HARMADIK FEJEZET: NÉMETALFÖLD SZABADSÁGHARCA. ANGLIAI ERZSÉBET

A spanyolnak igazi vallásos ellenfele a németalföldi kálvinizmus volt. A nagy francia kultúrtest állott útjában hódításának, de mégis csodálatos és csak a társadalomszervezet különbségeivel magyarázható, hogy a spanyol hatalom és szellem, amely Itália nagyszerű városait, államait oly ellenállhatlanul s tartósan uralma alá tudta hajtani, mily keservesen bajlódott egy félszázadon át a szakadozott szervezetű németalföldi társadalommal, míg végre Hollandia önállósodott s gazdasági világhatalommá nőtt fel, s a spanyol csak a déli, épp az ellenséges Franciaországgal szomszédos területeket tudta megtartani, amelynek társadalma alkalmasabb a központi igazgatásra s egyúttal nagyjából katolikus is maradt.

A németalföldi társadalmat az erők szabadabb érvényesülése jellemzi, de nem az egyéneké, hanem a szokásszerűen alakult képleteké; a vezetésre hivatottak felelősségteljes kultúrmunkája szerint igazodott a vallás. A kálvinizmus felelt meg e szervezetnek leginkább; mintegy eltörölte az egyházat, vagyis a világi intézményességet avatta egyházzá. A vallás és a földi lét súlyos együttesben tör érvényesülésre a szervezet minden részecskéjében, ami mind teljes életegész maradt. Munkás szerzésvágy, benső társadalomvezetés, kemény vallásos meggyőződés elválaszthatlanul együtt járnak.

Az elvont eszményi vallásosság, az egyháznak üdvöt közvetítő szentsége gyűlöletessé válik e társadalom előtt, amely a vezetők és a képletek sokaságának együttes nagyvállalkozása. Tagadhatlan, hogy II. Fülöp s helytartói is, sok gondot, figyelmet, engedékenységet is mutattak a társadalom különleges alakulásával szemben, mégsem tudtak letenni a mechanisztikus módszerek alkalmazásáról, amely a spanyol társadalom szervezetének annyira megfelelt. Itt azonban tulajdonképpen nem volt semmi racionális politikai szervezet, amit központilag lehetett volna megragadni és irányítani. Változatos történeti egységek egymásmellettisége, amiből az egyszerű logikus elképzelés számára rejtett, vagy semmibe sem vett életelemek törnek kifejezésre, érvényesülésre. A vallás kérdésében tulajdonképpen nem volt egészen jogtalan a spanyol uralom katolikus irányzata. Az alsó nép túlnyomó többsége sokáig katolikus maradt, maguk a vezérek is csak idővel állottak határozottan a kálvinizmus mellé – és egyáltalán, a spanyol király minden tartománynak külön-külön is fejedelme, már pedig a protestantizmus is a területi elv alapjaira helyezkedett. Itt azonban – s ez a vallásmozgalmak rendi forradalmainak lényege – a rendiség alsóbb, mélyebb szervei is önállósodtak, intellektualizálódtak, a szokásszerű igényeket tudatosították. Főként a városi polgárság egyesíti kezén a rendi és az intellektuális szerepet, s ez együttes szerep nem mondhat le arról, hogy a maga meggyőződése szerint alakítsa az alsó s a vidéki társadalmat is. Ha II. Fülöp 1560-ban a katolikus érsekségek s püspökségek számát önhatalmúlag növelte, úgy a társadalomrendbe avatkozott mélyen bele, aminek csak egyik külső, politikai következménye az, hogy a rendi gyűléseken ez intézkedéssel a klérus jutott túlsúlyra. Az inkvizíció felállításának kísérlete még inkább elevenbe vágott. A spanyol adóztatás bevezetése lehetetlen elképzelés itt, ahol szinte senkinek sincs teljesen elkülönült gazdasági léte s munkája, csaknem mondhatni, nincs teljesen elkülönített jövedelme sem, minden beleágyazódik a rendi vezetés, az intellektuális szervezés, a céhszerű közösség, személyies kötelezettség egészébe, az egyes adásvételeket, üzleti eredményeket megragadni igazságtalanság nélkül alig lehet.

Fülöp angol Mária halála (1558) és a château-cambrésis-i béke után (1559) végleg eltávozott Németalföldről. Spanyol sereget hagyott itt, ahol minden tartomány és város külön védelmi egység volt s ahol minden gazdasági expanzió a legszorosabb együttesben állott a vállalkozó társadalomképlet fegyveres erejével. A spanyol hadvezérek keserűen tapasztalták később, hogy mit jelent a társadalomnak ez az életteljes tagozódása, amellyel szemben döntő győzelmet sohasem lehet aratni, amelynek minden részét külön kell sebezni, s akkor is a békés munkától, a szervező intellektualizmustól, az üzleti vállalkozástól egészen a fegyverekig szívósnak maradt közösségek állanak talpra újra. A világtól megcsodált büszke és elegáns spanyol seregeket ez a társadalom állóharcra szorította, apró földdarabkákért való küzdelemre. A németalföldiek is zsoldosokkal harcoltak, de valósággal mesterségbeli munkájukat adták bele a küzdelembe, a vidék és a város társadalmának munkaszervezetét mozgósítva, föld és víz felhasználásával, igazi technikai hadviseléssel.

Fülöp féltestvérét, Pármai Margitot hagyta Németalföldön helytartónak, V. Károly törvénytelen leányát, akit egy Farnese vett feleségül. Tulajdonképpen a németalföldi nagyokból alakított államtanácsnak kellett volna mellette kormányoznia, de ez az államtanács, mint minden rendiségben, meghatározhatlan testület, inkább a mérvadó urak időnként való megkérdezését jelentette országos ügyekben. Egyébként többnyire királyhűségben nevelkedett emberek, mint pl. Orániai Vilmos, a német Nassau-fejedelmi házból, családja, amelynek németalföldi birtokait örökölte, egyes nyugatnémet birtokokkal együtt; a kicsiny délfrancia Orange-hercegség birtokától vette nevét. Tehát német birodalmi fejedelem, s egyúttal spanyol vazallus. Szülei protestánsok, de ő, V. Károly apródja, a brüsszeli udvarban katolikussá nevelkedett. Második feleségül azonban a protestáns Szász Móric leányát vette el. II. Fülöp seregében vezérkedett a franciák ellen és Holland, Seeland s Utrecht helytartójává választották. Spanyol szolgálatban tüntette ki magát Egmont grófja is, Flandria és Artois helytartója, aki a pfalzi fejedelmi házzal volt rokonságban. Hoorn grófja spanyol admirális volt. Az államtanácson kívül hivatalnok-bizalmasokból alakult titkos tanács is működött. Az ügyek valóságos intézőjévé azonban a király Granvella arrasi püspököt majd érseket s bíborost tette; tulajdonképpen az ő és a titkos tanács ellenében, a félreszorított nagyok rendi ellenzékiségével kezdődött a németalföldi mozgalom. II. Fülöpnek 1560-ban vissza kellett vonnia a spanyol csapatokat, a rendi gyűlések egyébként nem voltak hajlandók adómegajánlásra. Az új püspökségek ügyében csak annyiban engedett, hogy lemondott a régi apátságoknak azokba való bekebelezéséről, ami a rendi gyűléseken való helyüket s szavazatukat is az egyes püspökök személyére ruházta volna. A hierarchia így is erősödött, Granvella kezében a központosítás eszköze – bár ő egyébként sok tekintetben a rendiséghez való alkalmazkodást tanácsolta. Ez a kérdés vezette át vallásos térre a mozgalmat. A vezető főurak még katolikusok, de érzik a rendi önállóság és a valláskérdés egész összefüggését, ők akadályozták meg azt is, hogy Németalföldről a Guiseknek Franciaországba segítőcsapatokat küldjön a király. Ellenkezésük, tüntető távolmaradásuk a helytartói udvartól baljós izgalmat okozott a tartományokban; 1564-ben Fülöp visszahívta Granvellát, részben azért is, mert Pármai Margittal is ellentétbe került.

