ÖTÖDIK FEJEZET: AMERIKA

A tizenhárom amerikai gyarmatnak ellenállása az adóztatással szemben elvi kérdéssé lett, azaz a patriotizmus ügyévé úgy az angliai, mint a tengerentúli társadalomban. Eddig a gyarmatok, szervezetre is oly különbözőek egymástól, külön egységekként állottak összeköttetésben Angliával, 1765-ben már hat gyarmat unióba lépett az ellenállás céljaira. Azóta az angol kormány sokat engedett követeléseiből, a gyarmatok állásfoglalása nem volt egységes, de önérzetük megnőtt. 1773-ban a bosztoni angol vámhatóság nem engedte Angliába visszaküldeni a hajókat, amiknek teaszállítmányát Massachussetts-gyarmat a vám miatt visszautasította. Erre pár tucat bosztoni polgár, indián öltözékben, a hajókra hatolt és a tearakományokat a tengerbe dobta. A humoros emlékű „bosztoni teatársaság” e csínyére Anglia csapatokat küldött át, parancsnokuk feloszlatta Massachussetts képviseletét, elzárta Boszton kikötőjét, Kanada határait a gyarmatok rovására kiterjesztették. A kolóniák ezzel szemben 1774-ben „kontinentális kongresszust” hívtak össze Filadelfiába, Pennsylvánia fővárosába, az angol alkotmány, a természetjog és a gyarmatoknak régi privilégiumai alapján a „jogok deklarációját” szerkesztették meg, betiltották a hajózást Angliával és Indiával, de mérsékelthangú felirattal fordultak a királyhoz és az angol néphez. A parlament heves viták után 1775-ben mégis lázadónak nyilvánította Massachussetts-t. Ennek képviselete az angol tábornok tilalma ellenére egybegyűlt és fegyverbe állította a miliciát. 1775 tavaszán már megtörtént az első összecsapás, a nyáron nagyobb ütközet is, amelyben az angolok csak nehezen győzedelmeskedtek. Ekkor már ismét együtt ült a filadelfiai kongresszus, amely Washingtont fővezérré választotta. A háború sorsa igen bizonytalan volt, Bosztonból kiszorították ugyan az angolokat, de Kanadát nem sikerült csatlakozásra bírni, az angol haderők bázisa maradt ez. S különösen a déli gyarmatokban sok volt a „loyalista”, de mások is sokan szerették büszkén angol polgároknak vallani magukat. A vezetésben nem volt egység, a kongresszusnak nem volt hatósága, minden gyarmat külön érvényesítette akaratát. Főként azért, hogy a rokonszenvet mutató Franciaország felé ne szerepeljenek rebellis gyarmatokként, a kongresszus 1776-ban kimondta az elszakadást Angliától. A „függetlenségi nyilatkozat”, amit Jefferson, Virginia kormányzója szerkesztett Franklin és Adams közreműködésével, egészen a felvilágosodás szellemében szól, az embernek a Teremtéstől adott jogairól; ha a kormányzat vét e jogok ellen, a nép visszavonja megbízatását.

Az angol király azonban elszánt maradt: Istennel szemben való kötelessége országa jogainak, birtokainak megvédelmezése. Pitt még mindig a szabadságot és az érzület egységét akarta, köszvénye miatt mankókra támaszkodva szólt a parlamentben: „Amerika térképét akarjátok meghódítani?” De az érzületnek egységére nincs mód, nincs intézmény, amióta a társadalom nem „szabadságokon” alapszik, hanem szabadságeszme vezetése alatt áll. Pitt cromwelli problémáját a szabadság és az intézményes egység között felülmúlta a király makacs elszántsága és a társadalom a király mellé állott, aki sohasem volt oly népszerű, mint ezekben a napokban. Seregeket fogadott, katonákat vásárolt a német fejedelmektől, – még a parlamentben is felszólaltak ez embervásár ellen, – s végül vagy félszázezer főnyi hadsereggel rendelkezett Amerikában. Hollandiának az adminisztratív rendiségnél maradt társadalma visszavonult a hódító céloktól, Anglia a gyarmatok ellen a modern imperializmus háborúját viselte.

