ÖTÖDIK FEJEZET: MAGYARORSZÁG HELYE AZ EURÓPAI FEJLŐDÉSBEN

„A kereszténység védőbástyája”, – de Magyarország nem volt csupán fegyveres tábor kelet felé. Népeket, fajtákat érdem szerint osztályozni nem lehet, a legelmaradottabbat sem saját született alacsonyrendűsége ítélte el sorsára. De meg kell becsülni a kultúrszerepet, amit az emberiség általános fejlődésmenete juttatott egyes népek számára: örök emberi értékeknek társadalmi érvényre emelését. A magyarság önmagát védte kelet felé, mint nyugat felé is. A lényeges az, hogy úgy küszködött, mint tartozéka, a lengyellel együtt, annak a széles határsávnak, amely az Okcidens mélyült emberiességén kívülálló, balkáni-keleti élethez semmiképpen sem tudott már csatlakozni. A nyugati fejlődés sikereit, áldásait kevésbbé élvezhette, de végső értelmét, az emberi lét jogát minden más érdek fölött, szenvedésteljesen érezte át és védelmezte.

Bár sekélyesebb itt a folyamat, amely a nyugati társadalmakat oly mélyüzemű szervezetekké tette: a magyar és lengyel társadalomban is több és más az ember, mint amennyire csupán erejénél, kihasználhatóságánál, vagyonánál fogva értékelhetnék. A honfoglaló magyarság törzsszervezete éppúgy megállhatott volna fejlődésében a hódító-zsákmányoló seregnép fokán, mint ahogy megállott a népvándorlás más népeinek fejlődése. Szent István vármegyékbe szervezett országából is könnyen alakulhatott volna az orientális vagy orosz birodalmakhoz hasonló nyers uralmi állam. A nyugatról átvett intézmények önmagukban nem biztosíthatták a nyugatias fejlődést; az Árpádok királyságát egyidőben a nyugati utazók erős központosított hatalma miatt bámulják, ami oly idegen a hűbéri társadalmak államszervezetével szemben. S íme, a XIII. sz.-tól nagy belső válságok jelzik, hogy a magyar társadalomban régóta mély átalakulás folyik, kicsiny, gyenge egzisztenciák valami szokásszerű fejlődés révén megalapozott, elismert rétegekké emelkednek, minden külsőlegesen parancsoló szervezet szétbontásával. A nyugati hűbéri fejlődéshez hasonló folyamat; hiábavaló lenne vitatkozni azon, hogy „valóságos hűbériség”-e, vagy sem, tény az, hogy az erősebb nem gyűrheti feltétlenül maga alá a gyengébbet, a nyers érdek helyett valami kölcsönös méltányosság formálja, tagozza a társadalom kicsiny részecskéit, alakítja ki a földművelő hivatás rétegeit, az európai értelemben vett parasztságot s alakít ki európai értelemben vett nemességet is, amelyet íratlan szokások köteleznek a parancsszónál sokkal mélyebb jelentőségű társadalomigazgatásra. A balkáni és az orosz társadalmakban hiányzik ez a folyamat. Nyilvánvaló, hogy Magyarországon mindjárt a honfoglalás után meg kellett kezdődnie az „emberséges” értékek ez általános érvényesülésének, a józan, egymás szomszédságát, létét, munkáját, családfenntartó gondját, apáról-fiúra begyakorolt hivatását megbecsülő, szokásszerű helyi társadalomképződésnek. Ázsia valamely vidékéből kiszakadva, bizonyára az ottani megállapodott, fejlett kultúrák határairól hozták magukkal ezt a népi tisztességet egymás állapota iránt, a vándorlások, harcok, zsákmányolások érdekei sem demoralizálták őket, nem alakíthatták át nyers hódítószövetkezéssé társadalmukat. Az Okcidens határszélén e szokásszerűséget a világon legtökéletesebben kifejező módszerek, intézmények várták őket s a magyar nép benső aktívitással fogadta be azokat. A frank királyság, Szent István mintaképe, éppen az uralmi szervezetnek állandó engedékeny alkalmazkodása következtében vált egy folyton mélyülő társadalomfejlődés keretévé. Szent István is így értette meg feladatát, vármegyéje, püspöksége a népi élet szolgálatára volt szánva, innen irgalmatlansága a pogány törzsi hatalmak ellen s innen bölcs engedékenysége is, amely a sokféleségben, a társadalom változatos tagozódásában látja a teremtő erőket.

 

