MÁSODIK RÉSZ: A VALLÁSOS KÜZDELMEK KORA

ELSŐ FEJEZET: A KATOLIKUS ELLENREFORMÁCIÓ

A XVI. SZÁZAD derekáig a legtöbb ember még hitt abban, hogy a különböző vallásos felfogásokat valamiként majd ki lehet békíteni, egyesíteni egymással, a felekezetiség határai még egymásba mosódóak voltak. Ezután azonban már át kellett érteni, hogy a tiszta szellemiségen túl a társadalomélet alapjait megragadó átalakulások történtek, kiengesztelhetlen, a legreálisabb érdekekkel is kapcsolódó ellentétekkel. Mennyire más a szellemi mozgalomnak hatása az Alpoktól északra, mint Itáliában, ahol a legszélsőségesebb elméletek is csak áramlatok játékát okozták, vallásos megrendülések is csak szélsőséges, de múlékony világmegtagadást! A reformáció duzzad az intézménytermelő erőktől. Minden felsőség s az egész intellektualizmus a kultúrépítkezés kötelezettségének tartja vallásos állásfoglalását, elmélyülő törvényhozással, nagyarányú adminisztratív berendezésekkel. Kicsiny fejedelmek áttérésének szokott kísérője új egyetemnek alapítása, székhelyükön nyomdák állítása, a tudományos és a népi oktatás szervezése. A humanizmus elevenítő gondolatai itt válnak intézményesített módszerekké a pedagógiától kezdve egészen a közigazgatás munkájáig. Szilárdan kiépített kultúrtestek keletkeznek, megbontásukra nem elég már valamely új szellemi áramlat s egyéniségüket nem hajlandók feladni alkuszerű engedményekért. Az egységesítő béketervek helyett a vallások hosszú küzdelmének kell következnie a birtokállományért. A katolicizmus csak úgy számíthat méltó küzdőfélnek, ha maga is társadalmi és intellektuális forradalommá lesz, társadalmat szolgáló, intézményképző erővel.

A spanyol, az olasz valósággal civilizátori fölénnyel kezelte az eszeveszett északi világot, a hitvitázók engesztelhetetlenségét, a vallásnak, politikának, érdekeknek alaktalan gomolygását. V. Károly sem tudta egészen megérteni a „bolond telivér németeket”, pedig ő Németalföldön született s csak később lett spanyollá. Mint ahogyan a reneszánsz eszményiben gyönyörködő plátói filozófiája, majd természetbölcselete a fantázia rajongó romantikájába csapott át, úgy a déli vallásosság is. A vallás tanításai, szentségei, formái, a szentek boldog szerepe: a mennyei magasságoknak és az emberiségnek valóságos és csodálatos közvetítő intézményei. Délen is ismerték a vallásos életnek és az egyháznak hibáit, az északi események hatása magábaszállást hozott. De az eszményi iránt való odaadó lelkesedés a mély megújulás helyett inkább csak fanatikus feszítőerőt jelentett volna, hódításvágyat, majd bizonyára ernyedt mechanizálódást.

A spanyol-katolikus hatalmat főként I. Ferenc katolikus Franciaországa akadályozta meg, hosszú háborúkkal, abban, hogy erőszakkal fojtsa el a német hitújítás mozgalmait. És mégis éppen a francia társadalom csatlakozása az ellenreformációhoz mentette meg a már csaknem elveszettnek látszott Északot a katolicizmus számára. Hatalmasan egységesült adminisztratív társadalom, amely a régi vallásos-egyházi intézményességet nem bízhatta már a feltörő erők játékára, nem engedhette át-meg átszakítani végtelen kultúrszövedékét külön intézményességek által. Másrészt azonban, a spanyollal szemben idegenül, a rendiségen felnőtt intellektualizmus, a vallástól, egyháztól éppúgy megújulást, lelkiséget, kultúrmunkát, társadalmias igények kielégítését kívánja, akár a reformáció. Az ellenreformáció, a csupasz eszményiség helyett, itt lett a társadalomszervezetek forradalmává, a rendi intellektuális fejlődés kirobbanó mozgalmává; itt kapott létjogosultságot a kontinens rendi társadalmaiban, innen hatott vissza átalakítóan a déli katolicizmusra is. Az ellenreformáció tehát egyúttal az északi fejlődés nagyszerű hatása a délire is, talán a leghatalmasabb az antik időktől fogva. Elsöpri a reneszánsz érett, okszerű, élvező világát s új életanyaggal való vívódásra, barokk erőfeszítésre kényszeríti.

