inas a mester családias házanépe, a műhely virágzása, tekintélye az ő önálló jövőjük biztosítását is jelenti. A céh és város ily szellemben szabályoz, tisztességtelen versenynek tekinti az alkalmazottak rideg kihasználását, szabályozza a munkaidőt s a béreket. A tanoncidőt, 6–10 évet, általánosan és szigorúan megkövetelik, de a mesterek nem folyamodnak oly mértékben, mint a németek, különböző fogásokhoz, pl. a mesterdíj mértéktelen emeléséhez, agyafurtan kieszelt, bonyolult és költséges mestermű megköveteléséhez, hogy a segéd felszabadulását megakadályozzák. A középkor végétől természetesen mégis szociális kérdéssé lesz a segéd-kérdés, a mesterek igyekeznek akadályozni a mesterszám túlságos növekvését. Ez azonban igazi, európaivá vált szociális kérdés, nem az antik csőcselék-polgárság lázadozása ingyen eltartásért és szórakoztatásért. A segédek, városok között is, testvériségekbe társulnak, kölcsönös támogatásra. Erejük képzettségükben, nem romboló veszedelmükben van; fegyverük a munkából való kiállás, a sztrájk. Általános mozgalommá azonban ez sem fajul az újkor első századaiban, a város és az állam szabályozó közbelépése miatt. A modern bérmunkásság harca szintén a szakszerűségükben pótolhatatlan rétegek erején alapszik, s ez a céhszerű fejlődésnek eredménye az antikkal szemben – csakhogy most már a munkaadó s munkás viszonya ridegen szerződésszerű, a régi kézművesség személyies méltányosságából csak egyes elemeket mentett meg az állami iparszabályozás.


V. A NÉMET BIRODALOM A XVI. SZ. KÖZEPÉN

A kézművesség, a városgazdaság ilymódon igen bonyolult, szabályozott együttessé lett, amivel az antik racionalizmus sohasem tudott volna megbarátkozni. A városi adminisztráció a társadalomszabályozás mély üzemévé; nem vagyonos előkelőktől függő pártok harca irányítja a várospolitikát, hanem a generációkon át kifejlődött társadalmi-gazdasági struktúra kívánalmai; szakértő, állandó hivatalnokszervezet. Mintegy semmiből, az antik időkben példa nélkül, szerves városi törvényhozás, szerves pénzügyi, jogi és szociális ügykezelés keletkezik már a középkor végén s általánosodik az újkorban állami szabályozássá. Nem hatalmi- és érdekcsoportok tülekedése ez, hanem a számtalan polgári exisztencia igényeinek szakszerű, intellektuális szabályozása. Szakértő, tanult bürokrácia vezeti már a várost; a céhek közül azok lesznek előkelőkké, amelyeknek mestersége intellektuális munkát kíván. Független, apró kézművesüzemek százai, Párizsban ezrei, az újkor elején, az egyes mesterek s az egyes kézművességek biztosított önállósággal egymással szemben; nincs jobb bútor, öltözet, amit egyetlen üzem készíthetne el elejétől végig, a mesterek egész sorának van kizárólagos joga a részleteknek – pl. az ajtóvasalásnak, a zárnak, a szögnek, a szövetnek, a gombnak, a zsinórnak készítésére, a posztófestésnek, a végső finomításnak, a szabásnak elvégzésére – és mégis óriási egységes üzem a városgazdaság. Minden érdekkel, minden munkával külön kell számítani, s az egészet a vásárlóközönség érdekei szerint is irányítani. A mestereknek, céheknek s a városnak ez az egybefonódó üzemisége a szervezést, szabályozást külön szakszerű feladattá teszi, intellektuális módszereket, képzettséget kíván. Az írásképzettség már a középkor végén polgári szükségesség. Az antik úri vállalkozó csak tőkéjével s politikai hatalmával érvényesül, nem kényszerül körültekintő, apró, gondos munkára, a szükséges szerződéseket, adatokat rabszolgája jegyzi fel; a műveltség igen, de nem az írásképzettség az antik úr tartozéka. A középkorvégi polgár a szabályozás sokféleségében, a személyi tapasztalat, gondos előkészítés feladataiban egyéni íráshasználatra kényszerült, képzett réteggé vált, akár az államhivatalnokság a régi hatalmi-úri tisztségek, méltóságok rétegével szemben.

 

Míg az antik korszakokban az intellektualizmus a szerződésszerűségnek óriási arányait hozta, s ezzel a tőkének mindenhatóságát, a fizetett tömegmunkát, a tömegáruk hatalmas mozgalmát, addig a szokásszerűségen felnőtt Európában az újkori, hirtelen felnövekvő intellektualizmus tovább is társadalomszervezésre kényszerült, a munkakondíciók figyelembe vételére, elvszerű feldolgozására; a pénz csak közvetítő eszköz maradt, nem tudta hatalmába keríteni a munkát, a társadalom összefüggései nem mechanizálódtak csupasz pénzösszefüggésekké. Az intellektuális szervezőmunka továbbra is intenzitásra kényszerül, életteljes viszonyok feldolgozására, bőséges helyi s szakmabeli tájékozódásra, levelezésre, olvasásra. A szerződésszerűség fínom, éles, üzleti formái, amik Itáliában oly gyorsan kifejlődtek, itt nehezen terjednek; még az arab számokat is csak a XVI. sz.-ban fogadják be általánosabban az Alpokon innen az esetlen római számrendszer helyett és a számítás műveleteit még sokáig rekeszekre osztott asztalkákra helyezett pénzdarabokkal végzik. A szemléletesség, személyies áttekintés uralkodik a gépies kiszámíthatóság helyett. A Fuggerek, a XVI. sz. európai nagyvállalkozói, nem is tartoznak az igazi, mélyen céhszerű társadalom képviselői közé, s mégis az iroda falaira akasztott emlékeztető cédulákkal dolgoznak, mikor Itáliában már a kettős könyvvitel általánosodik. Minden üzlet egyéni részletekkel van tele, amiket csak személyes gond és tapasztalat intézhet. Ezért a nagyobb üzletember is inkább számos kisebb, jól megismert üzlettel foglalkozik, mint nagyarányú tömegkereskedéssel; gondosan előkészített áru, gondos felügyelettel csomagolva, szállítva – szinte kézművesszerű marad a kereskedő, vállalkozó foglalkozása. Közeli otthonosság a helyi társadalomban az üzlet alapfeltétele. Ezért nem érvényesülhet az idegen nagytőke sem; az olaszok az államnak, nagyuraknak hitelezői Európa-szerte még a XVI. sz.-ban is, de sohasem tudnak pénzükkel iparvállalkozásokat létesíteni. Ezért nem érvényesülhet a zsidó tőke sem, nagyúri hitelműveleteket leszámítva. Az újkor első századainak ipara és kereskedelme teljesen keresztény kézben marad, a zsidó tőke csak a céhszerűség elmosódásával, a XVIII. sz.-tól, hatolhat be az európai munka szervezetébe. A modern kapitalizmusnak óriási üzemiessége teljesen a keresztény társadalomszervezet alkotása, csak a tömegdolgoztatás korában vehettek részt a vezetésben kívülálló elemek is.

A XVI. sz. a gazdaságnak forradalomszerű tágulását jelenti, de nem csupasz mechanizálódás, uniformizálódás által, aminek csak a pénz lenne a közvetítője. A hitel a termelőmunkában alig játszik szerepet, a tőke a munkától elkülönült életet él. A vállalkozás a munkának gondos, intellektuális szervezése, a kereskedő a termelésnek funkcionáriusa. E század még a kiegyenlítetlen mozgalmak kora, a vidékek, városgazdaságok, hivatások sokféleségéé, de már útban az általános, szakszerűségen alapuló rétegek kialakulása felé; nehézkes lassúsággal és nem külsőleges mechanizálódással, a termelés, az értékesítés, a szervezés folyamata a XVII. sz.-ban szakszerű hivatásrétegeket alakít ki, általános szabályozódással és a XVIII. sz.-ban már körülbelül készen áll a modern polgárság, új s most már racionálisan kiszámítható viszonyokkal, amely racionalizmus már óriási üzemszerűséget jelent és alapos szakképzettséget kíván meg.

A városgazdaságok összeolvadása ilyen értelemben megy végbe, lassanként, a helyi fejlődés egyéni természetének fokozatos feldolgozásával. A munka helyi szabályozását egyenlíti ki s általánosítja az intellektualizmus. A középkor végétől a francia király nem ad már új városprivilégiumokat, nem bővíti a régieket, s néha maga a város kéri, hogy szabadítsák meg különjogaitól: a szabályozás általánosodásával szívesen, saját érdekükben adják a városok feladataikat az állami bürokrácia kezére. Az állami szabályozás az egész kézművességet szeretné formális céhekbe késztetni, s valóban szaporodik is a jurande-ok száma, de egyúttal megakadályozza a mesterek elzárkózását. A mesterlevélért a királynak is jár ezután illeték, de a fiskális szempont mellett az állam szabályozó funkciója is magyarázza ezt. A királyi bíróságok viszont megsemmisítenek mesterré avatásokat, ha azok a város polgárságának érdekeivel ellenkeznek. A tanulóéveket már nem kell okvetlenül abban a városban leélni, ahol mesterré akar lenni valaki, de mindenesetre elsősorban a városban tanulók számíthatnak az önálló elhelyezkedésre. Az általános munkaigazolvány kezdetei mutatkoznak, a kézműves az egész országra jogosított szakmunkássá lesz. A munkabért, munkaviszonyokat a céh és város szabályozza, de állami ellenőrzéssel. A XVI. sz. második felében már állami iparfelügyelőségeket is kezdenek felállítani. Ami az államszabályozásban primitívnek, elnagyoltnak látszik, a mögött a helyi társadalom közeli viszonyainak további szerveződése sejthető, amelynek meleg elemei egyre fínomítják, fejlesztik a felső szabályozást. A polgárság nem ragaszkodik görcsösen a céhszerű kiváltságokhoz, a jurande-ok alakítása az állami bürokrácia kívánsága lenne, s mégis a „szabad” kézművesség marad óriási túlsúlyban, sőt Párizs kézművessége a XVII. sz. elején még a mesterlevelek eltörlését is kívánná. Viszont az ellenőrizetlen, szakszerűségnélküli ipart most már az egész ország területére tiltja az állam. A kezdeményező iparágakat ellenben, mint régen a város, pártfogásába veszi; a XVI. sz. végén már mutatkoznak a pátens-jognak, az új módszerek szabadalmazásának kezdetei. Az „udvari mester” cím védi a kiváló minőségre dolgozó, új eljárásokat alkalmazó kézművességet a céhek esetleges támadásai ellen, amik a munkafolyamat előírt szabályaihoz ragaszkodnak; a Louvre-galériáiban a fínom kézművességek műhelyeit rendezik be, valósággal a műipar iskoláit. Nem az udvar üzemei ezek, a közönségnek dolgoznak, az állam csak kivételt tesz tehetséges újítókkal, amikor az általános, átlagos előírásoktól mentesíti őket.