A hitújítást már V. Károly is üldözte, számos kivégzéssel is, de egyelőre inkább csak a szélsőséges szekták ellen fordult kíméletlenül. Az 1560-as években a lutherizmust erőteljes kálvinista terjeszkedés szorította ki, főként a városokban; titkon már zsinatokra is összegyűltek. Az új püspökségek felállítása az inkvizíció szigorítását is szolgálta, bár egészen spanyol módra sosem merték azt megszervezni, a katolikusok is sérelmet láttak benne. A szélesebb nemesi rétegek is felzúdultak és amikor húsz előkelő nemes, köztük Orániai Vilmos fivére, Nassaui Lajos is, megszerkesztette az ú. n. „bredai kompromisszumot”, elsősorban az inkvizíció ellen való szövetkezést, mindkét felekezetből többezren csatlakoztak hozzá. Most már Orániai és a többi nagyok húzódtak a fellépéstől, a mozgalom mind demokratikusabb lett; 1566-ban peticiót szerkesztettek, általános rendi gyűlést követelve s átadására a kisnemesség százai vonultak fel Pármai Margit elé – állítólag az ő kíséretéből nevezte volna valaki a felvonulókat „gueux”-nek, koldusoknak, s erről nevezték el magukat a lázadók gueuse-öknek. A megijedt hercegnő Madridtól engedményeket sürgetett s Fülöp kénytelen is volt egyelőre szüneteltetni az inkvizíciót – a kor furcsa szokása szerint titkon nótáriusi oklevélbe foglaltatva tiltakozását saját kierőszakolt engedménye ellen. Németalföldön azonban most már féktelenül törtek elő a szenvedélyek, az inkvizíció emigránsai is visszaözönlöttek, 1566 nyarán a katolikus templomok, a képek általános rombolása, majd a csőcselék tömegdühének kitörései következtek. Pármai Margit ideiglenesen, s helyileg korlátozva, kénytelen volt szabad vallásgyakorlatot engedélyezni. A társadalmi felfordulássá vált mozgalom visszariasztotta a katolikus lakosságot és a főnemesség jórészét, Pármai Margit hadat gyüjtött, spanyol segítséget is kapott és rövidesen sikerült letörnie a lázadó városok ellenállását. Egmont is résztvett a felkelés elnyomásában, Orániai Vilmos kész lett volna a kormányzattal szemben erélyesebben fellépni, Egmont azonban ellenezte. Erre Vilmos németországi birtokaira távozott. Ekkor már erősen hajlott a lutherizmusra, a német fejedelmekkel összeköttetést keresve, de azok irtóztak a kálvinista forradalmároktól. II. Fülöp most Pármai Margit helyére Alba herceget, régi kipróbált hadvezérét és igazi spanyol katolikust, küldte spanyol-olasz sereggel Németalföldre. Érkeztekor 1567-ben, királya utasítása szerint, mindjárt elfogatta Egmontot és Hoornt, vértörvényszékeket állított, amelyek felségsértés és eretnekség miatt állítólag ezreket végeztettek ki – bár ma már az áldozatok számának megközelítő meghatározása is sikertelennek bizonyult. Citadellák építése a városokban, katonai terhek és garázdálkodások, vagyonelkobzások nyomták a népet. Orániai Vilmos – akinek legidősebb fiát Madridba vitték katolikus nevelésre – ekkor kísérelte meg először a fegyveres betörést, ami mintegy nyolcvan év spanyol-németalföldi háborúját indította meg, – de vereséget szenvedett. Alba erre, elrettentő példának, Brüsszel piacán kivégeztette Egmontot és Hoornt (1568), az utóbbinak testvérét pedig Spanyolországban, börtönben ölték meg. Alba megkísérelte a spanyol adózás átültetését is, minden forgó vagyonra, adásvételre. Általános rendi gyűlést hívott össze, amely nem mert nyiltan ellenkezni, de a tartományi rendek csöndes ellenállása miatt kevés sikerrel folyt az adók behajtása s a kereskedők is bezárták boltjaikat.

Közben lappangva terjedt a gueuse-ök fegyveres ellenállása, az üldözések, katonai zaklatások, adók elől bujdosók tömegei táplálták. A francia hugenotta-küzdelmek mindig nagy hatással voltak a németalföldi mozgalmakra, tengeren és szárazon sok együttes találkozással; s mikor 1570-ben Coligny szinte uralkodó szerepre jutott a király mellett, úgy látszott, francia segítséget fog hozni a németalföldieknek. A bujdosók jórésze tengeri kalózkodásra, spanyol hajók fosztogatására adta magát; Orániai Vilmos, aki váltakozó sikerrel harcolt, mint német fejedelem, kiváltságlevelekkel legitimálta vállalkozásaikat, az angol királynő is segítette kéz alatt őket. 1572-ben már hatalmukba ejtették a „tengeri gueuse”-ök Brielle kikötővárosát is, más városokból meg elűzték a spanyol őrséget. Az északi tartományok, Holland és Seeland vezetésével, nyilt lázadásba törtek ki, Orániait választván helytartóul, bár még mindig a királyhűség jelszava alatt. Az 1572. évi dortrechti rendi gyűlés az északi tartományok későbbi önálló állami létének, Hollandia néven, első kezdetleges megnyilvánulása. S már ekkor mutatkozott a déli tartományokkal való ellentét, Orániai – aki ekkor már a kálvinizmushoz állott, hogy tartományaihoz alkalmazkodjék – hiába igyekezett e földön összeköttetést tartani a francia hugenottákkal, a lakosság meggyűlölte seregeit. A déli tartományok társadalomszervezete inkább a franciával volt rokon, erősebb adminisztratív intézményesség dolgozta már fel az önálló rendi tagozódásokat, a katolicizmus számára tehát alkalmasabb a talaj s bizonyos feltételekkel inkább elviselték a spanyol igazgatást is. A franciákba vetett reményt meghiusította a Bertalan-éjszaka; Alba Orániait kiverte a déli részekről, s aztán az északi városok ellen fordult, hosszú ostromokkal, kegyetlen bosszúállással. De a vizek városaival nehezen boldogult; Alkmaar ostrománál, 1573-ban, a felkelők a tengeri gátak átszakításával visszavonulásra kényszerítették Alba seregét, ugyanakkor a tengeren is győzelmet aratván a spanyol flottán. A spanyol udvarnál már rég elhatározták Alba visszahívását, a háború lassú sikerei, a rengeteg kiadás, az adók csődje miatt s most (1573) valóban leváltották őt. Félelmetes, hatalmas történeti alakja, amit a királyhűségnek, a társadalmi rendnek, a nagy katolikus egységnek, s végül a török kiszorításának ideái fűtöttek, nem tudott úrrá lenni az Északnak még katolikus érzelmű kicsiny társadalmain sem.

