ÖTÖDIK FEJEZET: A STUARTOK. AZ ANGOL FORRADALOM

Anglia az egyedüli ország Európában, ahol még a XVII. sz. derekán is mély társadalmi forradalomban robbantak ki a vallásos ellentétek. Itt a királyság és a társadalom nem váltakozó érdekszövetségek szerint érvényesül; minden tényező, szabadabb szervezetének megtartása mellett, mélyebb üzemiességgel törekszik uralomra. A kontinentális abszolutizmus példáit követi az uralkodó, a vallásegység politikájával is; de itt nem közvetít a társadalommal a nagy hivatalnokság, a szakszerű intézményesség nagy rétege, itt az egyéni meggyőződés teljes erővel tör érvényesülésre, magában foglalva a vallásos önállóságot is.

Anglia a XVI., sőt még a XVII. században is agrárállam volt, városiassága nem hasonlítható Franciaországéhoz. Nem is az akkori városi társadalomban kell elsősorban keresnünk az angol forradalmi mozgalmak okait. E két évszázad az a korszak, amikor a vidéki nép, csaknem észrevétlenül, földművelő életét is megtartva, óriási tömegeivel fokozatosan maga lépett bele az ipari-kereskedelmi élet köreibe. A középkor végén már kibontakozott hűbéri kötelékeiből, szerzeménye szabad, s a forgalomgazdaságba szabadon viheti bele vidéki tömeges házimunkáját. A XVIII. sz. elején aztán látszólag hirtelen emelkednek fel Anglia hatalmas iparvidékei, olyan országrészeken, amelyek addig egyáltalán nem voltak városiasak. De a változás már az előző évszázadokban ment végbe, valóságos láthatatlan népforradalom volt. Nem maga az ipar csinálta, hanem az agrárrétegek átalakulása, a felsőbb kultúrtechnika hatása kevéssé ellenállóképes szokásszerű-hűbéri szervezetükre. A gazda, ha maga nem is foglalkozott iparral, pár generáció fokozatos átalakulása után a kitáruló gazdasági-szellemi szervezettel való közvetlen összefüggésben egyedül érezte magát, létét. Különösen a freeholder, a hűbériség emlékeitől teljesen megszabadult gazda, aki 40 shilling évi jövedelmen felül parlamenti választó is, s résztvesz az egész vidéki közigazgatásban, a földesúr, a sheriff bíróságában, a piac, a forgalom felügyeletében; de a módosabb parasztbérlők rétege is hasonlóképpen önállósult. Átmeneti korszak ez, amelyben úgy látszik, e nagy agrárréteg lesz a jövendő társadalom törzse. A Tudorok igyekeztek a hűbéri kötöttségek további felbontására, különösen az angol polgárjogra nézve oly döntő végrendelkezés szabaddá tétele által, s ezt folytatta a forradalom, Cromwell törvényhozása is. E folyamat azonban csak a gazdaságilag erősebb parasztbirtokot emelte fel, amely a nemességgel együtt igyekezett földjét a hűbéries kötelékekből kibontakoztatni, magántulajdonná tenni, a kisparaszt rovására. A XVI. század második felében ez a mozgalom egyelőre kiegyenlítődött, a tehetősebb paraszt helyzete biztosnak látszott, érdekei odazárkóztak a birtokos gentryk érdekeihez, csak két évszázad mulva kapta el s tette tönkre az ő exisztenciáját is a kapitalizmus szabadsága, ha ugyan addig maga is nem vált üzletemberré. Mert a birtokos paraszt egyúttal gyakran vállalkozó-féle is, főként a gyapjúiparban. Dolgoztatja a kisebbeket a maga udvarában. Némelyik valósággal gyárüzemszerűen, már a XVI. sz. végén százait is a munkásoknak; némelyik szekularizált kolostorokban, apátságokban rendezi be manufaktúráját. A francia vidéken ez csaknem elképzelhetetlen, ott a városi szakszerű ipar házról-házra járva kénytelen szervezni a földén biztosan ülő kisparaszt házimunkáját. Itt a jómódú paraszt szinte átmenő réteg a városi forgalomgazdaság rétegeibe, amely forgalomgazdaság a középkor végétől szintén kitágította, lazította céhszerű szervezetét s magába fogadta a vidéki tömegmunkát. A reformáció, a kolostorok megszűnése roppant jelentőségű a vidéki élet önállósodására, nemcsak a kolostori iparüzemek megszűnése, a föld mobilizációja miatt, hanem azért is, mert a parasztközség veszi át sok tekintetben a kolostor szerepét is, különösen az akkor oly fontos szegénygondozás feladatait. Az önállósodott gazda, ha maga nem is képzett ember, szellemileg is közvetlen összeköttetésbe került az idők nagy kérdéseivel. A gyermek Newton is ily gazdaságban olvasta, a kertben elbújva, kedvenc geométriai-matematikai könyveit. Hatalmas réteg ez, még 1688-ban is közel kétszázezerre teszik a nagyobb és kisebb freeholder-családok számát. Egész létéből következik, hogy ez időkben az előkelő s konzervatív anglikán egyházzal szemben a kálvinista-önkormányzati egyházszervezet pártján látjuk az angol vidéki gazda-réteget, mint talán sehol másutt Európában, még Svájcban sem. Amikor I. Károly fenyegetően lépett fel a parlamenti ellenzékkel szemben, csak egyetlen kerületből 6000 paraszt vonult annak védelmére Londonba. Cromwell hadserege jórészt ilyen parasztgazdákból állott; a városi boltossal, üzletemberrel együtt ez a réteg a harcos puritánság zöme. A város nemcsak bérmunkásként szívta fel később a paraszttömegeket, ipari-üzleti közösségben állott a vidékkel. Feltűnő, hogy a XVII. sz. végének, a XVIII. sz. első felének nagy ipari-technikai feltalálói között mily sokan származtak kicsiny vidéki családokból, sőt az államvezető családok közé is ez évszázadok folyamán dolgozták fel egyesek magukat; a Peel-ek pl. parasztszármazásúak voltak. A vidék a maga helyén haladt a városiasodás felé, a gazda ott lett vállalkozóvá, a földtelen bérmunkássá, – a nélkül, hogy egyelőre elvesztette volna függetlenségét. Önállóság, számítás, kemény munka s kemény igény a munka számára – kivéve az egyre süllyedő kicsiny parasztságot.

De a veszély, amit e fejlődés magában visel, máris érezhető. A nemesség nem csupán hűbérfelsőség, hanem maga is érti az időket, résztvesz a vállalkozásokban, sőt ifjabb tagjaiban összeházasodik a felemelkedő paraszti s üzleti rétegekkel is. Együttesen falják fel aztán később a XVII. sz. izmos gazdarétegeit. A nép vezetésére akkor oly fontos, felügyelő-rendészeti feladatokkal felruházott anglikán papság kinevezése jórészt ez úri, nemes- és gentry-rétegtől függ, nem a királytól, az államtól, mint Franciaországban. Ez urak körül sürög-forog az elszaporodott jogászság is, kerülő utakat eszelvén ki a hűbériség helyett a családi birtokok örök biztosítására. Ha a hitbizomány kifejezetten inkább csak Skóciában tudott meggyökerezni, Angliában az „entail”, az utódok tulajdonjogának szerződésszerű megkötése hasonlóképpen állandósítja a származásrétegek uralmát, zárja ki a tömegeket a föld szabad mozgalmából. A forradalom hiába dolgozott ez ellen, Cromwell ereje még állítólag főként a paraszti élet védelmezésében volt, utána megszűnt a kicsiny vidéki világ ellenállóképessége. S ugyanígy a városi forgalomgazdaságban is. Itt a feltörő réteg a XVII. sz.-ban még a kicsiny üzletember; szemben áll vele a hajózó kereskedő, aki éppen e századokban vette észre az ipari tömegmunka megragadásának óriási perspektíváit a régi, nyersanyaggal való kereskedéssel szemben, tehát szüksége van a széles üzleti rétegekre. De máris igyekszik a hatalom közelébe, monopóliumok szerzésére. Amíg, Erzsébet korának jórészén át, e monopóliumokat főként a hajózás vette igénybe, addig hasznos is volt szerepük, a vad versenyt megakadályozva biztos csatornái voltak a termelésnek; de aztán rávetették magukat magára a termelésre is. A széles üzletvilág elkeseredett harcot kezdett ellenük. Az ilyen monopólium akkor nemcsak gazdasági előnyt, hanem uralmat is jelentett, a monopolisták rendőri jogait, magánlakások ellenőrző átkutatását, a produkció egész menetének önző haszon szerint való irányítását. Egyelőre, akár a vidéken, a felemelkedő széles üzleti rétegek győzedelmeskedtek, Erzsébet nagyjából szakított a monopóliumok rendszerével. De a királyságnak, amelynek erős hivatalnokság híján a vidéki társadalom igazgatását is a nemesi uralommal szövetségben kell intéznie, a forgalomgazdaság terén is a monopólium osztogatásának közvetlen hasznára kell visszatérnie a Stuartok alatt.

Egyelőre még együttes mozgalomban van minden; még közösnek látszik a szabad mozgás érdeke a királyi hatalom ellenében. Még a magas rétegekből is sokan rabjaivá lesznek az önállóság új szellemének, ellenségei az anglikánizmusnak, közeledvén a prezsbiteri egyházi gondolathoz. A királyság az egyedüli áldozat, amíg felülkerekedik a szélsőségekben önmagát elfogyasztó forradalom.

A nagy angol királydrámát a XVII. sz. derekán nem lehet egyszerűen a Stuartok politikai hibáival és a parlament forradalmi szellemével megokolni. Mindkét fél szenvedve követte hivatását, a király éppúgy belső válsággal, megrendüléssel, mint ahogyan az alsóház komoly férfiai is mély kétségbeeséssel, néha zokogva és jajgatva hozták meg katasztrofális határozataikat. Az idő mozdult meg felettük s a talaj alattuk. A királyi hatalom válságát éppúgy a hűbériség felbomlása hozta, mint a társadalomét. Egyrészt eljelentéktelenedtek a régi hűbéri jövedelmek, mint a földesuraké is, másrészt pedig, akár a földesurak, minden hűbérjog-maradványt fokozottan akartak értékesíteni az uralkodók. A földesurak a régi felsőség átmagyarázásával egyre emelték a parasztföld évi bérét, ha lehetett, ki is tették a parasztot a földből és kíméletlen üzleti magángazdaságra igyekeztek. A királyok régi jogokat, amelyeknek egykor nem volt átfogó jelentőségük s az alattvalókkal kölcsönös szokásszerűség enyhítette élüket, most jövedelmük lényegévé akartak tenni. Kényszerültek erre, hiszen egyszerre csupaszon állott az uralmi szervezet, a hűbériségből felbuzgó sokféle társadalmi erők támasza nélkül. Az átmenetet nem közvetítette, mint Franciaországban, mélyenjáró adminisztratív hivatalnokság. Valamikor a tonna- és fontpénz, azaz a külkereskedelem vámja, a parlamentnek ajándéka volt az új uralkodó számára, amit már több mint száz éve mindig életfogytig szavazott meg. Most azonban már minden emelkedő társadalomréteg legszorosabb érdekévé lett a vámok kérdése. Franciaországban, évszázados gyakorlat után, már nem is gondoltak volna arra, hogy a király szokásos jogát kétségbevonják, a hivatalnokság mélyen beleillesztette azt az egész adminisztratív rendszerbe; s az angol királyok e szemszögből nézve méltán háborodtak fel a parlamentek fokozódó igényein a vámjogról való döntésre. Hiszen egy évszázada, az iparral erősödött külkereskedelem révén, ez a kincstár legfőbb jövedelme, nélküle más adónemeket kellett volna az idők folyamán rendszeresíteni. A földesúr is csak úgy engedte ki kezéből a parasztot, hogy felsőségjogait pénzjövedelemmé tette s gazdaságilag még erősebben tartotta uralkodó helyzetét. S így állott a dolog a király minden régi jogával; a „prerogatívák” pénzre való átalakulására törekedtek. A monopóliumok ismét és soha el nem ért arányokban, rendszerré lettek, pénzért adományozva, de egyúttal politikai támogatás megnyerésére főnemeseknek, gazdagoknak, kegyenceknek. Úgyszólván minden köznapi szükségleti cikknek termelése és árusítása monopóliummá lett lassanként. Régen is szokásos a „benevolenciák” gyűjtése, önkéntes hozzájárulásoké, kölcsönöké az állam gyors szükségletei számára, most mindenki veszélye ez, akinek valamiként szüksége van a kormányzat jóindulatára. S a bíráskodás a legkülönfélébb büntetéspénzeket kénytelen rendszeres államjövedelemmé tenni. Jövedelmi forrás a kiviteli engedélyek osztogatása, minden testületi, ipari, kereskedelmi szerződés jóváhagyása, új s új városoknak parlamenti választójog adományozása s mind nagyobb mértékben a nemesi címek, felsőházi tagságok adományozása is, I. Jakab külön rangot, a „baronet”-séget, kreálta e célra. Végül pedig I. Károly, valósággal az inclosure-ok módjára, érvényesíteni akarta régi hűbérjogait a királyi dominiumok visszaszerzésére is, azaz ami egykor felsőségjog volt, most tulajdonjogként akarta felújítani, írásos igazolást kívánt mindenkitől, akinek kezében volt a föld s legalábbis megváltatni vele a tulajdonjogot. Csaknem az ország valamennyi erdőbirtokát, ami akkor még különösen bizonytalan magántulajdoni elkülönültségben volt, a bevonás veszélye fenyegette. Amikor azonban a szorosabb értelemben vett prerogatívákon túl állandóbb jellegű adóztatást is be akart vezetni, a „hajópénzt”, amely egykor ellenséges veszélyben a partvédelem adója volt, a társadalom ellenállása megtörte rendszerét, kénytelen volt összehívni a parlamentet, amely pár év alatt vesztét hozta.

