MÁSODIK FEJEZET: A HUMANIZMUS EURÓPÁBAN

Ragyogó fölénnyel jelent meg a reneszánsz és humanizmus az Alpokon-túli Európa kultúréletében. A középkor végén azonban már mindenütt belső fejlődéssel kialakult intellektualizmusra talált, nehéz kibontakozásban, az élet talajához szorosan tapadva, de már óriási munkaanyagon dolgozva. Itáliából az írásos és művészi kifejezőkészség kész fogalmai, formái jöttek és tudatosították, egységesítették a szellemi munka módszereit. De mély társadalomalakító hatásról szó sem lehetett. Az egyéniségnek, az értelemnek, s vele az ösztönöknek kötetlen joga csak egyes szűkebb körökben jutott elismerésre. Az itáliai mintán nevelkedett humanista körök valósággal szektárius buzgalommal támadtak a régi stílus, a régi tudomány, a régi oktatás ellen, s végezetül mégis más problémák foglalkoztatják őket is, mint az olaszokat. A gondolat bátrabb, elevenebb, mint régen, de nem ítélkezik szuverén szabadsággal, hiszen az intellektualizmus a társadalom életének közeli feldolgozásán nőtt fel. Amit a mult társadalom hagyományozott, s amiben hitt az ember, az itt a valóság erejével hatott. A mult korok intézményeiből s gondolataiból az emberi lét hatalmas irracionális anyaga tolult feléjük, amin könnyed okszerű szellem nem győzedelmeskedhet. A humanizmus tehát északon nagymértékben átalakult, fáradságos feladatokra, elsősorban a felhalmozott hagyományos anyagok szövegvizsgálatára, a filológia módszereinek kialakítására. De tágabb értelemben is: a hermeneutika megalapozására, azaz a régi szövegek értelmezését, kritikáját kiterjesztik keletkezésük minden körülményének vizsgálatára, végeredményképpen a régi írónak, gondolkodónak s egész szellemi világának megismerésére. Régi évszázadok, évezredek szövegei, gondolatai, emberei egész élet-súlyukkal lépnek előtérbe. Elsősorban a Biblia szövege, másfélezer éve alapokmánya a keresztény emberiségnek. Az élet mély tömegében dolgozó intellektualizmus természetesnek tartja a Teremtés tényét, a vallás pozitív tanait és sóvárogva igyekszik tiszta valóságukban megközelíteni azokat. Az északi humanizmusnak a Szentírás vizsgálata lesz egyik legfőbb feladata. Kezdetben általános humanista ostrom indul a régi iskolázás ellen, csak „poétákat” akarnak tűrni a tanszékeken, az antik írókon nevelkedett pompázó stilisztikát; a régi merev, hosszadalmas tanítást, az egyetemi, doktori fokozatokat elárasztják gúnyjaikkal. De eztán az oktatásnak nagy, intézményes feladatai alkalmazkodásra kényszerítik őket s az északi humanizmusnak ép a súlyos pedagógiai rendszeresség lesz egyik leglényegesebb vonása.

A római jog fokozódó behatolása sem hoz mély, racionális átalakulást a társadalomszervezetbe, inkább csak ösztönzi a középkori jogfejlődésnek már megindult kodifikációját egész Európában. Az állam az abszolutizmus felé halad, de a római jog inkább csak elméleti kísérője e folyamatnak, mélyebb oka az államvezetésnek intellektualizálódása. Az uralkodók divatszerűen utánozzák ugyan a reneszánsz-fejedelmek kíméletlen hatalmi politikáját és erkölcseit, de az államérdek fogalmának társadalmibb tartalmat kell felvennie, mint Itáliában.

