NEGYEDIK FEJEZET: A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS
AZ ANGOL PARLAMENTARIZMUS

Másutt Európában igazi racionális szabadsággal használták fel a francia gondolatokat a kormányzatok.

A déli államokban, ahol az egyház a mult századokban az uralom szövetségese és a hivatalnokság és a polgári intellektualizmus nem sajátította ki a papság társadalmi szerepét, most hirtelen gyűlölettel nézik vallásos-babonás hatalmát a nép fölött. Főként a jezsuitákat; mihelyt a francia mozgalom élessé lett, nyers erőszakkal bánnak el velük. Portugáliában I. József (1750–77) minisztere, Pombal márki, a hivatalnokság, a hadsereg átszervezője, a jogi kodifikáció megindítója. Csodákat művelt Lisszabon újjáépítésénél az 1775. évi borzalmas földrengés után. A nemességgel erőszakosan akart elbánni, méginkább az egyház ellenállásával. Harcba keveredett a jezsuiták teokrata-vezetése alatt álló paraguay-i gyarmattal, amelyet a spanyoltól cserébe kapott Portugália; s amikor otthon a jezsuiták a kormány ellen izgatták a szőlőművelő népet, a bortermelésnek Colbertista korlátozása ellen, akkor, 1759-ben, lefoglalta a rend vagyonát, majd királyellenes merényletben való állítólagos részesség miatt összefogta az ország minden jezsuitáját, hajókra rakatta és az Egyházállamba küldte őket. Az iskolázást, az egyetemeket pedig teljesen világi kezekre bízta. De I. József utóda I. Mária (1777–1816) ismét szigorúan egyházias; Pombal a bíróság elé került, bár büntetését elengedték. A bebörtönzött nemesség kiszabadult, a régi élet nagyjából helyreállott, a jezsuita-rendet azonban azóta a pápa megszüntette. Hasonlóan szélsőséges az akció-reakció Spanyolországban is. Már VI. Ferdinánd (1746–59) megkezdte a pénzügy államosítását az adóbérlet helyett és az egyház visszaszorítását is. III. Károly (1759–88), előbb Nápoly királya, már egészen felvilágosodott uralkodó, újra nagyhatalmi célokkal. Résztvett a hétéves és az amerikai szabadságharcból kialakult nagy háborúkban, Floridát, Menorcát visszaszerezte az angoltól, de Gibraltárral hiába próbálkozott. Portugáliával ismételten háborúskodott, valamint az afrikai partokért is Marokkó, Algír ellen, eredmény nélkül. Reform-minisztere, Aranda gróf, a csempész- és banditavilág kiirtására szigorú rendőri szabályokat adott ki, ami ellen a nép fellázadt. A papság ellenzékisége is oka volt ennek és Aranda 1767-ben egy éjjel szintén összefogta, hajóra rakta a jezsuitákat. Az Egyházállam nem fogadta be őket, hónapokig tévelyegtek a tengeren, míg végre a francia Korzikán valahogyan elhelyezték őket. Sok jezsuita tudós Nagy Frigyesnél, Katalin cárnőnél talált menedéket. A spanyol kolostorokat, az inkvizíciót eztán hivatalnok-felügyelet alá helyezték, a papságot adóztatták. Aranda 1773-ban megbukott, az inkvízició két évre börtönbe tette. A reform egyideig még folyt tovább, de IV. Károly (1788–1808) idején már a francia forradalom kötötte le az állam erejét.

Itália fejedelmei is hasonlóan kezelték a reformokot. Nápolyban már III. Károly (1735–59) indította meg, mielőtt spanyol trónra jutott. Tudománypártolásának köszönhető Pompeji és Herkulánum feltárása is. Fia, IV. Ferdinánd (1759–1825) átküldte a jezsuitákat az Egyházállamba (1767); később a reform-miniszterek megbuktak, a forradalomtól rettegő uralom következett. Pármában, a spanyol Bourbonok tertiogeniturájában, a pápa a régi hűbérfelsőség címén akart ellenállni a reformnak. Tulajdonképpen ez a pápai beavatkozás az állam hatáskörébe késztette együttes fellépésre a francia, spanyol, portugál, a nápolyi és pármai kormányokat, amire a pápa 1773-ban megszüntette a jezsuita-rendet. Toszkánában Lipót nagyherceg (1765–90) teljesen bátyjának, II. Józsefnek eszközeit alkalmazta. De itt is, mint másutt Itáliában a nemesség és a népi klerikalizmus visszatérítette a reformokat. A szárd királyságban lassúbb és tartósabb a munka, III. Károly Emánuel (1730–73) idején az egyháznak idomulnia kellett, de különösen Viktor Amadé (1773–96) uralkodása alatt megtartotta tekintélyét.

A német államok közül különösen ott alakult ki tipikusan a felvilágosult abszolutizmus, ahol a társadalom, a rendiség szervezete, fejlődése sekélyesebb volt. Az állam erejének hódító összefoglalása a végső cél. Bajorország s általában a déli-nyugati fejedelemségek leszorultak a versenyben, az osztrák monarchiában s kivált Poroszországban azonban hirtelen nagy erők feszültek.

Mária Terézia óvatosan dolgozott, lehetőleg megnyerve a monarchia heterogén népességének vezetőrétegeit. De a lengyel osztozkodásból ő is elfogadta Galiciát, bekebelezte a török felsőség alatt állott Bukovinát. Fia, II. József (1780–90; 1765-től császár) már varázshatást várt a modern eszméktől s mindjárt előlegezte is külpolitikájában a remélhető expanzív erőket. Mária Terézia csöndben beszüntette a magyar országgyűléseket, urbáriumában meghatározta a jobbágykötelezettségeket, következetesen dolgozott a vallásegységen. II. József már az irodalmi felvilágosulás embere, vallásszabadságot hirdetett ki, a kolostorokat, amelyek sem tanítással, sem gyógyítással nem foglalkoztak, százszámra szűntette be; de eltiltott vallásos szokásokat is, a relikviákhoz folyamodást, a vetés megszentelését, – e babonák elvonják a népet az okszerű munkától. VI. Pius személyesen ment hozzá Bécsbe, de a császár kitért minden tárgyalás elől. A jobbágy személyes függését, a földesúri bíráskodást megszüntette, katasztereket készíttetett az általános adózás céljaira. A magyar vármegyék önkormányzata helyett kerületi igazgatást szervezett, – s végül, a racionális elképzelés betetőzése, mindenütt a németet tette hivatalos nyelvvé. Francia gondolatok, porosz minta; de Nagy Frigyes is megjegyezte, hogy József mindig mindjárt a második lépést teszi meg, mielőtt az elsőt lépte volna.