Kétségtelen, hogy a Kárpátok hajlásának, a Duna völgyének földét a magyar paraszt csizmája taposta ki véglegesen a nyugati kultúra talajának, éles körvonalakkal a balkáni és keleti vidékekkel szemben, – a nyugati intézmények egyszerű, külsőleges átvétele sohasem teremthetett volna ily kultúrszolidaritást, amelyet az akkor még ragyogó Bizáncnak szomszédsága sem rendíthetett meg. Bizonyos, hogy az, amit a magyarságnál nemzetségi-törzsi szervezeteknek nevezünk, nem volt a hódító-foglaló családok rideg érdekszövetsége, nem ült rá feltétlen rendelkezésjoggal a földre és népre. Az intellektuális vezetés sem lehetett kezdetlegesen okszerű, mélyebb, társadalmiasabb feladatok kötelezhették; az ősi rovásírás szerepe sem oly jelentéktelen, mint azt sokáig hitték, az újabb vizsgálatok szerint kétségtelenül ősi kultúrképződmény, nem külső átvétel, lassú, évszázadok folyamán vett fel s olvasztott magába idegen elemeket, s szívósan tartotta magát a keresztény középkoron át is. A nemzetségi szervezet aránylag könnyen ment át a nyugatias hűbérszervezet egyik változatába, a foglaló rétegek öröklésjoga a királyi hűbéradományok öröklésjogába. Annyit jelent ez, hogy a vezetés nem a vérségi leszármazottak általános szövetkezésének kezében van; de nem is a központi hatalmat a föld feltétlen birtoklása, a nép kihasználása ellenében szolgáló fegyveresek kezében, hanem egyes családok helyi felsőség-szerepéből földesuraság formálódik ki, csak a fiú és fiútestvér örökölhet, tehát érvényesül a nyugati fejlődés alapgondolata, amely szerint csak a ténylegesen, személyies, közvetlen módon gyakorolt, családi együttesben elsajátított s áthagyományozott funkció ad jogot valamely állapot megtartására. Már a XII. sz.-ban általános ez a folyamat, de valami hasonló kezdődhetett már a honfoglalás után; ez gyöngíthette a külföldi kalandozások erejét, a nép otthonossá vált társadalomrendje, szomszédságos megtelepedése felbontotta a racionális katonai-nemzetségi kötelékeket. De a nemzetségi szervezet bomlását követte Szent István várszervezetének lassú átalakulása is, saját tisztjei, jobbágyai, szolgái nőttek rá arra, szokásszerű igényeikkel, állapotukkal. A királyi „serviens” a XIII. sz.-ban már sokban hasonló a nyugati lovagsághoz, amely adminisztratív-katonai funkciói révén alakult ki a frank minisztériális-osztályból, – míg az orosz birodalomban a nemesi földbirtokos mindvégig a központi hatalom szolgája maradt, a birtok népének kihasználására csaknem korlátlan joggal. A magyar serviens-rétegből, belevonva a hasonló helyzetű rétegeket, a XIV. sz.-ban véglegesen kialakult a nemesség, a királyi várbirtokok és a királyi hatóságjogok és regálék nagymértékű kisajátításával.

A rendiség kialakulása Magyarországon tehát mély folyamat; ha nem is érheti el a nyugati társadalmak üzemiességét, mégis azonos légkörben megy végbe, amióta az általánosodó intellektualizmus jogfogalmakká magyarázza át a közeli, személyes viszonyokat. A földesuraság önmagát szabályozó társadalomképlet; már a XIII. sz.-tól sokasodnak a nagy uradalmak összeírásai, urbáriumai, az alattvalóknak szokásszerűen kialakult sokféle kondiciójáról. A rabszolgaság már teljesen eltűnt ekkor, végbemegy a csöndes, hatalmas folyamat, amely az egész okcidentális fejlődés alapja: jobb vagy rosszabb helyzettel, a parasztság a földön való megélhetés igényével biztosított társadalomréteggé alakul. Belekerülnek a régi rabszolgák is; de oly rétegek is, amelyek egykor a várszervezetben az alsóbb nép fölött rendelkeztek, a várjobbágyok nagyrésze is. A „jobbágy” név általánosulása a parasztságra azt mutatja, hogy nem elnyomásról, süllyedésről van szó, hanem a földművelő élet általános beilleszkedéséről az adminisztratív közösségbe. Még a régi honfoglaló nemzetségek kicsiny sarjai közül is sokan adták önként magukat és földüket a földesuraság alá, jobbágysorsba, míg a várjobbágyok egyrésze a serviensekkel együtt a nemesség körébe került. A jobbágy-név csak később jelent alávetett, megkötött paraszti életet, az újkor folyamán, amikor mind elvontabb kultúrtechnika szakította meg véglegesen a régi közeli életegyütteseket. Az élethivatás autonómiája nem oly elmélyült, mint nyugaton, Franciaországban, de sok a hasonlóság az angol intézményekkel: a földesuraság hatóságát bonyolult közigazgatássá fejlesztik ki a paraszt meggyökeresedett jogai, az úriszéken az úr tisztjei a pörös jobbágyokkal azonos helyzetű „bírótársakkal” ítélkeznek, a vármegye képviselőjének jelenlétében. Ha tehát előkelő urak főbenjáró ügyekben is hatóságjogot szereztek maguknak, pallosjogot, nyugati mintára, úgy ez földesuraságuk közhatósági szervezetének nagyarányú fejlődését is jelzi, képzett funkcionáriusok alkalmazásának kötelezettségét is. A kicsiny, kevés jobbággyal rendelkező nemesnek ellenben nincs semmi bírói joga, ez a jog nem hatalmi eszközként jutott a nemesi birtokos kezére, hanem mint a földesuraság társadalomszervezetének szükséglete. S a paraszt számára nyitva állott a fellebbezésnek útja a vármegyéhez, de fel a nádori bírósághoz is. A XIV. sz.-ban már kialakult földművelő-társadalom a parasztság, de igen változatos állapottal, a tulajdonképpeni jobbágytól, aki többnyire ingatlanaival szabadon rendelkező módos telkesgazda, egészen a szolgasorban élőig, akit elvben még el is adhat ura, bár erre alig van példánk. Ez a változatos társadalom-profil azt mutatja, hogy a kicsiny életnek megvan a maga önálló mozgalma, nyers gazdasági-politikai erők helyett egyének, családok teljesítményeit ismeri el a szokásszerűség szelleme.