Ez az állami szabályozás foglalja idővel össze az egész forgalomgazdaságot szakszerű módon s állítja a XVI. sz. végével az országot a városgazdaság helyére, belső iparpártolással, a külföldi ipar elleni védekezéssel, a kivitel támogatásával: a merkantilizmus alulról nőtt fel nemzetgazdasági rendszerré. Ez a merkantilizmus nem az orientális uralkodók pénzéhsége, sem az antik állam erőszakos módszere, amely gazdag vállalkozó urakat fegyveresen támogat, hanem a termelő munkának gondos, szakszerű ápolása. Az állam kívánna nagyvállalkozásokat, tömeggyártást, tömegkivitelt, de lassan felnőtt szakszerű bürokráciája nem rombolja szét a forgalomgazdaság társadalmának szervezetét, hanem csak fejlődését akarja segíteni. Az állami nagyüzemek, az antikkal szemben, jelentéktelen, inkább iskolaszerű szerepet visznek. A merkantilizmus nem az állam rendelkezése a gazdasággal, s nem is kényszerítő irányítása, hanem kísérlet arra, hogy a városgazdaság szokásszerűségében kialakult szerveződést most már tudatos, intellektuális módszerekkel átvigyék a nemzetgazdaságra.

Fejlett iparvidékek keletkeznek, a francia áruk vezetnek egész Európában, s mégis az önálló kisüzemek sokasága uralkodik, nem pedig a tömegmunkával dolgozó vállalkozás. Sajátos jelenség, hogy az újkorelejei vállalkozás nem a hatalommal és pénzzel könnyen elérhető, tömegesíthető cikkekre veti magát, hanem éppen az olyan termelőágakat foglalja össze, amelyeknek gyártása sok kézművesség hosszú részletmunkáját kívánja. Az antik vállalkozás a gabonát, nyersanyagot kerítette hatalmába, s azonkívül távoli vidékek különlegességeit, amelyeket óriási nyereséggel helyezhetett el. Az európai vállalkozás eredete nem a mások termelésével való nyerészkedés, hanem a termelés szakértő szervezésének hivatása. Lassan nő fel a kézművességből s századokon át hozzá is tartozik, szerves összefüggésben vele. Különösen a szövőiparnál fejlődik ki korán, mint azoknak a különböző önálló kézművességeknek összefoglalása, amelyek a gyapjú beszerzésétől kezdve egészen végső fínomításáig számos munkafázisra specializálták a produkciót. A vállalkozó tulajdonképpen megbízható, szakértő közvetítője a munka részleteinek, ellenőrzi minden fokon a minőséget, mint ahogyan az egyes részletek kézművessége is ellenőrzi őt, hiszen mindegyik önállóan alkuszik vele, nem lesz fizetett bérmunkásává. A vállalkozó tehát köteles maga is céhbe állani, tanoncéveket végigjárni. Gyakran az a céh, amely a produkció végső fázisával foglalkozik, pl. a posztófestő, fínomító céh, lesz egyúttal a szervező vállalkozások testülete, de gyakran egészen külön céhek is alakulnak e hivatásra. A munkafázisok függetlenek maradnak, a vállalkozás nem dolgoztat, hanem szervez, s így elsősorban a minőség versenyére kényszerül, fokozódó szakszerűségre. Céhhez való tartozása vállalkozó-társaival szemben is tiltja a „tisztességtelen” versenyt, a termelés spekulatív felvásárlását, nagyobb árak ígéretével, amiket azután a konkurrencia kipusztulásával alaposan leszorítana. Ilymódon a vállalkozás is tulajdonképpen a személyies teljesítmény alapján áll, az intellektuális szervezőmunka szakszerű hivatása lesz, éppúgy specializálódva a produkció teljes folyamatából, mint ahogyan az egyes kézművességek specializálódtak. A továbbiakban meg természetszerűen ismét elkülönül az a szakszerű munka, amely a termelés menetét foglalja össze és másrészt a piac, a vásárlóközönség szervezésének, az áru elhelyezésének feladata, tehát a kereskedő hivatása. Addig a kereskedő kalandorszerű exisztencia, a társadalom bizalmatlansága kíséri, akár Indiában, ahol a legutolsó kasztokba sorozzák őt; luxuscikkekkel, különlegességekkel, alkalomszerű nyereségekre dolgozik. Most a közszükségletek ellenőrzött, szakszerűségre kötelezett közvetítője lesz, polgári hivatás.

Mérhetetlen a jelentősége a fejlődés ezen menetének az európai társadalom egész jövőjére nézve: az intellektualizmus az egész társadalom szakszerű kiszolgálására kényszerül és nem törhet a pénzzel való szövetségben az alsó élet, a munka fölött való uralomra. A szabad hivatások is mintegy közintézményszerű feladatokat végeznek, a társadalomszervezetet munkaszervezetté fejlesztik, minden részletében folyton mélyülő szakszerűséggel. S magukat az intellektuális hivatásokat is védi ez a fejlődés a tőke nyers hatalma ellen, hiszen a szakszerűséghez köti a vállalkozást. Bámulatos fejlődés ez, fegyver, pénz s politikai hatalom nélkül is a szakszerű munkát teszi uralkodóvá, a társadalom rétegeződésének alapjává. Nem előre elképzelt, tudatos konstrukció, talán az államhatalom irányítása alatt; a szerveződés nem a közösség céljaira való tekintettel folyt, hanem az egyes exisztenciák s munkájuk biztosítására. A személyies teljesítménynek érvényesülése az európai fejlődésnek mozgatója, az egyes társadalomképletek szívedobbanása, amit semmiféle elgondolt tervszerűség sem tudott volna helyettesíteni. A kicsiny kvalitásmunkák önállósága alapozza meg a szakszerű intellektuális munka önállóságát is, minden nyers felső hatalommal szemben. Az antik előkelők és bölcselők még a szabad emberhez méltatlannak tartottak minden kézimunkát s általában minden ülő munkát; Európában a műhely és az íróasztal vezeti a társadalmat.

Az intellektualizmusnak közintézményszerűsége, szakszerűségre kötelezettsége s nem a nagyvagyon alapozza meg a forgalomgazdaság terjedését, egyre szélesebb rétegek bekapcsolódásával. Nem magától értetődő dolog az, hogy idővel a legegyszerűbb mindennapi szükségleteket is kivette a szakszerű ipar az otthoni, házimunka köréből. A középkorban és az újkor első századaiban a képzett kézművesség még csak a jómódú nemesi és városi rétegeknek dolgozott, csak a XIX. sz.-ban vált az ipar az egész társadalomnak szakszerű szervezetévé. De már a középkor végétől közeledett a parasztsághoz is, részben felhasználva munkáját, részben pedig lassanként bevonva vásárlóközönségébe. A fokozódó munkaspecializálódás okozta, hogy egyes alsó munkafázisok, különösen a gyapjú fonása és szövése, elkülönültek a felsőbbektől, amelyek alaposabb szakszerűséget kívántak. A mester üzeme tehát szívesen kiadta ezt a munkát a környék parasztjainak, maga csak oktatta és ellenőrizte, esetleg eszközökkel is ellátta őket. A parasztháznak mellékkeresete ez a munka, főként asszonyok és gyermekek kezében, a nélkül, hogy elhagynák földjüket s kondíciójukat s a városba csődülnének, a vállalkozásnak kiszolgáltatott bérmunkásságként. Idővel külön vállalkozók szervezik a céhek számára ezt a vidéki munkát, amely az újkor elejétől rohamosan terjed és az iparosodásnak általános, széles alapjaivá válik. Tulajdonképpen ez a mai bérmunkásság őse: ismét biztosított réteg, amelynek nem kell küszködnie elemi megélhetéséért. A vállalkozóra ismét gondos, szervező, vidéket járó, az önálló munkával egyezkedő feladat hárul, a tömeggyártás nem tisztán a pénz kérdése. Másrészt a tömeggyártás lehetségessé válik, a nélkül, hogy a céhszerű kisműhelyeket óriási dolgoztató üzemekké egyesítené a tőke; s ezzel a céhszerűség olcsó, a népnek való cikkek gyártására is adhatja magát. Erőszakos és spekulatív fogások helyett intézményszerű megbízhatóság, fínom, hosszú tapasztalatokon alapuló specializálódás készíti tehát elő az ipar hódítását s teszi ezzel véglegessé a társadalomnak szakszerű tagozódását, amelyben minden réteg, a paraszt, az iparos, a kereskedő egyaránt csak saját feladataira szorítkozik, saját termelésével látja el a többi réteget s ezzel egyre mélyíti, tökéletesíti, magasabb szakszerűség kialakítására képesíti a maga hivatását. A parasztság hosszú s ma is meglevő aránylagos kizártsága e magasabbrendű szerveződésből már a fejlődés kezdeti hibája. Egyébként pedig éppen a városélelmezésnek céhszerű szervezete biztosította a parasztságot arról, hogy termése nem került spekuláns uzsorások kezébe, hanem a környék mezőgazdasága benső összefüggésben maradt a városgazdasággal.

A francia forgalomgazdaság nem mutat a középkor végén, újkor elején oly szembeötlő lendületet, amilyent egyes európai vidékek, mint Toszkána, Flandria ipara-kereskedelme. Nagyarányú vállalkozások alakulásáról alig beszélhetni, az ipar feszítő erejének útjait alig lehet nyomon követni. És mégis kétségtelen, hogy ez az ország Európa legnagyobb gazdasági hatalmassága, egészen a XVIII. sz.-ig. Nem vállalkozáscsoportok alakulásáról van szó, hanem az egész társadalom mélységes átszerveződéséről, a szakszerűség biztos, általános megalapozásáról. Ez a társadalom nem szorul expanzióra, hogy virágozzék, mert önmagát kielégítő nemzetgazdaság, amely az intenzív munkában gazdagodik. Nem szorul idegen termelésre, a külföldi áruk jelentősége mindig kisebb, mint bármely más országban. Szinte elképzelhetetlen, hogy a munka apró önállósága miként tudott mégis hatalmas termeléssé szerveződni. Még a XVII. sz.-ban is az egyik iparvárosban 30 posztógyártó mester dolgozik, összesen mintegy 400 alkalmazottal, tehát egy üzem 10–15 segéddel. A selyemgyártás például, amihez a drága anyag és a fínom eszközök miatt különösen sok pénz kellett, tehát elsősorban alakult át tőkevállalkozássá, egyik központjában, Tours-ban 800 önálló üzemet számlált, 700 malommal s állítólag 20.000 alkalmazottal – tehát egy üzem itt is csak átlag 25 munkással dolgozott. A kézművességek túlnyomó része pedig az újkor jórészén át alig 1–2 segéddel és tanonccal. Nyilvánvaló, hogy ez üzemek mind csak a maguk legszűkebb szakszerű feladataival foglalkoztak, a többi szükséges munkát más önálló kézműveságakra hagyták, amelyekkel nem a munkaadó-munkás viszonyában állottak, hanem a szakszerű kölcsönösség eleven, szervezett közösségében. S mégis a külföldön is mindenütt jelen van a francia iparcikk, nem vállalkozások óriási üzletei révén, hanem az áruk tömegét mintegy saját kvalitásuk préseli át a határokon. Jellemző az, hogy a gyarmatosításban nem tud boldogulni ez a társadalom, arra elsősorban merész, kockáztató vállalkozásszerűség s a flották felszerelésére tőke lenne szükséges. A francia ipar ezzel szemben az ősi kultúrterületekről szorítja ki versenytársait. Spanyolországban a XVI. sz. végétől tőlük vásárolják a legelemibb iparcikkeket is, francia kézművesek tízezrei dolgoznak ott s hozzák haza keresetüket. De kiszorítják a Levanteról az olaszokat is, I. Ferenc szerződései a török szultánnal a valóságos térfoglalást pecsételik meg és évszázadokra francia protektorátus alá helyeznek a Földközi-tenger déli és keleti vidékein minden keresztény kereskedőt.