Egyideig győzött az angol sereg, New-York, Filadelfia többnyire a kezében volt. Washington csaknem minden ütközetét elvesztette, serege gyakorlatlan s folyton változó. A kongresszus papírpénzt bocsátott ki, sokan szívesebben az angolnak adták el az élelmet, felszerelést, mert készpénzben fizetett. De Washington mesteri módon értett ahhoz, hogy ide-oda vonulgatásaival megakadályozza az ellenséget uralma berendezésében. Végre 1777-ben az amerikai csapatok az északi határon, Saratoga mellett, körülzártak és kapitulációra kényszerítettek egy 7000 főnyi angol sereget. E győzelemnek nagy volt a morális hatása Európában is. A francia kormány már elejétől titkon támogatta a felkelést, hadianyag-szállító kereskedelmi társaság alapításával. Ez a szokott merkantil-hatalmi kormánypolitika volt; de a felvilágosult francia patriotizmus a maga eszméinek megvalósulását látta Amerika harcában. Franklin Benjámint Párizs, ahová követnek küldték, ünnepelve fogadta; s megcsodálták egyszerű ruháját, hatalmas cipőit. Az Akadémián D’Alembert üdvözölte az újvilág egyszerű kvékerjét, aki „az égtől elragadta a villámot, a zsarnoktól a kormánypálcát”. Lelkes patrióták siettek át az amerikai sereghez, köztük az ifjú Lafayette márki s Kosciuszko is, a lengyel szabadsághős. Az amerikaiak eléggé bizalmatlanul fogadták őket, kivált a nemeseket, de Lafayette-et idővel megkedvelték. A saratogai győzelem után, 1778-ban, Franciaország nyiltan is szövetséget kötött Amerikával.

Európa és a világtengerek háborúja lett hát a gyarmati háború. Anglia szívesen egyezkedett volna már a kolóniákkal, de azok nem tárgyaltak. És Pitt, betegágyából felkelve, most már a csüggeteg politika ellen mondott hatalmas beszédet, utána összeesett és nemsokára meghalt. 1779-ben Spanyolország is hadat üzent Angliának, 1780-ban Anglia kényszerült hadat üzenni Hollandiának erőszakos hadiszerszállításai miatt. A francia flotta 1779-ben a nyugtalankodó Írország inváziójára készült, az írek, állítólag az ellenség ellen, lázasan fegyverkeztek. Az angol kormány kénytelen volt nagy engedményekre: hogy ír katolikusok földet örökbérletbe vehessenek, a protestánssá lett fiú ne vehesse el katolikus szüleinek birtokát, az ír parlament határozatai ne függjenek az angol parlament jóváhagyásától. A francia invázió nem sikerült, de Amerika partjainál is megjelent a francia flotta; Menorcát a spanyollal együtt elfoglalta, Gibraltár azonban tartotta magát a többéves ostrom ellen. Indiában is megújult a háború. Az összes tengereken folyt a kereskedelmi hajók kobzása, most már ezerszámra, mindenki üldözte még az ellenséggel kereskedő semleges hajókat is. A holland flotta nagy, eldöntetlen ütközetekben megállta a helyét, de kereskedelme óriási veszteségeket szenvedett. Végül az angol flották maradtak urai a tengereknek. S most már a semleges tengeri hatalmak, az orosz, a svéd, a dán is szerelkedtek az angol ellen, a tenger jogáért. Katalin cárnő, Oroszország új világszerepéhez méltóan, vezette az akciót a semleges hajózás biztosítására – igaz, hogy Dánia nemrég éppen Oroszország ellenében fogalmazta meg, sikertelenül, az új jogelveket. Miután a többi európai hatalom is csatlakozott, Anglia 1781-ben kénytelen volt elismerni a modern tengerjog alaptételeit: semleges hajón szabad minden szállítmány, még az ellenség tulajdona is, kivéve az ellenségnek szánt hadiszereket; az ellenséges kikötő blokádja pedig csak akkor jogos, ha a támadó fél ténylegesen fenn tudja tartani a zárlatot s nem csupán vadászgatva üldözi a kereskedelmi hajózást. E tételekkel egy hosszú korszak zárult le, amelyben a hajók mindig mindenre elkészülten találkoztak egymással a tengereken; a hatalmi versenyt itt is ezután mind részletesebben kialakuló szabályozás korlátozta.