A földesúr is e lassú mozgalomban látja uradalmának gyarapodását, mert ez alakít ki biztosított helyzetű rétegeket a különböző foglalkozásokra, hivatásokra, mesterségekre; nem oly határozott körvonalakkal, mint nyugaton, de a társadalomnak munkaszervezetté való tagozódása folyik. Ahol a helyi társadalom a föld művelésén felülemelkedő, a kézművesség és a kereskedelem felé közeledő szervezetté alakul, ott a földesúr, király, egyház, vagy nemes, megnyitja az utat számára a további fejlődésre, tágítja, lazítja saját felsőségét, hogy a szervezet saját munkájának törvényei szerint élhessen. Nem alakul ebből rögtön a nyugatihoz hasonló város, de azért tévedés a magyar városiasságot teljesen az idegen áttelepülésnek tudni be. Már régóta megindulhatott a sajátos belső fejlődés, ami nélkül az idegen településeknek, idegen városjogok átvételének nem lett volna itt megfelelő talajuk. Ez idegen várostípus mellett igazi magyar típus a mezőváros, belső differenciálódással emelkedik ki a társadalomból. Már a tatárjárás előtt megkezdődik az írásos privilegizálásuk is, autonómiájuk megerősítése, szabad bíró- és papválasztással, – azaz szabadságuk, hogy a maguk foglalkozását szabályozó szokásjogaik szerint élhessenek. Sok a rokonvonás e városalakulásban az angol fejlődéssel, amelyben a város jóideig szintén a vidékbe meglehetősen beolvadó képlet, nem oly éles elkülönüléssel, mint a szakszerű hivatásokon felépülő francia város. A magyarnál is az autonómia a lényeges, továbbá a polgárok szabad végrendelkezésjoga, míg a francia nem igyekszik az úri hatóságtól való gyors szabadulásra, de szakszerű, elmélyülő adminisztrációra készteti azt a foglalkozáságak, a céhek összesége. Angliában is aránylag későn, a XIV. sz.-ban jut jelentős szerepre az igazi céhszerűség, mint a magyar városokban is. A fejlődés intenzitásában nagy a különbség, de az angol város is lassankint emelkedik ki a vidék szervezetéből, a grófságból, mint a magyar a nemesi vármegyéből; a városgazdaság nem különül el határozott egységgé. Sok ily magyar várost neveznek hol falunak, hol mezővárosnak, hol városnak; a „polgárság” tulajdonképpen kiváltságosabb helyzetű jobbágyság. De mégis igen jelentős társadalomréteg, a középkor végén vagy 800 ilyen „városunk” volt, a mintegy kéttucatnyi igazi, nyugatias értelemben vett város mellett.

Mindez bizonyítja, hogy a nyugati kultúrtechnika nem vak külsőlegességgel dolgozott itt, a társadalom aktív hozzájárulása a lényeges. Az Aranybulla korszakának válságait éppen az okozta, hogy a vérségi-nemzetségi szervezetet egyrészről, a királyi uralmi szervezetet másrészről áttörte a szokásszerűségen változatos módon önállósodott széles középrétegek, királyi serviensek, várjobbágyok társadalmias ereje. Ma már nem juthat jogi érvényesülésre a kicsiny vidéki társadalmakban állandóan folyó mozgalom, ma már a „jó társasághoz való tartozás” elismertetésének vágya marad az, – bár még mindig sokkal jelentősebb szociális ösztönzőerő, mint azt a nyers érdekek ereje mellett elképzelni szokás. Akkoriban a helyi társadalmaknak generációkon át elismert vezetőcsaládai, amelyek a föld és nép fölött a leszármazásnak, a birtoklásnak, a tisztségnek és sokféle más társadalmias momentumnak homályosan egybeolvadó szerepénél fogva bizonyos felsőségre tettek szert, egységes réteggé váltak, érdekszövetséget készültek kialakítani. Az „alkotmányosság” ezen kifejlődése egyelőre a XIII. sz. végéig tart, az országos törvénynap, a királyi nagytanács az „országgyűlés” fogalma felé alakul át s ezzel párhuzamosan a királyi vármegye a nemesi vármegyének önkormányzatává. A földesuraságot körülbelül szabad tulajdonjoggá akarnák tenni, ami a vérségi-nemzetségi összetartozást, de egyúttal a társadalomvezetés szokásszerű természetét is megszüntetné. Az érdekszerűségre való ily felbomlás, – ugyanekkor Angliában is végbemegy valami hasonló folyamat – félelmetesen erősíti a nagybirtokot is; s hiába a „nemességnek” tömeges felvonulása a gyűlésekre, szabadsága mégis az oligarchák pártjaitól való függés felé halad. Úgy látszik, a társadalomszervezést az érdekszövetkezés viszi tovább, azaz állítja meg primitív fokon. De a XIV. sz.-ban, az Anjouk idején, már nyilvánvaló, hogy úgy a nemesi vármegye, mint a földesuraság, a nagybirtok mélyebb adminisztratív tagozódásra képes, a népi élet szervezete eléggé erős, hogy erre kényszerítse. A nemességben kevéssé alakulnak ki fokozatok, rangok, mint nyugaton, ahol a kicsiny hűbéri társadalomképleteket szervesen foglalják magukba a mind nagyobbak, élükön a nemesi, grófi, hercegi urakkal. A kisebb egységek önállóságát, különleges szerkezetét biztosítja ez a tagozódás. De Magyarországon sem nyelheti el, vetheti alá a nagyobb a kisebbet, amire az „egy és ugyanazon nemesség” elve idővel vezetne. Egyrészt a vármegye autonómiájában állhat ellen a köznemesség, épp azért, mert ez az autonómia nem csupasz szövetkezés, hanem egyre mélyülő adminisztráció is; másrészt pedig a nemesi társadalomban kialakul mégis valami halványabb hűbéries tagozódás, amely a nagyok szolgálatában is elismert, szokásosan szabályozott önállóságot hagy meg a kisebbeknek. A „familiáris”-viszony ez; nem jutott tételes jogi kifejeződésre, mint a nyugati hűbériség, de sok a hasonlóság benne az angol „patronázs”-zsal. Szelleme áthatotta a vezető társadalmat, kölcsönös méltányosságra késztette, „európaivá” tette; s mindenki állapotának, teljesítményének elismerésére az érdekek nyers érvényesülése helyett és ezzel sajátos magyar intézményességet s intellektualizmust fejlesztett ki.

