NEGYEDIK FEJEZET: AZ EGYHÁZI REND ÉS AZ EURÓPAI ÉRTELMISÉG

A mai ember számára mindig többé-kevésbbé érthetetlen a papságnak, a vallásnak oly döntő szerepe a nyugati fejlődésben, különösen pedig az újkor annyira haladott századaiban is. Kétségtelen, hogy a vallás eszméit, tanait sohasem ismerte el a gyakorlati élet feltétlenül mérvadónak, harcba szállt magával az egyházzal, papsággal is – és mégis fegyverre-vérre vitték a vitát a vallás kérdéseiben még a XVII. sz.-ban is és a politikai-társadalmi egység létkérdésének fogták fel a XVIII. sz.-ban; még a mai modern korszak is sokkal jelentősebb szerepet juttat a vallás intézményeinek, mint például az antik társadalmak.

Bizonyos, hogy az Okcidens fejlődése e tekintetben inkább hasonlít az indiai, kínai fejlődéshez, mint az antikéhoz. A görög-római papság igen hamar kiszorult a társadalom vezetéséből. De így van ez egyáltalán minden racionális szervezetű társadalomban, a kezdetleges fokon is; a papság csupán áldozatot bemutató, varázsló, jósló szerepre korlátozódik. A szokásszerű társadalmakban ellenben, mint Indiában, az élet nagy rendezője marad a papság, a társadalomszervezet fenntartója; Kínában egyenesen elhomályosul a papságnak specifikus vallásos jellege, s társadalomszervező hivatalnoksággá lesz, illetve általában és minden más réteget kizárva, intellektuális vezetőréteggé.

Mert ma, racionális elképzeléssel, a pap és a vallás fogalmát tisztán a természetfölötti vonatkozások szféráira korlátozzuk, s így gondolkozik minden racionális társadalom. Az érdekek s erők szabad érvényesülése félretolja a fejlődés útjából a papságot, mint használhatatlan elemet, s a túlvilági kapcsolatok konvencionális rétegévé teszi. Holott kezdetben mindenütt a „pap” kezében van minden, ami valamiként felülemelkedik az élet egyszerű, közkeletű munkamódszerein, a varázslattól, a természetfölötti dolgokkal való érintkezéstől, a szertartásoktól kezdve az emlékezés, a szimbolum, a feljegyzés, a gondolkodás mesterséges technikájáig. Tehát minden intellektuális módszer, az élet természetes folyásától elvonatkoztató szellemi művelet. A görög-római társadalom hamar kiragadta a papság kezéből mindazt, ami ezekből hasznosítható, belevette az élet értékeinek nagy vásári forgalmába, az írást, a számolást, a verselést, a műveltség szórakoztató és elmét élesítő foglalkozásait; a papságra csak a természetfölöttivel való közlekedés konvencionális fogásai maradtak, babonás mentségéül az időnkint megriadt, ismeretlen erőktől rettegő társadalomnak. A vallás tehát hamar s élesen elkülönült az életre használható intellektuális munka körétől; s viszont az intellektuálizmus valóban csak az élet aktualitásainak szolgálója maradt, az általános verseny ügyes készsége, intézményesség nélkül. Az erősebbek megvásárolható eszköze, amely, s különösen a pénzgazdaságnak nevezett módszer, kizsákmányolta, elnyomta, ismeretlenségben hagyta a kívülmaradt alsó tömegek életét.