Amerikában most már francia sereg is harcolt. Az angolok tartós fölénnyel; de 1781-ben Yorkstown-nál ismét egy tízezerfőnyi körülzárt seregük volt kénytelen kapitulálni. Indiában a bennszülött fejedelmek egyesült támadása. Anglia nehéz pénzügyi helyzetben, – zúgolódás a király ellen, aki nagy összegeket fordított a háborúspárti parlamenti többség fenntartására. Elkeseredetten ösztönözte minisztereit, tartsanak ki mellette: Amerika elszakadása után következik Indiáé, aztán Írországé, Anglia szegény kis szigetté lesz, kereskedői jobb vidékekre fognak kivándorolni. A tengereken végre is Angliáé a győzelem, a francia flottát az amerikai szigeteknél hatalmasan megverték. De Amerikáról le kell mondani. A király azon gondolkozott, hogy otthagyja angol trónját és Hannoverbe vonul vissza. 1783-ban, Versailles-ban kötötték meg a békét. Anglia elismerte az amerikai Unió függetlenségét, a Mississippi-vidékkel együtt; csak Kanada maradt angol kolónia. A spanyol visszaszerezte Floridát, s Európában Menorkát is. A francia nem sokat nyert, csak Tabagot, s visszakapta Szenegált. A holland visszakapta a háborúban megszállott gyarmatait, kivéve utolsó telepét Indiában.

Indiában a régi angol-francia birtokállapot maradt meg. De az angol Társaságot az ifjú Pitt-nek Ostindia-Bill-je 1784-ben imperialisztikus szervezetté alakította át, állami ellenőrző hatóság alatt, amely a direktoroknak csak a kereskedelmi ügyek intézését hagyta meg, s még a kereskedelmi tisztviselőket is kötelezte számadásra, hogy miként szerezték vagyonukat. Az indiai birtokok ezzel tulajdonképpen birodalmi területekké lettek. Új kárpótlás reményét hozta, Amerika elvesztéséért, Ausztrália gyarmatosítása is. A kontinenst Cook kapitány fedezte fel 1770-ben, csillagászati megfigyelő útján. Eleinte fegyenceket küldtek oda, de az 1780-as években már telepeseket is, akik központjukat egy államtitkár nevéről Sidney-nek nevezték el. Az angol politikai fejlődésben, a felvilágosodás korában, a lényeges az volt, hogy a kontinentális államokhoz hasonlóan az állam racionális hatalmi testté lett, a gazdasági szervezeteket a tengerentúl is impériummá foglalta össze: a lehetőség, hogy Európának terjeszkedése tisztán a szakszerű munka alapjára helyezkedjék, véglegesen lezárult.

Az „új világ”, az északamerikai Unió az Okcidens hűbéries társadalomfejlődésének „legcélszerűbb” típusából, az angolból vált ki. A szabadságharc idején már nincs gyarmatias képük a partszéleknek, modern nagyvárosok, sűrű népességgel, izmos társadalomszervezettel, amely gyorsan magához idomítja az új bevándorlókat. Nem roppant területek hódítása, mint a spanyol vagy francia gyarmatosítás, aránylag szűk kultúrvidékeken maradt a mintegy kétmilliónyi népesség. Amire rátelepszik, azt szervezetten és alaposan megdolgozza, kiirtja indián őslakosságát is, nincsenek vele civilizátorikus-uralmi céljai. Hódítás nélkül is hihetetlen gazdagodás: a háború előtt Anglia összes kivitele 16 millió font értékű volt s ebből 6 milliót Amerika vásárolt meg. Nem csupán a merkantil-kényszer folytán, hiszen még 1800 körül is Anglia 36 millió font kiviteléből 12 millió esett Amerikára. Bámulatos gazdagságot kellett tehát a gyarmatosoknak kihozniok új területükből, európai szakszerűséggel használniok ki a gazdasági lehetőségeket. Pedig Anglia merkantilizmusa tulajdonképpen eltiltott minden önálló ipart; 1750-ben a vasfeldolgozás céljaira malmok állítását is, 1760-ban még a biblia nyomtatását is. Pitt szerint teljes szabadságot kell engedni, de azt nem, hogy egyetlen patkószeget is maguk gyártsanak. S mégis tévedés, hogy ez a merkantilizmus volt a felkelés oka. Az ok tényleg nem volt más, mint Anglia beavatkozása a szabadságjogokba, azaz a társadalom szervezetébe.