 

A társadalomnak ily üzemies tagozódása nélkül nincs fejlődésképes intellektualizmus. Szent István hiába szervezte volna meg keresztény egyházait, ily tagozódás híján bizánci-orosz módra, egyszerűen a hatalom szövetségében élő papság keletkezett volna, s nem a társadalom szokásszerű alakulásának gondozója, azaz még a hatalom ellenében is a tárgyias intellektuális feladatok kialakítója.

Magyarország azonban az írásos privilégiumok vidéke lett, szemben a balkáni és orosz vidékekkel, mert a betű és a képzettség itt a rideg racionalizmuson felülemelkedő társadalmias viszonyokra talált. Bármennyire felül is múlja arányokban a Nyugat a magyar oklevelezést, az írásbeliség szerepének elismerése csaknem egyidejű. Amikor nyugaton véglegesen kialakultak a középkori társadalomszervezetnek megfelelő képzettség iskolái, ugyanakkor hirdetik, a XII. sz. végén, a magyar oklevelek, a csehhel, lengyellel együtt, az íráshasználat szükségességét. A papság az objektív társadalomszervezet őre, az írásképzettség rétege; a kancelláriák, hivatalok tulajdonképpen klerikustestületek. Az egyház vezetőszerepet visz a rendiséggé való átalakulásban; az Aranybulla nemesi ellenállásjoga tulajdonképpen sohasem vált ténnyé; jórészt az egyház ellenőrző szerepe helyettesítette azt a királyi hatalommal szemben. Az Aranybulla idejének társadalmi mozgalmai egyáltalán belső összefüggésben állanak a klerikusság fokozódó intellektuális szerepével, ekkoriban szabályozzák először a hiteles helyek működését, ekkoriban zúdul fel először a nemesség a kancellária, a kezdődő „hivatalnokkormányzat” szerepe ellen, – kicsinyben a korabeli francia mozgalmakhoz hasonló jelenség. Magyarországon a központi kormányzatban előbb állandósul az oklevelezés, mint Cseh- és Lengyelországban, bár Csehországban hamarább szövődik bele a lovagi-városi életbe, a hűbéri szervezet erősebb tagozódása folytán. De az írás kétségtelenül meghonosodik a magyar társadalomban, a jogi életben, hiszen már régóta szűnőben volt a pörös bizonyítás azon módja, amelyben a felsorakoztatott tanúk száma s tekintélye döntött, a nélkül, hogy a kérdéses ügyet ismerniök kellett volna; a társadalomnak változatos, kicsiny tényeket is érvényesítő alakulása a személyi hitel bizonyítása helyett a tárgyi bizonyítást tette szükségessé. A „tudományvétel”, a beható vizsgálat alapjára való helyezkedés a nyugati jogfejlődésnek egyik leglényegesebb alapja. A magyar oklevelekből már a XIII. sz. közepén el is tűnik a tanúk névsora, valamivel előbb, mint Csehországban és jóval előbb, mint Lengyelországban; az írás bizonyító erejének elismerése a szakszerű intellektuális munka elismerését jelenti.


VI. EURÓPA NAGY LAJOS KORÁBAN

A „hiteles helyek” speciális magyar intézménye azonban nem csupán az írásnak közszükségletté válását jelzi, hanem egyúttal azt is, hogy a magyar intellektualizmus mégsem tudott a nyugatival összehasonlítható teljes önállóságra szert tenni. Az egyházi rend nincs ott a társadalomképződés első kezdeteinél, a helyi viszonyokat őrző feladatai nem alakítják mind világiasabb klerikussággá, a társadalom tagozódása sem oly mély, hogy gondozása az egyházi rendből nagyarányú adminisztratív hivatalnokságot válasszon ki. Az egyházi központok képzett papsága megtartja tehát hiteles bizonyító, oklevelező szerepét a világi hatóságok oldalán, s e világi hatóságokat nem szorítja ki a nyugatihoz hasonló mértékben a klerikus-hivatalnokság. Az írásképzettség szabad terjedésével tehát idővel egy kevésbbé szerves, szabályozott funkciójú réteg alakul ki, némikép a görög-keleti szlávság intellektualizmusához hasonlóan, elnevezését, a „diák” nevét is onnan veszi át a magyar nyelvhasználat. Szabadabb a nyugati „clerc”-elemnél, amely következetes szakszerűséggel válik ki az egyházból, mélyen szabályozott testületiséggel telepszik rá az egyre finomodó közfeladatokra, alakul ki az egész életet átható, szabályozó hivatalnoksággá. A diák inkább „elszegődik”, szolgálatba áll; ura megtartja hatóságjogait, ha képzett alkalmazottal, diákkal dolgoztat is, míg a francia seigneur hatóságát idővel teljesen kisajátítja a testületi, szakszerű szervezetből hozzákerült klerikus-hivatalnok.

