HARMADIK FEJEZET: A REFORMÁCIÓ

A reformációt az Alpokon-inneni Európa reneszánszának lehetne nevezni: az önállósodó intellektualizmusnak, az egyéni értelemnek és lelkületnek előtörése, – de nem fölényes rendelkezésre a világ fölött, hanem küzdelmes elmélyülésre. Nem tisztít el az ész és az ösztön útjából mindent, ami a gyors okszerűséggel ellenkezik, hanem törpe marad az emberi lét nagy kérdéseivel szemben. Mint ahogyan a rendi társadalom változatos képletei, a földesuraság, a céh, az állam, a dinasztia – sem okszerű, tervszerű emberi alkotások, hanem az irracionális életegyüttesnek történeti képződményei, úgy az emberiség egész földi sorsát sem a világerők mechanizmusának, hanem a gondviselésnek rendelése alatt tudják. Az egyén nem a természeti erő szinte lemérhető részecskéjének gondolja el magát, hanem „isteni kegyet” érez lelkében, „a hit által”; a kiszámíthatón, kifejezhetőn túl teremtménynek érzi magát, csodálattal a Teremtő iránt. A végső dolgoknak csodája, kiismerhetetlensége előtt való meghódolással élettől duzzadó marad világfelfogása, az értelem, a lelkület önállósága szinte csak a tapasztalhatóan biztos határokig érvényes.

A szokásszerűségen felnőtt intellektualizmus forradalma ez, minden apró feladatában kénytelen teljes életanyaggal dolgozni. A hagyományos ellen csak akkor támadhat fel, ha szellemi-lelki munkával, élménnyel meggyőződhetett hamis voltáról. Ami az emberiséget ismeretlen időktől kezdve éltette, hittel, bizalommal eltöltötte, az számára valóság; igaz értelmezése, magyarázata nem történhetik magasbaszökő, szabad egyéni elképzeléssel, hanem csak szakszerű megalapozással. Szakszerűség: itt is, mint a gyakorlati élet minden területén, a teljes társadalomélet szolgálatát jelenti, a hit dolgában a túlvilág reményének, amely mindenkit eltölt, biztosabb megalapozását; s oly módszereket, amelyek alkalmasak mindenki meggyőzésére. S mivel a munka ily társadalmilag megalapozott, biztos: csodálatos a boldogsága a nagy cél felé való közeledésnek, valóságszerű élmény az isteni ige igazi értelmének keresése.

Reális háttere mindennek az intellektualizmusnak és az egyházi rendnek szoros összefüggése. A világi képzettség a magáénak is tartja az egyház hatalmas intézményeit, amelyeknek roppant jelentősége az egész társadalomra nézve a valóság súlyát adja a vallás tanainak is. A vallásújítás tehát csak erősen szokásszerű társadalmakra jelent megrendítő problémát, – míg pl. az antik vallás közömbösen szívta magába az akkor ismert világ minden vallásának fantasztikus elemeit. És Itáliában, Spanyolországban szintén nincs reformáció, bár ismerték s bírálták, egészen az ateizmusig, a vallás tanait és intézményeit, másrészt pedig a babonáig vitték vallásosságukat. Az északi, mélyen szokásszerű rendiség a vallásos forradalomnak igazi talaja. S minthogy az intellektualizmus a rendi szervezethez kapcsolódott réteg, a hitújítás mindenütt egyúttal rendi forradalmat is jelent. Kibonthatlan vegyülésben mozdul meg a rendi érdek s vallásos érdek az intellektuális önállósodás hajtóereje folytán. Rég kiegyenlítettnek vélt ellentétek támadnak fel, a rendi felsőségek szellemi önállóságra törnek, ismét urai akarnak lenni az alattuk álló képleteknek az adminisztratív állammal szemben. Hiszen a városvezetőség, de a nemesség is már részt vesz az intellektuális életben, előttük folyik a vita a vallás ügyében is, döntésüket várva. Az intellektuális önállósodás tehát az egész társadalomrend feszültségét hozza, még a vallásos meggyőződés ellentétei nélkül is. A vallásmozgalmak kora az általános fejlődésnek egyik forrongó korszaka. Amíg a rendiség változatos szerkezeti részei valóban lényeges alkatrészei az egész társadalomszervezetnek, amíg minden nemes, minden céhmester valóban feje az alatta álló együttesnek, addig nem lehet közömbös számára annak vallásos állásfoglalása, mint ahogyan az övé sem közömbös az ő rendi felsősége számára. Míg végül a nagy kérdés úgy oldódik meg, mint az emberiség legtöbb nagy vitája: felelet nélkül. A XVII. sz. végétől nincs már társadalmat felforgató ereje a vallásügynek; s ugyanekkor nincsen már rendi forradalom sem. Az intellektualizmus már nagymértékben külön testté alakult, levált a rendi szervezetről, nagy állami egységeknek dolgozott, amelyek így a maguk adminisztrációja alá vonták a rendi felsőségek régi feladatait. Vallásos türelemről még egy évszázadig alig lehet szó, de már úr és polgár alig tartja a maga létkérdésének az alsóbbaknak felekezetét, inkább csak az államhatalom igyekszik a vallásegységre. Végül, a társadalomszervezet teljes racionális szétbomlásával, csaknem magánüggyé válik a vallás, az egyéni meggyőződés tiszteletének jelszava alatt, – de még a modern Európa is a társadalomszervezet kérdésének fogja fel, nem enged oly szabad vallásalapítást, mint a racionális antik, vagy a racionális amerikai társadalom.

A vallásújítás mozgalmának különféle természete, ereje és elterjedése magától értetődően függ eseményszerű okoktól is, hiba lenne az okokat mind a társadalomképletekben keresni, de a társadalomszerkezettel való összefüggés, még a részletekben is, az egyes felekezetek elterjedésében is, régóta nyilvánvaló. Nem olyképpen, hogy a művelt s gazdag polgárság, vagy a politikailag erős nemesség lenne a mozgalom igazi eleme, mert akkor pl. az északolasz városok, vagy a lengyel nemesség elsősorban jöhetnének számításba. A tények azt mutatják, hogy a masszív, szokásszerű rendiség az újítás talaja, ahol a nemes és a céh szívós képlete intellektuális állásfoglalásában is érzi a felbonthatlan társadalmi kapcsolatokat. S másrészt oly rendiség az alkalmas talaj, amely az utolsó pár emberöltőben bekövetkezett intellektuális önállósodásban kevésbbé van kötve nagyobb társadalmi egységekhez, szinte a maga elhatározására van hagyatva. Tehát a szélső nyugati társadalmakban, Franciaországban, Angliában, nem robbanó a feszültség, az intellektuális rétegek kialakulása itt egyenletesebb, általánosabb volt, hatalmas szabályozó intézményekkel. A kirobbanás területei a változatos egyenetlenséggel alakult német, svájci, németalföldi társadalmak, ahol a polgárság és nemesség, helyi társadalmának élén, szinte megdöbbenve ébredt rá a világnak s különösen az egyházi életnek értelmetlenségeire. Aránylag kicsiny csoportok viszik mindenütt a mozgalmat, hiszen természetesnek tartott alapfeltétel, hogy csak az intellektualizmus és a rendi felsőségek együttesét illeti meg az önálló állásfoglalás, a tömegeknek ezekhez kell fordulniok, hogy igaz meggyőződésre juthassanak. A racionális, végsőkig következetes egyéniség-elv tehát elejétől ismeretlen, a kultúrvezetésre képes hivatás, munka és társadalmias felelősségérzet helyettesíti. Németalföldnek a spanyol katolicizmus ellen vívott évtizedes harcai idején a nép túlnyomó nagy többsége még a régi vallást követte.

