MÁSODIK FEJEZET: A HARMINCÉVES HÁBORÚ

A harmincéves háború egymásbafűződő háborúk sorozata, az európai hatalmak változatos részvételével, főként a Németbirodalom területén. A háborúnak Csehország körül forgó kezdeti korszaka gyorsan befejeződött, s követte a német fejedelemségek háborúja egymással szemben és a császár ellen, aki osztrák birtokainak szorosabb egyesítésével ismét fenyegető hatalommá lett. Most már vallásos-társadalmi forradalomról mind kevésbbé lehet szó, a politikai egységeken belül kiegyenlített szervezet már a társadalom. A vallásos fanatizmus inkább csak a harcok elvadult pillanataiban mutatkozik kegyetlenül, s akkor is a politikai ellenfelek egymás népét pusztító eszköze. A protestáns Dániának, Svédországnak beavatkozása végül német területek megszerzésének háborújává lesz, Gusztáv Adolfban még nagyratörőbb céloké; s amikor Richelieu katolikus Franciaországa is nyiltan belépett a küzdelembe, a vallás ügyét tisztán az állam belső ügyének hagyta meg. A wesztfáliai béke már nem vallásbéke, hanem a hatalmak osztozkodása, egymásközti viszonyuk rendezése.

II. Rudolf „felséglevelét” a változatos cseh rendi viszonyok között különféleképpen lehetett értelmezni. Nemcsak az önálló urak s városok, hanem a királyi birtokok rendisége sem egységesen szabályozott társadalom még, mint Franciaországban vagy a nyugatibb német territóriumokban. Az itt élő rendeknek is kénytelenek voltak megadni a szabad vallásgyakorlat jogát. De az egyházi birtokokon élő nemesség és polgárság is követelte ezt a jogot. A kormányzat elvette, lerombolta templomaikat. A defenzorok erre összehívták a rendeket, panasziratukat azonban II. Mátyás elutasította. Erre fegyveresen benyomultak a prágai államkancelláriába és két tanácsost, akiket az elutasításért okoltak, kidobtak az ablakon a mélységbe; utánuk is lőttek, de azok mégis megmenekültek. Ezután a rendek Thurn Mátyás vezetése alatt ideiglenes kormányt alakítottak, 30 direktorral és sereget állítottak. Viszont a főhercegek fogságra vetették Khlesl bíborost, a gyöngeakaratú császár békéltető miniszterét, majd Mátyás halálával II. Ferdinánd (1619–37) elszánt katolikus irányt követett, szilárd maradt akkor is, amikor Thurn hadai Bécs előtt állottak és Ausztria rendjei is fenyegetően léptek fel ellene. Alsó- és Felső-Ausztria, Morvaország, Szilézia rendjei szövetkeztek a csehekkel, erősen a hollandiai szövetkezések mintájára, aminthogy a kálvinizmus is kedvező talajra talált e vidékeken. A csehek Frigyes pfalzi választófejedelmet választották királyukká, kálvinista fejedelmet; a szász választó ezért a császár mellé állott, még saját prédikátorai is erre ösztönözték őt. A kálvinizmustól és a rendi választójogtól egyaránt irtóztak a lutheránus fejedelmek. A protestáns unió megtagadta a közösséget Pfalzi Frigyes cseh vállalkozásával, csupán pfalzi fejedelemsége védelmét biztosította. Frigyes neje az angol király leánya volt, de I. Jakab őrizkedett a fegyveres beavatkozástól. Csak Bethlen Gábor erdélyi fejedelem fogott fegyvert, gyors győzelmi menettel az osztrák határokig, de ő is fegyverszünetet kötött, mihelyt elérte célját. Ferdinánd végül megnyerte segítségére a liga fejedelmeit, de azzal a kikötéssel, hogy a szövetkezés és a sereg Miksa bajor fejedelem, s nem a császár vezetése alatt álljon. Azonkívül a bajornak hadiköltségek fejében, zálogként át kellett engedni osztrák területeket, végül pedig Miksa ígéretet kapott arra is, hogy a császár a pfalzi fejedelem választói méltóságát őreá ruházza. A spanyolt inkább csak a rajnai vidékek érdekelték, Spinola seregei megszállották Pfalzot. Minthogy azonban a protestáns unió még óvatosabb volt a katolikus ligánál, Miksa és hadvezére, a Pármai Sándor seregében iskolázott Tilly, benyomultak az örökös tartományokba, megtörték a protestáns osztrák rendek ellenállását, majd a császári sereggel együtt Prága közelében, a fehérhegyi csatában, tönkreverték Pfalzi Frigyes seregeit (1620). A „téli király” hontalanná lett, pár hónapon belül egész Csehország Ferdinándnak hódolt.