Hatalmas terjeszkedő tervei voltak, az orosszal a török birodalom felosztására szövetkezett. De lekötötte erejét Bajorország megszerzésének terve, az orosz nélküle hódította a török területeket. A Wittelsbachok bajor ága 1777-ben kihalt és József, ekkor már császár, Mária Terézia ellenzésére is háborúra vitte az ügyet (1778–79) Nagy Frigyessel. Frigyes betört Csehországba, a csaknem vértelen „krumpliháborút” a tescheni béke fejezte be, amely Bajorországot Pfalz-cal együtt a Wittelsbach-mellékág kezén hagyta, Ausztria csak az Inn-vidéket kapta, Poroszország pedig Ansbach-Bayreuth fejedelemségét. Aztán az osztrák Németalföldet akarta becserélni Bajorországért és Salzburgért, amit a porosz vezetésével alakult német Fürstenbund hiúsított meg. Majd Németalföldet akarta államosítani; a hollandokat a barrière-erődök elhagyására kényszerítette, a tartományi beosztás helyett kerületeket létesített, a parlamentszerű brabanti Nagy Tanács helyett pedig hivatalnok-bíráskodást; kolostorokat szüntetett meg, az iskolákat reformálta. 1787-ben nyilt lázadás tört ki, a patrióta-párt szövetkezett az arisztokratával, mindkettő egy-egy ügyvéd-politikus vezetése alatt. A császárt a török háború foglalta el, a felkelők győztek, 1790-ben a francia forradalom mintájára szervezkedtek. De a klérus, az előkelők, s a nép is feltámadt a patrióta-demokrata uralom ellen s II. Lipótnak sikerült helyreállítania hatalmát, – rövid időre, mert Belgiumot nemsokára francia forradalmi seregek szállották meg. A török háború nem sikerült, Magyarországon is fenyegető ellenállás, patriotizmus; II. József megtörten tért sírjába.

Poroszországban, a felvilágosult abszolutizmus legtipikusabb államában, nincs patrióta-ellenzékiség, legfeljebb a „Regie” miatt: Nagy Frigyes (1740–86) többszáz francia vámhivatalnokot szerződtetett, akik elhozták a világ legbonyolultabb viszonyain kifinomodott módszereket a közjövedelmeknek itt teljesen államosított kezelésére. A király gyermekkorától emigráns franciák neveltje volt, apja józan és zsarnoki házigazdálkodásával elégedetlenül várta a maga óráját. Össze is veszett apjával, Angliába akart szökni, elfogták, hadsegédét ablaka előtt végezték ki, őt magát pedig fogsága után apja egy vidéki számvevőhivatalba osztotta be. Trónrajutván hajnaltól estig munkában, mindent a maga terve szerint, kezdte meg reformjait, de e reformok nagy korszaka csak 1763 után következett, amikor már hosszú háborúkkal biztosította Szilézia birtokát. Ezután kisebb, könnyű szerzeményeken kívül, csak Lengyelországon osztozkodva növelte királyságát, a belső munkában való modern bizalmával érdemelte meg igazán a „Nagy” melléknevet. Itt az abszolutizmusnak csak céljai vannak, s nem problémái. A háborús rossz pénzt számos ember károsodására bevonta, de eztán a forgalomgazdaság megélénkült; a társadalom racionális szervezetére talán legjellemzőbb, hogy minden német állam között itt gyökereztek meg s terjedtek el legelőször a bankszerű intézmények. Új iparágak nőttek ki a földből, csak 1773-ig 264 „gyár” létesült. Az állammerkantilizmus a selyemtenyésztésben való közreműködést a lelkész és a tanító hivatalos kötelességévé tette. Nagy csatornák épültek a délről északra haladó folyórendszer összekötésére. A porosz lobogó megjelent a távoli tengereken is, bár inkább az előnyös kereskedelmi szerződések lendítették fel a gazdasági életet: az államjövedelmek túlnyomórésze a hadseregre ment és ez az erő tette kívánatossá az ország barátságát, ezért juttatott a külföld, különösen Franciaország, kereskedelmi kedvezményeket. Az országos jogi kodifikáció, akadálytalan racionalizmusával, a francia felvilágosultak bámulatának tárgya volt. Az egész európai fejlődés elmélyülésére jellemző, hogy a király helyrehozta a porosz államszervezet egyik legfőbb hibáját, a jogszolgáltatásra az állammal szemben is független, fixfizetéses bíróságot állított. De a közigazgatás és a hadsereg már teljesen nemesi és a parasztvédelemre csak az uralkodás első felében történt némi intézkedés. A polgár az új törvénykönyv szerint sem szerezhetett lovagbirtokot. A telepítés nagyarányú volt, az állam felszereléssel, háziállatokkal támogatta. Az állambirtokokat mintagazdaságokká fejlesztették s kölcsönökkel ösztönözték erre a lovagbirtokokat is. A király teljes vallásszabadságot adott, a katolikusoknak szinte kedvezett, templomot épített nekik Berlinben, de az egyházi birtok növekvését megakadályozta. Felvilágosult abszolutizmusa: „mindent a népért, de semmit a nép által”. Az uralkodók a népért vannak, – s a király élesen, Rousseau szerződés-teóriája értelmében bírálta fejedelmi kortársainak gőgjét; azonban a szuverénitás maga teljes és megtámadhatatlan, a nép együttérzésével és érdekében Isten ruházta azt a dinasztiára. A francia filozófusokkal élénk összeköttetést tartott a király, szellemi-művészi környezete is francia volt, még a berlini akadémia elnöke is. Ő maga is franciául írta memoárjait, történeti s költői műveit.

Utóda, II. Frigyes Vilmos (1786–97) lágyabb egyéniség. Az ország tagadhatatlanul örült neki a kemény kéz után, bár metresszeket tartó s pazarló fejedelem volt. Másrészt pedig a vallásos miszticizmus rabja, a toleranciát is megszorította. Minisztereit is a „rózsakereszt” misztikus köréből vette, a felvilágosodás ellenségei közül. A népszerűtlen „Regie”-t megszüntette, a katonai fegyelmet enyhítette. Lengyelország végleges felosztásánál óriási területeket nyert; egyébként nem hódító, Hollandiát, amelynek demokratái megsértették nővérét, Orániai Vilmos nejét, megszállotta, de az elégtétel után minden politikai nyereség nélkül kivonta hadseregét. De a porosz államnak-társadalomnak szervezete, nagy uralkodók nélkül is, a kialakult irányban fejlődött tovább, a XIX. sz. elején innen indult meg a német reformkorszak és a nemzeti szabadság expanzív politikája Napoleon ellen.

A többi német állam kormányzata is a francia felvilágosodás jegyében állott, a belső szervezet szerint vagy inkább csak kulturális tevékenységgel, vagy, ez a másik szélsőség, nyers racionális uralommal. Mindenesetre mély mozgalom, amelyből a század végén a német intellektualizmus, tudomány és irodalom, évszázadok súlyos előkészülete után, hirtelen általános európai jelentőségre emelkedett.

Szászországban III. Ágost (1733–63) minisztere, Brühl gróf, pazar kultúrközponttá fejlesztette Drezdát, a hadsereg elhanyagolásával. III. Frigyes Ágost (1763–1827) nem is gondolhatott Lengyelország megtartására; Brühlt elbocsátotta, takarékoskodott, a jogot, a közigazgatást reformálta. A weimári szász fejedelemség Károly Ágost idején (1763–1827) a német irodalom vezető központja. Az egy dinasztia alá jutott Bajorországban s Pfalzban erősen katolikus a kormányzat, de következetes reformokkal. Würtembergben a fényűző fejedelem ellenére maguk a „rendek”, azaz az adminisztratív képviselet vitte keresztül az államszervezet racionizálását. Másutt, kivált északon, oly racionális az uralom, hogy a tékozló fejedelmek ezrével árusítják alattvalóikat idegen hadseregeknek; Hessen-Kassel, Braunschweig az angoloknak küldött ily összefogdosott szállítmányokat az amerikai háború céljaira. Az egyházfejedelemségek is követik a példát. A kölni érsek, II. József öccse, a bonni egyetemet a felvilágosodás egyik központjává tette. Trierben egy szász herceg-érsek a vallásban konzervatív, mégis toleranciát hirdet, a hivatalnokság s gazdasági élet modern reformjaival. Az egyik mainzi érsek is egyenesen tüntet francia felvilágosodásával. Hontheim püspöknek Febronius néven kiadott műve (1763) a gallikánizmus példájára a pápával szemben a püspök és a zsinat önállóságát hangsúlyozta és egyúttal az állam felsőségét a maga egyháza fölött. Vissza kellett vonnia tanait, de később a német érsekek az „emsi punktációkban” (1786) hasonló elveket hangoztattak. Azután a „febronianizmus” mozgalmát hátraszorította a francia forradalom.

