HATODIK FEJEZET: MŰVÉSZET, IRODALOM, TUDOMÁNY A XVII. SZ. DEREKÁN

A barokk korszak, amelynek kezdetei a XVI. sz. második felére nyúlnak vissza, Európa különböző vidékein különböző módon jelentkezett és szellemi-művészi jellemvonásai a XVIII. sz. elejétől kezdtek lassan átalakulni új formákra. Egységes értelemben alig szólhatunk barokk-korszakról, még a művészetek terén sem; igen mély a közös alap, igen tág a közös értelem. A XVI. sz.-dal, a reneszánsszal, reformációval szemben a legfeltűnőbb a forradalmi kirobbanások elülte. Mintha monoton ütemben folyna tovább Európa élete. Nagy egységre törekszik minden, de ez az egység már nem a könnyed harmóniáé. Ellenkezőleg, mintha a lázadás, feszültség állandósult volna, mindennapivá lett volna. A legapróbb részletekben is küszködés, de mindig a nagy összefüggések tudatában.

Ennek az egységnek és küzdelemnek sokféle módja van. A barokk-elnevezést csak a XVIII. sz. közepének írói kezdték használni, olaszból vagy spanyolból vett kifejezések átvételével, amelyek szabálytalan formát jelentenek. Ez a barokk-fogalom valóban megfelel a déli művészi iránynak, a reneszánsz-harmónia megbontásának, kevésbbé a nyugati, francia, holland, angol fejlődésnek. Délen erőszakos a mozgalom, mutogatják, kiáltják a vívódó érzelmeket; és külsőlegesebb az egységbefoglalás. Nyugaton már áthatóbb, bensőbb az egység, mint ahogyan az intellektuális társadalom is összefüggő szervezetté vált már. A feszülés, a munka nem kisebb azért; a szervezet minden szála hatalmas feladatokkal küszködik. Az olasz barokk „dinamikus”, az erőt a mozgással fejezi ki; a francia barokk „racionálisnak” nevezhető, harmónikus szerkezetekbe rejti, önti bele roppant erőfeszítéseit. A francia történetírás tiltakozik is a barokk elnevezés ellen és méltán; csak kisegítő fogalomként alkalmazható az egész Európára.

Itáliában a XVII. sz.-ban már tudatos a változás; nemcsak a reneszánszt hagyják el már, hanem annak antik mintáit is, kíméletlenül bontják le emlékeiket, Rómában egész városrészeket, hogy „modern” palotákat emelhessenek. Az épületek elvesztik harmónikusan kitáruló arányaikat, a homlokvonal hullámzóan hajladozik, a falfelületet változatosan elhelyezett oszlopok, fülkék, díszek, csavarvonalak teszik festőivé, a fény és árnyék éles ellentéteivel. S mégis minden a központi súly erejének kiemelésére csoportosul; a templomokon hatalmas kupola uralkodik, fényözönt árasztva belsejükbe. A paloták középrészén hatalmas kapuzat, leáradó lépcsőzettel. Átkaroló szárnyak uralmuk alá veszik az előteret is, a kertek is a konstrukció alá kényszerülnek, útjaikkal, engedelmes fasoraikkal, terraszaikkal, szökőkútjaikkal. A palota belsejében hatalmas, többemelet magasságára átnyitott lépcsőházak, reprezentáló termek. A perspektíva fogásai, mennyezetképek egetjáró látomásai növelik a nagyszerűség hatását. A képek és szobrok roppant erőkkel viaskodó alakjai ugyanezt a heroikus küzdelmet mutatják. Lázadozónak tűnt fel eleinte ez az új irány. Caravaggio (1565–1609) képeit borzadva utasították vissza megrendelői, szörnyűségesnek, állatiasnak nevezték művészetét. Az erőszakosnak később az eleven mozgás mind finomabb ábrázolása ad helyet, a pillanat erejének-bájának, az arckifejezésnek ellesése. Bernini (1598–1680), az olasz barokk legnagyobb művésze, modelljeit mozgás, beszélgetés közben szerette szoborrá mintázni.

A délnémet és az osztrák barokk nagyjából az itáliaival rokon, főként mecenás, fejedelmi udvarokat szolgál (Fürsten-Barock), mint Itáliában is elsősorban a pápai s fejedelmi udvarok művészete. De különösen az osztrák vidékeken sajátos vonásokat vesz fel, termékeny bennszülött művészetté fejlődik.

A spanyol félszigeten, az Escorial komor aszkéta nagyszerűsége után túlterhelt, végtelen tekervényes dekorációkkal jelentkezik a barokk-építészet, még mindig a mór művészet emlékeit idézi fel. A festészet virágkorát éli itt ekkor, s mintha inkább a nyugati típushoz csatlakoznék. Nem a mozgásnak, hanem az átható művészi „rációnak” heroizmusa Velazquez (1599–1660) festészete, intellektualizált színpompa. Művei a modern festészetnek is nélkülözhetetlen előtanulmányai maradtak. Murillo (1618–82) az édesbús valóságok festője, tompított tónusokkal állítja az egyénit valami borongósan sejtett nagy világösszefüggésbe.

A francia művészet idegenül állott az itáliai barokkal szemben. Külsőleg inkább a reneszánsz-formákhoz ragaszkodnak tovább is az építészetben, s mégsem reneszánsz már ez. Hatalmas, súlyos tömeggé lesz itt is az épület, óriási arányokat átdolgozó szerkezeti egységgé. Ez a klasszikusnak nevezhető építészet minden részletben bonyolult feladatokat old meg, nemcsak a művészet, hanem a lakhatóság szempontjából is; például a sűrű ablaksorok elhelyezésében is, ami az itáliai palotákon gyakran háttérbe szorul a falak impozáns tagoltsága mellett. Nagyszerű elméleti képzettséggel dolgozik az építészet, nagyarányú szakirodalommal; s erős figyelemmel az anyaggal való bánás feladataira, az iparművészet súlyos remekeinek alkalmazásával. Lepautre (1617–87) gyüjteménye 15.000 mintát közöl az építészet és műipar számára. Mansart (1598–1666) a tetőzetet is bevonja a használat céljaira. A belső helyiségek nehéz, fegyelmezett pompája, márvánnyal-bronzzal vértezett falai szintén az erőfeszítés s egyúttal az egység kifejezői: készülőben van XIV. Lajos világot hódító stílusa. A mozgalom heroizmusa helyett az ész heroizmusa, amely vállalja a legsúlyosabb küzdelmeket is, egyre finomabban áthatja feladatait, hogy végül, a XVIII. sz. elején, magas szinten, a konstrukciónak valósággal tudományos egységében, elkezdhesse könnyű rokokó-játékait. A szobrászatban, festészetben csak későn jelentkeznek nagy egyéniségek, a francia portréművészet azonban átható intellektualizmusával diadalmaskodik Európában. Poussin (1594–1665) és Claude Lorrain (1600–82) tájképeiben is több a végtelent kereső értelem, mint az őserejű költészet. S következnek azután Watteau s a többiek, az elméleti tudással csodálatosan finomult természetlátás festői, súlytalan-anyagtalan s mégis minden valóságot kifejező modern színeikkel, amiknek Velazquez is egyik korai mestere.