A katolicizmus megújulása egyik jelensége annak, hogy a társadalmak rendi változatosságait már széles, nagyarányú, egységesen szabályozott rétegek uralma váltotta fel, hosszú századok belső feldolgozása után. Ez az egységesülő intellektualizmus kívánja öntudatlanul is az adminisztratív abszolút állam beteljesülését is, a hatalmas szerkezet végleges kiépítését; e szerkezet azonban mélységre is, s nem csupán egységre dolgozik, mint a déli abszolút államokban. Nem más ez, mint az igazi, európai értelemben vett racionalizmus, amelynek a külső, következetes okszerűség helyett inkább a mélység az igazi dimenziója.

Általános jelenség ez, a protestáns társadalmak is az egységet hangsúlyozzák most már, a további bomlás ellen dolgoznak a reformáció első emberöltője után. Nincsenek már vallásújítások, csak építkezés a már megújított alapokon. Mindenütt többé-kevésbbé megállapodtak az intellektualizmus körvonalai, az egyéniség ismét szabályok közé szorul a vihar után. Ha kicsiny territoriumokon is, de az összefoglalás momentuma válik döntővé, az egységesítő szabályozásé, külsőleg az állami abszolutizmusban nyilatkozva. Az Okcidens északi és keleti határterületein ugyanígy, bár külsőségesebben, politikai érdekszervezetként. Csak egyes vidékeken nincs megállás, szinte állandó a forrongás, a kirobbanás: a kálvinizmus és a szekták terjedésének útvonalain, Hollandián át Angliába, végül Amerikába. Európa kráternyílása ez. E társadalmak állandó mozgásban törnek elő, különböző vallásos formák alatt, úgy, amint más és más intellektuális szervezkedés, gazdasági munkatechnika ragadja magához a vezetést. Ami a kontinens törzsén szakszerű feldolgozással halad, a régi formák között, azt ez az eruptív világ hajtja majd gyors forradalmosítás felé.

Lutherrel egyidőben Itáliában is jelentkeztek újító mozgalmak, a reformációhoz hasonló gondolatokkal, gyakorlati tevékenységgel, s mégis csekély társadalomképző erővel. Rómában az „Isteni szeretet oratóriuma” szintén a hit által való üdvözülés tanát vallotta, a lelkipásztorkodás, a prédikáció fontosságának kiemelésével. A kör több tagja később jelentős szerepet vitt a katolikus megújulásban, egyesek biborosokká is lettek, de egyelőre még idegen maradt egyesülésük az esztéta X. Leó reneszánsz-udvarában. Tanaik igen elterjedtek, irodalmuk támadt, s másutt is keletkeztek egyesülések reneszánsz módra, a nők jelentős részvételével. Néhol már a böjt, az ima, a misehallgatás jelentőségét is kétségbevonták a belsőséges hit érdemével szemben, sőt a papi rend külön megszentelt hivatását is. X. Leónak utóda, VI. Hadrián (1522–23), németalföldi ember, V. Károly egykori tanítója, megrendítő őszinteséggel vallotta be a nürnbergi gyűléshez küldött üzenetében, hogy „mi mindnyájan, prelátusok és papok, eltértünk az igazi úttól s már hosszú ideje nem akadt közöttünk aki jót cselekedett volna”. De az emelkedett szellem önmagában nem átalakító erő s a pápa még a Kúriában sem tudta megszüntetni a vallásosságnak rideg pénzügyi kezelését sem. Mint a korabeli világi kormányzatoknál az államjövedelmek, úgy itt is az egyházi jövedelem, búcsúk, diszpenzációk stb. előre el voltak adva, vagy vásárolt tisztviselői állások tulajdonában voltak, egész nagy tőkés és hivatalnoktársadalom telepedett reájuk, melyből legfeljebb nagyobb összegek voltak kiszoríthatók, a rendszer lerombolása szinte elképzelhetlen. Róma népe már akkor is felzúdult, ha a fényűző költekezést korlátozni akarta az udvar. Ha pedig oly engedményről volt szó, pl. zsinat összehivásról, amely a pápa fejedelmi abszolutizmusát korlátozta volna, rögtön nagyot estek a jövedelembérletek és a hivatalok árai.