A szokásszerű társadalmakban azonban nem ily egyszerűen „racionális” a folyamat. Minthogy az élet nem okszerű szervezkedés, az erők szövetkezése s versenye, hanem a személyies életegyüttes, a közeli méltányosság szabályainak változatos, kifejezhetlen tömkelege, szükség van egy semleges hivatásra, amelynek ereje presztizsében, hitelében van és képességében, hogy a nemzedékeket átfogó emlékezet, az egyszerű gondolkozással el nem intézhető dolgok hű raktározója, gondozója legyen, szertartásokkal, szimbolumokkal, szövegek memorizálásával, majd írással, új fogalmak kialakításával. Akár a többi társadalomréteget, ezt a papságot is intézményszerűen támasztja alá a társadalom. Idővel nagyra és bonyolulttá nőtt már a társadalom, s mégsincs következetes okszerű szervezete, a papság a gerince, ha eltüntetné magából, ezernyi részeire hullana széjjel. A papság: jelenti az egész intellektualizmust, mindent, ami magasabb, mesterségesebb, bonyolultabb kultúreszközökkel dolgozik. Így történt ez India, Kína fejlődésében. Ilyenné alakította az őskeresztény vallás választott papságát a nyugati, szokásszerű társadalomfejlődés, amikor a földesúri életegyüttesbe teljesen beillesztett magánegyházat, plébániarendszert tette a szervezet lényegévé. Nagy vagyona lehetett az antik papságnak is, a középkori azonban elválaszthatatlan az élettől, szerkezeti része, közintézménye a társadalomnak. Sem hatalom, sem község, sem testület nem lehet el nélküle, a templomtorony, az ünnep, az ima a szabályozott életnek jelzője, kezessége. A falu munkájától kezdve a hűbérúr kormányzatáig minden szervesebb, bonyolultabb fejlődés, a város, a céh, a vásár, a forgalomgazdaság, mind ott jelentkezik először, ahol évszázadokon át ily egyházi, megbízható, szilárd társadalomszabályozás ment végbe. Majd írásképzett klerikusréteg keletkezik, a fejlődés mind mesterségesebb szerkezeteket hoz létre; s végül a klerikusságból elvilágiasodott intellektualizmus bontakozik ki. De mindennek intézményes összefoglalója, alapja az egyház marad; magának a kultúrának megtestesítője. Nem vallásos funkcionáriusoknak vékony szervezete, hanem valóságos rend a társadalomban, akár a földesúri-nemesi, vagy a polgári rend, tömegre, vagyonra is; a középkori városnak átlag 4–5000 lakójára bizton számíthatni 4–500 papot, szerzetest, apácát és a fejedelmi és úri udvarokban is sokkal nagyobb a számúk, mint vallásos elfoglaltságuk kívánná. A javadalmaknak, kegyes alapítványoknak sokasága nem az elvont vallásosság eredménye, hanem általában a roppant kultúrtest fenntartására szolgál, örök helyeket létesít az egyre szaporodó intellektualizmus számára. Az egyház vagyona, kiváltságai, jogai e társadalomképző szerephez mérten alakultak ki, mélyen, kibonthatatlanul beleszövődve a világi életbe.

Különösen a világi papságra áll ez; a szerzetesség inkább a vallásos-eszmei vezetésre hivatott. Eleinte a kolostor az igazi kultúrközpont, de nem ez válik a kialakuló hűbéri társadalom s állam intellektuális igazgatásának szervévé, hanem elsősorban a plébániarendszert összefoglaló püspöki egyház. A kolostoré lehetett nemcsak a magas műveltség, hanem a modern gazdasági munka is, mégis az élettől elvont szervezet, nincs annyira egybenőve a társadalom minden részecskéjével, mint a világi papság. A görögkeleti egyházban a kolostor maradt a lényeg, benne keletkezett nagyarányú vallásos és elméleti irodalom, de nem világi életet szervező intellektualizmus. Sőt a nyugati egyház területén is visszamaradt a társadalomfejlődés ott, ahol a kolostor régi uralma nem engedett szerepet a világi papságnak, mint pl. Írországban. A szellemi vezetés önmagában nem képes soha mély társadalomalakításra, az életegyüttesben való részvétel nélkül. A világi papság ily együttesben nőtt fel, egyházi rend, s mégis inkább intellektuális, mint tisztán vallásos réteg. Idők folytán kialakult képzettsége teljesen világias, a legelőkelőbbek között is ritka, aki behatóbb teológiai iskolázáson ment át, az óriási többség az antikból átalakított hét szabad művészet teljesen világi tananyagán nevelődött fel, papi, vallásos funkcióit nagyjából inkább csak a gyakorlat által szerzett ismeretek alapján végezte. A középkor végén a vidéki papság jórésze még alig iskolázott, híveivel egy életet él, a helyi társadalomrend őre; a vezető, mérvadó papságot pedig nagymértékben szekulárizalta képzettsége. A klerikus azzal járt iskolába, hogy pappá lesz, ha javadalomhoz juthat, de még a javadalmas is huzta-halasztotta pappá szentelését, a fogadalmak letételét, amíg a kibontakozó világi, intellektuális, hivatalnoki, jogászi pályákon talán jobb reményei voltak. Előkelő családok fiai gyakran még a püspöki kinevezés után is évekig vártak felszenteltetésükkel. Viszont kezdettől általános a gyakorlat, hogy világi, hivatalnoki, intellektuális alkalmaztatásokat egyházi javadalmakkal jutalmazzanak, felszenteléssel, vagy a nélkül. A vallásnak és a világi intellektualizmusnak külön szférája nem válik tudatossá, a fejedelmi adminisztrációban dolgozó pap, de egyáltalán, a társadalmat és államot szolgáló alsó és felső papság úgy érzi, hogy hivatásmunkát végez akkor is, ha tisztán világi közérdekért, politikai célokért dolgozik, akár a szorosan vett egyházi érdekek ellenében is, vagy az egyház fejének, a pápának érdekei ellenében is, amelyek szintén nem tisztán vallásosak. A nagy pap-államférfiak egyéniségét, valláshűségüket és mégis kíméletlen érdekpolitikájukat különben lehetetlen volna megérteni. Másrészt pedig a klerikusságból kivált, már teljesen elvilágiasodott intellektuális rétegek is még sokáig, az újkorban is, benső közösséget éreznek az egyházzal, amellyel együtt a társadalom szervezésének feladatain nőttek fel, csaknem kivétel nélkül az egyháztól vezetett iskolákban; vallás és intellektualizmus számukra is szétbonthatlan fogalmak. A hivatásérzés közös; és az európai képzettségrétegek mindig megtartottak bizonyos társadalomszervező, áhítatos kötelezettséget, ami annyira megkülönbözteti őket az antik, vagy bármely racionális társadalomnak tisztán érdekszerű, tülekedő, éles eszközeit áruba bocsátó intellektualizmusától.

