NEGYEDIK FEJEZET: AZ ÉSZAKI ÉS A KELETI ÁLLAMOK HOLLANDIA HATALMÁNAK TETŐPONTJÁN

Az északi és keleti államok élete, hatalma szinte minden generációban a szélsőségek között lüktetve kísérte a nyugati fejlődést. Az újkori intellektuális fejlődés hirtelen feszítőerőt adott az államnak, majd, a társadalom mély üzemiessége híján, épp ellenkezőleg, a birtokos réteg megújult uralmát hozta az állam fölött. A XVII. sz. első felében a gyérnépességű Svédország, élén Gusztáv Adolffal (1611–32), döntő módon avatkozhatott be Európa sorsába. Ifjan, 17 éves korában a trónra kerülve, a nemességgel közösen kellett uralkodnia, családtagjai ősi szokás szerint még mindig külön országrészeket kaptak, önálló kormányzattal. A dán háborút (1611–13), amely apja idején kezdődött, szerencsétlenül, területi veszteséggel kellett befejeznie, az ellenség flottája már Stockholm előtt állott. De csakhamar egységes lendületre tudta hozni a belső erőket; a nemesség kormányzati jogát elismerte, a főnemességet, amelynek rangja csak a XVI. sz.-ban alakult ki nyugati fokozatokban, a felsőházban foglalta együvé, de a vezető hivatalnokság családjait is öröklő, felsőbb réteggé tette, a harmadik nemesi kúriában a köznemességnek képviseletét állandósította. E mellett a polgárság, sőt a parasztság is megtartotta képviseleti intézményeit, a lelkészséget pedig számos nemesítéssel nyerte meg. Ez érdekközösséget elsősorban katonai célokra lehetett felhasználni. Előnye e katonaságnak, hogy nemzeti volt, szemben az általános európai zsoldosrendszerrel. Ami másutt alkalomadtán, kétségesen használható milicia, az itt a lelkészek összeírásában számontartott fegyverképesek állandó szervezete, ha nem is teljesen keresztülvitt sorozáskötelezettséggel. A kiképzés, a hollandoktól átvett módon, hihetetlenül intenzív volt, szinte feleslegesen gépiesnek látszott, de az idegenek bámulva írtak arról, hogy csaták tüzében az ezredek mint egyetlen láb és kéz mozogtak. A hadrendet ily fegyelem mellett kicsiny osztagokra és sekély vonalakra lehetett szétbontani, mozgékonyan s mégis az egység fenntartásával. Vége a lándzsások masszív tömegerejének, a könnyű muskétás szerepe a döntő, csak a fegyvertöltés biztosítására lép eléjük a pikások beosztott csapata. A paraszt a katona, a nemes a tiszt, de az együttes vállalkozás érzelmi közösségével, fel a királyig. Hozzájárul a protestáns gondolat közössége is, amit a táborok rendszeres vallásos gyakorlatai ápoltak. Kétségtelen, hogy nagymértékben az ifjú királynak egyénisége teremtette meg ezt a szellemet, tehetsége, vitézsége és magas ideái, amelyek vallásos és nemzeti üggyé tudták tenni legtúlzóbb céljait is.

A dánok ellenében holland szövetséggel fedezte hátát, s 1617-ben az orosz háborúban már nagy területeket szerzett, Kareliát s Ingermanlandot. Mivel Észtországot már a XVI. sz.-ban megszerezték elődei, az egész finn öböl svéd uralom alá került. A lengyellel folyt hosszú háborúk után (1621–29) Livland is svéd birtokká lett s a Visztulavidék több partrésze is. E terjeszkedés már a dán riválissal is szembefordult, majd Wallenstein győzelmei után a császár tengeri hatalmának koncepciója ellen is; a fegyverszünetet a lengyellel Richelieu közvetítette, hogy szabaddá tegye a svédet az európai háború céljaira. Gusztáv Adolf ifjan elesett, gyermeklánya, Krisztina (1632–54) került a trónra, de az országtanács, Oxenstjerna kancellár vezetésével, folytatta az európai vállalkozást. A lengyel ellenében ugyan 1635-ben elveszett több tengerparti szerzemény, de Livland megmaradt. 1645-ben a dán ellen kellett ismét fordulnia Torstensonnak, győzelmes háborúja megszerezte Gotland és Ösel szigeteit, a Hanza egykori nagy bázisait s nagy területeket Norvégia derekából is. A wesztfáliai béke, a német partok fontosabb pontjainak birtokával, szinte kizárólagos úrrá tette a svédet a Keleti-tengeren. A Skandináv-félsziget déli csúcsának szegélye még dán birtok maradt, de Gusztáv Adolf az egyetlen ponton, ahol országa itt a tengerhez ért s a Sund-vámot kikerülhette, erős kikötőt épített. Tengerentúli kereskedelmi társaságot is alapított, amely 1638-ban Észak-Amerikában gyarmatot is szerzett, de másfél évtized után a hollanddal szemben fel kellett adnia azt.