A déli társadalmak szerzetesrendek alapításával is igyekeztek új erőt önteni a katolicizmusba. A theatinusok rendjének egyik alapítója (1524) Caraffa Péter, Theate érseke, aki már az oratoriánus mozgalomban is résztvett; később IV. Pál néven az első igazi reformpápa. A ferencesektől 1526-ban kivált a kapucinusok szigorú kolduló szerzete, az alsó nép között való működésre. Milánóban 1530-ban alakult a barnabiták szerzete, szegénygondozásra, betegápolásra. Ugyanezen időtájt alapította egy bresciai hölgy az orsolyiták női rendjét, főként leánynevelésre. Egy szegény portugál nemes, Juan de Dio, 1540-ben vetette meg az irgalmasok gyógyító rendjének alapjait, szerény kezdetekkel. Mind tevékeny, önfeláldozó, szegénységet és a pestis veszedelmeit vállaló társulás, hősi magatartásuk megrendítő példa a nép számára. Délen tehát épp abban kereste új erejét a vallásosság, amit az északi hitújítás leginkább gyűlölt és rombolt, a szerzetességben. Az északiak azonban nem eszményi rajongást akartak, hanem a földi lét tényeinek felemelését vallásos tudatosságra, metafizikai értelemre.

A jezsuita-rend is a déli vallásosság teremtménye. Alapítójának élete, belső fejlődése jellemző a déli és északi szellem különbségeire, de egyúttal megérteti azt is, hogy miért tudott ez a rend oly nagy szerepre jutni az Alpokon-túli társadalomban. Loyolai Szent Ignác (1491–1556) előkelő baszk nemescsalád fia, igazi spanyol katona. A francia háborúkban súlyosan megsebesült és hosszú betegsége szenvedéseit olvasással, elmélkedéssel könnyítette. A középkorból felburjánzó lovagregények mámorából szárnyalt fel a vallásos megdicsőülés gyönyöréig, Manréza domonkos kolostorában végtelen belső vívódások, vezeklések között a viziók önkívületéig. Itt érett meg meggyőződése, hogy Isten különös rendeltetést szánt neki. Úgy gondolta, a pogányság térítésének veszedelmeit kell vállalnia, Jeruzsálembe ment, de az ottani keresztény klérus bizalmatlanul fogadta az akkor még korszerűtlen misszionárius lovagot, sok szenvedés közt kellett hazatérnie. Otthon is gyanúval nézték lángoló buzgalmát, egyidőre az inkvizíció börtönébe is került és aztán többéves teológiai tanulmányokra kötelezték, mielőtt a térítésre engedélyt kapna. Fantasztikus lelkiállapotának tulajdonképpen párizsi egyetemi tanulmányai vetettek véget. S ez mintegy jelzi a jezsuita-rendnek és az egész ellenreformációnak átalakulását is az európai erőkifejtés céljaira. A spanyol vallásos romantika, amely csodákon és nem az élet valóságainak elfogadásán át akar közeledni Istenhez, itt a társadalom munkáját szolgáló vallásossággá alakult át. Volt valami megkapó az északi társadalom változatos, a paraszttól a királyig felépülő hatalmas intézményességében, ami a földi valóságban is sokkal mélyebb, örök, teremtő erőket sejtetett, mint a déli racionális társadalomszervezet. Szigorú, józan önfegyelmezés alá vetette magát Loyolai Ignác, a reális világ ismét feltűnt benne s ha elragadtatott lelkiállapota újra jelentkezett, már az ördög művének tartotta, aki el akarja téríteni feladataitól. Még mindig pogánytérítő akart lenni, erre szövetkezett párizsi társaival, köztük Xavéri Szent Ferenccel, a későbbi keletázsiai nagy misszionáriussal. De csak Itáliáig jutottak el, a török háború megállította őket. Most már felvették a papság szentségét is, az olasz városokban prédikáltak, szabályzatot dolgoztak ki, amihez 1540-ben sok nehézség után sikerült a pápa jóváhagyását megszerezniök. A „Jézus kompániája” katonás elnevezését választották, valóban a katonai szervezethez hasonló szabályokkal. Feltétlen engedelmesség a pápa iránt, valamint a rend generálisa s minden elöljáró iránt, az akarat és meggyőződés teljes alárendelésével. Hogy bűn-e valami, azt az Istenhez emelt tekintet dönti el; s ha ilyenkor átviláglik az emberen, hogy tette Isten nagyobb dicsőségére szolgál, úgy tétovázás nélkül cselekedjék. „A cél szentesíti az eszközt”: nem jezsuita jelszó, de a korszak hatalmas vallásos-szellemi válsága minden felekezetet közel hozott e felfogáshoz. A szülőhelytől, rokonságtól távol teljesíti a jezsuita szolgálatát, egy helyen többnyire különböző nemzetek fiai; gyökértelenül, tekintetét csak magas céljaira irányítva. A pápai kiváltságlevél kivette a rendet minden püspöki hatóság alól, csak generálisaik utasításai kötelezték őket, s ezzel mintegy önálló nemzetközi szervezetet alkottak az államok egyházain kívül.

