MÁSODIK FEJEZET: AZ EURÓPAI ÉS A GYARMATI HÁBORÚK

Tulajdonképpen semmi új probléma sem zavarta meg a nemzetközi életet, s a negyvenes években mégis egész Európa fegyverben állott, harcban az idegen földrészeken is.

Az osztrák örökösödés kérdése régi ügy volt már, a közvetlen igénylőkön kívül minden állam elismerte Mária Terézia örökjogát. Valamiként új szellem, új emberek kényszerítettek a háborúra. II. (Nagy) Frigyes porosz király is ez új emberek közé tartozott s ő kezdte, pedig semmi jogcíme sem volt a hódításra. A bajor és a szász örökségigényeivel versenybe állott most a spanyol is, a Habsburg-monarchia teljes felosztására. A franciának sem volt semmi jogcíme, mégcsak határozott céljai sem, legfeljebb az, hogy Lotharingiai Ferenc császárrá választását megakadályozza. Fleury szubtilis diplomáciával dolgozott, de ifjabb munkatársai erősebb csapásokat követeltek. S halála után utóda, D’Argenson valami ideális európai államrendszerről tervezgetett, népszövetség-féléről. Walpolet már 1739-ben szinte beugratta a közvélemény a spanyol háborúba, egy angol hajóskapitány megsebesítése miatt. A whigek most már erőteljesebb kereskedelmi expanziót akartak, a toryk erős gyarmati imperializmust. Walpole a háború elején le is mondott, harcias külügyminiszternek adta át helyét. A francia közvélemény tanácstalan volt a célokban, az angol két évtizedre félretette a pártküzdelmeket, tengeri uralmának biztosítására.

Nagy Frigyes seregei VI. Károly halála után (1640) pár hétre már mélyen benn jártak az osztrák Sziléziában. E gazdag iparvidék birtoka ellenében kész lett volna akár rögtön átállani Mária Terézia mellé. De Ausztria fölvette a harcot; 1741-ben már bajor, szász, porosz, francia, spanyol szövetség harcolt a Habsburg-monarchia ellen. Anglia nem nézhette tétlenül ezt, spanyol háborúja franciaellenes háborúvá fejlődött, osztrák szövetségben. Hollandiát és Szardiniát szintén a francia expanzió veszélye állította Ausztria mellé. Hannover természetesen együtt harcolt az angollal, viszont Lengyelországot szász dinasztiája Ausztria ellen vitte a háborúba. A svédet a francia biztatta fel az orosz ellen, amely Ausztriához hajlott.

A francia sereg, rég megszokott módján, átrohant a délnémet vidékeken, 1741-ben a bajorral együtt már Bécset fenyegette. Aztán, a szásszal csatlakozandó, Csehországba törtek, Prágában cseh királlyá kiáltatták ki a bajor választót. Közben Nagy Frigyes alattomban megegyezett az osztrákkal, amely Sziléziát megígérte neki. A magyar országgyűlés a királynő mellé állott s 1742-ben az ellenség kiszorult nemcsak Ausztriából, hanem Bajorország jórészéből is. Pedig a bajor választót ekkor választották meg, VII. Károly néven (1742–45), német császárrá, koronázása napján a magyar huszárok Münchennél jártak. Nagy Frigyes a titkos szerződés ellenére mégis jónak látta, hogy újra rátörjön az erőre kapott Ausztriára, csapatai a Dunáig eljutottak; amikor azonban Ausztria nyílt békében ismerte el Szilézia átengedését, a porosz ismét elhagyta szövetségeseit. Ausztria így 1743-ban elfoglalhatta egész Bajorországot. Észak-Itáliában pedig szárd segítséggel a spanyolon aratott győzelmeket. Ekkor szánta rá magát Anglia a szárazföldi háborúra is, bár a parlamenti pártokat csak a tenger érdekelte s élesen bírálták a királyt, hogy Hannover érdekeire pazarolja az angol vért és pénzt. Hollandia is ekkor csatlakozott. Az osztrákkal egyesült seregek Dettingennél győztek a franciákon. II. György, elkeseredetten az otthoniak gúnyja miatt, maga is jelen volt, ez az utolsó eset, hogy angol király résztvett egy ütközetben. A szász is megijedt már Poroszországtól, sziléziai területdarabokért az osztrák mellé állott. Tehát a Habsburgok minden ellensége vereséget szenvedett.