Mint a gazdasági-társadalmi fejlődésben, úgy szellemi-művészi téren is Németalföld mutat legtöbb rokonságot Észak-Itáliával, csaknem önállóan kifejlődött reneszánszról lehet itt beszélni. Innen való az európai humanizmus vezetőegyénisége, Rotterdami Erasmus (1467–1536). Fesztelen, pedantériától mentes stílusa, amely a latin nyelvet a kor minden kérdéséhez, hangulatához idomítani tudta, szabad szelleme, kritikája, a tudomány, irodalom, költészet minden tárgyának és formájának mesteri kezelése az újkor elejének Voltairejává avatta őt, aki hatalmas levelezésével irányította az európai modern gondolkodást. Bejárta Angliát, Franciaországot, Itáliát, s főként Bázelben élt, meglehetősen szobatudós módjára, de nagyurak, fejedelmek keresték barátságát s dísszel-pompával fogadták mindenütt, ahol megjelent. Igazi racionális fő; de nem akar uralkodni a szabad értelem alkotta törvényszerűséggel az életen, hanem mintegy fürdik annak sokoldalúságában. Az antik kultúráról írt eleven, tömör kis összefoglalásáért (Adagia) valósággal tolongtak az emberek a könyvárusoknál, s a mű azóta több mint harmadfélszáz kiadást ért meg. Legzseniálisabb műve a „Bolondság dícsérete” (Stultitiae laus), az életnek azon oldalairól, amelyekben könnyen egy adag bolondság található: szerelem, nemzés, heroizmus, stb., – és amik nélkül mégis semmi értelmes dolog sem lenne ezen a világon. Több pedagógiai műve szól a természetes, lélekteljes, derüs nevelésről, amihez nem értettek a régi iskola durva mesterei, hóhérok inkább mint tanítók. De egyik központi problémája a vallás kérdése. Szerinte minden vallás, erkölcsi tartalmában, egyetlen isteni lénynek megnyilatkozása; a lélek, égi eredetére emlékezve, küzd a földi anyaggal és a hit támogatja e küzdelemben. Minél kevesebb dogmát akar, s minél bensőbb megértést, szabad ítéletet. A bibliai kutatás szélesebb, mélyebb munkája tulajdonképpen vele kezdődött meg, kiadta az Újszövetséget eredeti görög nyelven, históriai-kritikai magyarázatokkal. Szinte újra felfedezi, tudományosan, a keresztény tanok lényegét: kegyesség, egyszerűség, türelem, oly vonások, amelyek nem tartozékai a reneszánsz individuumnak és ösztön-mechanizmusnak. S mégis, túlságosan is humanista volt Erasmus, a szellem arisztokratája, ahhoz, hogy vallásújítóvá legyen. Eleinte helyeselte Luther fellépését, de aztán, forradalmi hatását látván, elítélte; nem volt érzéke a nép iránt, gyűlölte a demagógiát, a harcias Hutten Ulrich elől is elzárta ajtaját, amikor az, régi barátságukban bízva, közeledett hozzá.

A XVI. sz. második felében már Franciaországra szállott át a humanista tudomány és irodalom vezetése. Egyenesen a nyelvtudomány és a történeti kutatás francia korszakáról lehet ekkor beszélni, a görög s latin nyelvkincs, a klasszikus írók, jogforrások, feliratok, régiségek gyüjteményes, olyarányú feldolgozásával, amire az itáliai humanizmus könnyedebb lendülete mégsem volt elegendő. A szélsőséges francia humanisták is valamiként változatosabb, kevésbbé elvont életanyaggal dolgoznak. Rabelais (1490?–1533) egész korát, kicsinyt és nagyot, bámulatos emberismerettel, gúnyjában is megrázó jellemzéssel mutatja be, fantasztikusan torzított alakjai örök emberi tragikumok képviselői. Az egyház, az állam, a társadalom hibáit, de különösen a régimódi oktatásét, éles túlzásokkal veszi tollára. A középkor vaskos szókimondásából, groteszkségéből, barbár fantasztikumából több van benne, mint a reneszánsz klasszicizmusából: az európai irodalom az élet rögös talaján nevelkedik fel. S a vaskos realizmushoz hozzátartozik a vallásos hit is, amely a féktelenség mélyéről is előtör. A francia király, I. Ferenc, a reneszánsz embere, nővére, Navarrai Margit, fínom művészettel követte elbeszéléseiben Boccaccio modorát és erkölcseit. A király a régi oktatással szemben alapította a Collège de France-ot, anélkül azonban, hogy a régi nagy iskolák, egyetemek tekintélyét leronthatta volna. A jogi tudományoknak, a történelemnek az itáliaikat is fölülmúló felfogása nyilatkozik meg Jean Bodin művében is (1576), nem azért, mert elítéli Machiavellit, hanem mert a ratio status elvét új tartalommal tölti meg. A „szuverénitás” fogalma a franciáknál keletkezett, a fejedelmi hatalom és az állam, társadalom mély kölcsönösségét jelenti Bodin-nál is. A francia filozófiát illetőleg: Michel de Montaigne (1533–1592), aki gyermekkorában csak latinul tudott, franciául alig, s mégis szép, naiv „francia nyelven írta meg esszéit, kétségtelenül az antik sztoikusok hatása alatt állott, de elvont bölcseleti törvények, metafizikai rendszerek felállítását kerülte, elutasította, s termékeny talajon tartotta meg a fejlődő európai természetfilozófiát. Mindenben hisz, a lélek minden apró mozdulata, a természetnek minden jelensége értékes számára, mindent megért, minden gyönyörködteti: a szkepticizmus európai módja ez. Az emberi gondolat erőfeszítéseinek gyarlóságáról meggyőződve a nyugodt lelkületre és szubjektív jóérzésre bízza a cselekedet irányítását. Az emberben eredetileg a természet hat, csak tisztán kell megragadni e hatásokat, üde megfigyeléssel, fegyelmezéssel. A reneszánsz-racionalizmus mérges kíméletlensége és elvont terméketlensége eltűnik tehát.

