HARMADIK FEJEZET: RICHELIEU ÉS MAZARIN FRANCIAORSZÁGA

Franciaország IV. Henrik halála után, a XVII. század első évtizedeiben, szintén a bomlás képét mutatta. A kiskorú XIII. Lajos helyett anyja, Medici Mária kormányzott, aki férje életében menekült minden gondtól, munkától, amikor azonban most személyes szenvedélye lehetett az uralom, fáradhatatlan a fondorlatokban, mindenki felhasználásában mindenki ellen, tervek szövésében bizalmas olasz környezetével. Itáliából hozott komornájának férjét, Concinit, Ancre néven francia marsallá s legfőbb tanácsadójává tette. A házaspár óriási vagyont szerzett pénzügyi fogásokkal, tisztségek, adományok kieszközlésével. Sullyt, IV. Henrik nagy miniszterét, háttérbe szorították s az el is vonult az udvartól vidéki uradalmaiba. A spanyol udvarral kettős házasságtervben egyeztek meg, a protestánsokat kiszorították a kormányzatból.

Az udvartól mindenki követelt s mindenki kapott is, mégsem volt megelégedve senki. Ismét megjelentek a vérbeli hercegek, igénnyel a kormányzatra s territoriális önállóságra. Hazatért Condé, aki IV. Henrik elől menekült, a régensséget akarta s birtokaiból csaknem külön ország alakítását. A Guisek is új erőre ébredtek, Bouillon herceg szinte uralkodott a keleti részeken s Vendôme, Nevers, Longueville herceg és a többiek is büszke önállósággal rendelkeztek katonáikkal, erődeikkel. A hugenották zúgolódtak a katolikus politika ellen, követelték vallásuk teljes egyenlőségét, főként pedig a tartományi és országos politikai szervezkedés, gyülekezés jogát. Vezéreik, Bouillon és Rohan hercegek, ahol tehették, végre is hajtották a protestáns követeléseket, a kormány ellenére is. A Sorbonne is agitált a pápai-spanyol katolicizmus ellen, gyakori egyházi gyűléseket követelt, királyhűséggel, de mégis a püspöki s arisztokrata kormányzat szellemében. Csaknem fegyverre került már a sor, amikor, 1614-ben, a királynő beleegyezett az általános rendi gyűlés összehívásába. A főnemesek e gyűléstől, – amely az utolsó volt a nagy forradalom előtt uralmuk helyreállítását várták. De szó sem lehetett már az úri territóriumok önállóságáról, a hercegek a választásokból vereséggel kerültek ki; azonban ugyanolyan zúgolódással fordult minden rend a kormányzat ellen is. A gyűlés a rendi elkülönültség szigorú formái között tanácskozott, bár már rég elmosódott a képviseletnek territoriális jellege. A klérus egyik kiváló szónoka Luçon püspöke, a fiatal Richelieu volt, ekkor még élesen az egyházi rend régi nagy szerepe mellett a mindent egybeolvasztó államüzemmel, hivatalnoksággal szemben, amely a kormányzatból kiszorította a klérust és joghatóságát korlátozta. A nemesség is elsősorban a hivatalnokság ellen fordult, a hivatalvásárlás eltörlését követelve, s az ú. n. „paulette” eltörlését, amely a tisztviselői jövedelem bizonyos részének évi beszolgáltatása ellenében jogot adott az utódjelölésre, azaz az állásnak öröklővé tételére s ezzel állandó nagy magisztrátus-rétegeket alakított ki. A nemesség a régi nemes bírák, a baillik, sénéchalok személyes bíráskodásának megújítását kívánta. Az igazi előnyomuló fél azonban mégis a harmadik rend volt, amelynek törzse a hivatalnokság; ez tartott igényt arra, hogy az egész nép nevében szóljon, a nemesség ellenében emlegesse a királyi kegydíjak, penziók millióit, amelyekkel az udvar a nagyurakat szelidíti magához, míg a föld népe nyomorában a füvet rágja. A nemesség igen méltatlankodott, kölcsönös sértegetések, fenyegetések között folytak a tárgyalások. De a harmadik rend még élesebben fordult az egyház önálló szerepe ellen. Követelte, hogy felségsértés terhe alatt minden pap köteleztessék esküdni, hogy a király egyedül Istentől vette koronáját, az egyháznak nincs joga a hűségeskütől feloldani. A parlament helyeselt; tulajdonképpen a királynő kormányzata ellen irányult a dolog, az államüzem öncélúságáért a katolikus, pápai-spanyol szövetkezés ellen. A papság ezzel szemben most már a Tridentinum bevezetését követelte, ha némi gallikán módosításokkal is. A gyűlés sorsa végül is e vitától függött, mintegy jelezve előre a következő évszázad polgári felvilágosodásának egyházellenes lényegét, a világi intellektualizmusnak teljes önállósodását. És a parlament most már ismét az államkormányzat fészkének tartja magát, a királynő ellenében a vérbeli hercegeket és a főméltóságokat is bevonta tanácskozásaiba, régen üressé vált részvételi joguk felújításával. Az egyházi rend beszüntette üléseit, a papok heves izgató hadjáratot kezdtek híveik között, a harmadik rend néplázadással fenyegetődzött; mindenki fegyverkezett. A parlament szövetkezése a nagyokkal Condét hozta előtérbe, együtt a hugenottákkal, akik Rohan alatt szervezkedtek. A királynő 1615 tavaszán kénytelen volt feloszlatni a rendi gyűlést, amire aztán párhónapos pusztító belháború következett, míg az év végén a királynő meg nem ígérte, hogy a parlament és a szuverén udvarok hatóságát nem korlátozza, a hugenották kiváltságait megerősíti, a Tridentinumot nem fogadja el és a parlament, a hercegek s főméltóságok bevonásával tárgyalás alá veheti a harmadik rend javaslatait az állam reformjára. A magisztrátus tehát ezúttal a főurakkal szövetkezett s így Condé lett úrrá a királyi tanácsban. De Medici Mária mellett kitűnően dolgozott Ancre marsall, valóságos üzletembere a hatalomnak, erős pártot tudott szervezni maga körül. Ő fedezte fel Richelieu-t is és kancellárrá tette. Felesége pedig valami vallásos-babonás meghittségben kötötte le a királynő bizalmát. Végül erőszakra szánták el magukat, Condét a királynő szobájában elfogták, a többi hercegnek azonban sikerült vidékre menekülnie, ott fegyverkeztek az ifjú király „kiszabadítására” az idegenek kezéből. Ancre kémszervezettel, kegyetlen bosszúállással tartotta hatalmát. XIII. Lajos ekkor már tizenhat éves, jogilag tehát nagykorú s gyűlölte a marsallt, aki gyerekként kezelte őt. Titkos összeköttetést keresett a hercegekkel, bizalmas környezetével összeesküvést szőtt saját kormányzata ellen; 1617-ben két tisztje a Louvre hídján lelőtte Ancre marsallt. Az ifjú király az ablakból nézte s felkiáltott: „Végre én vagyok a király!” Ancre feleségét, mint ördöngős asszonyt, kivégezték, Medici Máriát Blois-ba küldték őrizet alá. Richelieu-nek száműzetésbe kellett mennie, pályáját maga is befejezettnek tartotta.