Mindez azonban csak az anyagias oldala a küzdelemnek s tévedés lenne ebben látni a lényeget. Az adóztatás vitái egyáltalán a királyi hatalomnak vagy a társadalomnak uralmáról voltak hívatva dönteni, kevéssé lévén kifejlődve a mindkettőt magába foglaló adminisztratív államüzem. Akié a pénz, azé a hatalom. A királyság nagy erőkifejtésre képes a társadalomnak, a parlamentnek egyetértésével. A „proklamáció” prerogatívája a királyi rendelkezésjognak bizonyos tágabb, néha az önkényességig széles hatáskört engedett. De amikor új rétegek új érdekei törnek elő s új, áttekinthetetlen életigényei, mélyebb üzemiességre lenne szükség azok megragadására. Az angol parlament gyakran igen kezelhető, a XVI. században többnyire alázatos volt s szívesen feláldozott távoli érdekeket a képviselt rétegek érdekeinek kielégítése ellenében. Ámde most az újonnan felemelkedett társadalom is jelentkezett az önkormányzatokban s a parlamentben. Sohasem volt ez a réteg erős többségben, a parlament forradalmi határozatai rendesen csak pár szavazaton dőltek el. De a királyhoz húzó párttal szemben a mögöttük álló tömegek képviselőiként léptek fel, ami természetesen nem az alsó népi tömegeket jelentette, azok nem sokat számítottak. Ami a leglényegesebb, az ellenzékiség nem nyers érdekeket követ már, hanem messzeható, szerves átalakulást, a királyi hatalom üzemies elmélyítésével szemben az új rétegek szabad mozgásának üzemies rendszerét. Ez a végzetes, ez a társadalmat forradalmasító a többi északi állam királyainak és rendiségének váltakozó küzdelmeivel szemben. A parlament alsóháza a királysággal folyó vitában fokozatosan mindent; ami eddig a kölcsönös, megszokott méltányosság szerint igazodott, a maga javára magyarázott át; visszaszorítja a felsőház szerepét is, ahol minden tag csak saját magát képviseli. Az alsóház ekkor teszi rendszerré a közvéleménnyel való érintkezést, a tömegpetíciók elfogadását. Végül az uralom telje, az alsóház, szörnyű hatalom lesz, minisztereket küld vérpadra s odaviszi magát a királyt is.

De nem is csupasz politikai küzdelem ez; a lelkületnek, az újkori fejlődés folytán elterjedt s elmélyült intellektualizmusnak küzdelme. A király csodálatos módon végül minden jogát hajlandó lenne feladni, még a hadsereggel való rendelkezés jogát is, csak az anglikán egyházi szervezetet nem: „Nincs püspök, – nincs király”. A parlamentet pedig lényegében az önállóbb egyházszervezetért való küzdelem tette forradalmivá. A valláskérdés az, ami mindent magában foglal, a királyság egész szerepét, a társadalom új szerveződését. A királyok nem fanatikusai a vallásnak; már ők is annak a korszaknak emberei, amely a vallásegységgel csupán az önállósodott világi intellektualizmusnak szabályozott, szerves munkáját akarja biztosítani. A királyság társadalomszervező hatalom akar maradni, a kontinentális monarchiák mintájára. De nagy hivatalnoktestületek híján az egyházra mind mélyebb hatóságjogokat kell ruháznia, olyanokat, amiket Franciaországban a parlament és más magisztrátusok tartottak kezükben. Másrészt azonban az angol parlamentáris-puritán mozgalom sem akarja a vallásos meggyőződésnek minden módon való érvényesülését, ami az eredeti reformációnak lényeges jellemvonása volt. A tendencia éppen az, hogy minden felekezet kezéből kivegye az eszközöket a meggyőződések kényszerítésére, beleértve a szertartásnak, pompának szuggesztív hatalmát is. Nem rendi, testületi önállóságok biztosítékaiban akar meghúzódni az önálló meggyőződés, hanem általános, elvi türelmet kíván, először Európában. Az elvszerű vallásos türelem nem valamely felekezetnek s nem is szektának teremtménye, nem is a kényszerű szükségesség következménye. A kontinentális társadalmakban, éppen az államvallások uralma alatt alakult ki a saját törvényei szerint dolgozó intellektuális munkának önállósága. A puritánok ez általános folyamattal összefüggésben kívántak zavartalan önállóságot meggyőződésüknek és mondtak le elvben meggyőződésüknek másokra való erőszakolásáról. Újonnan felemelkedő társadalomréteg, többnyire konvencionális képzettség s hivatás nélkül, a Biblia olvasásán felnevelkedve, a vallás kérdéseit is természetesen beleérti az intellektuális feladatok közé. Egyáltalán magát a mindennapi életet emelték vallásos tevékenységgé, a köznapi munka az Istennek igazi szolgálata. Elképzelhetetlen, hogy a tisztán munka erejében bízó vallásosság az általános európai fejlődés nélkül kialakulhatott volna. S tulajdonképpen a társadalomból felépülő üzemiesség szolgálatában áll ez a felfogás, amidőn a szabad egyéniség munkakötelességét hirdeti. A királyság és a társadalom hatalmasan egymásra torlódó szervező törekvései tették a forradalmat tragikussá, az európai fejlődés számára jelentőssé.

A puritán elnevezés, – a vallások purifikálása, megtisztítása minden külsőségtől, – a legkülönbözőbb, többnyire a kálvinizmusból eredő felekezeteket foglalta magában. A prezsbiteri szervezet híveiből állott a puritán társadalom zöme, – s mégis, a skót prezsbiteri mozgalmat, amely az angolt is megindította, nem lehet egészen a puritán mozgalomhoz számítani; viszont magának az anglikánizmusnak szabadabb árnyalatai is időnként ide hajlottak s ide a különböző szélsőbb árnyalatok, szekták is, amelyek a meggyőződésnek, az egyházközségek alakításának teljes szabadságát hirdették, míg a prezsbiteriánizmus csak az államhatalomtól akart önállósulni, egyébként azonban kötelezően megállapított szervezethez és tantételekhez ragaszkodott. Az „independensek” erről tudni sem akartak, csak önkéntes társulással alakult községekről, amelyben mindenki saját magának papja, amely közösen állapítja meg vallásos felfogását, – de annál mélyebben áthatva a mindennapi életet is. A puritánság tehát a legkülönbözőbb dogmákból azonos életszabályt vezetett le. A tisztességes, rendszeres munka közvetlenül az Istenhez szól, a munka eredményessége a kiválasztottság öntudatára jogosít. Nem hangulatjámborság, nem a lelki rokonok érzékeny együttese, hanem mindenki izolált közeledése Istenhez, a maga sorsának öntudatos irányítása által. A puritán „precízitás” az erkölcsben, üzletben, a következetes, önmagát is mindig ellenőrző életvitel, hivatásmunka az igazi vallásosság. Nemcsak a fényűzés bűn, hanem a rendszertelen, alkalomra leső érvényesülés is. De a kínálkozó nyereség elmulasztása: Isten ujjmutatásának megvetése. A szegénység betegség, a koldulás bűn. Gyakran még a közjótékonyság intézményei ellen is állást foglal a puritán irodalom; s hirdeti, hogy Isten még e földön jutalmazza, a munka eredményeivel, a kiválasztottakat. A zsidóság módjára, – az Ószövetségnek nagy hatása volt reájuk, – a puritán társadalom is kiválasztott népnek kezdte érezni magát, aminek nagy volt a szerepe az angol világmegváltó nemzeti öntudatnak kialakításában. Tehát a szociális életszabályok egyesítik az irányzatot, az a társadalmi szellem, amely a rendszeres, célratörő, a gazdasági szervezetet felhasználó munkával a modern kapitalizmus nagyüzemű s mégis szabad versenyére vezetett. Egyik kézzelfogható példája annak, hogy a legkülönbözőbb tanok, elméletek is miként alakulnak át az új társadalomalakulások szolgálatára. Erősen a reális intellektuális munkán van a hangsúly, a puritán szinte eszeveszett harcot folytat minden szokás, intézmény ellen, amely csak külsőséges, érzéki-művészi hatással akar úrrá lenni öntudatán, nemcsak a templomi külsőségek ellen, hanem az ünnepnapok szórakozásai, a tánc és muzsika ellen is. Az angol zene fejlődésének megakadását e mozgalomnak tulajdonítják. Ellensége a tisztán szórakoztató szépirodalomnak is, a színház gyűlöletének tárgya. Csak amiben kiki a maga józan munkájával is résztvehet: a tudomány, a történelem, a matematika, a fizikai kísérletezés, a kertészkedés, – ezekből áll a puritánhoz méltó időtöltés, az üzleti események megbeszélésén kívül. A komoly képzettség kisembereinek nagy a szerepük e mozgalomban, az Amerikába vándorló puritánok között is feltűnően nagy volt a „graduáltak”, egyetemi fokot viselők száma.

Az egyes vallásközségek tekintélye mintegy kezessége a tagok üzleti megbízhatóságának is, ajánlóleveleik üzleti dokumentumok. Ugyanilyen szerepük lett az egyes határozottabban kialakuló szektáknak is. A XVII. sz. derekán Fox György alapította a „quaker”-ek szektáját; a név eleinte gúnynév, a reszkető, önmagából kikelt extázis miatt, amellyel vidékről-vidékre Isten új országát hirdették. Szélsőséges mozgalom a forradalom tetőpontján az ú. n. „leveller”-eké, egyenlősítőké: s ez sem hirdetett, egyes töredékeit leszámítva, kommunisztikus tanokat, hanem egyenlőséget a bíráskodás előtt s általános választójogot. Az egész mozgalom tehát tulajdonképpen korai felhasználása az általános európai fejlődés eredményeinek. A túlvilági és a társadalmi kötelezettségekbe illeszkedő, de egyébként szabad egyéniséget akar, amely minden „tisztességes” versenyben teljes munkával vesz részt. A misztikumtól megfosztott tudatos gondolkodásnak, munkának túlvilági jelentőségre emelése. „Cogito, ergo sum”: Descartes az egyéni lét eme meghatározását a puritánoktól vette át racionális filozófiája számára. A szabad egyéniség, szabad verseny ily értelemben már hatalmas munkaprogramm. Nagy középrétegek aktivitása; nem kerülhet föléjük pár generáció alatt egyes nagyvagyonok uralma, mint a reneszánsz Itáliában. A felülről, a királyság és a „magas egyház” tekintélye alatt folyó társadalomszervezésnek és az alsó társadalomerők, világfölfogások szabadabb érvényesülésének ellentéte mai napig alapvonása az angol közéletnek. A tory és whig elnevezések – eredetileg ez időkben felbukkant ismeretlen értelmű gúnynevek – e két pontosan körül nem írható életbeállításnak jelzői.