Az intellektuális önállósodás s így a hitújítás számára kétségtelenül nagyhatású az európai humanizmus áramlata. Azé a humanizmusé, amely itt északon a szellemi erők szabad érvénye helyett csupán az intellektuális hivatásmunkának módszereit, tudatosságát erősítette. Északon azonban, főként Franciaországban, a rendiség és az intellektualizmus társadalmi ereje magát a katolicizmust is mély megújulásra kényszerítette, az ellenreformáció délről, hatalmi eszközökkel indult meg, de itt vált valóságos társadalmi forradalommá. A vallásmozgalmak korszaka mély tanulságokat nyujt arra nézve, hogy a szellemi újítás, a nagy gondolat hatástalanul működik, ha csak a tömegek számszerű összeségére alapíthat s nem áll rendelkezésére a közösségélet mély anyagát megragadó társadalomszervezet. Tulajdonképpen nincs is igazi nagy gondolat a társadalmiassághoz alkalmazkodó primitivitás nélkül. A reneszánsz szabad szárnyalása helyett a vallásnak és az intellektualizmusnak szétbonthatlan egységén küszködő mozgalom, a társadalom hagyományos szervezetén építő munka hozott Európára elmélyülő fejlődést.

 

Az egyház romlottságáról, mint a reformáció okáról, beszélni igen bizonytalan dolog, még kevésbbé lehet szó a papság műveletlenségéről. Mindez legfeljebb csak a világi társadalom hirtelen fejlődött igényeihez viszonyítva állhat meg. Kétségtelen azonban, hogy az egyház működése mind külsőségesebbnek, mechanikusabbnak tűnt fel, amióta a világi intellektualizmus kiszorította régi, társadalmat szervező feladataiból. Akár a nemesség, most már mind üresebb értelmű jogokkal rendelkezett a papság; s történeti gyökerei megakadályozták abban, hogy e jogok teljessége helyett csak egy szűkebb feladat, a vallás szakszerű rétegévé legyen. Szinte azt mondhatni, hogy minél általánosabb a képzettség a papság körében, annál külsőségesebben fogja fel vallásos feladatait. Nem kételkedik hitében, de az egyházat öncélú üdvintézményeknek tartja, vallásos-világi elemeivel együtt. A képzett ember érdeklődésével halmozza az üdvöt biztosító „jótetteket”, s a társadalmat is erre neveli. Soha a kegyes alapítványoknak, fogadalmaknak, relikviáknak oly nagy tömege, mint a középkor s újkor átmenetén. S itt erős a szerepe a déli, különösen az itáliai társadalmak racionális felfogásának, amelynek a reneszánsz pápai központ is részese és észak felé nagy közvetítője. Élesen kiépített okszerű szervezetté lett délen az egyház, a jogok s jövedelmek mechanikus rendszerével, megfelelően a reneszánsz-társadalomnak.

Az egyház valósággal a szentek érdemeinek kincstartója lett, az érdemek gyüjteményét bocsátotta a hívők rendelkezésére, túlvilági üdvözülésük közvetítésére. Sok szentnek volt valami specialitása, valamely baj ellen, vagy valamely foglalkozás védelmére különleges szószóló ereje. A Máriához való folyamodás különösen nagyarányúvá lett. De megsokszorozódott az ördög alakja is, a rettenetestől a tréfás figuráig, amely póruljár a szenteltvíztől, a kereszt jelétől. Elsokasodott a boszorkány is. Ördög és boszorkány különben emberek közt járó lény a reformáció hitében is, még a XVIII. sz.-ban is szörnyű üldözésekkel. Az egyház a misék, imák, zarándoklatok, búcsúk, relikviák halmozását kínálta a bűnbánó emberiségnek. Testvériségek alakultak; a tagokat az imák tízezreire kötelezve. Kölnben naponta tízezernél több alapítvány-misét mondtak. Városok, templomok versengtek szentek relikviáiért, csontdarabjaiért, a szent jászol szalmaszálaiért, az égő tüskebokornak gallyaiért, Mária tejéért. Mindegyiknek megvolt a maga bűnbocsánatot közvetítő értéke. Wittenberg 5005 relikviát őrzött, egyenként átlag 100 napos búcsú értékében. Egyes gyüjtők különféle módokon holtukon túl százezer évekre megváltották bűneik bűnhődését. Érdekes, hogy a humanizmus, s később a reformáció egyes pártfogói különösen résztvettek e gyüjtőszenvedélyben. Hutten pártfogója, a mainzi érsek, 8933 relikviát s 42 szent egész testét szerezte össze, 40 millió év szenvedésének megváltására; Bölcs Frigyes, Luther védelmezője, szintén a legszorgalmasabbak közé tartozott. Ezt a tömegalkut az üdvösséggel a római hivatalnoki központ aztán a modern üzletmenettel szervezte meg. A bűnbánat, az erkölcsi megtisztulás természetesen az egyház felfogása szerint mindig szükséges volt a bűnbocsánatra, de a kérdés külsőséges kezelése kevéssé tartotta fenn ennek tudatát. Eredetileg tulajdonképpen csak a bűnök földi, egyházi büntetésének megváltásáról volt szó, s csak aztán vitték át a túlvilági bűnhődésre is. A vezeklő zarándoklatot, a pogányellenes harcokban való részvételt gyakran pénzfizetéssel helyettesítették. Szinte ártaksák alakultak ki egyes bűnökről, a tettes vagyoni képességei szerint is igazodva. Ez a római technika lett gyűlöletessé különösen Németországban, ahol a pápa különben is szabadabban szedhette jövedelmeit, mint másutt: az annaták (új kinevezéseknél az első év jövedelme), kommendációk (egyházi javak igazgatásával való megbízás), exspectantiák (várományosok kijelölése), megerősítések, palliumadományozások, az üresedés idejében jog a jövedelemre stb. a papságot Róma súlyos adófizetőjévé tették, a fellebbezések, diszpenzációk stb. a világiakat is. A hívek áldozatai valóban jótétemények voltak, amíg az egyház oly feladatokat látott el, amikre még világi szervezetek nem voltak, s amíg az egyházi büntetések valóban a társadalom fegyelmezésére szolgáltak. De a jövedelmeket most már jórészt a pápa világi fejedelemségének céljaira, fényűzéseire fordították. A pápai pénzügyi szervezet többé-kevésbbé mindenütt hasonlóan dolgozott, az egyház reformját, a vallás bensőségét másutt is követelték tüzes szónokok, társadalmi forradalommá mégis német földön mélyült el a mozgalom.

