HARMADIK FEJEZET: A FRANCIA FELVILÁGOSODÁS

Különös dolog: a XVIII. sz. derekán a kontinens minden uralkodója és kormányzata szabad lendülettel dolgozik népe jólétén, hatalma kifejtésén. Felvilágosult abszolutizmussal, okszerűen, minden hagyományos kötöttség nélkül s általában az intellektuális társadalom helyeslésével, odaadó együttműködésével. Csak Franciaországban nincs felvilágosult abszolutizmus. Azért különös, mert hiszen a többi állam mind tőle vette módszereit; az igazi nagy reformgondolatok még mindig Franciaországban keletkeztek s innen terjedtek mindenfelé. Nem a felvilágosult filozófia és irodalom, hanem ami ezek mélyén rejlik, a francia társadalomalakulás alakítja továbbra is Európát – s maga a francia társadalom és állam mégsem juthat modern lendületre, a későbbi generációk gúnyja szól maradiságukról, tehetetlenségükről.

XV. Lajos csakugyan nem volt nagy király, érdeklődés nélkül ült a tanácskozásokon s aztán el is maradt azokból. Unt mindent, ami hivatalos, beleértve a családi életet is. Felesége, Leszczinski Mária, tíz év alatt tíz gyermeket szült s kedveskedő széplélekkel, énekével, festményeivel tette türelmetlenné férjét. S mégis, szabadabb szerelmeiben sem tudta a király változatossá tenni a maga életét, első metressze után sorban annak három húga következett, – Páris dalokat szerzett e királyhű családról. Pompadour asszony 1743-ban került a királyhoz s maradt húsz évig nála, közvetítője is más, futó szerelmeknek. A főurak gyűlölték őt, mert ő az első királyi metressz, aki nem nemes származású, apja valami élelmezés-hivatalnok volt, de anyjának pénzes szeretője gazdagon kiházasította a leányt s így jutott magasabb körökbe. Szellemes, eleven nő, a király szórakozásainak intendánsa, bár a királyt igazán csak a vadászat és a kutyatenyésztés érdekelte. XIV. Lajos idejével szemben a metressz már lényeges szerepet vitt a kormányzatban, Pompadourral diplomaták, pénzemberek tárgyaltak, némely miniszter egyenesen az ő kreatúrája volt.

De sem a király indolenciája, sem a nők szerepe nem hozott könnyelmű, szakértelemnélküli embereket a kormányzatba. Vernayt Pompadour hozta be; vendéglős fia s egyike a legtisztább kezű pénzügyminisztereknek, aki fanatikus szenvedéllyel dolgozott, a pénz stabilizálása az ő érdeme volt. Utóda, Machault, szintén a márkinő kedveltje, gyakorlati reformokat hozott, amelyek a taille könnyítését tették lehetővé; általános jövedelemadót vetett a nemességre és klérusra is; a kormányzat felvilágosult szabadságát akadályozó parlamenti ellenállást megtörte. S e pénzügyminiszterek lehetőleg ellenálltak a háborús hajlamoknak, csak a flottára, kereskedelmi érdekekre áldoztak sokat; modern államférfiak voltak. D’Argenson, a külügyminiszter, plátói népszövetségtervekkel foglalkozott; utóda, Bernis abbé, az osztrák szövetség megteremtője volt, ami XV. Lajos német területeket hódító politikájának feladását jelentette, mégpedig a gyarmati érvényesülés érdekében, az angollal szemben. Utóda, Choiseul, a dauphin és Mária Antoinette házasságának szerzője; herceggé emelése után fényűző élettel, de hosszú minisztersége idején örök reformgondolatokkal; s munkatársait jól meg tudta válogatni, lelket tudott önteni tisztviselőibe. A hadügyminiszter, D’Argenson, a volt külügyminiszter öccse, Pompadour gyűlöletének tárgya, a király mégis kitartott mellette. Az osztrák örökösödési háborúban csodákat művelt; a miliciát a nemzeti hadsereg irányában fejlesztette, a hadsereg tisztikarába tömegesen vett fel polgári származásúakat. A világhírű École Militaire-nek alapjait ő vetette meg. De az egész államüzem folyton elmélyülő szakszerűséggel dolgozott, a modern európai közigazgatás alapjait fejlesztve ki. Egyes példák, mint 1747-ben az út- és hídépítés iskolájának, 1761-ben az állatorvosképző, 1778-ban a kőzettani, 1783-ban a bányászati iskolának megalapítása, – mutatják az adminisztráció finom művét; mert ez a szakképzettség nem élelmes céloknak dolgozott, hanem valóban a társadalom-adminisztráció céljaira.

Nem a kormányzat merevsége az oka tehát a francia állam visszaszorulásának az európai versenyben. Ellenkezőleg, nehéz munkával itt alakult ki mindazon módszer, amit a felvilágosodott abszolutizmus másutt felhasznált. A „felvilágosult szellem” is otthonos volt a király környezetében. Voltaire, Montesquieu, Rousseau sokat köszönhetett Pompadournak, aki az Encyklopédia megjelenését is pártolta. A polgári társadalom akkori megmozdulásait is, különösen az egyházelleneseket. Nagy tettekre, hódításra biztatta a királyt, aki különben az ütközetekben tanújelét adta derekasságának is. Mindazonáltal 1763 után másfél évtizedig nem keveredett az ország háborúba, a hadsereg létszáma alig volt több a poroszénál, holott a lakosság nyolcszorannyi. Ez mindenesetre kiegyenlíthette az udvartartás nagy kiadásait, amelyek valamiként a társadalomnak és államnak sajátos szervezetéből következtek s amelyektől hiába igyekeztek szabadulni a miniszterek. A népjóléti-nemzetgazdasági reformszellem kétségtelenül tudatosabb, határozottabb volt, mint Angliában. Az általános kép XV. Lajos és XVI. Lajos kormányzatáról azt mutatja, hogy az adott viszonyok között az emberileg lehetőt teljesítették.

Itt azonban a társadalomalakulás, az osztályképződés sokkal súlyosabb volt, mint más felvilágosult államokban. A társadalom mérvadó rétegei nem símulnak úgy az abszolút kormányzat racionális céljaihoz; másrészt pedig nincs képviseleti rendszer, amely angol módra maga vezethetné az államügyeket. Képviselet nem is tudná kifejezni azt, ami a társadalom mélyén rejlik s ami sokkal több a pártérdeknél. A felvilágosulás eszméi is túlkönnyűek arra, hogy a francia polgári társadalom állandóan feltoluló mozgalmát kifejezzék, ez eszmék csak fürge kísérői, néha ellenségei is a mozgalomnak.