Az osztrák monarchia kialakulására döntő események ezek. Csehországban kivégzések, vagyonkobozások irtották ki a gyökeres cseh főnemességet, adományok, a hadiszükségletek miatt olcsó birtokeladások által új, német, olasz, spanyol, wallon urak kezében óriási latifundiumokká egyesültek a régi lovagbirtokok. Erőszakos ellenreformáció űzte ki a protestáns lelkészeket, a lutheránusokat is, a polgárokat, parasztokat katolikus hitre vagy kivándorlásra kényszerítették, később a nemességet is. 1627-ben Ferdinánd új rendi alkotmányt léptetett életbe, a királyválasztást eltörölte, a papságot is felvette az országgyűlésbe, amelynek csak az adóajánlás jogát hagyta meg. Végül pedig a cseh nyelvnek a huszita időkben megalapozott egyeduralmát a német hivatalos nyelv egyenlő jogával támadta meg. Csehország önálló léte megszűnt; a többi örökös tartomány rendi önállóságát is új szabályozás törte meg. Ferdinánd egyúttal 1621-ben oszthatatlannak nyilvánította az osztrák Ház birtokait, a főhercegek ezután nem örökölhettek külön tartományokat. Az udvari és az alsóausztriai hivatalnoktestületek mindinkább központi kormányszervekké fejlődtek ki az összes tartományokra nézve, elkülönülve a birodalmi, császári kormányszervektől. Ausztriából külön birodalom lett, amit a tartományoknak a középkortól hasonlóan fejlődött társadalomszervezete alapozott meg, de azért mégsem tudta soha levetkőzni elsősorban dinasztikus jellegét.

I. Miksa bajor fejedelem rajongó katolikus volt, néha az aszkéta önsanyargatásig, s a mellett mély kötelességérzettel: „Mint a gyertya elfogyasztom magamat, miközben másoknak világítok.” De emberies érzésű, távol a rideg fanatizmustól. Takarékossága, nagyszerűen kidolgozott adminisztrációja mintaállammá tette országát; végső célja tulajdonképpen a háború a török ellen. Államérdeke nem önzés, hanem fejedelmi hivatásának áhítata. Ausztria hatalma ösztönözte a kíméletlenségre, követelte most már nemcsak a pfalzi választói méltóságot, de magának Pfalznak birtokát is. A Németbirodalom régi egyensúlya megrendült, úgy látszott, a két katolikus hatalom kerül végleges túlsúlyra. A protestáns unió feloszlott, Pfalzi Frigyesért csak Mansfeld s egy-két német hadivállalkozó fejedelmi sarj harcolt Tilly ellenében, kevés sikerrel. A császár nem szívesen növelte a bajor hatalmát, a spanyol pedig egyenesen ellene dolgozott. Innen kezdődik Bajorország közeledése Franciaországhoz. A pápa mellett a francia támogatásnak köszönhette Miksa, hogy mégis reáruházták, egyelőre csak személyére, a választói méltóságot és hogy Felső-Pfalz területét is megkapta. Most már azonban szinte kényszerű szükség, hogy minden német fejedelem idegen segítség után nézzen; a háború befejezettnek látszott, s ép most vált európaivá.