De Nagy Frigyes a koalició győzelmétől mégis féltette Sziléziát, 1744-ben ismét Csehországba nyomult, Prágában tartotta székhelyét. „Offenzív-defenzíva”, – mondta, – „a német szabadságért, a császár méltóságáért, Európa békéjéért”. Az osztrák seregek a francia határról kénytelenek voltak Ausztria védelmére vonulni, a franciák előtörtek, felszabadították Bajorországot. A tengeren is erősen ellenállott a francia és a spanyol, Toulont megvédte. A franciák Németalföld és Hollandia ellen irányították erejüket a német helyett, különösen miután VII. Károly császár, bajor választó meghalt (1745) és az új választó békét kötött Ausztriával. Nagy Frigyes így egyedül maradt a német harctereken az osztrákkal és a szásszal szemben, serege veszélybe került. Lotharingiai Ferencet császárrá választották (1745–65), Bécs tele volt diadallal, nem akart hallani békéről. Frigyes zsenialitása mindig elhagyottságában mutatkozott igazi nagyságában. Sorra verte az osztrák-szász hadakat, elfoglalta Drezdát; itt kötött, 1745 telén, végleges békét Ausztriával, Szilézia birtokában maradt.

Ezzel a németországi háború be is fejeződött. Észak-Itáliában, Németalföldön azonban tovább harcolt Ausztria, Szardinia, Hollandia és Anglia a francia és spanyol ellen. Ezek Itáliában győztek, Milánót elfoglalták; Németalföldön szintén francia győzelmek, Szász Móricnak, II. Ágost természetes fiának, nagyratörő, kemény és ravasz katonának, vezérlete alatt Fontenoy-nál, 1745-ben, tönkreverték az angol-holland sereget, amit II. György fia, Cumberland hercege vezetett; s miután az angol hadaknak a skóciai Stuart lázadás miatt el kellett távozniok, Németalföld jórésze francia kézre került. A skót lázadás leverése után Szász Móric Rocourt-nál döntő győzelmet aratott Cumberland seregén, holland területen állott már; a hollandok, mint 1672-ben, fellázadtak a Generaliteit ellen és Orániai (IV.) Vilmost helytartóvá választották. Őt is megverték a franciák, 1748-ban Maastricht is kezükbe került. De Itáliára, a porosz béke után, teljes erővel vetette rá magát Ausztria, Génuát is elfoglalta, sőt beütött Provenceba is.

A tengereken az angol és a holland maradt az úr, ez a kettő 1747-ben a spanyol partoknál, Cap Finisterre-nél, majd Bretagne-nál, Belle-Isle mellett verte meg a franciát és spanyolt. Kanadánál már 1745-ben győzött az angol flotta, a nagy tengereken megbénult a francia hajózás. Pedig Észak-Amerika belsejében félelmetesen terjeszkedett a francia; és India belsejében is. A portugálokat Indiából, Goa kivételével, már teljesen kiszorították az angolok; de miután a század elején a nagymogul birodalma felbomlott, a francia diplomáciának nagyszerű talaja lett a félsziget. A francia Indiai-Társaság egy ifjú tisztviselője, Dupleix, párezer emberével csaknem az egész Dekannak ura lett, sőt elfoglalta Madrast is, az egyik legnagyobb angol központot.

A küzdelmeknek 1748-ban az aacheni béke vetett véget. Minden visszakerült a háborúelőtti birtokosokhoz, Európában és a gyarmatokon egyaránt. Csak Poroszország tartotta meg zsákmányát, Sziléziát és Szardinia bővült ismét némi határterülettel. Erzsébet spanyol királynő második fiát is végre fejedelemséghez juttatta, Párma-Piacenzát kapta meg, mint tertiogeniturát. A nagy küzdelem nem nagy célokért folyt, inkább ösztönszerű kitörése volt a kormányzatok és társadalmak egyre kötetlenebb racionális szellemének.

 

Pár év mulva, 1756-tól 1763-ig, ismét általános a küzdelem Európában és a tengereken.

A háborús elhatározások nem könnyelműbbek, mint a régibb időkben, – de az állam szerepének óriási elhatalmasodásához képest vajjon elmélyült-e a vezetők felelősségérzete a társadalom iránt? Az intellektuálizmusnak, a „közvéleménynek” van-e oly mély szervezete, amely állásfoglalását súlyosan szabályozná, megfelelően a régi, apró rendi képletektől magához vont feladatoknak? A képviselet nem ilyen felelősségteljes szervezet; az abszolút francia állam nem háborúskodik könnyelműbben, mint a parlamentáris Anglia. A felszabadult intellektus legmélyebb erkölcsi felelősségérzete sem helyettesítheti a régi szervezetek ellenállását a kicsiny élet védelmében.