A francia költői nyelv kialakulása a humanista költők – különösen Ronsard és Du Bellay – tudatos munkája által ekkor teljesedett be, anélkül, hogy a formaérzék elnyomta volna az érzelmek erejét. Mint mindenütt Európában, a reformáció irodalma is hozzájárult ehhez. A próza egyik nagy mestere a vallásalapító Kálvin, a költészeté Clément Marot (1495–1544), a gáláns szerelemé s a vallásos éneké egyaránt. A középkori irodalom, a lovagregények naiv tervnélkülisége, óriási, az élet mindenrendű megnyilvánulásaiból összehalmozott anyaga, széles olvasóközönségnek korai kialakulása, robusztus megismerésvágya szétfeszítette a fínoman zengő stílus elvont esztétikai uralmát.

Az olasz, francia mellett európai kultúrhatalom szerepét vitte századokig a spanyol társadalom is. A XV. sz. végétől a humanizmus eleven hatása dolgozik itt, az uralkodók pártfogásával, akik nagy könyvtárakat, birodalmi levéltárat is alapítanak. A spanyol történetírás virágzó és modern (pl. Mendoza 1503–1575). A spanyol nyelv és irodalom az előkelő körök európai divatja lett, – de a nemzeti kultúrák elmélyülő versenyében nem bizonyult eléggé munkaképesnek a spanyol társadalom. Északon talán Anglia állt ellen legtovább a reneszánsz-világ behatolásának. Mint a római joggal, úgy a humanizmussal szemben is bizonyos idegenkedést mutatott a társadalom. A XVI. sz. végétől aztán annál nagyobb oly bensőséggel szövődik bele a humanizmus az angol képzettségbe, a filológiai tudás még ma is megbecsültebb, mint bárhol Európában. Az első nagy angol humanista Morus Tamás (1480–1535) politikai Utópiájában (= Senki hona) szinte a természettörvény alapján áll: a társadalomnak nincs szüksége pozitív intézményekre, jogra, törvényekre, a természet megmutatja kinek-kinek a helyes utat. Ideális sziget-társadalma nem ismert magántulajdont, vallás- és osztályellentéteket, mindenki munkás, erényes életet él és saját meggyőződése szerint reméli a túlvilági életet. Csupán az istentagadókat zárják ki maguk közül. Igaz, hogy eltűrik a rabszolgaságot is, s szükség esetén háborút is viselnek. Legtöbbre a tudományos foglalkozást becsülik. Az antik szerzőket, elsősorban Plátót, és a könyvnyomtatást egy, a szigetre vetődött európai vezeti be közéjük. Kora társadalmát merészen bírálja Morus, aki VIII. Henriknek kancellárja volt, becsületes hivatalnok és bíró, meggyőződéses katolikus és vérpadon végezte életét, a király válóperének s egyházi újításának áldozataként, egyháza most avatta szentjévé. Az Utópia erősen az elvont reneszánsz-gondolkodás terméke, egyébként azonban maguk az angol humanisták is tiltakoztak az idegen átvételek ellen, a tudomány és irodalom belső fejlődéssel haladt Shakespeare kora felé.