A festőművészetben egyelőre Németalföldé a vezetés. Itt nincs barokk-egység, a monumentális alapokat kívánó építészet, szobrászat hiányzik, legfeljebb a polgári lakóházak nőnek naggyá, a festőműhelyek számára azonban elegendő talaj a jól kidolgozott otthoni társadalom. A spanyol Németalföld festészete, a francia szomszédságában, monumentálisabb, mint Hollandiáé, de egyúttal mozgalmasabb is a franciánál, hasonlóbb az itáliaihoz. Rubens (1577–1644) képeiben életerő lobog; reális, vaskos szépségek, hússzínű testek, érzéki örömök. Magát is hatalmas élnivágyás ösztönözte munkára, nagyszámú segédmunkásaival tömegben alkotott, ma is mintegy 3000 képe maradt fenn. Nagyúri életet élt, uralkodók diplomáciai küldetésében szerepelt. Végül az ő művészete is elgondolkodóbb lett – a francia szellem hatása egyre erősebb Németalföldön – s ezzel megtört lángoló ereje. Legkiválóbb tanítványa, Van Dyck (1599–1641) műveiben a heroizmus elegáns, tartózkodó, bájos előkelőséggé halkult. Jacob Jordaens igazi flamand művész (1593–1678), a föld közelségében marad, a népéletből vett képeivel, portréival. – Hollandia művészete a népé, földé, tengeré; a természetábrázolás valójában itt kényszeríti rá magát a magasabb európai művészetre. A térkép mellett a kép is csaknem minden parasztház tartozéka; szentkép alig található a hagyatékok lajstromában. A térkép s festmény körülbelül ugyanazon reális érdeklődésnek kívánalma, a naív tisztánlátásé s ez az egyszerűség, őszinteség most már nagyszerű fejlesztő erő az eszközeiben tökéletesedett európai művészet számára. Frans Hals (1581–1666) a legegyszerűbb, legspontánabb, semmin sem változtat a hatás kedvéért. Érdes polgárarcok, amelyek vidám eleganciával viselik fekete ünneplőjüket, nagy fehérgallérukat, idős nők, elvirágzott, kicsinyeskedő s mégis eleven arcvonásokkal; nem pszichológia ez, sokkal közvetlenebb annál. Később szűnik a festő üde biztonsága, már valami többet akarna ő is, elszürkül. Vermeer van Delft (1632–75) művészete a fejlődés útját mutatja: a legegyszerűbb cselekményben is egész élethangulatot ad, a levélolvasó, muzsikáló, virágot öntöző nő az életöröm szerény ideálját fejezi ki, hihetetlen tiszta, szinte a gyermekkorira emlékeztető atmoszférát. Már valami vágy-világ ez; s ezidőben, a művész halála idején, már rohamosan tűnik a holland festészet eredeti teremtő közvetlensége.

Hogy miként szűrődik bele Németalföld közvetlen művészetébe az a „francia barokk”, amely az értelem átható heroizmusával akar szinte kozmikus összefüggéseket érzékeltetni, – erre nagyszerű példa Rembrandt (1606–69) művészete. Vagyont gyüjtött, bőkezű nagyúr volt; dacosan szembefordult megbízóinak ízlésével, elszegényedett, magára maradt. Színei elvontak, fény s árny szinte sorshatalomként önti el a jeleneteket, az arcok ismeretlen világokból tekintenek reánk. Tragikus kísérlet Rembrandt egész művészete, az ész túlvilágra törő heroizmusának és a való érzékelésének határain.

Északnémetország művészete általában véve inkább németalföldi, mint itáliai hatás alatt áll, még a fejedelmi rezidenciák is gyakran a patriciusházak barátságos tagoltságát, oromtetőzetét tágítják ki a maguk céljaira. Angliában a nyugati, reneszánsz-formákkal, konstruktív értelemszerűséggel tompított barokk mutatkozik a vidéki úriház és kastély középkori formái mellett; a képzőművészetekre is átmeneti kor ez, főként a németalföldi ízléshez kapcsolódva.

A nyugati művészet tehát a világ sokféleségét, viszontagságait valami mindent átható törvényszerűséggel akarja nagy egységként kifejezni, akár a társadalom adminisztrációján felnőtt intellektualizmus. Ellenben a déli, keleti Európában, ahol a nemesi vezetőszerep újult meg a társadalomban, a mozgást látják lényegesnek, az erők viaskodását, felső hatalmak uralma alatt: ez az a művészet, amit tulajdonképpen barokknak szokás nevezni.

