MÁSODIK KÖNYV: A TIZENHATODIK SZÁZAD

ELSŐ RÉSZ: RENESZÁNSZ ÉS REFORMÁCIÓ

ELSŐ FEJEZET: A RENESZÁNSZ ÉS A HUMANIZMUS AZ ÚJKOR ELEJÉN

AZ ÉSZAKI ITÁLIA városainak élete; a XII. sz.-tól tartó fejlődéssel, a középkor végén „modern” életté tárult ki. Társadalmát, szellemét rokonnak érzi a mai ember s hajlandó Európa ezután következő másfél évszázadát, vallásháborúival, rendiségével, nehézkes szellemi életével, kitérésnek tartani a százados haladás útjából. Ma már nyilvánvaló, hogy a ragyogó „újjászületés” nem valami régi kultúrának felelevenítése volt, s egyáltalán nem csupán szellemi és művészi mozgalom, hanem hosszú társadalomalakulás eredménye. Az északolasz vidékek, amelyek meglehetősen résztvettek a társadalomszervezetet elmélyítő hűbéri fejlődésben is, gyors okszerűséggel fel is bontották azt; a benne felhalmozott új életanyagot, az új lehetőségeket, amiket a szokásszerű, szerves munkatagozódás nyujtott, felhasználták az érdek és a szellem szabad, eleven, egyéni mozgásával, amire viszont az itáliai racionális társadalomfejlődés képesítette őket. Mintegy kétévszázados folyamat után a már teljesen kötetlen individuum, a szabadon érvényesülő emberi képességek nagyszerű kultúredményeket teremtettek. Mint ahogyan a mi mai racionális korunk felismeri rokonságát a reneszánsszal, úgy ébredt akkor rá ez is az antik, racionális társadalommal való közösségére, értette meg s használta fel mohón a római-görög kultúreredményeket. Úgy érezte, hogy az örök emberinek, a humanumnak szabad érvényesülését s élvezését jelenti mindkét korszak; mint ők kezdték nevezni, a „középkoron” átnyúlva találkozik az igazi emberiség régi, „antik” és „új kora”. Egyúttal azonban már maguk is tudták, hogy koruk sok tekintetben már felülemelkedett az antik eredményeken, csupán azt nem értették át, hogy ezt az emelkedést a középkor készítette elő számukra. A középkor vége és az újkor eleje a reneszánsznak már érett, diadalmas korszaka, európai hódításáé. Az északi ember számára szinte idegenszerűen káprázatos a reneszánsz állami, társadalmi, gazdasági, irodalmi, művészi tökéletessége, az okszerűnek, az egyéninek, a szépnek klasszikus formákban való érvényesülése. Az életanyaggal való nehéz küzdelem, ami a korai reneszánszot jellemezte, elmult, a szellem és a művészi érzés elérkezett a „tökéleteshez”, – és ezzel egyúttal mechanikussá vált működése, fínom készségeiben megállapodva. Az északibb társadalmak számára ösztönző lendület maradt a reneszánsz, de mélységekbe bonyolult, kötött, alaktalan fejlődésükkel szemben már a XVI. sz. végén túlkönnyűnek bizonyult az itáliai kultúrtechnika. Északon hatalmasabb életanyagot dolgoztak fel, s a következő századokban végleg átvették Itáliától az európai fejlődés vezetését.