Egészen a vallásos és nemzeti problémák felé sodródott a német humanizmus, s egyúttal szintén az elmélyülő filológia, tudományos munka felé. Eleinte itt is az újításnak szélsősége, gőgje, a latinizált nevek divatja; fejedelmek pártfogása, előkelő patriciusok lelkes részvétele. Az augsburgi Konrad Peutinger, a nürnbergi Willibald Pirkheimer, Miksa császár bizalmasai s egyúttal diplomatái, a történeti és az exakt tudományok minden terén központjai az új törekvéseknek. Legjellegzetesebb alakja a harcias áramlatnak Hutten Ulrich (1488–1523), frank lovag, aki beteges testtel, izzó lélekkel járta végig s lázította a német vidékeket Róma zsarnoksága ellen, a római jog, a pápaság, s az egyház ellen. Pártfogói között volt jóideig több német egyházfejedelem is. Természetesen Luther mellé állott, majd Zwingli mellett fejezte be hányatott életét. A vallástörténet humanista-tudományos kutatása idézte fel Johann Reuchlin (1455–1522) vitáját az egyház, különösen a dominikánusok ellen, akik a zsidó vallásos irodalom kipusztítását akarták. Az egész nemzet érdeklődése kísérte e vitát, amely a régi, merev szkolasztikát s a dogmatikus gondolkodást állította pelengérre, s amit a vallásnak eredeti forrásaiban való megismerésvágya lelkesített.

Mint mindenütt, Németországban is a nemzeti nyelvnek irodalmivá emelése járt együtt a humanizmus áramlatával. A népnyelv már a középkorban meggyökerezett az írásos használatban, a latin nyelvtani képzettség az élőnyelv szerkezetét is tudatosította; a humanista latin stílusnak elmélete tudatosította a népnyelv kifejezésformáit. Soha, egyik nagy kultúrában sem jelentkezett a kiművelt népnyelvek irodalmának oly sokasága, mint az újkori Európában. S ezzel egyúttal a népies irodalomnak változatos tárgyköre is betódult az elismert, megbecsült irodalom körébe, nem maradt meg plebejus szerepében a tanult formák s tartalmak mellett. Jellemző a német fejlődésre: Luther a középkorban gyakorlatilag kialakult hivatalos írásnyelvből, a szász kancellária nyelvéből, közérthető német prózát teremtett. És Hans Sachs (1494–1576), nürnbergi polgár, a népi eredetiség megtartásával, de durvaságainak elkerülésével, bámulatos tartalom- s formagazdagságával ragadtatta el kortársait. Elbeszélései, példázatai, anekdótái, drámái, szatirái igazi német irodalmat jelentenek. Ellensége minden „rómainak”, de ellensége a vallásviták kalandorainak is: a művelt, önálló szellemű, s mégis hagyományokon felnőtt német polgár típusa, aki oly távol áll Machiavelli akaratemberétől.

A reneszánsz-művészet sem jutott kényszerítő uralomra a belső európai fejlődéssel szemben. A francia gótika a templomépítészetben sokáig ellenállt, a XVI. sz. közepéig inkább csak egyes itáliai formák jelentkeztek. Legelőször a kastélyépítkezés hajlik a reneszánszra, de külön francia stílussá alakul, a részletek változatos körvonalai, tetők, tornyok, kémények erős kiemelése mutatja a gótikus előzményeket. De amikor nyugodtabb monumentális arányok következnek, akkor is mutatkozik az északi munkának a gótikán nevelt apró gondja, kísérletező kedve és képessége. Még tovább megtartotta önállóságát az angol gótika. Nagyjából érintetlenül hagyta a német templomot is a reneszánsz, a kastély a francia mintákat követi. Spanyolországban a reneszánsz a mór és gótikus művészettel vegyülve pompázó, fantasztikus ornamentikával jelentkezik, az ú. n. „aranymíves” stílusban. A festészet németalföldi reneszánsza körülbelül egyidejű az itáliaival. A természet középkori szorongó másolása naiv igyekezet, nem ismeri a szemlélő lelkében támadó érzéseket; amikor ez a belső tudatosság felébred, felszabadul a művészet is részletező, szolgai kötöttségétől: az egyéniség közvetlen előtörése, ami a reneszánsz-művészet fejlődésének is alapja volt. De északon a középkor gyakorlatának hatalma alatt mégis tartósabb az anyaghoz tapadó valóságérzés, a külső világ reális ereje, a művészi egyéniség nem