A háborúk azonban felélték az ország belső szervezeti erőit. Elsősorban a koronabirtokokat, amelyek nemesek kezére kerültek, mert törvény is tiltotta másoknak való eladásukat. A szabad parasztság süllyedt, az úri jogok erősödtek fölötte. Oxenstjerna megkísérelte a nagynemesség visszaszorítását, 1634-ben alkotmányt fogadtatott el, amely hivatalnokkormányzatra bízná a vezetést, – de ez az alkotmány nem tudott érvényesülni, törölték belőle a választókirályságnak öröklővé való átalakítását is. Krisztina királynő nem tudta újra megnyerni az államcélok számára a társadalmat. Őt a tudományok érdekelték, fényes udvarába vonta az akkori Európa legnagyobb tudósait, köztük Grotiust és Descartes-ot is. Egyébként pedig férfias egyéniség, szenvedélyes vadász; házasságról tudni sem akart. Egyéni önállósággal minden vallást mesterséges emberi alkotásnak tartott, amíg végre a katolicizmus roppant tekintélye meg nem hódította őt. Az ország forrongott s a királynő 1654-ben lemondott trónjáról, Brüsszelben titkon, Innsbruckban nyiltan áttért a katolikus vallásra, s Rómában a pápa világraszóló pompával fogadta őt, Gusztáv Adolfnak, a protestáns valláshősnek megtért leányát. Itt is végezte életét, miután még pár sikertelen kísérletet tett trónja visszaszerzésére.

Utóda unokaöccse lett, X. Károly (1654–60), a Wittelsbachok egyik pfalzi ágából. A lengyel Wasa-k nem ismerték el őt, s ez egyik oka volt a nagy északi háború kitörésének, amely mintegy kiegészítése a harmincéves háborúnak, hasonlóan a francia-spanyol háborúhoz. X. Károly ismét nagy hódító; 1655-ben mélyen Lengyelországban járt, Varsót is elfoglalta. A féltékenykedő Brandenburgot is csatlakozásra kényszerítette, szövetséges seregük Varsó előtt 1656-ban nagy győzelmet aratott. De a lengyel nemzeti érzés feltámadt, a papság vezetésével ellenállást szervezett, Varsót fel kellett adni; a holland, keleti tengeri kereskedelmét féltve, flottát küldött, az orosz Livlandot támadta meg, Brandenburg is elpártolt. Segített ugyan II. Rákóczy György erdélyi fejedelem és a kozák hetman is, de a császár a lengyel mellé állott; s 1657-ben háborút indított a svéd ellen Dánia is, – viszont Anglia a svédet támogatta. Teljes volt tehát az északi-keleti hatalmak küzdelmének köre. X. Károly 1657-ben Dániába nyomult, seregét vakmerően a tenger jegén át Koppenhága elé vezette. A dán békére kényszerült; Svédország megkapta a Skandináv-félsziget déli szegélyét, sőt Norvégiából is széles sávot az Atlanti-Óceánhoz; Dániát minden idegen hajó kizárására kötelezte a Keleti-tengerről. De csak pár hónapig tartott a svéd hatalom e betetőzése. Még ez évben újra támadt a dán; X. Károly ismét Koppenhága előtt termett, amelyet azonban új erőre ébredt polgársága most megvédelmezett. A tengeren a holland flotta áttörte a svéd vonalat; a brandenburgi választó, a császár, a lengyel király ismét támadt. X. Károlyt e nehéz helyzetben érte utól a halál. 1660-ban, Mazarin közvetítésével, békét kötött a svéd és a lengyel, majd a dán is. A lengyel király az olivai békében (Danzig mellett) lemondott jogáról a svéd trónra, Preussen véglegesen a brandenburgi választó szuverén birtoka lett; Dánia a koppenhágai békében visszakapta a középső norvég területeket, de nem a dán félszigettel szemben fekvő partvidékeket. A Keleti-tenger ismét felszabadult a forgalom számára. Az 1661-ben kötött békében az orosz ismét visszaszorult a tengerektől. A svéd hatalom tehát még mindig nagy; de ismét gyermekkirály következett, a svéd kormányzat és hadsereg szinte idegen hatalmaknak árusította magát, hogy a pénzügyi romlásban valahogyan megélhessen. XI. Károly (1660–67) aztán abszolút uralmat szervezett; s a következő időkben tovább folyt a nemesség és a királyság uralmi szélsőségeinek váltakozása.

Dánia IV. Keresztély (1588–1648) uralkodása elején még győzött a svéden, elnyomta a Hanza-városokat, a király fia több északnémet püspökséget egyesített kezén; a harmincéves háborúban egyideig vezetőszerepre jutott az ország, hogy aztán, Wallenstein győzelmei után, 1629-ben kénytelen legyen lemondani hódításairól. A svéd került előtérbe; ellenében Dánia most már a császárral szövetkezve harcolt (1643–45), de Torstenson benyomulása térdre kényszerítette; területveszteségek mellett kénytelen volt Hollandiát is, a svéd szövetségesét, mérsékelt díjakkal átengedni a Sund-vámokon. IV. Keresztély mégis egyike a legnagyobb dán királyoknak, személyes vitézsége mellett, – még 67 éves korában is résztvett a harcokban s meg is sebesült, – buzgó gazdasági és kulturális tevékenységgel, iparpártolással, a norvég ezüstbányák fejlesztésével. A leégett Oslo helyett ekkor épült Krisztiánia, Norvégia új fővárosa. A polgárság és papság folytatni is akarta a háborúkat, de a nemesség ellenszegült, s főként adózásra nem volt hajlandó, tiltakozott az állandó sereg tartása ellen. IV. Keresztély utóda, III. Frigyes (1648–70) idején tetőpontját érte a nemesség uralma, a választási kapituláció az országtanács határozatait a királyra kötelezőnek nyilvánította. A királyi ház rokonságában is összeesküvések, a svéddel való szövetkezések. A nagy északi háborúban tehát a svéd ismét Koppenhága előtt állott. Azonban a polgári rétegek erőre kaptak, a papsággal szövetkezve felzúdultak a nemesség ellen, deklarálták az örökös királyságot és felszólították a királyt a rendcsinálásra, teljes hatalommal. A svéd béke 1660-ban már norvég területeket hozott vissza; az ezután következő törvényhozás pedig a teljes abszolutizmust és a hivatalnok-kormányzat rendszerét állandósította.

