NEGYEDIK FEJEZET: AZ ELLENREFORMÁCIÓ NÉMETORSZÁGBAN ÉS A SZÉLSŐ EURÓPAI ÁLLAMOKBAN. A KOR SZELLEMI ÉLETÉRŐL

A német birodalomban az augsburgi vallásbéke után, a XVI. sz. második felében, aránylagos nyugalom uralkodott, legalább is általános, nagy összecsapások nélkül. De a vallásos-intellektuális és rendi mozgalom nem ült el, csupán nem tudott még végső küzdelemre megérni, a társadalom sokszerű széttagoltsága miatt. I. Ferdinánd császár (1555–64) jórészt a török ellenében volt elfoglalva, II. Miksa (1564–76) engedékeny szellemű, protestantizmusra hajló. II. Rudolf (1576–1612) spanyol neveltetése ellenére is tulajdonképpen még nem cselekvő embere a katolikus ellenreformációnak, nem tud otthonossá válni a rendi társadalom formátlanul feltornyosuló épületében, egyre lágyuló, öröklötten beteges akaraterejével az akkori tudományosság fantasztikus tervei foglalkoztatják. De utat enged családtagjai katolikus-uralmi törekvéseinek, hogy azután maga is kedvet kapjon reájuk, kicsinyes makacssággal s tehetetlenséggel állva ellent a felidézett elemi erőknek s végül megbukjék a katolikus és protestáns rendi mozgalmak közepette, amelyek főhercegek vakbuzgó vagy ambíciózus vezetése alá kerültek. Azonban a kérdés csak a XVII. sz. elejétől éleződött ki, addig a territoriális felsőségek lassú huzavonája folyt a maguk rendiségével. A protestantizmus maga sem egységes, nemcsak a lutherizmus és kálvinizmus áll szemben egymással, hanem felekezeteken belül is nagyok az ellentétek. Luther halála után különösen Melanchton egyeztető tanai igyekeztek a kálvinizmus, s egyúttal a katolicizmus felé is közeledést hozni, a vitás tantételek egyrészét közömbösnek nyilvánítva („adiaphorák”), tehát nagy árnyalati különbségeket megengedve. Még mielőtt a katolikus ellenreformáció fenyegetővé vált, a lutherizmus tudott- először általánosabb egységet teremteni az 1557-ben felállított konkordiaformulákon, amikhez 51 fejedelem és 35 város csatlakozott. A „teológusok dühe” természetesen azért még viharzik az egész évszázadon át; a vallásos ellentétek a fejedelmek politikai ellentéteiből is táplálkoznak. A szász választó dinasztiája lutheránus, konzervatív, kegyetlenül üldözve területén, a „kryptokálvinistákat”, lelkiismereti szabadságot sem engedve nekik; a pfalzi választóé harciasan kálvinista, résztvesz a hugenották küzdelmeiben is; mindketten igényt tartanak a német protestantizmus vezetőszerepére. A katolikus fejedelmek még sokáig óvakodnak a valláskérdés élére állításától; a bajor Wittelsbachok, az egyedüli nagyobb német dinasztia, amely katolikus maradt, a század közepén még protestáns istentiszteleteken is résztvesznek, a laikus kehely használatának engedélyét kényszerítik ki a pápától rendjeik számára, – amikor azonban végre megkapták az engedélyt, már maguk tiltották meg kihirdetését. A birodalom legérzékenyebb felületei az egyházfejedelemségek voltak. Némelyikben a város, a nemesség, sőt a püspöki hivatalnokság is protestánssá lett, s ezzel hangsúlyozódott a rendi közigazgatásnak, politikai szerepnek önállósága is. Salzburgban pl. az érsek nem akarta tűrni a protestáns prédikátorok működését, a képzett lakosság maga prédikált tehát s elkerülte a katolikus istentiszteletet. Kölnben, Trierben az érsekek tilalma ellenére is dolgoztak a protestáns lelkészek, Aachenben egyenesen uralomra törtek a protestánsok. De a főpapok jóideig általában engedékenyek, gyakran protestánsokat is alkalmaznak tanácsukban. Az előkelő nemescsaládok begyökerezett igénye a nagy papi javadalmakra, ha protestánsokká lettek is, tovább is érvényesül, adminisztrátorokká választatják meg magukat, ha már püspökké nem is lehetnek és nem szekularizálhatják az egyházfejedelemséget.