 

A szokásszerű társadalomtípus fejlődésének ez az idealizált keresztmetszete természetesen sok fogyatékosságot takar el, olyanokat, amik miatt a kultúrfejlődés valószínűleg sohasem szökkent volna modern magasságaiba, ha ez a típus Európa minden táján hasonló erővel vert volna gyökeret. A személyi teljesítmény alapelve túlságos nagy nehezéke a fejlődésnek, a céhszerűség pedig mégis csak tökéletlenül engedte érvényesülni a teljesítmények versenyét; s az intellektualizmus hajlamos a megállapodásra, a meglevőnek biztosítására. A francia fejlődésnek lényege a társadalomnak konzerválása, erőteljes, megalapozott hivatásrétegek kialakítása, a gyors s lendületes fejlődéshez azonban arra van szükség, hogy az így képződött munkaszervezetet, tekintet nélkül az alsó társadalom biztonságára, igényeire, sőt e társadalom fokozatos alávetésével, kihasználásával is, határozott célokra állítsák be. A vállalkozásszerűségnek kell előtérbe lépnie, az intellektualizmusnak racionális, a készet felhasználó célokra dolgoznia. Ahol a fejlődés nem súlyosan szokásszerű, ott juthat korán hatalomra a vállalkozás; hirtelen nagy eredmények következnek, úgy tűnik fel, mintha a fejlődés vezetése e racionális társadalmak kezében lenne. Az ilyen racionális fejlődés mintegy lángra lobbantja az életanyagot, amelyet a szokásszerű társadalom felhalmozott, gyorsan felhasználja és fel is emészti azt. A munkaszervezet helyett ismét a vagyoni és a politikai hatalom szerint tagozódik a társadalom, a tőke és az államvezetés egybefonódása vásárolható áruvá teszi a legmagasabb szakmunkát is, amelynek szerény jutalmazását mérhetetlenül felülmúlja a vállalkozásnak nyeresége.

Az egész európai fejlődésre nézve csak a XVIII. sz.-ban következett el ez a racionális lendület; addig csak egyes vidékeinek fejlődésében mutatkozott, s ezeknek jótékony ösztönző hatásuk volt a tipikusan szokásszerű, megállapodásra hajlamos vidékek társadalmára.

A mozgalom erejét, a fejlődés hirtelen lendületét tekintve a középkor végén a lombardiai, a toszkánai, a flandriai, a délnémet városok és az északnémet Hanza-városok látszanak vezető gazdasági hatalmaknak. A XVI. sz.-ban is még Európára szóló jelentőséggel; mögöttük, még fátyolozottan, előretör Hollandia és Anglia forgalomgazdasága. De az előbbiek szerepe már végét járja e században, a kontinens nagy társadalma, amely erősen résztvett a szokásszerű fejlődésben, nem engedi meg végleges gazdasági uralmukat. Hollandia, s végül Anglia már a feloldódó céhszerűséggel szemben érvényesül Európában és gazdasági hatalmukat tengerentúli vállalkozásaik is támogatják. Mindezen társadalmak a franciánál szabadabban szervezkedtek, városaik kezdete nem a tiszta kézművesség és a munkaszabályozás. A társadalom, a föld, a vagyon és a munka mozgathatóbb, az erősebbek felhasználhatják a gyengébbeket. A céh helyett szövetkezésszerű társulások alapozzák meg a várost, délen a polgárság kommune-i, északon a gildék, hanzák. Számos árnyalattal szerepelnek e társulások, de mindegyikben van valami politikai-hatalmi elem is, nem tisztán szakszerű mesterségek szabályozott együttesei. Az európai társadalmasodás lényegét mutatja azonban az, hogy csak akkor lesz belőlük fejlődésképes város, ha a szakszerű munkát használhatják fel vállalkozásaikra, gazdagodásukra, ha nem tisztán hatalmi-politikai társulások. Ahol a hűbériség-szokásszerűség a társadalmat bizonyos mértékig munkarendbe állította, a szakmunka, a személyies teljesítmény biztosításával, csak ott keletkeznek virágzó középkori városok. Itália középső és déli részén, ahol az antik nagyvárosok újra feltámadt büszke utódai éltek, a polgárság s a forgalomgazdaság nem fejlődésképes, míg Észak-Itália városai, a hűbériség hatására, bámulatosan s egészen új eredményeket teremtve virágzanak fel. A szakszerű elmélyülésnek és a mohó racionalizmusnak együttese az, ami hirtelen újat s nagyot alkot.

Az északolasz város a vidék szabadjainak szövetkezése, egyideig a hűbérúr alatt, akinek felsőségétől azonban korán megszabadulnak. A szövetkezésben benn van a nemesség is, amely a meggazdagodott polgárságal patriciussággá olvad össze. Ez a polgárság eredetileg céhszerű kézművességen nőtt fel; de a munka védelme nem oly erősen megalapozott, szabályozott, mint a francia céhben. A mester inkább tágíthatja üzemét, az alsó munkafázisok hamarosan bérmunkává lesznek, a felsőbb fázisok céhjei pedig tulajdonképpen az illető iparok vállalkozóinak szövetkezéseivé. Tőkéjük felvásárolja az anyagot, a városi kézművesség és a vidéki parasztság munkáját; tehát e vállalkozáscéhek lépnek a kommunális szövetkezés élére és a várospolitikát is saját érdekeik szerint irányítják. Végül csak tőkéjük elhelyezésével foglalkoznak ezek az uralkodó nagycsaládok; az alsó nép demokratikus jogai az ő játékszerükké lesznek. Egymásközti harcaik emlékei a városban épített erődített tornyok – míg az északi város kirekesztette falai közül a nemest és várait. A nagycsaládok egyikének túlsúlya végül leplezett vagy kimondott önkényuralomra vezet. A tengeri városokban a kézművesség sohasem jut döntő szerepre a kommunális szövetkezésben, itt a nagypolgárságnak hadiflottára támaszkodó kereskedelme veszi bérbe a lakosság erejét, a maga vállalkozásaira. S mégis, Észak-Itália ezen városaiban is elég erős az alsó munkának önállósága s a városigazgatás elég mély szabályozásra, üzemiességre kényszerül, a vagyon tehát nem rendelkezik korlátlanul a munkával; a tengeri kereskedelemnek is az üzlet módszereinek fejlesztésével kell érvényesülnie. A hatalmi módszerek háttérbe szorulásával elsősorban a hiteléletre adja magát a vagyon, az üzleti formák fínomult fejlesztésére. Génua az újkor elején jelentős tengeri hatalom, de elsősorban bankárok városa, a város lakossága és kormányzata szinte azonos a Szent György-bankkal, idegen fejedelmek hitelezőjével. Gazdag város, de polgársága nem a jövő Európa polgársága, nem a szakszerűségek munkarétegei, hanem elsősorban a vagyonok szerint tagozódik.

Sokkal hasonlóbb a mai városhoz a belföldi északolasz város társadalma, különösen Firenzéé. A szövetkezés itt nem hatalmasodhat el hirtelen, rászorul a kézművesség termelésére, ami szerény szárazföldi kereskedelmét áruval látja el. A céhszerűség megerősödhet, a polgárság munkarétegekké alakulhat. A középkorban tilos is az, hogy a kereskedő maga is foglalkozzék az iparral, míg a kézműves szabadon árusíthatja saját gyártmányait. A vagyon, a pénz munkáltató ereje tehát korlátozott, a vállalkozás elmélyülő szervezésre, intellektuális munkára kényszerül. A céhek, amelyek a város vezetésére jutnak, az intellektuális szervezésnek együttesei is, s nem csupán a vagyonos vállalkozóké; közöttük vannak a bírák-jogászok, orvosok, nótáriusok céhjei is. A gondos, a társadalom mélyebb viszonyaival is számító intellektuális munka a polgári életnek s érvényesülésnek tartozéka, módszere lesz.

Minthogy azonban az alsó kézimunka nem tudja önállóságát megtartani, az intellektualizmus akadálytalanabbul érvényesítheti elgondolásait, terveit, irányíthat mindent saját céljai szerint. Az északi iskolázás az írással, fogalmakkal való évtizedes gyakorlat, az emberek pszichotechnikai átgyúrása, az itáliai az alkalmazott szaktudást alakítja ki legkorábban Európában. A szokásszerű társadalom mély, bonyolult életviszonyai itt is nagy iskolaüzemeket, egyetemeket fejlesztenek ki, amilyeneket az antik időkben hiába keresnénk, de ez iskolák mindjárt gyakorlati foglalkozásokra képeznek, az alsó oktatás nem válik intézményessé, magántanítók üzlete marad. De a nagy iskolákon kívül is minden képzett hivatás szabad racionalizmussal viszi gondolatait, terveit saját céljai felé, az üzleti életben, a technikában éppúgy, mint a politikai s társadalmi élet irányításában, modern eredményeivel bámulatba ejtve az északibb Európát. Egy-egy céh tulajdonképpen a mai iparvállalkozásnak őse, szakszerűen tagozott munkássággal és mégis egyetlen nyereség-célra irányítva, egyetlen érdektől s akarattól való függésben. Ha a szövőipar – Firenze nagyságának alapja – az egyes magasabb munkafázisok önállóságát bizonyos mértékben meg is hagyta, a valóságban mégis a vállalkozó-kereskedelem tőkéjétől függtek azok. Az egész iparág egy-egy jól elhelyezhető minőség tervszerű tökéletesítésén dolgozott, minden más európai iparvidéket felülmúlva. És hasonló tökéletességgel vezetett Firenze a gazdaság más ágainak üzemesítésében is, s az egész városgazdaság igazgatásának nyereségcélokra való berendezésében is. Szakemberei ellepték egész Európát, a középkor végén jelentékeny szerepet vittek a fejedelmek pénzügyi kormányzatában is, a vállalkozó-céhek alkalmazottai, faktorai a piacszerzés mellett egyúttal a városérdekek képviselői is.