Erzsébet királynő, hosszas tétovázás után, legközelebbi rokonát, a kivégzett Stuart Mária fiát, VI. Jakab skót királyt jelölte ki utódául. Jakab igyekezett ugyan megmenteni anyját, de felháborították annak örökös konspirációi s helyzete Skóciában is arra késztette, hogy jóviszonyt tartson ezután is Erzsébettel. Skócia az állandósult forradalom hazája, püspöki és prezsbiteri irány, lordok, nemesek, városok, rendi gyűlések, parlamentek, egyházi zsinatok folytonosan kavargó, tömegeket felvonultató küzdelmével. A király is váltakozó szövetkezésekkel tartotta fenn magát s közben igyekezett a püspöki szervezet megmentésére, legalább oly átmásult formájában, mint a többi északi protestáns államokban. A katolikusokban is támaszt keresett, óvakodott attól, hogy a pápa kiátkozza, mint Erzsébetet s ezzel alattvalóinak hűségesküjét bizonytalanná tegye. Az angol trónon, I. Jakab néven (1604–25), szívósan igyekezett az uralmi szervezet elmélyítésére. Kerülte az éles összeütközéseket s egész egyénisége mégis szinte provokálta a viták elméleti kiéleződését. Igen tanult ember volt s szerette is ezt fitogtatni, súlyos szóval irodalmilag megnyilatkozni, hogy aztán hamarosan talán épp az ellenkezőjére forduljon véleménye. Határtalan uralkodói öntudatával ellentétben állott személyes megjelenése, esetlen külseje, visszataszító illetlensége. Angliában eleinte megnyugvással fogadták trónrajutását. A parlament régi szokás szerint egész életére megszavazta a tonna- és fontpénzt, de már az első években megkezdődtek az összeütközések. Természetesen az anglikán egyház mellé állott, szupremácia-esküt követelt s százával mozdította el állásukból azokat a puritán lelkészeket, akik ettől vonakodtak. A püspökök második Salamonnak hirdették őt, szavait szinte felsőbb megnyilatkozásnak. De nemcsak a puritánok, hanem a katolikusok is csalódtak benne. Bizonyos, hogy Jakab trónralépte előtt ígéretekkel igyekezett megnyerni a pápa támogatását, bár azután letagadta az errevonatkozó iratok hitelességét. Valóban enyhítette a katolikus „rekuzánsok”-nak törvényes büntetését, de a katolikusok többet vártak Stuart Mária fiától. Az első, 1604-ben összehívott parlament a választások igazolásának feladatát elvonta a királyi kancellár jogkörétől; majd Jakab egy kinyomtatott irata izgatta fel a kedélyeket, amelyben bibliai idézetekkel támogatva szólt a királyság isteni eredetéről, az alattvalók feltétlen engedelmességéről, a parlament törvényhozó szerepét királyi kegyből folyónak jelentette ki, amiért a király változtathat is a törvényeken. A parlament ekkor nyilatkoztatta ki, hogy kiváltságai éppen olyan született jogai minden angolnak, akár jogai földtulajdonára s hogy parlament nélkül nem hozhat a király törvényeket. Nem sikerült a királynak Anglia és Skócia szorosabb egyesítése sem. A puritán mozgalmakat a király egyházi konferencia összehívásával igyekezett kiegyenlíteni, de miután ő maga itt is eléggé nyilvánosságra hozta teológiai tudását, elhatározásra jutni nem tudott. A katolikusok a parlamentben látták legfőbb ellenségüket s 1605-ben egyesek végzetes merényletre szánták el magukat, a lordok háza alatt pincéket béreltek s puskaport halmoztak fel felrobbantására. Flandriában állítólag spanyol sereg állott készen a betörésre. Rájöttek a tervre és miután kitűnt, hogy több katolikus úr s pap is tudott a dologról, általánosan az egész vallást érte a vád, a parlament új esküt követelt tőlük a pápával szemben. A pápa megtiltotta az esküt, de a katolikusok többsége engedett. A királyt mintegy belekényszerítették tehát a katolikus-ellenes politikába, az eskü kérdésében ezúttal a nagy Bellarminnal került irodalmi vitába, amely kellemetlen dolgokat hozott napvilágra az ő régebbi megértő álláspontjáról a katolicizmussal szemben.

De Jakab kísérletei a parlamenttel való megbékülésre már eleve is hiábavalók voltak, az abszolút királyság eszméi csak nagy szabályozó, adminisztratív államszerkezet élén voltak jogosultak. Hiába hívta össze a főbb bírói méltóságokat, azok véleményének sem lehetett általánosan elismert érvénye. Tanácsosai, a tudós Bacon is, gyakran ösztönözték az alsóházzal való együttes politikára, viszont másrészt Bacon is valósággal istenítette a királyságot és a királyt. Az alsóház Coke-nak, az angol empirikus jogfejlődés tudós képviselőjének vezetésével elméletileg is méltó ellenfele volt a király jogászkörnyezetének. Kölcsönös elégületlenség között oszlott fel az első parlament. A király kénytelen volt a tonna- s fontpénzt, a vámokat emelni, amit elődei legfeljebb igen szerény mértékben tettek, bár határozott törvény nem tiltotta. De hiába, az államháztartás válsága alapvető fejlődéstünet volt, a parlamentet 1610-ben újra össze kellett hívnia. Ismét nagylelkűen közeledett a parlamenthez, amely azonban összefoglaló iratot adott be a vámemelés, a monopóliumok, kényszerkölcsönök ellen és a proklamációkkal való kormányzat ellen. A király egyezkedésre hajlott, csak az egyházi bizottságnak bírói hatóságát nem engedte érinteni. Most már elkeseredettebbek a viták, az idegenek csodálkoznak az alsóház szabad, merész beszédein; megesett, hogy az alsóház fel sem engedte bontani a királytól érkező iratokat. Jakab, aki kegynek érezte hajlandóságát az alkura, dühöngött, s hamarosan fel is oszlatta a parlamentet, csak 1614-ben hívta újra össze, amikor adósságai annyira megnőttek, hogy udvari személyzetét is alig tudta fizetni. Ekkor parancsolóan követelte az adók megajánlását s mikor nem érte el célját, feloszlatta ezt a parlamentet is és a tüzesebb ellenzékieket büntetésekkel sujtotta.

Ezután hét évig egybe sem hívta a parlamentet. Eddig még éltek többen Erzsébet kipróbált tanácsosai közül, köztük Róbert Cecil is; ezután Jakab emberei vették át a vezetést. Erzsébet az önálló, merész férfiakat kedvelte, Jakab azokat, akiket kegyével, bőkezűségével magához kapcsolt; a titkos tanács is eljelentéktelenedett a kegyencek mellett. A Villiers-család egy ifjú tagja, akit Buckingham hercegévé emelt, került az ügyek élére. Elsősorban a püspöki egyház megerősítésével akarták megdolgozni a társadalmat, a klérus konvokációi dicshimnuszokat zengtek a királyról, a puritán lelkészeket százával bocsátották szélnek. A puritánok egyelőre még elviselték a szertartásokat s inkább a morális prédikációkra s az ünnepek szigorú betartására helyezték a súlyt, – s Jakab eme komor tüntetés ellen adta ki rendeletét, amely megengedte, csaknem elrendelte a táncot, szórakozást az ünnepnapokon is.

Az európai események azonban igen megzavarták munkáját. Igyekezett a hagyományos angol módszer követésére, amely az ellenséges hatalmak között semlegességgel tette jelentékeny tényezővé Angliát, csakhogy Jakab nem tudta helyzetét a kellő pillanatban kihasználni. A spanyollal mindjárt uralkodása elején békét kötött, azután a walesi herceget spanyol királylánnyal akarta összeházasítani. A tudós Raleigh-t, Virginia első alapítóját, aki az amerikai vizeken engedély nélkül harcot kezdett a spanyollal, a spanyol követ fellépésére kivégeztette. Másrészt leányát pfalzi Frigyeshez adta nőül; s kétségtelenül hibás volt pfalzi Frigyes csehországi vállalkozásában, mert bizonytalan magatartásával reményt keltett a támogatásra. Frigyes szerencsétlensége után csak kicsiny angol csapatot küldött Pfalzba, s inkább diplomáciai úton próbálkozott, hogy vejének visszaszerezze ősi fejedelemségét. Az angol protestánsok előtt népszerűtlenné tette ezzel magát, a külföld előtt jelentéktelenné szerepét, mert végül is egyetlen szempontja Pfalz visszaszerzése maradt.

Európa fegyverben állott, a királynak nem volt pénze, a parlamentet 1621-ben mégis csak össze kellett hívnia. Ismét nagylelkűen a sérelmek nyilt előterjesztésére hívta fel a parlamentet. Ez a parlament már bírálat alá vonta a kormány külpolitikáját is, ami eddig hallatlan dolog volt; követelte a szakítást a spanyollal, erélyes háborút a protestánsok mellett, a katolikus büntetőtörvények szigorú végrehajtását. Egyúttal felelevenítette jogát a király tanácsosainak vád alá helyezésére is, amely joga azonban csak egyes középkori precedensekre támaszkodhatott. Bacont, aki Buckingham kész szolgája volt, ekkor ítélték el, de a király kifizette helyette a pénzbüntetést s rövid fogság után szabadon bocsátotta. Elítéltek több „vérszopó” monopóliumtulajdonost is. Amidőn azonban a parlament mégsem szavazta meg a kívánt adókat, elfogyott a király türelme; megtiltotta, hogy „államtitkokba” avatkozzanak és a parlament kiváltságainak korlátozásával, az illetlenül viselkedők büntetésével fenyegetődzött. Később mérsékelte ugyan nyilatkozatát, de a parlament erélyes tiltakozással felelt: joga van minden ügyről tárgyalni, ami a királyra, államra, egyházra vonatkozik, minden tagja mentes minden üldözéstől s csak magának a parlamentnek felelős. A király saját kezével tépte ki a jegyzőkönyv e lapjait s feloszlatta a parlamentet, több tagját fogságba vetvén.

Jakab s Buckingham most határozott külpolitikával akarta volna megalapozni a királyság fölényét, elsősorban dinasztikus kapcsolatok, a trónörökös spanyol házasságának segítségével. Hosszú tárgyalás folyt a spanyol udvarral, amely a leendő királynőnek és udvarának katolikus vallásgyakorlatát, az angol katolikusok helyzetét akarta szabályozni és egyúttal Pfalz sorsát is. Károly walesi herceg és Buckingham végül regényes elhatározással titokban Madridba is utaztak, hogy gyorsan nyélbeüssék a dolgot, de az angliai katolikusok ügyében a spanyol túlsokat követelt, Pfalz dolgában nem ígért biztosat s talán Buckingham meggondolatlan, az udvari formákra nem tekintő magatartása is ártott, sikertelenül kellett hazatérniök, az angol közvélemény nagy sértődésére. Buckingham ekkor a parlamenti ellenzékhez közeledett. A parlamentet 1624-ben összehívták, Jakab most már maga terjesztette eléje a külpolitikai ügyeket. A parlament elsősorban spanyolellenes tengeri háborút akart, a király szárazföldit Pfalz érdekében. A parlament megszavazta a hadiadót, de bizottságot küldött ki az adó kezelésére s a békekötést is hozzájárulásától tette függővé. A lordkincstárnokot a parlamentnélküli évek adóztatása miatt vád alá helyezte s elítélte, igaz, hogy a király a büntetést alig hajtotta végre. De a monopóliumok rendszeréről le kellett mondania, szentesítenie a parlament errevonatkozó határozatát. Végül meg kellett ígérnie a katolikusellenes törvények szigorú végrehajtását is.

Ekkor halt meg I. Jakab; fia I. Károly (1625–49), még csak 25 éves ifjú ember, a királyság eszméjének tisztultabb, de éppoly feltétlen képviselője. Egész egyéniségével, magánéletének tisztaságával, a szépnek s művészinek kedvelésével annak az előkelő típusnak a képviselője, amelyhez vallásos és politikai szempontból is tartozott. Szenvedélyes és szakértő műgyüjtő s talán nincs korabeli uralkodó, akit családjával együtt oly sokszor örökített volna meg a legjobb művészek ecsetje; Van Dyck graciózus és fennkölt művészete fejezi ki legtökéletesebben I. Károly uralkodásának s egyúttal a vele rokon általános európai irányzatnak légkörét. A spanyollal való szakítás után már I. Jakab is a franciához közeledett, XIII. Lajos nővérének, Mária Henriettenek és Károlynak házasságáról tárgyalt Richelieuvel és Károly trónralépése után sietve megtartotta az esküvőt, beleegyezett oly titkos feltételekbe, amelyek az angol katolikusok számára szelidebb bánásmódot kötöttek ki. Ez ugyan ellenkezett a parlamenttől hozott törvényekkel, de épp az volt Károly hibája és végzete, hogy a maga világfelfogásának végső érvényében bízva, gyakran rejtett kibúvókhoz folyamodott. Feleségével ezután mindvégig szenvedélyes érzelem kötötte össze, ami még növelte a vallásos kérdés tragikumát; de a király azért elhatározásának mindig ura maradt, a politikában nem lehetett szó, mint vádolták, asszonyi befolyásról, sem pedig határozott csatlakozásról a katolicizmushoz. Buckingham-mel ifjúkori meghittság kötötte össze s személyes sértésnek vett minden támadást ellene, az pedig Richelieu-vel és Olivarezzel akart versenyezni Európa első államférfiának tekintélyéért. Hiú, ékszerekkel tetszelgő, kicsapongó ember volt, akit nemcsak a puritánok, hanem a főurak is gyűlöltek.