A jezsuiták már az 1550-es évektől több helyen megfészkelődtek a birodalomban, de társadalmi mozgalommá később alakult a katolikus ellenreformáció, mint a nyugati államokban. Nem is az osztrák Habsburgok kezdték, hanem a bajor Wittelsbachok; az a fejedelemség, amely patriciusság vezetése alatt álló városaival az újkor elején a birodalomnak vezető gazdasági vidéke. V. Albert bajor fejedelem (1550–79) jóideig közvetítő álláspont képviselője volt, eleven kultúrérzékkel, Münchent a művészetek központjává tette; s bizonyára a társadalom támogatása is állott mögötte, amidőn a hetvenes évektől erőteljesebb katolikus irányra tért át. A protestáns rendek ellenálltak, összeesküvésbe is keveredtek; de már az a tény is, hogy a fejedelem egyszerűen nem hívta meg őket a rendi gyűlésekbe, nem állította őket tisztségekre, mintegy másodrendű társadalommá szorította le őket a közvélemény szemében. Albert utóda már a buzgó katolicizmus típusa, kolostorban fejezi be életét; I. Miksa (1597–1651) a katolikus Bajorország európai jelentőségű nagy fejedelme. A protestánsok kiszorítása a köztisztségekből, majd a prédikátorok kiűzése az ellenreformáció módszere; aztán, a fejedelmi abszolút közigazgatás kiépítésével, minden makacs protestánst vagyonának eladására és kivándorlásra kényszerítenek. A bajor fejedelem mintájára dolgoztak az egyházfejedelmek is, a trieri, a mainzi választó és más, ismét egyháziassá vált főpapok; néha fegyverrel is. A püspökök összeütközése protestáns rendiségükkel birodalmi jelentőségű, hiszen a Ferdinándféle deklaráció szerint meg kellett volna tűrniök a protestáns vallásgyakorlatot. A katolikusok most már az 1552. év után szekularizált egyházjavak visszaadását is követelték, követelték az adminisztrátorrendszer megszüntetését is. Pedig a jezsuitáknak nemrég még a legnagyobb óvatossággal kellett közeledniök katolikus főpapokhoz, káptalanokhoz is, ha meg akarták nyerni őket, hiszen ezeket a vallás szempontjai helyett nemesi-családi politika állította méltóságukra. A kölni érsek 1582-ben, házasodni akarván, protestánssá lett, világi fejedelemséget készült alakítani, amivel a választófejedelmek kollégiumában is a protestánsok kerültek volna többségbe. Nemessége melléje állott, de káptalana ellenszegült, bajor herceget választott érseknek. Háborúra került a dolog, a protestáns német fejedelmek kevéssé segítették új társukat, a németalföldi spanyol seregek is ellene vonultak: a „reservatum ecclesiasticum” megtörésének e kísérlete nem sikerült, a bajor érsek maradt ura a helyzetnek. Ez az esemény döntő hatással volt más német püspökségek határozott katolikus megújulására is. A fuldai apátot, aki hatalmas területén erőteljesen katolizált, saját nemessége fogságba ejtette, mégpedig a würzburgi püspök segítségével; de később ugyanezen würzburgi püspök lett egyike a legerőszakosabb katolikus térítőknek, városról-városra járva misét követelt, vagy kivándorlást: „Akinek borzalom fejedelmének vallása, az ne legyen részese országának sem”. Ez a püspök egymaga mintegy 300 templomot építtetett; példája, hogy mily hatalmas áldozatokra szánta rá magát az egyházi-világi felsőség a küzdelemben. A kolostorok alapos, kérlelhetlen tisztogató reformja általánosult, megújultak a processziók, búcsújárások s minden formája a katolikus buzgalomnak, amit a reformáció jóideig még saját fészkein kívül is csaknem szégyenlett dologgá lett.

Az ellenreformáció főként a birodalmi rendek s a nemesség meghódítására törekedett; 1590-ben sikerült először a katolicizmusra téríteni egy protestáns német fejedelmet, a bádenit is. A vallás mozgalma megzavarta a legfőbb birodalmi-rendi testületek belső egyensúlyát is; a katolikus rendek öntudata erősödvén, a protestánsok most ismét vonakodtak a birodalmi gyűlés határozatait elfogadni a vallás ügyeiben, sőt a legfőbb bírói hatóságokét (Kammergericht, Reichshofrat) is, – a katolikusok pedig a püspökségek, apátságok protestáns adminisztrátoraitól meg akarták vonni a szavazat jogát a birodalmi gyűléseken.