De az ifjú király még nem volt érett az uralomra, a kormányzat mindinkább a király egy jelentéktelen bizalmasának, volt játszótársának, Luynes-nek kezébe került. A főurakat, egy notable-gyűlés határozataira támaszkodva, eltávolította a kormány, hogy vidéki kormányzóságaikban élhessenek kötelességüknek, a penziókat korlátozta s eltörölte a paulette-t is. A magisztrátus, hiába, mégis csak felzúdult ez ellen, a nagyok dühe meg határtalan volt. A nagy összevisszaságban minden párt államreformot hirdetett s mindegyik érdekszövetségeket kötött. Az urak és a száműzött királynő most már együtt tartottak. Közöttük előtérbe lép Epernon hercege, egyike a legméltatlanabb jellemeknek a francia arisztokráciában, léha, piperkőc, végtelen gőggel; egy érseket, akinek egyházkerülete az ő kormányzóságában feküdt, sajátkezűleg vert meg, mert elmulasztotta, hogy kinevezése után jelentkezzék nála. Pénzen szerzett híveiből szinte állandó sereget tartott, de mégis szívesen vállalta volna a mindenható kegyenc szerepét a király mellett, amikor azonban egyízben a templom padjából sajátkezűleg vonszolta ki a nagypecsétőrt, aki a hercegek előtt merészelt helyet foglalni, a király eltávolította őt az udvarból. Ő szöktette meg most éjjel, kötélhágcsón, Medici Máriát Blois-ból, s a kormány kénytelen volt kiegyezni a királynővel, tartományt adni neki. De a mozgalom nem nyugodott meg, a nagyúri reformerek a parlamenti önállóságtól, a hugenotta kiváltságoktól egészen a sóadó leszállításáig mindenkinek mindent ígértek, közben egymásközt viszálykodtak és a spanyollal kezdtek tárgyalásokat. A közvélemény mindinkább ellenük fordult. A kormányzat közben felszabadította fogságából Condét s a király mellé vonta, együtt indultak, kicsiny sereggel, az ország lecsendesítésére. A király megjelenésére többnyire meghódoltak az urak kezében lévő erődök, a királynő seregét könnyen szétszórták. Medici Mária mellett volt ekkor már megint Richelieu is, de idejekorán áttért a közvetítőnek szerepére és főként az ő műve volt a Pont-de-cé-ban, 1620-ban létrejött béke, amely szerint a királynő ismét visszajöhetett az udvarba s a nagyok is megtarthatták méltóságaikat, kormányzóságaikat. A két párt tehát egyesült, s most mindkettő a reformok ellen fordult.

Ezek történtek Franciaországban a harmincéves háború kitörésének éveiben. A vallás kérdése itt eddig a nagyúri pártoskodásban vegyült el, most ismét érezték a protestánsok a katolikus kormányzat ellenséges szellemét, bár határozott elnyomásról nem lehetett szó. A nuncius ösztönzésére Luynes mégis rászánta magát, hogy Béarn-ban, a protestáns Bourbonok egykori fészkében, visszakövetelje a püspökök egykori birtokait a hugenottáktól, bár kártalanítás ellenében. A kicsiny tartomány ellenkezett, önálló rendisége sereget állított, de a király megjelenésére, serege élén, gyorsan meghódoltak. Ellenben az ország hugenottái La Rochelleben engedély nélkül általános gyűlésre jöttek össze, hóbortos fenyegetődzésekkel, amik mögött nem volt már meg a régi elszánt meggyőződés. Sullyt, a volt minisztert, tarthatjuk talán az akkori francia protestáns szellem átlagos képviselőjének, s ő nem volt buzgó hívő, de azért ragaszkodott vallásához; bizonyára megtarthatta volna helyét a kormányzatban, ha áttért volna a katolikus hitre. Veje, Rohan herceg is inkább azért vállalta most a vezetést, mert gyűlöletes ellensége lett Condénak. Pedig Franciaországban nem volt már meg a lehetősége annak, hogy a vallás a politikai ellenzékiség, önállóság erejéből táplálkozzék. A kormány egyes dolgokban engedett ugyan, de a hugenotta gyűlés feloszlását követelte; egyes hugenotta főurak kérve-kérték hittársaikat a békére, Lesdiguières, akit eredetileg vezérüknek szántak, az udvarhoz is állott, később katolizált is, s vele együtt sok hugenotta harcolt a király mellett. A királyi sereg gyorsan elnyomta a felkelőket, erődeik meghódoltak, de ekkor katolikus izgatás kezdődött, a papság lázította a népet, a meghódolt protestánsokat bántalmazták s ez újra felébresztette a hugenották elszántságát. Montauban 1621-ben már hónapokig védte magát, Montpellier is erősen ellenállott; itt egyeztek meg aztán, 1622-ben, mégpedig a nantes-i ediktum alapján. A biztonsági helyekről már nem tett újra említést ez a szerződés, ténylegesen azonban megtűrték azokat, sőt új erődítéseket is.

A rendiségnek és a vallásnak a küzdelme a központi hatalom ellen tehát itt is elmosódottabb, mint a Németbirodalomban. A kormányzat egysége is mintegy önmagától állott helyre, Luynes halálával szakértő emberek vették át az ügyeket, Condé sértődötten eltávozott az udvarból. A nemzetközi bonyodalmakban eddig inkább a spanyol és a császár mellett állott a kormány, most lassanként nem saját pártérdekét nézte a külügyekben, hanem francia politikát kezdett; Veltlinből kiszorította a spanyolt, majd tárgyalásokat kezdett a német és svájci protestánsokkal. A miniszterek azonban még mindig intrikákkal keresték biztonságukat, sőt a főurakat is visszahozták volna a tanácsba, kölcsönös érdekközösségben. Medici Mária előbb még szintén a nagyokkal szövetkezett, most ő bujtogatta a királyt ellenük s a miniszterek ellen. Tanácsadója Richelieu volt, most már bíboros; röpirat is jelent meg a vezető miniszter visszaéléseiről, Condéval való egyetértéséről, 1624-ben a miniszter fogságba került és Richelieu az ügyek élére.

A francia udvar kényszeredett, fülledt szelleme ez időben nyilván általános okokkal függött össze: hatalmasan feltornyosuló társadalom, amely immár egységet kívánna, de nem olyant, amit olasz házi bennfentesek, intrikák, alkalmi érdekszövetségek teremtenek meg. A társadalom rengeteg szerkezete a tehetetlenség érzetét öntötte az ifjú királyba is, aki kínos szorongással őrizte magában a mindenható királyság ideáját, irtózott a kicsapongó élettől, s vallásos félelem közt engedte át magát a tiszta államérdekek politikájának, amikor végre Richelieu-ben a kellő emberre akadt, olyanra, aki nem elméleti koncepciókkal jött, hanem valóban vállalta a társadalom munkás kormányzatát. A király mindenhatósága neki is alapgondolata oly módon, hogy azon az ügyek mindenhatósága értendő. A király szeretetét sohasem tudta megnyerni, tehát nem kegyenc, mint Ancre vagy Luynes, roppant idegmunkával tartotta magát, fölfelé s lefelé egyaránt, életveszélyek között. Alakja oly idegen a mai államférfiú típusával szemben, s mégis benne rejlik már minden, ami a gyökeres fejlődés szolgálatába állította a politika művészetét. A király zárkózott, beteges ember, már dadogása miatt is kerüli a nyilvános szereplést, de negatív erényei tették őt jelentőssé. Mindkettőjüknek érdeme, hogy mintegy objektív testként állottak az események közepette; annak az intellektualizmusnak megtestesítői, amely nem tagad meg sem vallást, sem meggyökeresedett társadalomszemléletet, hanem a réginek burkolatában válik a társadalomélet lényegévé. Richelieu a király előtt nem csupán dicsőségről, uralomról beszélt, hanem munkáról, erőfeszítésről, türelemről is, a király hibáiról is. Valóban hivatása magaslatán akarta tartani az uralkodót és végül a közösen tervezett s végrehajtott vállalkozások tették őket elválaszthatatlanokká.