Nagy önbizalommal, erélyes külpolitikára támaszkodva, mindjárt 1625-ben egybehívták a parlamentet. Azonban a puritán ellenzéknek és az abszolút királyság ellen védekező arisztokráciának együttese, amely már I. Jakab idején is döntővé tette a parlament fellépését, most Buckingham ellen fordult, önkényes kormányzatáért vád alá akarták helyezni. Azonkívül a francia házasságszerződés hatása is mutatkozott, a fővárosban is elszaporodtak a jezsuiták és katolikus papok, a királynő környezetéből Kálvin tanai ellen szóló iratok jelentek meg és az elítélt túlbuzgó katolikusoknak a király rendszerint megkegyelmezett. A bizalmatlanság a parlamentet arra vitte, hogy a tonna- és fontpénzt nem egész életre, hanem csak egy évre szavazta meg a királynak, aki csalódottan és sértődve feloszlatással tért ki a heves követelések elől. Buckingham ismét nagy lendülettel akart gyors külpolitikai sikereket elérni, előbb a Habsburgokhoz közeledett Pfalz visszaszerzésének reményében; majd hirtelen a spanyol ellen vezetett tengeri vállalatot, ezüstflották kézrekerítésére, Cadiz elfoglalására, de sikertelenül kellett hazatérnie. Ezután a dánnal-hollanddal kötött szövetséget. Pénz híján azonban nem tudott ígéreteinek megfelelni. 1626-ban tehát ismét parlament, a választásokon a kormány erős nyomásával, a megnyitáson fenyegető királyi szóval, Buckingham ellenségeinek, lordoknak és képviselőknek üldözésével – s mégis eredménytelenül kellett feloszlatni. Most már a kormány parlamenti megajánlás nélkül is szedte a vámokat és a hadiadót s még az udvar ezüstkészletét is pénzzé tette. De az országos ellenállással nehezen boldogult, a City is megtagadta a kért kölcsönöket. Franciaországgal is ellenséges viszonyba jutott, részben mert Richelieu a hugenottafelkelés miatt a spanyolhoz közeledett, részben pedig azért, mert I. Károly a királynő nyughatatlan katolikus környezetét, amely helyzetét annyira megnehezítette, hazaküldte Franciaországba, a francia udvar nagy méltatlankodására. Míg tehát egyideig az angol a hollanddal együtt hajókkal segítette Richelieu-t a hugenották ellen, most Buckingham flottával indult La Rochelle megsegítésére, azonban személyes vitézsége ellenére sem tudta felszabadítani a várost. E vállalathoz is pénz kellett; 1628-ban tehát ismét együtt ült a parlament. A király ismét keményen, fenyegetően kezdte, váltakozva igéretekkel. Mindkét fél részéről alapos, szakértő vizsgálat folyt az alkotmányjogi kérdéseket illetőleg, a király most Coke-t, a parlament nagy jogászát is belevonta kormányába, tehát nem lehetett szó túlzó merevségéről. A parlament azonban nem engedett, a „petition of rights”-ben élesen a maga szempontjai szerint fogalmazta át azelőtt meghatározatlan jogkörét: minden adó és kényszerkölcsön csak a parlament kifejezett beleegyezésével vethető ki, angol alattvaló elfogatása pedig csak a törvényes ok megadása mellett történhet s tilos egyébként is az alattvalók zaklatása, katonai beszállásolással vagy más módon. A királyi parancsjog ellen irányult ez, amellyel a korszak uralkodói a rendes bíróságok megkerülésével elfojtották a politikai természetű ellenkezést. Itt Angliában e parancsjog, ellenőrző hivataltestületek híján, valóban mélyen beavatkozhatott a normális életbe is, különösen pénzszerző kíméletlenségével; viszont e jog megvonása túlzó módon a képviseletre ruházta a politikai hatalmat is, a királyságot az európai monarchiákkal szemben alacsonyabbrendűvé tette. A király hosszú vonakodás után elfogadta a határozatot, de ismét hallgatólag, jogászvéleményre támaszkodva, azzal, hogy parancsjoga minden egyes esetben külön elbírálás alá essék s a vámokat nem vette az adók fogalma alá. Egész London ujjongott, amikor a petició törvényerőre emelkedett. De a parlament rettegett Buckinghamtől, elbocsátását követelte; ekkor, amikor Buckingham újra La Rochelle alá készült, házában leszúrta őt egy elbocsátott tisztje, akit a személyes gyűlölet mellett az általános izgalom is fanatizált. A király, zárkózott fájdalmában, még egy kísérletet tett a parlamenttel, most már a vámok kérdésében sem ragaszkodva az öröklött jog elvéhez: „népe szokásos adományának” akarja tekinteni azt. Most már azonban az alsóházban a puritánok voltak az urak, a vita a valláskérdésre, a társadalmi mozgalom lényegére terelődött. Károly, a maga felfogása szerint, tulajdonképen egyeztetni akart, amidőn egy proklamációjában a papságot eltiltotta az országszerte izgalmasan folyó hitvitáktól, különösen a predesztináció kérdésében, s egyedül a klérus konvokációit jogosította fel a döntésre a hit és a fegyelem kérdéseiben. Az 1629-ben újra összehívott parlament puritánjai hevesen kikeltek a rendelet ellen s amikor a feloszlatásnak híre érkezett, tumultuózus jelenetek közben lefogták a speakert, hogy még kihirdethesse az alsóház határozatát: a királyságnak s a köznek ellensége, aki a „papizmus vagy arminianizmus” érdekében újításokat hozna be s az angol szabadságok árulója, aki adót, vámot tanácsol parlamenti megajánlás nélkül, sőt az is, aki azt önként fizeti.

Ezután 1640-ig parlament nélkül uralkodott a király; nagy kísérlet ez az időszak az államnak kontinentális formákra való átalakítására. Kimerítő proklamációban igazolta álláspontját: a fennálló egyházat megvédi a pápistaság, de a szakadás ellenében is, megtartja az alattvalók szabadságait is, hiszen jobb s szabadabb állapotban élnek, mint a világ bármely más államában. Megvédi az országot gonosz és féktelen emberek izgatásai ellen is, a királyi prerogativákkal szemben feltétlen engedelmességet követelve. A parlament összehívása s feloszlatása is az ő szabad joga: összehívja akkor, ha a nép, kormányzata által, megismerte már igazi szándékait.

Békét kötött a franciával, majd a spanyollal is, kivonta országát az európai háborúkból. Vezetőminiszterré Thomas Wentworth-ot tette, – később Strafford grófjává emelve, – aki még 1628-ban is ellenzéki volt, sőt régebben a rárótt kényszerkölcsön megtagadása miatt börtönben is ült, de most őszintén csatlakozott a király abszolutisztikus s egyúttal népjóléti rendszeréhez. Elsősorban a maritim érdekek foglalkoztatták. Az Alpokon inneni Európában ekkor, a déli olasz-spanyol tengeri vezetés hanyatlásával általánosan erre irányult a kormányzatok figyelme, a császárnak, illetve Wallensteinnek nagyszerű terve, Richelieu-nek flottaépítési programmja, a dán-svéd versengés: mind a tengerek jövendő hatalmas jelentőségének sejtelméből magyarázható. Egyelőre Hollandia vezetett s Károlynak igyekezete az angol flotta növelésére, váltakozó közeledése a spanyolhoz és a franciához mindinkább Hollandia ellen irányult és ezzel a következő évtizedeknek s magának Cromwellnek politikáját is kezdeményezte. Sikerei tagadhatatlanok, az angol kereskedelem felvirágzott, az angol tengerek angol szuverénitását ismét fennen lehetett hirdetni. A spanyol-amerikai nemesfémnek és áruknak közvetítése Európával mindinkább angol kézre jutott s még a pápához való közeledésnek is egyik célja az egyházállam kikötőinek megnyitása volt. A monopóliumok rendszere, amely eddig soha el nem ért arányokban megújult, a vállalkozó erők hasznos egyesítését is jelentette, kivált a külkereskedelemben. Privilégizált alapokon lett most már tervszerűvé az amerikai gyarmatosítás is, Maryland alapítása a király személyes koncepciója volt. Az ipar területén a monopólium kétségtelenül siettette azt a folyamatot, amely nagy vállalkozásokba foglalta össze a vidéki termelőmunkát, az angol posztókereskedelem a hollandtól teljesen függetlenné lett. Károlynak volt érzéke az ilyesmi iránt, nemzetgazdasági tanácsot is állított fel, amiben azután Cromwell is követte őt. Az államháztartás meglehetősen rendbejött kitűnő kincstárnokának, Weston lordnak vezetése alatt. Természetesen kíméletlen, tudatosan törvényellenes eszközökkel, amikkel szemben bírói ítéletek provokálásával igazolta magát a kormány. A törvények akkor még nem a mai fogalmak, a bíróságok a régi joganyaggal összevetve kezelték őket. A prerogatívák teljes működésbe léptek, minden régi hűbéri jog érvényesítésével, büntetéspénz járt pl. minden nemesre, aki a feledésbe ment szokás szerint elmulasztotta a király trónraléptekor újra lovaggá üttetni magát. A csillagkamra, – „az állam szeme” – politikai bűnként kezelt minden ellenkezést, a büntetéspénzek kirovásában versenyezve a magas egyházi bizottsággal, amely az erkölcsi kihágásokat is pénzzé tette. De a katolikusokon is szigorúan behajtották a büntetéspénzeket. A régi feudális felsőségjogok felelevenítésével megváltáspénzt fizettettek a birtokosokkal, akik magántulajdonjogukat nem tudták írásosan igazolni, ami különösen a volt erdőbirtokokat illetőleg volt nehéz. 1634-től igyekezett a király rendszeres adóvá tenni a „hajópénzt”, amit régen a partvidék ellenséges veszély idején hajóállítással, a belföld pénzben rótt le s valóban ezelőtt is a parlament megszavazása nélkül, még Erzsébetnek, a spanyol armada közeledésének idején is. Általában véve Károly sietve s erőszakosan akarta pótolni mindazt, amit Franciaországban a szokásszerűségnek jogi-hivatalnoki feldolgozása valóban királyi joggá állandósított, itt azonban a képviseleti rendszer az erők alkalmi viszonyától hagyott függésben. Fontos és jellemző, hogy a főbb bíróságok, amelyek Jakab idején többnyire a parlamenttel tartottak, most általában a király mellé állottak. A királyi hatalom gazdasági és kulturális szerepe sok hívet szerzett a kormányzatnak, amely különben sohasem akarta véglegesen megszüntetni a parlamentáris rendszert. Az építkezések, London utcáinak, kertjeinek díszítése, az irodalomnak, színészetnek pártolása nagy hatást tettek a művelt közönségre, amelynek jórésze elkeseredetten fordult a puritán szélsőségek ellen.

Vallásos téren is következetes maradt a király. Munkatársa William Laud, Canterbury érseke volt, igen képzett ember, aki dísszel-pompával akarta tekintélyessé tenni az egyházat, az arminianizmushoz közelálló tágabb dogmatikus felfogással. Nem annyira a dogmák körül folyt a harc, mint inkább az életformák körül. A baj az érsekben a politikai tapintat hiánya volt, mindenből lármát csapott, kicsinyes üldözésekre adta magát, a magas bizottság erkölcsrendészete nyilvános büntetéseivel megalázó volt, különösen a nőkre nézve. A magas egyházat, de még a szórakozásokat, színházakat támadó írókat is nyilvánosan megbélyegezték, bebörtönözték, az ünnepnapi szórakozás szinte kötelességgé lett, a hűség jelévé. De ez az egyházi irány sem volt gyökértelen, sokan voltak a jó protestánsok közül is, akik csak a pápaságtól irtóztak, a katolikusok közül pedig mind többen látogatták az anglikán templomokat. Károly a pápával való tárgyalásai közben sem titkolta, hogy spanyolországi útjában végleg elidegenedett a katolikus külsőségektől, a szentek tiszteletétől s Laud is megtagadta a legfőbb katolikus dogmákat. Az egyház konformitása volt célja; a kulturális és politikai vezetés egysége, szabályozottsága, hasonlóan Közép-Európa katolikus és protestáns államaihoz.

Fontos szempont volt az is, hogy a katolikus Irország beolvasztására alkalmasabb ez az egyház, mint a tiszta kálvinizmus. Strafford erre vállalkozott, amidőn Irország helytartója lett. Az ottani protestánsokat az anglikán egyházba vonta be, az íreket adminisztratív derekassága nyugalomban tartotta, bár parlamentjük szerepét jelentéktelenné tette. Kormányzata népjóléti természetű volt; az ír vászoniparnak megalapítása az ő maradandó érdeme. A birtokos nemesség ősi bíráskodása ellenében a gyengébbeket védelmezte, inkább csak a hatalmasokkal szemben volt kíméletlen. Nem volt tehát önáltatás, amikor a király az írekre számított az angol puritánokkal szemben, de másrészt az ír földbirtokosok rettegése az erőszakos angol kolonizációtól mégis lehetetlenné tette a királysággal való szorosabb szövetkezésüket.

Teljesen megnyerni a rendszer azonban azt az angol társadalmat sem tudta, amely idegenkedett a puritanizmustól. A lordok közül kevés állott a király oldalán. Európa főurai általában véve még nem támaszai az abszolút államnak. A birtokos dzsentrik hasonlóképen inkább várakozó passzivitásban maradtak. A képzett rétegeket a nyilvánvaló törvénysértések s igen erősen az irodalmi vétségek lealázó büntetései riasztották meg. A puritánok tömegesen kerestek új hazát Amerikában, az első európai kivándorlás, amelynek új társadalomalapítás a célja. Mégis úgy látszott, hogy állandósul az abszolút uralom; ekkor támadt a rendszer ellen I. Károly harmadik országa, Skócia, s e támadás kirobbantotta az angliai belső ellentéteket is.