Az osztrák Habsburgok tartományaiban II. Rudolf szabad utat engedett az ellenreformnak. A rendiség általános mozgalma következett a II. Miksa idején megszokott önállóság védelmére. Egyidőre a protestánsok kerekedtek felül Tirol kivételével csaknem mindenütt, sok helyütt a katolikusokat egyenesen kizárták a rendi tisztségekből. Bécs katolikus város volt, protestáns gyakorlatot s templomépítést nem engedett, de az alsóausztriai rendi gyűlés mindig heves protestáns izgatás színhelye volt. 1578-ban hosszú idő után először tartottak nagy katolikus úrnapi körmenetet a városban, amelyen a császár is résztvett; a tömeg megtámadta, szétverte, maga Rudolf is bajjal szabadult. Az ellenreformáció mégis haladt, kezdetben főként a városok éléről távolították el a protestáns hatóságokat, űzték el a prédikátorokat. A nemesség rendi szervezete jóideig erősen ellenállott, Felső-Ausztriában a városok is. II. Miksa császár már nem osztotta fel, csak legidősebb fiára, II. Rudolfra, hagyta összes tartományait, Rudolf öccsei, Ernő, Mátyás, Albert egyelőre még csak keresik helyüket a világban, főként Németalföldön. Innerösterreich is egység maradt Károlynak fia, Ferdinánd alatt. Tiroli Ferdinánd egy augsburgi patriciuslánnyal, Welser Filippinával kötött nem-egyenrangú házasságot, fia csak a kicsiny Burgau őrgrófságot kapta és Tirolt már közösen örökölte a másik két ág. Az ellenreformáció határozott megindítója Károly főherceg, Innerösterreich-ben; fia, a későbbi II. Ferdinánd császár, már a jezsuiták vakbuzgó neveltje. Itt a megújult főpapság segítségével visszavonták a rendeknek adott vallásos engedményeket. A rendi gyűlések megtagadták az adókat, a végőrségek forrongtak, a török már Kanizsát is elfoglalta, – de Ferdinánd életveszély közt is szilárd maradt, „mint a márvány”. 1599-ben bezáratta a gráci protestáns templomot, halállal tiltotta az istentiszteletet, – holott nemrég még állítólag ő volt az egyedüli a városban, aki nem két szín alatt áldozott. Fegyveres bizottságok járták be a városokat s a vidéket, elűzték a prédikátorokat, a protestánsokat kivándorlásra kényszerítették, vagyonuk egytizedének lefoglalásával. De viharos jeleneteket leszámítva végül nagyjából az egész társadalom engedett a katolicizmus hódító erejének. Ausztriában, Csehországban erősebb az ellenállás, itt főként Khlesl bécsújhelyi és Dietrichstein olmützi püspök vezette az ellenreformáció politikáját.

Az egész birodalomban egyre fokozódott az izgalom, protestánsok tízezrei vándoroltak szerte, új hazát keresve, az augsburgi békének bizonytalan rendi-vallásos egyensúlya felbomlott. Az 1608. évi birodalmi gyűlés viszályok közben, határozat nélkül oszlott szét. Minden helyi esemény, változás az általános kirobbanás veszélyével fenyegetett. 1607-ben a kicsiny Donauwörth birodalmi város apátja, hosszú idők után, ismét körmenet tartására merészkedett, melyet a többségében protestáns lakosság megtámadott, a császár birodalmi átkot mondott a városra, amit Miksa bajor herceg hajtott végre s egyúttal be is kebelezte a várost fejedelemségébe. Főként ennek hatására állottak most már kifejezett szövetségbe, unió néven, a protestáns fejedelmek és városok (1609), közös pénztárral, a pfalzi választó vezetésével, míg a szász választó távoltartotta magát. A katolikus egyházi és világi fejedelmek erre viszont a liga nevén szövetkeztek, a bajor fejedelem vezetésével. Birodalmi önállóságuk megóvására azonban a császárt kifejezetten kizárták e szövetkezésből. A feszültséget csaknem kirobbantotta Jülich-Kleve örökségének esete, tipikus példa a rendi-fejedelmi és vallásos érdekek bonyolódására; nemcsak a birodalomban, hanem egész Európában. Ennek az alsórajnai német fejedelemségnek uralkodóháza fiágban kihalt (1609); Németalföld szomszédságában, másrészt nagy katolikus egyházfejedelemségek közé ékelve, mindkét vallásos félre fontos volt birtoka. Rokonság címén igényt emelt rá a pfalzi és a brandenburgi választók családja, a császár ezzel szemben a hozzá húzó szász választó családi igényeit pártolta. Pfalz és Brandenburg közösen megszállották a fejedelemséget, Lipót főherceg vezetésével császári erő ment ellenük. A németalföldi spanyol sereg, másrészt pedig Orániai Móric serege is felvonult; s végül IV. Henrik francia király is sereget küldött, a német protestáns unióval keresve szövetséget, világharcra a spanyol és osztrák Habsburgok ellen, amit csak hirtelen orgyilkos-halála akadályozott meg. Végül évek huzavonája után Brandenburg és Pfalz osztozkodott a fejedelemség részein. Ugyanezen időkben került Preussen is, amely a német lovagrend birtokából a reformáció által a Hohenzollernek egyik ágának fejedelemségévé lett, a brandenburgi Hohenzollernek kezébe. A későbbi Poroszország határai keleten és nyugaton ezzel ki voltak tűzve, az egyelőre több külön földdarabból álló, külön rendi szervezetekkel tarkított birtokokat a következő század fejedelmei egységes állammá alakították.