Lengyelország a század elején még expanzív hatalom, az 1618. évi béke jelentős területeket szerzett. De Gusztáv Adolffal III. Zsigmond (1587–1632) nem tudott megbirkózni, elvesztette Livlandot s más partvidékeket is (1629). IV. Ulászló (1632–48) az orosz támadást (1632–34) még mindig vissza tudta szorítani, még Moszkvát is fenyegették a lengyel hadak; 1635-ben a svédtől is visszaszerzett egyes kikötőket. Utóda, mostohaöccse, II. János Kázmér (1648–68), aki jezsuita és bíboros volt s felmentést kapva a pápától bátyjának özvegyét vette nőül, már nem ura a végzetesen előretörő nemességnek. A kozákok katonai szervezetű társadalma 1637-ben fellázadt, félt a lengyel parasztság jobbágysorsától s egyúttal féltette görög-keleti vallását is, amely a kievi metropolita méltóságának megújítása által öntudatos papság vezetése alá került. Lázadásukat leverték, a lengyel országgyűlés elvette tőlük a hetman (valószínűleg a német Hauptmann-szóból) választásának jogát, a lengyel nemességnek adományozott birtokokon a kozákot jobbággyá tette; kievben pedig jezsuitákat telepítettek le. A kozákság most már az orosszal szövetkezett, önkormányzatának elismerése ellenében; az 1654-ben kelt szerződésokmány lett úgyszólván a mai Ukrajna közjogi létének alapja. A következő nagy északi háborúban tehát az orosszal hátában vett részt a lengyel, jórészt ezért vesztette el véglegesen Preussent is az olivai békében. Az orosszal csak 1667-ben békült ki, elvesztvén az 1618-ban szerzett orosz területeket, sőt még azon túl is saját régi területeiből és lemondván a Dnjeperen-túli kozákság felsőségéről. Míg a skandináv államok képesek voltak időnként való megújulásra, Lengyelország hanyatlása, társadalmi okok miatt, állandóvá lett. A nemesi érdekuralom szélső jelensége, a „liberum veto”, 1652-től elismert intézménnyé vált, nemcsak az országgyűlésen, hanem a vajdaságok gyűlésein is egyetlen követ ellenmondása megsemmisíthetett minden határozatot. A szomszéd moszkovita birodalom, amely évszázadokon át a lengyeltől féltette függetlenségét, lassanként kezébe vette a lengyel belső ügyek, pártviszályok bomlasztó igazgatását.

Míg tehát Európa törzsén adminisztratív államot fejlesztett ki a masszív társadalomalakulás, a szélső területeken az uralomnak és a mérvadó rétegeknek váltakozó szövetsége csinálta a történelmet. Hasonló ehhez a holland és az angol társadalom történelmi mozgása is, de mégis sokkal mélyebb jelentőséggel.

Hollandiában nincs központi uralmi szervezet; mintha valamely testnek belső szervei fedetlenül, védőburkolat nélkül, végeznék funkciójukat, táplálnák hússal-vérrel közvetlenül a legmodernebb, legfelsőbb gazdasági-kulturális szervezeteket. Az Orániaiak vezetése: félbemaradt monarchikus fejlődés, nem jutott el a német territóriumok fejedelmi államalakulásáig. Az egész XVII. századon át tulajdonképpen csak öt tartomány helytartósága volt egy kézben, a másik kettőnek élére a család mellékágából választottak helytartót. Az általános helytartóvá és hadseregparancsnokká való választás csak háború idejére jelentett valamivel összefoglalóbb hatalmat. Orániai Vilmos vezetését, megölése után, Orániai Móricé követte (1585–1625), akinek idején elismert független állammá lett a tartományok uniója; Frigyes Vilmos (1625–47) és II. Vilmos (1647–50) után 1672-ig egyáltalán nem választottak általános helytartót, sőt kifejezetten kizárták e tisztből az Orániaiakat a jövőre nézve is: ebben nyilvánult itt az általános nyugateurópai mozgalom, amely spanyol, olasz, francia s angol földön véres forradalmakban jelentkezett. Utóbb III. Vilmost (1672–1702) népmozgalom emelte tisztjére, angol királlyá választása után csak távolból kormányzott; a XVIII. század első fele ismét helytartóság-nélküli korszak. A szuverénitás a tartományokban volt, képviseletük, a Hágában ülésező Generaliteit, csak utasításaik összeegyeztetője. A vezetés tehát a legerősebbé, Holland tartományé, amelynek neve az „Egyesült Németalföld” mellett a közhasználatban az egész szövetségre vonatkoztatva kezdett általánossá válni. De a tartományokban is a legerősebbé a vezetés, egy-két nagyváros kormányzatáé, gyakran ellentétben a többi várossal és a vidékkel. Gazdaságilag is minden tartomány, vidék és város önállóan szabályozta a maga szervezetét, az egyiknek emelkedése gyakran hoz bukást a másikra; még a külföldi kereskedelemmel való viszonyukról is nagyjából önállóan határoztak. A kultúrfejlődés szintén a részekben rejlő erőktől függ, csaknem minden tartománynak megvan a maga egyeteme, főiskolája. A művészet is közvetlenül a részekből buzog elő, a festőműhelyek elszórtan vegyülnek a kézművesség műhelyeivel, csaknem minden vidéknek megvan a maga külön művészi iránya. Nem lehet tehát itt szó a nyugati fejlődésnek monumentális egységre való törekvéséről, hivatalnokságra építkező abszolút államról, gazdasági egésznek kialakításán dolgozó merkantilizmusról, sem a nehéz pompájú barokk művészetről, az emberi lélek vívódásainak hatalmas formákban való egyesítéséről. Hollandia mintegy szabadság-telepe az akkori Okcidensnek.