Ez a társadalom az új földön a legközelebbi gazdasági feladatoknál maradt, de azoknak teljes európai munkaszervezettel látott neki. Nem expedíció a népnek és a természetnek nyers kizsákmányolására, nemcsak hogy nem aranyat és ezüstöt kutat, de még a prémkereskedelemre sem veti magát, mint a francia gyarmatosok. Kereskedelmi versenyre gyártó ipart sem akarnak; már pedig Anglia tilalma főként erre szólt. Nem szorultak rá az idegen tőkére, kicsinyből maguk alakították ki üzleti életüket.

A déli gyarmatok, a két Georgia s a két Carolina és némikép Virginia is nemesi urak kezére adott privilégizált kereskedelmi társaságokból keletkeztek, óriási, termékeny területeken, dohány-, rizs-, majd mindinkább gyapotültetvényekkel. Az angol latifundium-gazdálkodás tükrözése ez, és pedig Virginiában gyarmatias extenzitás nélkül, csaknem mása az angol nagybirtoknak. Az ültetvényesek sokáig Amerika arisztokratái, a „virginianok” tradicionális büszkeséggel az „Old-Dominion” vezetőpolgárai. Washington is ilyen virginian családból való, földmérnök, házassága révén egyike a leggazdagabb birtokosoknak kolóniájában. A földet a telepesek vagy olcsó alkuval; vagy erőszakkal vették el az indiánoktól, akiknek mindenesetre távozniok kellett innen, még munkásoknak sem maradhattak, természetes ősi igényükkel kényelmetlenekké lehettek volna. 1644–45-ben Virginiának amúgy is általános indián támadást kellett visszavernie. A nagybirtok kapitálizmusa tehát teljesen szabad, a föld népéhez való kötöttség nélkül. Az indiánok helyett már 1619-ben megérkezett az első négerszállítmány; 1650-ben a déli gyarmatokon még csak minden ötvenedik telepesnek volt rabszolgája, 1760-ban már Virginiában is mindegyikre jutott egy, Karolinában és a többi déli gyarmaton még több. Ekkor 310.000 néger van Amerikában, 1790-ben 700.000, s aztán fel a milliókig. Anglia monopolizálta a négerkereskedelmet, Bristol és Liverpool iszonyú vására a négerszállítmányoknak. Az északi gyarmatok nem rabszolgatartók, de megkísérelték, hogy néger-tenyészetet rendezzenek be a déliek számára.

De nem ebből származik Amerika nagysága. Az Unió lakossága 1790-ben közel négy millió, az 1760. évinek kétszerese, s e szaporodásból csak párszázezer a néger. Hihetetlen a tömegvándorlás Európából, semmi más gyarmatosítás nem mutat ehhez hasonló arányokat. Minden más gyarmatosítás igyekszik a saját nemzetbelijének, sőt saját vallásának is fenntartani az új területeket, Amerikába befogadnak minden nemzetet és vallást. Mégis angol és protestáns maradt Amerika, az idegenek külön egyénisége megszűnik társadalmában. És nem a déli, hanem az északi gyarmattársadalom vonzza a tömegeket. Délen sokáig nincs is nagyváros, mint északon Filadelfia, Boszton, New-York már a XVIII. sz. közepén. Az északi kicsiny, aránylag terméketlen gyarmatoknak népszáma ekkor legalább kétszerannyi, mint a nagykiterjedésű déli gyarmatoké. Oly nagyarányú a bevándorlás, hogy már a XVII. sz-ban az üzleti spekulációnak külön ágát fejlesztette ki, kölcsönök nyujtását az utazás, elhelyezkedés, földszerzés céljaira. A hajóskapitányok felvesznek utasokat azzal, hogy odaát hosszabb-rövidebb időre munkásoknak adhatják el őket. Még a XIX. század elején is sok az ilyen eladott munkaerő, valósággal fehér rabszolgaság. A hajókon rettenetes állapotok, zsarolás az élelemmel. Különösen sok a német kivándorló, részben szektáriusok, részben XIV. Lajos rajnamelléki háborúitól menekülők. Kitűnő földművesek és jó kézművesek is, nem a finom francia fajtából, hanem Amerikába valók. Ágensek csábítják Európában a kivándorlókat és a felburjánzó regényes irodalom.