A Habsburg-Magyarországon kevésbbé elmélyült, de egyelőre még politikailag erős a rendiség, hirtelen támadásokkal védekezik a fejedelmi hatalom ellen. A fenyegető török hatalom is emeli a rendiség politikai súlyát. A keleti Magyarországon Zápolya királysága után az erdélyi fejedelemség önállósodott; a Báthoryak családja részese a katolikus ellenreformációnak, a nélkül, hogy a rendi ellenállást megtörték volna. Többször megkísérelték a fejedelemségnek a Habsburgok alá helyezését, akik a törökkel 1591 óta nyílt háborúban állottak; 1600-ban valóban császári hadvezér, Basta az úr Erdélyben. A török azonban Magyarországon sikerrel harcolt, ha már nem is a régi fölénnyel; a katolikus ellenreformáció pedig 1604-ben a nagyjából protestáns nemesség felkelésére vezetett, Bocskay vezetése alatt. Az osztrák birtokok határait ellenséges seregek pusztították; a főhercegek együttesen léptek fel a tehetetlen császár ellen, Mátyásnak, Rudolf öccsének vezetése alatt; s a szövetkezés győzött a császár felett, aki mögött itt nincs hatalmas adminisztratív államapparátus, mint a francia király mögött, a „vérbeli hercegek” szövetkezésével szemben. A főhercegi támadás a tetőpontja a Habsburg-birtokok rendi önállóságának. Mátyás a bécsi békében a magyaroknak vallásos és rendi-alkotmányos szabadságait elismerte, a törökkel is békét kötött (Zsitvatorok, 1606); Erdély ismét önállósult. Rudolf, torz lelkiállapotában, ellenszegült s Mátyás a magyar, osztrák és morva rendekkel egyesülve sereggel vonult ellene, Prága alá. Rudolfnak csak Csehországot hagyták meg, s Mátyás Alsó- és Felső-Ausztriában is megerősítette a rendi és vallásos szabadságokat. Fellázadt erre Csehország is a császár ellen, a rendek direktóriumot állítottak ideiglenes kormányzatként, s Rudolf 1609-ben kénytelen volt kiadni „felséglevelét”, amely szabad vallásgyakorlatot engedett, a nemességnek és a városoknak jogot a templomépítésre és megengedte rendi „defenzorok” állítását a protestáns érdekek védelmére. Rudolf még egy kísérletet tett sorsa megfordítására, Lipót főherceg, passaui püspök, haddal nyomult segítségére Csehországba, Prágában elkeseredett harc dúlt. A cseh rendek erre Mátyást hívták, s Rudolf 1611-ben kénytelen volt javára a cseh trónról is lemondani; a következő évben elérte őt a halál.

A rendiség diadala teljesnek látszott Európa e részén; de már a Mátyásnak személyében való egyesülés is a dinasztikus-állami egység erejét jelentette, aminek a főhercegek alárendelték magukat. Az ellenreformáció csupán egyidőre akadt meg; pár év múlva II. Ferdinánd személyében egyik legszélsőbb fejedelmi típusa követte Mátyást az uralomban. A német birodalomban még egy emberöltőig az erők viszonya vitte a vallás ügyét, amíg itt is a társadalom belső intellektuális szerveződése oldotta meg, egyenes felelet nélkül, a nagy kérdést. Az államhatalomnak, a kormányzatok gondjainak, munkájának oly elmélyülése, amihez képest az antik uralmi módszer az erőviszonyok üres számítása. A nyugati kultúrkör belső vívódásában, ellenségeskedésében volt valami hatalmi vonás: minden fél és felekezet óriási arányú kulturális tevékenysége, áldozatkész odaadása – s ez a vonás az, ami minden szakadás között is, még a török szomszédságában is, izmossá és egységessé tette továbbra is a nyugati keresztény kultúrát.

Az Okcidens északi és keleti szélterületei, a skandináv államok és Lengyelország, a nemzetközi politikának szinte elkülönült körét alkották a Baltikum birtokáért való küzdelemben; de a reformáció gyors terjedése után szintén résztvettek az ellenreformáció mozgalmaiban és a XVII. sz. megújuló nagy nyugati küzdelmeibe éppen ez a vallásos-politikai közösség vonta bele ez országokat.