Sajátos dolog, hogy épp a részeknek ez a középkori módon való önállósága hozta e szabadságot, hiszen a középkori életegyüttesek az egyéni kötöttségen alapulnak. Itt azonban a hűbériséget, céhszerűséget szinte felbontatlanul ragadták meg a hirtelen elhatalmasodó újkori intellektuális-kapitalisztikus módszerek. A gilde kifelé kapitalista nagyvállalkozás lett, belül azonban csaknem céh maradt. A vállalkozó nem tulajdonosa az üzemnek, hanem „patrónusa”. A városkormányzatokban ülő „régensek” még kezdetleges, személyies kiegyenlítő közösségben dolgoznak a polgársággal, amikor egyúttal már talán Európára vagy a világtengerekre elhatározó jelentőségű tanácskozások résztvevői. A kicsiny élet állott közvetlenül a széles világgal szemben. A társadalom intim köznapisága tört elő a legragyogóbb művészi készségben is. A vallás komoly, mély meggyőződés, de a megoldhatlan végső dolgok megértő kezelésével.

Mindenkinek védett a helyzete, munkája, tehát a városgazdaság hirtelen megnyitotta kapuit az idegen munkás és kereskedő előtt, Hollandia valósággal gyűlőhelye lett a menekülteknek és a munkát, üzletet kereső idegeneknek. A legmélyebb kálvinizmus is bízott annyira a maga erejében, hogy megadja a legszélsőbb szektának is a menedéket. Az ellentétek türelmes kiegyenlítése minden vezetésnek lényegévé vált. Ezzel Hollandia nagy közvetítő üzemmé lett, az egész világra szólóan. Ami átment rajta, azt alkalmassá tette a világforgalomra, s e munkájával learatta a termelésnek és kereskedelemnek legfőbb hasznát. A szabadság nem elvi, elméleti, hanem annak a következménye, hogy minden apró munka, minden megalapozott meggyőződés biztos a maga hasznában, értékében a legszélesebb horizont alatt is. Nem egyéni szabadságról van szó, a teljesítmények szabadsága uralkodik. Amidőn az erősebbek, a képzettség és a pénz versenyében, patricius-arisztokrata réteggé alakultak, ha nemesi birtokot s címet szereztek is, életmódra nézve polgárok maradtak. Ez az első ily fejlődés Európában: eddig mindenütt udvari, lovagi, katonai életformákat vett fel az állandósult, politikai vezetésre jutott nagypolgárság, fénnyel, dísszel, szertartásokkal. Itt a polgári fekete ruha maradt az ünneplő öltözék, a paloták helyett valamivel nagyobb polgárházak, vidéki kastélyok helyett kedves nyaralók keletkeztek. A modern urbánizmus zavartalan képe először Hollandia városaiban található. Arra mutat ez, hogy a vezetőszerep mindvégig széles polgári rétegek munkaközösségéhez kötött maradt. A művészet is mindvégig polgári igényeket szolgált. S ez a nagy különbség az északolasz virágzás korával szemben; ami ott csupán előkészület a tökéletes reneszánszra, a társadalmi talajból felnövő közeli, polgári munka, az itt a tökéletesség tetőpontja, amit nem vált fel az elvont eszményiség uralma.

Szilárdan megalapozott középrétegek tartották tehát kifelé magukat az erők szabad versenyében; Hollandia világvezetése csupán másfélévszázadra terjedő lendület maradt, de nem végződött a társadalom mechanizálódásában. A „jó korszakban”, a XVI. sz. végétől a XVII. sz. derekáig, a forgalomra átdolgozó munkaműhelyek tömege a lényeges, ez a magasabb értelemben vett kereskedelem közvetíti az árut a Keleti-tengerről, Oroszországból, Spanyolországból, Itáliából kölcsönösen, de ez itatja át a német belföldet is, Ausztrián át egész Törökországig. Hollandia az egész világ munkás teherszállítója, az ellenséges Spanyolország is rászorul közvetítésére, még a gyarmati áruit sem tudja elhelyezni nélküle. Ez a szakszerűen feldolgozó munka tartja kezében a szövőipart is, idegen gyapjú, idegen posztó itt nyeri végleges kereskedelmi formáját. A köztársaság hatalmas pénzügyi ereje e kereskedelemben rejlett, a vámokban, hajózási engedélyekben, a fegyveres flottakíséret díjaiban. Soha vallásos vagy külpolitikai szempont nem akadályozta a hollandokat e kereskedelemben, az angol szövetséges eléggé meg volt botránkozva, hogy a holland szinte maga táplálja áruközvetítésével a spanyol ellenséget. Az alsóbb nép is lázadozott olykor ez ellen, a háború elhúzódását a kereskedelmi-kapitalista érdeknek tulajdonítva, – s itt már mutatkozik a felső rétegek érdekeinek elkülönülése.