 

Luther Márton (1483–1546) thüringiai parasztcsaládból származott, apja bányász volt, ami akkor még kicsiny kézművesvállalkozásban való részesedést jelentett. Luther végigjárta a szokásos középkori kemény iskoláztatást, de az erfurti egyetemet is, amelyet már erősen átalakított a humanista áramlat, s aztán Ágoston-rendi szerzetes lett. Tanulmányai oly aszkéta küzdelmet és szenvedést jelentettek számára, amilyent az itáliai reneszánsz nem ismert; az egyéni értelem, lelkület küzdelmét a skolasztika hatalmas épületével. Oly formulában nyugodott meg, amely nem az egyház üdvközvetítő intézményére, de nem is az értelem és érzés teljes autonómiájára bízza a túlvilági boldogulást, hanem „a hitre, Isten Irgalmasságában, Krisztus által”. Amikor Rómában járt, még maga is térden csúszott fel a „szent lépcsőn”, a bűnbocsánatot kereső zarándokokkal együtt, de a Kúria pénzügyi üzemének közeli megismerése döntő hatással volt reá. Több más búcsúhirdetéssel kapcsolatban akkor folyt Németországban a Péter-templom céljaira szánt búcsúcédulák árusítása, a Kuria, a mainzi érsek és a Fugger-bankház közös üzlete. Luther, ekkor már a wittenbergi egyetem tanára, a kor tudományos vitáinak szokása szerint 1517-ben 95 tételt szögezett ki a vártemplom kapujára: a külsőleges s a bensőséges, az üres és valódi jótett különbségéről, a bánatnélküli búcsú érvénytelenségéről. Arról, hogy a búcsú csak az egyházi büntetéstől mentesíthet és hogy a Krisztusban való mély hit az egyedüli módja az isteni kegy megszerzésének, s az egyház nem kieszközlője, hanem csak kihirdetője a kegyelemnek. A tételeket Luther latinul írta, csak teológiai vitának szánta, főként a búcsú-akció vezetője, a dominikánus Tetzel János ellenében. Franciaországban legfeljebb a Sorbonne s a parlament elé került volna az ügy, itt azonban Tetzel s más teológusok mérges válasza, az eretnekség vádja, a pápa csalhatatlanságának hangsúlyozása s másrészt Luther állhatatossága gyorsan közüggyé emelték. Bölcs Frigyes szász választó, wittenbergi egyetemére büszkén, s humanista papjainak hatása alatt is, bár rosszalta Luther élességét, mégis jóakarattal kísérte fellépését, akkor is, amikor Luther a pápai legátussal, aki őt a birodalmi gyűlésen szelíden engedékenységre akarta bírni, szenvedélyes vitába keveredett. A humanisták köréből került ki Luther békéslelkű tudós munkatársa, Melanchton Fülöp is (eredeti nevén Schwarzerd 1497–1560), Erasmus, Reuchlin is örömmel látták a kezdeményezést, az egyetemek s városok gyorsan hajlottak hozzá. X. Leó pápának (1513–1521), a reneszánsz fínom mecénásának, szüksége volt nemzetközi politikájában a szász választóra, követelte ugyan Luther kiadatását, de megelégedett azzal, hogy a kereszténység érdekeire való hivatkozással hallgatásra sikerült bírnia, ha ellenfelei is elhallgatnak. Eck János lipcsei vitája azonban újra szóra kényszerítette, s most már minden egyházi tekintélynek, a zsinatokénak is, elvétésére, az Íráson kívül. Ezzel a huszita felfogáshoz közeledett, s különösen szász földön borzalmas emlékeket idézett fel, a szász fejedelem mély megdöbbenésére is. A pápa kiátkozó bullát küldött (1520), de csak egyes nyugati püspökségek égettették el Luther iratait. Most már végleg szakított a pápai egyházzal. Irataiban: „An den christlichen Adel Deutscher Nation”, „Von der babylonischen Gefangenschaft der Kirche”, tagadja az egyház üdvközvetítő szerepét, felhívja a nemzetet a „rómaiak” kizsákmányoló uralma ellen s az ifjú császárt, V. Károlyt, felszólítja a német egyház reformálására. A pápai bullát pedig, a wittenbergi diákság élén, ünnepélyesen elégette.

„Keresztény nemesség”: a német társadalom vidékenként alakult történeti képleteinek fejeit jelentette, elsősorban a birodalmi rendeket. A lutheri reformáció nem készült a társadalom felbontására, az egyéni értelem és lelkület érvényesülését a társadalom kialakult kötöttségein belül képzelte el. Lutherével csaknem egyidőben, fellépésétől függetlenül is, indult meg Zwingli Ulrik (1484–1531) mozgalma Svájcban. Humanista teológus, aki a búcsúk, a Mária-tisztelet külsőségei és a zsoldos-élet, a vezető patriciusság e néprontó üzlete ellen izgatott s 1523-ban Zürich városát rábírta tanainak elfogadására. Svájc társadalma racionálisabb a németnél, a szokásszerű fejlődés kevésbbé masszív képleteivel. A vallásújítás itt tehát a társadalom gyors átalakításának kísérletével járt, mint ahogyan Firenzében is teokráciát akart alapítani Savonarola, csakhogy itt mégis tartósabb a mozgalom. Míg Luther csak az ellen küzd, ami szerinte az Írással ellenkezik, a svájci reformáció az Írás alapján őskeresztény társadalmat konstruál, az egyházi s a világi élet szervezetét azonosítja. A község a hívők együttese, a lelkész csak szakembere a községnek, de ezért kérlelhetetlen ellenőre, esetleg parancsoló ura is. A bűnbeesés egyenlő a társadalomból való kitaszítással, más hitnek vallása a gyűlöletes Istentagadással. Luther konzervatív, az értelem nála alázattal meghajlik az Írás szószerinti szövege előtt, elmélyülő hittel; a társadalom szervezetében a Gondviselés tényeit látja. Zwingli radikális, a szent szövegből értelemszerű rendszert akar kiolvasni, s minden hagyományosat ennek alapján átalakítani. Zwingli szerint az úrvacsora csak jelképezi a Megváltó testét, emlékét idézi fel bennünk, Luther a marburgi találkozón, 1529-ben, krétával felírta az Írás szavait: „Ez az én testem”, és visszautasította Zwingli kezét, amit könnyezve nyujtott békülésre. „Benned más szellem lakozik, mint bennem” – mondta Luther találóan. Nála az értelem ereje meghajolt a természetfölötti tekintély szava előtt, mint ahogyan az egyénit is csak a társadalom fennálló rendjén belül engedte érvényesülésre.