szorítja a tökéletes eszmény s forma uralma alá a természetet, mint ahogyan akár a gazdasági életben sem válik a racionális, elvont technika a munka urává. Ez élteti a portré- és zsánerfestészetet, a polgári és parasztélet megfigyelését, a virág, az állat beható, elmerülő, végtelen pontos s a mellett elgyönyörködő tanulmányait, ez fejleszti ki a tájképfestészetet, az itáliait messze felülmúlva. Németalföld vezet; a Brueghelek festő-családja, a „paraszt-”, a „virág-”, a „pokol-” Brueghel vezeti e században ezt az eredeti, hatalmas művészi fejlődést. Németországban is főként a racionális déli vidéken elevenedik meg a művészet. A nürnbergi Albrecht Dürer (1471–1528) rajzai a természet fáradhatlan részletstudiumai, minden részletben szinte szenvedélyes megismerésvágy feszül, nem is annyira esztétikai, mint inkább metafizikai értelemkereséssel. Máskülönben a természet törvényei, mértanai, technikai tanulmányok is foglalkoztatták Dürert, akár itáliai kortársait. Az augsburgi Hans Holbein (1497–1543) már nem a rajznak, hanem a színnek mestere, egészen reneszánszművész, zseniálisan egyszerű, tiszta formákkal, telt harmónikus színekkel, de már nem mutatja Dürer küzdelmes, mély erőfeszítéseit. A XVI. sz. második felében a német reneszánsz-festészet elveszti önállóságát, racionizált technikává lesz, akár a patriciusság tőkegazdálkodása a gyakorlati életben. A franciáknál a festészetben, amely minden művészet között a legszabadabb egyéniséget, a legerősebb absztrakciót kívánja, – egyelőre nem jelentkeznek vezető nagyságok, az itáliai és németalföldi hatás egyaránt dolgozik a hatalmas belső fejlődésen. A miniatürfestészet már ekkor vált francia specialitássá. Talán az újkor elejének zeneművészete szimbolizálja a legjellemzőbben az általános fejlődést: Firenzében keletkezik a XIV. sz. elején, az „ars nova” a szabadon szárnyaló vokálstílus, hangszerelt kísérettel; északon pedig, főként Franciaországban, a menzurális zenének és a szigorú ellenpontozásnak alapjai alakulnak ki. Az antik csak dallamot ismer, hangszerelést nem. Az eleven itáliai stílus megmozgatta az északi zene masszív, merev szerkezetét, bonyolult, több kórust egybefűző műfajok keletkeztek és külön zene a polyphon hangszerek, elsősorban az orgona számára is. Itáliában Palestrina (1525–1594) a „capellastílus” hatalmasan felzengő hangáradatának mestere. Az antik dráma zenétől kísért kórusa, az új kóruszene, a kísérettel komponált vokális-zene együttes felhasználása a XVI. sz. végén Firenzében már az opera inűfajának első kísérleteire vezetett.

Az északiak természettudományos munkásságát is kevésbbé az elvont törvényszerűségre való merész törekvés vezeti, mint inkább a közeli vizsgálat, az anyaggyüjtés, a régiek ismeretének megbecsülése, egyúttal tapasztalati ellenőrzése is. Még mindig naiv hit mesés elbeszélésekben, amiket aztán nem a szabad értelem, hanem tapasztalati bizonyítékok cáfolnak meg. Nagy, gyüjteményes munkák, még a nyomtatás kora előtt, mintegy a társadalom további munkájára bízzák az ismereteket, s nem az egyén szabad ötleteitől várják fejlődésüket. Az organikus és anorganikus világ tényeinek nagyarányú, s egyre pontosabb, tapasztalatokon és kritikán fínomuló leírása az általános természettant alakítja ki, oly életterületek beható vizsgálatát, amelyek iránt az antiknak nem volt érzéke, s amikből a reneszánsz is inkább csak egyes okszerű összefüggéseket tudott kiragadni. Már Albertus Magnus, a XIII. sz.-ban, bő kötetekben foglalkozik a fizika, asztronómia, geográfia, mineralógia, kémia, botanika, zoológia jelenségeivel s jellemző, hogy pl. az első németnyelvű természettan, Megenberg XIV. sz.