Hollandia a XVII. sz. elején már a spanyolnak, portugálnak s a Hanzának, egyúttal pedig Észak-Itáliának és a spanyol Németalföldnek szerepét egyesítette kezében; a világpiacon is 1609 óta az amszterdami bank uralkodott. Már biztosan megfészkelődtek a gyarmatokon is; 1602-ben a Keletindiai, 1621-ben a Nyugatindiai Társaság csak egyesítette a nagy vállalkozásokat s a telepeket, amelyek főként a portugálok uralmi szférait hódították el. 1605-ben a Molukka-szigeteken Amboina erős bázisával szinte teljesen monopolizálták a fűszerkereskedelmet; 1610-ben már kormányzót állítottak e telepek fölé, aki Jáván Batáviát nagy központtá építette ki. A spanyollal, portugállal s aztán mindinkább az angollal való állandó harc között ment mindez végbe, ami azonban nem jelentette az anyaországok háborús állapotát is egymással. A bennszülötteket igyekeztek megnyerni vagy legyőzni, fejedelmeiket megvásárolni s a versenyző európaiak egymás ellen is bujtogatták a bennszülötteket. 1621-ben Amboina szigetén a hollandok tizenhárom angolt kínoztak halálra a bennszülöttekkel való összeesküvés gyanúja miatt. 1637-ben Ceylonban is megfészkelődtek a hollandok s ezzel Elő-Indiára is kiterjesztik működésüket, ahol eddig csak az angol igyekezett kiszorítani a portugált. 1641-ben a portugáltól elfoglalták a Malakka-szoros fontos pontjait, s ezzel véglegesen urai lettek a hatalmas szigetvilág forgalmának. 1642–43-ban a kormányzó megbízásából utazó Tasman felfedezte a róla elnevezett ausztráliai szigetet, Új-Seeland szigetét és a Tonga- és Fidsi-szigetcsoportot. Már 1624-ben Formosa szigetén is volt holland telep; Japánban is jobban szerették a hollandokat, mint a portugálokat, akiket 1638-ban ki is űztek, a hollandokat nem, mert ezek nem akartak vallási úton téríteni. A század derekán még mindig terjeszkedtek Indiában, bázisokat rendeztek be az odavezető utak szigetein, mint Szent Ilonán is s miután ez 1651-ben angol kézre jutott, helyette Fokváros alapjait vetették meg. A Nyugatindiai Társaság Délamerika előugró partjain (Curaçao, Tobago, Guyana) fészkelődött meg, valamint Braziliában (Pernambuco, Olinda), rabszolgaszerzés céljából meg az afrikai Aranypartokon. Braziliából az angol háborúban a portugálok azonban végleg kiszorították őket. Hollandok létesítettek először telepet a mai New-York helyén, Új-Amszterdam néven (1614), valamint a Delaware-öböl vidékén is, amelyhez a szomszédos svéd gyarmatot is elhódítván, Új-Németalföld gyarmatterület alakult ki. De az északamerikai, akkor amúgy sem sokra becsült gyarmatokat is át kellett 1667-ben engedniök az angoloknak. A lényeges azonban az indiai fűszer volt, az amerikai (nyugatindiai) társaság 1674-ben fel is oszlott. Mindehhez járult az északi Jeges-tengeren való előnyomulás, az angolnak visszaszorítása az orosz kereskedelemből.

Tévedés azonban az, hogy a távoli gyarmatokban rejlett volna Hollandia igazi ereje; ez az expanzió inkább csak jelezte hatalmát és siettette kapitalisztikus fejlődését. A legfontosabb volt a Sund-átjáró kérdése. A XVI. században e vámokon már több holland hajó ment át, mint a többi nemzeté összevéve. De IV. Keresztély idejének nagy dán expanziója, a Sund-vámok felemelése megzavarta a két protestáns hatalom viszonyát. 1621-ben lejárt a spanyollal kötött tizenkétéves fegyverszünet és új háború kezdődött ellene, amely egészen 1648-ig tartott, de azért Hollandia csakhamar sorsára hagyta a dán király vállalkozását a Habsburgok ellen és inkább Dánia riválisához, a svédekhez közeledett. A Wallenstein csapásai alatt letört dán egyelőre nem is volt veszélyes, de miután a király csak 1629-től 1639-ig nyolcszor emelte fel a Sund-vámokat, 1645-ben hatalmas holland flotta hatolt át a szorosokon s kényszerítette a dánt a normális vámokra. Azután a wesztfáliai békében nyert tengerpartokkal a svéd terjeszkedés lett veszélyessé a holland kereskedelemre; most már, 1649-ben a dánnal szövetkezett ellene. Belevonódott átmenetileg Brandenburg is; évtizedes ellenségeskedések, viták, tárgyalások következtek a Keleti-tenger hatalmai között, amikben vallásról, hódító politikáról alig volt szó, hanem a kikötők, vámok kölcsönös forgalmi szabályozásáról, az ellenőrzés módjairól, amelyek kapcsán Hollandia a maga tisztviselőivel és irodáival akarta ellepni a legmesszibb tengeri városokat is. X. Károly svéd király vakmerősége Hollandiát 1658-ban háborús beavatkozásra vitte a dán mellett, a svédet békére s a holland kereskedelemre előnyös vámpolitikára kényszerítve. A holland keletitengeri kereskedelem a XVII. sz. második felében sem hanyatlott, bár az angol itt is előnyomulóban volt.