Kétségtelen, hogy a gazdasági élet szabályozása is sokkal nehezebb feladat volt, mint a felvilágosult abszolutizmus társadalmaiban, s nehezebb, mint Angliában, ahol a parlamentáris merkantilizmus egyszerűen az üzleti vállalkozás szempontjaihoz igazodott. A filozófusok, a szalónok felvilágosult körei, a nagy pénzemberekkel együtt, a teljes gazdasági szabadság lelkes hívei voltak és a kormány lassankint enyhítette is a rideg szabályozást. A céhek kizárólagosságát mindinkább áttörte, lehetőleg akadályozta új céhek alakulását. A kartonipart 1759-ben feloldotta a tilalom alól; a Keletindiai Társaság monopolisztikus jellegét 1769-ben megszüntette. De itt a gazdasági élet egészét illetőleg egy mélyebb elméletnek kellett kialakulnia, amely nem a verseny sikerére tekint, hanem a társadalom szervezetéből indul ki. A „fiziokratizmus” kezdeményezője Gournay kereskedelmi intendáns volt; elméletének kialakítója s apostola Quesnay, parlamenti család fia, aki ifjúságában vidéki gazdaságban ismerkedett meg a földdel, aztán orvosi- és természettudományokat tanult és a királynak kedvelt orvosa lett. Az angol irodalom szabadverseny-gondolatai hatottak rá; iratai, az 1760-as években, a természetjog alapján a gondolat, a munka, a forgalom szabadságát hirdették. De már Gournay fogalmazása volt a „laisser faire, laisser passer”, amely később a merkantilizmust elítélő gazdasági szabadság európai jelszava lett. Quesnay a mozgásnak rendszerét akarta a régi társadalmi szerkezetek helyett, felvilágosult abszolutizmussal, parlament, de egyházi s nemesi rend nélkül is. Azonban élesen állást foglalt az ipar-kereskedelem-tőke külön körforgása ellen, amely szinte idegen társadalomszervezetet alakít magának a társadalom egészével szemben. A föld a kiindulása minden életnek. A föld jövedelméhez kell alkalmazkodnia minden más jövedelemnek. A föld birtoka vállaljon minden adót és közterhet, minthogy a föld teremt elő mindent az emberenkívüli természetből, minden más termelés már csak feldolgozás, nyerészkedés. Nem a földművelést akarja így megadóztatni, hanem a föld tulajdonát s jövedelmét, a földművesmunka már maga is „feldolgozás”. Mély szociális értelme van ennek, végső eredményében magának a tulajdonjognak új elképzelése, az egész gazdasági körforgástól függővététele, – amilyen elképzelés csak a hűbériesen bonyolult francia társadalomban keletkezhetett. A föld mintegy behajtja a többi foglalkozáságaktól a közterheket, megfelelő módon szabályozza minden munka hasznát. Tehát szabad körforgás, de szabad nyerészkedés nélkül; a feldolgozó munka fejlődése növeli a föld értékét is, egészen az élet e végső talajáig minden foglalkozáság sikere egyúttal haszna minden másiknak is. Quesnay táblázatot is adott ki az arányokról, amelyek szerint oszlanék el, kerülne ki a földtulajdon jövedelme, a befektetések, munkabérek és az életszükségletek beszerzése által, a különböző foglalkozásokra és amely szerint folyna vissza a végső tiszta haszon a földtulajdonhoz, a közterhekre és új, megnövekedett befektetésekre, munkabérekre. A cirkuláció e táblázatát egyideig csodának nézte a közönség: csak a kidolgozott arányokat kell állandósítani és a gazdasági élet önmagát szabályozó, mindenki létét biztosító, az egyéni haszonban is a köznek dolgozó organizmussá válik. S az adózás végtelen egyszerűvé lesz így, megszabadulva a pénzügyi hivatalnokság terhétől, a fináncvilág nyerészkedésétől.

Az elmélet természetesen kivihetetlen volt, a föld talajától már elejétől elszakadt az európai gazdasági fejlődés. De míg más országok merkantilizmusa, s méginkább szabadkereskedelmük, a földben csak a többi hivatást élelmező, kiszolgáló tenyészetet látott, addig ez a francia elgondolás a társadalom végső alapját. Poroszországban az állam a parasztság megkötésével, a földesúr hatóságjogával igyekezett racionálissá tenni a termelést, Angliában a nagybirtok üzeme hozta a mezőgazdaság gyors fejlődését; Franciaországban a társadalomélet, a méltányos haszon végső alapjává tették volna a földet. Minden téren ily szociális mélységekkel kellett gondolkodni e társadalomban s úgyszólván semmiben sem lehetett gyors, átalakító eredményekhez jutni. Voltaire és a felvilágosodott szellemek ellene is fordultak az elméletnek, amelyet homályosnak, irracionálisnak láttak s amely máris heves támadásokat indított a pénzvilág ellen. De örömmel üdvözöltek minden gyakorlati fiziokratát, aki a gazdasági forgalom felszabadításával akarta megkezdetni a rendszer kialakítását. A francia kormányok, különösen a gabonaforgalom irányításában, de az iparszabályozásban is, most már tudatosan dolgoztak a szabadforgalom kialakításán. A fiziokrata irodalom divattá tette a gazdálkodást, agrikultúr-társaságok alakultak, de a francia földművest mégsem fejleszthették az angol nagybirtok modern fokára, túlságosan megkötötte a földet a parasztexisztencia. A kontinens kormányzatai az angol-holland eredményeket igyekeztek átültetni; s mégis, a legtöbb felvilágosodott uralkodó híve volt a fiziokratizmusnak. Ez tette a modern felfogásban ismét társadalomkérdéssé a föld kérdését, ez adott erkölcsi s egyúttal gazdasági jogosultságot is a jobbágy helyzetének szabályozására, tulajdonképpen ez volt a jobbágyfelszabadítás tudományos megalapozása.

A francia társadalmi mozgalmaktól vették a többi állam felvilágosult kormányzatai politikai alapelveiket. A francia társadalom tendenciája az észszerű polgári önállósodásra nyilvánult meg az erőteljesen megújult gallikán-janzenista egyházellenességben, főként a jezsuitákat támadva. Már az 1720-as években is oly heves a küzdelem, hogy a szigorú dogmatikus felfogást valló „constitutionalista” papok alig merészkedhettek az utcára, belekiabáltak prédikációikba, besározták hirdetményeiket. Az egyetem és a magisztrátus is a mozgalom mellett állott. A parlamentek püspököket idéztek maguk elé, elítéltek s elégettettek egyházi rendeleteket, még a kánonokra is királyi jóváhagyást, parlamenti regisztrálást követeltek. A parlament a szélsőségig vitte ellenállását a kormány közvetítő törekvéseivel szemben, a király rárivallt küldöttségére, összetépte iratukat, többeket elfogatott. Erre valamennyi párizsi parlamenti tanácsos lemondott tisztéről. A király bocsánatot hirdetett, mégsem engedtek, mire vidéki száműzetésbe küldték a parlamentet – végül a kormány feladta közvetítő rendeletét. Röpiratok, folyóiratok, színházak támadták és tették nevetségessé a szigorúan egyházias katolicizmust, a rendőrség tehetetlen volt az általános mozgalommal szemben, amivel különben nagyjából szintén egyetértett.

Maga a kormány s talán a király is; inkább a klérus hatalma, az államnak nyujtott anyagi támogatása késztette a mozgalom ellen. S ezenkívül a „devótusok” pártja, amely főként főurak szövetkezése a klérussal a miniszteriális mindenhatóság ellen. Később, a hétéves háború előtt, ismét óriási a vihar, amikor a klérus gyűlése tiltakozott az általános jövedelemadó ellen. A parlament szintén ellenezte az adót, de épp azért nem kitartóan, hogy a klérus ellen fordulhasson. A röpiratok a papságról mint „az emberi nem élősdieiről” szóltak. Az egyház viszont elrendelte, hogy a szentségeket, a keresztségét, a házasságét is, csak azoknak szolgáltathatják ki, akik papjuktól iratot hoznak hithűségükről; a parlament ezzel szemben állásvesztés alatt kötelezte a papokat a szentségek kiszolgáltatására. A király miniszteri döntés elé rendelte az ügyet, a parlament tiltakozott, amire egy éjjel, lettre de cachet-vel, fegyveresek fogták el a kamarák elnökeit. Akiket nem fogtak el, tiltakoztak e megszégyenítő kivétel ellen. Az ország összes szuverén „Cour”-jai üdvözlő-bátorító iratot váltottak egymással; s végül a király „megbocsátott”, sőt amikor több püspök ismét követelte az igazolást a szentségek kiszolgáltatása előtt, a kormány fellépett ellenük. Erre a parlamentek általános rohamot indítottak a püspökök ellen, irataikat hóhér égette el, pénzbüntetéssel sujtották őket s a végrehajtásnál lefoglalták jövedelmüket, még bútoraikat is. Már a hit tanait, a katekizmus tételeit illetőleg is maga elé citált papokat a parlament s még a Sorbonne théziseit is felülvizsgálta. Tekintettel a háborúra s a klérustól remélt nagy „önkéntes adományra”, a kormány a parlament ellen fordult, amely erre beszüntette a törvénykezést, pedig a kormány rebelliónak nyilvánította ezt. A király már republikánus célokat sejtett, D’Argenson nagy vallásos és szociális forradalmat jósolt. Ekkor, 1757-ben, sebesítette meg a királyt egy merénylő kése és a parlament az általános megdöbbenésben sietett hódolni: ő csak a királynak jogait védelmezte.