Másrészt azonban ez az intellektualizmus fokozatosan elvonja az alsó munka önállóságát. A vállalkozásnak aktuális céljait követvén, szakszerűsége mind szűkebb értelművé lesz, elveti a munka szervezésének társadalomszervező feladatait, kibontakozik annak terheiből és mind kérlelhetlenebbül csak üzleti céljaira szorítkozik. Nincs tehát tovább az az alulról jövő ösztönzés, amit az önálló, védett személyies teljesítmény, a minőségre való dolgozásnak nyugodt elmélyülése jelenthet. A szabad intellektus racionalizált, felhasznált, értékesített mindent, egybefoglalt és tökéletesített, amit az egykor önálló céhszerűség megteremtett, – s ezzel a fejlődésnek mély alapjait ki is merítette. A firenzei vállalkozás a társadalomban végül már csak a fizetett munkát látta, csak azzal számított, aktuális célokra törve s nem engedett nyugodt fejlődést, ami széles rétegek tapasztalataival, önálló gyakorlatával nemzedékről-nemzedékre új anyagot hozott volna feldolgozás alá. Fizetett alkalmazottai, írnokai, számvevői, ügynökei fínomíthatták az üzleti technikát, de nem varázsolhattak elő a társadalomban rejlő új erőket. Mérnökei sokáig elsők Európában, de korukat megelőző gondolataik egy bizonyos fokon túl ábrándos tervezgetések maradtak s csak az északi társadalmak alaposabb munkarétegeződése valósíthatta meg őket idővel, túlhaladva ábrándjaikat is. Egyáltalán, az egész intellektualizmus inkább a célok szerint való rendelkezéssel dolgozott s nem kényszerült a munka részleteinek személyes kidolgozására, mint az északi polgárság. Aki tehette, írnokot, jogászt tartott, a nótáriusok serege kínálta fizetésért magát, az utcákon ácsorgó olasz levélírók ősei, akik üzleti s magánügyekben egyaránt kiszolgálták a közönséget. Az írásképzettség egy bizonyos lendület után megállott terjedésében, s az antik időkhöz némileg hasonlóan fizetett munka pótolta, míg az északi társadalmak kisebb exisztenciái is mindinkább iskolázásra kényszerültek. Az analfabetizmusnak, amely Itáliát a legújabb időkig jellemezte, mély társadalomszervezeti okai voltak. Ezzel aztán nemcsak maga az ipar, hanem a polgárság egész fejlődése is hátramaradt az európai versenyben, a szervezet mechanikussá vált, a magas műveltség elszakadt tápláló talajától, a társadalom széles rétegeitől. A XVI. sz. végén a lombárd üzletemberek szerepe az északi társadalmakban elvesztette régi jelentőségét, a fejlődés túlnőtt rajtuk és inkább csak mint egyes fínom luxuscikkek árusítói, idegen kereskedők a nagy hazai nemzetgazdaságokban, tartották meg hírnevüket.

 

Az északitáliai város fejlődésében a lappangó antik társadalomszervezet, a városállammá való szövetkezés, áttört a kialakult céhszerűségen, racionálisan felhasználta a benne rejlő életteljes elemeket: gyorsan lepergő színjátékkal végigvitte a modern fejlődés fázisain, amely a szakmunkából indul ki és a politikai kapitalizmussal fejeződik be. Flandria iparvidékének körülbelül egykorú fejlődése sok hasonlóságot mutat ehhez, szintén szabadabb, nem mélyen hűbéries társadalomszervezetből nő ki, szövetkezésszerű kezdettel, de azzal a lényeges különbséggel, hogy itt antik alapok nem rántják a politikai hatalmi szövetkezés, a városállam típusa felé a szervezetet. A gilde elsősorban kereskedő-vállalkozó társulás, bár részesedik benne az úr s a vidéki nemes is és idővel szinte azonossá lesz a városkormányzattal, de azért a gazdasági célok határozottabban elkülönülnek a politikaiaktól. A város tehát a szakszerű hivatások települése, akár a francia és ez biztosítja azt, hogy a forgalomgazdaság specializálódó üzeme marad; másrészt azonban politikai autonómiára tesz szert, hamarább és erőteljeseben, mint a francia város, sőt a területállamban is döntő politikai súlyra. A kontinens törzsén itt jelentkezik először az öntudatos, politikai jogokkal felruházott polgárság s ezért ma ezt a típust szokás a modern polgári lét kezdetének emlegetni. A kézművesség a toszkánaihoz hasonlóan fejlődik iparvállalkozássá, szintén elsősorban a szövőiparban, a céhbeli mester csakhamar nem segédeinek családfője, hanem mindinkább dolgoztató műhelytulajdonos, s aztán az alsó céheket is összefogó vállalkozó; a nemességet itt is leváltja a városkormányzatban a patricius-oligarchia. Az alsó munka bérmunkává süllyedvén, itt is korán hangos a város szociális küzdelmektől, pártharcoktól, még a nagycsaládok erődített városi házai is emlékeztetnek az északolasz fejlődésre. Maga a város is szociális értelmű harcokat folytat a középkorban a vidék hűbéruraival, fejedelmeivel és az újkorban már megveti, gúnyolja az erőtlenedő vidéki nemességet. Az ipar nagyszerű tökéletesedését itt is erőteljes, a politikai hatalommal is fedezett kereskedelmi expanzió kíséri.

De Németalföld polgársága mégis csak mélyebben gyökerezett az alsó társadalomszervezetben, mint Toszkánáé, lényege nem lett tisztán a politikai-gazdasági uralom. Sem a parasztságnak, sem a kézművességnek szervezetét nem bonthatta fel teljesen, nem állíthatta munkájukat a pénz és a hatalom szolgálatába, s ezért a város inkább megtartotta adminisztratív jellegét. Munkaszabályozó törvényhozása, kimerítő ipari ordonnance-ai mintaképei az európai városfejlődésnek. Az egyes hirtelen felnőtt iparágak vállalkozásainak hanyatlásával előtérbe került a többi kézművesség bürokratikusan védett tömege. Egyáltalán fokozódó mértékben csatlakozott Flandria a francia típushoz, ami egyik lényeges oka annak, hogy az újkor folyamán Németalföldnek e délvidékei elváltak az északiaktól, a holland vezetés alatt állóktól. A burgundi idők hivatalnoksága, nagy törvényszékei a francia egyetemek neveltjei, s egyáltalán francia az egész intellektualizmus. A célra törő racionalizmus inkább csak korrigálja a nehezebben mozgó francia rendszert. A nagyvállalkozás a XIII–XIV. sz.-ban még végzetes hatalomnak látszik, de aztán, a társadalom szervezetének ellenállása miatt, nem tudja fokozni arányait, s az újkor általánosodó forgalomgazdaságában e régi arányok már nem fenyegetnek elnyomással. A város, a polgárság sohasem lesz egyes patriciuscsaládok függvénye, – s ez egyáltalán jellemző az Alpokon inneni fejlődésre nézve: leszámítva a délnémet városokat, az újkor első századaiban a forgalomgazdaság nem kerül, mint Toszkánában, vagy mint az antik időkben, egy-egy nagy családi hatalom kezébe, egyes nagy nevek helyett a polgárság szélesebb rétege szerepel még a vállalkozásszerű társulásokban is, az exisztenciák önállóságának megóvásával. Csak a XVIII. sz.-tól, az új racionális korszakokban, lépnek fel Európában ismét nagy családi vállalkozáshatalmak, a tőke szabad érvényesülésével. Gyakorlatilag természetesen pár tucatnyi városi oligarchia tartja kezében a vezetést, de a személyes teljesítmény alapját nem tudja hatalmuk teljesen elsodorni. A flandriai patriciusságból inkább bourgeoisie válik, bár erősebb kapitalista-vállalkozásszerű színezettel. Az intellektualizmusnak szerepe megfelel e fejlődésnek: kezdetben sok a hajlam arra, hogy az úri tisztviselő fizetett képzettséggel dolgoztasson, s igen korán, Itálián kívül először Európában, itt alakulnak a városokban egyes tanítók üzleti vállalkozásaiként kicsiny írásiskolák is, gyors, gyakorlati képzésre, a forgalomgazdaság fizetett alkalmazottainak nevelésére; azonban a tisztviselőt is, a polgárt is személyes szervező munkára, elmélyülésre késztetik a társadalom életteljesen bonyolult viszonyai, a rendelkezés helyett intenzív szakmunkára s így a „zúgiskolák” szabad üzlete fölé városi iskolák emelkednek, s az egész iskolaügy hatósági szabályozás alá kerül, az iskola ellenőrzött közintézménnyé válik. Az önálló polgári munka, az egész társadalomba való beilleszkedés a kisebbeket is képzettségre készteti; a polgári hivatás lassanként itt is egyenlővé válik az intellektuális munkával. Flandria expanzív jelentősége az újkorban csökkent, a hódító előnyomulást át kellett adnia Hollandiának, de izmosan szervezett iparvidékké alakult, minden iparág gyüjtőműhelyévé. A forgalomgazdaság nem rombolta szét a parasztság szervezetét, sem a kézművességét és így e kicsiny vidék Európa legsűrűbb lakosságát konzerválta. A kontinens városi életére óriási volt a flandriai fejlődésnek hatása, különösen a polgárság intellektuális szerveződésére, a franciánál fürgébb iskolázás innen terjedt át német területekre s innen a társulásnak, a munka összefogásának mozgékonyabb módszerei is.

 