Ez a szételemezhetlen együttesség teszi érthetővé az egyháznak, a vallásnak szerepét az újkor századaiban is. Az egyház nem mond le szerepének eredeti teljességéről, mélyen beleszövődik a világi élet szervezetébe, jogot tart saját érdekeinek érvényesítésére, messze túl a vallásos érdekeken is, esetleg azok ellenére is, mint ahogyan bármely másik rend is öncélúan viselkedik, – s nem visszaélésszerűen, mert hiszen a társadalom nagy kultúrtestének tartja magát. Másrészt pedig az elvilágiasodó intellektualizmus nem szabadulhat meg az egyház és a vallás problémáitól, létkérdései maradnak azok. Az intellektuális munka tökéletesedése nem mehet végbe anélkül, hogy az egyház és vallás jelentőségébe, értelmébe bele ne merüljenek, kínzó vággyal a természetfölöttinek lelki megközelítésére, a hagyományosnak bensőséges feldolgozására. De még vallásos közömbösséggel is, hideg ésszel is benne él a maga felekezetében mindenki és idegenül, irtózattal nézi más vallások tanait, formáit, társadalma ellen való támadásnak tartja azok terjeszkedését. Idegen társadalmakban eltűri az idegen vallást, s gyakran érdekszövetségre, fegyveres szövetségre lép velük; a magáéra nézve létkérdésnek tartja a vallás egységét, akár a mai társadalom az egynyelvű nemzetiséget.

Pedig a középkor utolsó századaitól már az okcidens fejlődésében is egyre folyik a tulajdonképpeni intellektualizmus és a vallás szférájának lassú elkülönülése. Miként a nemesség régi szerepét, funkcióit is aláássa a szakszerű munka, úgy a papságét is; a világi képzettségrétegek egyre hódítják tőle az élet különböző területeit. Az egyház megmarad a rendek egyikének, óriási vagyonnal, jogokkal, holott mind kevésbbé van szükség régi szerepére. Mint ahogyan a nemességet régi, életteljes felsőség-szerepe helyett inkább csak egyes funkciókra, pl. a katonáskodásra, szánják már, úgy a papságot is mindinkább csak a szorosabb értelemben vett vallásos szükségletek ellátására. Zúgolódnak világi igényei, rendi hatalma ellen. Az elkülönülés súlyos, évszázadokon át tartó folyamat, sokkal mélyebb jelentőségű, mint az antik társadalmakban. Mert nem nyers erőszak működik a küzdelemben, hanem az intellektualizmus kénytelen az egyház régi, mély feladatait magáévá tenni, fokozott szakszerűséggel, az európai tudományosság, irodalom, szellemi élet kialakítása felé haladva. Másrészt roppant munkát, elmélyülést kíván a vallás területén is, a lelkület és a szellem erőfeszítéseit. Szenvedésteljes, nagyszerű küzdelem, ami a természetfölötti vonatkozások, az emberi sors végső kérdéseinek terén is óriási „üzemiességet” teremtett. A vallás nem maradt meg a földöntúli erők ijedelmes, babonás tiszteletének, hanem a földi lét kapcsolatát ragadta meg az örökkévalósággal, az élet minden belső-külső jelenségének értelmét súlyosbította s ezzel magának az életnek értékét is.