Dániában – amelyhez tartozott Norvégia is – a reformáció végrehajtása után is erős politikai rendiség állott a királysággal szemben. Mint e szélső társadalmakban általában, úgy itt is a sekélyes, inkább érdekszövetséget jelentő rendiség váltakozva vagy az erők bomlását okozta, vagy pedig hirtelen expanziót, ha a királyság érdeke egyesülni tudott a mérvadó rétegek érdekeivel. II. Frigyes uralkodása alatt (1559–88) általában véve a szekularizált egyházjavakkal kielégült vezetőrétegeknek s királyságnak ez az érdekszövetsége a kicsiny félsziget utolsó független parasztköztársaságait nyomta el a Dithmarsch-vidéken; majd hétéves háború folyt (1563–70) Svédországgal a balti földdarabkákért, a német lovagrend egykori birtokainak maradványaiért, váltakozó sikerrel. Bár Lübeck e háborúban szövetséges volt, mégis ekkor szüntették meg Dániában a Hanza kiváltságait és erős vámpolitika, főként a Sund-vámok kíméletlen, fegyverrel, várakkal biztosított kihasználása, gazdagította a királyságot, amely azonban, a korszak fejedelmi kormányzatainak módján, nagyarányú kultúrmunkára, az iskolázás emelésére is fordította hatalmát. IV. Keresztély (1588–1648) ifjúkorában rendi bizottság kormányzott, azután a XVII. sz. elejétől pár évtizedre európai nagyhatalommá emelkedett az ország, hódítással, gyarmatosítással. De a dán rendiség aztán cserbenhagyta a nagy célokat, hirtelen hanyatlás következett.

A dán expanzió évtizedeit a XVII. sz. első felében Svédország hódító terjeszkedése váltotta fel. Wasa Gusztáv (1523–60) a Dániától való elszakadás után protestáns nemzetállamot épített ki; fia, XIV. Erich (1560–69), a hétéves északi háborúban sikerrel tartotta meg országa önállóságát Dánia új támadásával szemben, a balti birtokért folyó dán, lengyel, orosz küzdelmekben. De öröklötten terhelt kedéllyel, kegyetlenkedések között, állandó viszályban állott az ország nemességével, amely, fivérének vezetése alatt, végül megfosztotta trónjától. Öccse, III. János (1569–92) II. Zsigmond lengyel király leányát vette feleségül, ami egyúttal a katolicizmushoz való közeledését is jelentette, alkalmazkodó liturgiát hozott be a svéd protestantizmusba, majd tárgyalt a pápával is csatlakozásáról, végső elhatározás nélkül. Vallásos-egyházi felfogásának megfelelően a szélesebb rétegek helyett a nemességre támaszkodott, résztvett Báthory István lengyel király győzelmes harcaiban az orosz ellen, visszaszorítván azt a tengerek kapuitól. Fiát III. Zsigmond néven, Jagelló anyjára való tekintettel, lengyel királlyá választották (1587–1632), s ő lett III. János halála után egyúttal Svédország királya is.

Lengyelország az utolsó Jagellók alatt érte el legnagyobb kiterjedését. A német lovagrend volt birtokaiból Preussen, bár Hohenzollern kézben, elismerte hűbérfelsőségét, a balti háborúkban csaknem egész Livlandot megszerezte, s Kurland hűbérfelsőségét is. Litvánia, amely sokáig féltékenyen őrizte önállóságát és csak perszonál-únióban volt a lengyellel, lassankint belsőleg, vezetőrétegeiben, hozzáidomult szomszédjához és 1569-ben a „lublini únióban” sikerült teljes állami egyesülést létrehozni. A Dnjeper-kozákok laza katonai-nomád társadalma is elismerte a lengyel felsőséget s így a király hatalma a Balti-tengertől csaknem a Fekete-tengerig terjedt.