Richelieu eredetileg katonának készült, de aztán reá szállott nemesi családjának meggyökerezett igénye, a luçoni püspökség, tehát egyetemi tanulmányokra tért át, s mint ifjú püspök, a megújult katolicizmus szellemében működött, szemináriumokat állított, könyvet írt papjai számára. A protestánsokkal szemben azonban nem alkalmazott kíméletlen eszközöket. Emelkedésében nagy része volt az intrikának, de a közvélemény is hamarosan benne látta a jövő emberét. A rendiség gondolatához való csatlakozása az 1614. évi gyűlésen, majd kezdő kormányzata azt mutatják, hogy nem a rideg abszolutizmus eszméiben nevelkedett, maga sem hitte, hová fogja pályája vezetni; eleinte tanácsokkal, széles érdekeltségek bevonásával képzelte el a kormányzatot, szinte patriarchális módon. Az államérdek tanának rideg képviselője aztán, de ez attól függ, hogy mit tartunk államnak s mit az állam érdekének; s Richelieu-ben e fogalmak nem azonosak az üres hatalmi technikával. Tulajdonképpen nem a régi társadalom átalakításán dolgozott, ellenkezőleg, kevés fantáziája volt valami jövendő új társadalomrendet illetőleg; a nemességet a nemzet gerincének tartotta, kísérleteket tett hanyatló rétegeinek felemelésére nevelőintézmények által, a közigazgatásban és hadseregben lehetőleg nemest alkalmazott; és a klérus tagjai is megjelentek minden alkalmazásban, mint tábornokok, admirálisok és hadiszállítók is. Nem akarta elsöpörni a régi intézményeket sem. Súlyos küzdelmei a magisztrátussal inkább e réteg pártszerű magatartásának szóltak. A parlamentekkel való mérges vitáiban száműzetéssel, börtönnel is dolgozott, a király is gyakran dühhel támadt az eléje rendelt testületekre: „Levágom a körmötöket, hogy jajgattok belé!” De végül is kifejezetten elismerte a parlament szakszerű ellenőrző szerepét a kormányzat tényeit illetőleg is. Richelieu általános rendi gyűlést nem hívott egybe, hiszen az már régóta csupán végső mentség az országos felfordulások idején. Egyideig notable-gyűlésekre támaszkodott, de ezeket is feleslegessé tette a nagy arányokban kialakult szakszerű központi hivatalnokság. Gyakran erőszakosan elnyomta egy s más tartomány rendi képviseletét, de kimutatható, hogy az ilyen esetek rendszerint Medici Mária időnkint megújuló befolyásának következményei voltak, másrészt pedig sohasem jelentettek elvszerű támadást a társadalomszerkezet ellen. Nagyjelentőségű volt az, hogy a központi kormányzat ellenőrző küldötteinek szerepét mindinkább állandósította, amiből később az intendáns-közigazgatás alakult ki; a rendkívüli bíróságokat is általánosabb szerephez juttatta. Tehát voltaképpen csak a régi kivételes eszközöket tette rendszeresekké. Ezek a módszerek azonban nem tiporták el a régieket, hanem mintegy belőlük táplálkoztak, közvetítették tartalmukat a központi üzemmel: az intendantura mély, politikai, kulturális, gazdasági feladatköre később európai mintája lett a kerületi igazgatásnak. Mai felfogás számára szinte elképzelhetlen, hogy mily szívós munkával kellett az állam számára megszerezni a legfontosabb kormányzati funkciókat is; itt sem látunk hirtelen újításokat, maga a központi hivatalnokság is, Richelieu többszöri átszervezésében is, megmaradt a régi, történeti képződménynek, a resszort-szerűség csak kezdő körvonalaiban bontakozott ki, de annál mélyebb anyagot foglalt magába a társadalom életéből. Még a seregparancsnokságok, admiralitások, erődfelügyeletek jogát is úgy kell visszavásárolni öröklő tulajdonosaiktól, vagy az ellenőrzés rendszeresebbé tételével, pontos összeírásokkal lassanként az állam hatásköre alá vonni. Richelieu számos ily tisztséget a maga számára szerzett meg s azután rokonaira hagyta: jellemző arra, hogy mennyire nem az elmélet, hanem egyszerűen a központosítás szükségének tudata vezette. Még azt sem lehet mondani, hogy a főurak, vérbeli hercegek megtörésére igyekezett volna. De kormányzóságukban gyakorta megfegyelmezte és le is váltotta őket. Rendszere nem a hatalmi szempont nyers érvényesülése; tudták már akkoriban is, hogy gyakran a királlyal együtt szinte szenvedve, önmagukat legyőzve határoztak el erőszakos rendszabályokat. Az állam fogalma ily módon azonosodott a társadalom intellektuális vezetésével; tárgyias vonzóerővel széles rétegekre. És így viselte el a közvélemény a borzalmas csapásokat is, amelyeket Richelieu mért kormányzatának makacs ellenségeire, nagy történeti nevek viselőire, népszerű emberekre is, úgy, hogy az egész nemzet megrendült bele. Ily módon hirdethette, hogy az államellenes bűnnel szemben be kell zárni az irgalom kapuit, könyörgés, a nép beszéde meg ne hassa a királyt, a büntetés kötelesség; hogy a legtöbb lázadó nem saját hibájának, hanem az előző királyok könnyelmű kegyelmezésének áldozata. Vége az időknek, amikor a nagyurak lázadása nem hazaárulás, hanem csak politikai tett, amire fejedelmi voltuk jogosítja őket. Medici Mária, a király anyja, Richelieu egykori pártfogója, számkivetésben halt meg, semmiféle könyörgés sem eszközölhetett ki engedélyt visszatérésére. Gaston, a király öccse, ismételten bocsánatkérésre, bűnbeismerésre kényszerült. Épernonnak térdenállva kellett bocsánatot kérnie az érsek megsértéséért. A gőgös Soissons lázadásban veszett el, Guise, Elboef menekültek az országból; Vendôme börtönben halt meg. Az állam fogalma mindent magábanfoglaló hatalmas valósággá lett, óriási hatással a többi európai állam fejlődésére is. A mai állam kétségbevonhatatlan felsősége, közcélú intézményessége ekkor alapozódott meg. Így érthetni meg Richelieu száraz kedélyének lelkesedését az ügyek iránt, például amikor örök dicsőséget, boldogságot ígér az ország rendeinek, ha egyszeri áldozatkészséggel megváltják az államot összes adósságaitól. Előtte Sully is „Moneta istennő templomának” nevezte pénzügyi hivatalát. A fejedelmi központok írószobái, a számvevő kamarák ekkoriban bibliai feliratokkal ékesítették ajtajukat, az utolsó ítélet nagy leszámolásával állítva párhuzamba feladatukat: a barokk korszak súlyos racionalizmusa nem veszítette el szeme elől az emberi sors végső összefüggéseit, mélyen nyúlt az élet anyagába, s magasra emelte céljait. Richelieu szerint a monarchia kormányzata minden más intézmény fölött legközelebb áll az isteni kormányzathoz – s ennek a gondolkodásának racionalizált utóda a mai államfogalom.

IX. ELZÁSZ

Semmiből semmit sem lehet teremteni, a legélesebb okszerűséggel sem; s Richelieu szerepe öntudatlanul is az egységesedő francia intellektualizmusban alapozódott, széles rétegekben, amelyek a társadalom különféle alakulásaiból nőttek fel. De mégis mind feltűnőbbé válik az, hogy ez az intellektualizmus már kialakította végső körvonalait és nem a közeli tapasztalatok, nem társadalmi funkciói szerint, hanem mindinkább önmagából kifelé gondolkozik. Legjellemzőbb erre nézve talán az, hogy az alsóbb oktatás meglehetősen háttérbe szorult a középfokú és az egyetemi mellett. 1627-ben csak a jezsuiták iskoláinak, s csak a párizsi parlament körzetében 13.000 tanítványuk volt; a század végén az országban 24 főiskolájuk, 600 középiskolájuk. Míg a német protestantizmus, a lelkészek révén, igyekszik rendszeresíteni a falusi iskolázást, s ezt államfeladattá is tenni, itt mindent a képzettségben, vagyonban, családi összeköttetésekben, hivatalok birtokában hatalmasan megalapozott középréteg akar igazgatni. Az egész intellektualizmus szinte külön társadalommá lett a nemzetben. A fejlődés, bár szélesebb s mélyebb alapokon, mind erősebben mutatta rokonságát a többi román-katolikus társadaloméval, az olaszéval, spanyoléval, mindinkább megszakítva egybefüggéseit a germán-protestáns társadalmakéval. A mélyen szokásszerűnek feltólulása a kultúrszervezetbe szűnőben volt, a tisztán racionális elképzelésnek egyre nagyobb a szerepe. Talán ennek külsőleges jelensége a Medici-régensnők szerepe is az utolsó emberöltőkben, a pártérdeken alapuló kormányhatalom. Élesen vág bele a társadaloméletbe az államfiskálitás, amely, a pénzügy örök természeténél fogva, a leghajlamosabb az elvont, mechanikus módszerekre. Nagy bankárvilág nőtt fel az államháztartás testén, most már a polgárrétegekkel közösségben is, mert ezek is kölcsönökbe, évjáradékokba fektették vagyonuk egyrészét. Még nehezen férkőzik a munkához a tőke, az általános céhszerűség még védi magát, de egy évszázad mulva már a pénzarisztokrácia és a polgárság gazdasági és szellemi egybeolvadása teljessé lesz. Richelieu idején még az általános kormányfeladatok vannak előtérben, utána már Colbert nagyszerűen üzemies merkantilizmusa következett, hogy aztán a XVIII. sz.-ban csaknem a bankárvilággal való egyezkedés legyen a kormányzat lényege, s egyúttal a polgári társadalom tisztán racionálissá vált „felvilágosodásával” való egyezkedés is.