A francia még sokáig nem vett nyiltan részt a német küzdelmekben, csak a Veltlin birtokáért most kezdődő vitában éreztette súlyát. Veltlin sorsa jellemző a svájci „köztársaság” szervezetére. Graubünden hódított birtoka, jórészt katolikus lakossága állandó viszályban élt a protestáns uralommal, a pártgyűlölet, vérbosszú dúlta fel békéjét, 1620-ban a fellázadt lakosság egyszerre többszáz protestáns családot gyilkolt le. Spanyol kéz is dolgozott ebben, spanyol és osztrák csapatok szállották meg Veltlint, de később, főként francia fellépésre, kénytelenek pápai seregekre bízni a megszállást, mégis megtartván a jogot az alpesi szorosokon át való vonulásra. 1621-ben lejárt az 1609-ben kötött holland-spanyol tizenkétéves fegyverszünet is, a belső zavarokon Hollandiában Orániai Móric kerekedett felül, a harc a spanyollal megindult, ami a birodalomban folyó küzdelmet is a Németalfölddel szomszédos vidékre vonta át. Spinola és Tilly sikerrel működtek, az északnyugati birodalmi kerület fejedelmeit alkalmazkodásra kényszerítették. Ez azonban már közelebbről érintette a nyugati és északi hatalmak érdekeit is. Ép a Habsburgok túlsúlyának pillanatában került Franciaországban végleges vezetésre Richelieu, aki továbbra is állandóan ébrentartotta a veltlini kérdést, táplálta a holland küzdelmet: „Spanyolország győzelme a kereszténység romlását jelentené.” Anglia is a franciához közeledett, a spanyol házasságterv feladásával I. Károly XIII. Lajos nővérét vette el s a két állam szövetséget kötött Hollandiával, angol sereg s francia pénz igéretével (1624). Egyúttal a német protestánsok és a skandináv államok szövetségén is dolgoztak. Az ifjú Gusztáv Adolf svéd király már most ajánlkozott, de sokat követelt, s amikor IV. Keresztély dán király, féltékenyen a svédre, német területek megszerzése reményében beállott a szövetségbe, a svéd félreállott, folytatta örök tusáját a lengyellel. Az északnémet fejedelmek azonban, a protestánsok is, féltek a dán terjeszkedéstől. De maga az osztrák dinasztia sem maradhatott meg már a tisztán vallásos céloknál. Ausztria egységesült ereje lépett előtérbe, különösen Wallenstein szerepével. A német birodalmi-rendi hadsereg helyett önálló császári hadsereg: ezt valósította meg Wallenstein, a korszak tipikus hadinagyvállalkozója. Csehországi protestáns nemescsalád sarja, aki ifjúkorában katolikussá lett, sokat utazott, császári szolgálatban katonáskodott, idős nejétől vagyont örökölt, a csehországi birtokkobzások alkalmával pénzügyi spekulációval, ezredek állításával, királyi adományokkal hatalmas birtokokat szerzett. Új házasságával befolyásos rokonsághoz jutott, birtokait Friedland hercegségévé egyesítette, német birodalmi fejedelemmé lett. Nagyszerű szervezőtehetség, s új ember létére mentes a német fejedelmi családok szorongó, hagyományos politikai szempontjaitól, szabadon dolgozhatott nagy koncepciók megvalósításán. Alvállalkozó ezredesek segítségével 1625-ben, úgyszólván a császári kincstár igénybevétele nélkül, húszezernyi sereget állított, az ellenséges vidéken fosztogatás helyett gyorsan rendszeresített adóztatással, szolgáltatásokkal tartva fenn hadát, minden területet egyúttal politikailag is igyekezvén átszervezni.

A dán király ez évben mélyen benyomult a birodalomba. 1626-ban azonban Wallenstein a dessaui Elba-hídnál tönkreverte a protestáns hadivállalkozónak, Mansfeldnek seregét. Azután Brandenburgon, Szilézián, semleges fejedelmi területeken át Magyarországra sietett, mert Bethlen újra támadott; Wallenstein nem merészkedett döntő ütközetre ellene, de különben is Bethlen nemsokára ismét békét kötött. A dánokat Tilly 1626-ban Lutternél, Wallenstein 1627-ben Sziléziában verte meg s ezzel a két hadvezér ura lett csaknem egész Észak-Németországnak.

Wallenstein most nagy császári flotta felállításának akkor hihetetlen tervével foglalkozott, Dánia megtörésére, de egyúttal világraszóló célokkal is: a lengyel szövetségessel Svédország kiszorítására a balti tengerről, s a holland tengeri hatalom megtörésére, a spanyollal szövetségben. A császár az „óceáni s balti tenger generálisává” nevezte őt ki, s azonkívül zálogbirtokul adta neki Mecklenburgot, amelynek fejedelme a dán királyhoz csatlakozott s most hontalanná lett. De a lengyel nem egyezett bele a tervbe, a spanyol meg Hollandia megtámadását akarta elsősorban, amire a liga nem volt hajlandó. A Hanzavárosok, amelyeknek hajóira számított Wallenstein, ellenállottak, a svéd és dán pedig megegyeztek egymással s támogatták a kikötővárosokat. Stralsundot 1628-ban hónapokig ostromolta Wallenstein, végül a svéd és dán flotta ellenében kénytelen volt sikertelenül elvonulni.