Egyik legfeltűnőbb, közös ténye a magyar és a lengyel kultúrfejlődésnek a latin nyelvnek hosszú uralma a hivatalos természetű írásbeliségben, – míg nyugaton már a XII. sz.-tól megkezdik egyre fokozódó benyomulásukat a nemzeti nyelvek a jogi jelentőségű íráshasználatba is. A hivatalos képzettségnek ez a latin világa kétségtelenül a magyar és lengyel nemesi világnak kísérője, egészen a XIX. sz.-ig, az egész társadalomszervezettel összefüggésben: a kicsiny élet mindennapos dolgai, – minden nagy fejlődésnek alapjai, – valamiként mégis csak alkalomszerűen, úri vezetés alatt intéződnek el, nem kristályosodnak ki objektív intézményekké, s nem kényszerítik ezáltal az intellektualizmust, hogy a népi életből új s új fogalmakat emeljen ki, végül pedig mindinkább elhagyja a latin fogalmazást, hogy hivatalos nemzeti írásnyelvet alakítson ki. Még Itáliában is mutatkozik annak a hatása, hogy a szokásszerű társadalmasodás nem eléggé erős a racionális felső vezetés áttörésére: a jogi természetű íráshasználat itt is tovább ragaszkodott a latinhoz, mint Franciaországban. Másrészt azonban a népnyelv benyomulása a hivatalos íráshasználatba önmagában véve még nem kultúrfejlődés. Az orthodox egyház kultúrkörében elvileg már a koraibb középkorban végbement; s a nemzeti nyelvekből mégis holt, merev írásnyelveket alakítottak ki, amelyek minden közösséget megtagadtak az élő nyelvekkel. Nyugaton a latin nyelvet állandó alkalmazkodásra kényszerítették a társadalomüzem igényei, csak nevelő-fegyelmező volt a szerepe a széles életben, az erőteljesen kialakuló, mély tartalmakat viselő fogalmak között, – s az újkor elején már minden más kultúrfejlődést felülmúlóan bontakozott ki e nevelés alól a nemzeti nyelvek öntudatos, saját belső törvényei szerint fejlődő gazdagsága. A lengyel nyelv írásosan csak a XIV. sz. közepén jelentkezett, bár aztán általánosabb az érvényesülése, mint a magyar nyelvé. A holt nyelv uralma az újkoron át is kétségtelenül mindkettőnél bizonyos átmenetet mutat az orthodox kultúrkör intellektualizmusára, társadalomszervezetére. S mégis egészen más itt a szerepe a latinnak, mint amott a holt egyházi írásnyelveknek: az élő nemzeti nyelvvel mégis állandó, belső a kölcsönösség, a magánosok levelezésében, az irodalomban, költészetben a nyugatihoz hasonló tisztultsággal, öntudatossággal jelentkezik a beszélt nyelv, a gondolkodás és az írás nem áll idegenül egymással szemben. Évszázadok mély fejlődésének nagy műve folyik itt is, a népnyelvnek egységes kultúrnyelvvé emelése, mint a nyugati társadalmakban, – míg a Balkánon még a görög nép beszélt nyelvéből sem tudott egységes, modern kultúrnyelvet kialakítani a klasszikus idők görög írásnyelve.

Mert a magyar intellektualizmus sem lélektelen, önállóságnélküli szolgája a közhatalomnak s az erősebbek érdekének. A familiárisviszony szabja meg a képzett alkalmazott helyzetét is, az egész társadalomszervezetet átható kölcsönös, bár nem hűbérjogivá emelkedett kötelezettség; hivatását a szakszerűség erejénél fogva sok önállósággal gyakorolhatja, s az úr nyers érdekeinek is meg kell hajolniok ez előtt. Megvan tehát itt is a szakszerű specializálódásnak a lehetősége, a társadalomigazgatás feladataira mindig újabb s újabb rétegek, intézmények alakulhatnak ki. Így kell elképzelni már a földesúri alkalmazottak helyzetét is, a várnagy, a gazdatiszt, a számvevő-diák valamiként a paraszt állapotának gondozója is, az úr érdeke alkalmazkodik ehhez, s ezáltal önállóságot hagy a paraszti foglalkozások tökéletesebb fejlődésének is. Ahol a nemesúrnak nincs módjában képzett alkalmazottakat tartani, ott hatóságjogait a megyei-állami szervezet veszi át. A vármegye sem maradhat érdekszövetség. A főispán szerepét volt familiárisa, a funkciók tényleges gyakorlója veszi át, a szolgabírák bíráskodása a „sedria” szabályozott, ellenőrzött, érdekszerűségtől lehetőleg mentesített fórumán folyik, – s végül mind elhatározóbb a szerepe a megye „nótáriusának”, jogi képzettségű emberének. Ismét az angol grófsági közigazgatáshoz hasonlítható fejlődés, ha természetesen a közfeladatok elmélyülésében nem is mérhető össze azzal. Nem átvételek folytán hasonló; úgy az angol, mint a magyar a francia intellektuális fejlődés tanítványa, a népi társadalom hasonló típusa alakítja ki a megegyező vonásokat.

A nádori méltóság, a nyugati nagyméltóságokéhoz hasonlóan, a király udvari tisztségéből fejlődött ki; a rendiség kialakulásával belekerült az idők sodrába, arra az útra, hogy a szövetkezett nemesség országos feje legyen, hatalmi tényező, míg nyugaton a leendő minisztériumok szakszerű vezetői szorították ki a nagyméltóságokat a hatalomból. De mégis állandó a folyamat, amellyel az ügyek mélyülő üzemiessége elvonja a nádortól hatóságát és a központ állandó, szakszerű hatóságaihoz utalja vissza. A királyi udvar, a Kúria a nyugatihoz hasonló központ marad, szemben a vármegyei és a nádori zsűri-szerű jogszolgáltatással. Folytonos tagozódás, specializálódás bizonyítja ez udvarban a szakszerűség eleven erejét, ha nem is alakulnak ki oly hatalmasan önálló hivatalnoktestületek, mint a francia parlament és egyéb „szuverén udvarok.” A klerikus-képzettség írásüzemének, a kancelláriának szerepe beleszövődik a központi bíróságok szerepébe; idővel a „titkos” vagy „kisebb” kancellária külön bírói fórummá is alakul. A királyt a „praesentia regia” bíróságában helyettesítő udvarbíróból országbíró lesz, nagyméltóság; de nemsokára a „specialis praesentia regia” ülésein sem vehet részt személyesen a király, e bíróságnak főpap, a főkancellár lesz fejévé. Nagy Lajos idején a „personalis praesentia regia” is önálló testületté válik ismét, szintén szakhivatalnok, a titkos kancellár kerül élére, akiből később a királyi perszonális országos méltósága lesz. Végül maga a nádor is visszakerül az udvari hivatalnokság vezetői közé, szerepe közeledik a nyugati kormányférfiakéhoz. Az egyes főtisztviselők eleinte a maguk familiárisaival intézik az ügyeket, de ezek, ítélőmesterek és más alkalmazottak, idővel önálló, szabályozott helyzetű tisztségekké alakulnak ki: az egész üzemet a szakszerű gond szelleme és nem a parancsszó, a nyers kormányzati érdek hatja át, ellentétben az orosz államhivatalnoksággal.