A nagy egység tehát egyúttal hatalmas belső fordulatot is jelentett ezekben az emberöltőkben. A vallásos mozgalmak is ritkán forradalmiak már, a hugenották önállóságának megsemmisítése csupán politikai tett volt. Az egységes államvallás is inkább politikai eszme; az egységes vallás kebelében nyilvánulnak meg a legkülönfélébb felfogások, forradalmasító hatás nélkül. A XVII. sz. Franciaországban a ,,szentek százada”. Főként paolai Szt. Vince (1576–1660) működése vált európai jelentőségűvé; alapítása, a missziós papok vagy lazaristák társulása nem szerzetesrend, hanem világi papok kongregációja, fogadalommal jótékonyságra, tanításra, betegápolásra, talált gyermekek, elhagyott nők gondozására elsősorban a vidék elmaradt népe között. A király Szt. Vincére bízta a börtönök felügyeletét is; a szervezet hamarosan elterjedt a katolikus Európában, később az idegen világrészeken is. Franciaországban végül minden jótékony társulás nagy egységesítő szervezete lett, központokkal, fiókokkal. De az általános szervezkedés kezd már időnként társadalmi mozgalommá áthajolni, a szociális nyomor hangsúlyozásával az állammal és egyházzal szemben, már titokban, misztikus formák között is dolgoztak az egyesülések. Hasonlóképpen társadalmi mozgalommá vált a janzenizmus is a század derekán. Cornelius Jansen (1585–1638) flandriai tudós és püspök, Szent Ágostonra hivatkozva, a predesztinációnak, az emberi természet s akarat tehetetlenségének tanát hirdette, s ezzel annak a katolikus iránynak megalapítója, amely a dogmatizmussal szemben az érzület vizsgálatára, elmélyülésre helyezte a súlyt, az esendő léleknek nyujtott résztvevő támogatásra. A jezsuiták katolicizmusa szociális koncepció volt, engedelmesség és egység, a janzenisták individualisták voltak. Harcuk, amely az iskolázás eszközeivel is folyt, néha szinte válságosnak látszott a francia egyházra és társadalomra nézve. A híres Port-Royal apácakolostor a központja a francia janzenizmusnak, az ideális lelkületű Arnauld Angelika apátnő vezetése alatt, akinek fivére 1643-ban könyvet adott ki a szentségek bódult, gépies használata ellen. De nem törekedtek vallásújításra, jóideig Szt. Vince is hajlott hozzájuk. 1642-ben a pápa elítélte tanaikat, de a mozgalom mégis egyre erősödött, számos püspök is csatlakozott hozzá. A Port-Royal társadalmi központtá lett, mintegy boldog szigetté, ahová belső megbékülésre, lelki felüdülésre vonultak az emberek; Racine írja le e kolostori életnek édes, idilli csendjét. Richelieunek kevés érzéke volt az elméletek iránt, a katekizmus szerint, amit papjai számára írt, a pokoltól való félelem és a gyónás elég a bűnbocsánatra; s főként a király lelkinyugalmának megőrzése vezette, amikor 1638-ban fogságba vetette a Port-Royal akkori vezetőjét, Saint-Cyran abbét. Azonban a mozgalom élt tovább, a „felmelegített kálvinizmus”, – mint ellenfelei nevezték, – a század derekán ragyogó tollú terjesztőre talált Pascal-ban; kétségtelen az összefüggés Descartes racionális filozófiájával is. Alapgondolataival, s éppen azzal, hogy nem célja új vallásnak alapítása, mutatta az intellektualizrnus fokozódó önállósodását az egyházi vezetés alól, az államvallás teljes egysége tulajdonképpen olyan légkört teremtett, amely ez önállósodást akadálytalan folyamattá tette.

Richelieu buzgó katolikus volt, válságos pillanatokban a királlyal együtt szorongva gondolt lelkiüdvére, hitt az ima, a fogadalom, a relikvia gyógyító erejében is. Az egyházreform embere, oly értelemben, hogy rendet akar és a hivatás méltóságának megőrzését. A püspökségek betöltésénél szerinte csak részben van szükség „tudományos” emberekre, másrészt inkább jó származás s kormányzókészség szükséges a vezetőszerep méltó viseléséhez. Ezután is sok tehát az ifjú nemes a püspöki székben, gyakori az egyházi javadalmaknak világi kezekre adása is; de tény, hogy sem ő, sem a király nem tűrt már helyén botrányos életű főpapot. Az egyház tehát általában véve civilizatorikus szervezet Richelieu felfogásában. A gallikánizmus szintén a társadalom öncélú elönyomulását jelzi, egyrészt a püspökség nagymérvű függetlenítését a pápaságtól, másrészt az egyházi feladatok elvonását a hivatalnokság körébe. Richelieu nem a szélső gallikánizmus híve, a Tridentinumot hajlandó lett volna, bizonyos feltételekkel, kihirdetni; másrészt azonban ordonnanceai oly dolgokba is beleavatkoztak, pl. a házasság intézményének szabályozásába, amit Trident, átok alatt, tisztán egyházi feladatnak nyilvánított. Nagy vitairodalma támadt e kérdésnek, Richelieu maga is íratott műveket, amelyek szerint a helyesen értelmezett gallikánizmus nem ellenkeznék a pápa jogaival. Az egyház és állam majdani különválását készítik elő öntudatlanul is e mozgalmak, éppen a túlszoros kapcsolatok miatt. Richelieu szemében kormányzati kérdés az egyház helyzete. Gyakori a politikai ellentét a pápával, egészen a diplomáciai szakításig is. A klérus „önkéntes” adóztatása rendszerré vált; az egyházi vagyont királyi kegyelemből eredőnek nyilatkoztatták ki, elrendelték leltározását. Volt püspök, aki szerint minden egyházi vagyon a királyé, elveheti és évi fizetéssel tarthatja a püspököket. De Richelieu itt is távol állott az elvi újítástól, inkább tisztviselőinek az ellenzéki papsággal szemben is kíméletlen, néha durvaságba menő fellépése volt az új az előző kormányzatokkal szemben. A szerzetesrendek reformját maga vette kezébe. Országszerte nagy volt a lárma, botrányos verekedés a reformáló biztosok és a szerzetesek között. A fegyelem helyreállott, a sok helyütt züllött állapotok megszüntek, a szerzetesség, akár a főpapság, méltóan tagozódott bele a vezető társadalomba, különösen tudományos életébe. A vallásos szempont helyett azonban e reformálást is, öntudatlanul is, elsősorban kormányzati és intellektuális célok vezették. Richelieu óriási jövedelmeket központosított, apátságok, adminisztratúrák sokaságát ruházván a maga személyére. S ami döntő, nem engedte a kolostorok szaporítását, korlátozta az adományokat, s így a spanyol intellektuális élet végzetes aránytalanságait, a szerzetestömegek szaporodását kikerülte. Következetes politikává lett ez utódai alatt is. Richelieu általában a szervezett intellektuális munka embere: nemcsak a Sorbonne-t építtette újra, hanem ő a francia akadémia megalapítója is, a francia nyelv és irodalom világvezetésének alapgondolatával. Maga is nagy műgyűjtő és páratlan gazdagságú könyvtár birtokosa. A hírlapirodalmat is ő használta föl először rendszeresen a kormányzat céljaira, ő maga, s még a király is résztvett a közlemények irányításában.