A dán király már kezdettől saját rendjeivel ellentétben vállalkozott a háborúra, a hódítás nem sikerülvén, országgyűlése felzúdulására kénytelen volt 1629-ben békét kötni a császárral, feláldozni szövetségeseit, a földönfutóvá lett északnémet fejedelmeket. A német protestánsok, úgy látszott, teljesen ki voltak szolgáltatva a császár és a liga hatalmának. 1629-ben II. Ferdinánd kiadta végzetes „Restitutionsedikt”-jét: elrendelte az augsburgi vallásbéke, illetve az 1552. év óta szekularizált egyházi birtokok visszaadását, megtagadta a Ferdinánd-féle deklarációt, amely szerint az egyházfejedelmek rendjei szabadon követhetik vallásukat s az augsburgi vallásbékéből újólag kizárta a kálvinistákat. A legtöbb lutheránus fejedelem elveszítené tehát emberöltőkön át birtokolt, egykor egyházi területeit, amelyekkel többnyire szaggatott territóriumát egységgé kerekítette ki; a kálvinistákra, különösen Pfalzra, pedig egyenesen végső megsemmisülést jelentett a rendelet. Egyúttal pedig a császári család, egyházi méltóságok révén, nagy territoriális hatalommá vált volna a birodalom belsejében is. II. Ferdinánd ifjabb fia, Lipót Vilmos főherceg, már eddig is Strassburg, Passau püspöke és Hersfeld apátja, most megkapta Halberstadt és Magdeburg püspökségét és a brémainak utódlás-jogát is. A bajor család is kivette részét, egyik tagja, Osnabrück püspöke, megkapta Verden és Minden püspökségét is. De a katolikusok is megijedtek a császár hatalmától. Már évek óta szörnyülködve nézték Wallenstein munkáját, minden fejedelmi-rendi jogon való átgázolását, adóztatását a liga területein is. Már 1627-ben felléptek ellene, de Wallenstein lemondással fenyegetődzött s megnövekedett hatáskörrel került ki a vitából. Azóta Mecklenburgnak, az egyik legnagyobb északnémet territóriumnak fejedelme is lett. Most egyenesen attól féltek, hogy lefegyverzi a ligát és a spanyollal együtt megalapítja a Habsburgok univerzális monarchiáját. Miksa herceg, miután újabb pfalzi birtokokat kapott s választói méltóságát is öröklővé tette a császár, most az ellenzék élére állott, úgyhogy tartani lehetett a császár és a liga hadainak összeütközésétől is. A császár 1630-ban kénytelen volt elejteni Wallensteint, akinek önállósága különben őt is gyakran aggodalommal töltötte el. Richelieu diplomatáinak nagy részük volt a fejedelmek felbujtásában. 1631-ben aztán a bajor és a francia szerződést is kötött, kölcsönös védelemre, bár főként a spanyol, s nem a császár ellenében.

Ekkor már Gusztáv Adolf svéd seregei német földön állottak, a dán után a másik expanzív északi hatalom vette át a vezetést a háborúban. Gusztáv Adolf Richelieu közvetítésével békét kötött a lengyellel és most a német partokon akarta biztosítani uralmát a keleti tengerek partjain, egyúttal pedig protestáns érdekeit is. A német protestáns fejedelmek közül azonban alig valaki csatlakozott hozzá, a brandenburgi választó féltette tőle Preussent és örökségi jogát Pommerániára, amit Gusztáv Adolf elsősorban szállott meg. Tehát a király Franciaországgal lépett szövetségre, évi pénzsegély ellenében, „az elnyomott birodalmi rendek helyreállítására”; a hollandok is pénzt ígértek. Richelieu szerette volna, ha a svéd csak a császár ellen vonul, a bajorral s a ligával szemben semleges marad, de Tilly a liga seregével máris támadott, a katolikusok is idegen betolakodót láttak a svédben. Gusztáv Adolf ereje a gyors mozgás volt; kerülve a döntést, előbb az északi fejedelemségeket szabadította fel. A protestáns fejedelmek elkeseredését a császár ellen fokozta Tilly parancsoló fellépése, valamint Magdeburgnak hosszú ostrom után való elfoglalása és felgyújtása is (1631). A svéd király eleinte magának követelte a vezetést, de utóbb beleegyezett a fejedelmek katonai s politikai önállóságának megóvásába s így a brandenburgi, sőt a szász választó is nyilt szövetségre lépett vele. 1631-ben Breitenfeldnél, Lipcse közelében, borzalmasan tönkreverte Tilly seregét; a német protestantizmus sorsdöntő csatája volt ez. De egyúttal Gusztáv Adolf szándékaiban is nagy fordulat. Míg a szász választót a császár birtokai ellen irányította, úgyhogy az nemsokára Prágát is elfoglalta, ő maga végigsietett a birodalom területén, a Rajna felé, a fejedelmeket sorban csatlakozásra késztetve, még pedig katonai-politikai felsőségének elismertetésével s a szövetség örökös jellegével. Kitűnt, hogy mindenesetre tengerparti német területeket akart állandó birtokába venni, a fejedelmeket egyházi területekkel kárpótolván, s valószínűleg foglalkoztatta egy evangélikus német császárság alakításának gondolata is.