Az itáliai reneszánsz fejedelmek, az antik uralkodókhoz hasonlóan, a városköztársaságok pártharcain emelkedtek fel, a legvakmerőbbek, legszerencsésebbek, vagy leggazdagabbak a belső küzdelmek vezérei között. Eleinte a fejedelem is csupán „a haza atyja”, a demokratikus formák külsőleges megőrzésével, az újkor elején azonban már mindenütt öröklő, legitim dinasztiává teszi családját. Képzett tanácsosaival, humanistáival kormányzott, néha ömlengő baráti közösségben velük; erős közrend, nagyszerű építkezés, műpártolás, jóléti intézmények tették indokolttá éles uralmát és adóztatását. A reneszánsz a társadalom és állam szervezetét tiszta okszerűségen alapuló mechanizmusnak képzelte el, valósággal óraműnek, az anyagi, politikai erők s érdekek szerkezetének. De az államüzem már sokkal mélyebb az antiknál, szakszerűbb hivatalnoksággal, élén többnyire a kancellárral. Északon még az uralkodói jogok gyűjteménye alapján kormányoznak, itt már a XIII. sz. végétől kezdődik a részletes statisztika, a vagyonában és lakóiban atomizált társadalomnak számszerű összeírása. A rendi tagozódás, külön politikai jogokkal, elmosódott már, az egyház főpapjainak sincsenek hatóságjogaik, a püspökök gyakran az alsó néposztályból kerülnek ki, sokan igen szerény jövedelemmel. A nagypolgárság társadalma vezet, amely azonban már inkább szorgos számításon alapuló gazdagodással emelkedik s nem tisztán antik módra, csakis vagyoni-politikai erejének nyers hatalmával. A nép függése a vezető rétegektől csaknem tisztán gazdasági, de a szokásszerű rétegeződés szétporlasztása miatt már kevés biztosított igénnyel a munkára, megélhetésre, ami a városban ácsorgó s alkalomra váró olasz típust alakítja ki. Szórakoztatása a gazdagok dolga, a tornák, versenyjátékok, a leleményes készülékekkel dolgozó fantasztikus felvonulások, mutatványok szinte az antik cirkusz szerepét töltik be. A műveltség, antik módra, a kellemes, hódító társaságbeli fölény művészete, elsősorban a jó előadóképességé, de a tornajátéktól, irodalomtól, művészetektől, zenétől kezdve egyrészt a kézművességig, másrészt a magas tudományokig mindenhez kell valamit értenie az „uomo universale”-nak. Szabad társaságélet alakult ki, amelyben a nő is egyenlő szerepet vitt a férfival, csaknem a későbbi szalonélet formájában. Valami „modern becsületérzés”-féle képződött ki, igen vegyes tartalommal. A „virtù” a kíméletlen egyéni derekasság, a sorsot, a szerencsét kényszerítő szellemi-testi erő s ügyesség. Szabadabb erkölcsök, a divatnak fínoman egyenlősítő uralma, a nőknél a szépítőszerek nagymértékű használata jellemzik a társaságéletet. A vallásosság az életnek elkülönült területe, nem társadalmi probléma, nem támadják hatalmasan a papi hierarchiát, bár különösen a szerzeteséleten sok a gúnyolódás. Sokan esztelenségnek vélik a természetfölöttin való töprengést, amikor úgysem tudhat meg arról semmit az ember. Mások egyeztetést kísérelnek meg filozófiájuk és a keresztény tanok között. S minden racionális társadalomra jellemző a bizonytalanságra időnkint felébredő rémülete: a középkorvégi Itáliának egyik különlegessége a tömegbűnbánat visszatérő kitörése, merész, kemény szónokok hatására. Savonarola évekig kíméletlen uralma alatt tudta tartani Firenzét, fényűző tárgyainak elégetésére bírni gazdagjait (1494–98). Az emberek csontja reszketett – mondják – a rettenetes túlvilágot hirdető szavaira. De egyházi reformkövetelései nem találtak megfelelő társadalmi s intellektuális szervezetre, a megrendülésen átesve egyszerűen politikai eseményt láttak már a nagy szerzetes máglyahalálában. Az iskolázás ügye nagymértékben magánügy maradt. A pedagógiában a kort megelőző, eleven, természetes alapgondolatok jelentkeztek, az északi, középkori módszerekkel szemben az életre, az egyéni tehetségek kiképzésére irányuló nevelés elvei; egyes mecénások alatt, lelkes tanítók vezetésével, nevelőiskolák létesültek. Többnyire rövid élettel; az intézményszerű iskolázás, amit csak a társadalom szilárd tagozódása alakíthat ki, nem mélyült el annyira, mint az északibb Európában, aminthogy a reneszánszra egyáltalán minden téren jellemző csekély intézményképző ereje.