Ekkor már naggyá nőtt a francia felvilágosodás izgató irodalma, amely, az angollal ellentétben, elsősorban a pozitív vallás ellen fordult. A háború után a parlament győzedelmeskedett. A portugálok már kiutasították a jezsuitákat, az egyház nemzetközi egységének e gárdáját. Egy francia jezsuita az Antillákon, rendházának érdekében, gazdasági-kereskedelmi vállalkozásokat kezdett, ami szokott dolog volt, hiszen a rend maga tartotta fenn misszióit. Vállalkozása, főként a tengeri háborúk miatt, csődbe jutott; egy marseillei bank, amely tőkéjét elvesztette, az egész francia jezsuita rendet fogta pörbe. Pörét megnyerte, amire a jezsuiták, szerencsétlenül, a párizsi parlamenthez föllebbeztek. Országos feltűnést keltett az ügy, gyűlöletes izgatást a jezsuita nyerészkedésről, szenteskedésről; és amikor a parlament a rend ellen döntött, a tömegek ünnepelték az utcán, az elnököt diadalmenetben kísérték haza. De a parlament most általános vizsgálat alá vette a jezsuita-rend szabályait, szervezetét; kimutatta, hogy a jezsuita nem is a francia királynak, hanem a generálisnak alattvalója, a régi irodalomból kiszedte a zsarnokölés tanának idézeteit. A vitairodalom megtetézte e munkát a jezsuita íróktól vett idézetek gyűlöletes célú összeállításával, hamisításokkal is. A király végül az 1682. évi gallikán határozatok elismerésére kötelezett minden jezsuitát. De a parlament nem elégedett meg ezzel, 1762-ben kimondotta a rend eltörlését az országban, vagyona lefoglalását, öltözete eltiltását. A király engedett, csak a volt jezsuitáknak az országból való kiűzését akadályozta meg. Általános ujjongás követte a győzelmet, színházak, dalok, gúnyolódó játékszerek szórakoztatták a közönséget a jezsuiták rovására. Iskoláik vezetésére bizottságokat állítottak. A parlamentek rég foglalkoztak az iskolázás átalakításával; egy bretagnei tanácsos, La Chalotais szerint nem jó vallás az, amely nem hasznos, nem jó iskola, amely nem az „életre nevel”. Célszerű tanrendet terveztek, a reális tudományok, modern nyelvek vezetésével. De az új tárgyaknak nem volt még határozottan kialakult anyaguk s főként nem oly mélyen kidolgozott, hogy a képzettségnek közös alapjaivá lehettek volna. Nem alakult még ki igazi társadalomképződményként a világi tanári hivatás sem, végül is kilenctizedrészben papokat kellett szerződtetni, de e pályán járatlanokat. Inkább zavar, mint reform volt ez; a forradalom generációja már jórészt a bizonytalan, tanácstalan iskolázásnak növendéke volt.

E vitákban nem lehet csupán a magisztrátus küzdelmeit látni. Az egész francia intellektualizmus fejlődése elejétől nem más, mint az egyház intellektuális-társadalomvezető szerepének kisajátítása. Ezért oly elmélyült a francia fejlődés, ezért láthatja most már „észszerűnek” az egész világot. Nem akar vallásszabadságot, a protestáns lelkészeket most is gályarabságba küldik, sőt még az 1750-es években is előfordultak kivégzések; az intellektualizmus teljes szabadságát akarja.

S mégsem a „szellem szabadságát”, mint a francia felvilágosulás filozófusai. Voltaire és társai gúnyos megvetéssel nézték a magisztrátus diadalmámorát: öntudatlanul is nekik készítik az utat e megcsontosodott, gőgös testületek. A magisztrátus a tradicionális fejlődés folytatója s éppen a vallással összefüggésben támadhatott Voltaire élesen az ő megrögzöttségük ellen, a jezsuita üggyel egyidőben. A toulousei parlament halálra ítélt és kivégeztetett egy Calas nevű protestánst, aki állítólag megölte fiát, mert az katolizálni akart; utóbb bebizonyosodott, hogy öngyilkosság történt. Hasonló pör indult egy Sirven nevű protestáns ellen, akinek leánya kútbafulladt, de a pör felmentéssel végződött. Egy La Barre nevű ifjút a kereszt állítólagos megszentségtelenítéséért végeztek ki. Voltaire évekig küzdött ez ügyekben az igazságért, európai érdeklődéstől kísérve, a magisztrátus és a régi perjog „kannibalizmusával” szemben. A bírói eljárás e pörökben törvényes volt, de a törvények merevek, maradiak. A magisztrátus, amikor az egyház ellen fordult, nem akarta elsöpörni a vallás intézményességét, hanem, mint a társadalom adminisztratív feladatát, a maga hatósága alá vonni azt.

Ugyanígy szállott szembe a kormányzattal is a tradicionális jogokért, különösen a pénzügyekkel kapcsolatban. Pedig a miniszterek modern gondolatokkal jöttek, a többi, felvilágosult államot megelőzve a rendi kiváltságokat áttörő adóztatás terveivel. A régebbi ellenállást folytatva 1756-ban a huszadadó regisztrálásának megtagadása miatt került fogságba a párizsi parlament több tagja; a törvénykezés szünetelt, az adó behajtása nagyjából meghiusult. 1759-ben Silhouette pénzügyminiszter a luxusra, fogatokra, lakájokra vetett ki adót. A jó társaság zsebnélküli, egyszerű körvonalú ruhákat szabatott tüntetésül, innen maradt fenn a silhouette-kép neve. Azután általános jövedelemadót tervezett a kormány. A parlamentek az adószedőket mint sikkasztókat, zsarolókat üldözték, még a tartományok kormányzói is kénytelenek voltak őrséget venni maguk mellé a magisztrátus büntetőparancsai ellen. A rendeletet vissza kellett vonni (1763) s a kormány most a parlamenteket szólította fel javaslatra az adózást illetőleg. Ezek tanácsot nem tudtak adni, csak azt kötötték ki, hogy az adóösszeg ne legyen nagyobb a réginél és hogy a rendi mentességeket érintetlenül hagyják. Tehát ellenszegültek a modern, egyenlő adóztatásnak: „Az alattvalók nem rabszolgák, akiket az adók özönével áraszthat el az állam”.

A felvilágosult abszolutizmus államai, amelyek innen vették át a hivatalnokság mély feladatait, sekélyesebb fejlődésük folytán engedelmesebb szervezeteket tudtak kialakítani. A képviselet államaiban nem kötötték meg oly mereven a kormány kezét a pénzügyekben mint Franciaországban. Most, amikor az állam már magára vette a régi társadalomképletek minden feladatát, a magisztrátus még mindig összegszerűen ragaszkodott a régi adókhoz, mint valami történetileg kialakult hűbérszolgáltatáshoz. Valami oly régi társadalom- és államalakulás maradványa volt ez, amelynek ideje már elmúlt Európában. Az angollal való leszámolást is a parlamentek akadályozták meg, Choiseul 1770-ben kénytelen volt lemondani, mert a háborúra szükséges pénzt ellenkezésük miatt nem tudta előteremteni. XV. Lajos, utolsó éveiben, végre elhatározó tettre szánta el magát. Évek óta folyt a harc a bretagnei parlament és a kormányzó, D’Aiguillon herceg között, aki a modern közigazgatás gazdasági-népjóléti módszereivel dolgozott, nem törődve a tartomány és a rendek különjogaival. A király maga elé rendelte s leszidta a parlamentet, majd további ellenkezés után több tagját elfogatta. A foglyok mérgezési kísérletekkel vádolták a kormányzót; D’Aiguillon vizsgálatot sürgetett maga ellen, de a király nem akarta növelni az amúgy is országossá nőtt botrányt, csöndet parancsolt az ügyre. A párizsi parlament később elvben mégis elítélte a herceget; ezzel a közvélemény előtt a kormányzatot minden erkölcsi tekintet nélküli önkénynek tüntette fel. A kormány eltiltotta a parlamentek szövetkezését egymásközt, nemzetképviselő-egységük hirdetését, erre a párizsi parlament 1771-ben formálisan megtagadta az engedelmességet, beszüntette működését. Ismét fegyveresek vitték éjjel fogságba a hangosabb tanácsosokat s a makacskodóktól elkobozták hivatalukat. Országos izgalom támadt, a vérbeli hercegek is felszólaltak, a parlament önkényuralomról beszélt: „Nincs már rendi gyűlés, sem más képviselet, senki sem mer szólani már, mi lennénk a gyengék egyedüli védelme”. De Maupeau kancellár végrehajtotta reformját: a párizsi parlamentet meghagyta ugyan, még remonstráló jogát is, de nagy kerületét felosztották új törvényszékek között. Így jártak el még két lázadó parlamenttel, a többinek megrendszabályozását megakadályozta a közvélemény, sőt Maupeau minisztertársai is. Az új törvényszékek állásai nem vásárolhatók-örökölhetők s Maupeau ezt lassanként minden tisztségre ki akarta terjeszteni: oly hivatalnokságot akart, amilyennel a felvilágosodott abszolutizmus rendelkezett.