Luther tanai gyorsan terjedtek, az érdek is vitte őket, hiszen az egyház javait a rendi felsőségek, a territoriális fejedelemségek kezére adták. De az 1521. évi wormsi birodalmi gyűlést még sikerült a császárnak bizonyos mesterkedéssel rávennie a birodalmi átok kimondására az újítók ellen. V. Károly és spanyoljai más világból jöttek, értetlenül a reformátorok lelkes buzgalmával szemben. Az átok végrehajtásának kikerülésére Bölcs Frigyes Luthert titokban elfogatta és Wartburgban védelmező őrizet alatt tartotta. Luther békén dolgozott magányában, itt készült híres bibliafordítása is. Csak akkor lépett elő, amikor szélsőséges mozgalmak híre érkezett, romboló, szociális forradalmi irányoké. Szász földön lecsendesítette ezeket, de már másutt is mindenütt erős izgalom mutatkozott a német társadalomban. A szociális háttér is erősítette a kölcsönös üldözések kegyetlenségét, máglyák lobogásával és a korszak minden irtózatos büntetőeszközének alkalmazásával. A délnyugati vidékek nagyszámú lovagsága a nagyobb territóriumok túlsúlya ellen támadt, Sickingen vezetése alatt hadat indított a trieri egyházfejedelemség ellen, s csak a fejedelmek egyesült ereje győzhette le őket. Még borzalmasabb s általánosabb veszély volt az 1524–25. évi parasztlázadás, kétségtelenül összefüggésben a reformáció izgalmaival is. Luther eleinte az urakat intette emberiességre, de aztán a rend kíméletlen helyreállítására szólította fel a fejedelmeket az állati paraszttömegekkel szemben. Úgy a pápát, mint a császárt a nemzetközi politika, többnyire egymásközti versengésük, akadályozta meg, hogy erőteljesen nyúljanak bele a német vallásos és rendi bonyodalmakba. Az 1526. évi birodalmi gyűlés nem tehetett mást, mint hogy a territoriális urakra bízta a vallás ügyét, 1529-ben is a tényleges helyzetet ismerte el, de tiltotta a reformáció további terjesztését, a katolikus papok további eltávolítását. Ez ellen jelentették be tiltakozásukat a reform rendjei, ezóta szokásos a „protestáns” elnevezés. 1530-ban a császár nemzetközi helyzete biztos volt, a birodalmi gyűlésen tehát elutasították Luther és Melanchton mérsékelten megfogalmazott „augsburgi hitvallását”. A protestáns rendek ezért 1530-ban Schmalckaldenben szorosabb szövetségre léptek egymással. De a katolikusok sem óhajtották a császár feltétlen győzelmét, ami fejedelemségeik kialakulóban lévő külön államiságát veszélyeztette volna, inkább általános zsinatot sürgettek. V. Károlyt a francia és török háborúk ismét hosszú időkre elvonták a német ügyektől s a pápa nemzetközi hatalmának megtörésére szintén zsinatot kívánt. A pápa ezt végre az 1545. évre Tridentbe össze is hívta, de a protestánsok nem ismertek el a kereszténység általános gyűlésének oly zsinatot, amely a pápa vezetése alatt áll. A császár azonban most már mégis a valláskérdés kikapcsolásának színe, a béke jelszava alatt dolgozhatott a birodalomban, sikerült protestáns fejedelmeket is pártjára vonnia, többek között Szász Móricot is, aki viszályban állott a szász fejedelmi család másik ágával, Luther pártfogójával. Az 1546–47. évi schmalckaldeni háborúban a császár tönkreverte az egység nélkül harcoló protestánsokat, foglyul ejtette János Frigyes szász választót is, Bölcs Frigyes utódát, választófejedelemségét elvette tőle s Szász Móricra ruházta. Az 1547–48. évi birodalmi gyűlésen tehát a császár teljes hatalomban jelenhetett meg és a zsinat döntéséig a protestáns vallást erősen korlátozó ideiglenes szabályozást fogadtatott el. Az „interim” idején a prédikátorok százainak kellett menekülniök a kisebb territóriumokból a nagyobb fejedelemségek alá, a protestáns fejedelmek már-már hajlandók lettek volna a zsinatnak is alávetni magukat. Néhányan képviselőket is küldtek Tridentbe. Amikor azonban Szász Móric a császár pártján ostrom alá fogta Magdeburgot is, a protestantizmus utolsó szabad városát, „Isten szószékét”, saját territóriumának rendjei is felzúdultak ellene. A „deutsche Libertät”, a német rendek jelszava, a „viehische spanische Servitut”-tal szemben, nem jelentette ugyan az eszményi szabadságot, de mégis mély s általános idegenkedést fejezett ki egy olyan társadalommal szemben, amelyben az állam mindenkit egyenlő alávetettségben tartott, intézményes különjogok nélkül. Móric követte a hangulatot, ügyesen áltatta a császárt, szövetségeket kötött, a francia királytól pénzt szerzett a birodalomhoz tartozó Metz, Toul, Verdun és Cambrai megszállásának engedélye fejében (1552). 1552-ben a protestánsok hirtelen elfoglalták Augsburgot s Innsbruck felé törtek, ahol Károly akkor tartózkodott. Éjszaka, sereg nélkül kellett menekülnie. Ez a menekülés szinte testben-lélekben összeroppantotta a császárt, régi, romantikusan vállalkozó rugalmasságát sohasem tudta visszanyerni.

Ezután már a császár öccsének, Ferdinándnak vezetése alatt folyt az egyezkedés. Az 1555-i birodalmi gyűlésen létrejött augsburgi vallásbéke a reformáció elismerésével zárja le a vallásmozgalom első korszakát. Békét biztosít mindenkinek, aki, a jövőben is, az augsburgi hitvalláshoz csatlakozik, a zsinaton hozandó határozatoktól függetlenül. Politikai egyenjogosítást, birodalmi tisztségekre választhatóságot; és az addig szekularizált egyházi javak végleges birtoklását. Nyilt kérdés maradt, hogy a protestantizmushoz csatlakozó főpap egyházfejedelemségével mi történjék. Ferdinánd nem egészen érvényes módon a „reservatum ecclesiasticum”-ot fogadtatta el a gyűléssel, amely szerint az egyházi birtok ily esetben a katolikus egyházé marad, viszont nyilatkozatot tett, amely szerint az egyházi fejedelemség rendi társadalma szabadon választhatja vallását. Oly határozatlanság, amely később egyik oka volt a harmincéves háború kitörésének is. Különben a „cuius regio eius religio” elvét véglegesítette a béke: csak a birodalmi rendek, a territóriumok urai és a városok választhatják szabadon vallásukat, s ők szabják meg népük vallását is, amelynek csak szabad kivándorlásra lehet joga. De azért mindenütt a rendiség különböző jelentőségének megfelelően a nem birodalmi rendek, tehát a territóriumok nemessége és városai is bizonyos mértékben maguk választhatták vallásukat. A vallás kérdése tehát a rendi társadalom dinamikájához kötött maradt. Nem foglalta magában a béke a kálvinistákat és a különböző szektákat sem.