A reformáció, mint a rokon magyar társadalomban, eleinte itt is a német városokban hódított, de aztán itt is szélesebb körökben, megfelelvén a nagytömegű nemesség önállósodó hajlamainak. A lutherizmus mellett terjedtek a kálvinista tanok is, de a régi cseh kultúrösszefüggések következtében a morva testvérek tanai is; majd az unitárius tanok, Servet Mihály és a sienai Sozzini-fivérek tanításai, amelyek egyébként Európában szintén főként magyar vidéken, Erdélyben vertek tartósabb gyökeret. Ez utóbbin kívül a többi felekezet, az árnyalatok megtartásával, 1563-ban a sandomiri zsinaton közös hitvallásban is megállapodott. A Jagellók kihalása után (1572) teljes csupaszsággal tört el a vezető nemesi rétegek érdekszövetsége, az ország valósággal nemesköztársasággá alakult, teljes vallásszabadsággal. Az 1573. évi „pacta conventa” szerint, amelyre minden királynak esküdnie kellett, minden nemes személyesen vett részt az országgyűlésen, nagyok s kicsinyek egyenlő szavazatjoggal; az adózás, a háború s béke, még a háború időtartama is az országgyűléstől függött, amelyet kétévenkint össze kellett hívni, s közben is rendi bizottság képviselte akaratát. A polgárság visszaszorítása, a paraszt fokozott elnyomása járt e rendszerrel, – bár egyébként kétségtelenül a nyugati keresztény kultúra határainak kiterjesztése is, nagy szláv néptömegek elhódítása a keleti-orosz kereszténységtől, mint az Litvániában is történt. Ezúttal Anjou Henriket, IX. Károly francia király öccsét, választották királlyá, de ő sietve menekült az itteni zűrzavarból haza, amidőn bátyja halála után (1574) reá szállott a francia trón. Ezután Báthory Istvánt, Erdély fejedelmét, választották meg (1575–86), azzal a feltétellel, hogy egy Jagelló-leányt vegyen feleségül. A Báthoryak családja a nagyjából protestáns Erdélyben is megkísérelte a katolikus ellenreformációt, s Báthory István új országának élén Kelet-Európában a katolikus mozgalom vezetőalakja lett, nem annyira erőszakkal, mint inkább a nemesség megnyerésével. Bár a feszültség a katolikus és a protestáns „disszidens” nemesség között egyre fokozódott, egyidőre mégis oly érdekközösség létesült a rendiség s királyság között, ami hódító hatalommá tette az országot. Jellemző a társadalom felületes tagoltságára, hogy gyorsan, szinte pár év leforgása alatt, sikerült a katolicizmus uralmát helyreállítani, főként azzal, hogy tisztségeket csak katolikusoknak juttattak s háborús vállalkozásokban elégítették ki az ambíciókat. IV. Iván orosz cár a lengyel-svéd szövetséggel szemben, amely mélyen behatolt orosz területekre is, kénytelen volt feladni tengerparti foglalásait. Báthory után Wasa (III) Zsigmond (1587–1631), teljesen az ellenreformáció hatalmas politikai: kulturális eredményeinek hatása alatt, igazi „jezsuitakirállyá” lett, bíróságai az egyházat lehetőleg mindenütt visszahelyezték vagyonába s jogaiba. Még a városok közül is csak Danzigban maradhatott meg protestáns plebánia, másutt legfeljebb a városházán tarthattak protestáns istentiszteletet. A mozgalomnak egyesítő, feszítő ereje kulturális hódítást is jelentett: a litván görög-keleti nemesség és a püspökök egy része is alávetette magát a pápának, elfogadva az úniót, amit egykor a ferrarai zsinat ajánlott fel, s így a görög-katolikus püspöki egyházszervezetet alapozva meg (1594). De a határokon túl, Oroszország egyházi és kulturális viszonyaira is nagy volt a hatása a lengyel katolicizmus megújulásának. Lengyelország valósággal a spanyol birodalom szerepét töltötte be Európa Keletén, a pápák innen várták az oroszok megtérítését s aztán a török kiűzésére alakuló hatalmas katolikus szövetség létesülését. Bár úgy Báthoryval, mint III. Zsigmonddal szemben a Habsburgoknak is volt pártjuk a lengyel királyválasztások alkalmával, s Miksa főherceget, II. Rudolf öccsét, fegyverrel győzték le, a pápa közvetítésével kibékült a két katolikus dinasztia s Zsigmond király Ferdinánd főhercegnek, a nagy ellenreformátornak nővérét, majd ennek halála után egy másik nővérét vette feleségül.

A katolicizmus századvégi európai diadalának betetőzése lett volna a keleti nagy terv, de a spanyol hatalom vereségével egyidőben a Wasák dinasztiájára is válságok következtek. A lengyel nemesség, főként Zamoyski vezetésével, féltékenyen őrizte hatalmát, különösen a király nemzetközi kapcsolataival szemben, Zsigmondnak ismételten kellett az országgyűlés felelősségre vonó vizsgálatát elviselnie, majd fegyveres konföderációkkal szemben kellett üggyel-bajjal, főként a püspöki egyház segítségével, fenntartania magát.