Hollandia létkérdése tulajdonképpen a spanyollal való végső leszámolás lett volna. Minthogy szárazföldi háborúval járt, nem a kereskedelmi vezetőség, hanem az Orániai-párt lelkesedett érte, hiszen a főparancsnokság növelte a helytartó tekintélyét. Eleinte a spanyol Spinola veszedelmes fölényben volt, mivel Orániai Frigyes Vilmos nem nagy katonai tehetség, inkább politikus volt. Azután, amikor Gusztáv Adolf győzelmei megszakították a spanyol-németalföldi összeköttetéseket s amikor Richelieu Itáliában is útját állta a spanyolnak, sikerült szívós küzdelemmel spanyol-németalföldi területeket hódítgatni. A franciával érdekközösségben Hollandia némikép segítette Richelieut a hugenották ellenében is. A tengeren azonban elejétől a hollandok voltak fölényben s 1628-ban sikerült az amerikai ezüstflotta elfogása, 1631-ben a németalföldi partoknál verték meg a spanyol flottát. Franciaország ezután nyiltan is háborút kezdett, ami az első évek balszerencséje után végleg eloszlatta a spanyol részről emberöltőkön át fenyegető végső veszedelem árnyékát Hollandia fölött. A spanyol 1639-ben még egy utolsó nagy tengeri vállalkozásra feszítette meg erejét, hasonlóan II. Fülöp nagy armadájához, s ezúttal az angol I. Károly is jóakarattal várta e flottát, amelyet azonban Tromp, a nagy holland admirális, Dover közelében tönkrevert. A spanyolországi lázadások miatt ezután a franciák, Condé alatt, délről, a hollandok északról győztek és foglaltak a spanyol Németalföldön. De most már a francia előretörés vált veszélyessé, Hollandia ezért 1648-ban békét kötött a spanyollal. E béke elismerte Hollandia függetlenségét, jelentős németalföldi területekkel kerekítette ki, amelyeket a szövetkezett tartományok közösen igazgattak ezután, a kormányzatban nem adván helyet azok képviseletének.

A spanyolt leszámítva Hollandia eddig is mindig protestáns riválisokkal küzdött. Most a protestáns Anglia bukkant fel mindenütt a holland terjeszkedés útjában. A hollandok a tengerek szabadságának elvét hirdették, amíg a spanyol tartott igényt a világuralomra. Grotius 1609-ben a „Mare liberum”-ról írt könyvet. Másrészt azonban Hollandia már 1599-ben megtiltotta a semleges hajózást is a spanyol félszigettel és Itáliával, azután pedig főként az angol hajókat akarta kizárni a spanyol-németalföldi kereskedelemből. Majd szorítani kezdte az angol-skót halászatot az Északi-tengeren, mire I. Jakab a holland halászatot tiltotta ki az angol vizekről. Hozzájárultak a kölcsönös tilalmak, amelyek angol részről a nyers posztónak Hollandiába való kivitelét akadályozták, viszont pedig a kész angol posztót zárták ki Hollandiából. A harmincéves háborút megelőző években már csaknem háborúra került a sor. Spanyol háborújában óvakodott ettől Hollandia, I. Károlyt pedig belső mozgalmak fenyegették. De már 1635-ben az általános angol felfogást fejezte ki John Selden könyve a „Mare clausum”-ról, amely angol uralom alatt állónak nyilvánította a szomszédos tengereket, fel egészen Izlandig, Grönlandig. A holland halászokat büntetéspénzzel kezdték sújtani e vizeken, pedig a konzervált hal egyik főtárgya volt a holland kereskedelemnek. Már ekkor, 1636-ban, flotta is vonult fel az angol ellen a halászat védelmére. A messze tengereken pedig ekkor már évtizedes volt a véres verseny a holland és az angol kereskedelem között. Az angol forradalom győzelme után nemzeti üggyé vált odaát a hollandokkal való leszámolás. Hollandia pártfogolta a Stuartokat; viszont Cromwell híres hajózási törvénye elsősorban Hollandiát sujtotta. Megkezdődött a drámai tengeri harcok sora a két protestáns nép között, oly különös ellentétben a még eleven emlékű vállvetett küzdelemmel II. Fülöp katolikus hatalma ellen; pedig most Anglia is köztársasággá lett, s azonkívül a szélső, kálvinista-szektárius protestantizmusnak hódolt az anglikán egyház ellenében. Már az első háborúban, 1625-től 1654-ig, méltó ellenfélnek mutatkozott az angol tengerészet, amely fölött egy félszázaddal előbb még félelmetes magasságban állott a hollandi. Tromp és Ruyter holland admirálisok nagyszerű ellenfele volt már az angol Blake. A hollandok eleinte győztek Plymouth-nál, Dovernél; Tromp már seprőt tűzött ki árbocára, jeléül, hogy kitakarítja az angolt a tengerekről. De Blake győzelme után Portland közelében a holland-németalföldi partok közelébe terelődött át a küzdelem, iszonyú, többnapos csatákban; Nieuport s Dunquerque között eldöntetlen maradt az ütközet, Seveningen mellett Tromp a csatával együtt elveszítette életét is. Hollandiának meg kellett kötnie a békét, amely elismerte Cromwell hajózási törvényeit. Ezután a svéd-dán háborúban csapott össze a két ellenfél, mivel azonban Cromwell halála után Angliát zavarok gyöngítették, ezúttal a holland-dán szövetség került felül, az 1660-ban kötött béke a Keleti-tengeren Hollandia vezetését biztosította. A pár év mulva (1664–67) kitört új háborúban Ruyter teljesen helyreállította Hollandia tekintélyét, majd ismét pár év mulva szintén sikertelen az angol kísérlet Hollandia ellen; még a XVIII. sz. elején is a holland névhez fűződik a világjáró kereskedelem fogalma. De már e háborúk is mutatják Hollandia megállapodását, Anglia fokozatos előretörését.