Az államigazgatás minden más részletében is mutatkozik ez az állandó specializálódás, amit a társadalom változatos, tárgyias tagozódása idéz fel. Az államjövedelmek igazgatására nem képződik ugyan ki a francia számvevőkamarához hasonló, teljes ellenőrző joggal felruházott fórum, de a tárnokmester vezetése alatt egyre mélyül a szervezet, majd e főméltóság a forgalomgazdaság társadalmának, a városoknak feje lesz, magára a jövedelemkezelésre a kincstárnok hatósága válik ki. Mély háttere e fejlődésnek: az állam haszna nem a nép racionális kizsákmányolása, hanem a munkaszervezetek adminisztratív fejlesztése a nemzetgazdaság kialakítása. Maga az „adó” itt is jobbára „rendkívüli jövedelem” marad a középkoron át, akár Franciaországban csak lassan alakul ki kezelésére állandó hivatalnokszervezet. A király domaniális jövedelmei közül a belső vámok itt is a feudális képződmények kezébe kerülnek, az útfenntartás kötelezettségével kapcsolatosan, – amin nem annyira a technikai útépítés, mint a forgalom jogi szabályozása értendő. A király joga a „határvámokra” korlátozódik aminek értelme a kereskedelempolitikai irányítás, a XIV. sz.-ban már valóban bonyolult, európai piacokat áttekintő feladatokkal. A regálék kezelése, mint nyugaton, „bérletrendszerrel” történt, nem racionális, hanem középkori értelemben: a kamaraispánok bizonyos évi összegekért birtokolják tisztüket és a jövedelmeket, de hűbéri módon, azaz a királyi kormányzat általános szempontjai iránt való kötelezettséggel, részletesen szabályozott adminisztrációval. Bérlő, s mégsem lehet csupán üzletember, hasznát csak a társadalom érdekeivel együttdolgozva, tehát szakszerű üzem kiépítésével növelheti. Az érc- és sóbányák termelésének értékesítése nem történhetik a közszükséglet kizsákmányolásával. Alkalmazottaik sem bérelt szolgák, hanem szakemberek, városi polgárok, bányászok stb., akik a familiárisnak önállóságával dolgoznak. A feladat mindig: új s új munkaszervezetek létesítése, azaz szakértő társadalmak telepítése, önállósítása, munkájuk, belső tagozódásuk védelme és fejlesztése.

 

Tetőpontnak bizonyára az Anjouk korszakát lehet felvenni, Róbert Károly következetes építőmunkáját és Nagy Lajosnak ezen alapuló európai nagyhatalmát. Nem véletlen, hogy a magyar fejlődésnek konstruktív elemei éppen e francia uralkodóház idején jutottak szilárd kiképződésre. A magyar intellektualizmus, részben közvetlen iskolázás útján is, elsősorban a franciának tanítványa volt. És a tanítvány szerepe az Okcidens műveltségében nem a kész eredmények szolgai átvétele volt, hanem alapos pszichotechnikai meggyúrás által képesség a sajátos hazai viszonyok megértő kezelésére, fejlesztésére. Ha a magyar népi életben mutatkozó szokásszerű elemek nagymértékben kifejeződésre juthattak a fejlődés folyamán és intézményességükkel félreszoríthatták a nyers érdek-erőket, úgy ez jórészt kétségtelenül a magyar klerikusság nyugatias, francia-típusú iskolázáson kiképződött érzékének érdeme. Az Anjouk Itáliában is teljesen franciának maradt dinasztiája rendkívüli valóságérzékkel tetőzte be ezt a művet. A XIII. sz.-ban nagy válságon esett át a magyar társadalom és állam, a szokásszerűen felemelkedett rétegek elnőtték a régi szervezeteket, de egyúttal az érdekszövetséggé alakulás felé törekedtek, a nagy oligarchák és a köznemesi tömegek pártküzdelmei korai, primitív rendi alkotmány kialakítására vezettek volna, végeredményképpen a föld népének elnyomására. Róbert Károly nem igyekezett minden önállóság letörésére, ellenkezőleg, kímélte, privilegizálta a társadalomalakulásokat, – de csak nyugatias értelemben vett önálló szervezetüket, elnyomva tendenciájukat az éles, hatalmi érvényesülésre. A nemzet nagy többsége végül átérezte ezt, nem látta veszélyben „szabadságait”; legfőbb jele ennek az, hogy az „alkotmányosság”, hirtelen erőfeszítés után, megakadt fejlődésében, 1323 után az Anjouk alatt nincs országgyűlés, ismét csak a törvénylátó-napok helyettesítik, azaz a tárgyias, adminisztratív alapokon álló jogszolgáltatás. Hátterükben a szakszerű hivatalnoksággal, amely ez évtizedekben rohamosan növekedett és differenciálódott igazi nyugatias szervezetté és nagy körvonalaiban már véglegesen kialakult úgy, amint az újkor rendi Magyarországában is élt tovább. A „lovagi hűség” kora ez, amiben bennrejlik mindenki íratlanul is megszabott önállósága s egyúttal kötelezettsége felfelé, de lefelé is, beleértve a paraszttársadalmat is. Nem rideg átvétel, idegen intézmények erőszakolása; a kompromisszumnak legfőbb példája magának az öröklésjognak rendezése: a hűbéries birtoklásjognak egybeolvasztása a nemzetségi birtoklásjoggal az „ősiség” intézményében. Kétségtelenül gyengítette ez a hűbéri fejlődés mélyülését, a földesúr e jog alapján ridegebb kizárólagossággal birtokolta földét, semhogy a paraszt használatjoga teljesen reánőhessen arra, de másrészt véglegesen megakadályozta, hogy a szláv társadalmak módjára a nemesség felújítsa fiktív nemzetségi kötelékeit s ez alapon minden más társadalomérdek ellenében országos érdekszövetséggé alakuljon. Másrészt pedig az Aranybullának 1351. évi megerősítése kihagyta a nemesbirtok szabad elidegenítésére vonatkozó pontokat: ezzel a föld társadalmias szerepét őrizte meg, nem kerülhetett az általános forgalomba, a rajta élő népre való tekintet nélkül, s a nagyvagyon nem vásárolhatta fel korlátlanul a kisebb nemeseket. Ekkor szabályozták először országosan a paraszt helyzetét is, meghatározván kötelezettségeit, ezen túl azonban szabad költözésjogot biztosítván neki. Csaknem haladottabbnak tűnik fel ez a szabályozás a nyugatinál, a franciánál, s hasonlónak az angol állapotokhoz, – valójában azonban éppen a korai szabadság, az úri kötelékek tárgyias meghatározása mutatja, hogy a parasztélet nem tudott oly szervesen belenyomulni a földesúri tulajdonjogba, mint Franciaországban.