A társadalomfeladatokból szervesen kinövő képzettségrétegek helyett itt alakult ki a tehetség és ügyesség szabad versenyén élő humanista réteg. A képzettség világában mindenütt otthon vallja magát, fizetett tolla örök dicsőséget, vagy véres gúnyt osztogatott, gőgjével, antik citátumaival, körmondataival pár generáción át szinte terrorizálta a szellemi életet. Leghirhedtebb alakja a római Pietro Aretino (1492–1557), fejedelmek zsarolója, „akinek saját hiúságának ápolásán kívül a pornográfia volt egyetlen igazi érzelmi ügye”. Némikép az antik szofistákkal állítható párhuzamba a humanistaréteg, s mégis, elfajulása ellenére is, hatalmas irodalmi mozgalom képviselője. Az írás és a nyomtatás vállalkozásszerű megragadásában, tömegesítésében a reneszánsz Itália gyorsan felülmúlta a kontinenst, az „Aldinák” híres kiadói, a velencei Aldus Manutius családja, a XV. század végétől egy évszázad alatt mintegy ezer nyomtatott művet bocsátott közzé, tudományos és tipográfiai tökéletességgel. A humanista ugyan elsősorban a hatásos kifejezőképesség embere, de már filológiai feladatokkal. Az áramlat valóban „középkori” módszerekkel kezdődött, a XIV. sz. legelevenebb költői is valósággal forráskutatók, messze vidékek kolostoraiban búvárkodtak antik szövegek elfelejtett másolatai után, elmélyültek a tartalom, a nyelv, a stílus tanulmányozásában. Az örök emberit, a humánumot tehát már nem csupán az eleven megismeréssel, hanem a multtal való kapcsolatban is keresték. Az írásművészet fínomsága, hajlékonysága, tudományos megalapozottsága hatalmas segítsége lett az egész Európában általánosuló intellektualizmusnak. Amidőn a latin nyelvek uralmát hosszú időre ismét megalapozta, egyúttal, éppen szakszerű nyelvtani és stiláris alapelveinél fogva, nevelője a nemzeti nyelveknek is.

Az antik filozófiának felújítása is az éretten racionális társadalom kívánalma. Aristotelest, ha hiányosan is, régóta ismerték, de a kor művelt szelleme Platon klasszikus filozófiájáért rajongott: a társadalomkötelékektől megszabadult egyén tisztán egy harmónikus világrendtől érzi függőnek magát, a világértelem kozmikus erejének része a maga értelme is. Az ideák szférájában lebegő emberi szellem mindent önmagából, felülről magyaráz meg, roppant elvonatkozással az élet változatos, alaktalan valóságától. E filozófiai megfogalmazás mögött a társadalomnak egész élethangulata rejlik. Fínomult embereké, akik a gyakorlati életben is hűvös, elvont számítással dolgozhatnak már, semmi sem kényszeríti őket a lelkek és a társadalmak belső küzdelmeiben való részvételre. Minden készen van már, új erők, új mélységek nem jöhetnek. Az értelem isteni lényegében hívő magatartásra vezet ez, az erősebb gondolkodót tudományos törvényszerűségek keresésére ösztönzi, a gyengébb idegzetűekben a szentimentális odaadásnak, a Mindenséggel való összeolvadásnak rajongó hangulatát kelti. A szabad egyéniségből indul ki, s mégsem egyéb, mint a világ kész értelemszerűségének hűvös, küzdelemnélküli elfogadása; ezért ismert rá a későreneszánsz a sztoikus bölcselettel, Seneca s Cicero elmélkedéseivel való rokonságára is. Természettörvénynek tartja az erők szabad érvényesülését s ezzel természetesnek az éles társadalomkülönbségeket is, nem gondol mély, küzdelmes, intézményes változtatásokra. Barátság-egyesüléseket, a szellemi testvérek társaságait alakítja meg, s akadémiákat, – e nevet ők hozták divatba az európai tudós társaságok számára, – de e társulások múló képződmények, a lelkes, önmagában gyönyörködő szellem kielégítésére.