A skandináv államokban szélsőséges a reform-lendület. Dániában V. Frigyes (1746–66) kormányzatának mozgalmas kulturális és kereskedelmi tevékenysége; miután a nagy északi háborúban Schleswig dán uralom alá került, teljesült a dinasztia másik régi vágya is: II. Katalin cárnőnek és az orosz trónra került holstein-gottorpi hercegnek fia átengedte Holsteint, cserébe Oldenburgért. Oly szerzemények, amelyek a XIX. sz.-ban európai jelentőségű összeütközések okai lettek a nemzeti öntudatra ébredt német birodalommal. VII. Keresztély (1786–1808) tékozló király, de udvari orvosából lett miniszterének, a német Struensee-nek, forradalmi reformokat engedett: a patricius-nemesség ellenében polgárhivatalnokság, a céhek eltörlése, a paraszt helyzetének szabályozása, sajtószabadság, – s végül a német hivatalos nyelv bevezetése. Csak másféléves volt Struensee kormányzata s mégis mintegy hatszáz kabinetparanccsal fordította fel a régi társadalomrendet. Egy udvari bál éjjelén nemesek hatoltak a király ágyához, mindent visszavonattak vele. Struensee vérpadra került (1772). Mindazonáltal a század végén a kormányzat már nagyjából keresztülvitte a paraszt felszabadítását.

Svédországban III. Gusztáv (1771–92) csaknem francia ember, Voltaire híve. Esküdött az alkotmányra s máris szította alulról a gyűlöletet a nemeskormányzat ellen, konspirált a katonasággal. A főnemesi tanács 1772-ben, az összeesküvő csapatok jelenlétében, elismerte az új alkotmányt, amely a hivatalnokságot és a hadsereget a király parancsa alá adta. Az orosz háborúban (1788) a nemesség és a tisztikar, az ellenséggel összeköttetésben, fellázadt, de a király a nép segítségével győzött, a főúri tanácsot megszüntették, a polgároknak jogot adtak nemesi birtok szerzésére, a hivatalnoki pályán való szabad emelkedésre. Az orosz flottán 1790-ben sikerült győzelmet aratni, bár a béke semmi nyereséget sem hozott. A király Európa romantikus lovagjának érezte magát a francia forradalom ellenében, expedíciót tervezett a francia király megszabadítására, a középkori normann vállalkozások módján a Szajnába való hatolásra. Népszerűségét elvesztette, különösen adóztatása miatt. A nemesség egy álarcosbál után megtámadta, egy volt gárdatisztje lelőtte. Utóda, IV. Gusztáv (1792–1809), szintén különc ember, a napoleoni háborúkban trónját vesztette.

Lengyelországban erős patriotizmus, a nyugati gondolatok átültetésének sok önzetlen kísérlete, – mind késő volt már, a szabad intellektualizmus e lendülete nem alakíthatta többé át az állam és a társadalom szervezetét. III. Ágost halála után (1763) II. Katalin cárnő lengyel embert kívánt a trónra, kegyence, Poniatowski személyében, aki a Czartoryski-család jelöltje volt. A patrióták jelöltjét, Branicki koronatábornagyot, Bécs és Párizs is támogatta. Orosz sereg győzte le a patriótákat, Poniatowski Szaniszló került a trónra (1764–95). De ő is modern uralkodó akar lenni, reformokat kezdett, úgy hogy most az orosz az ellene létesült radomi konföderációt támogatta. Mégis sikerült a liberum veto-t korlátozni, a disszidenseket egyenjogúsítani. Ez ellen alakult 1768-ban a katolikusok Bar-i „szent konföderációja”, osztrák-szász pénzen; vad polgárháború keletkezett, aminek orosz győzelem vetett véget.

A következő orosz-török háború idején a lengyelek ismét megmozdultak az orosz beavatkozások ellen. Ausztria megijedt az orosz hódításaitól a dunai tartományokban és Poroszország ösztönzésére beleegyezett, hogy e hódítások helyett lengyel területeken osztozkodjanak Oroszországgal. Mária Teréziának lelkiismeretfurdalásai voltak, de aztán Nagy Frigyes igen csodálkozott a királynő „jó étvágyán” a lengyel lakomán. Már befejezett tény volt az osztozkodás, amikor, 1770-ben, Ausztria megszállotta a lengyel szepesi városokat, amiket még Zsigmond magyar király zálogosított el, tehát közjogilag Magyarországhoz tartoztak. 1772-ben megtörtént az első nagy osztozás: Oroszországé a Dnyeper-Düna vonaláig eső terület, Ausztriáé Galicia jórésze, Poroszországé Westpreussen, ami most már egyesítette Preussent a volt brandenburgi részekkel. Danzig és Thorn még lengyel maradt, most már egyedüli kijáratul a tengerhez.

A lengyel országgyűlés kénytelen volt elismerni a tényeket. A király folyton dolgozott a reformokon, a parasztság helyzetére is kiterjeszkedve. A francia események hatása alatt azután gyors tettre szánták el magukat a patrióták, 1791-ben csínyszerűen, nagy tumultus közben, új alkotmányt fogadtattak el az országgyűléssel: választás helyett örökös királyságot a szász dinasztia alatt, modern szenátust és képviselőházat a polgárság bevonásával, független hivatalnokbíráskodást, a konföderációk eltiltását. De a szomszéd uralkodók már a francia forradalom veszedelmét látták a mozgalomban, a szász dinasztia sem kívánta a lengyel trónt. Az új alkotmány ellen a targowicei konföderáció alakult „a lengyel szabadság fenntartására”, orosz segítséggel. A porosz az orosszal együtt indult harcba a patrióták ellen, akiknek hősi alakja Kosciuszko volt, egészen a francia eszmék embere, a franciákkal együtt harcolt az amerikai szabadságharcban is. 1792-ben Dubienkánál győzött az oroszon, de miután maga a király is a targowicei konföderációhoz állott s a porosz sereg is megérkezett, külföldre kellett menekülnie. Az orosz és a porosz között történt meg, 1793-ban, a második osztozkodás; Lengyelországnak csak területe egyharmada maradt. A grodnói országgyűlés néma hallgatással fogadta el az osztozkodást, a teremben orosz katonák állottak. Varsóban orosz sereg maradt. Katalin cárnő azután szerződést erőszakolt ki, amely minden reformot az ő beleegyezéséhez kötött és mozgalmak esetére a megszállás jogát adta neki. Kosciuszko és a patrióták külföldről izgattak; a cárnő követelte a lengyel sereg felének elbocsátását. Erre nyílt ellenállás kezdődött, Kosciuszko Krakkóban termett, 1794-ben megvert egy orosz sereget, Varsó fellázadt, az orosz őrséget lemészárolták. De Varsóban utóbb forradalmi csőcselék lett úrrá, a porosz is benyomult az országba, az orosszal együtt Rawka-nál legyőzte a lengyeleket. Kosciuszko átvágta magát, Varsót ellenállásra szervezte; a porosz megkezdte a város ostromát, de ellentétei támadtak az orosszal, kivonult a küzdelemből. Az orosz ezután sorban győzött a lengyel seregeken, elfoglalta Varsót is, Kosciuszko egy ütközetben nehéz sebbel fogságba került. A harmadik, végleges osztozkodáson, 1795-ben, a porosz, sőt most ismét az osztrák is részt kért a zsákmányból. Oroszországé lett a Bug-Njemen vonaláig eső terület, Kurlanddal együtt; Poniatowski lemondott a trónról, Pétervárott élt a cár kegydíján. Kosciuszkot I. Pál cár szabadonbocsátotta, megfogadtatván, hogy nem harcol többé Oroszország ellen. Amerikába ment, amely követnek küldte Párizsba; fogadalma miatt nem vett részt Napoleon orosz háborúiban sem.