E tömegmozgalom oka kétségtelenül az északi gyarmatcsoport társadalomszervezete. Nem „szabadsága”, ez iránt már az útrakelésnél megszűnik minden illuzió. Hanem oly munkaszervezet, amely ellenállhatatlan intenzitással dolgozik az új földön és állandó hatalmas ki-tárulással készít helyet, munkát a bevándorló tömegeknek.

Az északi csoport, New-England összefoglaló nevén, főként a Stuartoktól menekülő puritánok alapítása volt. Massachusetts az első, Boszton fővárosával. A települők a kálvinista-prezsbiteri egyház hívei, egyházközségük egyúttal politikai községük is, már otthon vagy a hajón megalakítják és kész szervezetként telepszenek le az idegenben. Kíméletlenül kiüldöznek minden idegen felekezetet és szektát. Ezek a protestáns szekták tehát új gyarmatokat alapítottak, Rode-Islandot, Connecticut-ot, vallástürelemmel, a vallásos és politikai szervezet különválasztásával. Az északi és déli gyarmatcsoport között 1674-ig holland és svéd gyarmatok feküdtek, ekkor az angol-holland háborúban angol kézre kerültek. Új-Amszterdamból New-York lett; mellette New-Jersey és Delaware kolóniák, s nagy, erdős vidékeken Pennsylvánia (1681). Főként kvékerek és más szektáriusok a települők, vallásszabadsággal. A legtarkább vallásos-nemzetiségi település New-York, kvéker alapvonással, magas eszményeket, politikai páthoszt kerülő gyakorlatiassággal. A bevándorlás-spekulációnak is elejétől New-York a központja. Az északi „yankee”-típus ez; a déliek az urak és államférfiak, az északiak az üzletemberek és írók.

XII. ÉSZAKAMERIKA GYARMATOSÍTÁSA ÉS ÁLLAMALAKULÁSAI

Bármilyen felekezet s szekta és bármilyen nemzetiség, csak úgy boldogul, ha a puritán egyházközségekhez hasonló tisztességes közösség tagja lesz. Egyideig csak azt fogadták be teljes joggal a kolóniába, aki egyházközség tagja volt s ott úrvacsorára bocsátották. S közelről nézve: az egyházközség a tisztességes munka szervezete, élén az intellektuális képzettséggel s üzletemberekkel. „Jámbornak kell lennünk, hogy üzletfeleket szerezhessünk, gazdagodhassunk” – mondják prédikációik. Tisztességes munka: az angol céhszerűség szabályai, amelyek a kézimunkát meglehetősen szabadon hagyják, de az üzletet mély szakszerűségre kötelezik. Itt a vallásos községek érvényesítik tovább a szabályokat, de már jogi kötöttség nélkül. Az egyházközségek a vad tülekedést megakadályozzák, a kínálkozó gazdasági lehetőségek kiaknázására szakszerű együttest alakítanak. Aki valamely vállalkozáshoz kezd, belép abba a szektába, amely a legtöbb segítséget nyujthatja számára. A városalapítás puszta területen úgy kezdődik, hogy a templomépítés vállalkozója szektát szervez meg e célra; ha ez sikerül, úgy bizonyos, hogy a település minden tekintetben teljes felszereléssel és reális tervekkel megy végbe. Eleinte a déli kolóniák a nagytőkések, északon egyenletes középrétegek vezetnek. Ide mindenki rang, hatóság és tőke nélkül jött ki, mindenki csak arra vállalkozhat, amire munkaszervezetet tud létesíteni. De mégis minden farm, erdő, bánya mindjárt üzleti vállalkozás is, a gabona, az épületfa, a hajófa, a vasérc, félig-feldolgozva, a legmesszibb európai piacokra is eljut, idegen tőke haszna nélkül. Vasmű-társulásról már 1643-ból tudunk, szövőipar-társulásról 1659-ből. A természetadta körülmények gondos, szakszerű megvizsgálása s aztán, ha egyszerű árukban is, sietős, tömegre megszervezett munka. Senki sem vesződik tökéletes készárukkal, céhies műszenvedély nincsen, minden szakma mechanizálja a maga feladatát, az egyénit és sokoldalút kiküszöböli belőle, mennyiségben, számokban, időben gondolkozik s mindenekfölött pénzegységekben. Igazi puritán munka-aszkétizmus, rendszeresen, kiszámíthatóan, a nyereségre irányuló tekintettel. A yankee, amikor zsebébe gyűri a dollárcsomókat, még ma is meg van győződve arról, hogy valami Istennek tetsző művet végzett értük.