A reneszánsz érett racionalizmusa jelentkezik a társadalmi, politikai élettel foglalkozó irodalomban s a történetírásban is, a középkori anyaghalmozással, krónikaszerűséggel, az isteni világkormányzatra való hagyatkozással szemben. Niccolo Machiavelli (1469–1527), mint a reneszánsz történetírás legtöbb más kezdeményezője is, a firenzei kancellária tagja volt. Neve, tanítása Európa borzadálya lett évszázadokon át, holott ő maga, úgylátszik, meglehetősen akaratnélküli jellem, merészsége és maró kíméletlensége inkább csak a tollforgató intellektusnak zord rendelkezése a világ és társadalom fölött. Az emberi önzésen alapuló társadalom képét következetes rendszerben tárja elénk, Il Principe c. művében, ösztön-mechanizmusként, éles megfigyelésekkel s pszichológiával. A fejedelem legyen róka és oroszlán, a ratio status, az államérdek szerint, minden morális korlátozás nélkül; csak a haszon nélküli gonosztett bűn. Ellensége nemcsak a pápának s egyháznak, hanem a keresztény vallásnak is, amely az emberiség elpuhítására s alávetésére hirdeti a szelídséget és alázatot. Itália nemzeti egységének híve, s ezen belül szülővárosa önállóságának is. Elmélyüléssel foglalkozik Firenze multjával, alkotmányával – míg az antik korszakoknak alapjában véve kevés érzékük volt a jelennek és a történeti multnak szerves kapcsolata iránt. Másutt is, lehetőleg minden olasz város megiratta dicsőítő történetét, publicisztikai-politikai célokkal, s elevenen megindult a riportszerű, a helyszínre utazó, szereplőket kikérdező történetírás is. De mélyebb, kutató módszerekkel is, amire a középkor levéltári munkája vezette az embereket. A modern nemzetközi történetírás atyjának Guicciardinit (1482–1540) tekinthetjük. Szintén firenzei diplomata; az államok reális belső viszonyait, politikai és pénzügyi erejét vette vizsgálat alá, hivatalos iratok alapján. Az antik életrajzirodalom még csak kuriózumokat keresett az emberben, életfolyásukban. Giorgio Vasari (1511–74) firenzei építész s festő a művészek biografiáját már szerves művészettörténetté kezdi összekapcsolni, a fejlődés gondolatának vezetése alatt. A történelem tehát a szórakoztató, lelkesítő vagy megrendítő művészet helyett a generációk életének egymásra-épülését vizsgáló, reális értékű tudománnyá kezdett alakulni. A vérbeli humanisták, akik még külsőleges antik frázisokat, költött szónoklatokat vegyítettek előadásukba, igen megvetették a régi emlékek fáradságos gyüjtésén alapuló iskolát, de azért mind használták adataikat. Blondus (1388–1463) Róma topográfiáját állította össze s tanítványai tovább fejlesztették archeológiai-levéltári módszerét. Már a történeti emlékek kritikája is megindul: Laurentius Valla a XV. sz. derekán a híres Nagy Konstantin-alapítólevél hitelét támadja meg, s ezzel az egyház világi uralmának jogi alapvetését, de bírálja már az antik történetírók hitelét is, a humanisták nagy megbotránkozására. A velencei Giustiniani (1408–1489) pedig a történet adatai s eseményei mögött már nem csupán nagy tetteket, elhatározásokat lát, hanem természetes folyamatokban igyekszik keresni magyarázatukat.

A XVI. század olasz szépirodalma, miután megtörte a humanista latin műköltészet kizárólagosságát, kialakult forma-tökéllyel ejtette csodálatba az északi művelt olvasóközönséget, de a formák hűvös-fölényes kezelése csak egyeseknél, pl. Michelangelónál, engedi közvetlen előtörésre a megrendült lélek érzelmeit. A későreneszánsz legnagyobb epikus költője Lodovico Ariosto (1474–1533), aki az „Orlando furioso”-ban „a középkor egész nagy meseörökségét átitatta a reneszánsz könnyű lelkével, s mintegy birtokba vette az újkor nevében”. Az olasz költői nyelv ekkor már nem is érett, hanem túlérett. Szinte magától versel. A század második felében Torquato Tasso (1544–1595) versei bámulatos művészettel olvasztják zenévé a banalitást és a semmiséget. Hőskölteménye, a „Gerusalemme liberata”, nem keresztény költemény, bár a keresztes háborút énekli. Pogány istenek, lovaghősök, szerelmek, csábok, tündérek, varázslók, kifogástalan époszi gépezetben. A tökéletesnek telítettsége, ami után már csak megállás és bomlás következhetett volna, ha az északról ható erők nem hoznak megújulást.