Svédországban azonban a protestantizmus és a rendiség kerekedett felül a többnyire távollevő király kormányzatával szemben. Már trónraléptekor (1592) is kötelezték, hogy az ország vallását nem érinti s tisztségekre csak protestánsokat állít, s egyúttal nagybátyját, Károlyt, kormányzóvá választották. Mint egykor az első Wasa a dán dinasztiával szemben, úgy Károly is önállósította kormányzóságát, a rendekkel szövetkezve, a katolicizmust s kálvinizmust egyaránt üldözve. Végül fegyveres összeütközésre került a dolog a királlyal, a kormányzó seregei győztek, Zsigmondot megfosztották trónjától (1599). Károly mindinkább a parasztságra s polgárságra támaszkodott, nemesi ellenfeleit borzalmasan kiirtotta. Pár év mulva királlyá választották (1604–11), de a Wasak svéd és lengyel ága között tartott a viszály egészen a család kihaltáig. A katolikus terjeszkedés tehát Svédországban meghiúsult, a királyság a lutheri egyházszervezettel és széles rétegekkel érdekközösségben egyidőre szinte az ország természeti kincseinek, háborús iparának, katonai erejének nagyvállalkozójává lett s IX. Károly utódának, Gusztáv Adolfnak seregei a harmincéves háborúban döntő szerepet vittek a kontinensen.

Lengyelország mégegyszer hódító módon léphetett fel Oroszországban, a belső zavarok éveiben, amelyek a Rurik-dinasztia kihalását (1598) követték. Lengyel hadak emeltek a cári trónra trónkövetelőket és úgy látszott, teljesen úrrá lesznek a moszkovita birodalomban, amikor általános nemzeti felkelés tört ki ellenük s a Romanowok trónrajutása (1613) ismét helyreállította a cári hatalmat. Egyelőre Lengyelország az 1618. évi békében még jelentős orosz területeket kapott, s Oroszország a svédekkel szemben is elvesztette útját a balti tengerekhez. De az orosz terjeszkedés tovább folyt Ázsia felé, hogy azután később nyugatnak forduljon, Lengyelország végső veszedelmére.

Az ellenreformáció korszakának szellemi, irodalmi-tudományos termelését a nyelv, a stílus, a gondolat túlterhelése, az olvasottnak s tanultnak nehéz halmozása jellemzi; vége a századeleji tiszta elevenségnek. És mégis hatalmas fejlődés: semmit sem akart elejteni ez a korszak, amit a mult felszínre hozott, a középkorit, a reneszánszot, az antikot, – egész életanyagukat, készségüket, felszerelésüket nehéz együttesben dolgozta fel tovább, kiegyenlítetlenül, de tudatos erőfeszítéssel. A zsenialitás a korban van, a nagy együttes munkában s nem az írókban, az egyénekben.

Vallásos korszak és mégis a legtöbb író nem tüntet vallásos állásfoglalásával, ha az nem tartozik előadott tárgyához: magát az intellektuális munkát érzik vallásos cselekedetnek. Franciaországban a „Plejád” költői köre már részben reakció is a reneszánsz-humanizmussal szemben, verseik a modern érzelemvilág anyagát képezik ki. Az udvarban ragyogott e „csillagképlet”; Jodelle (1532–73) antik drámáit is itt játszották, antik máz alatt korabeli, gáláns emberek mozogtak azokban. D’Aubigné (1551–1630), a hugenotta harcos, ez udvari költők ellen szórta maró szatíráit; ő vállalkozott a világ teremtésének és történetének költői megírására, egészen a kereszténységig, Milton elődjeként. Malherbe (1555–1628) igazában nem is költő, hanem verseiben is a hatalmas francia intellektualizmus észszerű szószólója, már Descartes korát jelzi előre. – A német irodalom e korban alig mutat fel nagy egyéniséget, a latin nyelv uralma, a tudós gőg, amely az irodalomban is megfészkelődött, a monotón, sivár fáradozás minden tárgyban és körben süllyedésnek látszik, alapjában azonban az intellektualizmusnak új feladatokra való általános áthangszerelése folyik. – Mozgalmasabban, s csakhamar virágkort teremtve, megy végbe a folyamat Németalföldön, szintén a nemzeti nyelv küzdelmes kiképzésével, a próza kialakításával. Jellemző, hogy itt még az irodalmi törekvéseknek is, akár a gazdaságiaknak vagy politikaiaknak, a rendi kamarák a gyujtópontjai, mintegy a társadalomélet szellemi feldolgozásának műhelyei. – Az angol társadalom bizonyos rétegeiben már elérkezett az egyéniség kitárulásának teljes szabadságáig; de ez nem a reneszánsz szabadsága, hanem mégis szívós kötöttség az élet talajához. Shakespeare (1564–1616), az „ezerlelkű ember”, szinte mindannak költője, amit valaha is az ember az emberekből, primitív ösztönszerűséggel, kiérzett; az egyén, a jellem teljességének vulkánikus feltörése a kifejezettnek, a tudatosnak szférájába. Mindenről szól, ami az embert s társadalmat foglalkoztatta s mégsem tudjuk véleményét, állásfoglalását pl. a reformációról, az államról, a politikai eseményekről. Az élet teljes nyilvánulása nem tűr meg elméleti ítélkezéseket. Ő is keresztülesett fejlődése kezdetén a súlyos barokk-viaskodáson, a szavakat, a gondolatokat egymásra torlasztó tudákos modorosság korán; s ha a roppant intellektuális gyakorlatú, agyonolvasott mai ember is alig tudja követni halmozott gondolatait, úgy az e fejlődés következménye. S a legcsodálatosabb, hogy őt a maga korában megértették, élvezték, már életében nagy volt a népszerűsége: milyen kidolgozott, nehéz súlyokhoz edzett közönség lehetett az! A végtelen, kínos gyakorlat, az iskolától kezdve a köznapi tollforgatásig, a kifejezések tömkelegével való vívódás, a barokk fogalmazás bonyolult követelményei a korabeli közönség számára Shakespeare előadásmódját könnyed, racionális stílussá avatták. – A költészethez hasonlóan változott meg minden művészi gyönyörűség is a déli művészettel szemben, a legszembetűnőbben a festőművészetben; a németalfödieknél a szépnek fogalma a borús ismeretlenségben előre készülődő, de a valóságot soha fel nem oldó lélektani folyamattal azonosul.