A bécsi udvarnak Wallensteinhez kellett ismét folyamodnia. Beleegyeztek teljes önállóságába a seregállításban, hadvezetésben, csak a ligának és a spanyolnak csapatait vették ki alóla. Sőt teljhatalmat kapott a szász választóval való szövetségkötésre, s megbízást más politikai tárgyalásokra is. Gusztáv Adolf, Tillyt visszaszorítva – aki halálra is sebesült – 1632-ben Bajorországra vetette magát, szörnyű pusztításokkal egészen Münchenig hatolva; most már nincs része a birodalomnak, amely ne viselte volna az ellenséges megszállás csapásait. Ekkor lépett fel Wallenstein új seregével, a szászokat kiszorította Csehországból, egyesült Miksa bajor herceg seregével és a svédnek erődített állásokba kellett vonulnia a túlerővel szemben. De amikor Wallenstein a szász választó végleges megtörésére indult, Gusztáv Adolf utána sietett, 1632 őszén Lützennél csatára kényszerítette. Az elkeseredett harcban Gusztáv Adolf egy ezred élén küzdött, rövidlátó lévén, az ellenség közé került és több golyótól találva, halálát lelte, ifjan, 38 éves korában. Wallensteinnek fel kellett adnia a harcteret, de veretlenül vonult el.

Gusztáv Adolf halála után kiskorú leánya, Krisztina helyett a svéd országtanács kormányzott, a háború vezetését Oxenstierna kancellárra bízva, aki elejétől aggódva nézte a nagy vállalkozást s most elsősorban a svéd érdekek biztosítására gondolt. Hadvezérei, Horn, Baner és a szász Weimari Bernát, viszálykodtak, a német fejedelmek önállósodtak, csak nehezen lehetett egyesíteni őket az ú. n. heilbronni szövetségben. A francia is sokallta annak idején Gusztáv Adolf terveit, most rajnamenti városok átadását kívánta a svédtől, miután már Trier érseke, a svéd seregek közeledtére, francia védelem alá adta egyházfejedelemségét és miután Richelieu Lotharingiának a császárhoz húzó hercegét is megtörte. Az ellenség egyenetlenségét Wallenstein kevéssé használta ki, Csehországban serege kiegészítésével foglalkozott és béketárgyalásokba ereszkedett a szász és brandenburgi választóval. Nem hitt már a végső fegyveres győzelemben, a háború előtti vallásos territoriális viszonyok helyreállításával akart volna békét szerezni, állítólag erőszakkal is kényszeríteni arra az udvart és a fejedelmeket. Főként pedig az idegeneket, a svédet és spanyolt egyaránt ki akarta szorítani a birodalomból. Jelentései tárgyalásairól a császárhoz nem voltak őszinték, az udvar papjai egyházgyűlölettel, vallástalansággal vádolták, Miksa fejedelem fel volt bőszülve, mert nem vitte seregét Bajorországba, amelyet ismét a svédek dúltak. Egy svéd sereg meglepetésszerűen elfoglalta Regensburgot, Wallenstein azonban, leszámítva harcait a szászok békére kényszerítésére, nem lépett elő. Mai szemmel nézve már áruló; de tekintettel fejedelmi helyzetére és a ráruházott politikai hatalomra, végleges ítéletet ma sem mondhatni fölötte. Tény az, hogy cseh urak révén tárgyalt már a svédekkel is, a franciával is, majd hűségnyilatkozatot vett vezéreitől. Tragédiája az, hogy senki sem bízott benne, akivel tárgyalt, s hogy valószínűleg maga sem volt elszánva a végsőkre céljai érdekében. Amikor Bécsben 1634-ben végre árulónak nyilvánította a császár, Prágánál egyesíteni akarta seregét, hívta a szász vezéreket is. De emberei sorban elhagyták s Eger városában a császáriaktól megnyert alvezérei szállásán megölték őt, lekaszabolták utolsó híveit is.

Most a trónörökös, III. Ferdinánd, vette át a fővezérletet és a spanyol infánssal együtt kiszorította a viszálykodó svéd vezéreket Dél-Németországból. A heilbronni szövetség felbomlott, a szász békét kötött: a császár nagyjából lemondott a Restitutionsedikt végrehajtásáról a lutheránus fejedelmekkel szemben, de az osztrák tartományokban megtagadta a vallásszabadságot. E prágai békéhez (1635) csatlakozott a legtöbb fejedelem, komoly béketárgyalás folyt a svéddel is; úgy látszott, hogy a birodalom belső nyugalma helyreáll, még pedig a császári hatalom és a katolicizmus megerősödésével.