A képzőművészet is elérkezett már az eszményi formákhoz, elmult a keresésnek korszaka, amellyel a középkori anyag megelevenítésének feladata járt, eltűntek a köznapi életből vett arcok, alakok, a kicsiny zsáner-ábrázolás kezdetei: ezeken már az északi művészetek dolgoznak tovább. Most már minden természetes csak arra való, hogy a szférikus szépség és nagyság magaslataira emeljék fel – ilyesféleképpen nyilatkozott maga Raffael is a művészetről. Ez a művészet már a középkor végén elszakadt a céhszerű társadalommal fennállott eredeti belső összefüggéseitől, már nem is a polgári társadalom közintézményei, hanem nagy mecénások éltetik. A legkisebb futó vázlat is csodálatosan fínom, megállapodott formát, technikát mutat, idegesen érzékeny fogékonyságot a szép iránt, de a fölényes készség a lényeg s nem a külső világ hatásai.

A régi, küszködő, céhszerű tapasztalatokkal dolgozó művészet hagyományaként sok köztük a reális képzettségű ember, de most már finomult fokon, univerzális tehetségek, tudományos törvényszerűségek kutatói. A megfigyelésnek tudatos ellenőrzése a perspektíva szabályait fedezte fel, bár inkább csak a vonalak, még kevéssé a levegő perspektívájáét. Leonardo da Vinci (1452–1519) csodálatosan tudatos mestere a szépnek, a fény és árnyék játékának; Raffaelo Santi (1483–1520) a formák s színek megtisztult harmóniájával, a szenvedélynek, az egyéni érzelemnek teljes eszményítésével, Tiziano Vecelli (1477–1576) drámai színpompájával a természeten uralkodó tökéletes művészet örök mesterei. Jórészt a szobrászaté is egyúttal; mellettük Benvenuto Cellini (1500–1571) képviseli a plasztika magas stílusát. Mindkét művészetben Michelangelo Buonarotti (1475–1564) a hatalmasan szépnek, az emberfölöttivé eszményített indulatnak ábrázolója. Ő már egy új művészi korszakot jelez előre, új nyugtalanságot, ami jelentkezik Tintoretto (1518–1594) és Paolo Veronese (1528–1588) művében is. A külsőleges modorosság, ami már az 1530-as évektől az életteljes forrásoktól való teljes elszakadással fenyegeti a nagyok tanítványainak művészetét, nem lesz véglegesen úrrá az európai fejlődésen, nem ismétli meg az antikot, a szín és forma harmóniájának merev csodává váló rögzítésével. A barokk művészetben új irracionális életanyag tör át a klasszikus stíluson, s keresi ismét tökéletes formai kifejezését.

A művészetek közül az építészet változtatta át leginkább az élet külső képét, tette „újkorivá” a középkorival szemben. Nyomon követhető, hogy miként tör be a középkor utolsó századaiban a gótika Észak-Itáliába, ahol lényegében az antik alapformák uralkodtak mindig. Nem is tudta a gótika ezeket kiszorítani, de a céhszerű gyakorlat teljes biztonságával, roppant részletmunkájával fejlesztette és kombinálta az antik formákat és szerkezeteket. A masszív antik elemek tudatos, játékosan könnyed, változatos felhasználása mutatkozik a kupola, az oszlopcsarnok formáiban; ekkor alakul ki a modern lakóház típusa is, kiküszöbölve a középkor kicsinyes zeg-zugait, de egyúttal otthonossá téve, barátságosan beosztottá, s kicsinyben is művészivé, az antik arányokat. A XVI. sz.-ban már törvényszerű, elméleti módszereket vontak ki a céhszerű tapasztalatok tömkelegéből, nehéz tömegekkel, hatalmas arányokkal játszik már a konstrukció, szerkezeti tudatossággal, s nem antik módra, a tömegek egymásraépítésével. Nagy falfelületek; az oszlopok sokasága helyett a belső térnek mai fogalmaink szerint való teremszerűsége, a csarnokok helyett a folyosók végtelen tonnaboltozata: az épületnek a belső tér fölötti uralmában való gyönyörűsége. Bramante (családi néven Donato Lazari, 1445–1514) ekkor kezdi meg a római Szent Péter-templom építését, utána többen dolgoztak rajta, köztük Raffael is, s lényegében Michelangelo fejezte be, a tér oszlopsorait pedig Bernini építette. Felülmúl ez az épület mindent, amit valaha is nagy kultúrák tömegmunkája létrehozott. A hatalmas kupolát mintegy belső erők emelik könnyedén a falak fölé; a belső térnek óriási távolságait, az arányok harmóniája miatt, szinte csak a bennük való mozgás közben tapasztalhatni. A templom befejezése már az építészet későreneszánsz és barokk korszakába, a XVI. sz. második felébe esik. Ekkor már erősen a profán építkezés szolgálatába is állott az új stílus, a velencei Márkus-tér könyvtárépülete (Sansovino, 1486–1570), a firenzei Uffizi és Galeria (Vasari, 1511–74), több város nagy tanácsépülete s palotája (Palladio, 1508–1580) ez építészet legjellemzőbb emlékei. A középkorvégi reneszánsz-épület festőisége helyett a funkcionálisnak szigorúsága lépett előtérbe. S egyúttal, itt is, új mozgalmak jelei: a római Gesu-templom (Vignola, 1507–1573) már a barokk-korszak új feladataival vívódik.