Lényeges azonban az, hogy a jezsuita-rend, akár a protestáns lelkészség, a világi élet minden területén szerepet kért magának. Ki is küszöbölték az időtrabló vallásos gyakorlatokat, amelyek a tevékeny élettől elvonták volna őket. A pogánytérítő rajongásból hatalmas, évtizedes előkészültségen, tanuláson alapuló hivatás lett, a teológia, filozófia, a társadalmi és állami élet tudományosságig menő vizsgálata. Igazi magas intellektualizmus, mégpedig tervszerű, egyöntetű képzéssel a világ minden tájékán, amilyent a protestáns lelkészképzés alig tudott felmutatni. Úgy hitték, az egész emberi nem átalakítható, azonos gondolkodásra, lelkületre hozható az iskola által: „A nevelés a világ megújítása”. A XVI. század végén, hosszú tanulmányok és a gyakorlatban való kipróbálás után ők dolgozták ki a világi oktatásnak akkor legmodernebb rendszerét, egyöntetű tanmenetét, úgyhogy tanárok és tanulók egyaránt bárhol és bármikor beilleszkedhettek bármely intézetük munkájába. Az intellektuális hivatásrétegek egyre növekvő tömege számára döntő jelentőségű a képzettségnek ez az egyöntetűsége. Szenvedéllyel végezték művüket, a tanításért díjazást nem fogadtak el. Teljesen behódoltak az északi, pedagógiai humanizmusnak, s egyáltalán a világi élet, a társadalom szükségleteinek szolgálatába állították tanító rendszerüket, távol a teológiai egyoldalúságtól. Nagy gondjuk volt az eredmények nyilvános bemutatására, a közönség bámulatának felkeltésére. A katolikus országokban sokáig szinte monopolizálták a közép- és felsőfokú oktatást, protestáns szülők is szívesen adták hozzájuk gyermekeiket. A protestáns Bacon szerint nincs tökéletesebb iskolázás, mint az övék, ugyanez volt Bethlen Gábor véleménye is. A társadalom mérvadó rétegeit akarták elsősorban meghódítani, az elemi oktatással nem igen foglalkoztak. De a protestánsokkal versenyezve éltek a népnyelven való prédikáció és irodalom fegyvereivel s nem utolsó sorban a gyóntatószék igen elmélyülő lélektani eszközeivel. Szinte magasabbrendű lények mindenütt, még protestáns ellenfeleik feneketlen gyűlölete, sőt gyakran a katolikus klérus féltékenykedése is ezt bizonyítja. A fejedelmek, nagyurak környezetében gyakran a legmagasabb politikának is döntő tényezői. Érdekes, hogy végeredményképpen gyakran mennyire találkozik felfogásuk a szélső kálvinistákéval a gyakorlati politika terén: mindkét részről felmerül a népszuverénitásnak vallásosan megalapozott tana, az isteni parancsoknak ellenszegülő uralkodóval szembeállítva, a zsarnokölés jogosultságának hirdetésével. Bizonyos, hogy a jezsuita rendszer és szellem, a kálvinistáéhoz hasonlóan, egyik megelőző fejezete a modern racionalizmus kialakulásának, a fegyelmezett célratörő munka korszakának. Talán ezért áll mindenütt elsősorban ez a két küzdőfél élesen szemben egymással, jezsuiták a francia hugenottákkal, a németalföldi kálvinistákkal szemben, még Angliában is a jezsuiták tesznek vakmerő kísérleteket, külön e célra előkészítő tanfolyamokat állítván, a szélső kálvinista szektárius társadalom visszahódítására; viszont a rend eredeti hazájában, Spanyolországban, aránylag csekély a szerepük, maga a kormányzat sem kedvelte őket.