 

Az irodalomban egyelőre a spanyol mozgalmasság vezet, tökéletes rutinnal, ami a nehéz barokk fogalmazásmunkából fejlődött ki. A zsúfolt kifejezések stílusát itt „gongorizmusnak” nevezik, egy Gongora nevű udvari papról. Az olaszoknál hasonló valami a „marinizmus”, az ötletek, szójátékok szellemes halmozása, fűszerezve sikamlósságokkal; Marini-t, a nápolyi költőt, ez tette közkedveltté. De míg az olaszok a lágy éposznál maradnak s drámaiságukat inkább a zenébe, a végleg kialakult operába öntik bele, a spanyolok a társadalmi jelentőségében Európa-szerte erősödő színműirodalom emberei. Roppant tömegtermelés; Lope de Vega (1562–1635) kb. kétezer mű szerzője, Calderon (1600–1681) is többszázé. Fantázia, színpompa, emberismeret; a hősökben valami csinált becsületérzés a tragikum magva. Szabad temperamentum, amely csak külsőlegesen, színpadiasan érzi a társadalom rendjében való kötöttségét. A francia irodalomban „klasszikussá” válik az irodalmi barokk is. A küzdelem itt a legapróbb részletekben folyik, a nyelv művelésén kezdve, mintha minden szó és fogalom, minden forma az emberi lét vizsgálatának feladatait rejtené magában. Az akadémiák intézményes súllyal vezetik ezt a munkát. Igazi lírai költészet ebben a korban alig van Franciaország területén, az ész ragyogó tünődéseinek költészete helyettesíti. A kifejezés választékossága, a bennerejlő tudás, olvasottság mutogatása szinte illemkérdéssé lett a presziöztársaságokban, még a pásztorregény is e művelt ízlés hangján szólal meg. Minden műfajban az intellektualizmus igyekszik megragadni a dolgok lényegét, nagy összefüggéseit, a verssorok monotón dobverése, a klasszikus formák szigorú szabályai ezt a folyamatot fedezik. A drámai hős is az értelemszerűen megvilágított igazságért áldozza fel érzelmét, sorsát: ez is színpadi tragikum, de utat nyit a valóságos társadalmi problémák számára. Az akkori közönség érzi benne az újnak ízét s rajong a drámáért, ami a modern társadalmi színmű előkészítője. Corneille (1604–84) Richelieu és az Akadémia számára túlszabad volt, mégis ő a francia klasszikus dráma apja, a kötelességtudás tragédiáit írta, gyakran nemes pátosszal s az összeütközés kikerülhetetlen élességére beállított párbeszédekkel. A nagy formák az átható gondolkodás kívánalmai; harmóniájuk és fegyelmük alatt kialakul a tárgyilagosan, élesen, fürgén boncolgató francia próza, amely a kicsinységekben is az általánosat, törvényszerűt keresi. A francia levélírás, a memoárirodalom nemzetközi jelentőségre emelkedik. Még a vallásos irodalom is ezt a fejlődést mutatja, Szalézi Szent Ferenc (1567–1623) igazi francia társaslénynek tűnik fel; nem önfeledt eszményítéssel, hanem csodálatos lélektannal nyájas, baráti vezetője olvasóinak. Pascal (1623–62) tragikus belső küzdelmei, az észnek s hitnek válaszútján, épp ez átható világosságú prózát emelik végső tökéletességre; mindent átért, mindenről exakt bizonyosságot akar a matematikának ez a zsenije. A Port-Royal nagy janzenistáinak egyike, tüzes harcban a jezsuiták ellen, akik szerinte külsőleges alkuval egyeztetik össze a hitet az erkölcsi élettel; mintegy kivilágítja a gondolatok lényegét, lehántja róluk a feleslegeset, rövid mondatokra bontja fel, – s bebizonyítja, hogy a hitetlenség szakadékától, ami mellett járunk életünk végéig, csak az isteni kegyelem őriz meg bennünket. A modern gondolkodás is átvette örökségül e kor heroizmusát, még vallástalan irányai sem cinizmusra, hanem valami hősies küzdelemre rendezkednek be.

A Németbirodalom még nem egyesült egy általános intellektuális társadalomban, nem akadémiák, hanem szűkebb körök alakulnak, mint pl. Heidelbergben, a pfalzi fejedelmek virágzó udvarában. Ilyen a szász-weimari „Gyümölcshozó Társaság”, a „Koronázott Virág Rendje” Nürnbergben s hasonlók, egy-két emberöltőnyi léttel. A tagok levetik rendi, nemesi különbségeiket, intellektuális testvériséget alkotnak, s maga a társaság mégis újra renddé alakul, polgári embert ritkán vesz fel körébe. Itt is a „jó megbízhatóság, tisztességes erkölcs, a jó német beszéd és írás” a munka célja. Ezeknek az eszméknek legkiemelkedőbb hirdetője Martin Opitz (1597–1639), akinek költeményeiben is az értelem az első, céljuk főként a tanítás. A francia művelődés áradatszerű elterjedésére készül elő a német szellem.

Angliában, mint az egész társadalomélet, úgy az irodalom is mély szerkezeti összefüggésekben működik, hogy azután a szabadabb mozgás annál mélyebb, a déli barokknál átalakítóbb hatású erőket idézzen fel. Shakespeare után itt is inkább a munka és az átható értelem veszi birtokába a költészetet, a marinizmusnak, gongorizmusnak, a présziőz modornak angol változata az eufuizmus, egy divatos írónak, John Lilly-nek „Euphues” című regényéről elnevezve. A kérlelhetlenül józan puritán szellem is beleillik a korba, mint a köznapiság hősiessége. Milton-ban (1608–74) azután magas színvonalon tetőződik be az észnek és vallásnak angol forradalma. Azok a „megismert igazságok”, amelyekért Milton mindig kiállott, bár életét boldogtalanná tették, már a modern európai gondolkodást jelzik. Az angol királygyilkosság védelmére, a szabad eszmék mellett röpiratot adott ki, viszont felszólalt a sajtónak puritán-forradalmi korlátozása ellen is: a könyv szellemi lény, elpuszítása több a gyilkosságnál. Végül szegényen, feldúlt családi élettel, szemevilágát elvesztve, az ellenséges királyi világ közepette írta meg az „Elveszett Paradicsom”-ot, e kozmikus világdrámát. A Sátán, a gonosz a főhőse e drámának, titánok, ördögök, angyalok mozognak ködös világtereken, egyik sorról a másikra idők távlatai tárulnak fel, a paradicsom csak csodás emberi sziget a világelemek e küzdelmeiben. A barokk-mozgalmasság a mindenséget átható értelemmel bensőleg társulva megtalálta igazi költészetét.

 

A tudományokban is: a franciák elsősorban a világnak és jelenségeinek szerkezeti törvényeivel foglalkoznak; az „igazi barokk” vidékein, főként Itáliában, a mozgás és az erő nyilvánulásaival.