-beli munkája, a nyomtatás első félszázadában hat kiadást ért meg. Még a jórészt számító megfigyelésen alapuló csillagászatban, kozmográfiában is elmélyítették az északiak az itáliai tanítómesterek tudományát. Gondosan összeállított, felülvizsgált nagyszabású táblázatok kapcsolják össze a gyakorlati célt és eredményt a tudományossal; a műszerek készítése, földgömbök gyártása valósággal iparrá válik. A térképgyártás is, különösen amikor a németalföldi Mercator (1512–94) megszerkeszti projekciós vetületét, amely a gömbalaknak sík lapra való térképezése által eltorzult arányokat kiszámíthatókká tette. A sziléziai eredetű lengyel vagy német Kopernikus (1473–1543) is inkább egyszerűen a csillagászati mérések új alapvetését kereste és nem elvont elméletet, amikor a Földnek tengelykörüli s Nap-körüli mozgását kimutatta. Sejtették ezt már az antik időkben is, de tudományos megalapozást éppen szerény, csupán használható programmként kínálkozó kidolgozása hozta meg. Még így is kételkedtek benne a legműveltebb fők is, mint Luther vagy Melanchton is, aki csillagász is volt, sőt még Bacon is. Csak amikor Kepler rájött a Földpálya ellipszis-alakjára s így a legfínomabb számítás is igazolta az elméletet, akkor hatolt át véglegesen a heliocentrikus elképzelés. A csillagjóslást, épúgy mint a bölcsek kövét kereső alkémiát is, már Leonardo is elítélte, a hit bennök még sokáig nem dőlt meg s nem is a humanista Rabelais véres gúnyja, hanem inkább a józan tudós elmélyülése szüntette meg lassankint, mint amilyen pl. a francia Palissy (1510–1589) munkássága volt. A kozmográfia ilymódon tapasztalati élettel telik meg, a csillagokat s a Földet megfigyelő világleírássá fejlődik. A különleges, a csodaszerű mellett mély érdeklődéssel az idegen földrészek természetjelenségei és néprajza iránt is. A felfedező expedíciók szakképzett embereket is vittek magukkal s valóban gondos leírások kerültek így a közönség elé, mint pl. Amerika nagy őslénycsontvázairól is. A botanika, az orvosló füvészkedésen és egyéb gyakorlati célokon fölül is, szenvedéllyel űzött tudomány, a leírások s rajzok a növények egész életére, a termőhelyre, a virágzási időre, a termésre stb. is kiterjeszkednek, előkészítik a nemek, fajták meghatározását s ezzel a növényvilág élettanának tudományát. A svájci Gesner (1516–1565) pl. mintegy másfélezer pontos ábrát rajzolt természet után, osztályozásukat is megkísérelve. Herbáriumok, botanikai kertek szerelik fel ezt az egyelőre szinte ismeretlen célokért, önmaga gyönyörűségéért folyó kutatást. A szervtelen természet körében hasonló kutatás folyik, pl. a frieslandi Agricola (Bauer, 1494–1555) bányakönyve a XVIII. sz.-ig kézikönyve a mineralógiának, az ásványok minden elképzelhető sajátosságainak s mindenfajta feldolgozásmódjuknak leírásával. A természeterők működésének hatalmas távlatai tárulnak fel, a kőzetek, földrajzi képződmények geológiai magyarázata kezdődik, a Biblia szövegével ellentétben is. Palissy a kőhegyek keletkezésének, a kövesedésnek folyamatát magyarázza meg, a fosszíliák eredetében tagadja az özönvíz szerepét. A kémiára, egyéb gyakorlati céljai mellett, az orvosi kémia korszaka következett. A svájci Paracelsus (1493–1541) tűzre dobja a régi szakkönyveket, csak a természetre s biztos tapasztalatokra akarja bízni magát. Zseniális fantaszta, világot megvető gőggel, de kalandos élete gyüjtőmunkában telik el, bányászok, kézművesek, erdei lakók körében. A betegség oka szerinte: a test kémiai elváltozása. Azután, a XVIII. sz.-ig, főként a gyógyszerészmesterséghez fűződik a vegyészet fejlődése. Az emberi test megfigyelése is alapvetőbb, mint egyszerűen dinamikai szerkezetének vizsgálata. A brüszszeli Vesalius (1515–1563) műve, „De humani corporis fabrica”, pontos s óriási adatgyüjtemény, az anatómiában hasonló jelentőségű, mint Regiomontanus táblázatai a csillagászatban. A természettudományok s általában a tudományok élesen elkülönülő szakszerűsége csak lassan halad, a tudós még többnyire jogász, teológus, csillagász stb. együttesen, az iskola is együtt tanít mindent. A szakszerűség a tudományos munka elmélyülésével, mint módszertani kényszer fejlődik ki és nem gyors, gyakorlati célok ösztönzése szerint.