A XVI. sz. derekáig még természetes dolog, hogy a vallás és az egyházi rend ügye, minden részletében, közügy, a vallásviták fejedelmek és rendi gyűlések, városi tanácsok előtt folynak, azok döntése alatt. Protestánssá lett püspökök a maguk világi fejedelemségévé teszik egyházfejedelemségüket; katolikusnak maradt káptalanok néha protestáns főnemest választanak fejükké s néha ezek a pápától kérik megerősítésüket tisztségükben. Vagy egyházfejedelemségek protestánssá lett rendjei elismerik ugyan fejedelmüknek katolikus püspöküket, de nem tűrik, hogy papi ornátusban jelenjék meg közöttük. Minden egyben gomolyog még tehát, az egyház rendisége s a vallás tanai együttesen szerepelnek a világi kormányzatok gondjai között. Így volt ez a középkorvégi zsinatoknál is, amelyek inkább európai konferenciák, mint vallásos tanácskozások. A reformáció idejének német birodalmi gyűlései is időnkint csaknem ily zsinatok. V. Károly önálló egyeztető munkát folytatott. 1541-ben a regensburgi gyűlésen a hit főbb pontjaiban csaknem megegyezést is hozott létre, a még fennmaradó eltérésekben kölcsönös türelmet akartak határozni a felek között. Inkább Luther mély bizalmatlansága a pápasággal szemben, mint a pápa vonakodása hiúsította meg a megegyezést. I. Ferdinánd határozottan kívánta a laikus kehely használatának, a papi házasságnak megengedését s a böjtök enyhítését. II. Miksa meg egyenesen protestáns érzelmű volt s csak a spanyol trón öröklésének reménye tartotta vissza az áttéréstől. A francia katolikusok, a fanatikus Guise-család is, szintén a laikus kehely mellett voltak s egyúttal a zsinat felsősége mellett is az egyházi szervezetben, ami ténylegesen a világi felsőségek részvételét is jelentette volna a vallás dolgaiban is. A spanyolok a püspökségnek a pápasághoz hasonló isteni eredetét hirdették, ami szintén a helyi társadalmak befolyását hozhatta volna a vallás ügyeibe. Nem csoda, ha a pápák csak hosszú vonakodás után hívták össze a zsinatot, az 1542. évre, Tridentbe, amely azonban csak 1545-ben ült össze. Attól féltek, hogy máskülönben a császár hívja össze, a kereszténység világi feje. De ez a zsinat már nem Európa kongresszusa, már az egyházi hivatásszervezet elkülönülésének jegyében áll, akár például a francia kormányzatoktól gyakorta egybehívott szakértő notable-gyűlések, a régi rendi gyűlések helyett. De azért a világi hatalmak is képviseltették magukat. Az egyháziak javarésze is az itáliai és spanyol klérusból került ki, a hangadók a jezsuiták és a domonkosok voltak. A pápai legátus kizárólag magának követelte a javaslat jogát és a szavazatokat fej szerint s nem nemzetek szerint számlálta. A csaknem másfélévtizedre húzódó zsinatnak első időszaka nem is az egyház szerepének elmélyítésével, reformálásával foglalkozott, mint az északi mozgalom s maga a császár is kívánta, hanem a dogmák leszögezésével. Loyolai Ignác utasította híveit, hogy a reformáció felfogásának tapodtat se engedjenek. A katolicizmus az eszményinek, a csodálatosnak vallása maradt. A hierarchia isteni rendeltetése, minden tradíciónak, amit az egyház felhalmozott, érvényessége, a szentségek isteni kegyelmet tartalmazó ereje: mindez üdvközvetítő intézménnyé avatta továbbra is az egyházat s a vallást „égi tanná”, mint a jezsuiták hirdették. Mindent megerősítettek tehát, amit a reformáció el akart törölni. De azért mégis nagy a hatása az északi mozgalomnak, jeles olasz főpapok is elmélyültek problémáiba, mint pl. Contarini bíboros, aki németországi küldetéseiben átértette azok korszerű értelmét és aki még mindig hajlott volna a megegyezésre, ha a pápától tilalom nem érkezett volna. Lelkiismeretes és tudós munka folyt, gyakran izzó szenvedéllyel, az üdvözülés tanának megállapítása körül csaknem tettlegességre került a dolog a gyűlésen. Az igazulás, a zsinat fogalmazása szerint, Krisztus érdemei által történik, a hit azonban csak kapuja az üdv útjának, tevékeny vallásosság, jótettek vezetnek a túlvilági boldogságra. Logikus megoldás, de mégis eltérő a protestánstól, amely a hitet az egész belső életet átható lelki állapotnak fogja fel, a jó élet természetesen folyik belőle, nincs szükség a jótetteknek mérlegére, ami külsőleges vallásosságra, üdv-alkura vezethet.