Az új spanyol helytartó, Requesens, Milánó eddigi kormányzója, inkább diplomata, mint katona. II. Fülöpöt rávette a vértörvényszékek beszüntetésére, az új adók egyrészének visszavonására. Orániai seregén ugyan nagy győzelmet aratott a spanyol, városokat hódított el tőle, de Leyden hosszú, sikertelen ostroma, a tengeri gátaknak újból való átszakítása ismét visszavonulásra késztette. Leyden ezután, egyetem alapításával, európai hírű központja lett a protestáns kultúrának. Az északi tartományok 1574-ben, a dortrechti zsinaton, teljesen azonosították politikai és vallásos küzdelmüket, a kálvinizmust államvallássá tették, a többi felekezetet eltiltották a nyilvános vallásgyakorlattól, csak lelkiismereti szabadságot engedélyezve – Orániai ellenére, akit egész életfolyása a türelem politikája felé hajtott volna s aki már a déli tartományokkal való egyesülés reményében sem helyeselte a határozatot, amely már Holland tartománynak, városi, nagyvállalkozó polgárságának túlsúlyát jelentette az északiak szövetségében. Holland és Seeland most már nyiltan kimondták elszakadásukat is a spanyol dinasztiától és angol vagy francia védelem alá helyezkedést terveztek.

Requesens, gondoktól megtörten, 1576-ban meghalt, a fizetetlen spanyol csapatok a népet sanyargatták, úgy hogy megfékezésükre az államtanácsnak a rendeket és polgárokat kellett fegyveres erő állítására felszólítania. Többnapos fosztogatással, gyujtogatással ekkor tette tönkre „a spanyol furia” Antwerpent is, addig a világ üzleti központját, aminek életét azonban a holland tengeri zárlat már évek óta megbénította. A déli tartományokat sikerült Orániainak átmenetileg ismét egyesíteni az északiakkal; 1576-ban aláírták a „genti pacifikációt”, amely a vallásügy és a belső szervezet kérdéseit egy jövendő rendi gyűlésre hagyta, egyelőre a spanyol katonaság kiűzésére szövetkezett, anélkül azonban, hogy a délieket II. Fülöptől való végleges elszakadásra lehetett volna bírni.

Az új spanyol helytartó, Don Juan, Lepanto hőse, a békítés feladataival érkezett. Az „örök ediktum”-ban, 1577-ben, elismerte a genti pacifikációt, amennyiben nem irányul a király és a katolicizmus ellen, elismerte a tartományi s rendi kiváltságokat is, s Orániai helytartóságát Hollandban s Seelandban, megígérte a spanyol csapatok eltávolítását; viszont a rendek engedelmességet ígértek s seregük feloszlatását. Úgy látszott, béke következik; s helyette átláthatlan zavarok évei, „konfuses Chaos”, egy egykorú német fejedelem szavai szerint, – amilyen összevisszaság csak egy ilyen sokrétűen tagolt társadalomban keletkezhet.

Don Juan fantáziája méginkább összekavarta a dolgokat. Ő, a király utasításain túl is, Stuart Mária kiszabadítását s vele való házasságát, Erzsébet letételét, s Anglia trónján ülve, az ország katolizálását tervezte. Elrontotta a dolgát a rendekkel is, amikor újra csapatokat kezdett gyüjteni s II. Fülöppel is, aki kémekkel vette őt körül és őrizkedett neki segítséget küldeni. Holland, Seeland nem volt hajlandó az örök ediktum vallásos rendelkezéseit elfogadni, Orániai pártja Anjou hercegével kezdett tárgyalásokat, aki önálló fejedelemségre vágyott. Amikor Don Juan 1577-ben, az egyesség ellenére, angol terveitől feszítve, fegyveresen lépett fel, a Generaliteit Brüsszelbe hívta Orániai Vilmost. Bevonulása egyértelmű volt az új hadüzenettel. A genti pacifikációt megerősítették; a katolikus rendek kívánságára azonban Mátyás osztrák főherceget, Rudolf öccsét hívták meg helytartónak. Az ambiciózus főherceg, nagy titokban, meg is érkezett, de a tényleges kormányzat mégis Orániainak kezén maradt, akit helyettesének választottak. Közben Don Juan újra összeszedte elbocsátott csapatait, győzött a rendi seregen. Az északi tartományokban erre az alsó rendiség fellázadt úgy a spanyol katolicizmus, mint a bennszülött városi-nemesi oligarchia ellen, fosztogatással, képrombolással. Anglia nem akarván Anjounak átengedni a játszmát, pénzt küldött, hogy János Kázmér pfalzi grófnak, aki bátyjával, a lutherizmushoz ragaszkodó pfalzi választóval szemben kálvinista s hittársainak Európaszerte mintegy fegyveres hadi vállalkozója volt, – seregét segítségül fogadják. János Kázmér meg is jelent, de ő is összeveszett mindenkivel és pár hónap mulva eltávozott. Ugyanekkor megjelent Anjou is a színtéren, a déli tartományok nagy címeket adtak neki, de Orániai diplomáciája az ő kezeit is megkötötte, rövidesen ő is visszament hazájába. Don Juan 1578-ban meghalt, fiatalon, viharos élet s örök izgalmak után.