Richelieu roppant vagyont halmozott össze, pompás palotákat építtetett, családját házasságokkal, rangokkal a legelőkelőbbek közé emelte. Fejedelmi udvart tartott, nemesifjak testőrségével. Óriási tisztelet övezte, tömegek tolongtak házában kihallgatásért, az utcákon is a kérvényezők sora várt reá. Ily módon kellett még akkor a kormányvezetés magas elérhetlenségét megtestesíteni; igazi ereje azonban már az államcélok tárgyias, következetes szolgálatában rejlett. Amikor meghalt, XIII. Lajos csak annyit mondott: „Nagy politikust vesztettünk benne”, – egyébként a megindultságnak semmi jelét sem mutatta.

A francia társadalom és állam fejlődésének hatása általános volt Európában, e nélkül a harmincéves háborúnak s általában a nemzetközi életnek alakulását sem érthetnők meg. Richelieu már 1623-ban kidolgozta a spanyol gyűrű áttörésének programmját, tekintet nélkül a vallásos szempontokra. 1624-ben sereget küldött a spanyol ellen Veltlinbe, s védelmi szövetséget kötött Hollandiával és Angliával, pénzzel segítette a német protestánsokat is. I. Károly angol király spanyol házasságtervének meghiúsulta után XIII. Lajos nővérét vette el, Richelieu kierőszakolta a pápai diszpenzációt, azzal a fenyegetéssel, hogy különben a nélkül történik meg a házasság. De megállította lendületét egyrészt a szélső francia katolikus párt fellépése, élén a nunciussal és a spanyol követtel, akik szerint ő „nem az egyház, hanem az ördög kardinálisa”; másrészt pedig a hugenották új felkelése. Ezek a spanyol szövetség megszakadásával gyengének látták a központi kormányzatot, 1625-ben megtámadták a királyi hajókat a tengeren. Richelieu erre keresztülerőszakolta azt a hallatlan gondolatot, hogy protestáns szövetségesei, a holland és az angol, segítsék flottájukkal a hugenották leverésében. Másrészt azonban angol közvetítésre a meghódolt hugenották megtarthatták kiváltságaikat. De ezután (1626) Richelieu váratlanul békét kötött a spanyollal, protestáns szövetségeseinek méltatlankodására: nem érezte biztosnak helyzetét, Gaston, a király öccse, aki XIII. Lajosnak betegeskedése és egyelőre gyermektelen házassága miatt már-már a trón birtokában érezte magát, a hercegekkel megbuktatására szövetkezett. Az ország ámulatára Richelieu hirtelen lecsapott, több nagyúr börtönbe került, egyet ki is végeztek. Ekkor kezdte meg a francia sereg újjáalakítását, ő maga is hosszú tanulmányokkal szakértővé képezte ki magát a technikai felszerelésnek, a mozgó hadsereg ellátásának kérdéseiben. Azonkívül pedig az úgyszólván teljesen hiányzó hadiflotta megalapításán dolgozott. De már 1627-ben újra felkeltek a hugenották, s most már Anglia is mellettük állott hajóhadával. A francia urak is megmozdultak, a király éppen nagybeteg volt, s Richelieu mégis hajthatatlan maradt. Maga vezette a sereget La Rochelle ellen és többhónapos ostrom után, amelyben az angol flotta ellenében gátakkal, elsüllyesztett hajókkal zárta el a várost, 1628-ban elfoglalta azt s leromboltatta erődeit. Ezután a mantuai örökösödés kérdésében, 1629-ben, a királlyal együtt hadat vezetett Itáliába; majd visszatértében ismét a hugenották ellen kellett fordulnia seregével. A király jelenlétének nagy volt a hatása, Richelieu kíméletlenül bánt el az ellenszegülőkkel, viszont bocsánatot és vallásszabadságot hirdetett a meghódolóknak. A sereget tüntetően fegyelemben tartotta, a rablást, zaklatást büntette, jóságot mutatott a protestáns lakossággal szemben: „Veszélyben voltak, míg bástyákban kerestek védelmet, béke vár reájuk, mert a király szava fogja védeni őket.” S a győzelem után a nîmesi ediktumban (1629) valóban megújította a nantes-i engedményeket, visszaadta a protestáns templomokat. De a biztonsági helyek rendszerét eltörölték, az erődöket lerombolták, az őrségeket feloszlatták. A francia kálvinizmus politikai léte megszűnt. A vallásszabadság garanciáját a korona vette át, s a hugenották magas tisztségekre is kerülhettek, hugenotta hadvezér néha együtt vitte a parancsnokságot katolikus főpappal, bíborossal.

Richelieu ezután új hadjáratot vezetett Itáliába; s egyúttal nagy európai szövetségen dolgozott, most már a Wallenstein fegyvereivel hatalmassá lett osztrák Habsburgok ellen is. Még mindig csak pénzzel akart résztvenni a nagy háborúban, ily alapon újította meg szövetségét Hollandiával s kezdett tárgyalásokat Gusztáv Adolffal. De mind mélyebben belenyúlt a német dolgokba is, bontogatta a katolikus szövetkezés egységét, főként a bajor megnyerésével, – ami évszázados hagyománnyá lett aztán a francia diplomáciában. Félhivatalos diplomatája, a kapucinus József páter, akinek – egy kortárs szerint – „lelke helyén szakadék és pocsolya van, mindenki beleszédül, aki beszél vele”, a mestere ennek a munkának, ő bujtogatta a német fejedelmeket Wallenstein ellen, ő dolgozott azon, hogy II. Ferdinánd fiát ne válasszák meg római királlyá és igyekezett rávenni a bajor Miksát a jelölés elfogadására a Habsburgokkal szemben. A svéd-lengyel békén is francia diplomácia dolgozott s Gusztáv Adolfnak évi egymillió livre-t ígért a francia király, serege fenntartására.