Lengyelország vesztét tragikus belső fejlődése, határszéli helyzete az Okcidensen okozta, ami Magyarország sorsát is állandóan veszélyeztette. De az európai fejlődés tragikus jövőjét is jelzi a lengyelek bukása. Amíg az Okcidens a belső építkezésnél maradt, még a hódítások sem jelentették nemzetek létének elsöprését. Most vége az „adminisztratív” fejlődésnek, bámulatosan tökéletesedett eszközeit egymás ellen fordítják az államok, a gyengébbnek sorsa csak attól a primitív nemzetközi rendszertől függ, amit „hatalmi egyensúlynak” neveznek.

Oroszországban Erzsébet cárnő (1741–62) halála után, rendelkezése szerint, Annának, Nagy Péter unokájának, a holstein-gottorpi herceg nejének fia, III. Péter (1762) került a trónra. Német ember, Nagy Frigyes bámulója; tüntető felvilágosultságával megsértette az egyházat, poroszos sereg felállításával a gárdaezredeket. Iszákos, durva ember volt; amikor feleségét, Katalin anhalt-zerbsti hercegnőt el akarta űzni, az asszony az ó-oroszoknak és szeretőjének, Orlownak segítségével lemondásra kényszerítette férjét, akit később az Orlowok meg is fojttattak. II. Katalin (1762–96) eleinte az ó-oroszok kedve szerint uralkodott, lassan térve át a nyugatias irányra. Amikor megszabadult az elmezavarodott Ivántól, veszedelmes trónjelölttől, akit egy szöktetés-kísérlet után megöletett, akkor vallhatta magát nyiltan a felvilágosodás hívének, „szívében köztársaságinak”. Már mint német hercegnő összeköttetésben állott a francia felvilágosultakkal, most támogatta az Encyklopédiát, Diderot-t meghívta magához. A szenátus újra hivatalnok-minisztérium lett, amely az egyházvagyont is kezelésébe vette; a kormányzóságokat szaporította, hatáskörüket növelte. Még országgyűlés-félével is próbálkozott, 1767-ben képviselőket hívott össze a birodalom minden részéből, még a szamojédoktól is, okszerű, egységes törvénykönyv alkotására szólította fel őket, Montesquieu gondolatait fejtegetve. A koronabirtokok egyrészén kísérletezett a jobbágyfelszabadítással is. Most már nem támadt nagyobb mozgalom a nyugatias irány ellen, elviselték a cárnő fényűzését, erkölcstelen életét, szeretőinek kormányzatát is. A cárnő ravasz diplomáciája végzett Lengyelországgal, a török ellenében seregei elhatoltak a görög kereszténység ősi, bizánci határaihoz. Első török háborúja (1768–74) már érintette a későbbi „keleti kérdésnek” minden érzékeny vonatkozását. Az orosz sereg behatolt Moldvába, Oláhországba, átszorította a Dunán a törököt. Egyúttal pedig először jelent meg az orosz balti flotta a Földközi-tengeren, angol vezetéssel Tsezménél, Chios mellett, tönkreverte a török flottát (1770). A görögök, akik Velence előző háborúiban már megízlelték a szabadságot, az orosz felhívásra fellázadtak, de a török, kölcsönös kegyetlenkedés után, elnyomta őket. Segítette az orosz flotta Egyiptomnak, Ali bej mameluk-uralmának függetlenítését is a török alól. Közben pedig a Fekete-tenger uralmát jelentő Krim is orosz kézre került. Ausztria megriadt attól, hogy az orosz körülölelje határait, ezért egyezett bele inkább Lengyelország felosztásába, mint azt Poroszország is kívánta. Már bolgár területen folyt a háború, a Kütsük-Kainardsi-ban kötött béke mégis török kézben hagyta a dunai tartományokat. A Krim-tatárok, önállóságuk megtartásával, orosz felsőség alá kerültek, valamint a kaukázusi fejedelemségek is; a Dnyeper-Bug köze az oroszé lett, a Fekete-tengeren, s át a szorosokon is az Aegei-tengerre, szabad hajózással. És a görög-keresztény vallás szabadságát illetőleg az orosz szerződésszerű jogot kapott a beavatkozásra; Perában orosz templom épülhetett. A „harmadik Róma” eszméje reális lehetőséggé lett.

Ezután főként a cárnő kedvesének, Potemkin Györgynek nevéhez fűződik az orosz terjeszkedés; ravasz, nyers egyénisége, embertömegeket feláldozó kíméletlensége az orosz politika megtestesítője lett az európai elképzelésben. A cárnő és II. József már 1781-ben körülbelül megegyezett a török birodalom felosztásában. Oroszország a dunai tartományokból új Dáciát alakított volna, a Balkánból, Konstantinápoly székhellyel, új görög császárságot. A cárnőnek most született unokáját a Konstantin névre keresztelték, emlékérmére a Sofia-templom képét verték. Ausztria Szerbiát, Boszniát és az Adria vidékeit kapta volna. De II. Józsefet a bajor-ügy kötötte le, az orosz egyedül támadt a törökre. Potemkin 1783-ban elfoglalta a Fekete-tenger partvidékeit a Krim-félszigettel együtt, a Porta, belső lázadásoktól szorongatva, 1784-ben kénytelen volt elismerni a foglalásokat. Pár év mulva Potemkin bemutatta a cárnőnek és a külföldi diplomatáknak a pacifikált új területeket, – a „Potemkin-falvak” híre, kulissza-házaikkal; csak udvari ellenségeinek pletykája volt. A török nemsokára új háborút kezdett (1787–92); a svéd szintén megtámadta az oroszt. II. József nyugati ügyei miatt, kelletlenül csatlakozott az oroszhoz, serege Mehádiánál vereséget is szenvedett. De az orosz az osztrákkal együtt oláh földön, Foksani-nál, Martinesti-nél megsemmisítő győzelmet aratott, megsemmisült a török flotta is, az út, úgy látszott, nyitva áll Konstantinápolyig. II. József utóda, II. Lipót, 1791-ben a régi határok alapján Szisztovoban békét kötött a törökkel. Az orosz tovább harcolt, átnyomulva a Dunán; de most már Ausztria féltékenysége miatt is meg kellett elégednie a Jassy-i békében (1792) a Bug-Dnjeszter közének birtokával. A Fekete-tenger északi partja ezzel teljesen orosszá lett; Lengyelország felosztásával pedig a birodalom Európa minden kérdésében közvetlenül résztvevő nagyhatalom. A felvilágosult abszolutizmus egyik európai államnak sem segített annyit, mint Oroszországnak, ahol a modern intellektualizmus szabadon foghatta össze a tömegek erejét a hódítás céljaira.