Ekkor Pármai Sándort, Margit fiát, küldte II. Fülöp Németalföldre, okos, számító, kitartó katonát s egyúttal jó diplomatát is. A déli tartományok kálvinista-ellenes hangulatát, a papok, nemesek és nagypolgárok ellenszenvét az alsó rétegek mozgalmaival szemben felhasználva, erősen megfészkelte magát, bár a nagy délnyugati városok függetlenek maradtak. A katolikus ellenreformáció művelt s lelkes püspökei és jezsuitái emelték a katolikus öntudatot, több tartomány külön szövetkezést alakított, az arras-i uniót, a katolicizmus védelmére, egyúttal megegyezve a spanyollal is (1579). Ez Németalföld végleges kettészakadását jelentette. II. Fülöpnek meg kellett erősítenie a déli tartományok összes jogait, – a rendi ellenállás tehát győzött, a spanyol uralmi módszerek meghiusultak, de a király fenhatósága és a katolikus vallás uralma megszilárdult. Az északi tartományok erre ugyanekkor új szövetkezéssel feleltek, az utrechti unióval, a „holland köztársaság születési okmányával”, amely azonban nem szándékozott új államot teremteni. Örök szövetkezés minden ellenséggel szemben, de minden tartomány régi jogainak fenntartásával, Hollandban, Seelandban a kálvinizmus feltétlen uralmával, a többi tartományban a rendek elhatározására bízván a vallás ügyét, türelmet ajánlva. Még mindig „a spanyol király nevében” kormányoztak a rendek, s Orániai még mindig nem tett le az összes tartományok egyesítésének politikájáról. Még a pápa és Rudolf császár is békét akartak s Kölnben béketárgyalást is hoztak össze, Fülöp hajlandó volt engedményekre, kivéve a vallás ügyében. Ha a németalföldiek nem fogadják el feltételeit, – adta utasításában, – „elpusztítja földjüket, hogy sem a bennszülöttek nem laknak meg többé benne, sem másnak nem támad kedve többé soha az ottlakásra”.

A békealku meghiusult, a harcok megújultak. II. Fülöp 1580-ban vérdíjat tűzött ki Orániai Vilmosnak, „az emberi nem ellenségének” fejére. Orániai híres „Apologiájával” válaszolt; a népszuverénitásról és a zsarnok uralkodó ellen való támadás jogosultságáról heves röpiratharc keletkezet. Orániai újra a franciákkal kísérletezett, Anjou Ferencet, III. Henrik öccsét elismertette örökös fejedelemnek, – közben azonban III. Henrik spanyol házassági tervekről is tárgyalt. Mátyás főherceg megúnván szánalmas szerepét, otthagyta Németalföldet. 1581-ben az utrechti unió tagjai formálisan is megfosztották II. Fülöpöt felsőségétől, mert megszegte az ország „szokásjogait és törvényeit”.

Északon Orániai volt a tényleges úr, délen Pármai Sándor. A spanyol hadvezér kitartóan ostromolta és foglalta el a lázadó városokat. Anjou sem tudta kiismerni magát új országának bonyolult társadalmában, ő is Erzsébet kezére pályázott, aztán összeveszett saját pártjának rendjeivel is, erőszakoskodott, Antwerpent hirtelen rajtaütéssel akarta önkormányzatától elfoglalni, sikertelenül; majd kihúzódott seregével Franciaországba, ahol nemsokára meg is halt (1584). Sem barát, sem ellenség, fejedelem, hadvezér, vagy államférfi nem tudta megszokni ezt a talajt; csak Orániai Vilmos tudta felszínen tartani magát. A vérdíj kitűzése után több merényletet követtek el ellene; 1584-ben egy Gerard nevű katolikus vallásrajongó, aki mint hugenotta nyerte meg bizalmát, pisztolylövésekkel leterítette őt, dicsekedvén: „Dávid megölte Góliátot.” Szándékáról Pármai Sándor és környezete is tudott. Kivégzése után koponyája Kölnbe került, ahol egyideig vallásos ereklyeként őrizték azt.

Egész Európa remegett ekkor a vallásos-rendi küzdelmek erejétől. Franciaországban a három Henrik háborúja, a feudális önállóság, az adminisztratív állam, az olaszmintájú uralmi technika küzdelmének változatos egybefonódása a vallásküzdelmekkel, a pápa, Spanyolország, Anglia, német fejedelmek részvételével; a német birodalomban harc a felekezetek közt, nagy egyházfejedelemségek birtokáért, az osztrák Habsburgok ellenreformációjának erőteljes megindulása; Lengyelországban rendi uralom, s a királyválasztás zavarai között szintén a katolicizmus előtörése; a francia katolikusok, Guisek szövetkezése Anglia katolikusaival, tervek Stuart Mária kiszabadítására, Angliában új társadalomrétegek, szélsőbb protestantizmus, küzdve a francia, a pápai, s spanyol ellenreformációval, – s a tengereken mindenütt fegyveres hajók törvényes és törvénytelen harcai vallásért, vagyonért, gyarmatokért. Eddig az angolnak kapóra jött Németalföld és Spanyolország harca, Erzsébet segítgette a felkelőket, anélkül, hogy nyíltan szakított volna a spanyollal, s közben világszerte utat törtek maguknak a tengereken az angol kalózflották. Pármai Sándor azonban Orániai Vilmos halála után sorra hódította a délnyugati városokat, Brüsszelt s Antwerpent is, szinte már csak Holland, Seeland és Utrecht tartotta magát, ahol Orániai Móricot, Vilmos fiát választották helytartónak. Anglia most kezdte csak mindenekfölött a spanyolban látni ellenségét, hiszen már a portugál gyarmatbirodalom is II. Fülöp kezében volt. Erzsébet tehát visszautasította ugyan Németalföld ajánlatát a szuverénitás átvételére, de mégis sereget küldött kegyencének Leicester grófjának vezetésével (1585). Sok feltétellel, több kikötő megszállásának, a kormányzatba való beavatkozás jogának kikötésével. Leicester szintén belebonyolódott a Generaliteit, az államtanács, a tartományok, a rendi-társadalmi rétegek s a vallások igényeinek összevisszaságába, összeesküvésekkel próbálkozott egyiket a másik ellen felhasználni, közben pedig Pármai Sándor hódított tovább. Két évi küzdés után sértődve távozott Leicester is e földről.