A legtöbb reneszánsz-művész egyúttal technikus és természettudós is. A reális tudományok területén is megelevenedett minden céhszerű tapasztalat, amit a reneszánsz szellem érintett, összefoglalt, de itt már inkább csak a szabad spekuláció, az ötletszerű sejtelem és az eredményeknek gyorsan általánosuló, célszerű alkalmazása jelenti az olaszok fölényét, az északi tudomány nehézkesebb, de alaposabb, elmélyülőbb és hamarább lesz méltó versenytárssá, mint a művészetek terén. A tudomány a társadalom munkájának vezetése, a művészet mégis sokkal inkább az egyéniség szabad érvényesülése. A reneszánsz-tudományosság központi helyén a legelvontabb tudomány, a matematika áll, az arabokat már messze felülmúlva. A törtekkel, egyenletekkel (a XVI. sz.-ban harmad- s negyedfokúakkal is) való operálás, a trigonometria műveletei, hatványozás, gyökvonás stb. már kész studiumok. Ezzel összefüggésben magasan fejlett csillagászatot tanítanak az északolasz egyetemek, de az Alpokon-túlról ittjáró tanítványok már a XVI. sz.-ban megalapozottabb eredményekkel nyitnak e tudományban új korszakot. Igazi reneszánsz-tudomány a dinamika is, a mozgatóerő törvényeinek tanulmányozása. Leonardo da Vinci a mestere ennek – s épp az ő munkásságának kutatói mutatták ki, hogy mennyire a középkori, céhszerű tapasztalatokon alapultak elméleti eredményei. E nélkül el sem képzelhető pl. a surlódás-ellenállás, az emeltyűre ható többirányú erők, a szabadesés és a lejtőn való esés törvényeinek keresése. Nagy szellemi teljesítménye az erő és a mozgás fogalmának összekapcsolása. Ezzel összefüggésben a titkos erők, a perpetuum mobile lehetőségének tagadása; és sejtelme a tehetetlenség, s az energiamegmaradás törvényeiről. Leonardo a firenzei céhszerűség neveltje, tanulta az építészeten kívül a fémöntés, az aranymívesség mesterségét is, s tulajdonképpen mérnöknek lehet nevezni, csatornák, erődök, vízi mechanizmusok építésével foglalkozott. Káprázatos sokaságú ötletei tehát sohasem üres spekulációk. Az anatómiát is, százakra menő fínom vázlatokkal, elsősorban a tagok, izmok mozgásának mechanizmusa szempontjából tanulmányozta. Középkoriakra támaszkodhatott pl. a Föld súlypontjának, a tenger-szárazföld egyensúlyának, a dagályapálynak elméletében is. Geológiával, a rétegeződés magyarázatával is foglalkozott, a fossziliákat, csodás eredetük helyett, ősi élőlények megkövesedésének ismerte fel. Egyes megfigyelései csakhamar gyakorlati hasznosításra is vezettek, pl. a tűz levegőt fogyasztó természetének vizsgálata a lámpa-cilinder alkalmazására. De legtöbb ötlete, mint pl. a repülőgépé is, még a társadalom mély munkaszervezetének évszázados eredményeire várt, hogy valósággá lehessen.