A „hétéves háborúban” tulajdonképpen Angliáé volt a kezdeményezés, bár az események külsőleg nem erre mutatnak.

Az ország a skót lázadással nagy válságon ment át. Stuart Jakab Rómában élt hajlíthatlanul vallásos és egyúttal ledér életet, fia, Edvárd azonban elszánt ember, nem nyugodott meg családja sorsában. 1745-ben csak pár emberével megjelent Skóciában, megnyerő egyéniségével nagy pártot szerzett, Edinburgot is elfoglalta, apját királlyá kiáltatta ki; becsapott Angliába is, de a skótok itt már nem akarták követni őt. Aztán Cumberland serege megérkezett a kontinensről, 1746-ban leverte a skótokat, Edvárd csak hegyekben-szigeteken bujdosva szabadulhatott. A lázadást véresen büntették, a skót nép ősi klán-szervezeteit végleg megszüntették. Edvárd Rómában meghasonlott lélekkel, ivásnak adva magát halt meg 1788-ban; bíboros nagybátyjának halálával (1807) kihalt a tragikus sorsú dinasztia.

Ez volt az utolsó fellázadás a nagyobbik angol szigeten a nemzeti egység gondolata ellen. Mintha Anglia egysége eddig inkább csak érdekközösségeken nyugodott volna, s kifelé külpolitikáját inkább csak gazdasági érdekek irányították volna. Most azonban egyre hanyatlott a whigek „boltospolitikájának” lendülete, egy új ember, William Pitt, hatalmas szónoki tehetséggel támadja, új patriótizmust hirdet. A gyarmatok is eddig csak messze kitolt gazdasági szerkezetek, most valamiként a nemzeti társadalomhoz tartozóknak kezdik érezni őket. Pitt, a király ellenkezésére is, a kormány élére került; ő mindenre kész volt „Anglia becsületéért”. Amerikában emberöltők óta szinte állandósult a gyarmati háború a franciával. Miután a franciák 1682-ben a Mississippi torkolatát felfedezték és ott 1718-ban Új-Orléanst (a régens tiszteletére elnevezve) alapították, következetesen terjeszkedtek az angol tengerparti kolóniák sora mögött, fel az Ohio mentén a kanadai nagy tavakhoz. Erődeik nemcsak az indiánok fékentartására, hanem az angol gyarmatosítás elzárására is épültek. Az óriási francia területeken azonban csak mintegy százezer volt a gyarmatos; az angol kolóniák: új angol társadalom, kétmillió lakossággal. Miliciájuk küzdelme a kisszámú, de hivatásos francia katonasággal: Anglia becsületügye. Pitt Amerikáért kész volt európai háborúra is Franciaországgal, amelynek egész államát-társadalmát gyűlölte. A franciák 1754-ben az Ohio mentén Duquesne erődét állították fel és Virginia miliciája, Washington György vezetésével, vereséget szenvedett a határküzdelmekben. Az angol flotta erre üldözőbe vette a gyarmati tengereken a francia hajókat, egy év alatt vagy háromszázat elkobzott, köztük hadihajókat is. Erre a nyilt kihívásra az európai francia flotta elfoglalta Menorca szigetét, 1756-ban Anglia megüzente a háborút.

Az első eset, amikor kifejezetten tengerentúli ügyért keletkezett az anyaországok között háború, addig a gyarmati küzdelmek mintegy külön lapra tartoztak a nagypolitikában. E háború nélkül valószínűleg nem robbant volna ki az osztrák-porosz feszültség sem a sziléziai kérdésben. Mária Terézia (1740–80) nem tudott belenyugodni Poroszország győzelmébe. Nagy külügyminisztere, Kaunitz, a hagyományok ellenére francia szövetségen dolgozott, tehát a porosz elszigetelésén. III. Ágost (1733–63) szász választó, lengyel király is a poroszban látta legfőbb ellenségét. De a legtöbb német fejedelem is sokalta a porosz hatalmát, csaknem mind Ausztria mellé állott. Oroszoroszágot is sikerült megnyerni, pedig Erzsébet cárnőt előbb szinte közös családi politika kötötte a poroszhoz. A cárnő azonban érzékenykedett az európai udvarok pletykái miatt, amellyel erkölcstelen életét kísérték. Nagy Frigyes csípős nyelve volt tehát az egyik oka ellenségeskedésének, az orosz politika homályos ösztöne mellett, amely porosz-lengyel szomszédainál nem viselte el a rendet és a békét. Franciaország Angliát Hannoverben akarta megtámadni, amit a porosz szomszéd nem tűrt volna. Pompadour asszonynak nagy szerepe volt a külpolitikában; Nagy Frigyest tehát három asszony diplomáciája szorította körül.