A lutherizmus eddigre már megállapodott tanná és egyházi szervezetté alakult ki, amely elnyomott minden más felekezetet. Luther kezdetben a külön papi rend intézménye ellen volt, kiki a maga papja legyen, a lelkész csupán a hívők választott funkcionáriusa, külön Istentől rendelt hatalom nélkül, a világi felsőség alá rendelve s házasodhat is, mint ő maga is megházasodott, elvéve egy volt apácát. Az istentiszteletet a nép nyelvén tartja, külsőségek nélkül, a kor tudósainak fekete öltözetében. De vitája Erasmus-szal az akarat szabadságáról (1525) mutatja, mennyire távol állott az egyéni autonómia teljes elismerésétől: csak a hittel szerzett kegyállapot vezet az igaz útra, s nem a szabad elhatározás. A hit pedig szükségképpen pozitív tanításokhoz van kötve és az igaz tan követése meghatározott formákhoz, vitathatlan értelmezésekhez. A keresztséget és a bűnbánatot követő úrvacsora szentségét meg is tartja a katolicizmus hét szentsége közül. Később már hajlandó volt elismerni a Szentíráson kívül az őskeresztény zsinatok határozatait is. Minthogy külön egyházi rend nincsen, s az egyház a hívők összessége, a vallásos élet felügyelete a világi felsőség kötelessége; viszont pedig minden felsőség és minden hivatás Istennek rendelése, s Istennek felelősséggel tartozik. A lutherizmus tehát territoriális államegyházakat alakít, a lelkészek nagy szerepével a kormányzatban is, hivatásuk kiváltságos helyzetével. De erősen mélyíti az államhatalom felelősségérzetét, szellemiessé teszi, kitágítja feladatait, különösen a népnevelés terén. A társadalmat vezető rétegeket a gondolat és érzés állandó mérlegelésére készteti, csendes polgári örömökkel való megelégedésre. Luther családi élete ennek példaképe. A tanítás természetesen önmagában nem fékezhette a korabeli erkölcsök durvaságát, a kicsapongást, ami sok fejedelem udvari életét, sőt az alsóbb rétegekét is jellemezte a vallásmozgalmak korában, de azért mégis erős támasza az elmélyülő, a társadalomszervezet igényeihez alkalmazkodó munkás hivatásoknak.

Svájcban Zwingli tanaihoz gyorsan csatlakoztak a városi kantonok, de az őskantonok jobbára parasztlakossága élesen ellenszegült, már azért is, mert az új vallás Svájc közös kormányzatában a városok uralmát jelentette volna. Belháborúval fenyegető évek után 1531-ben az őskantonok hirtelen megrohanták Zürich területét, Kappel mellett leverték seregét. Zwingli a zászló mellett esett el. Svájc ezután megegyezett abban, hogy minden kanton maga határozza meg vallását, de az alárendelt helyzetűekben jórészt a katolicizmus uralmát állították vissza.

A reformációnak sokféle szélsőséges változata jelentkezett mindjárt az első évtizedekben, különösen a nyugatnémet és németalföldi városokban, ahol az alsóbb céhszerű rétegek is bizonyos mértékben intellektualizálódtak már s ahol a város szabadabb szervezete már erősen szétbontotta a társadalom irracionális kötelékeit és a francia adminisztratív várossal ellentétben a vagyonos patriciusság uralmát alakította ki. Általában véve e patriciusság elűzése, a céhek demokrata uralma vezette be a vallásújítást e városokban, a Biblia és az őskeresztény társadalom-minta „értelemszerű” magyarázatának mind szélsőbb érvényesülésével, kommunisztikus társadalomfelforgatásával, végül pedig a vezetőknek „isteni sugalmazáson” alapuló zsarnokságával. Münsterben egy szabómester, Leideni János, az új Izrael királyának proklamálta magát, aranykoronával, nyakán a földgömb jelvényével, az egész földkerekség meghódítását hirdetvén. A vagyonok felosztása, többnejűség, teljes egyenlőség, a gyanúsak tömeges kivégzése, harcias rémuralom, közel egy esztendeig, amíg 1535-ben a birodalmi sereg hosszú ostrom után be nem vette a várost. A védekezőket, a vezetőket kegyetlenül kivégezték s Münster ezután a katolicizmus legerősebb vára lett német földön. Demokrata-vallásújító uralom alá kerültek Lübeck és más Hanza-városok is, de ügyes s lendületes politikával, amely átmenetileg a városszövetség új hatalmát hozta. A demokratavezetés azonban 1536-ban megbukott, bár a reformáció megmaradt; a Hanza ezután ismét mindinkább veszített régi jelentőségéből. Egyes szekták tartós életre jutottak a nyugati vidékeken. Az újkeresztények (anabaptisták) a kereszténység felvételét is a felnőtt korra, az önálló meggyőződés idejére helyezték át. Elterjedt a Menno frieslandi lelkész tanain alapuló mennonita szekta; hasonló később Angliában, majd Amerikában a quékerek szektája. Elvetnek minden intézményt, ami a belső meggyőződést korlátozza, papságot, esküt, katonáskodást, pörösködést. Igazi racionális tanok, csakhogy az egyéni értelem szabadságát az isteni sugalmazás helyettesíti. Fanatikus vallásközösségek, amelyek ellen úgy a katolikus, mint protestáns fél írtóhadjáratot viselt egészen a XIX. sz.-ig.

 