Az angol-spanyol háború, a nagy armada veresége könnyített a felkelők helyzetén és II. Fülöp a francia trónért IV. Henrik ellen folyó háborújában Pármai Sándort is Franciaországba rendelte, a hadvezér nagy fájdalmára, hosszú fáradságának eredményeit kellett feladnia Németalföldön. Nemsokára meg is halt; viszont Orániai Móricban nagyszerű hadvezéri tehetséget nyertek a felkelők. Klasszikus írók tanulmányozásától a gyakorlati tapasztalatokig minden eredményt rendszerbe egyesített, hosszú kiképzésre, gyakorlatozásra, munkára fogta csapatait, eleinte a kortársak kétkedő ámulatára, s felháborodására is, mert a földmunkát is, a parasztság felhasználása helyett, katonai feladattá tette. Sorban hódította vissza Párma északi hódításait, pár év mulva az Unió tartományai mind kezén voltak. II. Fülöp előbb osztrák Ernő főherceget, majd annak öccsét, Albert főherceget, spanyol bíborost, küldte helytartónak, miután sikertelenül próbálkozott Orániai Vilmos legidősebb fiával is, aki udvaránál buzgó katolikusnak nevelkedett. Végül halála előtt arra szánta rá magát Fülöp, hogy lányának, Izabellának, aki egyideig a francia trón jelöltje is volt, hozományul önálló fejedelemségként adományozza Németalföldet, Albert főherceggel – akit a pápa felmentett papi hivatása alól összeházasítván őt. Csak gyermektelen házasság esetén szállott volna vissza az ország a spanyol királyra. A déli tartományok elfogadták ezt a megoldást, az északiak visszautasították és folytatták a harcot. A vervins-i béke megfosztotta ugyan francia szövetségeseitől az Uniót, majd Erzsébet halála után az angol is megbékült a spanyollal (1604), de II. Fülöp halála után hirtelen mutatkozott a spanyol társadalom és állam erőinek kimerültsége, másrészt pedig a holland szövetség tengeri hatalmának bámulatos fejlődése. 1607-ben Gibraltárnál verték tönkre a hollandiak a spanyol hajóhadat. Albert főherceg tartományait, városait, a belga részeket, teljesen elzárták a tengertől a hollandi flották. Orániai Móric folytatni akarta a harcot, de a felemelkedett kereskedő polgárság szívesen vette volna a békét, a szabad tengerentúli kereskedelem feltételével. Hosszú tárgyalások folytak Hágában, az érdekelt államok részvételével; a spanyolok mindenbe beleegyeztek volna, de csaknem törésre vitték a dolgot, mert a hollandok nem akartak a maguk területén szabad vallásgyakorlatot engedni a katolikusoknak. Végül is az ő akaratuk győzött, 1609-ben megkötötték a békét, tizenkét évre, fegyverszünet nevén, a török-magyar békék mintájára, hogy a spanyolnak ne kelljen nyíltan elismernie a köztársaság egyenjogú szuverénitását, – ténylegesen azonban az egyesült tartományokból új állam keletkezett Európában, amellyel Franciaország és Anglia a fegyverszünet tartamára szövetségre lépett.

Csodálatos dolog, hogy éppen az évtizedes háborúk alatt fejlődött ki a holland vezetés alatt álló Unió tengeri kereskedelmi nagyhatalommá, bizonyítván, hogy a politikai erők mély társadalmi munkaszervezetekből táplálkoztak. Jellemző, hogy magával Spanyolországgal is egyre nőtt a holland kereskedelem a háború alatt. II. Fülöp ugyan kétízben is lefoglaltatta hajóikat, de aztán újra meg kellett engednie a forgalmat, ami nélkül Spanyolország már nem élhetett volna. Hasonlóképpen nem tudták megakadályozni a holland kereskedelmet a spanyol-portugál gyarmatokkal sem, amit a holland Nyugatindiai Társaság alakítása tetőzött be. Leicester is jórészt azon bukott meg, hogy be akarta tiltani a spanyol ellenségnek való szállításokat, amik pedig végeredményképpen a hollandokat gazdagították.

Az egyesült tartományok Holland vezetése alatt állottak, a közös terheknek mintegy felét ez a gazdag tartomány viselte. A tartományok mindegyikében még mindig a rendi gyülésé a hatalom, az általános rendi gyülés csak a közös ügyeket intézte. Holland tartományi rendjeinek tisztviselője, Oldenbarneveldt, szinte az egész köztársaság vezetőminiszterének szerepét vitte. Orániai Móric, mint több tartománynak választott helytartója és mint pártra támaszkodó államférfi és hadvezér képviselte a monarchiára hajló egység politikáját. A rendek, különösen Hollandban, már csaknem kizárólag a városokat jelentették, a nemesség elszegényedett, kiszorult mellettük. A városokat voltaképpen a patricius családok köre igazgatta; sok a gúny a „szuverén” kereskedőkön, iparosokon, s ép e gúny mutatja, hogy mégsem tisztán a vagyon uralmáról van szó, hanem mélyebb társadalomvezetés a szerepük. Az alsó polgárság „alkotmányos” szerepe nélkül is, – még a céhek, polgárőrségek megkérdezését is megtiltották, – a kormányzat kerek, életteljes maradt, feltünően kevesebb önkénnyel s ridegséggel, mint más államokban. Különösen feltünő a véleménynyilvánítás nagy szabadsága, a röpiratok sokasága; a karikatura is holland eredetű. A széles rétegek szokásszerű igénye, önállósága, s viszont mégis kötöttsége fölfelé s lefelé az európai véleményszabadság igazi talaja. Mint a véleménynek, úgy a vallásos lelkiismeretnek szabadsága is általában véve erősebb, mint bármely európai államban, bármint tiltotta is évszázadokig a katolikus, sőt a máshitű protestáns vallásgyakorlatot is a kálvinista kormányzat. Igaz, hogy a spanyol királlyal szemben ép nemrég ők hangoztatták, hogy a leliismeret szabadságához hozzátartozik a gyakorlat szabadsága is, a rendek most mégis meg voltak győződve, hogy a lehető legnagyobb szabadságot adják, ha otthonában nem háborgatnak senkit. A katolikusokat nemcsak a nyilvános gyakorlattól, hanem két évszázadon át politikai jogaiktól is megfosztották. Nyiltan mondották, hogy a keresztény felsőségeknek kötelességük az igaz hit erőszakolása, csak a vallástalan akarhat teljes szabadságot. De azért öntudatlanul is respektálták a valóság tényeit, a szokásszerűen felnőtt társadalom szellemében a megalapozott meggyőződéseket s a hatóságok elnézték idegen vallások nem tüntetésszerűen megnyilvánuló vallásos gyakorlatát is, sokszor a fanatizmusra hajló, hirtelen felnőtt alsó polgártömeg zugolódása ellenére is. A zsidókat, akik különösen a spanyol félszigetről tömegesen menekültek ekkor, megvetették, de szívesen tűrték, idővel imaházakat is emelhettek. S mindezt mégsem a vallásos közömbösség jegyében engedték, a XVII. sz. heves vallásos-társadalmi forrongásai bizonyítják a kérdés eleven erejét.

Tehát gazdasági, politikai, lelkiismereti szabad érvényesülés, de nem a csupasz egyéni érdeké, ösztönöké, hanem kifejezhetlenül, meghatározatlanul is a társadalmat alkotó erőké, a szokásszerű, intézményes alapok elismerésével. Hollandia egyidőre szinte kirobbanó lendülettel vette át a vezetést a déli racionális társadalmaktól.

Angliában is az intellektualizálódó társadalom mozgalmait kell látnunk a reformációban. Erős rendi képletek helyett itt már társadalomrétegek hullámzása, – s mégis súlyosabb tartalmakkal, a vallás, az intellektualizmus kapcsolatai az élettel szívósabbak, elválaszthatatlanabbak, mint a déli társadalmakban, a hűbériség mély hatása folytán. Az erők szabadabb játéka miatt nem súlyosan megalapozott középrétegek alakulnak ki, mint Franciaországban, hanem inkább gazdasági-intellektuális érdekekért küzdő középosztály; a vallás mozgalma, szabadsága nem internálható egyes helyekre, rendekre, képletekre, kiszámíthatatlanul egybekapcsolódik az egész társadalom forradalmával.