A Törökbirodalom is rátért a XVIII. sz. elejétől a nyugatias reformkísérletekre. Amíg csak a hadsereg reformjánál kezdte, újra és újra megmutathatta régi erejét. De már II. Musztafát (1695–1703) és nagyvezérét, Husszein Köprilit mélyebb újításaik miatt buktatta meg a konzervatív török lázadás. III. Ahmed (1703–30) költő s műpártoló fejedelem. A paszarováci békében (1718) területeket vesztett, de az orosszal osztozkodva a perzsáktól nagy Káspi-vidékeket hódított el (1724). Végül Konstantinápoly fellázadt a nyugati módra bevezetett adóztatás ellen, a janicsárok börtönbe tették a szultánt s ugyanezen börtönből unokaöccsét, I. Mahmudot (1730–54) ültették a trónra. A hadsereget Bonneval, renegát francia gróf, szervezte át; a belgrádi békében (1739) ismét a magyar Dunáig a töröké lett a Balkán, de másrészt az orosz elfoglalta Azowot, a perzsa a Káspi-vidéket. Békekorszak következett; amióta a keresztény alattvalók barbár elnyomása megszűnt, a török birodalom befogadott részese az európai egyensúlynak. III. Musztafa idején (1757–74) egyre erősödtek a nyugatias vonások a birodalom képén, Raghib nagyvezér a janicsárok visszaszorításával újjászervezte a hadrendszert, a pénzügyeket rendbehozta. De mindinkább előtérbe léptek a nemzetiségek; I. Abdul Hamid (1774–89) idején már az ázsiai-afrikai tartományokban is érezhetők a tradicionális uralmi technika lazulásának következményei. Albánia, Morea után Szíria; Egyiptom is megmozdult, 1768-tól 1786-ig csaknem állandó lázadással. Egyiptomban a régi idegen, főként turáni csapatvezérek utódaira, a mameluk bejekre támaszkodott a török kormányzat, s most kénytelen volt, évi adó ellenében, a két leghatalmasabb bej független uralma alá engedni a tartományt. III. Szelim (1789–1807) egészen felvilágosult reformer, a pasákból hivatalnokokat csinált, a keresztények jólét-fejedelme is akart lenni. A napoleoni háborúk után a janicsárok és ó-törökök megfosztották trónjától s nemsokára életétől is.

Angliában is magában viseli a vezetőtársadalom a régi rendi fejlődés tartalmait, s amikor a XVIII. sz. elejétől véglegesen elvált a kicsiny helyi képletektől, szintén „patrióta” szellem töltötte el. Itt nem a kormányzat mindenhatósága ellen küzdött, mint Franciaországban, ellenkezőleg, a pártok rideg érdekszervezete ellen fordult és a király méltóságát hangsúlyozta, ha nem is akarta növelni a király hatalmát. A kérdés tulajdonképpen az, hogy nemzet maradjon-e az angol nép, vagy csupán érdekszervezet? A whigizmus és a toryzmus elmélyült; úgy fejezték ki, hogy a közérdek uralmát akarják a pártérdekek fölött, s még többet: magasabb, eszményibb lelkületet, szárnyalást, tevékeny loyalitást. William Pitt vezette ezt a mozgalmat; vidéki nemes fia, családja a gyarmatokon meggazdagodott és a magas arisztokráciával házasodott össze. Hatalmas szónoki tehetséggel támadta Walpole whigizmusát, a politikának a csupasz gazdagodásra való beállítását, a külföldön méltóságnélküli kompromisszumokkal. Mégsem tory; átvette a whigek expanzív céljait, de a nemzet egész lelkét, önérzetét akarta beléjük önteni. Patriotizmus és angol világmisszió.

II. György (1727–60) kelletlenül vette be a kormányba Pitt-et, de engednie kellett óriási hatalmának a közvélemény fölött. Pitt a hétéves háborúban, a gyűlölt Franciaország ellen, szívósan kitartott; amikor III. György (1760–1820) a spanyol hadüzenet miatt békét kívánt, a francia ajánlatok elfogadását, Pitt gőgös, ultimátumszerű választ adott a francia követnek: „Ő a nép bálványa, – írta ez – az udvar kénytelen az ő fantáziáinak engedni, mert tehetséges, önérdeknélküli, magánéletében szerény, senki kedvét sem keresi, de tüze, ékesszólása lenyűgöz mindenkit s nincs más ambíciója, mint Anglia legnagyobb dicsősége, Franciaország legmélyebb megalázása.” III. György is „patrióta”, nem Istentől rendeltnek hitte uralmát, de nem is a pártokkal való szövetkezésre akarta alapítani azt. Az angol király-fogalom végleges kialakítója ez a korszak, s egyúttal nagyjából a modern uralkodó fogalmának, szerepének kialakítója is. Egyelőre egy kissé a Stuart-fejlődés felújulása, a király alkotmányosan, népszerűen akar uralkodni, de maga akarja megdolgozni a társadalmat, nagyszámú, többfélekép megnyert hívei által, akiket a whigek keserűen „a király barátainak” neveztek: Pittnek a spanyol háború miatt mégis ki kellett válnia a kormányból; 1766-ban maga alakított kormányt, de betegsége miatt két év mulva visszalépett, csak a parlamentben szerepelt tovább. A király ezután úgyszólván személyesen uralkodott, a kabinet csak segítségéül szerepelt; pedáns munkával ügyelt minden hivatalnokára, még arra is, hogy hívei résztvesznek-e a parlamenti üléseken, a választásoknál maga szemelte ki a jelölteket, sőt kellemetlenné váló minisztereinek helyzetét is igyekezett saját pártjukban aláásni.

Az új, patrióta szellem azonban mély alkotmányjogi kérdéseket vetett fel. A parlamenti képviselet régi rendszere már nem felel meg ez új társadalomvezetésnek, amely már nincs benső összefüggésben a választó kerületekkel és városokkal. A szavazatok vásárlása vagy másféle megdolgozással való megnyerése kezd már valóban visszaélés lenni. A pártoknak régi érdek-szelleme szívesen megtartaná a rendszert, mert kialakították már a választások technikáját; a kormányzat hasonlóképpen. Angliában a kiváltságok mélyebb társadalmi összefüggések képviseletét jelentették eddig, – ezeknek felbomlásával válaszút elé jutott a fejlődés. Burke, az új parlamentarizmusnak filozófusa, érzi a változást, igazi szabad intellektualizmussal hirdeti, hogy az intézmények elévülnek, s minden jog közül a legérvényesebb az elévülés joga, a társadalom haszna szerint. De nem teljes szabadságot kíván, érdekvezetést, hanem határozottabb pártalakulást, az arisztokrácia vezetésével, amely arisztokrácia feleljen meg a maga „igazi belső természetének”. A régi formák maradjanak meg, de belső értelmük szerint javítsák visszásságaikat. Pitt volt az első az angol politikusok között, aki a választójog reformjának kérdését felvetette. Az általános választójog gondolata nem a racionális szellem alkotása, hanem az európai intellektualizmusban rejlő mélyebb, történeti tartalmaké, csak a fejszám szerint való szavazás racionális s ettől még elszörnyedt volna a társadalom. A reform csak gondolat maradt, de a közvélemény heves hullámokkal csapdosta a parlamentet, másrészt pedig bántó gúnnyal bírálta magát a királyt is, akinek keze mélyen belenyúlt a parlamenti választásokba és aki alkalmazkodó minisztereket tart magának. Ez a közvélemény a patrióta szellem kialakulása óta hosszúlejáratú elvi kérdésekre rendezkedik be, határozottabb pártszervezettel, központi igazgatással, vidéki hálózattal, a parlamentben pártfegyelemmel. Az 1760-as évektől a peticiók özöne árasztja el a parlamentet, különösen a választójog kérdésében; e peticiók már nem a régi társadalmi egységektől jönnek, városokból, céhektől, grófságoktól. Most már klubok és komiték alakulnak; és megkezdődik a meetingek nagy szerepe.