Franciaországnak nem volt érdeke ez a béke. Richelieu megújította szövetségét a hollanddal és a svéddel és 1635-ben nyiltan hadat üzent a spanyolnak, miután lassú megszállással már eddig is elállotta útját Elszászban és más határvidékeken. Német fejedelem alig csatlakozott hozzá, de Weimári Bernát, aki a reformáció idején a választófejedelemségtől megfosztott szász dinasztia sarja volt, vállalkozott seregállításra, önálló fejedelemség ígérete ellenében. A bajor a császár mellett harcolt, a spanyollal együtt vakmerő előnyomulással már Párizst is rettegésbe ejtette. Váltakozva folyt a harc Észak-Itáliától Hollandiáig és a Keleti-tengerig. A francia hadvezérek és seregek még nem voltak szokva a nagy háborúkhoz, miután évtizedekig csak a francia pénz és diplomácia vett részt azokban. 1638-ban azonban Weimári Bernát serege és francia csapatok elfoglalták Breisach sokat vitatott várát, a Felső-Rajna kulcsát; a svédek északon szintén erőre kaptak, a szászokat legyőzve megint Prágáig nyomultak. Weimári Bernát 1639-ben meghalt, seregére és hódításaira Richelieu tette rá a kezét. A spanyol ellen még mindig nem szerencsés a francia, olasz szövetségesei is elálltak mellőle. Hollandia is békére vágyott, bár 1639-ben az angol partoknál tönkreverte a spanyol flottát és a Csatornából évtizedekre kiszorította a spanyol zászlót.

Csak az 1640. év hozott fölényt a Habsburg-ellenes szövetségnek. A birodalomban még mindig keresztül-kasul, változó sikerrel vonultak a hadseregek, de Németalföldön és Itáliában már hódított a francia. Ekkor rendítették meg Spanyolországot a belső lázadások és Portugália elszakadása. Majd a svéd Torstenson, az új hadvezér, egészen Olmützig nyomult; azután Lipcse alá vonulva, Breitenfeldnél ismét tönkreverte a császári hadakat, ugyanott, ahol tizenegy évvel előbb Gusztáv Adolf aratott döntő győzelmet. A német fejedelmek békére vágytak, Brandenburg ki is állott a harcból, a bajor is a spanyolban látta a béke akadályát. Az 1640-ben Regensburgban tartott birodalmi gyűlés – 1613 óta az első – béketárgyalást sürgetett, ami vontatottan meg is indult. De mindenki veszteségeiért kárpótlást s egyúttal szerzeményeinek megtartását is kívánta, német és idegen egyaránt. Richelieu halála után politikáját Mazarin folytatta. A harc tehát folyt tovább, holott a svéd és a francia kiszorításával a németek kölcsönös igényeit ki lehetett volna már elégíteni. A francia seregek már megtanulták a háborút, kitűnő hadvezérek nevelkedtek fel, köztük Turenne és Enghien herceg, a későbbi „nagy Condé”. Németalföldön városokat foglaltak, mélyen bennjártak Bajorországban, míg Torstenson ismét Morvaországban hadakozott. A svédek közben a dánokkal is háborúba keveredtek, győzelmesen, az 1645. évi békében Dánia végleg elvesztette régi hatalmi állását. Torstenson tehát teljes erővel fordulhatott az osztrák ellen, Morvaországon át egészen a Dunáig tört előre; szövetségében Rákóczy György erdélyi fejedelem szorította ki Magyarországból a császáriakat, de a török nyomására békét kellett kötnie. Torstenson visszavonult, viszont a szász választóval való egyessége folytán szilárd bázist teremtett hadműveleteinek, Lipcse központjával, amely a breitenfeldi csata óta egész a háború végéig svéd kézben maradt. Enghien és Turenne, különösen a bajor Mercy ellenében, véres csatákat vívtak, a Rajna-vonalat véglegesen biztosították hadműveleteik számára. 1646-ban végre a svéd-francia bizalmatlankodást szorosabb együttműködés váltotta fel, Turenne és Wrangel, aki a beteg Torstensont leváltotta, Lipót főherceg, a császáriak vezére ellenében Bajorországba nyomult. Miksa már előbb felvette a tárgyalásokat a franciával, most országa pusztulása miatt elkeseredetten elhagyta a császárt és fegyverszünetet kötött, területeinek mentesítése ellenében (1647). Öccse, a kölni, majd a mainzi egyházfejedelem is követte példáját. A német katolikus front összeroppanása azonban csak átmeneti volt, Miksa azt remélte, hogy az általános békét sietteti lépésével. Félév mulva a svédnek felmondta a fegyverszünetet, de a franciának különválasztása a svédtől nem sikerült. Az általános harc megújult, váltakozó sikerek után 1648-ban ismét bajor földön állott a francia-svéd sereg, egy másik svéd sereg pedig Csehországban, Prágában, bár a tulajdonképpeni várost a polgárság tartotta az ellenséggel szemben, egészen a békekötés híréig.

Az utolsó években Németalföldön is a városok egész sorát foglalták el a franciák a spanyoltól, a hollandok is terjeszkedtek, bár fokozódó békevággyal. Itáliában a franciák már a toszkánai partokon álltak, Nápoly 1647-ben fellázadt, s Mazarin már a spanyol teljes kiszorítását remélte a félszigetről. De a nápolyi felkelést, Guise Henrik vállalkozását, 1648 elején legyőzte a spanyol és a maga félszigetén is sikerrel védekezett a francia előtöréssel szemben.