Mégis kiegyensúlyozott, szilárd társadalomszervezet, – eztán, már a XV. sz.-ban is, tulajdonképpen megszűnik igazi, mélyülő fejlődése. Egész Európában mind elvontabb intellektuális módszerek jutnak uralomra, de a keletibb részeken rohamosabban, a szokásszerűség gyengébb ereje folytán. A közvetlen, szomszédságos viszonyok elvont jogfogalmakká való átmagyarázása az erősebb javára szolgál. A XIV. sz. végétől a kisnemesség tömegesen adja magát a nagyúr alá, familiárisként, gyakran nemesi kiváltságainak elvesztésével is. A birtokos nemes pedig racionális tulajdonjogot akar földére, jobbágya fölött pedig a dolgoztatás jogát; az egy és ugyanazon nemesség elvét a jobbágyság egy és ugyanazon feltétlen alávetettségével akarja párosítani. Elnyomja ezzel a változatos differenciálódást, amely magasabb és magasabb munkára emeli ki a parasztság egyes rétegeit, elnyomja a magyar mezővárosok további fejlődését is, lakosságukat szintén kötött réteggé akarja leszorítani. Az 1514, évi parasztlázadás vezetője jórészt ez a magasabb életformákra, az intellektuális fejlődés határaira jutott, s most újra elnyomással fenyegetett réteg volt. Verbőczy kodifikációja, – ami az egész nyugaton ekkor általános kodifikáló munkának egyik jelensége – véglegessé akarná tenni a nemesi jogfelfogást. De a föld társadalmának szívós együttesét nehéz megbontani, csak a XVII.–XVIII. sz.-ban sikerült ez elhatározó módon, csak ekkor lehetett önkényesen fokozni a robotoltatást. A magyar jobbágyságnak általában rosszabb volt a helyzete a nyugatinál; de mégsem olyan súlyos, mint akár egynémely keletnémet vidéken, amelyen hirtelen belekerült a föld a kapitalisztikus fejlődésbe, a paraszt kiméletlen kihasználásával.

 

A balkáni s keleti szláv fejlődéssel szemben pedig: bármily feltétlen is az újkorban az úr joga a paraszt fölött, már nagyarányú jogszabályozás tette Magyarországon európaivá az életet, alakította ki mindenkire kötelezően az emberséges méltányosság szellemét.

A szlávság társadalomfejlődése, – amelyről egy későbbi fejezetben fogunk részletesebben szólni – tulajdonképpen mindenütt a népi szabadság alapjaiból indult ki, azaz a felső kultúrszervezet szabadjára hagyta az alsó életet. Bizánc és az orosz fejedelemség parasztsága nem ismerte az Okcidens parasztjának sokoldalú kötöttségét, szomszédságával és urával szemben. Nem ismerte azonban ennek lényegét, a szokásszerű szabályozást sem, amely a munkát, a személyies teljesítményt biztosította és a társadalmasodás alapjává tette. Kezdetleges „racionalizmussal” rokonságkötelékek alakultak, a falvak nagy atyafiságok, mindenki egyenlő jogával, de senki önálló érvényesülésével. Az úr nem látja érdekét abban, hogy egyeseket s csoportokat kiemeljen, mert nincs köztük alacsonyabb és magasabb munkaszervezet, nincs értelme az adminisztratív gondnak, beavatkozásnak. A fejlődés a tunya paraszt-nagycsaládok mind erősebb kihasználását jelenti, a „bojárság” gazdagodását. A szabadságból szabályozatlan önkény lesz; a parasztot most már végigkíséri kötöttsége falujához, nagycsaládjához, bárhova kerül is, bárhova emelkedik. Ha pappá lesz, akkor is szolgája, csaknem tulajdona marad urának, csak a püspöki méltóság elérése teszi szabaddá. A község egyetemlegesen felelős mindenki szolgáltatásáért, mindenki vétségéért. S nem munkaszervezetek a nagycsaládok, még az indiai kasztok fokára sem jutnak el e tekintetben, mert hiányzik a „racionális” rendet áttörő szokásszerűség, a szakszerű teljesítménynek, a családi utánképzés folytán kialakult változatos állapotoknak elismerése.