A Lutherétől eltérő, racionális iránynak hatalmas összefoglaló mozgalma Kálvin reformációja. A francia, picardiai Jean Cauvain (1509–1564) humanista jogász és teológus, kezdetben Luther tanaihoz csatlakozott. Egyáltalán kezdetben a francia intellektualizmus általánosan hajlott az új tanokhoz, maga I. Ferenc is, s többen a főpapok közül is. De a képzettségnek és az igazi francia céhszerűségnek már nagymértékben megállapodott rétegei ellene fordultak a forradalmasító mozgalomnak, amit a kormányzat is hamar megsokalt. Az intellektualizmus nagy normáló intézményei, a parlamentek, egyetemek, egyházi-világi hatóságok részéről kíméletlen üldözés következett, a középkori eretnek-törvények szigorú végrehajtása. Ekkor irtották ki a provencei valdensiek eretnekségének párezernyi maradékát is. Kálvin is menekülésre kényszerült. Bázelben, 1535-ben fejezte be az „Institutio religionis Christianae”-t, tanainak alapvető összefoglalását. Itáliában is próbálkozott, de az inkvizíció elől távoznia kellett, s ekkor marasztalták Genfben a hitújítás ottani hívei. A város már régóta harcban állott önállóságáért püspökével s a savoyai herceggel és ez a harc most egyúttal a vallásújítás küzdelmévé is lett. Ekkor keletkezett a hugenotta-elnevezés, talán a vezető városi párt fejének, Besançon Huguesnek neve után, vagy pedig az „eidgenots” szó franciás kiejtéséből. Kálvin vastörvénnyé tette a városköztársaságban a vallást, Genfet sokáig az európai protestantizmus vezető tekintélyévé. A svájci zwingliánusok és a városi nagy családok ellenségeskedése egyidőre távozásra kényszerítette, de 1541-től végleges az uralma, majd Zwingli követői is egyesültek vele. A kálvinizmus valóban magára állítja az embert, egy végső, mérhetetlen túlvilági hatalom alatt, egyedül a Kinyilatkoztatás, a Szentírás alapján, minden emberi eredetű tan, hagyomány és intézmény elvetésével. Az egyház, őskeresztény módra, az Istentől kiválasztottak közössége, a községet az „öregek” választott gyülekezete vezeti, ez választja a község szolgáját, a lelkészt is, aki a törvények betartására ügyel. Részletes ordonnance-ok szabják meg a vallásos-állami törvényeket. A legfőbb kormányzat a konzisztórium kezében van, tagja 6 lelkész és 12 prezsbiter, akiket a kistanács választ. A törvények erősen belenyúlnak a magánéletbe is, a hitformák betartása, a mindennapos templomlátogatás szigorú polgári kötelesség. Erkölcstelenség, fényűzés, színház, tánc üldözött dolog, még a kocsmákat is be akarták záratni. Genfben négy esztendő leforgása alatt minden hatodik polgárt ért fogságbüntetés, minden negyvenediket száműzetés vagy kivégzés. Az Isten államáért való felelősség éles racionalizmussal dolgozott. Jellemző példa erre Servet Mihálynak, a Szentháromságban kételkedő spanyol eredetű tudósnak – aki az emberi test véredényrendszerének tanulmányozásában ért el jelentős eredményeket – tőrbecsalása és kivégzése (1553). A hitvallás bálványimádásként gyűlölt s üldözött minden hagyományos vallásos formát, külsőséget, ceremóniát, a vasárnapon kívül megszüntetett minden ünnepet is. Nemcsak a gyermekeket, hanem a felnőtteket is beható katechézisre kötelezte. Az ószövetség mindenható, kérlelhetlen Istene szabja meg mindenki sorsát, az emberi tett s érdem tehetetlen az ő kifürkészhetlen, örökkévalóságtól fogva elhatározott rendelésével szemben. A predesztinációnak rideg tana tetőzi be tehát a rendszert, amely pedig eredetileg az emberi meggyőződés és hit alapjaiból indult ki, minden közvetítő intézmény és tekintély elutasításával. Isten öröktől fogva kiválasztotta az üdvözülőket, méltatlan hozzá, hogy emberi élet változtathasson ezen. Az egyén autonómiájának elismerése tulajdonképpen roppant ellentétben áll e tannal, a racionális következetesség vezet idáig, mint ahogyan a természetfilozófia is, az egyéniből kiindulva, végül egyetlen világenergia részecskéit látja az emberben, szabad akaratukban a természet parancsát, ami tehát az örökkévalóságra viszonyítva előre meghatározott s megváltozhatlan. A kegyállapot mintegy belénk oltott energia. E földön senki sem lehet biztos kiválasztott voltáról, de hívő szilárdsága, küzdelme, munkája erősítheti reményét, bizalmát. Nyilvánvaló, hogy a predesztináció gondolata csak egy küzdő, az életet öntudatos meggyőződéssel és értelemmel kezelő társadalomban válhatott lelkesítő, önbizalmat erősítő tanná. A céhszerűségen felnőtt, de önállósodott kispolgárság szelleme alakítja ezzé, míg az Iszlámban a tunya nemtörődömség táplálója lett. A kálvinista az Isten végrehajtójának érezte magát, háborúban, munkájában egyaránt.

Ott gyökerezett meg főként e tan, ahol a társadalom vezetése mozgalmas, az adminisztrált szabályozástól kevéssé kötött feltörekvő polgárság és nemesség kezére jutott: Németalföldön, majd Angliában, oly társadalmakban, amelyek Európa racionális-kapitalista fejlődésének úttörői lettek. A lutherizmus inkább a nagyobb északi territoriális államalakulások kísérője, támasza lett. Württenbergből, Pfalzból pl. kiszorította a kálvinizmus, de Brandenburgban, Mecklenburgban stb. állandósodott. Dániában, amelyhez Norvégia is tartozott, hosszas belső-külső zavarok után, III. Keresztély király (1534–59) véglegesítette a lutheri reformációt, az 1536-i országgyűlés az egyházi javakat felosztotta a király és a nemesség között, az új egyház címzetes püspökök alatt szerveződött, az uralkodótól erős függésben. Svédországban Wasa Gusztáv is megosztozott a nemességgel az egyházi birtokon, a hagyományos formákhoz ragaszkodó népnek lázongásait elnyomva. A püspöki szervezet átalakult formában itt is megmaradt, de a konzisztórium korlátozta önállóságát s a királytól is erős függésbe jutott.

 