Európa törzsét a német társadalom polgáriasította. Mint a rendiség általában, úgy a város is egyéni alakulás mindenütt Európában, a céh, gilde, tanács stb. is mindenütt más és más fogalom. De német területen különösen tarka ez a térkép. Franciaországnak is csak középső területein általános az adminisztratív város, délen az itáliai formákba átmenő konzulvárosok keletkeztek, északon pedig a flandriai típushoz hasonlók. A német Rajna mentén szintén a flandriaihoz közelálló autonóm városszervezet mutatkozik, s délen is, a svájci s itáliai társadalommal némi folytonosságban, iparvállalkozáson alapuló patriciusság vezetése alá kerülő városok. Keleten mesterséges, kolonizációs alapítások, átnyúlva magyar és lengyel vidékekre is; északon a Hanzavárosok hatalmas csoportja. A tarkaságot azonban általában élessé tette az alakulásoknak a franciánál mesterségesebb volta, a privilegizálások, az átültetett jogok nem mindig a helyi társadalom belső szerveződését fejezték ki, hanem megelőzték azt. A középkor végén mintegy 3000 privilegizált városa volt a birodalomnak, többségükben igazi városi élet nélkül. A céhjog kérlelhetlenül üldözte a kívülálló kézművest, másrészt pedig a középkor végétől igyekezte megakadályozni a mesterek számának növekvését, a mesterréavatást a „tisztességes” származásnak generációkra visszamenő kimutatásához, a mestermű agyafúrt feltételeihez, nagy mesterdíjhoz kötötte. A vándorév is a német céhszerűség követelménye. Céhek, mesterek, segédek között nagy a feszültség már a középkor végén, a „jók és rosszak” harca, mint Itáliában a „zsírosaké és soványaké”, de itt nem annyira a tőke elhatalmosodása az ok, mint inkább a jogok merev birtoklása. A városnak „Bannrecht”-je tilalmazott minden ipart egy bizonyos kiterjedésű vidéken, az idegen kereskedelemmel szembe az árumegállítás, az elővétel jogát szegzi. Ez a klasszikus „városgazdaság”, egy terület jogi kisajátítása gazdasági célokra. A városgazdaságok egymásközti viszonya mechanikusabb a franciánál, külön szerződésekkel, szövetségekkel és harcokkal az egyes csoportok között. Új városok, amelyek valamely régibbnek szervezetét, városjogát vették át, bizonyos függésben maradnak tőle, az anyaváros fellebbezési fórumuk. De a terjeszkedés, a kolonizáció szempontjából megvan az előnye e merev rendszernek: erős várként áll az új város idegen népek körében is és védi a polgári gondolatot a nemesi társadalom ellenében. A birodalmi városok politikai-uralmi területeket alakítanak ki, államokká erősödnek, akár az itáliaiak, de mégsem azonos szervezettel, a vidék társadalmát nem tudják megbontani, inkább csak a régi földesúri jogokat ragadják magukhoz, a város mintegy fejedelme lesz territóriumának. Az alakulások merevsége évszázadokra meglehetősen háttérbe szorította a német forgalomgazdaságot Európában, de kétségtelenül biztosította a helyi fejlődés elmélyülését. Európai jelentőségre az újkor elején a délnémet városok, különösen Nürnberg és Augsburg, emelkedtek, sok tekintetben az északolaszhoz hasonló fejlődéssel, de a szövőipar helyett inkább a vasiparral, páncél, instrumentum stb. gyártásával kapcsolatban. Itt is hamarosan nagycsaládok, a Fuggerek, Welserek, tőkéje jutott uralomra, amely mindinkább kikapcsolódott a tulajdonképpeni iparszervező munkából, államkölcsönökre adta magát és a XVI. sz. végén a politikai kockázatok áldozatává lett. Az újkor elején hanyatló, de még félelmetes hatalom a német Hanza. Sorsa élénken jelzi az európai gazdasági szerveződés lényegét. Valamikor modern szervezet, a rajnai vidékekről kiinduló gilde-szerű szövetkezés, az északi és keleti tengerekről kiszorítja a skandinávok harcias parasztvállalkozásait és új vidékeket kapcsol be az európai forgalomgazdaságba. Hiányzik azonban a társadalomnak mélyebb munkatagozódása, széles szakszerű rétegek kialakulása, ami a kereskedelmet és az ipari termelést kapcsolatba hozhatná. Mindvégig elsősorban városcsoportok hatalmi szövetkezése, külföldön is szerzett kiváltságaik közös védelmével. Megmaradnak elsősorban a nyersanyaggal, a nehéz tömegáruval való kereskedelem mellett, a keleti vidékek gabonáját részben a maguk, részben a jobbágyaik robotján nyerészkedő földesurak hatalmával gyüjtik össze. Az egész városszövetség vezetőrétege egyetlen nagy patricius-rokonság, fiaikat junkereknek nevezik, mint az északnémet nemeseket. A fejlődésképtelenség oka kétségtelenül a munkaspecializálódásnak, az üzemi elmélyülésnek hiánya. A XVI. sz. elején még nagy a szerepe a Hanzának a skandináv államok politikai sorsában is, de a szervesebb módon fejlődő nyugati kereskedelem, elsősorban Hollandiáé, hamarosan elhódította tőle saját tengereit is és csendes hanyatlás után a XVII. sz.-ban végleg is feloszlott ez az idejétmúlt városszövetkezés.

 

Hollandia városainak, gildéinek mélyebb szervezete már az újkor elején szakszerű munkává tette a nagykereskedelmet. A társadalomnak a franciánál szabadabb fejlődése nem a kicsiny kézművességből indult ki, hanem társulásokból, de a hűbériség, a rendiség szokásszerű képletei megtartották a jogukat, a parasztmunka jogát is, a tőke elvont hatalmával szemben. A nagykereskedelem polgáriasítása a holland társadalom műve, bár a városi oligarchiák előtörése meglehetősen állandóvá tette a szociális ellentéteket. A földművelő, a nyersterményt feldolgozó munka, a parasztbirtok és a kistőke, a hajóépítés ipara és a kereskedelmi vállalkozás mély tagozódással egymáson épült fel. Viszont mégis expanzióra támaszkodó társadalom, mélyebb munkaszervezetével magánál egyesítve idővel a spanyol-portugál gyarmatosításnak és a Hanza keleteurópai terjeszkedésének feladatait. Hollandiával válik először egy Alpokon-inneni társadalom létalapjává az erőteljes gazdasági-hatalmi hódítás. A vállalkozásszerűség megtartja polgári légkörét eztán is; de Európa a gazdasági imperializmus felé halad, ami sietteti a társadalomszervező intézmények félretolását és a racionális és kapitalista erők érvényesülését.

 

Ezirányba sodorja a fejlődést Anglia forgalomgazdaságának előtörése is. Az angol polgárság és városiasság már a középkorban minden más országénál inkább hasonlít mai fogalmainkhoz. Mint ahogyan az ország sem tagozódott önálló szerkezetű provinciális képletekre, bár elejétől résztvett a hűbéri és az intellektuális fejlődésben, úgy a város sem áll idegenül a föld társadalmával szemben. A környéknek önkormányzati, gazdasági, társadalmi központja, nem csupán a földesúri székhely tövében alakult kézműves-település. Nemes és tehetős polgár egyaránt résztvesz a városi életben, gilde-be társulva tartja kezében a forgalom irányítását és hasznát, sokhelyütt a gilde tagjai egyúttal a városkormányzat tagjai is. A vagyon csaknem polgárjogot is jelent egyúttal, a hűbéri függés megváltásával. Sokhelyütt a tehetősebbek csoportja megváltja a terület hűbérurának felsőségjogait, évi bérrel (firma burgi) vagy végleges összeggel s ezzel a maga kezébe veszi a vásárnak, vámpolitikának, stb. irányítását. Autonóm város, a polgárság szavazati jogaival s nem adminisztratív város, mint a francia. A hűbéri-szokásszerű fejlődés mélyen áthatotta a társadalmat; de Anglia a középkor Amerikája: a kontinens intézményeit gyakorlati elemeire szétbontva veszi fel szervezetébe. Bár a céh inkább a tehetősebb mesterek egyesülése, idővel a szegényebbnek szavazati joga sincs, de azért a céhszerűség leszűrt szabályai és az általános jog védik annyira a céhen kívül álló kézimunkát is, hogy szakszerű fejlődésre képes legyen. A középkor utolsó századaiban, mint Itáliában és Flandriában, a céh, azaz az iparvállalkozás itt is kiszorítja a régi, erősebben politikai színezetű társulást, a gildét, a városkormányzat jórészt a céhek kezébe kerül, pl. Londoné egészen 1835-ig, voltaképpen a parlamentbe is a céhek küldik a város követeit, még a XIX. sz. elején is, amikor a céh, mint gazdasági intézmény, már felbomlott. A céh a kistőkések szindikátusa lesz, a szakszerű munkára kötelezett üzletembereké; a vagyon nyers erejével szemben a munka intellektuális szervezésének szélesebb középrétege érvényesül. A kézimunkával szabadabban rendelkezik, mint a francia iparos, mozgékonyabban kihasználhatja azt, de saját érdeke, hogy annak szakszerű fejlődését ápolja. Mozgékony céhszabályozás jellemzi, s egyúttal mozgékony városi szabályalkotás is, néha évről-évre új előírásokkal. Idegenek is, vidéki földbirtokosok, apátok is megszerzik a polgárjogot, ha a város üzleti életében részesedni akarnak. Nem keletkezik városi patriciusság, hanem a szakszerű intellektualizmusnak és a pénznek tiszteletreméltó rétegei, vezető céhek, amelyek hagyományos formákkal, öltözékkel is kifejezik előkelőségüket (livery companies). Társadalmi tekintélyek, magas kollégiumok, az egyetemekhez hasonlóan tiszteleti tagságokat is adományoznak, még. a királynak is. Képzett középosztály az üzleti réteg, nem az ipar és kereskedelem bürokráciája, mint Franciaországban, hanem a szabadabb életpályáké, mint ahogyan pl. a jogászság, az ügyvédség is itt fejlődött ki szabadon. Az iskolázás nagymértékben városi s testületi alapítványok feladata, az élethez alkalmazkodóbb, mint a francia, az egyetem is megtartotta mozgékonyabb, kollégiumokra oszló szervezetét, a nélkül, hogy a hallgatóknak szinte üzleti társulása lett volna, közösen fizetett és ellenőrzött professzorokkal, mint Itáliában.

A városgazdaság körvonalai sohasem élesek, a vidék beleszövődik a városi üzletbe, különösen a gyapjútermeléssel kapcsolatban. A belvámok korán eltűntek, a pénzt és a mértékeket országosan egységesítették. A belső csereforgalom már a középkorban általános; kifelé azonban az ország jóideig csak nyersanyaggal tud szerepelni. Amikor azonban a gilde helyett a céh veszi át a vezetést, azaz a társulás iparvállalkozássá lesz, a külső kereskedelem nem elégszik meg a gyapjú s más nyersanyag hasznával, legalább féligkész árut akar kivinni. A XVI. sz.-ban az iparvállalkozás felülkerekedik az exporttőkén, Erzsébet törvényei általánossá teszik a céhszerűséget és a munkaszabályozást, a városgazdaság teljes elmosódása hirtelen nagy feszítőerőt ad neki; a céhszerűség angol típusa a tömegáru specializálódását akadálytalanabbul teszi lehetővé. Valósággal dühödt expanzió indul meg, különösen a „merchant adventurers” harcias vállalkozásaié, amelyek a tengerek uralmáért küzdenek, bár főként a szövőipar üzletembereinek egyesülései. A Hanza kiváltságait megszüntetik, majd Erzsébet bezárja londoni telepüket, a Stahlhofot is. Az állam azonosítja magát a vállalkozások összességével és először kezd az Alpokon-inneni Európában éles merkantil politikát. Elsősorban kereskedelmi merkantilizmus ugyan, de a termelés szabályozásával is, ellentétben az antik állam tisztán külsőleges, hatalmi merkantilizmusával.