A déli, olasz- spanyol népek szintén erősen vallásosak, a papságnak hatalmas birtokai, jövedelmei vannak, – s mégis, az Alpokon inneniekhez viszonyítva, „egyháziatlan” társadalmaknak nevezhetni őket. Erősen antik, racionális alapokon nőttek fel, főként városi szövetkezésekből, s ez érdekszerű szervezetnek kevésbbé volt szüksége a papi réteg tekintélyére, szabályozó szerepére. A gyakorlati intellektualizmus tehát szinte elejétől kezdve világi rétegek kezében van, szabad technikai eszköze az erők versenyének. A természetfölöttivel való hivatásos foglalkozás nem súlyosbítja az intellektualizmusnak feladatait; e feladatok „gyakorlatiasak”, nem isteni rendelésként kezelik a társadalomalakulást, hanem célszerűsíteni akarják azt. A vallás az életnek meglehetősen elkülönült oldala, babonás hittel fordulnak a paphoz, megalkusznak vele, s egyébként szabadjára hagyják az élet folyását. A déli társadalmak nem borulnak fel a vallás kérdései miatt, a reformáció csak gyorsan elcsituló hullámokat ver fel. Viszont épp e társadalmakban lehet könnyen a hatalmi apparátus eszközévé tenni az egyházat, a társadalom, az intellektualizmus kevésbbé avatkozik bele a dologba a maga igényeivel. Az állam és a papság egymás kezére jár ebben. A Kúria felfogása az egyház szervezetét illetőleg erősen a déli társadalomalakulás, államfejlődés hatása alatt áll, okszerű hatalmi mechanizmusra törekszik egész Európában, ami különösen a pénzügyek kezelésében nyilatkozik meg élesen. Délen az egyház a hatalommal szövetkezve kemény uralmát megtartja az újkoron át is, inkvizitórikus szigora nem enged beleszólást a vallás dolgaiba, a szellemi életet különben magára hagyja; északon az inkvizíció állandósítását tűrik meg a társadalmak, de a szellemi fejlődés belső kölcsönösségben folyik a vallásossal. Különben az egyház jogai nagyjából mindenütt hasonlóak. Erős még mindig a bírói hatósága, a házasság, az eskü intézményeivel összefüggő világi ügyekben is. Hatóság az erkölcsrendészet területén is. Az oktatásügy szinte teljesen a kezében maradt, s ellenőrző hatalma van az irodalom fölött is. Végül pedig jogosult, birtokai jövedelmén kívül, a hívek állandó adóztatására, tizedszedésre, funkcióinak díjaztatására; másrészt pedig elvben mentes minden állami tehertől, adóztatástól.