Pedig ezidőkben Richelieu-nek ismét belső ellenségekkel kellett küzdenie. Medici Mária nem nyughatott; gyűlölte Richelieu-t, annál inkább, mert egykor ő emelte fel. A szigorú katolikus irány emberei is tüzelték gyűlöletét. Egyik leánya spanyol királynő, a másik a savoyai herceg neje, s mindkettő ellen háborúskodott Richelieu; nem segítette a harmadikat sem, az angol királynőt, akinek férjét egyre erősebben szorongatta az angol parlamentáris mozgalom. Medici ismét szövetkezett a francia nagyokkal, élükön ismét Gastonnal és a katolikus teológusokkal együtt hevesen ostromolták XIII. Lajost a „démoni ember” eltávolításáért. Már nyilttá vált a mozgalom, Richelieu térdenállva kérte békülésre a királynőt, aki annál nagyobb dühhel fordult ellene, azzal vádolta, hogy a francia trónt Soissons hercegnek akarja megszerezni, akinek egyik unokahugát szánja feleségül. Már mindenki elveszettnek tartotta Richelieu-t, már Medici körül tolongott mindenki. A királynak keserű napjai voltak. De ő nem volt az a báb, aminek a történetírás jóideig tartotta. Aggodalmai végre dührohammá változtak anyja s környezete ellen. Végre hívatta Richelieu-t: nem nélkülözheti őt s nem is akar ő nélküle dolgozni. Ez volt a „csalódások napja”: a királynőt mindenki elhagyta, hívei közül többen börtönbe kerültek. Medici Gastonban s az urakban bízott, – a király hiába kérlelte könnyek között anyját. Richelieu most már előadta urának, hogy lehetetlen így kormányoznia, elbocsátását kérte, vagy teljes hatalmat a belső ellenség kiirtására. Állítólag leveleket is mutatott fel, amelyek Medici spanyol összeköttetéseit bizonyították. A királynőt vidéken őrizet alá vették, majd innen Brüsszelbe szökött a spanyolhoz, ahová Gaston s más urak is követték (1630). Innen szövetkeztek Lotharingia hercegével, aki le akarta rázni a francia felsőséget. Egyúttal fel akarták használni Languedoc mozgalmát is, azon tartományét, amely rendi önállóságát az országban leginkább megőrizte, s amelyet a hugenották leverése után erősebben be akartak vonni az állami adminisztrációba. Montmorency volt a kormányzója, már egy évszázada családja birtokolta e tisztet; derék s népszerű ember, sokáig Richelieu-nek barátja s társa a veszélyekben. Most részt kíván a kormányzatban, a rendek élén szembeszállt vele. Gaston wallon csapatokkal Lotharingián át hozzá sietett, de a király maga ment ellene, szétverte seregét, majd Languedocot is megszállta, Montmorency sebesülten fogságba esett. Gastonnak is elállták útját; vele megalkudtak, Montmorencyt a rendkívüli bíróság halálra ítélte. Életéért mindenki könyörgött, a nuncius is, Richelieu hajthatatlan maradt. A főúr büszkén lépett vérpadra, képtárának egyik legszebb darabját Richelieu-re hagyta (1632). De ezután általános kegyelmezés következett, Languedocban is visszavonták az élesebb intézkedéseket, a rendi kormányzat nagyjából megmaradt. Lotharingiát a következő évben törték meg, most már végleg francia tartománynak nyilvánítva, a Németbirodalom régi jogát bitorlásnak. S a svéddel szemben is inkább francia védelem alá helyezkedtek egyes német területek, mint a trieri egyházfejedelemség is: a protestáns és katolikus hadakozó felek között francia kézbe hullott a zsákmány. Gusztáv Adolf halálával, a spanyolok új beavatkozásával ismét a császáriak kerültek fölénybe a birodalomban. Ekkor következett Wallenstein tragédiája, akit már régóta bujtogatott a titkos francia diplomácia is. A prágai béke (1635) azonban csaknem egységesítette a császár alatt a német fejedelmeket, már a svéd is békéről tárgyalt s Hollandia is hajlandónak mutatkozott erre. Richelieu-re veszélyes pillanat ez; a pénzzel s apró terjeszkedéssel folyó leplezett háború helyett nyilt hadüzenetre kellett magát elszánnia. Hollandiával, másrészt pedig Savoyával, Mantuával, Pármával új szövetséget kötött, újra megegyezett a svéddel is, valamint Weimári Bernáttal és a még császárellenes kisebb fejedelmekkel is, de egyelőre csak a spanyolnak üzent háborút. Eleinte szerencsétlenül folyt az, a király egyre hidegebb lett Richelieuvel szemben, Gaston s társai ellen is hadat kellett újra vezetni, a svédek fáradtak voltak, állandó erőfeszítéssel kellett a diplomácia és a háború területein az egyensúlyt fenntartani. De aztán a francia seregek is hozzászoktak a harchoz, s ami váratlan eredmény volt, Richelieu flottája is megállta helyét a spanyollal szemben, egy érsek-admirális vezetése alatt 1638-ban már győzelmet is aratott, felszabadította a provencei partokat. De a spanyol flotta egészével még nem tudott megmérkőzni a francia; 1639-ben a hollandok nagy győzelme végzett azzal. Anglia sokallta a francia terjeszkedést a flandriai partokon, Richelieu nem tudta a maga részére vonni a spanyollal szemben, tehát I. Károly ellen, akinek felesége pedig XIII. Lajos nővére volt, a skót protestánsokat és a parlamenti ellenzéket támogatta. A spanyolországi lázadások aztán véglegessé tették Franciaország fölényét régi versenytársával szemben. A spanyol ugyancsak támogatta a francia hercegek egy újabb felkelését, Bouillon vezetésével; s Richelieu ellen ép a királynak egy ifjú kegyence, Cinq-Mars, fordult, akit ő tett a király mellé, hogy ellenségei ne férkőzhessenek hozzá. De a királyt ez ifjú bizalmasa sem tudta rávenni Richelieu elejtésére, s miután bebizonyosodott, hogy az a hercegekkel és a spanyollal keresett összeköttetést, vérpadra került. A francia hadak 1642-ben mélyen a Németbirodalomban jártak, területeket szálltak meg Spanyolországban is, Katalóniában, Portugáliában francia tisztek vezették a fölkelést, a flotta a középamerikai spanyol szigeteket hódítgatta, amikor, ez év végén, Richelieu meghalt, megérve még Torstenson nagy breitenfeldi győzelmét a császáriak felett. A következő év tavaszán követte őt a sírba uralkodója, XIII. Lajos is.

Az új király, XIV. Lajos, ekkor még csak alig ötéves gyermek. Ismét kísértettek tehát a régensség veszélyei. XIII. Lajos érezte, hogy szeretetlenség veszi körül, halálos ágyán hallotta, mint nevetgél a szomszédban felesége, a spanyol Anna, Gastonnal, akit az utóbbi időkben Richelieu pénzen tartott békességben. XIII. Lajos tehát a királynő régensségét már ezért is kormányzótanáccsal kötötte meg, Richelieu kreatúráival, akik között volt Mazarin bíboros is. Halála után mindenki föllélekzett, a királynőtől, a hercegnőktől a parlamentig mindenki szabadabb életre vágyott, a régi jó szokások helyreállítására, amiket Richelieu kardinális megsemmisített. Mindenki részt kívánt a hatalomban, egyedül Mazarin volt az érdektelen közvetítő, aki szinte kétségbeesett, hogy bíborosi méltósága miatt nem alázkodhat meg, úgy mint kívánná, az egész világ előtt. Ez a nápolyi olasz egykor a pápai seregnek volt tisztje, de jogot is tanult, diplomáciai feladatok révén megnyerte Richelieu bizalmát, pártfogásával pappá lett s pápai legátussá a francia udvarban, majd pedig bíborossá és francia miniszterré. Jól ismerte az itáliai ügyeket, bámulatos hajlékonysággal tudott átcsúszni minden akadályon. És értett ahhoz, hogy mindenki, aki gyűlölte egymást, őt szeresse, derűs déli kedélye szükségletévé lett a két nagy mogorvának, XIII. Lajosnak és Richelieu-nek is. Most is ő az egyedüli, akit senki sem gyűlöl és aki egyúttal ért a komoly ügyekhez is s dolgozik, amikor az udvar hosszú komorság után végre ismét szórakozni akar. Különösen a királynő nem nélkülözheti őt; mire észrevették, már biztos a helyzete mellette. Ellenfelei nagyhangú politikai programmok leple alatt most már megbuktatására szövetkeztek, a királynőt a püspökök figyelmeztették, hogy a világ beszél már bizalmas viszonyukról. Majd türelmet vesztve, el akarták tenni láb alól az olaszt, aki börtönnel s száműzetéssel végzett velük, maga pedig a királyi palotába tette át lakását.