Mindennek, a legformátlanabb jelenségnek is, átható szerkezeti törvényeit keresni: ez a modern európai „racionalizmus”. Nem úgy, mint az antik és a reneszánsz, nem az a célja, hogy gyorsan hasznosítható törvényeket találjon, vagy hogy hirtelen fantáziával megoldja az emberi létnek és a Mindenségnek végső kérdéseit.

René Descartes (1596–1650) hatalmas történeti jelentőségét a filozófia mai elvont szerepe mellett alig tudja reálisan értékelni a modern szellem, holott ő a nyugati társadalmasodás nagy fordulatának, általános intellektualizálódásának nagyszerű kifejezője. A francia társadalomvezetés nem a mozgalmak igazgatása, hanem az adminisztrált képletekből szerkezeti szabályok kivonása, módszerek kialakítása. Ilyen intellektualizmus nevelte Descartes gondolkodását; mennyiben ismerhető meg a világ jelenségeinek belső szerkezete, törvényszerűsége? Képes-e egyáltalán az emberi gondolkodás arra, hogy általános, örökérvényű törvényeket állapítson meg, amik függetlenek a szubjektív felfogástól s a dolgok végtelen változataitól? Oldalt támadja tehát magát az emberi gondolkodást, mindent tagad, hogy lejuthasson a legelemibb talajig, a teljesen elvont, matematikai bizonyosságig. Minden viszonylagos, semmi sem bizonyos, csak az, hogy gondolkodunk. Semmi sem létezik önmagában, csak minden együttesen, a mindenség legvégső összefüggéseiben: Istenben, aki az egyedüli abszolút létező. De Descartes nem akar világmagyarázatot adni, transzcendens dolgokig csak a végtelen változatosság elképzelésének céljából emelkedik. Célja igen reális, módszertani, a modern ismeretelmélet tudományának veti meg alapjait. A tiszta, matematikai érvényű gondolat bizonyossága egyedül az „evidentia”. Nem a pszichológiailag, tehát szubjektív módon érzett „világosság”, hanem a minden testiségtől megtisztított logikai forma. Ez az evidentia velünk született elemi ideák bizonyítéka, a gondolkodás legelemibb, alapvető formáié, amilyenek pl. az idő, a tél „ideái”. Ezek a gondolkodásnak teljesen megtisztult „végső principiumai”, minden jelenség csak ezeknek törvényszerű viszonyulása, mint pl. a testnek szilárdsága is anyagtalan, sajátosságnélküli korpuszkulák egymáshoz való viszonyulása a térben és időben, azaz egymáskörüli forgása. A világ berendezése, anyagi alkatrészeinek természete, elosztása, a mozgás eredeti elosztása: egyetlen végső törvényszerűség módozatai. E végső törvényszerűségeket az ember meg nem ismerheti, minthogy született ideái csak egyoldalú megértésekre képesítik. De, ha az emberi értelem egyoldalúságával is, a világ minden jelensége törvényszerű összefüggésben tárulhat fel számára. A gondolkodásnak állandó ellenőrzése, a legtisztább alapfogalmakra visszavezetése szükséges tehát minden tudományos munkánál. Hogy az éles, végső finomságokig fegyelmezett analízisnek mily nagy volt a teljesítő értéke, azt magának Descartesnak exakt tudományos eredményei is mutatják: az analitikus geometria módszerei, amelyek valósággal a kiszámíthatatlant, az alaktalant tették kiszámíthatókká; a közeledés a differenciál-számítás módszeréhez, a magasabb matematika e megalapozása nélkül a mai modern tudomány, a technika nem fejezhetné ki törvényszerűen az anyagot, sajátságait és formáit, az erőt, a mozgást, amiket a tapasztalati korszakok egyszerűen belső sajátosságoknak hagytak meg. Az energia megmaradásának elve is, a modern fizikának-technikának elemi alaptétele és számításainak közös mély talaja, új bizonyítékokkal közeledik végső megfogalmazásához, bár Descartes még csak mozgás-megmaradásról beszélt. Egyik bámulatos eredménye a logikai analizissel kapcsolt kísérletezésnek a fény mozgás-természetének megismerése, az egyes színeknek a mozgás-töréssel való megmagyarázása. De általános jelentősége e filozófiának: a gondolkodás végtelen öntudatosítása, a dolgok mélységeire kényszerítése azzal a tiszta meggyőződéssel, hogy a kifejezhetlen, a megfoghatlan is evidens törvényszerűségek alkotása. A filozófusnak áhitatos, nemes „nagystílusa”, exakt okfejtése szinte felfedezésszerűen hatott a korra; a gondolkodás „legvégső alapjaiban”, éteri tisztasággal, mintegy a Mindenség örök lényege csillogott, embertől, anyagtól, érzékeléstől elvonatkoztatva. Ez az észben való modern hit megalapozása, míg addig igen közeli határoknál fel kellett adni e hitet a tények „titkos sajátosságai” előtt, a középkori filozófia módjára. A „kartézianizmus” hódító mozgalommá lett Európában, a holland egyetemekről kiindulva, s felvértezte a leggyakorlatibb intellektuális munkát is, hatása nélkül a század második felének öntudatos államszervezése sem érthető meg. Pedig Descartes valósággal bujdosott a hírnév elől. Családja kívánságára katonapályán kezdte a francia hadseregben, résztvett a németországi, németalföldi háborúkban, közben is tudománnyal foglalkozva, végül megmaradt Hollandiában. A világnak és Isten létének racionális magyarázata gyanús volt az egyházak előtt, még Hollandiában is gyakorta kellett változtatnia lakóhelyét; pedig ő hívő ember volt, Istent a világon kívül álló Mindenhatóságnak képzelte el és a vallást nem az ész, hanem a szív igazságának. A francia janzenizmus rögtön csatlakozott hozzá, Pascal megragadó vallásossága belőle következik.