Minthogy azonban északon az egyház egyúttal az egész társadalommal együtt felnőtt rendiség is, helyzete sokban különbözik a déli vidékekétől és az országonként másféleképpen fejlődött rendiség szerint is különböző. A középkor végén, az újkor elején határozott körvonalakban mutatkozik a külön nemzeti egyházak felé való fejlődés, s a pápák külön szerződésekkel, konkordátumokkal kénytelenek egyezkedni az uralkodókkal. A spanyol állam is a maga hatalmi eszközévé teszi az egyházat, az inkvizíció az államnak és egyháznak együttes szervezete; az egyházi jövedelmekből talán semmi más kormányzat nem veszi ki a maga részét oly mértékben, mint a spanyol királyoké. Északon azonban, elsősorban Franciaországban, a hivatalnokság és az intellektualizmus elvonta az egyház hatóságjogainak jórészét, s a nagy szaktestületek, a parlament, az egyetem, a Sorbonne, valamint az egész intellektualizmus, jogosultnak érzik magukat az egyházi ügyekbe, még a hit kérdéseibe való beleszólásra is, gyakran még az uralkodói hatalom ellenére is. Ez a társadalmias jelleg tette erősen nemzeti egyházzá a franciát. A főpapság kinevezése szinte teljesen a király kezébe került, a nagy testületek féltékenyen őrködtek a király jogain az egyház fölött, viszont tiltották a pápa beavatkozását az állam ügyeibe, még a pápai bullák kihirdetését is a király engedélyéhez kötötték. A papság adómentességét önkéntes ajándék jogcímén törte át a kormányzat, kényszerítve megszavazására az egyházi gyűléseket. Igaz, hogy viszont a papság vagyonának még csak összeírását sem sikerült keresztülvinni, még Richelieunak sem, rendszeres, elvszerű adóztatásról tehát szó sem lehetett. De az egyházi birtokok régi földesúri- közhatósági jogait elvonta már az államhivatalnokság, a püspökökből nem lettek valóságos fejedelmek, mint a német birodalomban, mindinkább csak a hercegi, grófi címek s egyes tiszteleti jogok maradtak meg számukra. A „gallikán egyház” nemzeti intézménnyé lett, erősen az állami érdekekhez kapcsolva, a pápai beavatkozás kizárásával, de nem csupán hatalmi szerkezet, mint a spanyol, hanem a társadalom életével kölcsönös, szerves közösségben. Anglia egyháza már a középkorban nagymértékben függetlenítette szervezetét a pápaságtól, szinte pénzügyi alkuvá tévén e kérdést; a főpapi tisztségek betöltése erősen a nagybirtokos urak érdekei szerint igazodott. Az alsó papság a középkor végétől nem szerepelt a parlamentben, viszont az egyházi konvokációk erősen önállóságra törekedtek. Az egyházi szervezet felett való hatalomért a király és a mérvadó társadalomrétegek versenyeztek, az angol reformációnak különböző fázisai is ez érdekek versenyének vonásait mutatják. A német birodalom területén a legkevésbbé ment végbe az egyházi s világi élet különválása. Az egyházi rend földesúri közhatósága folytán mintegy 90 önálló egyházfejedelmi territórium alakult, s e főpapoknak viselniök kellett alattvalóikkal szemben az állami megterhelés, adóztatás ódiumát is. Annál gyűlöletesebb, mert az előkelő káptalanokat a nemesség sajátította ki, fiainak elhelyezésére, néhol bizonyosszámú ős kimutatásának kifejezett kötelezettségével. De a világi territóriumokban is merevebbek a papság jogai, mint Franciaországban; különböző mentességeivel, kiváltságaival a városi polgárság gazdasági üzemét is erősen akadályozta, károsította. A birodalom erős központi kormányzatának híján a pápai pénzügyi rendszer is korlátlanabbul szedte a maga adóját a társadalomtól. Erős tehát a feszültség a felnövő világi intellektualizmus és az egyház között, a papság itt-ott előtűnő mohó pénzvágyának, vallásos és erkölcsi életének gyűlöletes bírálata.

Vallásosság és intellektuális munka ezentúl is, az újkor első századaiban is egybetartozó fogalmak. A reformáció és az ellenreformáció az iskolázásnak hatalmas elmélyülését és terjedését jelenti. S mégsem azt, hogy az oktatás egyszerűen vallásos célúvá válna. Ellenkezőleg, mint régen, a tanuló alapos pszichotechnikai megdolgozása folyik, szinte céhszerű realitással, a mesterségek tapasztalati módján, a vallásos vagy antik szöveg csak a gyakorlat anyaga. Nem a kerek műveltségre, gyors érvényesülésre, s nem is valamely szakpályára való előkészítés. A régi egyetemi oktatás specializálódik részleteire; most már, évszázados fejlődés után, az írásfogalmazás elemi foka leválik a „szabad művészeteknek” a latintól s filozófiától súlyosan alaktalan anyagából.