Franciaországot most tehát egy spanyol és egy olasz kormányozta. A bíboros igazi állam-condottieri, nevét ezentúl is Mazarininak írta, mert nyitva akarta tartani magának az utat vissza Itáliába, például esetleg a pápai trónra is. De Richelieu tanítványa, az ő külpolitikáját folytatta, az ő embereit tartotta meg, az ő munkájának eredményeit aratta le. A trónváltozás hírére a spanyol betört Németalföldről az országba, azonban Condé fia, Enghien herceg, a későbbi nagy Condé, Rocroi-nál döntő győzelmet aratott fölötte. Richelieu idejének másik nagy növendéke Turenne, Bouillon herceg ifjabb fia, aki tizenhárom éves korától résztvett a hadjáratokban Itáliától Hollandiáig. Ők ketten a következő években sorra hódították a szomszédos német várakat és városokat. A svéd Dániával keveredett háborúba, Mazarin kibékítette őket s ismét a császár ellen irányította a svéd fegyvereket, Rákóczy Györgyöt is erre ösztönözte, sőt a lengyel IV. Ulászlót is sikerült francia házassággal elvonnia a Habsburgok támogatásától. Nem sikerült azonban a bajornak megnyerése, részben, mert Gaston most már hadvezéri dicsőséget akart a maga számára, Németalföld meghódítását, ahol az ő neve alatt Enghien valóban elfoglalt több spanyol erődöt. Mazarin pedig a nagy távoli küzdőterek helyett túlságosan e közeli zsákmányra fordította figyelmét. Ekkor azonban Hollandia a franciától kezdett félni s békére kívánkozni. Itáliában sem sikerült spanyolellenes szövetség összehozása, pápának is a spanyolbarát X. Incét választották meg. A nápolyi lázadást sem tudta Mazarin kellőleg támogatni, sőt Guise vállalkozását, állítólag személyes ellenségeskedés miatt, maga támadta meg odaküldött hajóhaddal. Nem olyan erősvonalú tehát a diplomáciája, mint Richelieu-é, saját érdekei is belejátszanak, pl. amikor testvérének kierőszakolta a pápától a bíborosságot, ami milliókba került a francia államnak. De a hadvezérek győztek, 1645-ben tönkreverték Mercynek, a nagy bajor hadvezérnek seregét, a svéddel együtt végigpusztították Bajorországot. Mazarin ekkor, elég szerencsétlenül, Németalföldre rendelte Turenne-t, amire a bajor újra feltámadt, Hollandia pedig 1648 elején különbékét kötött a spanyollal. Franciaországban pedig ekkor már megkezdődtek a „fronde” többéves belső zavarai. Szerencsére az ifjú Condé győzött Németalföldön, Turenne ismét legyűrte a bajort, a svéd Csehországban járt; Wesztfáliában létrejöhetett a béke, amely területnyereségeken kívül szinte megsemmisítette a Habsburgok császári uralmát a Németbirodalomban. Mazarin diplomáciája itt mesterien dolgozott, Richelieu sem végezhette volna el különben.

De folyt tovább a spanyol háború; s benn az országban mind általánosabb a felfordulás. Mazarin belső kormányzó módszerei nem mérhetők nagy elődjéhez. Szétfoszlóban volt a nagy egység, az urak, a pártok, az intézmények egymáson keresztül-kasul, kiszámíthatatlanul törtek a maguk érdekei után. Nagy volt a hatása az angol forradalomnak is, de a francia mozgalomnak hiányoztak elvi alapjai, bármilyen nagy jelszavak hangzottak is el. A nagyok hatalomra törtek, egymást gyűlölték, Gaston és Condé annyira, hogy az egyik külföldi győzelmének hírét senki sem merte közölni a másikkal. A parlamentek antik modell gyanánt szenátusként viselték magukat és az általános rendi gyűlés jogutódjaként. A pénzügyek a háborúk folytán mind súlyosabban nehezedtek a népre és Mazarin alatt a pénzemberek, a partisan-ok, traitant-ok kezére került szinte az egész adóbehajtás. És mindezek ellenére mégsem lehetett már szó mélységes forradalmi mozgalmakról. Ekkoriban, a század közepén, az egész műveltebb Okcidens forradalmi éveket élt át. A Németbirodalomban a wesztfáliai béke tulajdonképpen ennek eredménye. Itália és Spanyolország részeiben az alsó nép és az újjáébredt rendiség támadt. Angliában roppant társadalmi erők keltek fel a királyság ellen. A francia mozgalmat egy betiltott utcai gyerekjáték nevéről „fronde”-nak nevezték el. Utolsó kavarodás az abszolút-adminisztratív állam beteljesedése előtt, nem is tud már egyik fél sem igazi önállóságot elképzelni, inkább rossz szokás, amely előtör, ha nincs erős kéz fölötte s aztán kijózanodva vágyik a rend után. A vallásos pártok már szinte teljesen eltűntek. A jó társaságokat könnyed, racionális kultúra és élvezet szórakoztatta, az irodalom hamis görög-római hősökről szólt, regényesen elképzelt exotikus népekről, tele szerelemmel, félistenekkel és oly nőkkel, akiket imád a Föld minden fejedelme. Az udvar nagyszámú nemességét intrika, szerelem, párbaj foglalkoztatja, s mindenki mindenáron valami nagyot, regényeset akart végbevinni. A magisztrátusrétegek kultúrája már egy megállapodott társadalomnak könyv- és iskolakultúrája, elszakadva az élet valóságától.

A királynő régenssége sok alkalmat nyujtott a parlamentnek az ellenkezésre, különösen a pénzügyekben, gyakran igaztalanul, a háború érdekei ellen is. Voltak a parlamentiek között tiszta jellemek is, az önzetlenség klasszikus ideáival, akik azonban szintén a hatalom ellen való fordulásban látták az erény próbáját. Az ifjú király egy-egy hadi győzelem hírére találóan jegyezte meg: „A parlament urai ugyancsak fognak bosszankodni!” A királynő dühöngött a parlament tiltakozásaira, hallgatást parancsolt, fenyegetett, s végül mégis csaknem minden rendeletét meg kellett másítania. Római formák közt tárgyalt a párizsi parlament, zajos hallgatósággal, feltűnésre vágyó fiatal tagokkal; reformokat követelt, erőteljes reformtervek nélkül; az utcákon a nép várta a híreket s tüntetett a népszerűbb tanácsosok, a „haza atyjai” mellett. Vidéki küldöttségek élénkítették e képet, térdeplő, síró nők, a taille elengedéséért könyörgő parasztok.

1648 nyarán forradalmivá lett a helyzet. Jellemző módon a paulette kérdése kezdte az izgalmat, a kormány a tisztviselői öröklésjog meghosszabbításáért új levonásokat akart a fizetésekből. A nagy udvarok, a parlament, a Grand Conseil, a Chambre des Comptes, a Cour des Aides végül szövetkeztek a kormány ellen, az állam gyökeres reformjára s a királynő tilalma ellenére gyűléseztek. Az angol parlament példája is hatott; nagy okmányt szerkesztettek az állam reformjáról, amelyben az intendánsoknak és minden rendkívüli bíróságnak rögtöni visszahívását követelték, tilalmat minden új hivatal kreálására; tiltották minden nem verifikált adórendelet végrehajtását, a számvevőkamara ellenőrzésének megkerülését. Végül követelték, hogy minden elfogatás ügye egy napon belül rendes bíróság vizsgálata alá kerüljön. Tehát a magisztrátus-réteg teljessé akarta tenni hatalmát, mintegy öröklődő mandarinátussá alakulván.

Az udvar már-már hajlandó lett volna a reformok jórészének elfogadására, amikor híre jött Condé nagy győzelmének Németalföldön a spanyol fölött. Erre elfogatták a főbb ellenzékieket; s most Párizs népe megmutatta született barrikádépítő tehetségét. A bourgeoisie is nagyjából a magisztrátushoz állott, az udvar szerint szintén „megfertőzve a közjótól”, de még a milicia is, amelyben jórészt parlamenti családok parancsnokoltak. A királynővel szemben már a királyság vesztével példálództak, holott valójában Párizst senki sem tudta volna már elképzelni király nélkül. Condé hazaérkezett, de nem akarta segíteni Mazarint, ezt a „sziciliai csirkefogót”, bár groteszknek találta, hogy a polgárság kormányozza az államot. Egyesség jött létre, ami a parlamentet még elbizakodottabbá tette, úgyhogy az udvar 1649 elején egy éjjel elhagyta Párizst.