Angliában a reformáció, első időszakában, hasonló az északi germán országokéhoz, elsősorban politikai tett, a király és a vezető rétegek a maguk uralmi szervezetét akarták erősíteni az egyház átszervezésével s egyúttal osztozkodtak a szekularizált egyházjavakon is. A parasztság jóideig határozott ellensége volt az újításnak. De egyúttal a királynak személyes ügye is volt a reformáció; VIII. Henrik, aki tanult ember volt, s szerette is ezt fitogtatni, előbb még maga is írt Luther tanai ellen, de amikor nejétől, Spanyol Katalintól, V. Károly nagynénjétől válni akart, részben fiúutód hiánya, részben heves szerelme miatt Boleyn Anna iránt és a pápa vonakodott házasságát felbontani, a papság konvokációját kényszerítette, hogy a pápától elszakadva, a királyt kiáltsa ki az anglikán egyház fejének. A parlament szupremácia-törvényt hozott és esküt kívánt rá minden paptól és hivatalnoktól (1533). Wolsey bíboros és Morus Tamás kancellár belebuktak ellenkezésükbe, helyettük Cranmer Tamás, az új canterbury érsek és Cromwell Tamás, az új kancellár, vitték keresztül az újítást. De a király elhatározását tulajdonképpen a parlamenti rétegek felzúdulása Wolsey ellen készítette elő. A bíboros, pápai legátusi hatalommal, V. Károly támogatását keresve, a klérust is az erős központosítás eszközévé akarta tenni és az egyházi felügyelet, az egyházi törvényszékek nyomasztóan beleavatkoztak a magánéletbe. Az abszolutisztikus központosítás nagy kísérlete volt az övé, a katolikus európai hatalmakkal szövetségben. A király válásának akadályozását is spanyol-pápai érdeknek tartotta a közvélemény. A társadalomból kiinduló angol reformáció csak később tört elő. Ezúttal még a dogmákat, ceremóniákat, a püspöki szervezetet megtartották, az eretnek-törvényeket szigorították, a világiakból és papokból alakult High Commission a magánélet legrejtettebb kérdéseibe is beavatkozott. A király brutális érzékiséggel és önzéssel, de tagadhatlan gyakorlati intelligenciával és vasakarattal vitte keresztül személyi és uralmi céljait, Anglia politikai és gazdasági érdekeit is szolgálva a hatalom erős központosításával. Megindul a kolostorok szekularizálása, először a kicsinyek százaié, aztán a nagyoké is, a nemesi hűbérurak és a király kezébe jutnak birtokaik. Az Angliára oly jellemző kolostori életnek, hatalomnak ezzel vége s a püspöki egyház valóban az állam szervezetévé lesz. Az alsóbb nép, különösen északon, felzúdul az újítás ellen, hatalmas paraszttömegek indultak London felé, a „kegy zarándoklatai”. Írországban is lázadás tört ki. A király elnyomta a mozgalmakat; de, miután volt felesége meghalt s így V. Károlytól nincs mit tartania, ismét katolikus irányba fordult, kegyetlen büntetéssel a papi házasság, a laikus kehely ellen. Boleyn Annát állítólagos hűtlensége miatt kivégeztette, másnap elvette Seymour Johannát, aki gyermekágyban halt meg. Következő neje a német cleve-i fejedelmi családból származó Anna volt; aztán, válásuk után, Howard Katalin, ismét a németes protestanizmus üldözésével. E királynő is vérpadon végezte életét. A következő, Parr Katalin, túlélte a királyt, okos nő volt, aki ismét a protestáns irányt hozta. Az ösztön, érdek és a metafizikai igazulás vágya torz együttesben jelentkezik Henrik tetteiben.

Seymour Johannától származó fia, VI. Edvárd (1547–53) kilencéves korában került a trónra s nagybátyja, Sommerset hercege, kormányzott helyette. A parasztság gazdasági és vallásos lázongásai az agrárviszonyok reformjára késztették a herceget, amiért a nagyurak, mint lázítót, megbuktatták és kivégeztették. Utóda a kormányzásban Warwick grófja, később Northumberland hercege, a mélyültebb protestantizmus híve, amihez az ifjú király is őszintén csatlakozott. Ez időben alakult ki tehát az igazi anglikán egyház, a közös liturgia és imakönyv (Common-prayerbook), amit Cranmer és menekült német teológusok szerkesztettek. Az oltáriszentséget nem fogadták el az Úr teste valóságos jelenlétének, az istentiszteletet egyszerűsítették s a püspöki egyházat közelebb hozták a prezsbiteri szervezethez. De azért a következő idők ingadozásai is jellemzik az angol társadalom többrétű összetételét: a mérvadó kapitalista földbirtokos réteg nem jó talaja a mély hitújításnak, csak a szekularizált egyházi javakat, amikben közvetlenül s közvetve kb. 40.000 család volt érdekelve, nem kívánná elveszteni. Az uralkodónak és az erősen racionális kormányzatnak érdeke az önálló mozgalmakat kizáró püspöki egyház, vagy a katolicizmus, a parlamenti kapitalista rétegek is általában a központi hatalomnak érdekszövetségesei. Egyelőre csak kialakulóban lévő rétegekből tolul fel a hajlam a kálvinista, prezsbiteri s még szélsőbb irányok felé. Ezért Edvárd után sikerült Máriának, Spanyol Katalin leányának, trónra kerülnie (1553–58). Ő a katolicizmushoz legközelebb álló püspöki egyházat állította vissza, sőt titokban megígérte a pápának a teljes csatlakozást is. Férjül, a parlament ellenére, V. Károly fiát, II. Fülöpöt választotta. De aztán a parlament is beleegyezett a pápa felsőségének elismerésébe, az egyházjavak szekularizációjának fenntartásával. Kegyetlen protestánsüldözés következett, máglyák lobogtak fel, az angol reformáció vezetőit kivégezték, köztük Cranmert is. „Véres Mária” lelkiismereti kérdésnek fogta fel a pápai jövedelmek visszaadását is, a Kúria egyre követelőbb lett, a parlament a pénzkérdésben csak zúgolódva engedett, egyre gyakoribbak voltak a fenyegető mozgalmak, amikor a királynőt egy járvány elragadta. Utóda Boleyn Anna leánya, Erzsébet lett (1558–1603) és nem VIII. Henrik nővérének unokája, a skót Stuart Mária, akit a katolikusok szerettek volna. Erzsébet koronázását még katolikus főpapok végezték és a pápa megfeddte, amiért nem várta be döntését születésének törvényes voltáról. Erzsébet nagyszerű érzékkel kerülte az éles ellentéteket, ráhagyta, hogy a parlament előtt vitatkozzon a katolikus és protestáns fél. Végül körülbelül helyreállott az Edvárd-féle anglikán egyház, bár a szövegekből kihagyták az erősen katolikus-ellenes részeket és a papok házasságát is csak feltételesen engedték meg. A templomból a képeket és szimbólumokat eltávolították, de a királynő kápolnájában ott volt a gyertya és feszület, ő szerette a szertartásokat. Lényeges az volt, hogy az uralkodó ismét kezébe vette az egyház kormányzatát, ha nem is vette fel az egyházfő címét. Erzsébet után a Stuart-uralkodók ismét hajlottak a katolicizmusra. Nem csupán személyi-családi hajlam ez, hanem a királyi hatalomnak és a vezető társadalomnak éles uralmi racionalizmusából következik, szemben az új középrétegeknek munkából, iparvállalkozásból feltörő racionalizmusával, a kálvini és szektárius hitújítással.

A kálvinizmushoz csatlakozott igen korán Skócia társadalma, uralkodóházával ellentétben. A nagynemesek, a törzsszerűségből, s nem a hűbérségből fejlődött társadalomalakulások fejei, majd az alsóbb rétegek is a prezsbiteri önkormányzat fanatikusai lettek. Szellemi vezetőjük Knox János (1505–72) Genf elszánt tanítványa. A Stuartok, örök küzdelemben a nagyokkal, a katolicizmushoz ragaszkodnak, V. Jakab özvegye, Guise Mária, francia csapatokkal s francia tudósokkal küzdött a mozgalom ellen. A század derekán borzalmas harcok dúlnak, mindkét részről a bosszúállás szellemében. 1557-ben alakul az első „covenant”, az újítók pártjának politikai-vallásos szövetkezése egy közös hitvallás alapján, kolostorok, városok rombolásával, pusztításával. Az özvegy királynő halála után leánya, Stuart Mária, a francia dauphin neje, vette át a kormányt, de amikor férje II. Ferenc néven francia király lett, Franciaországba távozott. A skót rendi gyűlés és parlament a helyzet ura lett és amikor Mária özvegyen maradt s hazatért (1560), alig tudta elérni, hogy megengedjék neki magának is a katolikus istentiszteletet udvari kápolnájában. De Stuart Mária mégis erőteljes katolikus politikát kísérelt meg, mint ahogyan ekkor már Európa-szerte megindult az ellenreformáció vallásos-politikai mozgalma.