A XVI. sz.-ban, a Tudorok idején, még csak kialakulóban van a széles polgári rétegek öntudata, érdekközössége, s csak a XVII. sz.-ban törnek elemi erővel a felszínre, a céhszerűségből ekkor keletkeznek általános vállalkozásrétegek. Erzsébet királynő zsenialitása abban a bámulatos ösztönében rejlett, amellyel mindig engedte, hogy a tények hozzá érjenek, soha meg nem rettenve, elméleti elképzelés nélkül, szinte művészi kedvteléssel állítva be az új erőket kormányzati rendszerébe. A nyers módszer, amellyel az állam szinte közvetlenül akart résztvenni egyesek vad gazdagodásában s egyúttal felhasználni társadalmon uralkodó helyzetüket is: a nagyuraknak adott kereskedelmi-ipari monopóliumok, tűrhetetlen egyeduralmuk, önkényük egy-egy üzletágban a szélesebb rétegek fölött – erősen elharapódzott Angliában; Erzsébet a céhkötelezettség általánosításával, tanonctörvényével máris az alsóbb erőforrásokra fordítja figyelmét s végül, érdekeinek szívós védelme közben, módjában áll lemondani a monopóliumok rendszeréről. Hasonlóképpen alkalmazkodott a társadalom vallásos mozgalmaihoz is. Maga is igen képzett, olvasott nő, a vallásos irodalommal is behatóan foglalkozott; az új áramlatokat a püspöki egyház mélyebb reformációjával elégítette ki. Szerencsésen válogatta meg munkatársait, komoly hatáskört engedett nekik, mint pl. William Cecil-nek (később lord Burleigh), aki évtizedekig szolgálta őt. A kormányzatban sokféle felfogású, vallásban is különböző árnyalatú férfiak ültek együtt, tehetséges társaság, mindig forrongásban, belső ellentétekben. Nagyszerű tapasztalati technika fejlődhetett ki az alapvető társadalmi tények megragadására, összefoglalására. Erzsébet egyénisége érdekelte, megnyerte az embereket, határtalan uralkodói öntudata ellenére is, amely csak ritkán tört ki visszataszító dühben. Nem igaz, hogy rendszeres színlelő, de sok természetes ravaszság és találó előrelátás volt benne, rendkívüli hiúsággal, a hátrányos dolgok ódiumát szerette minisztereire tolni. Európa számos uralkodóházából versenyeztek kezéért, a nemzetközi politikának állandó lényeges kérdése az ő házassága, de nem ment férjhez; aminek talán valami testi alkalmatlanság is oka volt. Hiúsága kegyencekkel való kokettériában elégült ki, akiket azonban nem engedett nagyra nőni, a kormányüzem államférfiainak tanácsa döntő maradt, mint azt Essex kivégzése is mutatja. A parlamentet az ő korában vagy jelentéktelennek, vagy igen hatalmasnak írják le az idegen szemlélők; valójában érdekszövetségese e képviselet az államhatalomnak. A viszály gyakori a királynő s a parlament között, az alsóház ekkor igyekezett szólásszabadságának elvét tételesen leszögezni, viszont Erzsébet a maga feltétlen jogának vitatta a parlament egybehívását, határozatainak elfogadását vagy visszautasítását, ha el is ismerte, hogy tekintettel kell lennie állásfoglalására s gyakran igyekezett engesztelni is a viszályok után.

Nemzetközi politikáját szoros kapcsolatban tudta tartani az általános kormányzati érdekekkel. Jóideig a spanyollal járt együtt, már csak azért is, mert Stuart Mária is igényt tartott trónjára, s így férje, a dauphin, a későbbi II. Ferenc francia király is. De általában véve is a Stuartok királysága, Skócia a középkortól együtt tartott Franciaországgal Angliával szemben, Anglia pedig mindig szoros gazdasági-politikai kapcsolatban állott a spanyol félszigettel, társadalmuk bizonyos szempontokból sok rokonságot mutatott. A belső angol társadalmi és vallásos fejlődés lassan s szinte együttesen haladt a külpolitikai fordulat felé, amely az angolok szemében a spanyolt tette az igazi halálos ellenséggé.

A skót események nem tisztán Stuart Mária személye által függtek össze Anglia belső ügyeivel. A skót társadalom ekkor már csaknem teljesen elangolosodott, s a rendiségek különben is, a politikai határokon át is, mindenütt Európában egybefüggő tagozódásokat jelentettek. Ezzel kapcsolatban tehát a rendi-vallásos mozgalmaknak is erős a nemzetközi összefüggésük. Skóciában a Stuartok udvara a katolicizmus, a püspöki szervezet képviselője, a hazatért ifjú özvegy francia királyné, Stuart Mária, a Guisek ellenreformációjának ideáit hozta, személyes varázsa, műveltsége, nyugtalan női természete, készsége harcra, összeesküvések szálainak fínom vezetésére pártot tudott teremteni a skót urak s városok kálvinista-rendi mozgalmai ellenében. A tömeg lázadásai megrontották francia fényűzéssel rendezett udvari ünnepségeinek örömét, udvari kápolnájában tartott katolikus miséjét, Knox a szószékről dörgött a „bálványimádó” uralkodók ellen. A kormányzatot vivő urak élén eleinte Mária féltestvére, V. Jakab törvénytelen fia, Murray lord állott; nemsokára azonban a királynő, mindenki akarata ellenére, egy rokonához, a katolikussá lett Darnley grófhoz ment nőül, királyi címet engedett neki, de utóbb a nyers, vadászatnak és gyönyöröknek élő embert kizárta az ügyek viteléből s mindenki háta mögött a Guisekkel, a pápával, II. Fülöppel összeköttetésben kisérelt meg katolikus politikát csinálni. A protestáns urak Mária színe előtt kaszabolták össze titkárát és muzsikusát, az olasz Ricciot, aki a titkos levelezéseket vitte; Darnley, aki az olaszra féltékenykedett, szintén tudott a dologról. De őt megnyerték feleségének könnyei, éjjeli lovaglással elmenekültek az urak hatalmából; nemes lovagok pártja gyűlt köréjük és Mária győzelmesen tért vissza fővárosába. De ezután Bothwell lorddal játszott össze, megvetett férjétől csak azért nem vált el, hogy tőle született fiának, a későbbi I. Jakab angol királynak, trónjogát ne korlátoztassa. Darnleyt nemsokára puskaporral felrobbantották szállásán, illetve megfojtották; Bothwell részessége a merényletben kétségtelen, bár formális tárgyalás után felmentették, Mária egyetértése azonban máig is vitatott kérdés. Nemsokára nőül ment Bothwellhez, akinek nagyratörése ellen feltámadtak az urak s a megbotránkozott kálvinista nép is, elűzték őt, Norvégiában halt meg fogságban. Máriát fia, VI. Jakab javára, lemondatták a trónról, Murray kezébe került a kormányzat, a prezsbiteri-egyházi szervezet teljes győzelmével. Máriának sikerült ismét megszöknie, harcot kezdett, de legyőzetvén, angol területre menekül (1568).