Azonban az egész kérdést csak a gyarmatok ügye tette már akkor is élessé. Az angol Amerika: a hazai társadalomnak áttelepülése. És mégsincs semmi szerves összefüggés az anyaországgal a gazdasági összefüggéseken kívül. Amíg az angol király a gyarmatosítás jogának adományozója, addig valami patronázsviszony van az uralom és a gyarmat között, meghatározatlan tartalommal. Azonban a patronátust már a parlament vette át; s így mind élesebb a kérdés: rendelkezhet-e az anyaország a maga érdeke szerint a gyarmatokkal? A merkantil szabályozás eddig szinte a szokásjog méltányosságával szerepelt. De amióta egyre sorvadt minden viszonynak ez a szokásszerű tartalma, a gyarmati társadalom mindinkább csak az anyaországnak messze kinyujtott gazdasági szervezete. A patriotizmus azonban többet kívánna; a tengerentúli angolság nemzeti-társadalmi közösségét is az anyaország társadalmával. Hogy miként, azt nehéz elképzelni akkor. A parlament úgy gondolná, hogy a maga törvényeinek érvényesítésével a gyarmatokon is, azaz kiterjesztve az angliai alattvalók kötelezettségeit a gyarmati lakosságra is. Viszont a gyarmatok joggal hivatkoznak a maguk különleges helyzetére, s az annak megfelelően kialakult szervezetükre, életükre, amit teljesen elnyomna az angliai törvények alkalmazása, az ottani hivatalnokság, adóztatás átültetése. Ez esetben legalább is azt követelhetnék, hogy nekik is legyen képviseletük a parlamentben. De ez sem elégíthetné ki őket; képviselőik vagy mint idegen diplomaták vennének részt a parlamentben, vagy pedig mint elenyésző kisebbség. Pitt nem akart erőszakot, sőt a kormány ellen fordult, amikor az erélyesen lépett fel. Ő valami többet akart: közös angol érzést, közös nemzeti becsületet. Kínos, megoldhatlan probléma: az angol nép gazdasági szervezet-e, vagy nemzet? Világpolgárság, vagy a Földön szétszóródva is nemzeti társadalom? Mert a gazdasági-kereskedelmi szervezetek már nem társadalomszervezetek, mint régen. Anglia messze kinyujtott szervezeteit vagy hatalommal kell egybetartani, vagy pedig a centrifugális erők szakítják el őket az országtól. Kitűnik az is, hogy a „patriotizmusnak” sincsen társadalomképző ereje. Mély tartalmait csak elvek által valósíthatja meg, nem elmélyülő módszerekkel.

De ez a veszély fenyeget Írország részéről is. Eddig az ír nemzet fogalma egy a katolicizmussal és a gazdasági, főként a földbirtokos-érdekekkel. Az 1760-as évektől egyre szaporodtak a titkos és nyilt szövetkezések, bosszúállásra az angol földesúron, papon, hivatalnokon; majd egyáltalán az ír függetlenség céljaira. S ami egészen új: most már nemcsak az elnyomottak, hanem a protestáns és a kereskedő írek is beállanak a mozgalomba. Többnyire szónokló ügyvédek vezetésével: Írország – mondták – nemzetté lett újra. Az egységesült, felszabadult intellektualizmus nemzet-fogalma ez, nem a társadalom közeli adminisztrációja, hanem szellem, nagy feszítőerővel.

Amerikától a kormányzat azt kívánta, hogy legalább oly parlamenti adóztatást viseljen el, angol hivatalnokok kezelésében, amely a gyarmatokat védelmező angol sereg fenntartására elegendő. Ezért a kormány a háború után, 1764-től, beviteli vámokat vetett több árucikkre Amerikában, majd bélyegadót a törvénykezési, üzleti okmányokra, sőt a hirlapokra is. Angol bírák intéznék az adóztatással összefüggő kérdéseket, esküdtszék nélkül, állandó angol garnizonok érvényesítenék az államhatalmat. Pitt felháborodott ez ellen, igazat adott az amerikaiak ellenállásának, a Stuartok „hajópénzéhez” hasonlította az adóztatást: meg akart maradni a merkantilszabályozás jogainál, valami kölcsönös megbecsüléstől, jogtisztelettől várta volna a megoldást. Az első eset, hogy egy Európán-kívüli társadalom fejlődése mélyen belenyúlik az otthoni társadalomszervezet problémáiba is. Amerika ügye Angliában mindennapos vita tárgyává lett, minden alkotmányos, képviseleti vonatkozásaival együtt. Franklin Benjáminnak, Pennsylvánia küldöttének megjelenése Angliában, mérsékelt, okos érvelése még inkább hozzájárult a kérdés alkotmányjogi elmélyítéséhez. Szinte forradalmivá vált a hangulat az országban, gúnnyal, elkeseredéssel mindenfajta kormányzat és parlamenti párt ellen. Valami egységesen nemzetit követelt mindenki, Amerikát is beleértve, – s mégis teljes szabadságot, az állam szuverénitását, az angol érdekek védelmét. A whig-kormány, Burke tanácsára, visszavonta a bélyegadót, az adóztatás jogának fenntartásával. 1766-ban Pitt alakított kormányt; ő csak mérsékelt vámokat tartott fenn, annyit, amennyi az amerikai angol hivatalnokok eltartására szükséges. Ő sem tudott tehát olyasvalamit kigondolni, ami a társadalmakat benső együttesben tartotta volna az állam hatalmi eszközei nélkül is, amilyen módon a régi társadalmak kapcsolódtak egymáshoz. A gyarmatok ellenszegültek, úgyhogy mégis csapatokat kellett átküldeni. Pitt lemondása (1768) után kifejezetten tory-kormány alakult, amely már csak a teára rótt vámot tartotta fenn – Amerikában ekkor bizottságok alakultak a teaszállítmányok kirakásának megakadályozására. Az angol folyóiratokban is szinte forradalmi hangok szólaltak meg. A „Public Advertiser”-ben a „Júniuslevelek” – valószínűleg egy hadügyminiszteri hivatalnok tollából élesen, de még nagy szaktudással bírálták a kormányt és a parlamentet; azonban Wilke, a szatirikus, az alsóház tagja, már éles tollal támadta a királyt is. Neki Franciaországba kellett menekülnie, 1768-ban mégis visszamerészkedett és újra megválasztották képviselőnek, az alsóház kitaszította, de ismételten megválasztották. Bebörtönözték, a közvélemény melléje állott „Wilke és a szabadság” jelszavával, s London 1770-ben tanácstaggá, majd 1774-ben lord-majorrá választotta. Ha a patriotizmus nem találta meg a királyban és a képviseletben a maga bizonytalan céljainak érvényesítőjét, most már a sajtószabadságot is veszélyben érezte. A dicsőséges forradalom után, 1695-ben, Angliában megszüntették a cenzúrát, a sajtóvétségeken egyszerűen az esküdtbíróság ítélkezett. A kormány legalább hivatalnokbíróság elé szerette volna utalni a sajtó ügyeit, Izgató probléma lett ez is, a gyülekezés jogának kérdésével együtt, – régen a szaktestületek és a helyi társadalomképletek szabályozták a sajtót és az összejöveteleket, szervezetükből következő tárgyiassággal, amilyenre nem volt alkalmas a felszabadult intellektualizmus.