Reformja kétségtelenül gyorsabbá, elevenebbé tette a bíráskodást. A filozófusok, Voltaire is, kárörömmel látták a magisztrátus megalázását. De a közvélemény lázba jött, a klérus, a gallikánok, a janzenisták, az ügyvédség, a burzsoázia, a kereskedő-indusztriális polgárság mindenki, akinek érzéke volt a társadalom történetileg kialakult szervezete iránt, a magisztrátus mellé állott. Az új magisztrátus tekintély nélkül maradt, szinte társadalmon-kívüli, még a szalónok is elzárkóztak előlük. Az államhivatalnokság egész működésén csakhamar érezhető volt az eseménynek bénító hatása. A polgárság, sajátos módon, a természetjog és az egyéni szabadság sérelmét hirdette, „társadalmi szerződést” emlegetett, általános rendi gyűlést követelt; falragaszok kiáltottak halált a kancellárra, piszkos röpiratok terjedtek.

Ez a mozgalom a modern európai közéletnek jelensége; „patriotizmus» néven, különféle változatban és módosulással, nagy szerepet vitt a legújabb időkig, a teljesen racionizált nemzetállam koráig. A megalapozott osztályképződésnek jelensége ez, nagy hatalom, amíg a társadalmak rétegeit keresztül-kasul át nem járja a gazdasági érdekek versenye. A társadalom már teljesen intellektuális vezetés alá került s mégis otthonos még levegője, mint amikor még helyi környezetben nevelkedett fel. A francia számára röviddel előbb még tartománya, városa volt a „patrie”, a royaume-mal szemben. A patriotizmus tehát még nem teljes racionalizmus, még történeti szellem; de már a nélkül, hogy a vezetés a kicsiny társadalmakhoz kötött munka lenne.

Másutt, a keletibb államokban is mindenütt általános jelszó a patriotizmus; a felvilágosult abszolutizmus kormányai is erre hivatkoznak. De másutt csak a következő emberöltőkben, a polgárosodás haladtával lesz önálló társadalmi mozgalommá, fogja fel társadalomvédelemnek a régi helyi-rendi alakulások szerepét. A felvilágosult abszolutizmus államaiban egyelőre az a patrióta kötelesség, hogy mindenki rendelje alá a maga létét a hatalmi és a gazdasági erőkifejtés céljainak. Ez az abszolutizmus valóban a francia felvilágosulás filozófiájától veszi szellemét; a francia patriotizmus azonban társadalmi mozgalom, amelynek a filozófia csupán elvont szellemi terméke. Sokáig nagy is az ellentét közöttük; a felvilágosult szellem dicsőít minden „észszerűt” s ezért odaszegődik minden modern hatalom mellé, amely akár a kicsinyek elnyomásával is a szellem diadalát segíti elő. Nemcsak Nagy Frigyes, hanem Katalin cárnő is e szellem nevében, a közös erőkifejtés és a gyors kultúrfejlődés céljaira, engedi át sorsának, a nemesség uralmának az alsó népet. A felvilágosult szellem szövetkezik a nemesség új, felvilágosult politikai-gazdasági uralmával is; egy táborban áll a pénzvilággal is. A francia patriotizmus azonban a magisztrátus ellenzékiségével egyesül az állam modern, racionális törekvéseivel szemben. Mégis a patrióta intellektualizmus készítette elő Franciaországban az igazi társadalmi forradalmat, míg a filozófia elfogadta volna a modern abszolutizmust és a nemesség modern uralmát is. Mert a patriotizmus nem a magisztrátus érdekeit akarja támogatni, de a társadalom óriási felhalmozott jogkincsére irányul tekintete; átalakulást akar, a régi kötelékek szétbontását, de a régi jogok általánosításával, minden egyén számára „polgárjogot” konstruálva belőlük. Nem akarja a társadalmat politikai-gazdasági erőkifejtésre szervezni, egyedül a társadalom önállósága, öntudata vezeti. Szét akarja osztani a jogokat, amelyek történeti fejlődéssel alakultak ki, amelyek a kicsinynek helyzetét, képzettségét, szakmunkáját, hivatalát, mesterségét, földjét biztosították az államban és társadalomban; e jogokat most már „emberjogoknak”, „természetjogoknak” tekinti.

S hogy mily élesen, szinte kegyetlen kíméletlenséggel alakította ki a történeti fejlődés a polgári élet öntudatát, azt éppen az egyházellenes küzdelmek mutatják. Nem toleranciát akar a mozgalom s nem is új vallást. A patriotizmushoz tartozik az egyház hivatalos elismerése, az államvallás is, egyenesen ellenkezik vele a több-vallásnak gondolata. De annál kérlelhetlenebb minden egyházi-vallásos beavatkozással szemben a polgári életbe, nem tűri a vallásos elemeket a közügyekben, sőt még az egyén gondolkodásában is furcsálja. Az életvitel minden vonatkozását, feladatát magában foglalja már az intellektualizmus. Innen a modern ember hangulata, amely a vallásos érzést mindenki szemérmes, csaknem elrejtendő belső ügyének akarja tartani. Az angol deizmusnál mélyebb forradalom ez, nem értelmezi át a vallást, hanem kiküszöböli az élet tényezői közül. A „tolerancia” inkább az angol társadalom alapelve, célja; de a francia társadalom teszi „modernné”: nem a vallások kölcsönös megbecsülése alapján, hanem társadalmi erejük elvonásával. A felvilágosult filozófia e tekintetben is csak a francia társadalomfejlődés szellemi lecsapódása; Nagy Frigyes számára már csak az üdvözülés „façonja” a felekezet.

A francia patriotizmus a történeti alapokat akarja általános észszerűséggé emelni, szemben a kormányzattal, amely az erőket akarná egyesíteni. A kormányzat nagy üzemmel s finom gonddal dolgozik, mégsem tudja a rengeteg társadalomüzembe beleszerkesztett erőket célokra beállítani. Mélyebb adminisztráció, mint más államban s mégis egyre gyengül Franciaország a nemzetközi versenyben. Az itt elmélyülő kormányzati módszereket más államok használják ki győzelmesen.