A középrétegek uralma mégis eléggé hideg s rideg alakulás. A polgári lét, a kézimunka rétegeitől elválva, mintegy a társadalom és a kultúra öncéljává válik. Az alsó élet függését, alkalmazkodáskötelezettségét a természet megmásíthatlan rendjének tekintik, az alávetettséget az intelligencia, a képzettség hiányának, az alsóbbrendű életnek tudják be. Elvész az érzék aziránt; hogy az intellektualizmus tulajdonképpen az egész társadalomélet funkciója s hogy csak mint ilyen nőhetett naggyá, az európai társadalomszervezet feldolgozásának feladatain. Különösen pedig figyelmen kívül hagyják, hogy az intellektualizmus a tiszta társadalomszervezés helyett nagymértékben a pénz mechanizáló eszközével dolgozik. Viszont ha lefelé szabadabban rendelkezik a munkával, úgy egyúttal fölfelé, a nyers hatalomerőkkel szemben, megtartja e réteg a szakszerűségen alapuló önállóságot. Valóban az intellektuális szakszerűség társadalma lesz, az üzleti s a technikai szakszerűség kialakítója. Ez porlasztja el a régi, társadalmat védő intézményeket, a céhszerűséget, hamarább, mint a kontinensen, s aztán szinte megrohanja szervezett expanzív erejével az európai forgalomgazdaságot és a tengerentúli gyarmatok zsákmánylehetőségeit is. Amíg a szervezet fölénye, a terjeszkedés lehetősége megvan, addig alsó népe is megelégedett, mert van munkája és a bérmunka mellett is bizonyára jobb az élete, mint a kontinens parasztjaié. A virágzás azonban az iparhódítástól függ, nem pedig a társadalom önmagát kielégítő munkájától; a hódítás megszűntével az ilyen társadalomszervezet elvesztheti belső jogosultságát.

 

Úgy tűnik fel, mintha a modern technika, az európai fejlődés legjellemzőbb eredménye, a céhszerűség ellenállásával szemben a szabad, racionális gondolkodás és munka érvényesülésének köszönhetné létét. Másrészt azonban feltűnő az, hogy a racionális antik korszakok, magas szellemi kultúrák még a középkorihoz hasonló technikai fejlődést sem tudtak elérni. Elméleti téren, matematikai, mechanikai törvényszerűségekre rá tudtak jönni, de az éles, okszerű gondolkodás idegenül állott a természetnyujtotta anyaggal szemben. A külső világ életteljét nem lehet egyszerű logikus gondolkodással megközelíteni. A racionalizmus számára a természet kész anyag, amit használni akar; az antik korszakok hatalmas alkotásai általában véve a munkaerő tömegesítésének eredményei, leszámítva a művészieket, az egyéniség szabad belső ösztönének kifejezéseit. Alig van a kultúrfejlődésnek olyan területe, amelynél oly nyilvánvaló lenne a haladásnak a társadalomalakulással való összefüggése, mint a technika fejlődésénél. Az erőknek bármily mesteri módon való összesítése sem versenyezhet a társadalmiasított munkával, amely az anyaggal való bánásmód minden részletét önálló rétegek érdekeivé teszi, s az eredményeket szervesen, intézményesen bocsátja közös rendelkezésre. Társadalmias eredmények: a technikának eredetileg az az alapvető problémája, hogy miként fokozhatni az egyéni, személyies munkateljesítményt az emberi erő kizsákmányolása nélkül. Anyagot és természeterőket miként lehet kezelhetővé tenni, az emberi munka mentesítésére.

A középkori céhszerűség az anyaggal való bánásmódnak hatalmas közintézménye. Kicsiny részletekre egész munkarétegek alapulnak, bennök az egyes kisüzemek elmélyülő kvalitásversenyével. Minden kész cikknek előállítása számos különféle mesterség részletmunkája, mindmegannyi sajátos technikai probléma, s mindegyik csupán az elmélyülő munkától, gyakorlattól, képzettségtől várja megoldását, nem pedig felvásárolt tömegerőktől. A részletek specializálódása lehetőséget ad a végső, kész árunak belőlük való tudatos konstruálására. Az építésznek, a kocsigyártónak, a szabónak stb. nem kell már a legelemibb részleteknél kezdenie, a feldolgozott anyagnak, eszköznek hatalmas piaci szertárával rendelkezhet, saját szűkebb szakszerű feladatait dolgozhatja ki s hasonlóképpen az intellektuális konstruáló munka is kezelhető anyaggal és módszerekkel tervezhet. Végül oly intellektuális technikai szakszerűségnek kell kifejlődnie, amely nagyszerű készültséggel keresi az anyag sajátosságainak, a természetnek és a társadalom szükségleteinek összefüggéseit s amelynek teljesítményeivel nem versenyezhet semmiféle nyers tőkehatalom sem. A tudományos kísérletnek a céhszerűség a felnevelője, az elméleti elgondolás és a gyakorlat egybefűzése elképzelhetetlen a céhszerű előzmények nélkül.

Ilyen értelemben kell néznünk a céhszerűség ellenállását is az újkor technikai találmányaival szemben. A céhek csak az olyan találmányok ellen harcoltak, amelyek a produkció tömegesítését hozták, számos kis kézművesnek romlására. Ha az új mechanizmus tisztán a munkateljesítmény fokozására és tökéletesítésére szolgált, gyorsan használatába vette a céh is. Ha a kézművesség ellenállása erősebb lett volna, úgy a mai iparvállalkozás bizonyára köteles, alapvető, szakszerű feladatai közé sorolná az üzlet és a munkástársadalom viszonyának gondos megszervezését is; s egyáltalán, a gépek és gyárak talán más célokra dolgoznának most, az egész társadalom szükségleteit szolgálnák. Egyébként pedig kétségtelen, hogy a gépek korszaka az európai céhszerűség alapvetése nélkül sohasem következett volna el. Mindenki önálló munkaexisztenciája kizárta nemcsak a rabszolgát, hanem a fizetett munkát is, az embererőnek szolgai felhasználása szinte teljesen eltűnt. A taposómalom lélektelen üzemétől megmenekült a középkori társadalom. A munkának személyi gondot nem kívánó részleteit, az erőkifejtést és a lélektelen mozdulatokat az állat, a víz és a szél erejére kellett bízni. A céhszerűség egyre specializálta a gyártás folyamatát, hosszú gyakorlattal kiválasztotta a tisztán mechanikus részleteket s ezekre konstruált aztán szerszámokat, készülékeket. Az iparág, a céh közösen is állított fel ily mechanizmusokat, amelyek a mesterek önálló munkáját meghagyták, csupán teljesítőképességüket fokozták, hogy így ismét beható specializálódásra kerüljön a személyes munka, új s fínom részletek váljanak éretté a további gépiesítésre. A középkorvégi ipar, az antikhoz képest, már bámulatos mértékben mechanizálódott. Az újkor elejének gyorsan kitáruló intellektualizmusa a pontos, begyakorlott, összeilleszthető technikai tapasztalatok óriási anyagát találta a kézművességben. Az iskolák hivatalos tananyaga még az antik természettudományos irodalom volt, bővítve meseszerű részletekkel, de az életbe kikerült humanista elcsodálkozik a kipróbált s összefüggő ismeretek során, amit pl. a bányavidék üzemei iratlanul is összegyüjtöttek. A mechanizmusok különösen a vízierőt használják fel, a gabonaőrlő malmokon kívül vannak fűrész-, papír-, lőpormalmok, vízierő meríti a bányák vizét, hajtja ventillátoraikat, a kohók fúvószerkezetét, a vasiparnak számos készülékét; a hydraulika már kamarazsilipekkel emeli át a hajót a vízszint egyenetlenségein, a szárazdokkot is ismerik már. Ahol víz nincs, ott a szél erejét használják; a lóerő alkalmazása pedig általánosabb, mint bármely megelőző kultúrában. Főként a bányaiparban találhatni bonyolultabb készülékeket, pedig ez az ipar is a kisemberek apróüzemein nőtt fel, a berendezkedés közös intézmény, nem pedig a tőke létesítménye. A fúvómechanizmus teremtette meg a magaskohókat, néhol már egészen mai méretekben, tette lehetővé a fémnek olvasztott alakjában való kezelését, a vasöntést, az edzést. Mechanizmus gyártja a szöget, drótot, rúdvasat, lemezvasat; a vasáruk különféle fajtái a forgalomnak pontos, egyöntetű tömegcikkei lettek. A vegyiipar felhasználta az alkémia minden vakbuzgó eredményét, tulajdonképpen már minden alapvető kémiai eljárást kialakított. Pl. a higany fémkiválasztó tulajdonságát már az antik is ismerte, de csak a középkor végén alkalmazták gyakorlatilag, a fémbányászatra forradalmi jelentőséggel. A készülékek a forgómozgásnak csavarmenet segítségével egyenesre való átvitelét, s egyáltalán az erő egyenletes, szabályos munkáltatását már általánosan lehetővé tették. Az anyagismeretnek és a mozgás szabályainak ismeretén, sokféle fínom részlet egyesítésén alapszik az óraipar, különösen Svájcban; minden alkatrészt külön, hagyományosan gyakorlott kézműves készít, szakértő vállalkozók irányításával. A bányaiparban szerepel már a kőszén is, bár a vasfeldolgozásban való alkalmazása még sok küzdelmes kísérletet kívánt. Az üvegipar már lapokat, tükröket is készít, de az igazi fínom műhelytitkokat még Velence őrzi féltékenyen. Tért hódít a téglaipar is, lassanként kiszorítva a városokból a faházakat.

Különösen az idegen kultúráktól „átvett” találmányok sorsa mutatja, hogy semmiféle ötlet vagy ismeret sem hozhat technikai fejlődést a társadalomnak szakszerű munkaszervezete nélkül. Ami másutt otromba próbálkozás marad, az itt minden részletére felbontva beható feldolgozás alá kerül és úgyszólván új találmány lesz belőle. A lőpor robbanó hatásából a vegyészettől a vasművességig számos iparág teremtett lőfegyvert. A tüzérek, puskaművesek még sokáig városi céhmesterek, az uralkodóval csupán szerződéses viszonyban, az apró üzemek szakszerű versenye viszi a tökéletesítést. A gyutacsos puskát az újkor elején a keréklakatos váltja fel s már vontcsövű fegyvereket is gyártanak. A papírgyártás mélyen beleszövődik a fejlődő társadalom szervezetébe. A könyvnyomtatás a találmányok társadalmias jellegének legszembetűnőbb példája. Kínában már évszázadok óta bajlódnak vele, nálunk a fémöntő, aranymíves, vésnök és más kézművességek fínom szakszerűsége, a könyvkereskedelemnek, továbbá az iskolázásnak, az egész intellektualizmusnak elmélyülő, szakszerű természete közintézményszerű technikát fejleszt belőle, ami nélkül a nyugati ember nem élhet: 1539-ben már Amerikában, 1557-ben Indiában is állítanak nyomdát az európaiak.