Végre 1773-ban nyilt ellenségeskedésben tört ki Anglia és Amerika ellentéte; Pitt heves tiltakozására az angol kormány vissza akarta ugyan vonni utasításait az amerikai angol parancsnokok számára, de késő volt, a háború megindult. A király, aki egyenesen az angol jellem erényének tartotta az önfejűséget, régóta határozott fellépést akart; s most a közvélemény engedett, mint ahogyan minden meghatározatlan akarat engedni szokott a biztos akarat előtt. A sikertől függ további állásfoglalása – úgy látszott, rettenetes dolgok következnek, ha csődöt mond a király vállalkozása.

Mégsem vált tragikussá Angliára a háború elvesztése, Amerika végleges elszakadása. Az angol patriotizmus nem erőszakos társadalmi forradalom bevezetője, mint a francia. Az intellektuális vezetés itt régóta az erők összefoglalása, hasznosítása. Mihelyt végleg elmosódik a társadalomnak régi szerkezete, nagy megrendülés nélkül fejtheti ki erejét a patrióta-intellektualizmus. Az ifjabb Pitt, apja eszményeinek örököse, azért dolgozhat már a következő évtizedekben az államhatalom súlyosabb megalapozásán, majd az angol imperializmus kialakításán, a francia forradalommal és Napoleonnal szemben.

Nagy forradalom az angol fejlődés, már emberöltők óta; a XVIII. sz. derekán véglegesen beteljesedik. Csak most tűnik ki, hogy itt is, mint Franciaországban, a század első felének csöndjében általános átalakulás ment végbe. A régi társadalomszerkezetek óriási iramban bomlottak fel és futottak le, teljesen készen a modern fejlődés számára. Az angol „indusztriális revolució” mélyén, a XVIII. sz. közepén, ez a végső forradalmasítás rejlik.

Már a népszám növekedése és elosztódása is arra mutat, hogy ily forradalom ment végbe. A XVIII. sz. közepétől végéig Anglia lakossága (Skócia nélkül) 6 millióról 9 millióra emelkedett – ily arányú szaporodáshoz azelőtt évszázadok kellettek. Az iparvidékeken pedig megsokszorozódott a népszám, Lancashire grófság a XVIII. sz. elején 166.000 lakost számlált, a század végén 672.000-et. Ma ötmillió a lakossága. A városiasodásnak még nagyobb az aránya, a század végén pár évtizeddel előbb még jelentéktelen vidéki helyek százezernyi lakosságú városokká fejlődtek. Tehát a XVIII. század a modern forradalmi arányú fejlődés kezdete.

Nem az iparfejlődés indította meg, hanem fordítva, a társadalmi forradalom hozta meg az iparnak, technikának fejlődését. Az otthonos összefüggéseiben megbontott nép a nagy központokba tódul, mint az antik időkben. Az európai fejlődés mélységei okozták, hogy most már nem a hatalomhoz tapadó csőcselékként, hanem mint a gazdasági szervezet munkástömegei. A népet itt sohasem lehetett volna kimozdítani szokásos helyéről, ha valami némileg hasonlót, a munkaszervezetekben való elhelyezkedést nem kínált volna fel számára a társadalomfejlődés.

Kegyetlen folyamat volt a XVIII. század közepén a vidéki nép exisztenciájának kiforgatása, de csak az angol intellektualizmus nagy szakszerűsége vihette végbe. Népjólétet, többtermelést, új elhelyezkedést kellett hirdetnie érte; ez felelt meg a patriotizmus szellemének is. Nemcsak az ipari-kereskedelmi, üzleti szakszerűség fejlett Angliában, hanem az agrártermelésé is, amely elejétől benn van a kapitalista fejlődésben. A paraszttársadalom tragédiájából táplálkozik ez a szakszerűség, a bérmunkásság racionizált társadalmából az üzleti szakszerűség. Ellenállhatlan hódító erővel kifelé az egész világon, s az intellektualizmus büszke a nemzet erejére, virágzására; gazdagodására, amely kétségtelenül emelte jóideig a legalsóbb nép életszintjét is és szaporodását is előidézte. Az egész művelt világra átalakító hatással volt ez az angol fejlődés, – hogy általánosodása következtében mindenütt mindinkább a tőke üres uralmává váljék az emberi exisztencia és munka fölött. Ami valóban fejlődésképes, ami modern eredményeket hozott, az a régi társadalomszervezet továbbélő erejének műve, s nem az érdek racionalizmusáé.

Angliában a hűbérjogok már az előbbi emberöltőkben elmúltak, s mégis csak folytonos átmenettel erőtlenedett el a földtulajdonos és a paraszt régi, otthonos viszonya, a patronázs még kölcsönös íratlan kötelezettség volt. A parasztot nem lehetett kitenni bérelt földjéből, egyszerűen azért, mert olcsóbb munkaerővel több haszon kínálkozott volna a birtok saját kezeléséből. Az angol földesúrnak azonban már középkori joga az „approvement”, amelynél fogva változtathat parasztjai, bérlői helyzetén a birtok okszerűbb, fejlettebb kezelésének érdekében. Ezen alapult a régebbi „inclosure”, a parasztföld lefoglalása a juhtenyésztés érdekében; de ez állította is meg a folyamatot, hiszen mindent nem lehetett juhlegelővé tenni, s idővel sem a common law, sem a törvény nem ismerte el approvementnek a szántóföld legelővé való változtatását. Most azonban a mezőgazdaság minden ága-részlete „okszerűvé” lehet, a kicsiny holland eredményeket át lehet vinni a nagybirtok üzemére. Az új birtok parasztsága már nem maga gazdálkodik, mezőgazdasági munkás már; de a régi közföldek a század elején még bontatlanul megvoltak. Még írják, hogy ilyen mindenki földjén, irtatlan részein, megjelenik este valamely nincstelen család és a sötétben, baráti segítséggel, fakunyhót tákol össze, nyerskőből magas kéményt emel: ha hajnalhasadáskor füstöl ez a kémény, ősi szokás szerint jogot szerzett a család új helyére, kicsiny föld kihasítására, irtására – ha nem is jogot a föld tulajdonára. A középkori földközösség tulajdonképpen adminisztrált nagyüzem volt, de nem a többtermelést véve alapul, hanem a munkás kéz exisztenciáját; ha racionális kihasználáson kezdték volna, úgy Európa őserdői, mocsarai sohasem váltak volna emberi településekké.