A magyar, s vele a lengyel társadalom óriási változatossággal tagolt üzemként áll a balkáni és az orosz társadalmak mellett. Mindkét nemzet évszázados, észrevétlen folyamattal hatott e szomszédos társadalomszervezetekre. Védte politikai-kulturális önállóságát nyugat felé is, a német császári hatalommal szemben, védekezett kelet felé a tatár, a török és a moszkovita birodalom szörnyű racionális szervezete ellen; de a nyugati kultúra igazi védelmét a hozzá való feltétlen csatlakozással végezte el, s azzal, hogy határain túl is előkészítette a társadalmakat e kultúrához való csatlakozásra. Nagy Lajos, Magyarországnak és Lengyelországnak uralma alatt való egyesítésével, politikai realitást is adott e közös szerepnek.

A lengyel fejlődés sok tekintetben más alapokból indult meg, mint a magyar; úgy vehetni, koraibb, magasabb szervezettel fogadta be a nyugati módszereket. Letelepült atyafiságok korán uralmi szövetkezést alakítottak, erődített helyekből uralkodtak az alávetett népen, hasonlóan, bár nem oly éles szélsőséggel, mint a kievi orosz társadalomalakulás. Az állítólag vérségi kötelékeken alapuló uralkodórétegek aztán kisebb részfejedelemségekben egységesültek, csak igen későn egységes királyságban. A nemesség tehát mesterségesebb elkülönüléssel választódott ki a társadalomból, mint a magyar nemesség, ugyancsak a XIII–XIV. sz. folyamán; általános „nemességbizonyítás” folyik ekkor, a fiktív leszármazáskötelékeknek, a címer s a jelmondat közösségének alapján, az állítólagos régi nemzetség pár tagjának tanusága befogadhat mindenkit, akinek befogadása érdekükben áll. Mégkevésbbé a társadalom belső fejlődéséből, a vezető funkciók alapján kialakult réteg tehát, mint a magyar nemesség. Uralma a népen így elvontabb, ridegebb, a szokásszerűség ereje kisebb. A királysággal szemben is erősebb az érdekszerű szövetkezés. Az egyes vidékek, volt kisfejedelemségek vagy közigazgatási kerületek, mint külön nemesi érdekszövetségek szerepelnek, a vajdák, kasztellánusok s más méltóságok e szövetkezések hatalmas fejei, majd a nagybirtokos oligarchák uralkodnak nagyszámú nemesi párthíveikkel. Nem mindenütt ugyanazon alakulás, egyes vidékek mélyebb hűbériséggel fejlődtek, mint a magyar társadalom, nyugatiasabb intézményekkel, aminek egyik példája a krakkói egyetemnek hatalmas kultúrszerepe, s amit európai nagyságú tudósok jelentkezése is bizonyít. De az óriási, Litvánia és a szomszéd vidékek orosz társadalmait is bekebelező országterületet e központok nem tudták mélyen feldolgozni. A nemesség racionális élességgel hatol be a kialakuló városok életébe is, kiváltságai védelme alatt dolgoztató üzemeket állít és ezzel megbontja a polgári munkaszervezeteket. A zsidóság, amely a középkorvégi nyugati polgári fejlődés következtében keletebbre tódul, százezerszámra telepszik meg a lengyel városokban, majd a falvakban is, csaknem nyerészkedő-szövetségben a nemességgel. Mindez magakadályozza a társadalom egyenletesen mélyülő tagozódását. Politikailag végzetes fejlődés, – de mégsem a nyugattól elszakadt fejlődés, az újkor elejének Oroszországa elsősorban lengyel kultúrközvetítés által igyekezett közeledni a nyugati életformákhoz.

Nagy Lajos koncepciója kétségtelenül erősítette a közös magyar-lengyel kultúrmissziót. Balkáni magyar hódításait is mindig nyomon követte katolikus térítése, püspökségek, kolostorok alapítása: „Hitetlen és félhitű népektől körülvett Magyarországa”, – mint a pápának írja, nemcsak az erőszak uralmát akarja. Egyházalapítás: akkoriban a vallásos buzgóságban mély társadalomszervező-kulturális feladatok is bennfoglaltattak. A szomszéd társadalmak mélyebb áthatását jelzi a délszláv, román és rutén népelemek egyre fokozódó tömeges betelepülése is Magyarországra. Nem mechanikus erők hajtják őket ide, hanem a férőhely, amelyet a magyar társadalom egyre intenzívebbé fejlődő üzeme nyujt számukra. Minél tagozottabb a társadalom, annál szakszerűbb, alaposabb a munka; a mélyüzemű földesuraság elvonul a hegységek, erdők vidékeiről, felhagy extenzív, pásztorkodó kihasználásukkal, az emberi munka már túlértékes az ilyesmire. Betódulnak a nemzetiségek; azok az „új telepítések”, amelyek a magyar társadalom közelébe kerültek, hamar elvesztették régi „szabadságaikat”, jobbágysorba kerültek. Amelyek nem hatoltak be a magyar munkaszervezettől megdolgozott vidékekre, azok „szabad” életet éltek továbbra is, érintetlen balkáni társadalomszervezettel, autonómiával. Amazok körében, a jobbágynép körében, fejlődik ki a nemzetiségi kultúra, fejlődik első ízben európai természetű intellektualizmus balkáni nép számára. Emezek, autonóm élettel, átveszik az így kialakult eszméket és fejlesztik aztán nemzetiségi fanatizmussá, határon-túli néptársaikkal együtt. Az első délszláv és román kultúrmozgalmak az újkorban a magyarországi nemzetiségektől indultak ki, jórészt magyar fejedelmek s urak támogatásával. A Balkán-népek önálló fejlődése egyáltalán a magvar határokhoz tapadó vidékeken újult meg, s nem az eredeti ősi kultúrvidékeken. Hogy aztán a nyugatias eszmék nyers átvétele gyűlölködő ellenségként fordítsa szembe őket az „elnyomó” magyarsággal.