Ekkor, 1648 őszén, vetett véget a háborúnak a német birodalomban a wesztfáliai béke híre. Már 1644 óta együtt ült Münsterben és Osnabrückben a kongresszusszerű tanácskozás, amelyen a császár kényszerű beleegyezésével képviseltette magát minden önálló birodalmi rend és azonkívül minden európai hatalom, Anglia, Dánia, Erdély, Lengyelország és Oroszország kivételével, de e távollevőket is belefoglalták a szerződésekbe, csak a törököt zárták ki belőlük. Vontatottan folytak a tárgyalások, a korszak diplomáciája nehéz formákkal, rangkérdések alapos és szenvedélyes megvitatásával dolgozott, e szertartásosság azonban a hatalmi-jogi helyzetnek kölcsönös megállapítását jelentette. III. Ferdinánd (1637–57) már nem a katolikus és a császári ideáknak elszánt embere, megbízottja, Trautmannsdorff, okos, ügyes, békepárti politikus. A német kérdéstől elkülönítve, először a spanyol és holland között jött létre egyesség Münsterben, 1648 elején. Mazarin hiába igyekezett megakadályozni, a holland elvált a franciától, aki most már a spanyol Németalföld birtokára törekedett és így veszélyes szomszédja lett volna a köztársaságnak. A spanyol véglegesen elismerte Hollandia önállóságát, a háborús szerzeményekkel együtt, amelyek délen és délkeleten kikerekítették az ifjú állam területét és a spanyol Németalföldnek csak aránylag kicsiny tengerpartot hagytak meg. A tengerentúli birtokokat illetőleg a fennálló helyzetet rögzítették meg.

A francia diplomácia mindig azt hangoztatta, hogy csak a császár s nem a Németbirodalom ellen harcol; Németországban lehetőleg csak az osztrák Habsburgok birtokaiból követelt területeket, számára értékesebb volt, ha a birodalmi rendeket elkülönítheti a császártól s mintegy védőjükként szerepelhet. A Rajna természetes határvonalát hangoztatva, az elszászi részeket és Lotharingia, valamint az 1552-ben megszállott három püspökség, Metz, Toul, Verdun birtokának végleges elismerését követelte. Csaknem évezredes volt már a vita e nagy területsávért Itália és a Rajnatorkolat között, amelyből a spanyol kezében most már csak Németalföld egy része és Franche Comté maradt meg. Évszázados küzdelmek következtek ezután is, a mai napokig; a francia uralom végleges voltát e vidékek roppant bonyolult rendi szervezete tette kétségessé. A franciák maguk is csak a tárgyalások során, majd későbbi kormányzatuk folyamán jöttek rá, hogy nem az ő értelmük szerint való tartományról van szó Elszászban, hanem számos önálló birodalmi rendről s azonkívül egyéb nemesi s városi területek komplexumáról, amelyek fölött az osztrák Habsburgoknak jórészt csak régi maradvány-jogaik voltak, hasonlóan a régi francia feudális seigneurök felsőségéhez. Bizonytalan formulához kellett folyamodni, a francia király, „szuverénitásának sérelme nélkül”, kénytelen volt elismerni az itt élő birodalmi rendeknek szabadságait. Elszász birtokával a francia király is német fejedelemmé lett volna, a belső ügyekben való részvétel jogával, viszont hűbérese is a császárnak, minthogy azonban mindkét félre kellemetlen lett volna ez, Bécs mégis beleegyezett, hogy Elszász teljesen kiszakítassék a birodalom kötelékeiből. Jellemző ez az ügy a régi rendi Európa egész társadalomszervezetére, arra, hogy hódító hatalmak számára nincsenek kész területi zsákmányok, hanem csak egyes jogok tömkelegét ragadhatják magukhoz, uralmuk elmélyülése csak hosszú idők munkájának eredménye lehet. A Felső-Rajna jobbpartján is megtartott mindazonáltal a francia két várat, kapunak Németország felé, mint ahogyan Itália felé is biztosította útját. A három püspökség természetesen a kezében maradt, de itt is homályos fogalmazást kellett alkalmazni a püspök alatt álló hűbéreseket illetőleg. Lotharingia is a franciáé, az elűzött herceg visszahelyezését Mazarin megtagadta, de a tartomány a német birodalom tagja, a döntést kiválásáról elhalasztották. Svájc és Hollandia kiválását a birodalomból a béke kimondotta, a spanyol Németalföld azonban jogilag továbbra is a birodalom tagja maradt.