Hollandia tehát a vallás szempontjaitól függetlenül viselte háborúit. De azért Hollandiában is voltak mozgalmak a XVII. sz. első évtizedeiben, itt is mély szociális-politikai jelenségekkel kapcsolatos a vallás kérdése. A XVII. sz. elején heves az ellentét Arminius és Gomarus leideni professzorok tanainak követői között. Természetesen mindkettő kálvinista, de Arminius a szigorú predesztinációs-tan ellen foglalt állást, az emberi akaratszabadsággal igyekezett azt összeegyeztetni, szemben Gomarus-szal, az eredeti kálvinista tanok hirdetőjével. Arminius egyúttal az egyházszervezetnek az államhatalom alá való rendelését akarta, Gomarus a közhatalomtól független egyházközséget. Arminius tana, az isteni kiválasztottság gondolatának gyöngítésével, elmosta az aszkétikus vonást, amely a kálvinista hívőnek harcát és napi munkáját egyaránt jellemezte s amely az angol puritánizmust szinte külön társadalommá tette a társadalomban. Az egyházközségek önállósága: tulajdonképpen a kicsiny társadalomalakulások önálló vezetése, prezsbiterek, képzett emberek s főként lelkészek összetartó, munkát szervező, oktató-prédikáló szerepe – beleértve az üzleti összetartást, gondot is, ha polgári rétegekről van szó. Önállóság az államhatalommal szemben, viszont az egyházközség hatóságának lehető kiterjesztése a világi élet dolgaira is, különösen az erkölcsrendészetre. A holland lelkészség prédikációi bírálták az államot, társadalmat, bár nem sikerült jogot szerezniök a kormányzatban, még a rendi képviseletekben sem. Ez lenne tehát itt a forradalmi elem, amely Angliában a királyságot, a vezetőrétegek uralmát, a „gavallérok” nemesi rétegének fölényét megdöntötte, s egyúttal az anglikán egyházat is. Míg a többi északi protestáns államban a vezetőrétegek érdekszövetségei törnek egymás uralma ellen, Hollandiában, Angliában a kálvinizmus és puritánizmus a most felemelkedő, intellektualizálódó rétegekből alakít forradalmi elemet. Hollandiában Gomarushoz csatlakozott a kézművesség többsége, csaknem minden kálvinista paraszt és vidéki nemes, valamint az idegenből idemenekült vallás-üldözöttek is. A városkormányzatokban és a nagykereskedelemben felemelkedett „régens”-családok rétege ellenben az arminiánusokhoz csatlakozott; valamikor ők is a harcias kálvinizmus képviseletében küzdöttek a spanyol ellen, most azonban már felülemelkedett bennük a „kormányzati érzék”, politikailag s szellemileg is. Komoly kálvinisták, de többnyire humanisztikus műveltséggel, főként Erasmus mélyértelmű, de a dogmatikus keménységet elítélő keresztény szellemében. A prédikátorok teológiai dühe, népet izgató lármája iránt nincs érzékük, de sokan hallgatólag vonzódnak a baptista és spirituális árnyalatokhoz. S végül engedékenységet, sőt bizonyos rokonszenvet is mutatnak a katolikusokkal szemben. Tehát „felvilágosultak”, az akkori értelemben, a kálvinizmus „bibliai” típusával szemben. Az angol puritánok az anglikán irányzat híveit arminiánusoknak csúfolták s e kettő felfogásában valóban sok a közös elem. A hollandiai irány azonban urbánus-humanisztikus volt s nem kívánkozott díszes külsőségekre, szertartásokra, nem támaszkodott a királyságra, sem a nemességre. Az 1610-es években társadalmi-politikai forradalommá fajultak az ellentétek. A szigorúbb kálvinisták nagy túlsúlyban voltak, kezdték üldözni az arminiánusokat, akik viszont főként Hollandban voltak erősek, a nagyranőtt polgárság városaiban és „remonstráltak”, a hatóságokhoz beadványt nyujtottak be a maguk szabadsága és érvényesülése érdekében. Sikerük végeredményképpen a patriciusság kormányzati szerepének megszilárdulását is jelentette volna, s Oldenbarnevelt, a holland tartomány ügyésze, az Uniónak mintegy vezető minisztere, állott élükön, természetesen a Generaliteit többségével egyetértésben, hiszen ez a testület túlnyomóan a városi nagypolgárság képviselete volt. Ezzel szemben Orániai Móric a szigorúbb kálvinisták pártjához csatlakozott, amely ellenremonstrációt nyujtott be, a „tévtanok” elnyomását követelve. Holland tartomány intézkedéseket tett a népmozgalom ellen, Orániai azonban ez őrségek felállítását hatásköre megsértésének nyilvánította. A forradalom 1618-ban röviden, csaknem vér nélkül zajlott le, a remonstráns városkormányzatok elűzésével, Oldenbarneveltnek és nagy tudós hívének, Grotiusnak, fogságba vetésével. A kálvinizmus győzelmét az 1618–19-ben Dordrechtben összegyűlt zsinat volt hivatva megörökíteni. Résztvettek ezen angol, svájci, német teológusok is, tehát a kálvinizmus általános zsinatának tekinthető. Arminius tanait elítélték, a kiválasztottság tanát kötelezővé tették, az egyház függetlenségét az államhatalomtól megerősítették, mintegy kétszáz lelkészt elmozdítottak, a közhivatalokból mindenkit, aki nem fogadta el a zsinati hitvallást. A mozgalmat tulajdonképpen Oldenbarnevelt kivégzése tette tragikus emlékűvé. Hollandia szabadságharcának és tengeri hatalmának megszervezése jórészt ennek a most már hetvenkétéves agg államférfiúnak életmunkája volt. Orániai Móric megmenthette volna, de ő meglehetősen hitt a visszaélések vádjaiban, amit Oldenbarnevelt ellen emeltek és a rendkívüli törvényszék nem vizsgálta meg ügyét lelkiismeretesen. Grotiust életfogytig tartó fogságra ítélték, de két év mulva megszökött, börtönéből könyvesládában csempészték ki.