XV. Lajos kormányzatát úgyszólván már meg sem kérdezték az európai hatalmak Lengyelország felosztása alkalmával. A király tekintélye az ország belsejében is egyre hanyatlott; nem az udvar romlottsága volt az oka ennek s nem Dubarry asszony szerepe az öregedő király mellett. A kormány minden intézkedése gyanússá lett a közönség előtt, aljasságot, visszaélést sejtettek mindenben, főként aljas módokat a pénzszerzésre, a parlament és a nyilvánosság megkerülésével, még a nép nyomorán való spekulációval is. Különösen a gabonaforgalom szabályozásaiban gyanítottak ily spekulációt; az éhínség idejére állított gabonaraktárakban is. Az egyik ilyen élelmezési tisztviselő vállalkozott arra, hogy a raktározott gabonát, a romlás ellen felfrissítésül, időnként lisztté őrölve forgalomba hozza; szerződését a kormánnyal valahogyan kezébe kerítette egy gyanakvó ember és röpiratban akarta közzétenni. Börtönbe dugták; a forradalom idején aztán ő volt a monarchia legvéresebb vádlója és az „éhségpaktum” volt a leglázítóbb propaganda – holott a pénzügyminiszter, aki a szerződést kötötte, feltétlenül tisztaszándékú ember volt és a vállalkozás nem volt nyerészkedő, az illető tisztviselő el is vesztette benne minden vagyonát és végül beleőrült szerencsétlenségébe.

XV. Lajos kísérlete a magisztrátus megsemmisítésére nem sikerült, csak vihart hagyott hátra vele utódára. Halálos ágyán gyóntatója által bocsánatot kért nemzetétől, ha életével okot adott a megbotránkozásra.

A francia filozófus-szellemek bizonyos idegenkedéssel nézték a patrióta-mozgalmakat, amelyek a régi rendből mindenkinek egyenlő, megalapozott polgári létét és jogát akarják kibontakoztatni. A „filozófusok” szerint nem kell más, mint „természetes világosság”, „lumière naturelle”, az észszerűnek uralma, elsöprése az emberi tökéletesedés minden irracionális akadályának. Semmi sem világosabb, mint az, hogy a felszabadult értelem vezetése magasra emeli az emberiséget, akár az elmaradott, értelmetlen tömegek akarata ellenére is.

De sem a patrióta-, sem a filozófus-gondolkodás nem tud már arról, hogy a jelen társadalmának jogait és kultúrértékeit az irracionális emberi viszonyoknak szokásszerű, lassú kiformálása fejlesztette ki. A XVIII. sz. első felének csendjében véglegesen elhagyta az intellektualizmus a társadalomszervezet közeli, kicsiny, szinte kézművesszerű vezetését, s most már csak az a feladata, hogy közkinccsé tegye a felhalmozott kultúrjavakat. Mindkét gondolkodás találkozik és szövetkezik abban, hogy a régi társadalomrend, született uraival és szolgáival, öröklött jogaival és terheivel igaztalan és ésszerűtlen. Az emberiség végre „szabad és boldog” akar lenni, erőit okszerűen felhasználni.

Kétségtelen, hogy az európai felvilágosodásnak sokkal mélyebb a tartalma, emelkedettebb a talapzata, mint más, régi kultúrfejlődések „felvilágosodásának”, végső racionalizálódásuknak. Az európai kultúreszközök elérték végső lehetőségeiket, hatalmasan körülírták, biztosították az egyén helyzetét a társadalomban, nagyszerű munkaszervezeteket teremtettek. Ha a régi támasztékokat lebontják, az egyénben és a szervezetekben rejlő erőket szabadjára engedik, óriási iramban indul meg a modern fejlődés. A versenyben alulmaradnak a nagy tömegek, s mégis a legkisebb ember sem kívánja vissza a régi időket, önérzete tiltakoznék a régi társadalomrend kötöttségei, megaláztatásai ellen. A felvilágosodásnak igazat adott a modern fejlődés; nem is lehetett másként, nem a patrióták és filozófusok csinálták a történetet, ők is csak szereplői annak. Az erők hatalmas, modern kitárulása azonban a régi társadalomban rejlett anyag felhasználása; mihelyt nincs többé mit „racionizálni”, terméketlenné válik a kultúrszervezet, a régi nagy kultúrvirágzások sorsa vár reá.

Az angol társadalomban klubok, a franciában szalónok. Ott politikai programmok, itt művelt társaságélet, most már a születés, a pénz és a szellem arisztokráciája együttesen. Ott a férfiak ügye a közügy, magánéletüktől elkülönítve, itt a nő, a család, az egész magánélet benn van a közéletben. Hiszen a francia társadalomvezetés mindig az életnek teljes adminisztrációja volt, s nem egyes célok kiragadása. A céhelöljáróságtól, a hivatalnokságtól kezdve, fel a királyig, a család, a magánélet mindig elválaszthatatlan a hivatástól. A királyok metresszeinek hivatalos rangot kell kapniok. A szalónok szerepe nem döntő a felvilágosodás, a forradalom megindításában, inkább jellemző a mozgalom természetére: könnyedén, szórakozva, szabadon kezelik a társadalom minden problémáját. Nincs programm, nincs konkrét koncepció, nincs felelősség sem. Csak „szellem” van, amelynek érvényesülése öncél – a könnyed szabadságnak ez a mozgalma mégiscsak mélyebb, mint az angol mozgalmak. Az egész társadalomélet átforgató forradalom szélén jár. A legragyogóbb arisztokraták is tetszelegnek gyakran homályos előzményekből kiemelkedett hölgyek szalónjaiban, ismeretlenből jött írók-különcök társaságában. Csodálatos optimizmussal, előkelőségükre kényesen, természetesnek tartják, hogy az észszerű átalakulás után is alájuk sorakozik majd az alacsonyan született társadalom. Csaknem minden nagyúrnak, gazdagnak van szalónja, de egyáltalán, szerényebb igényekkel, ez válik a polgári társasélet általános formájává is.

A XVIII. sz. elejétől egyre behatóbb az érdeklődés az angol szellemi-politikai mozgalmak iránt. Csodálják Newton világképét, Locke szerződés-alkotmányát. Eddig a francia alig akart tudomást venni arról, hogy másutt is van műveltség, most divattá lett az angol élet bámulata. Nem keletkeznek politikai programmok az angol hatásra; kevesebb, s mégis sokkal több: „dolgozni a társadalomért”, az észszerűnek, a természetesnek, az általános emberinek alapján, felnevelni „a Mindenség polgárait”. A matematika mellett a teológia is nevelője volt e szellemnek, innen vette pátoszát, – ismét ellenségesen minden konkrét vallásos tannal szemben. „Óh, Természet! – kiált fel Diderot, – Mutasd meg, mit tegyen az ember, hogy elérje a boldogságot, aminek vágyát Te oltottad belé! Sugallj bátorságot az eszes lénybe, hogy merészelje végre szeretni önmagát, méltóságát érezni; s hogy ne legyen soha rabszolgája senkinek, csak a Te törvényeidnek!”

Nem puszta kedvtelés tehát már az új szellem, az angol példa erősíti mozgalomra törekvését, propaganda-jellegét. XV. Lajos idején a szalónélet már szinte maga a közvélemény. Nem politikai organizáció, s társaságbeli szerepével mégis felnyúl a kormányzatig, az udvar is szinte nagy szalónná lesz. Az államférfiak, mint a metresszek is, jórészt az előkelő szalónéletből kerültek az uralkodó elé. A franciát eddig kevéssé érdekelték az állam nagy ügyei, nem volt modern értelemben vett „közvélemény”, minden kérdésnek megvolt a maga elismert fóruma, az irodalom nem aktuális célokra dolgozott. Montesquieunek, a század elején, Angliában talán az imponált legjobban, hogy még a cserepezők is újságot olvastak a háztetőn; a franciáknál nem volt ily hírlapirodalom, amelyben mohón kereste volna a kisember is a maga érdekeibe vágó aktualitásokat. De most az új szellem bírálni, támadni kezd, s már mind nagyobb az olvasóközönsége. Miután megszűnt a közeli, testületi társadalomvezetés, az írásképzettség intenzív elmélyülés helyett hirtelen terjedést mutat, a magára hagyott kisember is érzi az olvasmánynak, felületes tájékozódásnak szükségét. Az 1780-as években Franciaországban a vidéken, a falvakban a házassági szerződéseket a férfiaknak 90–42%-a tudta aláírni, a nőknek 66–18%-a. Óriási haladás, már a parasztság bevonása is az írásosság körébe; a városokban pedig bizonyára már különös dolog, ha valaki nem tud olvasni. Az intellektualizmus tehát a tömeglelkületre támaszkodhatott, mint ahogyan a modern időkben a régi felelősség helyett mindinkább maga is a tömeglelkület vonásait mutatja. A felvilágosulás írói nem tudtak pártszervezeteket kialakítani, de félelmetes pártot sejthetni mögöttük olvasóközönségükben. Amikor szinte szektárius szélsőségekkel kezdik támadni a tradíciókat, mindenki szövetségesüknek látszik, eltiltott irataik átcsúsznak minden rendőri ellenőrzésen, roppant levelezésüket néha maguk a hivatalos szervezetek közvetítik. Mindenütt vannak híveik, a klérusban, a magisztrátusban, a kormányban is, tulajdonképpen az udvar sem ellenségük, sőt XV. Lajos sem, csak bizalmatlan a vezetők kétesnek látott egyéniségével szemben. Inkább csak az üldözi őket, akit éppen támadnak s helyesel nekik, ha másokat támadnak. A külföld számára rendszeres „Correspondance”-ot szerkesztenek, főként a német Grimm vezetése alatt, aki grófi nevelőként került Párizsba. Az idegen fejedelmi udvarok mohón olvassák e levelezéseket, amelyek tartózkodás nélkül szólnak a francia udvar, kormányzat, társadalom eseményeiről és pletykáiról.