Nem magától értetődő fejlődés ez; racionális társadalmakban nem valószínű a tanítás menetének ily masszív elkülönülése, hanem inkább az elemi fokok beható gyakorlásának elhanyagolásával, az életben érvényesíthető gyors, felületes műveltségre, jogi, vagy üzleti szakismeretekre tanítanak. Az újkori elemi iskolák nemzeti nyelven tanítják az írást s a XVI. sz.-ban már csaknem mindenütt kialakult vulgáris nyelvű grammatikák tudatossá teszik módszerüket. A hivatalnoki-egyetemi pályákra készülők számára pedig évszázadokra megalapozódott a latin középiskola. Szaktárgyakat, fizikát, matematikát, történelmet csak a humanista áramlat kezdeményez. Az elemi fokon még a számtant is többnyire csak külön megállapodás esetén tanítják. Az egyetemeken, a jogot s orvostudományt leszámítva, szintén csak lassan különülnek el az egyes szaktárgyak. Merev, hosszadalmas módszer, de egységessé teszi az intellektualizmust s megakadályozza, hogy elsietett, egyoldalú, meg nem alapozott szakképzettségek keletkezzenek. Az évtizedes intellektuális megdolgozást ez a mult tette a modern intellektualizmus követelményévé. Az iskola az egész társadalomélet adminisztrációjának szükségleteiből fejlődött ki, s ezért amidőn egyházi feladat maradt, egyúttal közfeladat is, hatósági ellenőrzés alatt alsóbb fokain is, a tanítók vásári versengését elnyomják. A képzettség nem a szabad verseny eszköze, hanem a társadalomszervezet szükséglete, s ebből következik az alsóbb nép iskolázásának kívánalma is. Már a XVI. sz.-ban hallatszanak hangok az általános kötelező oktatásról, mint államfeladatról; s ez nem csupán a népnek alkalmazkodásra s vallásra való nevelését jelenti már, hanem mindinkább az írásképzettséget, amely a felsőbb munkaszervezetbe a tömegeket bekapcsolná. Elsősorban a kicsiny német protestáns fejedelemségek kísérlik meg rendszeresíteni ezt, a század második felében kiadott „Schulordnung”-jaikkal, erősen protestáns vallásos ösztönzés alatt is; a déli társadalmakban és pl. Angliában is kevésbbé elmélyülő ez az irányzat. Természetesen még évszázadokig igen kevés az eredmény, sekrestyések, mesteremberek, kiszolgált katonák kezében van a falusi iskola, a felügyelők vizsgálatai megbotránkozással állapítják meg, hogy a tanítók néha maguk sem ismerik a betűt. De a sok panasz inkább csak mai szemmel jogosult, tulajdonképpen a fejlődésnek, az írásterjedésnek pár emberöltővel előbb még elképzelhetetlen arányaira mutat.

Az írásképzettség hirtelen terjedése a középkor és újkor átmenetének legfeltűnőbb jelensége. Nem magától értetődő dolog, nem a fokozódó műveltség természetes kísérője. A középkori lovagkultúra, élénk irodalmával, nem követelt írásképzettséget, jelentős költők sem tudtak írni. A nemesség, a fejedelmek jórésze sem, pl. Habsburg Rudolf sem. A XVI. sz.-ban a polgárság körében szinte általánossá vált az írástudás, némely város a polgárjog feltételévé tette. Frankfurtban pl. 1417–1524-ből többszáz lakatosinasnak sajátkezű aláírása maradt fenn. Természetesen egészen a XVIII. sz.-ig igen egyenetlen még a dolog, tekintélyes polgárokat is találni írásképzettség nélkül. A polgárságon kívül az újkor elején már tollat forgat minden nemes is, aki valami szerepet akar vinni a közéletben. Az írás az emberi érintkezés és gondolkozás közkeletű eszközévé lett. Ez az oka, hogy az újkor elején az akkori s a mai megismerés számára is a társadalom és az egyén előlép a homályból, oly részletesen, minden életnyilvánulásában, mint még soha az emberiség történetében. Az akkori ember is érezte e nagy változást nagyapáinak idejével szemben, tájékozottságának nagyszerű fölényét, a közeli és távoli élet kézzelfogható valósággá válását az írás-olvasás által. Luther egész szerepe az öntudatára ébredt intellektualizmus jegyében áll: „Szellem ide, szellem oda, az írótoll uralkodik a világon!”