A személyes sorsnak, származásnak, neveltetésnek, szenvedélynek drámája ez, körültombolva a vallásos-társadalmi s hatalmi indulatok viharától. Stuart Máriát sokan óvták, hogy Erzsébet hatalmába adja magát. Ekkor hatalmaskodott Alba Németalföldön, a Guisek lígája harcban állott a hugenottákkal, – Erzsébet nem engedhette Máriát tovább Franciaországba, a spanyol, francia katolicizmus szövetkezésére, Skócia meghódítására. Mária feltartóztatásában is központja lett az angol elégedetleneknek, angol urak pályáztak kezére, a katolikusok törvényes királynőjüket látták benne. Erzsébet nem segítette ugyan nyiltan a németalföldiek felkelését, csak annyira, hogy a spanyol túlságosan úrrá ne legyen a tartományokon, viszont II. Fülöp sem akarta nyiltan megtörni a barátságot az angollal, a franciával szemben számítani akart rá, de az angliai katolikus összeesküvésekben mindig benne volt a spanyol követ keze is. Észak-Angliában 1569-ben főurak vezetése alatt nyilt lázadás tört ki, a katolicizmus helyreállítására és Stuart Mária trónöröklésjogának elismertetésére. Könnyűszerrel leverték, de az idegen katolikus udvarok tovább szőtték a terveket egyes angol urakkal, kivégzések ellenére is. Skóciában a katolikus urak pártja szintén fellázadt, Murrayt megölték, évekig tartó, bosszúálló harc keletkezett, a katolikusok vereségével, szinte rémuralommal egészen VI. Jakab nagykorúsításáig (1579). És 1570-ben a pápa végre kibocsátotta kiátkozó bulláját Erzsébet ellen, amire rég készült, de még katolikus hajlandóságában reménykedve halasztgatta. Az átok feloldozta az alattvalókat hűségesküjüktől, a kor szemében a katolikus világ hadüzenetét jelentette Erzsébet uralkodása ellen. Az angol vallásújítás aktívvá vált ezzel, a parlament felségsértésnek nyilvánította a pápának való engedelmességet, a katolikus hit terjesztését; Németalföldről, Franciaországból ideözönlöttek a protestáns menekültek, a vallásújítás szélső árnyalatai, a püspöki egyháztól elszakadt „dissenter”-ek szabadabban dolgozhattak. Pár évvel előbb még katolikusok számára sem idegen az anglikán istentisztelet, most a katolikusok „recusans”-ok lettek, akik vonakodtak az uralkodó egyházi felsőbbségét elismerni, s ezért büntetéspénzt fizettek, az államellenes összeesküvés, idegennel szövetkezés állandó gyanúja alatt. Rómában angol szeminárium, Flandriában jezsuita egyetem létesült külön az angliai térítés céljaira, álöltözetben lopództak be az országba jezsuiták és papok, a megújult katolicizmus fegyvereivel hódítva a lelkeket. A recusansok száma gyorsan megnőtt, gyűlölködő röpiratok terjedtek Erzsébet származásáról, életéről, uralmáról és az anglikán egyház keletkezéséről. A büntetéseket szigorították, sokat kivégeztek, de azért még mindig nem vallásos szenvedély dolgozott, még a nyolcvanas években is többszáz katolikus pap működhetett Angliában, különösen mint konzervatív urak káplánjai. Az egyik spanyol követet ki kellett utasítani, de Erzsébet még mindig nem akart szakítást s amikor később sereget küldött Németalföldre, a korszak rendi-állami felfogása alapján még mindig kinyilatkoztathatta, hogy nem a spanyol felségjogok ellen támad. A skót király, bár protestáns hiten nevelkedett, szintén anyja kiszabadításán dolgozott. Don Juan is fellépett Stuart Mária szabadítójának és kérőjének, Rómából támogatták őt, s ugyanitt szerelték fel Fitzmaurice rövidsikerű expedícióját Írország katolikus fellázítására.

Másfél évtizedig tartott ez a feszült állapot. Pármai Sándor sikerei Németalföldön merésszé tették az angliai katolikusokat, hitük vértanú sorsra késszé; királygyilkos tervek hírei szálltak az izgalomtól fülledt levegőben, a királynő életének védelmére pedig külön szövetkezések keletkeztek. Erzsébet azonban gyermekkorától, anyja kivégzésének idejétől, hozzászokott ahhoz, hogy saját sorsán érezze a politika tragikus fordulatait, gyakran ő öntött lelket tanácsosaiba. Egy Babington nevű angol katolikusnak és társainak levelezéseit hosszan figyelte a kormány, míg összeesküvésének minden száláról bizonyítékot nem szerzett, a spanyol követ, sőt II. Fülöp beleegyezéséről is; Stuart Mária levelei is köztük voltak. A parlament reá célzott, amikor kimondotta, hogy trónra sosem lehet joga annak, aki résztvesz a királynő élete elleni összeesküvésben. Stuart Máriát most már bíróság elé állították. Nem tagadta politikai összeesküvéseit, de mindvégig felháborodva tiltakozott az ellen, hogy a merénylettervekről tudott volna, s erre nem is találtak határozott bizonyítékot. A bíróság halálra ítélte, a parlament jóváhagyta az ítéletet, Erzsébet azonban húzódozott az aláírásától. Egy összeesküvést is felfedeztek, Stuart Mária megszabadítására puskaporos merénylet tervét, – sajátos, hogy az angol félszigeten divatozott először a modern technika felhasználása ily célokra is. A francia követ is tudott a tervről, de – mondta – felháborodva visszautasította. Erzsébet ekkor hirtelen indulatban aláírta a halálos ítéletet, 1587 elején végre is hajtották, a nélkül, hogy szokás szerint újra megkérdezték volna őt a kivégzés előtt. Stuart Mária nagy önuralommal várta a halált, Erzsébet szerencsétlennek mutatta magát, börtönbe tette a tisztviselőt, aki megkérdezését elmulasztotta, Londonban azonban örömtüzekkel ünnepeltek.

Valóban, az egész protestáns Anglia sorsa dőlt el ezekben az időkben. Erzsébet hirtelen halálával kétségtelenül Stuart Mária lett volna a törvényes utód, s ő titkos tárgyalásaiban II. Fülöpre ruházta az öröklés jogát, ha fia, VI. Jakab skót király, továbbra is protestáns hiten maradna. A királynők drámája a nagy világküzdelemnek egyik részlete; s egyiküket sem fanatikus vallásosság fűtötte, hanem a valláskérdés mély társadalmi-politikai jelentőségének képviselői voltak. A katolikus papok ellen most kérlelhetetlenné vált az üldözés, de a világi katolikus társadalmat kímélték, nem akarták a végsőkig elkeseríteni, úgyhogy még emberöltőkön át jelentős tényező a katolicizmus Angliában. Mindenesetre törekedtek arra, hogy „megbízhatlan” katolikus szellemű urak ne erőszakoskodjanak alattvalóikon; s ez általában is a lordok rendi tekintélyének, hatóságának tudatos aláásását jelentette. Szélesebb rétegekre támaszkodást, most már a „puritánok”-hoz közeledést is: összefoglaló neve azoknak, akik kálvinista, prezsbiteri és még szabadabb egyházszervezeteket kívántak, a vallásnak a katolikus formáktól való teljes purifikálását, ami az egész életvitelben is minden Istennek nem tetsző világi hiúság eltisztítását jelentette, a munkát magát istentiszteletté avatta.