Skóciában is egyre erősebben dolgozott az anglikán egységesítés a prezsbiteri irányzat ellenében, amely szinte azonosult a politikai önkormányzatért folyó küzdelemmel. A király egységes liturgiát rendelt el; azonban 1637-ben az első ilyen istentisztelet alkalmával vad tumultus támadt az edinburghi templomban, szidalmazták a liturgia „sátáni könyvét”, férfiak, nők székeket dobáltak a püspökre és a papokra. Országos mozgalom keletkezett, a vidék lakossága a lelkészek vezetésével betódult a városokba. A király alkudozott s mégsem engedett, csak mikor már elkésett vele. 1638-ban a skótok böjt, ima, szónoklatok között új „covenant”-ot, vallásos-politikai szövetkező iratot szerkesztettek, amit előkelők és polgárok egyaránt aláírtak, némelyek saját vérükkel: Isten és király védelmének jelszava alatt minden anglikán újítás ellen szövetkeztek, évenkint tartandó általános egyházi gyűlésre, amely egyedül jogosult a hit és szervezet ügyeiben határozni. Az első ilyen zsinat, a király tilalma ellenére, el is törölt minden hierarchiát. A vallás alapján oly szabadságot követelt a társadalom, amilyen valóban nem volt sehol Európában. Angliában is hamar érezhető volt a mozgalom hatása, párosulva a hajópénz behajtásának izgalmaival. Károly egész rendszerének sorsa a skótok megfékezésétől függött. Nehéz viszonyok között sikerült hadat gyüjtenie, különösen az északangol nemesség sorakozott alája. De a skót sereg, amelynek tisztjei közül sokan szolgáltak a németországi háborúkban s amelynek vezére, Leslie is Gusztáv Adolf tanítványa volt, harcrakészebb az angolnál, Skócia teljesen a prezsbiteriánusok hatalmába esett. A király ellenében azonban a skótok sem akarták vérre vinni a dolgot s miután ígéretet kaptak a vallásügy főbb pontjaira nézve, a berwicki pacifikációban megbékültek. De az újonnan egybehívott skót zsinat és parlament teljesen magához akarta ragadni az uralmat, a skóciai királyi tanács felelősségrevonásának, a főbb tisztségek betöltésénél a hozzájárulásnak jogával. A régi skót-francia összeköttetések is felelevenedtek, Richelieu ezzel akarta elvonni Károlyt a spanyolbarát politikától. Angliában elfogták a skótok küldötteit s levelezését a franciákkal; kétségtelenné lett a gyors fellépés szüksége. Strafford is ezt tanácsolta s egyúttal az angol parlament összehívását is: ha az árulók ellen megtagadná az adót és seregállítást, a királynak nyilvánvalóan joga van parlament nélkül is cselekedni. Az egész titkos tanács életét és vérét ajánlotta a királynak, ha a parlament veszélyt hozna reá.

1640-ben tehát, hosszú évek után, egybegyűlt a „rövid parlament”, amely csak mintegy három hétig tartott. Az alsóház ellenkezett, a király a felsőházhoz fordult kérdésével: helyes-e, hogy mindenekelőtt az ország védelméről gondoskodjanak s aztán a sérelmek elintézéséről? A felsőház többszörösen mellette döntött, s erre következett a gyors feloszlatás. A klérus gyűlése isteni jognak nyilvánította a király jogát, amelynek ellenszegülni még védekezésből sem szabad; egyházi tannak hirdette ezt s esküt követelt rá nemcsak a papoktól, hanem az egyetemi graduáltaktól is. A parlament feloszlatása azonban általános izgalmat keltett, Londonban zavargásokat, Laud érseket halállal fenyegették, a város megtagadta a kölcsönt a királynak, megtagadta még a Keletindiai Társaság is. Strafford főúri ellenségei maguk biztatták a skótokat, akik közben az egyházi szervezetet teljesen elválasztották az államtól. Leslie átlépte az angol határt, Strafford serege visszavonult, katonái fegyelmetlenek voltak s maguk is gúnyos felvonulásokkal tüntetnek Laud érsek ellen. A király kénytelen volt ismét a parlamenthez fordulni, fegyverszünetet kötve a skótokkal, akiknek serege Anglia területén maradt.

A „hosszú parlament” közjogilag 1640 őszétől csaknem húsz esztendeig tartott, forradalmi s ellenforradalmi átalakításokkal. A választások az ellenzék győzelmével végződtek, a rendi tagozódás jelentőségét elmosva, teljesen a pártalakulások színhelyévé vált a parlament. A követek nagy többsége puritán gondolkodású, sokféle árnyalatuk még nem bontakozott ki éles ellentétekben. Az alsóház most már nemcsak a sérelmek orvoslását akarta, hanem büntetést is a törvénysértőkre. John Hampden, vidéki nemes, akinek elítélése a hajópénz megtagadása miatt 1638-ban országossá tette az ellenállást, felpanaszolta szenvedéseit; de az alsóháznak még jelentősebb szóvivője John Pym volt, nem szigorú puritán szellem, csipkedő utcai dalok szóltak nem egészen rendíthetlen erkölcseiről, de alapos törvénytudó, csak a politikának élt, találó, energikus beszédeivel alkalmas volt az egész ellenzék összefogására. Pár nap alatt hihetetlen dolgok történtek. Straffordról az hírlett, hogy az írekkel akar a parlament ellen támadni s az alsóház egyhangúlag vád alá helyezését határozta el. A lordok nem ellenkezhettek, Straffordnak előttük térdenállva kellett meghallgatnia a határozatot elfogatásáról. Nemsokára ugyanez a sors érte Laud érseket is. A király titkára, a pecsétőr s több kormánytisztviselő külföldre szöktek a vád elől. A csillagkamra foglyai kiszabadultak, a bírák lettek vádlottakká. A parlament bírói hatósága félelmetes valósággá lett, senki, a király sem hitte volna ezt, Straffordot ő biztatta, hogy álljon nyugodtan a vizsgálat elé. A király ellenzéki lordokat vett fel kormányába, beleegyezett a „triennialbill”-be és a feloszlatás jogának korlátozásába. Azonban most már a király mellett is országszerte jelentős pártmozgalom indult, különösen az írek voltak ellenségei a parlament uralmának. Orániai Henrik Vilmos, akinek fia ekkor jegyezte el Károly leányát, szintén úgy viselkedett, mint aki hajlandó a király segítésére. Tisztek összeesküvéséről suttogtak a parlament ellen; a király kénytelen volt milicia állításába is beleegyezni, amely a Tower-t is megszállotta. A parlament szövetségre lépett a skótokkal, seregük eltartásának költségeit vállalva. Majd teljesjogú törvényhozói hatalomnak nyilvánította magát, politikai testnek, amely a királytól kezdve a koldusig mindenkit magában foglal s határozatait, a törvényektől függetlenül, csak a közjó irányítja. Strafford mindig vigyázott a törvény betűire, amelyek a királyi hatalom érdekében való értelmezést is megengedték, a felsőház bírósága előtt; – ahol tanuskodásra a királyi pár is megjelent, – méltósággal védte magát, a jogtudósok szerint árulást nem lehetett kimondani reá. De már régebben is előfordult, hogy a parlament külön törvényt hozott egyes vádak megítélésére; Strafford ügyében is ilyen „bill of attainder” készült. A király el volt tökélve Strafford megmentésére, megtartotta nagy fénnyel leányának esküvőjét is; másnap Pym előállott a parlamentellenes összeeskűvés hírével, közös védelemre, covenantszerű szövetkezés aláírására szólította fel a nemzetet. Mivel a királyhűség is benne volt az iratban, megesküdött rá a parlament és az ország nagyrésze is. A felsőház, amelyből most már a legtöbb lord távolmaradt, az utca általános tüntetésének hatására végre kimondta Strafford elítélését. A király vonakodott, de maguk a püspökök beszélték rá az ítélet aláírására, élete végéig mély bánata volt, hogy hallgatott rájuk. Aztán kegyelmet akart adni, ettől is visszatartották, Strafford maga is üzente, hogy áldozza fel őt. De azért Strafford keserűen szólt a királyokba vetett bizalomról, amidőn 1641 májusában, öntudatosan, méltósággal a vérpadra lépett.

A parlament eztán eltörölte a csillagkamra és a magas egyházi bizottság bíróságait, a tisztviselőknek új eskümintát írt elő, amely a parlamenthez való hűségre is kötelezte őket. Károly mindenbe belenyugodott, beleegyezett az angol és ír sereg feloszlatásába is. Feloszlott a skót sereg is s a király személyesen utazott Skóciába, beleegyezett minden követelésükbe; ennek az volt az előnye, hogy a királyság hívei ottan nyiltan állhattak melléje. Irországban nagy lázadás tört ki, az angolokat tömegesen öldösték. Károly csapatokat küldött ellenük, de alapjában véve hasznos volt helyzetére ez a felkelés.

Mert most már határozottan kialakult Angliában is a királynak pártja a parlament szélsőségeivel szemben: a „gavalléroké”, a konzervatív középnemességé a „kerekfejű”, rövidre nyírt hajú puritánokkal szemben. De a mérsékelt anglikánizmusnak és a prezsbiteri szervezetnek hívei is visszariadtak attól a javaslattól, amelynek szerkesztői között volt Cromwell Olivér is s amely a püspökség teljes eltörlésével egyszerűen kerületi bizottságokra akarta bízni a vallás ügyét. Akkor ez egyenlő volt a társadalom forradalmosításával, az intellektuális vezetés teljes felszabadításával a társadalomnak a rendiségből származott összefüggései alól. Az alsóház máris elrendelte az oltárok, képek eltávolítását a templomokból; s kitűnt, hogy a nép jórésze ragaszkodik ezekhez, szereti püspökeit, zavargások támadtak, még Londonban is plakátok izgattak a szélsők ellen, az alsóház szavazattöbbsége pedig elutasította a rendelet ellen vétők megbüntetését. Pym és pártja azonban a prezsbiteri szervezet által a skótokkal való teljes egységet akarta biztosítani. Kétségtelenül hatott reájuk a francia követ biztatása is, mert Richelieu, nem tekintve a királynő francia és katolikus voltát, végezni akart a spanyolbarát udvari politikával. Pym a kormányzat bűneiről többszáz pontból álló „nagy remonstanciát” szerkesztett, amelyet az alsóház már csak heves, csaknem tettlegességig fajuló vita után pár szótöbbséggel fogadott el. Egyúttal kimondta, hogy a kisebbség protestációja, az európai rendigyűlések ez általános gyakorlata, nem érinti az alsóház határozatainak kötelező voltát; a számszerű többségnek modern zsarnoksága tehát már kezdetét vette. A remonstrancia a püspöki egyház eltörlése mellett a főtisztségek és a királyi tanács betöltésénél is a parlament hozzájárulását követelte, hiába ellenkeztek a mérsékeltek, hogy nem akarnak egy lealázott király alattvalói lenni. Cromwell ellenben a remonstrancia sikerétől tette függővé, hogy kivándoroljon-e Angliából. A király, a szavazás lefolyásában s a folyton érkező vidéki hírekben, a köréje csoportosuló gavallérokban bízva, méltóságteljesen visszautasította a remonstrancia vádjait és határozatait. London iparosnépe azonban feltámadt, fegyveresen elállotta a felsőház bejáratát, bántalmazta az odaérkező püspököket, akik többnapos kísérletezés után semmisnek jelentették a felsőháznak nélkülök hozott határozatait. Az alsóház ezt árulásnak nyilvánította, a püspököknek is a felsőház korlátja előtt térdelve kellett e vádat meghallgatniok s fogságba vonulniok. Állítólag a királynő vád alá helyezésére is készült az alsóház, a király tehát elhatározó lépésre szánta magát: 1642 januárjában az államügyész útján vádat emelt a felsőház előtt az ellenzék öt vezére, köztük Pym és Hampden ellen a skótokkal való áruló szövetkezés miatt. Az alsóház megtagadta a vádlottak kiadását, a király erre fegyveresekkel jelent meg a Házban, de az üldözöttek idején elmenekültek. A várostanács a parlament mellé állott, a polgárság fegyverkezett, a királyi pár kénytelen volt eltávozni Londonból; a belső háborúk megkezdődtek.