Descartes munkája különböző racionális filozófiákban folyt tovább a XVII. sz.-ban, Spinoza és Leibniz a legkiválóbb képviselői ez iránynak. Szorosan Descarteshoz csatlakozott az angol Thomas Hobbes (1588–1679) is, falusi pap fia, aki azonban, mint nevelő, főként Franciaországban tartózkodott. Descartes minden érzékelést, tapasztalatot kétségesnek tart, a jelenségek törvényszerű strukturája az egyedüli igaz. Hobbes nem empirikus, nem Bacon folytatója s Locke előde, mint hitték, nem vallja azt, hogy minden megismerés az érzéki észrevételen alapszik. Ő az angol empirizmusnak racionális, módszertani alapokra visszavezetője. Az érzékelést egyszerű logikai alapelemeire igyekszik felbontani. A reneszánsznak ösztön-mechanizmusa ily módon mélyült el modern tudományos programmá. És mégis, Hobbes nem lett volna igazi angol, ha módszertani eredményeit nem igyekezett volna mindjárt gyakorlati értelművé is tenni. Az érzés, az akarat, a gondolkodás, az erkölcs valósággal pszichológiai mechanizmusként működik elképzelésében, remény támad arra, hogy tiszta analizis által matematikailag kiszámítható legyen. Őt tartják ezért a modern szenzualizmus, naturalizmus, materializmus egyik alapvetőjének. Descartes abszolut logikai igazságát ő már az „általános emberi megegyezés” által bizonyított igazsággal helyettesítette. A Stuart-abszolutizmus embere, szerinte az állam a társadalom kifejezett vagy hallgatólagos megegyezésével a közösség megtestesítője, vak engedelmességet kívánhat mindenkitől. Határozhat a vallás dolgáról is, a tolerancia összeférhetetlen az egyetlen társadalmi igazsággal. Viszont épp ezért az egyes embernek nem kell túlkomolyan vennie az egyház dogmáit, „nyelje le a lélek javára, akár az orvos piluláit teste javára”.

Az elméleti társadalomtudományban a holland Hugo de Groot (Grotius, 1583–1625) az európai hatású képviselője a gondolkodás mély üzemiességének. Már gyermekkorától elismert zseni a jog, filológia, teológia terén. A Földet átfogó geográfiai-antropológiai tekintettel állapítja meg a minden emberben közös alapokat, amiket a társadalmasodás legáltalánosabb eszközeiben, a nyelvben, a fogalomképzés, a szabályálkotás mindenütt közös lelki készségeiben látja meg. Mélyen analitikus tehát, nem a nyers ösztön; érdek, erő fejleszti a társadalmat, hanem az örök emberinek mindenkire egyenlően méltányos összeszövődése. De Grotius után a tudomány nem kereste már a társadalmasodásnak egyszerű, elvont törvényeit, minden aktualitástól megtisztított módszereit, az erkölcsből, érdekből, szellemből magyarázta a fejlődést, gyorsan hasznosítható elméleteket akart; innen modern terméketlensége. Grotiusnál a vallások kérdése már csaknem a közrend kérdésévé egyszerűsödik. Híres műve a nemzetközi jogról („De jure pacis ac belli”) a nemzetközi életet egy egységes emberi jogtudat alapján kívánná szabályozni, minden háborút polgárháborúnak nyilvánítván, – igaz, hogy Hollandia akkori virágzásában elsősorban a köztársaság érdekeit szolgálta volna egy ilyen világrendezés.

Grotius elmélete nem spekuláció eredménye, a történeti kritika egész felkészültségével dolgozott. Egyáltalán a részletkutatásra veti magát akkor a történetírás, rendíthetlen bizalommal, hogy a véglegesen tisztázott, forrásszerűen megvizsgált tények tömkelegéből önmagától jelentkeznek az általános, törvényszerű igazságok. A franciák vezetnek a humanista hatásvadászat eme félreszorításában, különösen a szerzetesrendek munkája korszakalkotó. A jezsuiták, – akik az idegen világrészek társadalmainak tudós leírói is, az etnográfiai irány kezdeményezői, – a vallásos érzelmek, lelkiállapatok realisztikus, forrásokon alapuló elemzői s ezzel a mult emberöltők történeti erőinek szakszerű kutatói. Országonként megírt rendi történetük az egyháztörténetnek, kultúrtörténetnek adott új ösztönzéseket. A bencésrendnek Richelieu-végezte reformálása talán tudományos téren hozta a legszebb eredményeket, Maurinus-kollégiumuk a modern forráskutatás megalapítója. Szervezett munkájuk Mabillon (1632–1707) vonzó, higgadt tárgyilagosságában tökéletesült. Rendíthetlen a hit, hogy a tiszta történeti igazság az Egyház diadalát szolgálja; a belga jezsuiták, Bolland (1596–1665) vezetésével, hatalmas kiadványokkal maguknak a szenteknek történetét veszik forráskritikai feldolgozás alá. De a történeti tudományok e roppant munkabizalma, hite sem jutott el nagy, alapvető módszerek kialakításáig, az emberi fejlődés legegyszerűbb, közös törvényeinek felfedéséig. A következő emberöltők a világnézetek és a politikai felfogások szolgálójává tették a történelmet, elsodorták a lassú, objektív munka öntudatát.

Az exakt tudományok is még azt a „kezdetleges” kort élik, amikor a dolgok törvényszerűsége nem kapcsolódik össze a hasznos célokkal, hanem önmagában érdekel; ezért juthatnak oly általános, mély alapokhoz, amiken a modern tudományágak változatos sokasága fejlődhet ki. „Itt csoda van, – s mégsincs semmi csoda!” – mondta az egyik tudós, egy kísérletileg is bebizonyult dinamikai elv felfedezésénél: a mozgásnak barokk csodálata azért ragadja el az embert, mert a jelenségből kielemzett egyszerű, mély alaptétel világraszóló általános összefüggéseket tár fel előtte. Kétségtelen, hogy nem a társadalomnak versenye, hanem munkarendbe állása az alapfeltétele az ilyen tudománynak. Ekkor még alig vannak intézmények, iskolák a természettudományok számára, de mindennél általánosabb, termékenyebb talaj a társadalom egységesülő üzemiessége. Bámulatos, hogy a tisztán elmegyúrásra berendezett iskolák elvégzése után gyakran alig pár évre mint áll már kész alkotó munkában egynémely természettudós és hogy mint találnak aktív befogadásra Európa legkülönbözőbb vidékein a legfinomabb részleteredmények, valósággal az emberi sors nagy kérdéseivel kapcsolatban értékelve.