Így kellett tehát a két igazi expanzív hatalomnak, a tengert hódító Angliának és a kontinentális szerepre törő Poroszországnak egymásra találnia; csaknem egész Európával szemben, mert a svéd is a porosz ellen fordult, a spanyol pedig később az angol ellen. Ha Poroszország visszaszorítása a régi Brandenburg határaira, mint tervezték, sikerült volna, kétségtelenül kiküszöbölték volna a német fejlődés expanzív tényezőjét, amely a XIX. sz.-ban a fegyelmezett német egységet létrehozta.

Nagy Frigyes, a diplomáciai előkészítésben csatát vesztvén, hirtelen támadással akart előnyt nyerni. Ismerte végzetes helyzetét, Berlinből távoztakor, – hét évig nem látta eztán viszont fővárosát, – végrendelkezett, megtiltotta, hogy fogsága esetén bármi tekintettel legyenek sorsára, még írásos parancsaira sem, egyedül az ország érdekei szerint cselekedjenek. 1756 nyarán meglepte és kapitulációra kényszerítette a szász seregeket, Szászországot porosz igazgatás alá vetette, Csehországba nyomult, Prágát véres ütközet után elfoglalta. De az osztrák seregek és hadvezérek méltó ellenfeleknek bizonyultak. 1757-ben Kolinnál vesztette el Frigyes, Daun seregével szemben, élete első csatáját. Preussen-be orosz sereg nyomult, Pomerániában a svéd kísérletezett, az angolt Hannoverben megverte a francia, egy másik francia sereg, a birodalmival együtt, Szászország felé nyomult.

Frigyes egyedül állott a minden világtájról előtörő ellenséggel szemben. Csak gyors csapások segíthettek, Gusztáv Adolf, XII. Károly módján. Szászországból visszaszorította a franciát; de közben Hadik huszárjai már Berlint sarcolták. A király közeledtére elvonultak, de ekkor már megint szász földön, Lipcsénél állott a francia: Frigyes visszasietett, Rossbachnál döntő győzelmet aratott. Ezután, 1757 végén, a Sziléziát elfoglaló osztrák sereget verte tönkre.

A birodalom ellene harcolt, mégis minden német arc ragyogott a nagy Fritz dicsőségére, kárörömmel a francia vereségen. Anglia felzúdult seregének méltatlan szerepén, Pitt elszánt szívóssággal szervezkedett a kontinentális háborúra és az angol sereg 1758-ban a franciát a Rajnáig szoritotta vissza, Kreefeldnél nagy győzelemmel. Frigyes pedig Morvába tört be, Olmützot ostromolta. Az orosz, eléggé lágy hadviseléssel, már porosz földön, az Oderánál állott, Frigyes ide sietett, Zorndorfnál győzelmet aratott. Ezután az osztrákoktól Szászországban, Hochkirchnél vereséget szenvedett, de azért Drezdát megvédte és Sziléziát megtisztította az ellenségtől (1758).

Bár az angol sereg, Braunschweigi Ferdinánd vezetése alatt, Mindennél újra megverte a franciát (1759), a porosz nem bírhatta sokáig az egyenlőtlen küzdelmet. Az Oderánál, Kunersdorfnál, először menekült vad futással Frigyes serege a győztes osztrák-orosz elől, maga is majdnem fogságba került. Csaknem kétségbeesett, halálra gondolt. Drezda elveszett, a felmentésére siető porosz seregnek kapitulálnia kellett. A porosz sereg nagyrésze már idegen katona, az ellenséges foglyokat elejétől kezdve besorozták. A kincstár kimerült, rossz pénzt kellett veretni, beszüntetni a hivatalnokok fizetését. Mégis folytatni kellett a rohanást egyik harctérről a másikra, kihasználni az egységes terv hiányát az ellenséges hadvezetésben. Sziléziában, Liegnitznél, 1760-ban ismét győzött Frigyes az osztrákon; Berlint ugyanakkor rabolta ki az osztrák s orosz sereg, amely a király közeledtére ismét elvonult. Szászországban, Torgaunál, ismét porosz győzelem, de azután Frigyes kénytelen volt Sziléziában erődített állásban maradni az ellenségek közepette.