Az ország hatóságai egyidőben kapták meg a király és a parlament rendeletét a fegyverkezésre. A király északra vonult, amely nagyjából mindig vele tartott. A déli Anglia, akkor az igazi városias vidék, a parlament mellé állott, különösen London, amelynek magisztrátusát teljesen hátraszorította a választott demokrata tanács. A királynő Hollandiába ment segítségért, de Orániai kezét megkötötte a kálvinisták rokonszenve az angol mozgalmakkal. És a tengerészet, a hadiflotta is a parlament mellé állott. A királynak unokaöccse, Pfalzi Rupert, jó lovasságot szervezett; a parlamenti sereg, Essex grófjának vezérlete alatt, hadhoz nem szokott milicia volt, de az adójövedelmek jórészt a parlament kezébe kerülvén, fenntartása kevesebb nehézséggel járt. Sokáig üzengetett-alkudozott a két fél, aztán 1642 őszén a király előnyomult, már Londont is fenyegette s Oxfordban töltötte a telet; Londonban már erősödött a békevágy. Hampden elesett, Pym is meghalt, a királynő Hollandiából mégis hozott valami segítséget, az ír lázadás borzalmasan dühöngött. Károly Oxfordba hívta össze a parlamentet, amelyben mintegy félszáz lord jelent meg; kétszerannyi, mint a westminsteri parlamentben, de csak körülbelül másfélszáz alsóházi képviselő. De a skótok a parlamenttel szövetségben ismét benyomultak Angliába. 1644 nyarán York közelében, Marstonmoornál véres ütközetben találkozott a királyi és a parlamenti sereg, Rupert herceg lovasrohama már-már legázolta ellenfeleit, amikor Cromwell lovasságának beavatkozása döntő győzelmet hozott a királyiak fölött. Az északi vidékek elvesztek, de a középső és nyugati részeken Károly, személyes vitézséggel is, sikerrel harcolt, az ősszel ismét Londont fenyegette; Essex azonban, megint Cromwell döntő szerepével, kivédte a támadást. Bár közben gyakorta folytak az alkudozások, a háború mindinkább elfajult, a foglyok kölcsönös felakasztásával, falvak, városok pusztításával.

A skótok nemigen akartak északról beljebb nyomulni, tartottak otthoni royalista felkelésektől. A parlamentben időnkint erős volt a békepárt, 1643 őszén is csak ismételt szavazással, pár főnyi többséggel határozta el a háború folytatását. A kormányt egy egyesült angol-skót bizottság vitte. Kénytelen volt a legszigorúbb adóztatásra, „önkéntes” adományok, kölcsönök szedésére, az élelmicikkek forgalmi adójának, sőt fejadónak bevezetésére is; heti bőjtnapok elrendelésére, amelyek megtakarítását pénzben kellett beszolgáltatni: a Stuartok prerogativáinak jövedelmei helyett tehát súlyos közteherviselés. S mind nyomasztóbb hatása volt a parlamenti pártok vallásos-társadalmi ellentéteinek is. 1644 őszén zsinatot hívtak össze a kérdés elintézésére; a résztvevőket a parlament jelölte ki, tehát az egyháznak az államtól való teljes elkülönítését, az anglikán formák eltűntetését illetőleg egységes volt mindenki, a képek, festett ablakok, orgonák összezúzása a templomokban ünnepélyes formák között megtörtént. A több évig börtönben tartott Laud érseket is kivégezték 1645 elején; legfőbb vádlója egy író volt, akinek füleit egykor levágatta egyházellenes támadásai miatt. De a zsinaton már nagyszámú a „kongregácionista” elem, amely nem akart tudni semmi papságról, csak a hívők gyülekezeteiről; szélsőséges szárnyukat az independensek alkották. A skótok felháborodtak, amikor ezek még a prezsbiteri szervezet ellen is tiltakoztak és minden kötelező liturgia elvetését követelték. A zsinat a skót szövetségre tekintettel is nagyjából a prezsbiteriánizmus mellett határozott, még türelmet sem biztosított a szekták számára, mint azt az independensek követelték. Nagy volt tehát a zúgolódás a prezsbiteri lelkészuralom ellen, ami rosszabb a püspöki zsarnokságnál is; egyúttal pedig a skótok „idegenuralma” ellen is. A skótok sohasem akarták a királyság vesztét, csak urak akartak maradni az uralkodóval szemben is; az independensek parlamenti szárnyán egyre hangosabb a szó a királyságnak fölösleges voltáról, a lordok felsőházának eltörléséről. Skóciában veszélyes royalista lázadás is támadt, sőt a skót sereg vezérei is titkos ajánlatokkal közeledtek a királyhoz.

Cromwell, az independensek vezetője és a parlamenti sereg parancsnokai között kölcsönös nyílt vádaskodás folyt. Cromwell szerint a hadviselés hanyagul folyik, a király szándékos kímélésével; őt viszont a nemességnek és papságnak megvetésével, independens párthadsereg állítására való törekvéssel vádolták. Cromwell mély, ravasz tartózkodással akarta kivárni a képződőben levő prezsbiteri-arisztokrata rendszer vesztét. Egyelőre csak a háború érdekeire hivatkozott, a sereg átalakításának szükségére s csatákban szerzett nimbusza e téren váratlan többséget hozott számára a parlamentben. A lordok hónapokig vonakodtak, de 1645 tavaszán végül bele kellett egyezniök az „önmegtagadás” határozatába, amely a politikát különválasztotta a hadviseléstől és közigazgatástól, a parlament egy tagja sem viselhet a háború idejére azokban tisztségeket. Essex-nek is le kellett mondania, egy bátor és népszerű puritán tiszt, Thomas Fairfax lett a főparancsnok, a sereg újjászervezésének jogával. Katonai gépezet alakult, állítólag tekintet nélkül a politikai ellentétekre. Cromwell s pár parlamenti társa mégis csodálatosképpen engedélyt kapott a hadvezetésben való részvételre. Megbízható, többnyire puritán tisztek váltották le a régieket, mind több az independens közöttük s méginkább a legénység között, már a tisztek is sokalták ezt, de vallásos fegyelmük használhatókká tette őket; s Cromwellnek többnyire vidéki gazdanépből alakított „vaslovassága” („ironside”) ellenállhatlan mechanizmusként működött. 1645 nyarán Naseby-nél (Northampton grófság) ismét e lovasság döntő rohama verte tönkre a királyi sereget és csaknem felét fogságba ejtette. Elfogták itt a király levelezését is, amit a parlament célzatos kiválogatással közzé is tett: kitűnt, hogy tárgyalásait a parlamenttel csak színlegesen folytatta, uralomrajutása esetére makacs szándékai voltak s hogy alkudozott az írekkel, a külfölddel is; még a királypártiaknál is sokat ártottak neki ezek az iratok.

A skótok is leverték a királypárti felkelést, borzalmas bosszúval, gyermekek, nők vízbefullasztásával. A király Oxfordba szorult, összeveszett Rupert herceggel is, aki a balsorsban talán tényleg kétségesen viselkedett, talán az angol koronára is gondolva. Az erődök sorban megadták magukat a parlamentnek. A király már félig-meddig fogoly volt s még mindig hatalomnak érezte magát, amely nélkül a parlament normális munkája, az ország rendje sosem állhat helyre. Küldözgetett a parlamenthez, a prezsbiterek s puritánok ellentétében bízva, csaknem ultimátumoknak hangzó feltételeit egyre súlyosbítva, ha reményei erősödtek, sőt gondolt arra és meg is kísérelte, hogy titkon személyesen jelenjék meg Londonban. A francia követ most már csakugyan segíteni akart helyzetén, Mazarin megijedt az angol köztársaság gondolatától. Francia közvetítéssel tárgyalt a király a skótokkal is, de csak annyit ígért, hogy beleegyezik a prezsbiteri egyházszervezetbe, ha meggyőzik lelkiismeretét. Miután a skótok tiszteletteljes fogadtatásról biztosították, 1646 tavaszán álöltözetben megszökött Oxfordból, a skótok táborába. Valóban nagy tisztelettel fogadták, Newcastle-ben királyi udvart tartott, de felügyelet alatt; igyekezték meggyőzni a prezsbiteri rendszerről, ő azonban bámulatos vitázó készséggel, theológiai és jogi tudással kitartott a püspökség mellett: esküje köti erre, amit Istennek tett s nem a parlamentnek. Az angol parlament a prezsbiteri egyház elismerésén kívül főként a hadsereggel való rendelkezés jogát kívánta húsz évre, Károly, rövidebb időre, beleegyezett volna; az egyház kérdésében végül minden híve, a francia követ s maga a királynő is, aki már előbb újra külföldre távozott, kérve-kérte az engedékenységre s ekkor belenyugodott volna, hogy három évig a prezsbiteri rendszer megmaradjon, addig azonban szakértő bizottság dolgozzon ki végleges megoldást. De ez engedményre is az anglikán püspökök véleményét kérte ki előbb, figyelmeztetve őket felelősségükre az utolsó ítéletkor: az ő szerencsétlenségének egyszeri gyöngesége, Strafford kivégzése az oka, gyöngeséggel nem akar új bűnhődést magára venni. Aztán szökni akart, őrizetét szigorították; végül; amikor az angolok végrehajtották a prezsbiteri átalakításokat, a skótok hajlandók voltak átadni nekik a királyt, azzal, hogy az ország alkotmányán többé ne változtassanak s hogy a skót sereg zsoldját, pár százezer fontot, kifizessék. A király átadása, visszataszító módon, valóban a pénz átadásával kapcsolatban történt meg 1647 elején, de szertartásos hódolattal s amikor egy vidéki kastélyba kísérték, a nép tolongott ruhája érintésére, hittel a király személyének gyógyító erejében.

A király helyzete ezután hasonló volt nagyanyjáéhoz, Stuart Máriáéhoz, fogságban, de élénk összeköttetésben, tárgyalásokban a politikai világgal, gyermekeinek, barátainak, az idegen követeknek látogatását fogadhatta, a parlamenti biztosok mintegy miniszterekként szerepeltek mellette. A parlamentet pártharcok osztották meg. A City azért kölcsönözte a skótok kifizetésére szükséges összeget, hogy a béke helyreálljon, az angol seregeket is feloszlathassák s ez volt a parlament többségének kívánsága is. A tiszteket kötelezték a prezsbiteri nyilatkozat aláírására, a sereg egyrészét Irországba akarták küldeni, a többit feloszlatni. De a sereg jórésze felzúdult, részben vallásos okból a prezsbiteri kényszer ellen, részben, mert akkor minden hadsereg féligmeddig politikai szervezetnek is tartotta magát. Tüntetések, petíciók között megtagadták az Írországba való vonulást és a feloszlatásra érkező biztosok elől zárt rendben távoztak el az ezredek. 1647 nyarának egy éjjelén a vaslovasság egy csapata a királyt is kényszerítette, hogy a hadiszállásra menjen velük, valószínűleg Cromwell parancsára, aki a parlamenti többség hatalma alól idején a sereghez jutott. Követelték a parlament megtisztítását a „gonosz” személyektől; a parlament fegyverkezett, de aztán ijedten engedett, eltávolította a szigorúbb prezsbitériánus tagokat – s ezzel az independensek jutottak benne túlsúlyra. London népe most már a parlament ellen támadt fel, lelkészek izgatása alatt, behatoltak az alsóházba is, a tagok jórésze a sereghez menekült. A várost védelmi állapotba helyezték és a királyt hívták; az independens lakosság mozgalmát, amelyhez a katolikusok is csatlakoztak, elnyomták. A sereg, a „szabad parlament” jelszavával, erre London ellen vonult, amely a vérontástól visszariadva befogadta Fairfax ezredeit. A forradalom túlnőtt önmagán; a parlament ismét összeült, de most már independens-többséggel, amely mögött állott a hadsereg is.