Minél erősebb a strukturális szempont, a törvényszerűségek objektív keresése, annál inkább szűnik az egyházak bizalmatlansága is a tudományos eredményekkel szemben: az okszerű munka nem lehet ellentétben az isteni igazsággal, csak az a fantázia, amely egyes tudós eredményekből gyors általánosítással mintegy új vallást akar alakítani. Giordano Brunót 1600-ban még elégették forradalmi világszemlélete miatt. Ezóta a halálos üldözést Itáliában is csak többé-kevésbbé kemény kényszerítés váltotta fel. Kopernikus heliocentrikus tanának hirdetését 1616-ban megtiltotta a római Kúria, de nem tudományos vizsgálatát; a tilalom szerint a tan „filozófiailag téves, tehát ellenkezik a Szentírással”: inkább a tudományos megalapozottság kérdése tehát, mint a betűk tekintélyéé, s a határozatban kétségtelenül a tradicionális tudomány híveinek gyülölete nyilvánul az új irányok híveivel szemben, akiknek véres gúnyolódásait gyakran kellett elviselniök. Galilei békén haladhatott tovább Kopernikus útjain, sőt VIII. Orbán pápa jóindulattal kísérte munkáját. „Dialógusai” (1632) azonban nyíltan támadták a régi tudományt. A római cenzúra mégis engedélyezte a kiadást, csak amikor az ellenfeleknek sikerült a gyanút felébreszteniök, hogy a párbeszédekben szereplő maradi tudós magát a pápát aposztrofálja, kényszerítették Galileit, a hetvenéves öreget, már európai tekintélyt, az előírt megalázó formák között tanainak megtagadására. Dolgozhatott ezután is, de nem taníthatott s vigyáznia kellett, hogy nyilatkozatai hivatalosan ne jussanak az inkvizíció tudomására. Irata 1822-ig indexen maradt, de az új elmélet ellen nem lépett fel üldözően az egyház. Sőt éppen most kezdtek előkelő részt venni a csillagászat kutatómunkájában a jezsuiták is, köztük pl. a francia Mersenne egyideig valósággal európai közvetítő központja volt az új eredményeknek. A protestáns egyházak magatartása is nagyjából hasonló, a protestáns német territóriumokban egyideig tilos a földforgás tanítása. Kepler tübingai professzorát szintén eltiltották ettől, Tycho de Brahe-t a dán rendek kiutasították az országból „káros tudománya” miatt, pedig ő nem is volt híve az új tannak. De a protestáns ellenkezés is elsősorban a megalapozatlanul újnak szól, egyébként a felekezetek a maguk ügyének-feladatának tartják a munka pártolását, főiskoláikról, amelyek pedig elsősorban teológusokat képeztek, egész sora került ki a legmodernebb természettudósoknak.

Bizonyára nem véletlen, hogy az Okcidens szélsőbb, itáliai, keletnémet, angol társadalmát a szellemi munka e területén is elsősorban a mozgás, az erő érdekli, a nyugati, francia, s jórészt a holland társadalmat is inkább a strukturális összefüggések. A dinamika és a matematika ellentéte ez. Descartes idegenkedve beszél arról, hogy Galilei csak egyes jelenségek magyarázatánál marad, nem illeszti be elemeiket általános összefüggésbe. S valóban, Galilei szinte befejezettnek érezte, tetőpontnak, kora tudományát, borongva sejtette ezután a hanyatlást, mint egykor az antik tudományok gyors süllyedését, míg Descartes, a gondolkodás mély, örök alapjaiból, végtelen összefüggések programmját látta. A francia tudományosság tolta minden más vidéknek kutatómunkája alá a mélyebb alapszerkezetet, bár a szinte megdöbbentően új felfedezések jobbára nem francia nevekhez fűződnek. Intézményesen is megnyilvánul a francia társadalomnak ez a szerepe. A század derekán már alakulóban vannak tudós társaságok, a legelső a jelentősebbek közül a firenzei „Kísérletek Akadémiája”, amely nagy eredményei ellenére is tízéves működés (1657–67) után feloszlott. Inkább tudósok személyes társulása volt; s Angliában is ily szabad társulás a „Royal Society” kezdete, a forradalom alatt (1645), „vigasztalásul az ország nyomorúságában”. De a legimpozánsabb európai központ a francia „Akadémia”, természetesen királyi alapítás (1666), fizetett tagokkal, köztük számos idegennel, akik ezért Párisba is költöztek. Az akadémiák nagy korszaka kezdődött meg, amelyben a párisiak, a Richelieu-alapította irodalmi, a természettudományi s a művészeti akadémia vezettek; termékeny korszak, társadalomügy a tudomány.

Galileo Galilei (1564–1642) Pisában született, Páduában tanított, majd a firenzei herceg pártfogása alatt dolgozott. Módszertani, filozófiai jelentősége abban áll, hogy a természettudományos tapasztalást, a kísérletet általános fizikai törvényszerűségekbe állította. Ma már inkább őt, s nem Bacont nevezik a tudományos kísérletek megalapítójának, Bacon csupán elvi empirikus volt. Viszont Galilei túlságosan is maguknál a jelenségeknél maradt ahhoz, hogy a racionális módszerek általános alapvetője legyen. A mozgásból ő bontotta ki analitikus művelettel az egyszerű, közös, általános formákat, a szabadesés, lejtőnesés, ingalengés, hajítás, ütés régóta kutatott jelenségeiből a leírt pálya, az idő, a tömeg, az erő, a sebesség s gyorsulás élesen elkülönített alaptörvényeit, majd összefüggéseikből a „virtuális sebességnek” fogalmát s törvényeit. A mozgás így levetkőztette földi külsőségeit, az erő vak titokzatosságát és elvont, kiszámítható törvényszerűség hálózatába került, – óriási hatással a korszak világszemléletére is. Ez a korszak Galileinek csillagászati eredményeit csodálta leginkább: a földitől megszabadult mozgás törvényei az égitestek mozgására is érvényeseknek bizonyultak. Eddig az égitestek természetfölötti lények, mint a görögök is tanították, az asztronómia mint valami külön világ szabályait konstatálta matematikai, mértani összefüggéseiket. Most a Föld és Ég természetes összefüggésbe került: nyilvánvalóvá lett a világrendszer anyagiassága és hogy óriási arányok és távolságok ellenére is mindenütt ugyanazon természetes történés folyik. A Nap és Hold gömbalakú testek, foltjaik természetes térképek, megfigyelésükkel Galilei tengelykörüli forgásukat is kimutatta. A Föld parányi szerepe megsemmisítő módon bizonyosodott be. Nem csoda, ha Galilei professzortársai rémülten vonakodtak távcsövébe, ez újonnan feltalált műszerbe tekinteni. A távcső és a mikroszkóp, a lencsék kiszámított kombinációja, a holland optikának és csiszolóiparnak a vívmánya. Hatalmas segítség, bár a természettudomány nélkülök is megtalálta már alapvető problémáit s módszereit. Galilei a távcsővel tízezerszeres nagyítást, harmincszoros közelséget látott; ezután, a „természetes történés” általános bizonyossága alapján, a csillagfény terjedésének, törésének s egyúttal a szem funkciójának szabályait megállapítva a „holland távcsőt” asztronómiai távcsővé tökéletesítették.