Egyik formája a társulásnak a szabadkőművesség, amely a század közepétől rohamosan terjedt, 1740-ben már 200 páholya volt az országban. Szintén határozott politikai célok nélkül, nem is ellenségesen a fennálló hatalommal szemben, – csak valami „szellemet” képvisel és terjeszt. Eleinte inkább divat, mint propaganda; társasági együttes, tudományos megbeszélés, szórakozás, tánc; filantróp érzelmesség, kölcsönös segítség. Az 1770-es évektől már erősen propaganda, már 700 páholy működik, a párizsi „Grand Orient” vezetése alatt. Az arisztokráciát összehozza a polgársággal, nagymértékben a klérust is. Voltaire, Lafayette, Franklin, Helvetius a tagok sorába tartoztak.

Nincsenek határozott, reális célok; és az intellektualizmus tömeglelkülete magyarázza meg a hiszékenység, a misztérium modern megújulását az ész nagy korszakában. Ábrándos szellemi közösségek alakulnak, mint az „illumináltaké”, akik egy jobb társadalom álmát szövik, főként a magántulajdonnak, minden emberi önzés forrásának eltüntetésével. A szabadkőművességből kiágazott „rózsakeresztesek” a szellemekkel való összeköttetésben hisznek; a svéd Swedenborg, bár tudós ember, spekulatív elmélyülések után láthatlan világot látott maga előtt, Krisztus-királlyal és emberi, de tiszta, jó lényekkel, akik magukhoz hasonló tiszta lényeket nemzenek, – a földi emberiség csak romlott nemzedéke e másik világnak. Könyve a vizionáriusoknak bibliájává lett. Saint-Martin „tiszta spiritualizmusa” az egyéniségből való teljes kivetkőzést hirdette, mint áldozatot Istennek a bűnös megváltására. Kultuszközösség keletkezett, a párizsi magas társaság részvételével. Vannak, akik azt hiszik, hogy szájba-leheléssel új lelket önthetnek másokba; s olyanok, akik önkívület-mámorban vesszőzéssel gyógyítják mások testét-lelkét, előfordul, hogy keresztrefeszítéssel is. Minden korban volt ilyesmi, de régebben csak visszaélésszerűen, bujdosva az egyház és a magisztrátus szigorú tekintete elől, most azonban egyenesen a modern szellem meggyőződésével. XV. Lajosnak és Pompadournak bemutatták Cagliostro grófot, – valójában egy olasz boltosnak kalandor fiát, – aki egy életelixir birtokában már többezer éve élt, az egyiptomi papoktól tanult, Krisztust is látta. Magas körök vettek részt egyiptomi misztériumaiban, amíg a híres nyaklánc-szédelgésben való részessége miatt el nem kellett tűnnie. Már tudományosabb divat volt a német Mesmer gyógymódja, valami kezdete a szuggesztiónak-hipnózisnak; Párizsban társulat alakult propagálására, vidéki fiókokkal.

A század derekán, amikor a háborúktól kezdve a gazdasági életig hirtelen mozgásba jött minden, gyors egymásutánban jelentek meg a felvilágosultak nagyhatású művei. 1748: Montesquieué a törvények szelleméről; 1749: Buffon hatalmas természetrajza; 1750: Rousseau kultúraellenes iratai; 1751: Diderot Enciklopédiájának első kötete. Egyik sem új kutatás, inkább összefoglalás, értelmezés.

Montesquieu (1689–1755) még nem tartozott a harcos sorokba. Magas parlamenti tisztviselő; a természettudományokon kezdte, azután diplomatának készült, egy angol diplomatával beutazta Európát, érdekelte minden társadalmi jelenség, köztük a magyar jobbágyság is. Angliában megcsodált mindent, – Walpole szerint a francia diplomácia rászedi az angolt, de az angol erkölcsök tízszeresen becsapják a francia utazókat. Egy török követtel való társalgásából származtak a „Perzsa Levelek”, egy idegen társadalom igazságainak gúnyja a francia társadalom fölött. „A rómaiak nagyságának és hanyatlásának okai” (1735) módszeres történetkutatás nélkül erényeket és erkölcstelenségeket keres, elegáns szentencia-modorban. „A törvények szelleme” (1748) a társadalomszemlélet egybeolvadása a természettudományos szemlélettel. Nagy gondolat; a törvényalkotások nem puszta politikai tettek, hanem a társadalom földi-természeti életviszonyaiból, szokásaiból, vallásából, foglalkozásából magyarázandók. A mű a hatalmas realitásnak és okszerűségnek hatását kelti, de egyúttal feladása az analitikus történetkutatásnak, az összefoglaló megértés mindenhatóságában bízva. Főként Bossuet gondviselés-történetszemléletét támadja s végül a különböző erényekből magyarázza az államformákat. Az erők funkciójának kölcsönös ellensúlyát, a törvényhozó, bírói és végrehajtó hatalom szétválasztását, az angol állam gyakorlatilag kialakult szervezetét tanulmányozva, e mű tette elméletté. Másfél év alatt 22 kiadást ért meg, bár úgy a jezsuiták, mint a janzenisták ellene fordultak.