Az independens mozgalom nem akarta erőszakosan megváltoztatni a világot. Lehetőleg megtartanák a történelmi intézményeket, a monarchiát, a választások régi rendszerét is; a szabadságot, a „természetjogot” a személy- és vagyonbiztonság teljességében látták s természetjognak tartották azt is, hogy a megalapozott, vagyonával és hivatásával a társadalom érdekeihez kötött rétegek kezében legyen a vezetés, képviseletüknek, az alsóháznak döntő szerepével. Tulajdonképpen tehát a mai konzervatívabb színezetű államot és társadalmat képzelték el, de a közéletnek még csak hosszú idők mulva kifejlődött általános, fínom részletekig ható szabályozása nélkül. Cromwell Olivér (1599–1658) ez iránynak megtestesítője, minden idők legtipikusabb angoljainak egyike. Régi dzsentri családból való, amelynek egyik tagja, Cromwell Tamás, a reformáció idején már nagy szerepet játszott a politikai életben. Vidéki birtokos, aki páréves egyetemi tanulmány után egy londoni kereskedő leányát vette nőül és otthon gazdálkodott. Elhanyagolt öltözetével, duzzadt vörös arcával, kellemetlen érdes hangjával nem tartozott a varázshatású politikai vezérek típusához, vidéki környezetében azonban, pontos, rendszeres gazdasági munkával, mocsarak kiszárításával, a községi ügyekben való részvételével korán megalapozta tekintélyét az akkor megelevenedett gazdatársadalom előtt. Puritán nevelés, Hampden-nek is rokona volt; 1628-tól az alsóház tagja, Cambridge követe. Úgy látszik, jóideig maga sem gondolt jelentősebb politikai szerepre, a puritánok ereje éppen abban rejlett, hogy csak a sikeres gyakorlati munka ébresztette fel bennök a hitet rendkívüli hivatásukban. Számító tárgyilagosság; a király elítélésének és kivégzésének idején, – amiben döntő szerepe volt s aminek jelentőségét mélyen átérezte, – hosszan, önzően alkudozott fiai házasságáról, az anyagiak dolgában alaposan végezve az érdekelt szülőkkel. A fiatalok nem is ismerték egymást, de azért a kölcsönös hajlamot Cromwell mégis feltételül szabta a házasságban. Iratai, katonai parancsai mesterművei a rövid, éles tárgyilagosságnak; a legrendkívülibb helyzetekben is tévelygésnélküli egyszerűséget mutatnak gondolatai s érzelmei. Hadijelentései a maga tetteit csak közérdekű tárgyilagossággal említik, csak más forrásokból tudni, hogy csodálatos győzelmekről van szó. Legjellemzőbb talán az a rendkívüli érzék, amellyel parancsai az alantasok önállóságát, egyenlőségtudatát mindig épségben hagyták s ezzel őket eredeti, aktív cselekvésre késztették: ebben nyilatkozik a puritánnak társadalomfelfogása. Engedetlenség esetén azonban pár sor írással végzett mindenkivel. Vallásos felfogása teológiailag alig meghatározható. Fölösleges dolog valami lelki vívódást, nagy „megtéréspillanatot” keresni életében; nem volt vallásrajongó, de a világ folyásában az Isten állandó, közvetlen beavatkozását látta. Az ember nem indulhat a maga elmélete, ideáljai után az Isten borzalmas, az életet túlvilágról irányító erejével szemben; Istenre gondolni, imával közeledni hozzá és az ő rendeléséből támadt elhatározást megvalósítani, ez volt vallásossága. A skót lelkészek bódult fanatizmusát eltévelyedésnek tartotta, a szektaszerű törekvéseket naiv, kritikátlan érdeklődéssel kísérte, csak akkor lépett fel gorombán ellenük, ha az állam és a köz dolgaiba avatkoztak. Amit jónak látott, azt isteni rendelésnek érezte és természetes kíméletlenséggel követte. A háború szükséges eszköze az ő magasabb hivatásának; a kegyetlenség is, borzalmas tömegöldöklése Írországban szinte Istennek közvetlen parancsa, – különben pedig lovagias volt ellenségei iránt is, győzelem után gyakran tömegével bocsátotta szabadon a foglyokat. És mindig igyekezett normális, méltányos berendezkedésre az alávetett vidékeken is, mint ahogyan az egész országot állandó belső békére akarta visszavezetni. A,,közjó” vallásos fogalom számára, az angol nemzet érdeke, hatalma: világhivatás, az emberiség egykori boldogítására.

Amióta, megbízható, vallásos emberekből, jórészt saját költségén állított vaslovasságával, szervező tehetségével mind nagyobb érdemeket szerzett a háborúban, ő lett a prezsbiteri párttal szembenálló mozgalomnak lelke. A király személye is hatalmában volt; hódolattal bánt vele, mintha bizonyos mértékig bennső közeledéssel is hozzá. Állandó tárgyalás folyt közöttük; nem lenne más követelése, mint minden vallásos kényszernek megszűntetése, még a püspöki egyházat is meghagyná, csakhogy minden hatóságjog nélkül. Még a hadsereggel való rendelkezés jogát illetőleg is engedékenyebb volt a parlamentnél. Az igazságszolgáltatást illetőleg azonban óriási átalakítást akart, népies irányban. Kétségtelenül hatott Cromwellre a király érvelése: ki bízhat a maga jogainak erejében, ha még a király jogait sem tartják tiszteletben? A király alkudozott a parlamenttel is, idővel kitűnt, hogy igaz megegyezésre egyik féllel sem hajlandó, viszályuktól várja a maga győzelmét. És a sereg zúgolódott, gyanúsitgatta Cromwellt, röpiratok szóltak áruló egyezkedéséről. A „levellerek” szélsőségeihez csatlakoztak azok is, akiket csupán a hadsereg uralkodó helyzetének fenntartása vezetett, a vérüket ontó katonák megvetése a polgári-parlamenti kormányzattal szemben. A csapatok „agitátorokat” választottak érdekeik képviseletére, akikből külön tanács alakult, a haditanáccsal ellentétben is. Cromwell nem veszíthette el a hadsereget; 1647 novemberében megszakította a tárgyalást a királlyal, aki eztán a délangliai Wight szigetére szökött. Valószínüleg Cromwell titkos rendelkezése szerint, a sziget parancsnoka az ő személyes híve volt. Cromwell nagyjából helyeselte a sereg kívánságait, de a fegyelmet helyreállította, a makacs lázadókat lelövette; s amikor a király továbbra is csak taktikázott a tárgyalásokban és kitűnt, hogy titkon a skótokkal egyezkedik, maga jelentette ki kötelességszegőnek őt, a parlament independens tagjaiból kormányzóbizottság alakult, diktátori hatalommal.

A skótoknál valóban a királypártiak kerekedtek felül. A prezsbiteri lelkészek, az angol independensek iránt való gyűlöletből, nem is ellenkeztek erősen, a királlyal valami átmeneti rendszerben megtörtént a megegyezés és 1648 áprilisában skót sereg nyomult Angliába. A grófságok népe is jórészt melléjük állott. London maga is feltámadt a komor erkölcsrendészettel zsarnokoskodó puritán-uralom ellen, a parlamentben is megjelentek a prezsbiteri irány hívei és keresztülvitték a királyellenes határozatok visszavonását. Cromwell azonban a skótokat több ütközetben megverte, benyomult Skóciába, Edinburghot is elfoglalta és a királyellenes pártot segítette ismét uralomra. A győzelmes sereg aztán London alá vonult s megszállta a várost is, megakadályozta a prezsbiteriánus tagok részvételét a parlamentben, többeket fogságra is vetvén. 1648 decemberében a királyt, akit a skót támadás óta már fogolyként kezeltek, Londonba hozatták és a „megtisztított” parlament elhatározta bíróság elé állítását. Cromwell kérlelhetetlenséget sürgetett; ha ez a király, bármily alkuval is, uralomra kerül, nem nyugszik, míg meg nem semmisíti a nép önrendelkezési jogait. A felsőház, amelyben már csak tizenkét lord volt jelen, egyhangúlag elutasította a királynak bíróság elé állítását. Nincs törvény, amely ilyen bíróságot ismerne. Az alsóház azonban a népakarat választott képviselőjének jelentette ki magát, magas bíróságot alakított 150 tagból, akik között csak pár jogtudós volt, egyébként katonatisztek, képviselők, dzsentrik, polgárok s pár lord is. A tagok jórésze távoltartotta magát az ülésektől, például maga Fairfax is; Cromwell azonban aláírta az ítéletet, mintegy félszáz társával együtt. Károly még mindig tárgyaló félként indult Londonba, csak útközben fogta el balsejtelem, egy tengerparti magányos blokkházban töltött éjszakáin orgyilkosoktól rettegett. Még ekkor is ceremóniával vették körül, térdenállva szolgálták ki az étkezésnél, Londonban azonban elmaradt a hódolatnak minden formája. A bíróság előtt méltósággal, eleven vitatkozó kedvvel állott: a király egyáltalán nem tehet jogtalant s ő a nép érdekeinek igaz védelmezője. Hollandia követet küldött a király érdekében való felszólalásra; Mazarin is, de a fronde zavarai közt félénk utasítással. A királynő engedélyt kért, hogy férje mellett lehessen, a parlament fel sem bontotta levelét. 1649 januárjában a bíróság kimondta a halálos ítéletet, kíméletlenül félbeszakítva a király felszólalását. Angliában levő gyermekeitől elbúcsúzhatott: biztosra mondta, hogy fia király lesz ismét. A vérpadot nagy tömeg vette körül, amelyhez szólni kezdett: egy igaztalan ítéletet engedett meg egykor, az sujt reá most vissza. Álcázott hóhér végezte ki, sohasem tudták meg, kicsoda; amikor a király véres fejét felmutatta, a tömeg rémülete állati felhördülésben tört ki, soha el nem felejtette, aki hallotta.

Az európai fejlődésben szinte ismeretlen volt az uralkodóknak bírói eljárással való vérpadra állítása, kivégzésük jogának törvényesítése. Az angol forradalom megdöbbentő kimenetele csak siettette az államabszolutizmus megszilárdulását a kontinensen és I. Károly elvi elszántságának nagy hatása volt Angliában is. Maguk az independensek is megbecsüléssel szóltak emlékéről. Fia II. Károly néven a kontinensről megkezdte tevékenységét, a skótokkal, írekkel összeköttetést keresve. Rupert herceg az angol flottával, amely már előbb jórészt átállott a királypártiakhoz, elzárta a tengereket, de Blake admirális elűzte, egészen Lisszabonig s azután az amerikai tengerekig kergette.

A hadsereg akarata szerint megállapított új államrend eltörölte a királyságot és a felsőházat, a „csonkaparlamentet” 150 tagra egészítette ki, 41 tagú államtanáccsal, – amelynek egyik titkára Milton volt, a puritán szabadságeszmének költője. Minden polgárt hűségesküre köteleztek, az államellenes bűnökre főtörvényszéket állítottak. Az ír felkelés ellen Cromwellt küldték, aki kegyetlenül végzett azzal: „Isten bosszúja csodálatos módon beteljesedett”. A puritán angolok erőszakos kolonizációja egyes kerületekből teljesen kiszorította az ír földbirtokosságot. A harc három évig tartott, de azután is szinte állandósult az erdőkből, mocsarakból előtörő bujdosó írekkel való csatározás. Cromwell innen már 1650-ben Skótország ellen vonult, ahol II. Károly megjelent, esküdött a kovenantra, az apja ellen szóló nyilatkozatot írt alá, – de az ír felkelőket mindjárt értesítette, hogy kényszerből teszi ezt. A skót sereggel szemben Cromwell eleinte válságos helyzetbe került, de a skót lelkészek türelmetlen beavatkozása a hadvezetésbe győzelemhez segítette. A lelkészek az Isten büntetéséért a királypártiakat okolták, II. Károlynak a hegyekbe kellett menekülnie, de azután visszatérhetett, meg is koronázták, bár az ünnepségen is apja s nagyapja vétkeiről szónokoltak neki. II. Károly azután betört Angliába, a royalisták sereglettek hozzá, de a skót lelkészek tőlük is dühödten követelték a kovenant aláírását s ez megakadályozta az erős pártalakulást. Cromwell 1651 nyarán megsemmisítő győzelmet aratott, Károly csak többhetes bujdosás után tudott kiszökni Angliából Franciaországba. Skóciát teljesen meghódították és Irországgal együtt az Alngliával való unióra kényszerítették.