Azonban V. Károly, s spanyol püspökei is, az egyházi szervezet reformját is követelték, a schmalkaldeni háborúban győztesen igen nagy eréllyel, a pápa ezért Bolognába, olasz földre helyezte át a zsinatot. A császár nem ismerte el ezt, püspökei távol is maradtak. A császár szerint a pápa a vallás ügyét feláldozza abszolút hatalmi céljainak, a pápa szerint a császár a vallás ürügyével előbb a német rendiséget akarja legyőzni, hogy azután a pápaságot igázza le. Időnkint szinte gyűlölködő bizalmatlansággal nézett egymásra a katolikus világ két feje. 1551-ben végre mégis Tridentbe tette át a pápa a zsinatot, amelyen egyes protestáns fejedelmek követei is megjelentek, azzal a feltétellel, hogy a dogmákról is újra kezdik a tárgyalást. De Szász Móricnak és szövetségeseinek támadása, V. Károly menekülése Innsbruckból szétugrasztotta a zsinatot. Csak 1562-ben nyitották meg újra, főként a franciák sürgetésére. Ekkor már Franciaországban is fegyverben állott a katolicizmus, az ellenreformáció társadalmi mozgalommá lett, a protestánsokkal való békülésről többé szó sem lehetett. S a zsinat új időszaka valóban az építő munka jegyében állott, a papság vallásos fegyelmének, lelkészkedő és kulturális szerepének megerősítésén dolgozott. A főpapokat is kötelezte a székhelyükön való tartózkodásra s ami talán a legfontosabb, papképző szemináriumok felállítására. Az uralkodók külön diplomáciai tárgyalásokkal egyeztek meg a pápával, a zsinati elvről lemondván, az állam jogainak biztosítása ellenében. Az állami abszolutizmus haladásával győzött a pápai is, bár a püspökség egyenlő isteni eredetének tanát nem tagadták meg, homályos fogalmazásba burkolták, másrészt pedig a püspökök egyházi joghatóságát mégis kitágították. A hit ügyeiben csalhatatlan pápaságnak tana csak a XIX. sz.-ban lett dogmává.

A zsinatot 1563-ban fejezték be, még utolsó időszakában is magasra lángoltak a szenvedélyek, az utcákon vér is folyt, minden jó lélek kétségbeesésének hónapjai teltek el, – végül azonban általános a meghatódás, egy nagy mű bevégzésének érzése. Megváltozott eddigre az olasz világ képe is, megáé a Kúriáé is, egy emberöltő alatt. VII. Kelemen (1523–34), a Medici pápa, még teljesen a politika embere. Az ő idejében dúlták fel Rómát a császárnak vezér és zsold nélkül maradt hadai. I. Ferenc francia királlyal, közvetve tehát a német protestánsokkal állott érdekközösségben. A reformáció az ő idején vált legitim ténnyé, a birodalmi gyűlés határozatai folytán s Anglia elszakadása is ekkor történt meg. Utóda III. Pál (1534–1549), a zsinat összehívója, még nem kezdeményező, de szabad utat engedett a reformpártnak és az itáliai világ nagy meglepetésére érdem szerint s nem a római nagycsaládok politikai ellensúlyozására választotta ki bíborosait. Köztük volt Contarini is, aki nem is ismerte a pápát s el sem akarta hinni kinevezése hírét. Reformtervezetek készültek, bizottságok alakultak, a hibák kíméletlen feltárásával, a diszpenzáció-árusítás megszüntetésével. De az első igazi reformpápa IV. Pál volt (1555–1559), a theatinusok egyik alapítója. A zsinat a hit dogmatikus egységét már megállapította és a pápa irtó munkát kezdhetett, az inkvizíció intézményét felújította, bíborosokkal az élén, börtön-, vagyonkobzás- és halálbüntetés jogával. Az ő alkotása az index intézménye is, a káros könyvek átok alá fogása. Pár év alatt végzett is az itáliai eretnekáramlatokkal, a világi hatóságok mind kezére jártak. Velencében például két bárkányi makacs hitújítót süllyesztettek a tengerbe. Helyreállította a templomok fegyelmét, az oda nem illő képek, a vásári alamizsnaszedés kitiltásával. A bíborosokat is ő tette újra papokká, prédikációra kötelezte őket, börtönbe küldte az ellenszegülőket. Az itáliai államművészet éles módszerei ezek, mint pl. a panaszszekrények is, titkos feljelentések számára. De emberemlékezet óta az első pápa, aki élete végén szakított a nepotizmussal, amelyet előbb ő is nagyra növelt, de csak azért, mert egyedül rokonságában mert megbízni kemény kormányzata. Már újra erkölcsi tekintély a világon a pápa. Alba herceg, aki spanyol hadakkal Rómát ostrom alá fogta, a pápával való találkozásakor hódolattal csókolta meg lábát és kért tőle abszolúciót. IV. Pius (1559–1565), a Medici-családból, a Tridentinum befejezője, már sokkal többet látott a katolikus megújulásban, mint a pápa egyházi parancsuralmának helyreállítását. Ő az első pápa, aki a hierarchiának fejedelemellenes irányzatát tudatosan megszüntette és mindenütt az államgondolathoz való alkalmazkodásra vezette. Okos, tudós, tervszerű munkával dolgozott a reformokon. Egyik rokona, Borromeo Károly, Milánó érseke, az új főpap típusának szent, önfeláldozó és munkás mintaképe.