 

Racionális társadalmakban jellemző a kereskedelmi és hiteléletnek elhatalmasodása a termelő munka felett. A középkorban a társadalomnak ilyen átforgatása lehetetlen volt, szívós szokásszerűség hárított el minden mechanikus beavatkozást. Aki csak kereskedéssel nyerészkedik, az gyanús idegen, a pénz csak a termelés cseréjének közvetítő eszköze. Szorosan közvetítő szerepéből következik a kamattilalom, ami elvben sokáig a rómaiaknál is megvolt, de a középkorban a termelő munkának szervezete valósággá tette. A pénz minden helyi társadalomban sajátos szerepet vitt, a közeli viszonyokhoz igazodó jelentőséggel, értelemmel és ezért számtalan a fajtája, számtalan pénzverőjoggal felruházott úr alatt. Csak lassanként, a forgalomgazdaság általános szerveződésével, alakul a tőke mindenütt érvényesülő energia-gyüjteménnyé, amely azonban most már csak a szakszerű szervezés feltételével veheti vezetése alá a munkát. Élet virágzik ott, ahol a tőke megjelenik, a szakszerű európai üzemek hatalmas versenyét idézi fel. De ebből mind külsőségesebben a tőkének versenye lesz, általános, összefüggően szerveződött „piac” alakul ki, tisztán a nyereségszempont irányítja az árakat, a munka igényeinek kikapcsolásával. Ez a modern kapitalizmus korszaka, a XVIII. sz. végétől, míg az újkor előző századait a korai kapitalizmus korszakának nevezhetjük. A modern kapitalizmust az antikkal szemben mérhetlenül fejlett üzemisége jellemzi, s egyúttal közvetlen politikai hatalmának korlátozottsága is az állam nagyarányú üzemisége által. A XX. sz. elejétől, az „érett kapitalizmus” korszakában, már végzetesen mutatkoznak a forgalomgazdaság külsőleges mechanizálódásának társadalmi következményei. Úgy látszik, minden gyors kultúrvirágzás nem egyéb, mint a megelőző csendes korszakok alapvető társadalomszerveződésének, a benne foglalt életanyagnak rohamos felhasználása.

A forgalomgazdaság felső szervezete, a kereskedelem, a hitelélet, a piac, nyilvánvalóan úgy alakult volna ki a társadalom belső érdekeinek megfelelően, ha alulról, a kicsiny munkaexisztenciák szervezetéből fejlődött volna fokozatosan felfelé, általános szervezetté. A valóságban azonban az alsó munkát mind erősebben megragadta a vállalkozásnak, a kereskedelemnek, a tőkének ereje és a felső szervezetet nagymértékben saját érdekeitől tette függővé. A középkor végétől e szempontból Itália, Spanyolország, Portugália, majd Hollandia és végül Anglia vette át a vezetést, míg az erősen hűbéries multú területek, Franciaország és Közép-Európa, meglehetősen háttérben maradtak. A vezetőszerepnek állandó eltolódása a szerveződés különböző fokait jelenti, mindig az általános fejlődésnek megfelelőbb társadalomszervezet vonja magához a kereskedelem és a hitelélet súlypontját. A felső, kapitalista szerveződés mindig mélyebb üzemiségre kényszerül, hogy belekapcsolódhassék a társadalom munkaszervezetébe. Így alakulnak ki a vállalkozásnak, kereskedelemnek, hiteléletnek új s új formái, a modern forgalomgazdaságnak szervei, mint pl. a részvénytársaság, a börze, a bank, az antikon messze felülmúló szakszerű szereppel.

A középkorvégi intellektualizálódás Észak-Itália kereskedelmének és hiteléletének elhatalmasodását hozta egész Európában. De gyorsan a tőkék uralma alá került minden munka, a pénz csak saját szférájában dolgozott: váltók, átutalások, államkölcsönök, adóbérletek a lombárdok sajátos műveletei, ily üzletekről vitatkoznak hangosan Európa nagyvárosainak kijelölt helyein, tereken, hidakon, oszlopcsarnokokban. A pénznek csak tőke-funkciója van, s nem munkaszervező feladatai. Az üres üzlet legszélsőbb formája a lottéria, spekuláció a tömegek nyereségvágyára. Fínom üzleti formák keletkeznek; e modern formák hatására fajult el a búcsúcédula is üres üzleti műveletté.

A mély üzemiség nem az üzleti formák fínomodásától függ, hanem attól, hogy milyen funkciót teljesít a kereskedelem és a tőke a társadalom szervezetében. Átmenetileg a spanyol félszigethez került a vezetés, a vállalkozások azonban az alkalmak elég csupasz kihasználásán alapultak. Franciaországot átugrotta a kereskedelmi súlypontnak nyugatra vonulása. Itt a középkor végén a régi Európára szóló nagyvásárokat megszüntette, felszívta magába az egyes városok fejlődő forgalma, széles rétegek munkájának szerves közvetítése. Izmos, egészséges belső fejlődés; másrészt azonban mutatkoznak ugyanazon hibák, amelyek a francia intellektualizmusra egyáltalán jellemzők: az alsó rétegeknek szívós ragaszkodása a maguk igényeihez, szervezetéhez bürokratizálja az intellektuális munkát, nem alakul mozgékony középréteg. Alul a tömeg biztosított élete, fenn pedig a tőke külsőleges szerepe, az államfinanciák, évjáradékok, terméketlen hitelműveletek rétegei, az itáliaiak jóval tartósabb szerepével, mint Hollandiában, Angliában. Főként az állam testén élősködnek s ezért vagyonosodásuk végeredményképpen az alsó nép megterhelését jelenti. A munka a tőkétől független maradt, viszont a tőke nem kényszerült munkafunkcióra. A kereskedelem és a hitelélet európai formái nem itt alakultak ki.

Németalföldön érvényesül először a társadalomnak szokásszerű szervezete a nagykereskedelemben és hiteléletben is. Kereskedelmi és tőke-társulások Itáliában is vannak, de szervezetük tisztán pénzügyi, mélyebb társadalmi alapok nélkül, egyszerűen közös befektetés, közös nyereséggel. Bevonhatnak az üzletbe tágabb közönséget is, egész a cselédek fillérjeiig, a vállalkozás mégis csak alkalomszerű nyerészkedő természetű, mélyebb szervező feladatok nélkül. Hollandiában maga a társadalomszervezet, a tartományok rendi képletei, a városok gildéi alakulnak társasággá, nemcsak pénzükkel, hanem munkájukkal is, éspedig a részesedők biztosított igényeivel, önálló exisztenciájuk érvényesülésével. A feladatokban le a parasztmunkáig mindenki megköveteli a maga jogát. Csak idővel, a XVII. sz. elején, a tengerentúli vállalkozásokkal kapcsolatban, válik a társulás kifejezetten üzleti vállalkozássá, s még ekkor is minden provinciának és minden testületnek intézményes joga van a részesedésre, az igazgatásra. A társaság kamarákra tagozódik, a tartományi gyűlések kamaráinak megfelelően, a direktorok a társadalom egységeinek képviselői, hasonlóan a Generaliteit tagjaihoz. Már túlérett, mechanizálódott szervezet, már erősen a pénzbefektetésen alapuló, de megtartja mélyebb üzemiségét, amit eredeti szervezete megkívánt. A részesedők és a társaság jogviszonya mélyen szabályozott, az üzletmenet feltételekhez kötött, ellenőrzött, szakszerű munkát követel. A társulás a közintézmény jellegét ölti fel és a modern részvényjog kialakulását készíti elő. Folytatnia kell munkátszervező feladatait, ez a részvénytársaság lényegéhez tartozik.

A németalföldi társadalomban az egész hitelszervezet ilyen elmélyülést mutat. A lombardok „börzéi” főként váltók, adóslevelek találkozóhelyei, a németalföldieknél már az áruk piaca is. A börze név (bursa: pénztárca) is tőlük ered. A tiszta nyerészkedés helyett már a termelés és a kereskedelem üzemeinek beható értékelése is folyik, a szereplő vállalkozások egész üzletmenetére érzékenyen reagálva. Tulajdonképpen örök nagyvásárok, az áru jelenléte nélkül. A XVI. sz. az antwerpeni börze virágkora, de ez még inkább csak az egyöntetű, mély üzemiességet nem kívánó árukkal foglalkozik, amilyen pl. a fűszer, a héring, azonkívül főleg váltókkal, államkölcsönökkel. De már állandó üzem, saját épülettel, adminisztrációval, jogszabályozással, hírszolgálattal; igazi világközpont, fejedelmek ideküldik ágenseiket kölcsönszerzésre s a börzén kialakult hangulat dönt sikerükről; hiteles közvetítéséhez fordul a távoli üzletember, akár kölcsönért, akár pénze elhelyezésére. Hasonlóképpen társadalmi alapokon kezd kifejlődni a bank modern formája, a régi bankárok, családi bankházak magánüzlete helyett közintézményszerű szabályozással.

Németalföldön ez intézmények inkább csak a kereskedelem céljait szolgálták és a vele kapcsolatos iparokét. Angliában már az iparvállalkozás is általánosan összefüggésbe került a hitelélet szervezetével. A tengeri kereskedelmet jóideig idegenekre is bízzák, a vállalkozás inkább a kézművességet és a belső forgalmat szervezi. A tömegáru kvalitásversenye már otthon is lényegévé lesz a vállalkozásnak és lényege aztán a külső expanziónak is; a hódító erők a munka mélységeiből törtek elő. A hitelélet ennek a szolgálatában fejlődik ki, bankok, részvénytársaságok százszámra alakulnak ki az újkor első századaiban, bármily kezdetleges formákban is. London a középkortól egységesítő központja a belső forgalomnak, a XVII. sz. végén itt alakul ki az első modern állambank, amelynek szervezete szintén a társadalomszervezet vetülete. A társadalom szolgálatára rendelt üzem, s egyúttal hitelezője az államnak is.

 

A városi lakosság Európában az újkor elején még kicsiny töredéke a népességnek, a középkor végén a legfejlettebb vidékeken is csak 10–12%-a. Ma 50–70% él városban, Anglia népének közel fele százezres lakosságú városokban. A középkor végén a francia városok átlag a legnagyobbak, Párizsnak 200.000 a lakója. De általában véve 5000 lakó már jelentékeny város mindenütt; Németországban csak a legnagyobbak érik el a 20.000 számot, Angliában London mintegy 40.000 lelket számlál, különben csak pár város jár 10.000 körül. Az itáliai és spanyol vidékek az igazi városias társadalmak ekkor, sok a város és számos emelkedik az 50.000 lélekszám fölé.

Már ez is mutatja, hogy az északibb városnak más a szerepe a társadalomban, mint a délinek, az antik nyomon újraalakultnak. Az antik város uralkodó központ, tömegek csődülnek belé, hogy a politikai, gazdasági nagyságok e küzdőterén eltartassák magukat. A középkori város ellenben a szakmunka kicsiny telepe. Az újkor elején is inkább csak a forgalom szervezetének nagy központjai, egyúttal a vagyon központjai is, emelkedtek százezres városokká, mint Lisszabon, Antwerpen, Amszterdam. A XVIII. sz. végéig nincs milliós város Európában. Ekkor azonban hihetetlen gyorsasággal duzzadt meg a város, az egész népességhez viszonyítva is. Nyilvánvaló, hogy vége a régi társadalomszervezetnek, új racionális korszak kezdődik, a város ismét uralkodó szervezetek központja, óriási vonzóerővel. Ez a modern város, bármi módon is, már ismét nem tisztán a társadalom szükséges munkamegosztásán épül fel, hanem vagy idegen társadalmak, vagy csupán a hazai vidéknek kihasználásán.