Cromwell a hadsereg élén ura lett az országnak; az angliai királypártiak is lecsendesedtek, meglepte őket a békülékenység, amellyel az independens-uralom felkelésük után bánt velük. Az állam kibírta így az első hollandi háború (1652–54) nagy erőpróbáját. Cromwell eleinte, a vallásközösség alapján is, föderatív államegyesülésre gondolt Hollandiával, de ott 1650-ben a tengeri uralomra törő városarisztokrácia került felül az Orániai-párttal szemben, az angol hajózás, halászat sokat szenvedett; 1651-ben tehát a parlament a híres hajózástörvénnyel elsősorban Hollandiát akarta sújtani. E törvény idegen áruk behozatalát csak olyan hajókon engedi meg, amelyeknek angol a tulajdonosuk és a kapitányuk, legalább háromnegyedrészben legénységük is; európai árukat behozhat a termelőország hajója is, de magasabb vámok mellett; angol hajók is csak a termelés helyéről hozhatnak árut Európából, nem pedig a közvetítőpiacokról. Kettős vám jár minden halszállítmányra, amit nem angol halászok fogtak és konzerváltak. Ily törvények már azelőtt is voltak, ezentúl azonban szinte alaptörvénye lett az angol tengeri expanziónak az idegen közvetítő hajózás kizárása. A holland háborúban Blake győzelmei sikerrel biztattak. Cromwell figyelme a belső ügyekre fordulhatott. Már a tengeri expanzió is akaratlanul a Stuartok politikájának útjaira vitte őt, amint Skócia és Irország egyesítése Angliával is Stuart-politika volt. És a kontinens vallásháborúitól való tartózkodás is; a spanyol katolicizmus helyett a protestáns holland hatalom ellen való küzdelem Anglia valódi érdeke. És bent is, a parlamentnek öncélúsága, vallásos türelmetlensége s ezzel kapcsolatban egyes rétegek érdekeinek kiváltságolása nem felelt már meg a fejlődött európai államgondolatnak. Amire a királyok az anglikánizmus segítségével törekedtek, azt a nagy egységet Cromwell a vallásos türelemmel akarta megvalósítani, párosulva nagy belső átalakításokkal, különösen az igazságszolgáltatás terén. Az egyenlősités, a méltányos jogok tiszteletbentartásával, azonban mérhetetlen nagy feladat volt, amit nem emberek, hanem csak korszakok végezhettek el. Innen Cromwell sokféle fáradságos kísérletezése az államszervezet átalakítására. Megutálta a képviselők örökös hatalmi s érdekszempontjait, amiket önző s erkölcstelen életüknek tulajdonított, 1653 tavaszán fekete puritánöltözetben megjelent közöttük, mennydörgő beszéddel hordta le és katonákkal szétkergette őket, sorban ráolvasván mindenkire iszákosságát, házasságtörését s egyéb bűneit. Kiáltványa szerint a reformok előkészítésére egyelőre kipróbált, Istenfélő emberekre van szükség, s azután ítéljen a nép akarata választások útján. Az egyházközségek listáiból válogattak ki azután mintegy másfélszáz képviselőt, Skóciából, Irországból is: a „szentek parlamentje”, – elnökéről, egy bőrkereskedőről „Barebone-parlamentnek” is nevezték, – volt az egyesült brit királyságok első közös képviselete. A parlament, sok ima között, valóban komoly munkát végzett, a vallás teljes különválását az államtól a kötelező polgári házasság törvényével tetőzte be, eltörölte a tizedet, a kegyúri jogokat, hozzálátott egy egyszerű, közérthető törvénykönyv alkotásához. De nem volt képes a társadalom bonyolult érdekeinek követésére, az értelmiség és a birtokosság rétegei felzúdultak ellene, majd a hadsereg is. Cromwell maga is látta a hibát; a legszentebb igyekezet sem tudja pótolni az erős államszervek egymást egyensúlyozó funkcióját. A parlament feloszlott. Az új alkotmány – Angliának egyetlen írott alkotmánya – csaknem monarchiává tette újra Angliát. Cromwell kezébe adta, lord-protector néven, a végrehajtó hatalmat és a seregparancsnokságot, a 400 tagból álló parlamenté a törvényhozás joga, beleszólással az államtanács összeállításába is. Ünnepélyesen, heroldok által hirdették ki az alkotmányt, mint valami trónralépést; a royalista mozgolódást elnyomták, de ügyesen eltávolították a seregből a republikánus érzelmű tiszteket is. Cromwell a parlament előtt isteni rendelésként szólt hatalmáról, akár a Stuartok. A szellem különböző, az államfelfogás már csaknem azonos. A parlament pártjai azonban most is egyesültek az uralom ellen, s a vallástürelem ellen is, 1655 elején Cromwell feloszlatással válaszolt. Most teljes katonai uralommal próbálkozott, kerületekre osztva az országot, élükön tábornokokkal, akik a közigazgatásra, a papságra is felügyeltek. De már a következő évben újra parlamentet hívott össze, a katonai közigazgatást beszüntetve. A külpolitikai sikerek alkalmazkodóvá tették ezt a parlamentet, igaz, hogy az államtanács vagy száz megválasztott tagot kizárt belőle. A parlament a koronát is felkínálta Cromwellnek, s ő csak némi habozás után utasította vissza, de jogot kapott utódának kijelölésére, valamint egy „másik ház” kinevezésére, a felsőház szerepének pótlásául. A következő parlamenttel azután Cromwell ismét ellentétbe került, szidalmazó beszéddel oszlatta fel 1658 elején.

Az erős központi hatalom, amelyre a Stuartok hiába sóvárogtak, nagyszerű külpolitikát tett lehetővé, a világ csodálattal s ijedelemmel nézett Angliára. A svéddel szövetségben, Dánia ellen, biztosították a Keleti-tenger angol kereskedelmét. A holland hajók kénytelenek voltak teljesíteni a régi követelést, leeresztett zászlóval-vitorlával tisztelegni az angol tengereken az angol hadihajók előtt. Majd a franciával szövetségben a spanyol ellen fordul Cromwell. A Földközi-tengeren egyideig az angol flotta uralkodott, behatolt Itália és Afrika kikötőibe, majd a spanyol kikötővárosokat rémítgette; Blake a Kanári-szigeteknél a spanyol flottán megsemmisítő győzelmet aratott. E háború egyúttal a holland riválisnak is szólt. Az angolok megszállották a spanyol-Németalföldnek csaknem egész tengerpartját, Dunquerque-t bázissá építették ki, Hollandiát a körülzárás fenyegette.

A távoli tengereken most már a nagy gyarmathatalom igényeivel lépett fel Anglia. A spanyol középamerikai uralommal szemben az Antillákon már 1623-ban megfészkelődtek, 1646-ban a Bahama-szigeteket foglalták el; most Penn admirálisnak csak Jamaikát sikerült elfoglalnia, amiért otthon börtönbe került, pedig a sziget később gazdag gyarmattá lett, a spanyol forgalom legfőbb akadályává. Észak-Amerika felé már 1612 óta angol bázisként szerepeltek a Bermuda-szigetek; a következő években egy privilégizált társaság újratelepítette Virginiát, Jamestown központtal; elsősorban nagy dohányültetvények, 1619 óta néger rabszolgamunkával is, lendítették fel e gyarmatot. A forradalom egyideig ír és angol hadifoglyokat is küldött ide, rabszolgasorban. A gyarmat kormányzóját a privilegizált társaság nevezte ki, mellette a telepesek képviseletéből parlament-féle alakult; e mintát követték a szomszédos angol gyarmatok is, amelyeket jórészt monopolizált főúri vállalkozók alapítottak, mint Baltimore lord 1638-ban Maryland-et. Ugyancsak a század elején egy másik társaság alapítása északabbra a mai Massachusetts, amihez azután új gyarmatok sorakoztak, együttesen Új-Anglia néven, Boston központtal. Eleinte főként halászat és hajózás táplálta e kolóniákat, azután puritán-tömegek tódultak ide, teljes társadalmuk s munkaszervezetük áttelepítésével. 1638-ban John Harvard már teológiai főiskola alapítására hagyta vagyonát. A kálvinista-puritán vallás uralkodott itt, de Rhode-Islandon independens módra teljes vallásszabadság. Az angol Amerika sajátos belső fejlődése megkezdődött; a déli kolóniák a királyi, az északiak a puritán Angliának társadalomvetületei. A két angol gyarmatcsoport közé szorult Új-Svédország és Új-Németalföld, amiket nemsokára Cromwell után elnyelt az angol gyarmatosítás. Új-Amszterdamból New York lett. Ázsiában a nagy szigetvilágon a holland maradt az úr, de Cromwell idején kártérítést kellett fizetnie az Amboina-szigeten harminc évvel előbb kivégzett angolokért. Szent-Ilona is ekkor lett az angol keletindiai hajózás támaszpontjává. Előindiában a portugálokkal szemben végleg felülkerekedett az Angol Keletindiai Társaság, megvetette lábát a félsziget keleti partjain is, Madrasz, majd Cromwell idején Kalkutta vidékén.

E világperspektívák alatt is egyre folyt Cromwell szervezőmunkája Angliában, gazdasági téren is; tanácsot állított, biztosokat küldött ki kimerítő utasításokkal, statisztikát vétetett fel a kereskedelmi mérleg céljaira, munkálatokat végeztetett annak megállapítására, hogy a szabad kereskedelem, vagy a privilégizált társaságok rendszere előnyösebb-e az országra. Elrendelte a kiváltságok, a céhek felülvizsgálatát, esetleg közgazdasági érdekből való átalakításukat. Egyre folyt a hűbérjogoknak szabad tulajdonjoggá való átalakítása is, aminek a puritán társadalom felemelkedését köszönhette. A lelkiismeretszabadság sok idegent vonzott az országba, köztük nagyszámban zsidókat is, akiknek beköltözését Cromwell, elveit kényszerűen követve, engedte meg, és akik ezután mindjárt az ő emberüknek hirdették őt és zsidó ősei után kezdtek kutatni. A vallásszabadság azonban minden uralkodó jellegű egyházszervezet eltiltásával járt, az anglikánizmushoz ragaszkodó papok még a magánalkalmazásból is ki voltak zárva. Üldözték az atheizmust is, a Szentíráson alapuló pozitív vallást követeltek. A szekták ügye egyébként csaknem tisztán közrendészeti üggyé lett. Természetesen a közszabadság veszélyének tartották a katolicizmust is. De a szupremácia-eskü a királysággal együtt megszűnt, valamint a protestáns istentisztelettől való vonakodás pénzbüntetése is; szabad vallásgyakorlatról szó sem lehetett, de a katolikusoknak helyzete javult, nem háborogtak Cromwell kormányzata ellen.

Cromwell, élete végén, kétségtelenül látta feladatainak leküzdhetetlenségét. Leveleiből megrendítően hangzik ki egyedüllétének érzete a hatalmon. Királypárti összeesküvések fenyegették életét, a parlament rendkívüli törvényszéket állított védelmére, pár kivégzés is történt; de e Stuart-módszer izgalmat okozott, Cromwell a többi ügyet rendes bírósághoz tette át és e bíróság elítéltjeinek is kegyelmet adott. A háborúk miatt kénytelen volt az adók, vámok nagymértékű emelésére, kölcsönök kivetésére a Stuartokat is felülmúlóan. A nagyszerű belső átalakítás, a szabad, öntudatos munka társadalmának megteremtése Cromwellnek nem sikerült. Örökös lázas munka, komor élet, alattomos betegség vizíói közben halt meg 1658 őszén.

Utódának fiát, Richárdot jelölte ki, aki már a magánélet kényelmében felnőtt ember volt, kevés tekintéllyel a hadsereg előtt. Ennek ellenében a régi választásrendszer alapján összehívott parlamenttel akart kormányozni, de a tisztikar feloszlatásra kényszerítette és újra az 1653-ban szétkergetett csonkaparlamentet hívatta össze; Cromwell Richárd 1659-ben tehát lemondott protectori tisztjéről. A hadsereg ezt a parlamentet is hamarosan szétkergette, a hadvezérek tanácsa uralkodott, – s mégis mindenki érezte, hogy vége a forradalomnak, a királyság helyreállítása csak az idő kérdése. Ismét Skóciából indult ki a változás; itt Monk tábornok volt a helytartó, Cromwell személyes híve, de már kiábrándulva vallásos-politikai ideáiból. 1659-ben seregével benyomult Angliába; London is feltámadt, a csonkaparlamentet összehívták, újjongva fogadták a „szabad parlament” jelszavával érkező Monk bevonulását. Ezután ismét a régi „hosszú parlament” gyűlt egybe, amit új választás után „konvokáció” néven, – mert parlamentet csak király hívhat össze, – egy másik követett. Ez a konvokáció már nem is követelt alkotmánygaranciákat II. Károlytól, megelégedett oly nyilatkozattal, hogy a parlamenttel egyetértésben amnesztiát fog adni, a forradalom idején szerzett birtokjogokat elismeri s igyekszik a vallásos ellentétek kiegyenlítésére. A király 1660 tavaszán viharos lelkesedés között vonult be Londonba. Az apja fölött ítélkezett bíróság tagjai közül többet kivégeztek s bebörtönöztek, Cromwellnek s társainak tetemét a királyi kivégzés helyén akasztófára húzták, még Blake admirális holttestét is kivetették sírjából. A sereget feloszlatták és sok forradalmi birtokszerzeményt visszaadtak a régi tulajdonosoknak. Az angol-skót-ír-egyesülés ismét perszonálunióvá szakadt szét. A következő parlament felsőházában már az anglikán főpapok is elfoglalták régi helyüket, a prezsbiteriánizmus a „magas egyház” mellett még Skóciában is csak tűrt felekezet maradt és a király újra felvette a Stuartok katolikusbarát politikáját is.

A restaurációt tulajdonképpen már maga Cromwell készítette elő, öntudatlanul, hatalmas valóságérzékéből kifolyóan. Milton szerint szabadnak lenni: jámbornak, bölcsnek, igazságosnak, nagylelkűnek, vitéznek lenni. Szerinte egyedül a demokrata köztársaság ismerheti el az ember keresztény értékét, ösztönözhet hazafias kötelességekre s minthogy ez a kor még nem érkezett el, Cromwellre van szükség, nagy hősnek teljhatalmára, a tömegek nevelésére. Milton tévedett, az ő szabad emberét nem a szabadság forradalma, hanem csak a társadalmi élet kifejezhetlen mélységeinek megbecsülése, szilárd intézményes érvényesítése teremthette meg, – s a következő európai fejlődés amúgy is túlgyorsan haladt el e mélységek fölött. Cromwell megérezte ezt, fájdalmas kísérletekkel, hogy puritán lelkét eleven kapcsolatba hozza a társadalomfejlődést biztosító intézményekkel.