V. Pius (1565–72) szigorú szerzetesi élete nagy hatással volt kora uralkodóira, különösen II. Fülöpre. Megszüntette az egyházállam miliciáját, sőt seregét csupán párszáz svájci zsoldosra korlátozta, s újra nagy keresztény célokra irányította nemzetközi szerepét, hatalmas pénzáldozatokkal, főként törökellenes szövetségek létesítésére. A pápák eddig tűrték a török hatalmát a Földközi-tengeren a spanyol birodalom ellen, amely már Itália jórészét is magába kebelezte, most Málta sikeres védelme (1565) és a lepantói tengeri győzelem (1571) a török fölött főként a Szentszék politikai érdeme. XIII. Gergely (1572–85) folytatta ezt az univerzális politikát; az ő nevéhez fűződik a naptárjavítás is (1582), ami egyik jele annak, hogy a pápaság általános intellektuális szerepe Európában még nem mult el. A Gergely-naptárt elfogadta az egész nyugati kereszténység, lassanként a protestáns társadalmak is, míg a görög-keletiek máig is a régi időszámítást követik. V. Sixtus (1585–90) nagy pénzügyi tehetsége akkoriban fantasztikusnak tetsző összegeket gyüjtött össze az Angyalvárban, szigorúan egyházi, pogány- és eretnekellenes célokra rendelve. Már semmi érzéke az antik iránt. Róma utcáit átépíttette, tekintet nélkül az antik emlékekre. A Kúria reneszánsz korszaka végleg lezáródott. VIII. Kelemen (1592–1605) és V. Pál (1605–21) idején az ellenreformáció világsikerei, Franciaország katolicizmusának végleges megszilárdulása, az osztrák Habsburgok, a lengyel királyok kíméletlenül tevékeny csatlakozása ismét a végső diadal reményét ébreszti fel az egyházban. Ismét uralkodóvá lett a tan, hogy az alattvalók engedelmessége uralkodójukkal szemben annak katolikus hithűségétől függ. Bellarmin Róbert (1542–1621) jezsuita bíbornok dolgozta ki ez elmélet rendszerét: a világi hatalom a test, az egyházi a lélek; a pápa Istentől rendelt felvigyázó az országok fölött, teljes, csalhatatlan egyházi hatalommal. A vallás ügyeiben joga van beavatkozni az államok kormányzatába, kényszeríthet, az uralkodó ellenére is. A királyi hatalom is isteni eredetű ugyan, de tulajdonképpen a népből kiindulva, a népen át fogadja Isten rendelését az uralkodó és a nép vissza is veheti tőle hatalmát. A pápai abszolutizmus és a népszuverénitás ugyanegy tanban foglal helyet tehát, – s különösen a jezsuiták ez alapon jutottak el egészen a zsarnokölés jogosultságának tételéig. A hangsúly azonban most már a hithűségen van, s nem általában az egyházi rendnek vagy a pápák világi fejedelemségének érdekein.