Az antik idők valóban még a szóbeliség korszakai. Az eleven, okszerű, érdekszerű gondolkodás vezet, nincs rászorítva a mult s jelen viszonyaiba való mély behatolásra. Az írás legfeljebb csak kísérő technika az erők aktuális küzdelmében. Voltaképpen nem is fejlődött ki közkeletű folyóírás, hanem csak minden irnoknak saját technikai íráskészsége. Még az irodalom sem írás, hanem diktálás, nem olvasás, hanem felolvastatás. Az intellektualizmus sem más, mint az alkalmak fölényes megragadásának technikája, mechanikus állami, jogi, gazdasági szervezetbe való bekapcsolódással. Ezzel szemben a középkort a társadalom mély üzemszerűségre kényszeríti. A jogi iratok sem okszerű, szerződésszerű megállapodások, hanem társadalmi állapotok körvonalazásai, amelyek feladatul tűzik ki az életteljes belső viszonyok elmélyülő megismerését. Mult és jelen, ember és ember felbonthatlan, szerves összefüggésben áll egymással, minden tájékozódásnak életteljes anyaggal foglalkoznia, a fogalomalkotás súlyos feladataival, az írásgondolkozás kialakítására kényszerülve, évtizedes nehéz lélektani gyakorlattal. Meg kell kötnie saját gondolatainak szabad, eleven erejét s kiszámíthatlan, alaktalan anyaggal küszködnie s más nem segít ebben, mint pszichotechnikai készségének mind erősebb kifejlesztése, a külső világnak írásos fogalmakban való kifejezése, olvasás útján való megismerése. Az intellektualizmus, az antikkal oly éles ellentétben, nehéz polgári gond, amely szinte egész természetében alakítja át az embert. A legnagyobb úr is óriási, sokszerű kultúrszövődményhez kötöttnek érzi gondolatait, elhatározásait, minden feladat a feladatok hosszú sorát vonja maga után. A társadalomfejlődés mély üzemiessége új embert, új módszereket követel.

Már a középkorban, már a nyomtatás előtt óriási arányúvá nő az élet írásossága. A gyakorlati élet minden területén megfigyelhető, hogy az ügymenet bonyolultabb szerveződése miként kényszeríti ki az írás használatát, az egyes részletek gondos megfogalmazását, megörökítését a további eljárások számára. A személyiesség módszereit és embereit mindinkább kiszorítja ez a fokozódó üzemiesség, mint ahogyan az államban is a főúri tanácsosok helyett kicsiny titkárok nőnek fel miniszterekké. Megkezdődik az élet szürkülése, a betű jegyében; az elvont szakszerű üzem uralma az élet fölött. De azért, talán mintegy a XVIII. sz.-ig, még nem önmagából él és táplálkozik a betű, még mindig személyes tapasztalat, élmény lakozik az írás mögött, a fegyelmezett, merev fogalmazások mögött is az élettel való foglalkozás kötelezettsége rejlik. A hivatalnok lassú munkája, naív pedantériája, nehézkessége, leplezetlen önérdekvadászása, visszaélései, a hivatalnokegyüttes kedélyes, sokszor borban gőzölgő élete, még mindez is arra mutat, hogy az üzem még nem ura teljesen az embernek, a társadalom még nem elvont szerkezetek összessége. Az élet még állandóan benyomulóban van a betűk világába. Ezért tűnik fel együgyűnek, nehézkesnek az intellektualizmus munkája, úgy az antik, mint a modern korszakokkal szemben. Pedig ezek azok az évszázadok, amelyek minden megelőző kultúrával szemben mérhetlen nagy életanyagot vontak bele az intellektualizmus elvont szférájába s alakították ki ez anyaggal való elbánás módszereit. A modern korszak könnyedségének jórészt az az oka, hogy végül már maga a betű lett úrrá az életben, reákényszeríti az életre a maga kialakult technikáját, a természet helyett az írás neveli az embert. Az intellektualizmus, antik módra, újra fölényessé, csak önmagát élvezővé lett, kerüli a naív együgyűséget, amelyet a kívüle eső, feldolgozatlan életelemek alázatos megbecsülése kényszerítene reá.