Az Orániai és a Staaten-párt ellentéte, politikai küzdelme ezután is tartott, de lassanként elmult vallásos színezete. Az egyházi formák valamivel szigorúbbak lettek, de a vezetést a patriciusság ismét kezébe kerítette. S a műveltség is az Erasmus szellemében vett humanizmus és a kálvinizmus vegyüléke maradt. A remonstránsokat pár évig még üldözték, azután békén éltek, a többi szekták módjára. A dordrechti hitvallásra esküt nem követeltek, a hivatalból való kizárást sem vették szigorúan, még a katolikusokkal szemben sem; némely tartományban az egész XVII. sz.-ban voltak még katolikus nemesi bírák is és tisztek is a hadseregben. Rendszeres kálvinista térítésről alig lehet szó, a vidéki nemesség jelentékeny része katolikus maradt s még Holland tartományban is fennmaradtak ősi katolikus falvak a mai napokig is. A lelkészség prédikálhatott, de ha tovább akart volna menni politikai szerepében, a régensek leintették: „Hollá, prédikátor uraim, ez már a mi dolgunk!” Éles szociális ellentét híján tehát a két kálvinista árnyalat is mindinkább kiegyenlítődött a közös gazdasági-kulturális magaskonjunktúrában. Még az egyetemek is, amelyeket eredetileg főként a lelkészképzésre, a vallás bástyáinak emeltek, mind szinte az első évtizedek után már az általános kultúrfeladatokban látták hivatásukat. Az egész világ kálvinista ifjúsága sietett ide, vallásos meggyőződéssel a legmodernebb tanulmányokra, amelyek közt a reális tudományok mind nagyobb szerephez jutottak. Leidennek 1610-ben ki kellett űznie ugyan a remonstránsokat, de a század közepén már a karteziánusok heves küzdelmei zajlottak az egyetem falai között. A század nagy tudósai és művészei közül egyik sem volt igazán aktív kálvinista, a vallásos erőfeszítés akkori értelmében. A türelem az otthonos élet méltóságában, teljes biztonságában rejlett. A hollandi mindig a köznapi életben látta meg a szépet, ezt érezte Isten adományának, s igyekezett jól, takarosan, szinte mindig újonnan tartani az életet. Ez a biztonság menti meg a babonától is; a boszorkányüldözés egy évszázaddal előbb szűnt meg itt, mint bármely más országban, az utolsó kivégzés 1591-ben történt. Pedig a lelkészek inkább tüzelték, mint óvták a népet, s még 1691-ben is eretneknek kiáltották ki egy társukat, aki a boszorkányhit ellen írt. De a nép megnyugodott a városkormányzatok képzett, felvilágosodott vezetésében, amely vezetés mindig közvetlen érintkezést tartott az alsó élettel.

Idővel a régensek már nem tengerjáró és munkát szervező kereskedők, beleszülettek a politikai vezetésbe és tőkéjük évjáradékaiból éltek, Bécsben a császártól nemesi címeket vásároltak. De még jelentősebb, hogy az intellektualizmus mind erősebben francia hatás alá kerül; míg addig az Észak nemzeteinél is a holland volt a diplomáciai nyelv, most már Witt is franciával kevert holland nyelven írt. A francia polgárosodás módja pedig a társadalomnak adminisztratív feldolgozása; ez megzavarta a holland társadalom eleven mozgalmát. A XVII. sz. dereka tetőpont a holland fejlődésben, aztán megállapodás következik. A művészetek mintegy varázsszóra elvesztették termékeny eredetiségüket, kispolgári talajukból nem tudván a benyomuló barokkal összeegyezkedni. Másrészt azonban a francia polgárosodás e benyomulása itt is áldásos átmenet: elejét vette annak, hogy végül is patricius nagycsaládok és nagyvagyonok versenyének áldozatává legyen, a reneszánsz-Itália módjára, az egész társadalom.