A vonzás, a nehézségerő törvényeit még nem mondták ki, Galilei ily alapvető gondolatra még túlságosan a jelenségekhez kötött. Kepler (1571–1630) az égipályák ellipszis-alakjának kimutatásával azonban előkészítette erre a pontos számítás-anyagot. A babona és tudomány szabta meg e württembergi, szegény protestáns családból származott ember sorsát. A tübingai egyetem elutasította munkáját, Grácban tanított azután, majd az ellenreformációtól elűzve a prágai udvarban főleg csillagjóslással szerzett pártfogókat. Anyját alig tudta megmenteni attól, hogy egy sváb községben boszorkányként el ne égessék.

A kor szemében minden jelenség: törvényszerű mozgás. Termékeny alapgondolat, Descartes szellemében kiküszöböli a „rejtett tulajdonságok” szerepét, nincs semmi, ami okszerű módszerrel kiszámítható ne lenne. A holland Huyghens (1629–95), a természettudományok univerzális nagysága, a csillagfényből már a hullámszerű fényterjedést s megközelítőleg a fénysebességet is megállapította. Descartes tételét a mozgás megmaradásáról a „mozgásmennyiség” tömeget és sebességet is magábaölelő fogalmával fínomította. A „perpetuum mobile” ezzel végkép eltűnt a tudományból, helyette megjelent Huyghens találmánya, az ingaóra, a mozgásmegmaradás törvényének első gyakorlati eredménye. A középkori, súllyal mozgatott kerékóra s az újkoreleji rúgósóra pontosságát messze felülmúlta, ami a kísérleteknél nagyfontosságú, de a tengeri hosszúságmeghatározásnál is kínosan érzett kezdetlegességeket küszöbölt ki. És e hosszúságmeghatározás tette nemsokára lehetővé a Föld alakjának, majd vonzásának meghatározását is. A hang rezgéstörvényeit, amiket eddig csak a húrokon figyeltek meg, Galilei tágította ki, a francia Mersenne (1588–1648) foglalta külön tudományként össze. Galilei, de csaknem minden kortársa is, a természettudományok minden ágával foglalkozott. A mágnességgel is, amit már az angol Gilbert (1540–1603) különválasztott az elektromosságtól s a Föld mágnetikus pólusaival való összefüggését kimutatta. E tüneményeket is mozgással igyekeztek magyarázni, az elektromos vonzást-taszítást is, s így e téren is állandósul a kísérlet, számítás. A német Guericke (1602–86) már elektrizáló készüléket is szerkesztett, már vezette is, vászonfonálon, az elektromosságot. De a csillagászat mellett talán a levegő dinamikájának felfedése volt a korszak legnagyobb szenzációja. A légüres tér felszívó hatását a középkor a „horror vacui”-val magyarázta, a természet irtózásával az ürességtől. Régóta vizsgálták a dolgot, míg a firenzei Torricelli (1608–47) az edényből kiömlő folyadék mozgását, sebességét számítgatva általános törvényhez nem jutott, a vízfelületen nyugvó légoszlop nyomásának törvényeihez, s a nyomás mérésére higanybarométert konstruált. Pascal – aki már tízéves korában figyelemreméltó értekezést írt a hangrezgésről – ezután kimutatta, hogy hegyen kisebb a légnyomás, pedig a természet csak nem irtózik kevésbbé az ürességtől a hegyen, mint a völgyben? A barométert már ő ajánlotta magasságmérésre. Az ember életeleme, a levegő is számítható anyaggá változott, Pascal a légáramlást, időjárást is kezdte a levegő súlykülönbségeivel magyarázni. Guericke, magdeburgi polgármester, pompás gyakorlati experimentátor, 1654-ben bámulatba ejtette a birodalmi gyűlést féltekéivel, amelyeket, a levegőt kiszivattyúzván, tizenhat ló sem tudott széthúzni, míg a külső légnyomással összeköttetést teremtve két kéz is szétszedhette. Légszivattyút is szerkesztett, ami alkalmat adott a légüres tér sajátságainak vizsgálatára: a tűz kialszik benne, az állat elpusztul, a hang nem terjed, de a fény igen – az égés, lélekzés anyaga tehát a levegőben van, a hangrezgés is általa terjed, a fényhullám azonban valami kozmikus anyagban, éterben. A gáznemű testek nyomásának, feszítőerejének törvényeit azután az angol Boyle (1627–1691) és a francia Mariotte (1620–84) foglalták alapképletekbe. A víz dinamikájáét pedig, különösen olasz kísérletek után, a németalföldi Stevin (1548–1620). A furcsa tényt, hogy a vékony vízoszlop egy fontnyi súlya ugyanolyan magas, de széles vízoszlop százezer fontnyi súlyával nyomja az azonos méretű talajt, később a hydraulikus sajtó használta fel gyakorlatilag; azt a törvényt pedig, hogy az úszó testek egyensúlya a kiszorított víz súlypontjától függ, a hajóépítés hasznosította. A hőtannal Galilei és mások főként a levegő és a folyadék kiterjedésének szempontjaiból foglalkoztak, thermométerüket tökéletesítették később a külső légnyomástól való elzárással, úgyhogy az olasz orvosok már a test hőmérsékletének mérésére is használhatták.