 

Jellemző, s a társadalomfejlődésből következik, hogy a korszak politikai történetében a vallásos meggyőződés ritkán vált minden egyéb szempontot háttérbe szorító fanatizmussá. A kicsiny fejedelemségek, a városok, de a nagyhatalmak sem adták fel öncélú politikájukat a vallás ügye miatt, amit mintegy saját társadalmuk és államuk belső szervező elemének fogtak fel, aminek védelmére szövetkeztek ugyan az egyvallásúak, de szövetkeztek a különböző, egymással ellenséges hitet vallók is, ha érdekük úgy kívánta. Még a német fejedelmeket sem kötötte össze parancsoló módon a vallás, sem a protestánsokat a császár ellen, sem a katolikusokat a császár mellett. A két vezető európai katolikus nagyhatalom pedig, a francia és a spanyol, Luther felléptének idejétől az augsburgi vallásbékéig öt nagy háborút viselt egymással, főként az itáliai és burgundi birtokokért, amik az európai hegemóniát is jelentették volna. A pápák is családi és fejedelmi hatalmuk szempontjaiból irányították politikájukat. A török ellen egységes keresztény fellépés nem volt lehetséges, a francia király és a Habsburg-ellenes magyar protestantizmus egyaránt éltek a szultán segítségével. Anglia legfeljebb csak névlegesen csatlakozott az egyik vagy másik félhez, de többnyire saját életét élte, reformációjának változó folyása nem késztette bele az európai háborúkba.

Miután az első francia-spanyol háború (1521–26) I. Ferenc páviai fogságával, a spanyol túlsúlyt biztosító madridi békével végződött, VII. Kelemen pápa (a Mediciek családjából, 1523–34) e túlsúly ellen hozta létre a cognaci ligát, Franciaország, Velence, Firenze, Milánó szövetségét. A német lutheránus landsknechtek a császár mellett harcoltak a pápa ellen, s 1527-ben Róma kirablásánál (Sacco di Roma) együtt szerepeltek, a pápát gúnyolva, a kicsapongó hithű katolikus spanyol zsoldosokkal. Ezt a háborút (1527–29) főként az Andrea Doria-nak, Genua diktátorának vezetése alatt álló flotta átpártolása döntötte el a császár javára. A pápa, a Mediciek firenzei fejedelemségének biztosítása ellenében, megbékült Károllyal s egyesültek a reformáció ügyének elintézésére is és ez az egység vezetett az „augsburgi hitvallás” rideg elutasítására. A cambrai-i béke a franciára is enyhébb volt a madridinál, Burgund hercegségét visszaadta neki. Közben ugyanis Szolimán szultán Zápolyát, Ferdinánd vetélytársát a magyar trónon s a franciákat támogatva elfoglalta Budát és Bécs ellen vonult (1529). A német protestánsok is hadba szálltak a pogány ellen, Luther tüzes hadiprédikációt bocsátott ki; de Bécs derekas ellenállása elvonulásra késztette a szultánt. 1532-ben ismét Ferdinánd ellen vonul, a német protestánsok ezért egyeztek bele a nürnbergi vallásbékébe, amely a zsinathatározatig nyugvást parancsolt volna a reformáció terjedésének. Ismét nagy birodalmi sereg gyűlt egybe, de most Kőszeg hosszú ostroma hiusította meg a további török hódítást. VII. Kelemen most ismét a franciákhoz közeledett, beleegyezett a német protestánsokkal való szövetkezésbe is, mert a császár a zsinat sürgetésével a pápa feltétlen egyházi felsőségét fenyegette. V. Károly mégis merész tengeri hadjáratot kezdett a török ellen, átkelt Tuniszba, amelynek fejedelmét Chaireddin Barbarossa kalózfejedelem a szultán jóváhagyásával elűzte. Károly visszahelyezte a bennszülött fejedelmet, a partsávokat a maga birtokába vette s ezzel egyidőre megfékezte a pogány kalózok borzalmas vállalkozásait a Földközi-tenger partjain. De Ferenc király most már formális szövetségre lépett a szultánnal s megindította harmadik háborúját a Habsburgok ellen (1536–38). A török hajók Dél-Itália partjait pusztították, Magyarországon is foglalt a szultán, a francia seregek is sikerrel működtek. A török szövetség azonban mégiscsak kényelmetlenné tette I. Ferenc helyzetét Európában. III. Pál pápa (a Farnese-házból, 1534–40) közvetítésével létrejött tehát a nizzai spanyol-francia béke. De az 1542–44. években ismét háborúban állott egymással a két fél. A szultán közben török tartománnyá tette a hódított Magyarországot; s Károly második tengeri vállalkozása, Algirba, a pogány kalózok ellen, szerencsétlenül végződött, végtelen fáradalmak s veszélyek között jutott haza megfogyott flottájával. Ferenc ismét szövetkezett a törökkel, s német fejedelmekkel is. De kezdeti sikerei után a spanyol hadak mélyen Franciaországban állottak. A békét, Crépy-ben, mégis a francia nagyhatalmi állás elismerésével kötötték meg s a két uralkodó gyermekeinek házasságával akarták megpecsételni. Károly ezután a schmalkaldeni háborúban egyidőre ura lett ugyan Németországnak, de nagy ellenségének, I. Ferencnek halála (1547) oly Franciaországot hagyott hátra, amely gyenge utódok s nagy belső válságok idején sem válhatott a Habsburg-világhatalom áldozatává. 1552-ben I. Ferenc fia, II. Henrik, a német protestánsoknak, Szász Móricnak nyujtott segély ellenében megszállotta a három lotharingiai püspökséget, bár a Németbirodalom jogainak elismerésével. Károly az Innsbruckból való menekülés után megkísérelte e területek visszafoglalását, Metz ostromát, de sietve kellett elvonulnia. Németalföldre ment, szülőhazájába; bár még csak ötvenöt éves, már összetört agg, az anyjától örökölt kedélybetegségnek jeleivel. 1555-ben átadta Németalföld, 1556-ban Spanyolország kormányzatát fiának, Fülöpnek, ugyanez évben lemondott a német koronáról is, öccse Ferdinánd javára. Spanyolországba, San Juste kolostorba vonult vissza, mechanikai munkákkal s vallásos elmélkedéssel foglalkozva, bár élénken figyelte a politika ügyeit is, 1558-ban bekövetkezett haláláig.