Az általános népszaporodás képét a XIX. sz.-ig csak közvetett adatok alapján alkothatjuk meg, a népszámlálást az angol parlamentnek egyik tagja még a XVIII. sz. végén is mint „szemérmetlen javaslatot” utasította vissza, amely az angol szabadság utolsó maradványait is megsemmisítené. Krisztus születése körül római összeírások alapján mintegy 23 millióra tehetjük a birodalom európai lakosságát: Itália 6, Hispania 6, a görög tartományok 3, Gallia 3–4, a többi vidék 4–5 millióval szerepelnek ebben. Egész Európa lakosságát tehát mintegy 30 millióra becsülhetjük. A középkor végén pedig mintegy 100 millióra, tehát másfélezer év alatt körülbelül háromszorosára szaporodott. A természetnépek sivár állandóságához képest szembetűnő erősödés ez, s jórészt mindenesetre a nyugati népesedés eredménye. Franciaország a XIX. sz.-ig a „legnépesebb nemzet”, 1500 körül 15, 1700:18, 1800:26 millió lakóval. A régi antik területek szaporodása erősen mögötte marad. Itália a középkor végén csak 10 millió, 1800 körül 17 millió, a spanyol félsziget csak 4–5 millió, – a XVI. sz.-ban ez ugyan 8–9 millióra szökik fel, de aztán jóideig ismét süllyed. Kitűnik ebből, hogy a hűbéres-rendi társadalomszervezet nyujtotta akkoriban a legtöbb biztonság érzését, a családi életet, a jövő generációk sorsát illetőleg a legtöbb kezességet. Anglia szabadabb társadalma kevésbbé, a középkor végén 3–4, 1700 körül 5–6, 1800 körül 10 millió lehetett lakossága. A Németbirodalom már inkább megközelíti a francia növekvést, a középkor végéig már 14 millió, de aztán általában véve kevésre becsülik a szaporodást. Egész Európa népességét 1800 körül 190 millióra becsülik, tehát a szaporodás a középkor végétől, háromszáz év alatt, csaknem kétszeres. Az előző másfélezer évvel szemben rohamos növekvés, s méginkább az antik virágzás korszakával szemben. Mint ahogyan Kína és India népsűrűsödése is nagyobb a racionális kultúrákénál, még a modern Európáénál is.

A legújabb alig másfélszáz év hirtelen lendülettel harmadfélszeresre emelte Európa népességét; ez a haladásban való bizalom korszaka. De újabban már mindinkább a fejletlenebb keleteurópai népek vezetnek a szaporodásban, főként a szlávok. Nyugaton legelőször Franciaország állott meg s aztán, rohamos növekvés után, Anglia és Németország is.

Sem a jólét, sem a kultúrfok, sem az egészségügy fejlődése nem magyarázza meg tehát teljesen a népesedés mozgalmait. Az ember az élet kerekségét keresi szűkös vagy gazdag állapotában is; mihelyt érzi, hogy léte távoli, elvont erők játékához van kötve, hogy sorsa nincs a maga kezében, a jelennek él, szabadul a jövő gondjaitól. A kapitalizmus forgataga megfosztott szegényt és gazdagot egyaránt a társadalomba való meleg beilleszkedés érzésétől; a vagyon önmagában nem biztonság, hanem inkább rideg elkülönülés. Az újkor első évszázadainak szaporodása egyenletes volt, a legújabb kor szaporodása ellenben hirtelen múló lendület.

 

Az újkor elejének táguló szerveződéséről számok nem beszélnek, inkább csak egyes vonásait ragadhatjuk meg. Jellemző például a pénz szerepe. Racionális kultúrákban egyes rétegek kezében egységesítő, mechanizáló eszköz, az alsó tömegek inkább csak uralmát ismerik. Az újkor elején még a leghaladottabb országokban sem teljesen egységes a pénz, de mélyrehatolását a köznapi élet szolgálatában mutatja az aprópénznek, a rézpénznek forgalomba kerülése. A pénz terjedése, akár magáé az intellektualizmusé, inkább intenzív, mint extenzív; eszköz marad s nem tisztán hatalom. A jó és nagyértékű pénz inkább a számító kapitalista rétegek érdeke, az aranypénzt a középkorban először Észak-Itália használta, máskülönben csak az ezüstöt ismerték. A fejedelmi pénzrontások ellen is inkább csak a kapitalista társadalom zúgolódott, ezért nincs pl. Angliában, míg a kontinensen bevett szokás. A szélesebb rétegek inkább csak átmenő közvetítésre használják a pénzt, fémértékének csökkenése nem érinti őket érzékenyen s szükségük van a forgópénz szaporítására. Az ezüstből mindinkább kiütközik a réz, s végül egyenesen rézpénzt vernek. Nagy arányokban először Spanyolországban, ahol a fiskus mohón vetette rá magát a jövedelemszerzés e lehetőségére. Ugyancsak az újkor elején kezdődik a milliós összegek szerepe, a középkor még legfeljebb a százezreknél tartott. A pénz sokasodásának kísérőjelensége az ú. n. árrevolúció, különösen a gabonaárak emelkedése az 1510-es évektől, a termelőmunka értékelése felmorzsolja a nemesfémek régebben szinte csodás presztizsét. A bányák fokozott mértékben s új technikával teremtik elő a szükséges fémmennyiséget, majd az amerikai ezüstbányák is öntik Európába. A spanyol forgalomgazdaság, megfelelő munkaszervezet híján, nem tudja termékenyen felhasználni az amerikai ezüsttömeget, szinte csak átfolyt az az országon s idegen áruk formájában érkezett vissza; az északibb társadalmak azonban mohón itták be szervezetükbe.

A pénz leérkezett a parasztig is, de nem emelte ki őt biztos helyéből, csak lassan fokozódó szükségleteit kísérte. A városi áru az újkor elején általában véve még csak a tehetősebb rétegekre szorítkozott. A módosabb paraszton is megjelenik ugyan már néha a városi posztóruha, de a kortársak még csodálkoznak ezen, különben azonban csak a XVIII. sz. olcsó gyapotszövete szorítja ki a vidék háziszőttesét; éppoly forradalom a gazdasági életben, mint a középkor második felében a gyapjúipar keletkezése volt. De a városi s nemesi öltözék, a divat alakulása is azt mutatja, hogy az ipar terjedése nem tisztán tömegesítést, hanem a részletmunka elmélyülését jelenti. Már a középkorban figyelemmel kísérhető a francia divat vezetése, de az európai vidékek sajátos vonásaival, a helyi iparok önállóságával. Az újkor elején már elkülönülnek s általánosodnak a mai főbb ruhadarabok, a régi szoknya-palástszerű formák helyett. De nem uniformizálás; sokféle szakipar pompázik az öltözéken, alaposan kidolgozott és halmozott részletekkel. Racionális társadalmak ízlése az egyöntetű formákat kívánja, fínom egyéni változatokkal s e tekintetben az antik öltözék inkább megfelel mai modern ízlésünknek. A XVI. sz. öltözködése a szakiparok versenye, a harisnya, a fínom fehérnemű, a csipke most kerül az ipar kezébe, az öltözék hivalkodva büszkélkedik velük. De terjed a komoly tudós-hivatalnoki öltözék is, a jövendő polgári ruha őse. A kvalitásos darabokra való törekvés miatt a ruházkodás nem a higiénia szerint igazodik, a legelőkelőbbek is megelégszenek pár darab fehérneművel, míg pl. a csipke a bölcsőtől a sírig kíséri az embert. A gondos kidolgozás a lényeg egyéb használati cikkeknél is, pl. az evőeszközöknél, a tányér, a pohár még közös az étkezésnél, a villa még gúnyolt újítás. Viszont a szakszerűség technikailag is remek cikkeket hoz használatba, mint pl. a zsebórát, már a XVI. sz.-ban. Maga a városkép is a mélyült szakmunka vonásait mutatja, egyéni házaival, történetileg képződött alaprajzával. Nagy közművek, csatornázás, kövezett utcák még nincsenek, holott az antik város szinte ezekkel kezdte. Aranyos hintók kereke törik, Párizsban fejedelmi személyeket ér baleset az utcákon, piszoktól s bűztől ájuldoznak az emberek, sertésólak a lakóházaknál, csordák a tereken. A higiénikus városrendészet csak a XVIII. sz.-ban kezdődik, a racionális önkormányzat városaiban, először Angliában.

A közlekedés fejlődése hasonló vonásokat mutat. Nincsenek az antikhoz hasonlítható nagy állami műutak, postaberendezkedések. Az utak fenntartása a vámjogok tulajdonosainak gondja lenne, s ezért nem lehet szó nagyszabású tömegmunkáról. Viszont e vámok sűrű helyi úthálózatot jelzenek, s a vám urának mégis csak érdeke, hogy ne kerülje el a forgalom. Amidőn tehát, először Franciaországban, a XVI. sz.-ban, az állam nagy műutakat kezd építeni, ezek már nemcsak hadi és közigazgatási célokat szolgálnak, hanem a helyi hálózatok összekötését is. Az út társadalmi érdekké válik. Hasonlóan a postaszervezetnél is: a városok, céhek, testületek sűrű helyi hírszolgálata az alap, s különösen Franciaországban az egyetemeké is. Némelyik testület nagyobb távolságra is rendszeresíti hírszolgálatát, pl. a ravensburgi iparvállalkozás a középkor végén harmadnaponként indított postát Brüggbe, a hitelélet akkori központjába. A középkor végén legjelentősebb a firenzei céhek postája, amit fejedelmek, pápák is használtak. Tehát a közönség maga alakítja ki a hírszolgálatot, ami idővel, mint minden foglalkozáság, privilégizált és ellenőrzött, szabályozott hivatássá válik. Amikor, az újkor elején, már országokat összefoglaló vállalkozások is keletkeztek, mint pl. a Thurn-Taxisoké a Habsburg-birodalomban, ezeknek is alkalmazkodniok kellett a vidéki hírszolgálatok szabályaihoz és privilégiumaihoz, s így a közönséget szolgáló, ellenőrzött üzemekké fejlődniök; fejlődésük nem az államcéloktól függött, mint az antik postáké; hanem a társadalom közintézményeivé lettek.

A folyók és tengerek hajózását is inkább a helyi fejlődés tökéletesítette s nem a nagyarányú állami vagy magánvállalkozás. Nem is annyira a növekvő árutömeg jelzi az újkor kezdetét, mint az egész kereskedői üzem tökéletesedése. Megbízhatósága növeli a forgalmat is; pl. a Sund-vámon áthaladó hajók száma a XVI. sz.-ban hétszeresre emelkedik. Hollandia összes hajóinak tonnatartalma négyszeresére, ami kétszerese a Hanza legnagyobb hajóállományának. A szárazföldi forgalomban sem nagy árutömegek átvonulását figyelhetni meg, hanem az áruk sokféleségének megjelenése minden vidéken mutatja a gazdasági szervezetnek átható működését.