A katolikus vallás ereje továbbra is a földöntúlival való összeköttetésnek szinte érzékelhető valósága, a szentségek kísérik végig az élet és halál minden nagy pillanatát. A szemléletessel, a fantáziára dolgozik az egyház. Most már azonban megrendítő erővel, tudással, felkészültséggel. A plébániák rendszeres, időszaki felülvizsgálatának jegyzőkönyvei valósággal demografiai leírásokká fejlődtek ki, a nép vallásos, erkölcsi, nemzetiségi, kulturális életének összefoglaló dokumentumaivá, amilyeneket egy-két emberöltővel előbb elképzelni sem lehetett. A kései reneszánsz racionális és eszményi tökéletességét szinte brutálisan töri át a mélységekből felhozott új életanyag. Az új katolicizmus a reneszánszból nőtt ki, okszerű abszolutisztikus, összefoglaló szervezettel, eszményi tekintettel. A művészetet teljes mértékben szolgálatába állítja, a szent varázsnak növelésére, a földöntúlinak érzékeltetésére. De ez a művészet már nem a reneszánsz tökéletesség, már borzalmas realitásokat, a szenvedésnek, vívódásnak, megdicsőülésnek megrázó mozgalmait mutatja s ezzel az egyház hatalmát a földi élet mélységei fölött. Az egyházi zenében „mintha a természetnek támadna muzsikája, az elemek szólalnának meg, a teljes élet hangjai adnák oda magukat, hatalmas harmóniában, a földöntúlinak imádására; a földi dolgok mindenségérzetét keltik fel s emelik a lelket vallásos elragadtatásra”. Szabad zsenialitás helyett az élet új átfogása, akár erőszakolt tudatossággal is; küszködő, terjengős, morális-didaktikus gondolkodás, amely érzi az emberi dolgok kifejezhetlen mélységeit.

A barokk-korszak az ellenreformáció korszaka, nem csupán a művészet fejlődésének egyik fejezete, hanem általában az európai kultúrtechnika fejlődéséé. A reneszánsz-kifejezőképesség elevenségét az írásos fogalmazásban is az erőszakos, dagályos, halmozó, bonyolódott stílus váltja fel, homályos marad inkább, de jelezni akarja minden kicsiny dolognak végtelen tartalmasságát. A társaséletben a fínom formák fátyolát nehéz szertartásosság váltja fel. A szellemi, tudományos életben is inkább az anyaggyüjtés munkája folyik, nem merészkednek törvényszerűségek gyors meglátására, ami megtagadná a vizsgált jelenségnek életteljességét. S mégis van a korszaknak valami hatalmas tendenciája: az élet vívódásai, az anyaggyüjtés már nem keltik az emberben a tehetetlenség érzését, hanem nagyszerű bizalmat a feldolgozás egykori lehetőségében.

Az egyén önmaga képtelen erre, a közösség szerves munkájában rejlik az erő. Luther, Kálvin a lelkület és értelem robusztus emberei, többet, egészebbet hoztak, mint a reneszánsz nagy egyéniségei, – de ők sem bomlasztó szabadságot akartak, hanem egységes, biztos alapokat, módszereket nagy kérdések megközelítésére. A megújult katolicizmus még erősebben hangsúlyozta ez egységet. Az erők mozgalma, – s fegyelmezett egységbefoglalásuk, a társadalom szolgálatára kényszerítésük: e barokk-korszakhoz tartozik minden vallásfelekezet. A vallásszakadás ellenére a nyugati kereszténység egységes kultúrkör maradt, a haladás nagy ösztöne, sejtelme rejlik munkájában.

És a reformáció-ellenreformáció kora mégis: az európai társadalom el-egyháziatlanodásának kora. A világi intellektualizmus nagy rohama, hogy a társadalomélet bennső szervezését végleg kivegye a papság kezéből. Az élet túlvilági vonatkozásaival maga foglalkozik, mohó vággyal, a reformáció eleinte nem is akart külön papi rendet, aztán pedig csak a theológia és a lelkipásztorkodás szakszerű hivatásrétegévé teszi. A katolicizmusban is most alakul ki a mai értelemben vett papság; a pápák szerepének fokozatos átalakulása, a Tridentinum lefolyása is azt mutatja, hogy az egyház mindinkább elvont hivatásszervezetté alakul át. A következő századokban is emberöltőről-emberöltőre kifejezettebb ez a folyamat. A vallás kérdésének szenvedélyes fellángolása, a vakbuzgóság, a vallásháborúk: mind az önállósodott intellektualizmus térhódításai. Sem a nagylelkű adományok sokasága, sem az államnak gondoskodása a papságról nem akar már olyan egyházi rendet, amelynek szervezete bennső összefüggésben működnék az egész társadalomszervezettel. Lassú ez a racionális elkülönülés, sohasem ér el az antik papságnak tisztán áldozat-bemutató szerepéig, a modern papság is mély kultúrfeladatokkal dolgozik; de a világi intellektualizmus mindinkább csak a saját törvényei szerint vezeti az európai társadalom fejlődését.