A reneszánsz okszerű megfigyelései már a gőzerőt is felismerték, de csak, mint már az antik időkben is, játékos használatra; főként apró vízijátékokra. Gyakorlatilag még különösen az optikában, a szem, a látás funkciójának vizsgálatában s ezzel a szemüveg általánosításában alkottak újat: a tudós típusnak ezután kezd jellemző vonása lenni a szemüveg használata, ami különben már középkori eredetű.

Az érett racionális gondolkodás a természettudományokat, – megfelelően az újplatonizmus bölcseleti, a machiavellizmus társadalmi-állami felfogásának – az örökkévalóságot éltető erő és törvényszerűség rajongó panteizmusára vezette. Giordano Bruno (1548–1600) szerint az egyetlen örök létező csak az energia-Isten: a végtelen képesség. Annyi a világ, ahány állócsillag, világközpont; világhatár nincs, világok keletkeznek és elmúlnak. Giordano Brunónak máglyahalállal kellett bűnhödnie tanaiért. A szabad egyéniség, az erők szabad érvényesülése és az ezzel járó elvont, panteisztikus világnézet még nem győzött az európai gondolkodáson; sokkal bonyolultabb, elmélyülőbb bölcseleti és természettudományos szerkezetet építettek a következő századok az Ég, a Mindenség felé, még sokmindent közelről, alaposan akartak s kényszerültek megismerni, míg a gondolkodás elérkezett végső racionális kifejlődéséhez.

Ha a reneszánsznak egyénisége és világelképzelése általános európai uralomra jutott volna, az élet s a természet anyagának mélyebb felölelése, közeli megdolgozása helyett mindinkább csak a gyors törvényszerűségre való törekvés, a már meglevő eredmények hasznosítása következett volna. De mindig nagy maradt a különbség a reneszánsz eredeti fejlődésterülete és kései elterjedésének, Dél-Itáliának vidékei között. A firenzei társadalom mindig inkább megőrizte az északi Európával összefüggésben egykor kialakult polgári vonásait. A humanisták szabadszájú, érdekhajhászó típusa, az alkotásvágynélküli dicsőségvágy, a szépnek elmélyülésnélküli fényűzése inkább a délebbi fejedelmek és gazdagok környezetében általánosodott. Köztük a pápai udvarban is, amelynek tisztviselői, papjai az élet legalacsonyabb területeinek irodalmán szórakoztak. A pápák hatalmukat kiépítő fejedelmek, dicsőségvágyó műpártolók – bár tekintetbe kell venni azt is, hogy az egyház eredeti kultúrvezető hivatása is ösztönözte őket, amikor az új áramlat élére állottak. A későreneszánsz művészet már főként a pápai műpártolás jegyében áll. Ez újra nagy kultúrvárossá tette Rómát, amely a XIV. sz.-ban, a pápák távollétében, kihalt, romladozó város volt; a régi emlékek rendszeres gyüjtésével Európának múzeumává lett, utcáinak, épületeinek átalakításán vaskövetkezetességgel dolgoztak a pápák. Ez a munka túlélte az 1527. évi nagy pusztítást is és a csakhamar megújuló katolicizmusnak ismét méltó központjává tette a várost. De a pápai udvarban dolgozó nagy művészek legtöbbje is Firenzével valami belső összefüggésben nevelkedett fel. A reneszánsz szülőhelye mintegy közvetítő az északibb Európa fejlődése és a katolicizmus nagy székhelye között. Az eredeti reneszánsz-társadalom „individuuma” s mechanisztikus világfelfogása pedig mégis csak már sokkal elmélyültebb az antikénál. Az egyén fogalma elvont képzet, csak a társadalommal való viszonyulása adja meg tartalmát; márpedig a reneszánsz az északi, szokásszerű társadalmasodást dolgozta fel, amelyben az egyes ember felbonthatlan életegyüttesnek tagja. Az eredeti reneszánsz-típushoz tehát hozzátartozott a társadalommal való mélyebb kapcsolat érzése is, ami a mechanisztikus gondolkodást is elmélyítette, a politikai, gazdasági, művészi érvényesülést is a munka, az alkotás feltételéhez kötötte. Az egész közösségélet „európaizálódott” az antik idők száraz, számokra bontott, érdek-egyéniségekből álló tömegéletével szemben.