Négyéves polgárháború kezdődött most, amelyben a hercegek hol a király, hol Párizs pártján állottak. Szokás szerint időnként a spanyollal is összejátszottak, még a parlament is tárgyalt vele. Időnkint kibékültek a felek, s ekkor mindenkit jutalmazott a kormány, csak a tisztességes embereket nem, akik távol maradtak a küzdelmektől. A vidéki parlamentek és urak szintén megrendezték a maguk fronde-jukat. Sokféle átcsoportosulás után Condé, egyszer a királyság megmentője, máskor a lázadók feje, 1650-ben a kormány fogságába került. A hercegek és Párizs egyesült fellázadásával szemben azonban Mazarin elvesztette a fejét, idegenbe, kölni területre menekült. Általános gyűlölet és vád követte, de otthon senki sem volt megelégedve a másik uralmával. Condé is kiszabadult. Emberei gőgösen jártak Párizsban, a parlament, a bourgeoisie, az utca, amelyek időnkint egymás ellen is hadakoztak, szövetkeztek ellene. A párizsi érsek helyettese, a későbbi Retz kardinális, szellemes és ambíciózus ember, aki kezdett Mazarin utódjaként viselkedni, szintén a várossal tartott, Condét távozásra kényszerítették. Erre a herceg a vidéken szervezkedett, szövetkezett a spanyollal, erődöket adott át neki. Mazarin ekkor fogadott sereggel visszajött az országba, másféléves változatos küzdelem keletkezett, főként Párizs birtokáért. Condénak s a hercegeknek sikerült bejutniok a városba, a király kívül rekedt, bár erősebb volt náluk. De a magisztrátussal s a polgársággal nem tudtak összeférni, egyízben, 1652 nyarán, a parlamentiek s a polgárok gyűlését ismeretlen fegyveresek tüzelés alá fogták s tény, hogy Condé semmit sem tett védelmükre. Mazarin, általános követelésre, pár hónapra ismét kénytelen volt eltávozni, a király ezután „dicsőségesen” bevonulhatott a fővárosba. Mindjárt vissza is hívta a bíborost, akit a város szintén ünnepélyesen fogadott, nemsokára szobrot is állított neki. Gaston, szokása szerint, elhagyta hercegi társait, külön alkudott meg. De aztán a többi is, Mazarin sorban összeházasította Itáliából hozott szép unokahúgait a vérbeli hercegekkel, családja a kereszténység egyik legnagyobb családja lett. Mindenki utálta a kormányt, piszkos pamflettek sokasodtak, a királynő, sőt a király ellen is: „Franciaország gyászban, könnyben, én vadászni, udvarolni, nevetni akarok!” Az utcán szörnyű rágalmakat kiáltottak rájuk s Mazarinra, lakájaikat, ahol lehetett, megverték. De mindenki utálta a mult évek zavarait is, amiket az országba be-betörő spanyolok, németek is szándékosan szítottak, igazi programmja a tettre senkinek sem volt, mindenki engedelmeskedett tehát. A parlament egyideig tartotta magát; ekkor történt volna az, hogy az ifjú király megjelent ülésükön, lovaglókorbáccsal kezében, s amikor az elnök az állam érdekeivel érvelt vele szemben, azt mondta volna: „Az állam én vagyok.” Valóság, hogy a király köznapi öltözékben jött, de egyéniségéhez nem illett a durva fellépés és a nyers kijelentés; csupán azt tiltotta el, hogy a parlament ismét alkotmányozó gyűlésként viselkedjék. Ezért is panaszló küldöttség ment aztán a királyhoz, aki udvariasan fogadta azt, a parlament folytathatta a kérdésben lévő rendelet bírálatát s Mazarin, fenyegetődzve bár, egyes engedményekre is kénytelen volt, egyébként pedig egyes tagok megfizetésével tette alkalmazkodóbbá a parlamentet.

Csak Condé állott át a spanyolhoz s most már ellenségként, hazaárulónak nyilvánítva, harcolt Turenne ellen. A Fronde éveiben Franciaország visszaszorult Itáliában, Spanyolországban, Németalföldön egyaránt, sok változás után azonban 1657-ben Cromwellel sikerült szövetséget kötni a spanyol ellen. Ez évben halt meg III. Ferdinánd és Mazarin komoly erőfeszítéseket tett XIV. Lajosnak császárrá választására, – ha aztán a pápai tiara a maga fejére kerülne, ők ketten kormányoznák a világot. A német választók elfogadták a francia pénzt, de a császári korona Habsburgkézen maradt. Sikerült azonban a „rajnai szövetségnek” megalakítása, a három német egyházi választó, több más német fejedelem, a svéd király csatlakozásával, a francia király mint „a béke tagja” vett részt benne, mert valóban békeszövetségnek tartották ezt a birodalmi eszmét már elfelejtő németek. Franciaországot nyugat felől teljesen biztosította ez az alakulás. Itáliában is újra megnyerte Mazarin az elpártolt fejedelmeket, hadai a milánói kormányzóságban jártak. Németalföldön 1657-ben Turenne győzött Don Juan és Condé spanyol seregén, az angol a tengerparton hódított. A portugálok is szorongatták a spanyolt, tehát hajlandó volt a békére. Mazarint a királynő is egyezkedésre késztette, aki békét akart szülőföldjével, s így a bíboros egyes területeket kivéve kénytelen volt lemondani erőszakolt tervéről, az egész spanyol-Németalföld bekebelezéséről. De a pyreneusi békében, 1659-ben, mégis nagy expanzív célok örökségét hagyta utódaira: kierőszakolta XIV. Lajos és IV. Fülöp leányának, Mária Teréziának házasságát. IV. Fülöpnek csak egy beteges fia volt, tehát a Bourbonok számíthattak a spanyol örökségre. Igaz, hogy a franciáknak kifejezetten le kellett mondaniok az infánsnő öröklésjogáról, de nagy összegek ellenében, amit a spanyol természetesen sohasem fizetett ki s így a jogigényt fenntarthatták. Egyelőre IV. Fülöpnek még fia is született, a kérdés tehát csak a XVIII. sz. elején vált aktuálissá, európai harcokat idézve fel. Richelieu bizonyára nem ment volna bele ilyen erőszakolt hódító célokba, amelyek örökre megzavarták XIV. Lajos fantáziáját is.

1660-ban a nagy északkeleti háború befejezésében is döntő szerepet játszott Mazarin közvetítése, az egész kereszténység dícsérte őt; a hanyatló török helyett e béke biztosította a svéd és lengyel hatalom szövetségét Franciaországnak, valamint Brandenburg emelkedését, Preussen független birtokával, a Habsburg-monarchia ellenében. Máskülönben ami területeket Mazarin Franciaországnak megszerzett, azt már Richelieu is elfoglalta volt. Az ügyek tiszta ismerete, eszes találékonyság, de a szerencse is segítette őt; ha alkalmazni akart valakit, mindig érdeklődött arról, hogy szerencsés ember-e? Utolsó éveiben a legteljesebb hatalommal uralkodott, fényes palotái, várai voltak, gárda vette körül. Rengeteg állást s jövedelmet halmozott fel kezében, s azonkívül is spekulált a maga számára az állam pénzével. Roppant ünnepélyek, szerencsejáték, színház töltötték be az udvar életét, – Corneille, Molière kora volt ez; az operát Mazarin telepítette át Itáliából. Nem áll az, hogy a királyt nem tájékoztatta az ügyekről, ellenkezőleg, szinte rendes leckéket adott neki s Lajos mindenkinél jobban szerette őt. 1660-ban, halálos ágyán, azonban személyes uralomra biztatta a királyt, arra, hogy ne állítson többé első minisztert, s vagyonát is reá hagyta, Colbert tanácsára, hogy családját biztosítsa a várható vádak, üldözések ellen. Egy olasz szerzetesnek gyónt meg; s valóban, mintha az ő működése alakította volna ki véglegesen a francia államkormányzat nagyszerű, de mesterséges felépítményét, a déli államművészet módjára. XIV. Lajosnak személyes uralma impozáns erőfeszítés, eddig még soha el nem ért mélységekben járó államszervezettel, de már magában viseli minden expanzív társadalomvezetésnek örök hibáit.