A német fejedelmek, különösen a bajor, a brandenburgi, a szász és a mainzi választó, erélyesen a béke mellett voltak, Miksa néha fenyegetően is a császárral szemben, aki szívesen békélt volna a svéddel és a protestánsokkal s folytatta volna a harcot a francia ellen. A svéd igényeit most már nagyobb tehernek tartották a fejedelmek, különösen Brandenburg, mert azokat csak az ő rovásukra lehetett kielégíteni. Az északi hatalom óriási területeket követelt, azonban Brandenburg ellenállott, Frigyes Vilmos választó, államának nagy újjászervezője, már imponáló hatalom, már a franciák is sejtették fejedelemségében Ausztria jövendő nagy versenytársát. A svéd így is jelentékeny területeket kapott, mégpedig a partvidék fontos pontjait; Pommeránia egyrészével az Odera, a bremeni, s werdeni püspökségekkel az Elba és Weser torkolatán lett úrrá, ezenkívül Wismar városát is megkapta. Végül pedig nagy összeget kellett fizetni neki, hogy seregeit kielégítse és feloszlathassa.

A német fejedelemségeket illetőleg általában a háborúelőtti helyzetet állították helyre, az új igényeket elsősorban egyházfejedelemségek feláldozásával elégítve ki. Brandenburg nagy püspökségekkel gyarapodott, a jövendő Poroszország törzse már kialakult, de még mindig csak több elszórt földdarab jelezte leendő szélső határait. A bajor megkapta Pfalz dunai területeit. Az elűzött pfalzi választó fiát a rajnai Pfalz birtokába helyezték vissza és számára új, nyolcadik választóságot kreáltak. A többi, végsőkig császárellenes fejedelem is körülbelül visszakapta régi területét; vagy egyházi birtokkal kárpótolták őket. A fejedelem „reformációs joga”, alattvalói vallásának megszabása érvényben maradt, de korlátozva és kíméletlenségeit enyhítve. Az osztrák tartományokban azonban feltétlen e jog, csak Alsó-Ausztriában és Sziléziában sikerült a svéd pártfogásnak enyhítenie. A vallásbékébe, teljes egyenlőséggel, felvették most már a kálvinistákat is. A tárgyalások alkalmával a vallás kérdése még egyszer izzó szenvedéllyel tört elő, de a középpárt győzött, elhatározták, hogy felekezeti kérdésben a birodalmi gyűlésen a jövőben nem a többség dönt, hanem a jószándékú megegyezés.

A birodalmi szervezet gyöngítése érdeke volt a franciának és svédnek. Már III. Ferdinánd választási feltételei is erősen korlátozták a császár jogkörét, most a törvényhozást, a hadüzenetet, a békekötést, szövetkezést, seregállítást, hadvezetést, erődítést a birodalmi gyűlés hozzájárulásához kötötték. Legfőbb diadaluk a rendeknek, hogy territoriális felségjogaikat elismerte a béke, jogot adott a szövetségkötésre egymásközt és a külfölddel is, ha az nem irányul a császár és a birodalom ellen. Például a továbbfolyó francia-spanyol háborúban mindenki segíthette a küzdő feleket a birodalom határain túl, csak a birodalom egésze volt semleges.

Egy emberöltőn át a Németbirodalom nagy találkozó területe volt minden nemzet seregének; ha a nyomor és néptelenedés nem is oly nagy, mint az egykorú írók feltüntették, kétségtelen, hogy a német nemzet gazdasági visszaszorulását e háborúk is siettették. Útja a tengerekhez csaknem elzárult, nincs jelentékenyebb folyója, amelynek torkolata német fennhatóság alatt maradt volna. Minthogy a birodalom belső békéje is a nemzetközi békeszerződések keretében jött létre, Franciaország és Svédország e belső ügyekben is a garantáló hatalmak szerepét viselték, a beavatkozás jogával. Másrészt azonban gondolnunk kell a spanyol veszedelemre, Wallenstein kísérletére, Gusztáv Adolf terveire: mind hatalmas, mechanikus egységbe akarták kényszeríteni a birodalmat, a társadalomszervezet elnyomásával. E helyett a fejedelmi kormányzatok gondos belső munkája következett, jövő nagyságra nevelve a nemzetet. A békekötés után még évekig tartott a birodalom pacifikálása, a svéd s a francia nehezen vonta ki csapatait, a fejedelmek itt-ott fegyverrel kísérelték meg a kétségesnek maradt kérdések elintézését. Másrészt azonban a fejedelemség valóságos állammá erősödött; az 1654. évi birodalmi gyűlés kimondta, hogy az alattvalók kötelesek kormányzatukat a honvédelem szükségleteivel ellátni, ami a territoriális rendiség leszorítását, adóajánlási jogának vesztét jelentette. A birodalmi hatalom lehanyatlott, de az egyes fejedelemségek, különösen a bajor, a szász, a brandenburgi, izmos belső fejlődéssel, új hatalmak szerepében jelentek meg Európa életében.