Montesquieu azonban birtokára vonulva élt római erényű természetszeretetének. Nem állott be a nagy „Enciklopédia” munkatársai közé sem, holott ez a vállalkozás egyesítette az új szellem vezérkarát. Egy angol lexikon fordításának tervéből nőtt ki az Enciklopédia, húszéves munkával (1751–72), a modern ismeretek tárházává, 21 kötet szöveggel és 13 kötet képpel. Az emberi tudás népszerűsítésének mesterműve, tartózkodik a merész elméletektől s mégis az emberi értelem gőgje hatja át. Idővel mind erősebben bíráló, különösen az egyházat támadó lett a hangja, szinte a filozófusok pártjának nagy manifesztumává vált. Szerkesztője Diderot (1713–84), vidéki kézműves fia, aki az ügyvédségen kívül matematikával s modern nyelvekkel is foglalkozott. Robusztus megjelenés; fáradhatlanság s ékesszólás, amely maga is könnyekig meghatódva késztet könnyekre másokat. Ő a megtestesült Filozófus, zseni, tekintély. Mindenhez értett, természettudományos tanulmányai az energiamegmaradásról, a nehézségerőről, a ruganyosságról, az elektromosságról termékeny problémákat vetettek fel. Eleinte a dogmanélküli kereszténység híve, aztán határozott atheista. Szerkesztőtársa egyideig D’Alembert (1718–83) volt, Tencin asszonynak, – aki szalónjáról volt híres, – utcára tett törvénytelen fia; apja tartásdíján egy szegény asszony nevelte fel. Szintén jogász és természettudós egyúttal; kesernyés, villámgyorsan mozgó szellemével a szalónok kedvence. Ő írta az Enciklopédia bevezetését: erőteljes szintézis az emberi ismeretek eredetéről, eszközeiről, az írásról-nyomtatásról, az antik kultúrjavak átszármazásáról az európai kultúrára. D’Alembert valóságos szektáriusa az ész mindenhatóságának és a vallástalanságnak, szerény évjáradékból élt, hogy független maradhasson s nem fogadta el Nagy Frigyes és Katalin cárnő meghívását sem. Már az Enciklopédia első kötete ellen felzúdult az egyház, a parlament; a másodikat megsemmisítésre ítélték, Diderot-nak menekülnie kellett. Azután hallgatva elnézték a következő kötetek megjelenését, sőt D’Alembert a francia Akadémia tagja is lett, a devótus-párt nagy megbotránkozására. A cikkek azonban mind élesebbek lettek, az írók lármázó, kihívó, cinikus kompromittált társasággá, Buffon, Voltaire, Rousseau, Turgot vissza is vonult tőlük és D’Alembert is, amikor a parlament újra letiltotta a kiadványt. Diderot egyedül folytatta, amikor Pompadour asszony és Choiseul jóakaratából újra folytatni lehetett. A kiadók meggazdagodtak rajta, Diderot szegény maradt, csakhogy ő még nem tudta, hogy ez a modern észszerű társadalomrend egyik alaptörvénye. A többezer előfizető között volt, mint ma tudjuk, maga a király is. A mű az egész európai műveltségnek szellemi irányítója lett s valóban termékeny eszköz az ismeretek összefüggéseinek tudományos meglátására is.

Igazi filozófiai rendszert a filozófusok közül csak Condillac abbé dolgozott ki (1754), angol hatás alatt, minden szellemit az érzékelés tudatosodásának fogva fel. De tiszta logikával vizsgálta a „fogalmak” keletkezését, s ezzel módszereket kezdeményezett a modern nyelvtudomány számára is. Holbach műve a természet rendszeréről (1770) azonban már teljes materializmus, csak a tapasztalatot ismeri el; az erkölcs csak a világ erői, a társadalom érdekei közt küszködő ember kényszerű alkotása, az egyént csak érdeke, jóléte köti hazájához, társaihoz. – A későbbi írók már inkább politikusok. Condorcet márki a természettudományok vulgarizátora, a reformok tüzes szószólója, képviseletet kíván egyenlőség-alapokon, ez vezeti vissza az embereket „eredeti jóságukra”. Raynal, kiugrott pap, az európaiak indiai szerepének „filozófiai” történetét írta meg, a hódításnak, kizsákmányolásnak, fanatizmusnak történetét. Művében a kor minden szenvedélye reszket, a forradalom átvette szólamait. Mably, a történetíró, Rousseau alapján az ész zsarnoksága ellenében a „természetes erények” jogait hirdeti, egyenlőséget, egész a kommunizmusig. A történeti eseményeket ily előítélettel vizsgálja, a valóságok iránt érzéketlenül.

Az emberi szellem káprázatos fölényének élő bizonyítéka azonban Voltaire volt, valódi nevén François Arouet (1694–1778). Épp felvett neve miatt került csípős szóváltásba egy Rohan herceggel, aki, bár szalónokat látogató főúr volt, lakájaival megverette őt: „Csak a fejét ne üssétek, jöhet még ki valami jó belőle!” Voltaire párbajra hívta ki a herceget, az a Bastilleba dugatta őt. Így előkészítve menekült ki Voltaire egyidőre Angliába, a szabadságjogok hazájába. Hazatérve, filozófiai s angol „leveleiben” a polgári politikai képviseletért rajongott; írt középszerű színműveket is, amik politikai célzatukkal hatottak. Mohamedről szóló színműve a vallásalapításban a ravasz uralomvágynak, a nép bűnre, fanatizmusra ösztönzésének céljait látja. De aztán egyidőre óvatosabb lett, pénzzel spekulált, gazdagodott, s szeretett volna hivatalos tekintélyt is, diplomáciai szerepet. Pompadour asszony révén megkapta a „királyi történetíró” címét és a kamarásságot is, de tovább nem jutott, a király nem szenvedhette őt. A természettudománnyal is próbálkozott, de csak a népszerűsítés zseniális mestere lett, Newtonnak s más tudósoknak művei az ő magyarázatában szinte megújult jelentőséget nyertek a kultúrfejlődés értelmére nézve. Nem egészen helyes tehát az egykorú szellemes megjegyzés, hogy „Voltaire csak abban a legelső a világon, hogy leírja azt, amit mások gondoltak”.

Voltaire nem maradt a természettudományoknál, sőt később fel is lázadt a természettudományos gondolkodás zsarnoksága ellen. De a társadalom történeti képződése iránt már nincs semmi érzéke, az emberi szellem alkot szerinte mindent, küzdelemben az előítélettel, babonával. Egyetemes története, amely „Essay sur les Moeurs” címen lett ismeretessé, az emberiség multjában az események, tények összevisszaságát, az emberek bűnét, butaságát, a kicsiny véletlenek döntő hatását látja; a szellem uralmának kell jönnie, hogy kialakítsa a méltó emberiséget. Voltaire szerint tehát a szellem már csak önmagából merítheti a megismerés módjait; ami nem érthető, azt már nem a hit magyarázza, és már nem a társadalom lassú, alapos munkája emeli fel az örök emberit az „irracionálisból” az „észszerűség” fokára. Legelkeseredettebb harca tehát az egyháznak szólt, az észszerű fejlődés ez ellenségének. Nem atheista, deistának lehet nevezni, hitt a jutalmazó s büntető Istenségében. Mégsem angol módra, e tekintetben is igazi francia maradt, nem töprengett a vallástanok természetes értelmezésén. Mintegy a francia magisztrátus művét folytatja szélső következményeiben, amikor az egész emberi életet az észszerűség adminisztrációja alá akarja vetni, az egyház tekintélyében, önzésében, irracionális tanaiban látva az emberi elmaradottság és szellemi tompaság legfőbb okát. Voltaire nem ismerte el legitim ellenfelének az egyházat: „Zúzzátok szét a gyalázatosat!” Ez a jelszó alig maradt el leveleiből, ha csak kezdőbetűit veti is papírra. Nem új metafizikával dolgozik az egyház dogmái ellen, hanem lesből lőtt nyilakkal, gúnnyal, nevetséggel. A vallásos szövegekből vett szemelvények, mesteri ügyességgel összeállítva, váratlanul kiugró ellentétekkel, az egyszerű ésszel való összeütközésükkel nevetésre fakasztják még a hivő embert is. Ángolnának mondja magát, kicsúszik az üldözés elől, letagadja iratait, majd közjegyzőt véve maga mellé, a templomot kezdi járni, okmányt írat gyónásáról, felépítteti birtoka falujának templomát.

És Voltairenek mégsincs programmja a vallás kérdését illetőleg. Felekezeti toleranciát akar, de ellensége a protestáns vallásosságnak is. Tehát nem akar mást, mint az észszerűségtől idegen erők eltávolítását. Éppígy nincs politikai programmja sem. Szerinte a francia monarchia egészen megfelelő lenne, ha „törvényesen” igazgatnák. „Törvényes monarchia”: azaz a tiszta intellektualizmus adminisztrációja alatt. Ez az „adminisztratív észszerűség” kívánja a terhek, az adók egyenlő elosztását, az egyéni szabadság biztosítását, a népnevelés államosítását. A nép nyomorán sajnálkozik, de általában a természet rendjének tartja, hogy az alacsony tömeg kiszolgálja a kultúrfejlődést. Egyáltalán nem ellenzi azok hatalmát, akik a modern fejlődést vezetik, különösen a fináncvilág iránt mutat nagy megértést. A feudális jogok ellen is nem hatalmuk miatt küzd, hanem butító, megalázó ésszerűtlenségük miatt. Ezért fordul a magisztrátus ellen, csaknem oly gyűlölettel, mint az egyház ellen. A francia felvilágosodás ezért volt alkalmas a „felvilágosult abszolutizmus” megalapozására, s ezért örökölte szellemét nagyjából a modern állam és társadalom is.