A mozgás tehát már logikai alapelemeire bomlott, a mindent átfogó értelem szabja a törvényeket. E törvényhozás legtisztább módszerének, a matematikának, elsősorban a franciák a mesterei. François Vieta (1540–1603), a párizsi parlament tanácsosa, az algebra betűnyelvének végső kialakításával tette a számolást tiszta logikai műveletté. A logaritmus-táblák tökéletes kialakítása végleg mentesítette az absztrakt gondolkodást a mennyiségműveletek terheitől. A tizedestörtek, a negatív számok, a semmivel való számolás teljesen kiemelik az érzékelhető tények kötöttségeiből a módszereket. Az analitikus geometria, a magasabb matematika: már maga a mindent átható ész, filozófia. Franciák, Descartes, Fermat (1601–65), Gassendi (1592–1655), majd a Bernouilli-család nyolc tagja e munkának a hősei. A bizonytalanságot, a véletlent is kiszámítható képletekbe foglalják, a valószínűségszámítást, amit az olaszok főként a lottériák céljaira kezdeményeztek, most a természettudományok céljaira fejlesztik ki, majd, kivált Angliában, eleinte a biztosító üzletekkel kapcsolatban, kezdik biológiai s szociálpolitikai vizsgálatokra is alkalmazni. Fermat matematikai bölcselete új „csodát” tár fel, a „legkisebb hatás” törvényét: a természet mindig a legkisebb utat-munkát alkalmazza céljai elérésére. Áll ez a szerves világra is, a csont, a madártoll, a fűszál szerkezeti felépítése a legcélszerűbbet és legtakarékosabbat valósítja meg.

Ami egyelőre számítással meg nem közelíthető, ott egyelőre bizakodó, éles rendszerezés és gyüjtés folyik. A kémiában még mindig garázdálkodnak az aranycsinálók, a beteggyógyítás céljai még nyers elméleteket szülnek a szervetlen anyagok hatásairól. De a gyakorlati céloktól szabad kutatás már kialakítja az általánosabb alapfogalmakat. A belga Helmont (1577–1644) kimutatta a légnemű testek különféleségét. Eddig nagyjából mindegyiket levegőnek tartották; a „gáz” fogalma tőle való. Hamarosan tisztázódott a kémiai „affinitás” fogalma s kialakult a törvényszerű, képletekkel gondolkodó vegytan. Az angol Robert Boyle (1626–1691) ilyennek hirdeti már; az „elemek” nála már a mai fogalmak a régi tűz, víz stb helyett, a mechanikai s kémiai vegyülés már tisztán elkülönült, a bomlástermékek sajátosságainak vizsgálata megindította az analitikus vegytan fejlődését. Az égésfolyamat analizise nyilvánvalóvá tette, hogy a levegő valamely alkotó-elemének elfogyasztásáról van szó; ugyanez bizonyult be a lélekzésről is, főként Maylow (1643–79) fínom műszereivel, amelyek a kilehelt levegő, a tüdőn átfutott vér átváltozásait vizsgálták.

Az organikus és anorganikus természettan már egybefoglalta az összes földrészeket, másrészt pedig beható monográfiákon dolgozott. A növényvilág gyüjtő leírása a lényeges sajátosságokon alapuló rendszerezéssé fejlődött, az életfunkciók megismerésére, a növényi szexualitás határozott tisztázására vezetett: a teremtett élet embert, állatot, növényt egybefoglaló alaptörvényei kialakulóban voltak. Az állattan is felismerte a fajták állandóságának törvényét, idegen mag nem szül idegen fajtát. A mikroszkóp csodálatos fínomságokat fedezett fel az organizmusokban, s felfedezte a parányi lények nyüzsgő világát is. A „sejt”, a „rost”, a „szövet” fogalmai ez időkből valók. De már a mikroszkóp előtt is bámulatos türelmű munka folyt, hihetetlen fínomságú műszerekkel; heteket szántak pl. arra, hogy valamely rovar szerveiről a zsírokat eltávolítsák. A vérkeringést, az artéria s véna szerepét, a szív izomszerű működését, a szervekhez vezető fínom vérhálózatot különösen Harvey (1578–1658) kísérletei fedték fel, színes folyadék befecskendezésével. Az alsóbbrendű lények, rovarok vizsgálata is általános törvényekre vezetett, a holland Swammerdam (1637–80) a méhek szerveinek funkcióit tisztázta. Eddig hittek a rovarféléknek ősnemzésből, rothadó anyagokból való keletkezésében, most általánosodott a tétel: „Ex ovo omnia”. Az embryológia, a magv, a tojás fejlődésének vizsgálata is a század derekán kezdődött.

A szervetlen világ vizsgálatában is a törvényszerűségre irányuló problémák ösztönöznek. A kőzetekben felismerik a kristály szerkezeti törvényeit, a svéd Steno (1631–87), párizsi tanulmányai után, a hajlásszögek állandóságának tételét; összefoglaló keletkezés-elméletet adott Toszkána kőzetfelépítéséről, a nagy geológiai korszakok megkülönböztetésével. A jezsuita Kircher (1602–80) a Föld belsejével foglalkozik, sok fantáziával, de a vulkáni erők beható tanulmányával. Descartes elmélete a Föld keletkezéséről, izzó tömegének fokozatos lehűléséről nagyjából még ma is érvényes. A dán Bartholinus (1625–95) évtizedeket szán egy kristály szerkezetének, fizikai, fénytörő sajátosságainak vizsgálatára, amiből Huyghens a fénypolarizáció alaptételét vonja le. Boyle pedig a mineralógia és a kémia összekötéséből von le kölcsönösen használható törvényeket. A paleontológia is önálló tudományként kíséri már a kutatásokat, az angol Hooke a kövületekben a Föld-történet okmányait, kihalt fajták bizonyítékait látja s ráismer egyesek rokonságára még létező exotikus növényekkel-állatokkal.

Egyik tudomány sem akar csupán a meglevővel, a késszel dolgozni, gyorshasznú vagy fantasztikus célokért. Mindegyik fáradhatlanul vizsgálja a kicsinyt, a sajátosat, de mind igazi barokk-csodálattal, mert határozott a remény, hogy megtalálja bennök a nagyot, általánosat, mindennek mindennel való törvényszerű összefüggését.