A déli társadalmak irodalma is megbontotta már a reneszánsz tökéletes szépségét, de még mindig a megtestesült költészetet bámulja benne Európa. Főként az olaszét; „ez adja a legkönnyebb gyönyört, a legsímább játékot”, Torquato Tasso (1544–95) idejében. Virágkorát érte az irodalom a spanyol félszigeten is. Camoes (1525–80) a portugál nemzeti nagyság, tengeri világuralom hőskölteményét írta meg, a „Luziada”-t, Vasco de Gama csodálatos útjait; a költő saját hányatott életének tapasztalatai teszik valósággá a viszontagságoknak, a szenvedéseknek, a természetnek lírai leírását. A spanyol Cervantes (1547–1616), szintén viharos, nyomorult sorssal, új programmot ad Don Quixote-jában az irodalom számára, életgazdag képeket, humoros realitást. Az eposzok hatásra dolgoznak, a humoros lovagregény szórakoztatására; új s gazdag mozgalom van bennük, de a déliek költészete nem jelent, Shakespeare módjára, igazi új erőfeszítéseket. – A tudományban is még mindig gyors, általános törvényszerűségek felfedezésében reménykednek a déliek. Giordano Bruno módjára panteisztikus elméletek hirdetője Campanella is (1568–1639) s egyúttal politikai író is, Machiavelli hatása alatt; a reformációt támadja, de lehet, hogy tőle való több vallástgúnyoló és Luthert dicsőítő irat is. Északon, mint a költészetben, a tudomány terén is Angliában jelentkeznek zseniális egyéni teljesítmények. Francis Bacon (1561–1626) nem fantaszta, gyakorlati államférfi, Erzsébet kancellárja, akit a királynő mint a törvények orákulumát tisztelt, s aki I. Jakab idején állítólagos hivatali, pénzügyi visszaélései miatt börtönt is szenvedett. Panteisztikus elméletek nem foglalkoztatják, még Kopernikus elméletét sem fogadja el; szerinte a vallás tanainak értelem-ellenessége még nem lehet ok a kételkedésre. Az Észak tudománya nem hirtelen megoldásokat keres, hanem módszereket dolgoz ki az emberiség végtelen közös munkája s feladatai számára. Az empírikus elv, a tapasztalaton alapuló igazságkeresés önmagában véve nem különös gondolat; Bacon teljesítményének nagysága nem e lapos elv egyszerű kimondásában rejlik. Hanem abban, hogy a csupasz értelmet megfosztja üres, racionális uralmától, magát a gondolkodást is életfunkciónak érzi, folyamatának belső s külső tapasztalati ellenőrzését kívánja. S ez nem egyéb, mint széles kapuk feltárása az életanyag mozgalmai számára az intellektuális módszerek mechanikus alkalmazásával szemben. Nem megoldás, hanem örök, megrendítő munkaprogramm. Ebből a szempontból foglalja össze a tudományok rendszerét: „De dignitate et augmentis scientiarum”, „Novum organum scientiarum” címen. A tudományok európai méltósága és valóságszerű ereje, jelentősége az ő robusztus összefoglalásában vált először tudatossá.