Voltaire többszöri menekülés után Párizsból Nagy Frigyes meghívására Berlinbe ment, de nyughatatlan, intrikus természete miatt pár év mulva valósággal futnia kellett a király haragja elől. Végül Franciaországban, de a határszélen, megvásárolta Ferney-birtokát és meglehetősen adva a seigneuri külsőségekre, mintagazdaságot igyekezett belőle teremteni, selyemtenyésztéssel, ménessel. Pénzével ügyesen spekulált, gabonáját Afrikában, Konstantinápolyban adta el. Ekkor már európai tekintély volt a „ferney-i pátriárcha”, a francia reformminiszterekkel is állandó összeköttetésben. 1778-ban XVI. Lajos megengedte isszatérését Párizsba, útja valóságos diadalmenet volt, az Akadémia testületileg vonult eléje, a színházban mámoros lelkesedés közt megkoszorúzták. Pár hónap mulva meghalt; műveinek gyüjteményes kiadását hivatalosan ekkor sem engedélyezték, csak hallgatólag elnézték.

A kultúrszerkezet nagy hívője volt, zseniális megsejtője a következő századok csodálatos modern fejlődésének, amit ő a végnélküli tökéletesedés egyenes útjának tartott, a szabad emberi értelem végnélküli kitárulása által.

S ami e kultúrszerkezetből kimaradt: annak átértője Jean Jacques Rousseau (1712–78) volt. Apja genfi órás, protestáns ember. Ifjúsága rendszertelen, mohó olvasással telt el, álmodozással az értelem és az erőteljes érzelem közti fülledt levegőben. Árva lett, mesterségre adták, megszökött. Egy rokon asszony fogadta magához Franciaországban, aki nevelőanyja s egyúttal szeretője is; a kertész is osztozott vele az asszony barátságában, de ez derék ember volt, Rousseaut tehát nem zavarta hármuknak „e világon talán páratlan együttese”. Időnkint végigkóborolta egész Franciaországot, többnyire gyalog, élt ahogy tudott, élvezte a szabad természetet, tapasztalta a nép nyomorát. Elszegődött zenetanárnak, nevelőnek, lakájnak, tolvajjá is lett s másra fogta bűnét. Párizsban szalónokba került, a kultúrfinomságok teljébe, zenei tudása, olvasottsága és főként eredeti különcsége ismertté tették. Ha tűzbe jött, – s ugratták is, hogy így legyen, – a fennség és őrület szólt belőle. Beszerezték titkárnak a velencei francia követhez, összeveszett vele, otthon aztán egyre fokozódó irodalmi sikereiből élt. Csúnya és tudatlan cselédjétől, Teréztől, öt gyermeke született, akiket menházban helyezett el, – hozzá volt szokva maga is, hogy a közsegély intézményeit igénybe vegye. Amikor művei miatt kényessé lett helyzete, Genfben akart letelepedni, de egész Svájcot izgalomba hozta az ottani társadalom igaztalanságainak hangoztatásával, távoznia kellett. Összeveszett az enciklopédistákkal is, Angliába ment. Mindenütt üldözést látott már, mániákussá lett, egy francia úrnő kastélyában élte utolsó éveit, elhagyatva, álmodozásait és önvallomásait írva, Teréz ápolta beteg testét-lelkét.

A kultúra és a természet határain kóborló ember ő, mindkettőnek eltévedettje. Nem a természet embere, mint hiszi, a természetet már csak mint a kultúra ellentétét látja, amely satnyán él a nagy észszerű üzem alatt és torzítja az emberi szellem műveit. A természet az ő számára csak a lázadozásnak talaja, s nem az építkezésé.

Nem is akar rendszeres elméletet, nem vállal felelősséget ideáiért: joga van leírni, mondja, ami eszébe jut. Egyik gondolata lenne a primitív ember eredeti természetes jósága, boldog állapota. A dijoni akadémia pályatételeire ily értelemben felelt: a kultúra a babonának s hazugságnak teremtménye, a magántulajdon a társadalmat gazdagokra és szegényekre szakítja szét, a luxus, a pénz a nép nyomorából táplálkozik, ha száz embert tart el a városban, százezret tesz szegénnyé a vidéken. Rousseau sem akart forradalmat, mint Voltaire sem; de ő is „felvilágosodott” szellem, szabadon az ég és föld között lebegve. A kultúrintézmények megtartandók, mert mégis valamiként védelmet adnak a társadalomnak. De vissza a természethez, annak jóságához, igazságához! A kultúrtársadalom tehát: ostrom alá fogott szerkezet. Állandósított forradalom, az alulmaradottaknak, a kirekesztetteknek és az Érvényesítetlenül maradt természetes ösztönöknek joga a lázadásra.

Az iratokból mélység és közvetlen tapasztalat szólt, nem keresett érzelgés; óriási feltűnést keltettek. Voltaire szerint „senki még ennyi szellemet nem fordított arra, hogy az embert újra barommá tegye; aki olvassa, kedvet kap arra, hogy újra négykézláb másszék”. Az angol természetjognak igazi francia változata, mert a végsőkig viszi a dolgot, nem ismeri el természetesnek a konkrét fejlődés által kialakult emberi igényeket. Ami a fejlődésből kimaradt, ott leselkedik minden kultúrtett mélyén, elveszi a hitet tőle, reménytelen problémákat állít fel. A modern társadalom egyéni és szociális visszásságait fejezte ki Rousseau; s a tudatot, hogy segítség már nincsen, a kultúrszervezet az irracionálisnak végtelen anyagát hagyta kielégítetlenül. Ez a „természetes” már csak az irodalmat fogja megtölteni; ha utat nyitnak neki, az ösztönszerűség özönvizét szabadítják fel.

Rousseau végigjárta az emberi élet minden tájait, tanácsot sehol sem tudott adni. Írt érzelmes regényt (Nouvelle Héloïse, 1760) az igaz szerelemről, az anyáról, a családról, könnybe borította vele az aszszonyi világot. A gyermeknevelés természetes módszereiről írt. műve (Émile, 1762) új pedagógiai irányokat indított meg, az elvek sokaságát, intézményes megvalósításra képtelenül. A vallást illetőleg nincs szilárd gondolata, szerinte a földkerekség minden vallása jó lehet, ha emberies érzülettel érzik át. A kereszténység szolgaságra, megalázkodásra nevel, a polgári közösség alakítsa ki a maga vallását, amelynek alapja nem lehet más, mint az egyénnek társadalmias kötelezettsége, maga a szociabilitás. Ez az állam alapja is; a polgári vallás megszegése vétek a társadalom ellen, az állam tehát büntesse a „vallástalant”, akár halállal is. Igazi francia elgondolás, a legegyénibb szabadság és a legzsarnokibb uralom. Politikai hatásra legjelentősebb műve a „Contrat Social” (1762): az egyén szabad, de társadalmi lény; szabad érvényesülését az biztosítja, hogy minden jogával-kötelességével az államra bízza magát s az egésztől nyeri vissza önállóságát. A szuverénitás a „közakaraté”, a törvényhozás nem rendelkezik a társadalommal, csak magyarázza közakaratát. Nagyszerű ítélete az, hogy a demokrácia csak kicsiny egységekben érvényesülhet méltányosan. A „szerződéses” társadalmat végül is valami „arisztokráciának” vezetése alatt képzeli el, de hogy ki az „arisztokrata”, azt a nép választása döntse el.

„Semmit sem fedezett fel, – írták róla, – de mindent lángra gyujtott.” Közeli ismerősei közül sokan megvetették őt, de a tömeg lázasan olvasta műveit, új hitvallást keresett bennök és a forradalom benne tisztelte apostolát.