A munka jól fizet, az üzletemberek előnyomuló harci sora mögött munkáskezekre van szükség, tízezrekre már az első évtizedekben, százezrekre azután. Ami Európában a „háziipar”, a vidéki nép bevonása az elemi ipari munkákra, az itt a bevándorlás. A telepes is a kézimunkán kezdte, onnan tapasztalta, eszelte ki az üzlet tervét. A bevándorlót félig-meddig akár rabszolgaként is dolgoztathatja, de nem zárhatja el előle az utat, tapasztalt társat lát idővel benne az egyházközség, legalábbis a második generációban az idegen is beáll az üzletemberek sorába, – s várja a tengerentúlról azokat, akiket dolgoztathat.

A szakszerű intenzitás az európai szokásszerű fejlődés eredménye, e nélkül Amerikából nem lett volna modern világ. De itt mély társadalomalapok nélkül folytatódik az angol fejlődés. Az amerikai nehéz kézimunkán kezdte, de izzadt homlokkal is számolt s kapitalista volt. S ha az antik megvetett minden ülő foglalkozást, úgy az amerikai is a „back-bender”-t, a hátgörbítő, a teljes egyéni gondot, műalkotó elmélyülést kívánó munkát; valamint az ácsorgó, bizonytalan, kiszámíthatlan foglalkozásokat is. A társadalom óriási arányú fejlődésével az egyházközségek szerepe elmosódott, a XIX. sz.-ban már a klubok veszik át szerepüket. S szétfoszlik ekkorra az üzleti tisztesség európai szabályozása is; az üzlet jogát csak az üzlet alakítja, a társadalmi következményekre tekintet nélkül, s megkezdődött a közmondásossá lett amerikai konkurrencia és a tőke uralma. A bevándorlók dolgoztatása ma is egyik alapja a gazdasági életnek, a bányák, a nehézipar munkássága ma is egyharmadában idegen születésű.

A XVIII. sz.-ban már a célszerkezetek sokasága, kereszteződése az amerikai társadalom, bárminemű európai hivatalnokság, bíráskodás idegen testként feküdne bele e dinamikába. Még az angol hivatalnokság is túl súlyos, irracionális osztályképződés kísérőjének tűnik fel itten, ahol maga a mozgás alakítja a jogot s az élelmes cél a képzettséget. Nincsenek társadalomosztályok, csak olyanok, akik ma alul vannak, s holnap már felülkerekedhetnek, előítélet nélkül, sőt nagyjából a képzettségre való tekintet nélkül is. Az angol vámolás kísérletei nem annyira anyagi, mint társadalmi veszélyt jelentenek, Európa rendjének benyomulását a szabad, célszerű szervezetbe. A bélyegadó az üzlet minden mozdulatában emlékeztetne e veszélyre. És a közvélemény itt rohamosan általánosult valami tömeglelkületté. Már a XVII. sz.-tól nagy, közérthető morális-hírszerző irodalom fejlődött ki, szokott pálya a nyomdászból íróvá, tudóssá, politikussá emelkedés, amilyen Franklin pályája is volt. A XVIII. sz.-ban már írók s hangos ügyvédek csinálták a közvéleményt, politikai pártok körvonalai alakultak ki, nagy elveik érzékeny összefüggésben az anyagi érdekekkel.