Az angol a franciát ugyan teljesen elvonta már a német harcterekről, másrészt azonban a spanyol, a franciával általános Bourbon-szövetséget kötve, 1761-ben hadat üzent az angolnak. Nagy Frigyes helyzete mégis váratlanul könnyebbedett; Erzsébet cárnő halála után (1762) III. Péter cár nemcsak kiállott az osztrák szövetségből, hanem, nagy bámulója lévén Frigyesnek, szövetkezett is a porosszal. Az ó-oroszok lemondatták őt reformjai miatt, de utóda, II. Katalin (1762–92) szintén távolmaradt a háborútól. Erre a svéd is békét kötött a porosszal, a régi birtokállapot alapján. Most már szabadabban lehetett hadakozni, a porosz fegyverek 1762-ben állandó fölényben voltak.

A francia háború sorsa a tengereken dőlt el. Eleinte sikerrel küzdött a francia flotta, 1759-ben megkísérelte Anglia invázióját is, Pitt az egész ország miliciáját a partokra s az őrhajókra rendelte és kivédte a támadást. A hadiflottát pár év alatt csaknem kétszeresére növelte; az angol haditengerészet akkor lett oly szilárd társadalomképződmény, mint Európában a hadseregek. Hamarosan, kisebb-nagyobb összecsapásokban, szinte megsemmisült a francia tengeri haderő.

Indiában az utolsó békekötés sem szüntette meg az angol-francia küzdelmet. Dupleix szinte császárságot alakított ki a benszülött fejedelmek fölött. Párizsban azonban fantasztikumnak tartották Dupleix vállalkozását s amikor segítséget kért hazulról, leváltották őt, nyerészkedés miatt bíróság elé állították; szegénységben halt meg pár év mulva. Az európai háború megindultával Indiában is újra kezdődött az ellenségeskedés. Az angol igen szorult helyzetbe jutott, Bengália fejedelme 1756-ban Kalkuttát is elfoglalta, nagy bennszülött nemzetállam kialakulása fenyegetett. De Clive angol kormányzó már nem a kereskedelem, hanem a tudatos gyarmati imperializmus embere, így alakította át a Társaság szervezetét is. 1757-ben döntő győzelmet aratott Bengáliában, – az első hódító jellegű angol győzelem Indiában, ez évet szokás az indiai angol birodalom kezdetéül felvenni. A franciák ezután sorban elvesztették központjaikat, Chandernagort, az angol Kalkuttának, Pondicherryt, az angol Madrasnak riválisát; a francia kormányzó ezért otthon vérpadra került. Anglia mindinkább Amerikára központosította erejét, ezúttal már hadsereget is szállított át. 1758-ban a franciák elvesztették Louisbourgot, 1759-ben Quebec-et s vele egész Kanadát. Washington az Ohionál hódított, Duquesne-t elfoglalta, Pitt tiszteletére Pittsburgnak nevezte el. A spanyoloknak harcbaállása sem tartotta fel az angol gyarmati hódítást, a francia Martinique, Szenegál, a spanyol Havanna, Manilla angol kézre került. Hiába kísérletezett a francia és spanyol Portugália megtámadásával is.

Mindenki békét kívánt már, csak Pitt, most már az ellenzék vezére, küzdött minden megalkuvás ellen. 1763-ban kötötték meg a békét a nyugati hatalmak Párizsban, a németek a szászországi Hubertusburgban. Poroszország végleges sziléziai nyereségén kívül Európában semmi sem változott. Franciaország elvesztette minden északamerikai területét, de visszakapta szigeteit, sőt indiai telepeit is. A spanyol is visszakapta szigeteit, de Floridát át kellett adnia az angolnak, cserébe a volt francia Louisiana nyugati területeit kapta. Északamerika tehát, egészen a Mississippiig, angol gyarmatbirodalommá lett. A porosz és az angol, Európa két expanzív társadalma, maradt a győztes csaknem az egész kontinens akaratával szemben.