Angliában a XVIII. sz. derekán a modern intellektualizmus tipikus drámája folyik le, a fejlődés, a közjólét, a kultúrszínvonal őszinte meggyőződésével. Townshend lord azért lépett ki Walpole minisztériumából, hogy norfolki mintagazdaságának élhessen, nemzetgazdasági feladatnak, általános dicsőítéstől kísérve. Terményváltogatás, az ugar kiküszöbölése, műtrágya, – holland módszerek, nagyüzemre átvíve; termését megsokszorozta, négyszázezer hold homokot tett művelt földdé. Bakewell munkája, Leicestershire-ben, talán még jelentősebb: racionális állattenyésztés, rétgazdálkodás, takarmányozás. Hatásuk általános, a földek bérlete négyszeresre-ötszörösre emelkedett, a piacra vitt állatok súlya két-háromszorosra. De a nagyúri birtok jórésze is tagja még a földközösségeknek, amelyek nem a többtermelésre vannak berendezkedve, hanem arra, hogy minden kiscsaládnak jusson valami szántója, legelője. Ha a közföldet racionális üzemmé egyesítik, kétségtelenül többet termelne, több embert tarthatna el. Ebben bízik az angol intellektualizmus, a nélkül, hogy a többtermelésben ki tudná jelölni a kisember biztos helyzetét. Valóságos düh fogja el a művelt angolt az elhanyagolt, kihasználatlan közföldek láttára. A reformirodalom, Young vezetésével, harcot indít a közföldek ellen. Az újító nagybirtokosok megkísérlik a nép nevelését is, összehívják, tanítják a vidék parasztjait, még a templomban is a többtermelésről prédikálnak. Magát a királyt is „farmer George”-nak nevezik gazdálkodó-tanító szenvedélye miatt. De a paraszt nem tud kibontakozni a régi együttesből, amelyben szegényen, de mégis biztosnak látja késő utódainak helyzetét is. Emelni kell tehát a föld bérét, – sürgeti az irodalom is; ez készteti majd okszerűbb földművelésre a parasztközségeket. Vagy kényszeríti őket arra, hogy a közösen használt földek, legelők felosztásába beleegyezzenek s csak a nekik jutott kicsiny részek bérlői maradjanak. Az uradalmi gazdatiszteket kézikönyvek tanítják az inclosure különböző módjaira, olyanokra, amelyek a lehető legkevesebb izgalmat okoznak a népnél, annyira jogosaknak látszanak. Vannak, akik javaslatot nyujtanak be a parlamenthez, hogy nemesi, bárói ranggal ösztönözzék a földesurakat minél több közföld felosztására. Sokszor pörre kerül a dolog, de a common law bírái is a nemzetgazdasági gondolat hatása alatt állanak, míg régebben védték a parasztbérlőnek helyét illető szokásjogát. És a parlament méginkább a „közjólét” elvét vallja; az előző évszázadok parasztvédelme után a XVII. sz. végétől nincs már semmi törvény az inclosure ellen. Ha sem egyezkedés, sem bíróság nem viszi keresztül a földfelosztást, úgy a parlament dönt, minden egyes esetben külön „private act”-okkal. Mert Anglia a képviselet, a „közakarat” társadalma, a jogok, intézmények nem változtathatlanok, mint Franciaországban, ahol még az úr magánbirtokáról sem lehet kitisztítani a parasztnak szokásszerűen ránőtt igényeit. Végül már a földesúr egyenesen a parlamenthez fordul, amely tömegesen, vizsgálat nélkül gyártja törvényeit. Többezer private act által az 1760-as évektől csak a közlegelőkből s pusztaföldekből évi 15.000 hold, 1790 után évi 30.000, 1800 után évi 50.000 hold került „felosztás” alá, – azaz megsemmisítően túlnyomórészt a földesurak kizárólagos tulajdonába; az összes kisajátított föld pedig a XVIII. sz. második felében két és félmillió holdra számítható. Végül 1801-ben általános törvényt hozott a parlament, amely külön folyamodás nélkül is lehetővé tette az inclosuret. A parlament, igazi intellektuális gőggel, szinte lehengerelte a parasztot, kiküldött biztosainak teljhatalmat adott, az ellenállást főbenjáró bűnnek nyilvánította. Ha a földközösség területének, – s nem lakosságának, – kétharmada a felosztás mellett volt, végrehajtották azt. A közjólét, a többtermelés mögül mindinkább előbújt a nyers önzés, eladósodott urak kértek földosztást, hogy a szabaddá lett birtokot jól értékesíthessék. Indiában meggazdagodott „nábobok” akartak a nagybirtokkal társadalmi tekintélyt vásárolni. A mai angol nagybirtokosság többsége ez időkből származik. S végül az ügyvédek búsásan kerestek a drága parlamenti eljárásnál, egykorú írók szerint ezért is tiltakoztak sokáig oly általános törvény ellen, amely alaposan, méltányosan szabályozná a közföldek felosztását.

Európa bámulattal nézte az angolokat s különösen a porosz lovagbirtok utánozta őket, mégpedig úgy, hogy a földjétől megfosztott parasztot családjával együtt a birtokhoz kötött cselédséggé tette. Angliában a személyes kötöttség rég eltűnt, a paraszt szabadon távozhatott. Nagy mintagazdaságok keletkeztek, a vidék képe megváltozott, – nincs szabad táj, minden mértani formákat vesz fel, a fű zöldje, a gabona aranya is rációt lehel. Az épületek nem otthonok már, hanem gazdasági munkatelepek. Az állat nem meghitt jószág, hanem tenyésztett hústömeg. Sokan megdöbbentek idővel a következményektől azok közül, akik előbb az inclosure apostolai voltak. A szabad intellektualizmusnak gyakran kell megbánnia saját sikereit. Az emberi társadalom építkezését nem felülről, elképzelt célokért kell kezdeni, hanem alulról, a kicsinyek biztosításával, mert különben a közjólétből kevesek jóléte lesz. Young is borzadva állapította meg a vidék elnéptelenedését; a nagyüzem fölöslegessé tette az embert. Írja, hogy eddig a legnyomorultabb paraszt is szégyelte a szegénytámogatás igénybevételét, most ravasz ürüggyel kéri az is, aki nem szorul reá. Most már azon gondolkozik Young, hogy miként lehetne közpénzeken kicsiny parasztgazdaságokat létesíteni. Egy volt parlamenti biztos bánattal gondol vissza földosztó szerepére; kétezer lélek hontalansága nyomja lelkét. S a nagybirtok tovább űzi ki a parasztságot, mert a parókia szegényadója jórészt az ő terhe. Inkább idegen parókiából hozat szükség esetén munkásságot. Eddig a parókia otthonos, védelmező kerete a lakosságnak, most ravasz, keserű küzdelmek folynak benne. Az otthoni élet támogatása helyett olcsó üzemű szegényházakat állítanak, amelyekben öreg, beteg, züllött, gyermek együtt tölti pokoli napjait. Megtelnek a kocsmák, a parasztnak nincs már sem tisztessége, sem reménysége. Mint önálló társadalomréteg úgyszólván teljesen eltűnt Angliából. Modern szellem ítélkezik felette, egy pap-író, 1766-ban, valósággal Nietzschet megelőzve, szükségesnek tartja, hogy legyen mindig alacsony tömeg, amely elvégezze a legalávalóbb, legszennyesebb funkciókat, hogy a finomult vezetőrétegek szabadon dolgozhassanak magasabb feladatokon.

Ez alsó, forradalmi átalakulás azonban kétségtelenül nem történhetett volna meg, ha az angol intellektualizmus a gazdasági élet egyéb területein is nem alakított volna ki szakszerű, összefüggő munkaszervezeteket. A régi társadalomrendnek meg lett volna az ereje ahhoz, hogy ne engedje a világba céltalanul kiszórni a vidék népét. A föld társadalmának végleges felbomlását lépésről-lépésre követte az ipari munkának nagyarányú tömegesítése, mégpedig a vállalkozásnak szakszerű nagyüzemével, amelynek lényeges feltétele az állandó munkaszervezet, az alkalmak ügyes kihasználását, a tőke nyers dolgoztatását messze felülmúló tervszerű beilleszkedés a gazdasági életbe. Ez a hódító szakszerűség tette a korszak számára jogosulttá a népnek az iparközpontokba vonását, ez adta a patriotizmusnak a meggyőződést, hogy a nagy átalakulás nemzeti célokat szolgál. Az 1760-as években, amikor az inclosure végső rohamát indította a paraszttársadalom ellen, az ipari üzemiesség megkezdte első próbálkozásait a gépi technika kialakításával.