A függetlenségi harcban sem voltak hajlandók a gyarmatok valami szervezeti egységre. Ha a francia önkénteseket bizalmatlanul fogadták, úgy ezeknek is volt mit csalódniok Amerikában: képmutatás, önzés, gőg, csalás itt minden. A harc után évekig tartott, amíg Washington és Franklin rábírhatta a gyarmatokat a szövetséges alkotmány elfogadására (1787). Racionális alkotmány, egyrészt az egyes államok jogkörének érvényesülése a szövetséggel szemben, másrészt a törvényhozó, végrehajtó s bírói hatalom éles elkülönítése. A kongresszus szenátusa az államok 2–2 küldöttének testülete, az alsóház a népszám választott képviselete; az elnököt is közvetlenül a nép választja. A főtörvényszék az egyedüli európai értelemben vett hivatalnokság, feladata az egész kormányzatnak, sőt a kongresszusnak ellenőrzése is az alkotmányosság szempontjaiból. A francia magisztrátusból, office-ból itt tehát csak ez maradt meg, minden más tisztviselő az elnökkel és a párttal él vagy bukik. Minden államnak külön képviselőtestülete, az Unióra delegált jogokon kívül teljes hatáskörrel. Az államok önállósága nem hasonlítható a holland rendi-tartományi önállósághoz, amelyben mindenki létének közeli, méltányos adminisztrációja folyik. Inkább érdekszervezet, mint állam és az érdekellentétek esetére az Unióval szemben kialakult tanná lett a „szecesszió”, az elszakadás joga.

Washington 1789-ben kelletlenül vállalta az elnökséget, de csak az ő tekintélye tarthatta fenn a nehezen létrejött egységet. Az Unió hívei, a föderalisták, főként az északi, üzleties társadalmak, a déliek anti-föderálisták, később republikánus vagy demokrata néven. Mert idővel velük tartott az északi városok alsóbb népe is, a kapitalista rétegekkel szemben. Az arisztokrata vidék és a városi kisember egy táborban, mint a holland vidéki előkelők és a városi tömeg együtt az Orániai pártban a Staaten-párttal szemben: az alsó nép máris a tradícionális vezetés alá búvik meg, még mielőtt bármiféle elmélet szólna a kapitalizmus zsarnoksága ellen. A francia forradalomtól is az északiak, a volt forradalmi puritánok ijedtek meg s az angollal való szövetséget kívánták. Washingtont – akinek tiszteletére nevezték el az Unió székvárosát – oly élesen támadták a republikánusok, hogy harmadszori megválasztását 1801-ben nem is fogadta el. Ezután hatvan évig a republikánusok uralkodtak, Napoleonnal együtt háborúskodtak az angol ellen (1812–14).

A függetlenné lett Unió rávetette magát a kontinens belsejére is, négyzetmérföldenként számozott területek várták a bevándorlók új tömegeit. Az európai kultúreredmények gyors, óriási arányú hasznosítása következett. A technika is a nagy arányokat szolgálta, sietősebben, mint Európában. Foulton Róbert 1807-ben Angliában vásárolt gépekkel megkonstruálta az első gőzhajót, 1811-ben megindult az első járat az Ohio-Missisippi hosszú vonalán, egy évtized mulva már a gőzösök százai közlekedtek; olcsón, gyorsan és gyors elhasználásra épült hajók, kazánt-robbantó, őrületes fűtéssel versenyezve egymással, százak halálát okozva katasztrófáikkal. Amerika rohanó célratörése ragadja magával a világot a tiszta racionális kultúrfejlődés felé.