Már a kései középkorban is egyetemek, könyvkereskedők, magánosok másolóüzemei ezerszeres példányokban teszik közzé az iskolai, tudományos, vallásos, irodalmi műveket, valóságos összefüggő európai irodalom alakul ki már a nyomtatás előtt. S mégsem az egyes művek nagytömegű gyártása a lényeges, hanem inkább a többé-kevésbbé önálló feldolgozások sokasága. A nyomtatás találmánya sem tisztán tömegesítést akart, inkább a szakavatott gondos másolás fáradságától való mentesítést. Egy-egy művet ritkán nyomtattak félezer példányon felül az első évszázadban. A kézművességszerű kisüzemben rejlik a nyomtatás gyors elterjedésének titka: sokoldalú szükségletet szolgál mindenütt, alkalmazkodó s szakszerű, megbízható módon. Félszázados mult után, a XVI. sz. elején nincs már valamirevaló város nyomda nélkül, Németországban mintegy 500-ról tudunk, de mégtöbb van Itáliában, egyedül Velencében mintegy 200 nyomda dolgozik. A latin biblia 1500-ig 98 nyomtatott kiadást ért meg, s ezenkívül nemzeti nyelveken igen sokat, pl. németül még Luther előtt 27 kiadást. A XV. sz. nyomtatott műveinek számát Európában mintegy 25.000-re teszik, kb. 10 millió példányszámban, természetesen beleszámítva az apró nyomtatványokat is. Ezek az arányok óriásira nőttek a XVI. sz.-ban; pl. a wittenbergi nyomda csak az 1534–84. években 100.000 példányban adta ki Luther bibliáját. 1600 körül Németországban már évente átlag 800 különféle nyomtatvány jelent meg. Már a XV. sz. végén felszólalnak a túlmohó olvasás és a könyvőrület ellen. De a könyv kiadása, forgalomba hozása mégis aránylag kicsiny, szakszerű üzemek kezében marad, a kézművességtől a tudósságig képzett nyomdászok s kereskedők kezében, az üzem állandó tökéletesítésével, az egyre fokozódó igények kielégítésével. A század derekától már európai összefoglaló jegyzékekből tájékozódhatni az egyes szakmák újonnan megjelent irodalmáról.

A közvélemény fogalma is átalakult ez európai társadalomban, azt lehet mondani, hogy az antik szónoklat, izgatás, titkos hírterjesztés kirobbanó mozgalmaival szemben szintén elmélyültebb, szervesebb lett szerepe. Terek, utcák, cirkuszok izgalmait a betű fölé hajoló, elmélyülő kíváncsiság váltotta föl. A jellemző itt is az, hogy nem annyira aktuális érdekek, a gyors állásfoglalás, felhasználás céljaira fejlődik ki a hírszolgálat, hanem a világ folyásáról való tájékozódás egyszerű emberi kívánalma növeli fel. A közvélemény hullámai tehát mélyebbek, tartósabbak, általánosabbak. Az elbeszélt s énekelt újságot írott levelek körözése követi, főként a póstamesterek vállalkozásaiban, valamint írott röpiratok sokasága. De a XVI. sz. elején már megszületik a nyomtatott újság is, még gyakran rímesen, képekkel, naív előadással, terjedelem szerint árusítva. Rendszeres megjelenése egykét heti időközben csak a XVI. sz. végén alakul ki, – napilap csak a XVII. sz. derekán, – de a XVII. sz. elejéről már több periódikus újság teljes évfolyama maradt reánk. A nyomtatottak mellett a XVIII. sz. végéig megmaradtak a kézírásos levélújságok is; bizalmasabb s szabadabb híranyaggal. Kalendáriumok, prognosztikonok, egyes nagy események, pl. a török veszély, – színesen leíró sorozatos tájékoztatói nagy tömegekben forognak közkézen a XVI. sz.-ban. Maga a szerkesztés és kiadás ritkán áll pozitív célok szolgálatában, a póstamestereken kívül nyomdászok, könyvkereskedők vállalkozásai, szinte mesterségszerűen, a hatóságoktól privilégiumokat szerezve. Ez ad széles alapot és fejlődésképességet a publicisztikának, ez vezet már a XVI. sz. végén közérdekű kérdések időszaki összefoglalására is, amiből a XVII. sz.-ban a folyóirat fejlődik ki. A cenzura kialakulása ilyen körülmények között nem vágja el a fejlődést, csak az államellenes izgatást üldözi, beleértve a vallásellenest is; jórészt az egyházi hatóságok és az egyetemek kezében van s minden felekezetű államban szokásos. Az antik politikai izgatás módszereivel ellentétben az urak s fejedelmek nehezen nyúlnak a közvélemény mozgatásának ez új eszközeihez, boltosoknak, mesterembereknek, sőt parasztoknak is, – mondják, – nem írunk. De mégis, már a XVI. sz.-ban is kimutatható a publicisztika hatása az uralkodók elhatározásaira is és megkezdik maguk is akták kiadását, vagy az ellenfél elfogott iratainak kiadását hangulatkeltés céljából. A közélet számára széles, a puszta ösztönösségen mindinkább felülemelkedő talaj alakul ki az európai közvéleményben.