Ekkor már nyilt harcban állott az angol és spanyol egymással. Mai fogalmaink szerint alig lehet elképzelni a vakmerőséget, amit ez az akkori Anglia számára jelentett: kicsiny ország, a skót versenytárssal hátában; s voltaképpen hadserege nincsen, mint mondták, nincs egy fal az egész országban, mely ágyúlövésnek ellenállhatott volna. A királyi hatalomnak éles az ereje, de azért, mert a nemzet vezetőrétegeit érdekközösségben tartja, egyébként nem tűrik, hogy rendes hadsereget s várakat állítson. A spanyolnak nincs valamirevaló ellensége, a török Ázsiában van elfoglalva, Franciaországban a lígával szövetségben a spanyol király az úr, Németalföldön Pármai Sándor nagyszerűen dolgozik. Az angol államférfiak mégis a háború mellett határoztak, a végső veszedelem elől mentségül. A tengeri kalózháborúk, amelyekben a nagyurak s maga a királynő is mint üzleti vállalkozótársak vettek részt, eddigre már nemzeti hadviseléssé nőttek ki, Francis Drake a nyugati Indiákon tört rá a spanyol kikötőkre, az amerikai bányák kincseit szállító „ezüstflottákra” vadászott, John Hawkins a keleti Indiákon harcolt és kereskedett, Walter Raleigh Észak-Amerikában megalapította „Virginia” gyarmatát, bár csak átmeneti sikerrel. De már 1585-ben a spanyol partokon is megjelentek az angol flották. A hollandokkal való szövetkezésnek tulajdonképpen ez a közös harc volt a lényege, a tengerek spanyol monopoliuma ellen. Mindazonáltal még 1587-ben is alkudozott az angol kormány, Németalföldet kész lett volna magára hagyni a vallásszabadság biztosítása ellenében.

Stuart Mária kivégzése lázba hozta a katolikus világot. II. Fülöp e világ képviseletében szánta rá magát a döntő csapásra, nagy hajóhad küldésére, a szigetország inváziójára. A pápa, aki Angliát II. Fülöpnek hűbérül ígérte, szinte keresztesháborúvá tette a vállalkozást, minden nemzet fiaiból állították össze a sereget, több mint húszezer embert, 130 nagy hajón s mégtöbb kísérőhajóval, harmadfélezer ágyúval. A spanyol félsziget minden munkája hónapokig e célra dolgozott. A spanyol Németalföld is hatalmasan szerelkedett, hogy a hadszinteret áttegyék az angol szigetekre. Amikor a „nagy armada”, Medina Sidonia herceg parancsnoksága alatt, kifutott (1588 júl.), imák, processziók kísérték útját, II. Fülöp naponkint órákat töltött imába borulva, hangtalan izgalomban a szörnyű vállalkozás idején, szólni is alig mertek hozzá.

Angliában szinte csak most értették át teljesen a veszedelmet. A hadiflotta is jelentéktelen, tengeren és szárazföldön a lakosság teljesítményeihez kellett fordulni. Még egyszer felelevenedett a feudális hadszervezet, nemesurak vonultak fel parasztjaik, bérlőik élén, katolikus lordok is, mert mindenki idegen hatalom invázióját látta már az ellenséges vállalkozásban. A spanyol hajók is vitorlások már, – Lepantónál még az evező volt a lényeges, – de az angol hajók mozgékonyabbak és jól ismerik saját vizeiket. A spanyol flotta döntő csatát hiába keresett, visszafordult az angol partoktól, hogy a németalföldi sereget felvegye, de a hollandok elállták a kikötőket. Calais közelében vetett tehát horgonyt, viharos vizeken, az angol gyujtóhajók háborgatása közben. Egy éjjel sietve kellett kifutniok, zűrzavar támadt, a nagy hajók tehetetlenül estek az ellenség és a vihar áldozatául; másnap (aug. 8.) Gravelingen közelében döntő ütközetben végeztek velük az angolok. A spanyol admirális a flotta romjaival nem merte újra a csatorna felé erőszakolni útját, sok veszély között az angol szigeteket északon megkerülve érkezett haza.

II. Fülöp rendíthetlen önuralommal fogadta a csapást. A háború folyt tovább, az angolok IV. Henriket és Németalföldet segítették és a portugál trónkövetelőt is, 1589-ben Drake kísérletet tett Lisszabon elfoglalására is. Essex vezetésével 1596-ban egy angol-holland flotta megrohanta s kifosztotta Cadiz kikötővárosát. II. Fülöp sohasem tett le Anglia megszállásának tervéről, új flottát szerelt, s ezzel összefüggésben tört ki az íreknek új lázadása Tyrone grófjának vezetésével (1596). A spanyol flotta nem érkezett meg, de az írek mégis győzelmeket arattak. Az angol vezér, Essex, Erzsébet elbizakodott ifjú kegyence, túlságosan önállósítani akarta magát a kormányzattól, amellyel már régóta ellentétben állott, mint a spanyolellenes harci pártnak feje, míg a miniszterek hajlottak a háború befejezésére. Spanyol tervei miatt Essex békét kötött az írekkel, katolikus vallásgyakorlatot, hivatalnokválasztást, birtokok visszaadását igérvén nekik. A kormány elvetette a megegyezést; Essex Londonba sietett, hogy híveivel erőszakosan úrrá legyen a helyzeten, bár tilalmat küldtek rá. Erzsébet elfogatta, majd kivégeztette, bár a puritánok is vonzódtak hozzá, sőt a katolikusok is. Az írek lázadását aztán pár év alatt elnyomták, 1601-ben egy spanyol megszálló sereget is visszavonulásra késztetvén. A spanyollal csak 1604-ben, Erzsébet halála után, kötöttek békét. Még mindig vezető hatalom Európában, Anglia ideje csak egy évszázad mulva következett, nagy belső forradalmak után.

Erzsébet utolsó évei komor lelkiállapotban teltek, Essex kivégzésének emlékétől kísérve, s a trónöröklés gondjaitól. Ha nem is teljes határozottsággal, de mégis VI. Jakab skót királyt jelölte utódjának, Stuart Mária fiát. Megfelelt ez a legközelebbi rokonság elvének, de egyúttal az angol-skót egyesülés immár megérett gondolatának is. A két ország egyesülésével, a Stuart-ház uralmával azonban új társadalmi s politikai tényezők tolultak be Anglia életébe, adtak lökést a szélső kálvinista szellemnek, s egyúttal a belső társadalmi mozgalmaknak is.