HATODIK FEJEZET: FRANCIAORSZÁG A FORRADALOM ELŐTT

XVI. Lajos (1774–93) húszéves volt trónrajutásakor, kövérkés, érzelmes, aggodalmas ember, aki mások nélkül nem tudott dolgozni és határozni. A királyné, Mária Antoinette, eleveneszű, energikus és igen tudatlan, Bécsben sok tanítója mellett inkább csak regényolvasással foglalkozott. Gyűlölte a formákat, mindenen mókázott, férjén is, „e szegény emberen”. A király nem viharokra született ember, de lelkiismeretes, magánpénztárának számadásaiba még a fűszerszámlákat is bemásolta, – igaz, hogy néha újra kellett kezdenie a számadást, mert valamely kazettában talált 40–50.000 livre-t, amiről egészen elfelejtkezett. Ha naplójában, a rendi gyűlés izgalmas idején, annyit jegyzett be, hogy „semmi”, úgy aznap nem volt vadászaton. A királyné könnyelmű, de nem erkölcstelen; kedvelt emberei számára százezreket csikart ki a kormánytól, szórakozásai sokba kerültek – de XIV. Lajos idejéhez képest mégis takarékos világ volt ez. Anyja, Mária Terézia, és bátyja, II. József, szerették volna a nagypolitikában felhasználni őt, ami nem sikerült annyira, mint kívánták, de eléggé ahhoz, hogy az osztrák asszonyt gyanússá tegye a francia közvélemény előtt. Korán népszerűtlenné lett s ha az utca tüntető hallgatással fogadta, könnyezve kérdezte: „De hát mit vétettem én?” Sokat ártott nevének a hírhedt „nyaklánc-pör”: egy szédelgő társaság elhitette Rohan herceggel, a gáláns bíborossal, hogy a királyné érdeklődik iránta, leveleket hamisítottak, rávették, hogy a királyné nevében, pénzszükségében, egy drága ékszert rendeljen; amikor az ékszerész utánajárt pénzének, a király, ügyetlenül, a parlamenthez utalta a dolgot, a szédelgők vallottak, Rohan szerepe „tisztázódott”, a parlament felmentette őt, de a királynén ejtett sértés miatt nem büntette – és senki sem hitte ezek után, hogy a királyné ártatlan volt az ügyben.

Az udvartartás szörnyűséges nagy volt és költséges, de Saint-Germain, a hadügyminiszter, európai hírű szervezőtehetség, erősen redukálta a gárdákat; helyettük különösen a tűzérséget fejlesztette felülmúlhatatlanná a világon. Elvégeztette az ország katonai-térképészeti felvételét, ami Európa többi államainak sokáig elérhetlen ideálja. A tengerészet kiképzése is vetekszik az angoléval, tisztikara valósággal tudományos szervezet. A külpolitika nem hódító. Vergennes óriási munkaerő, a külügyi hivatalt szintén valóságos tudományos intézetté tette, a világot áttekintő táblázatokkal, adatgyüjteményekkel, térképekkel, – ezeken alapult Napoleon munkája is. Magas nemzeti ideái mellett is az európai egyensúly, illetve most már a világ egyensúlyának képviselője volt a miniszter, kivált az angol tengeri uralom ellenében. Anglia visszaszorítása a lét kérdése volt, tengerek nélkül az ország nem élhetett. Az amerikai háborúban (1778–83) a flotta bevált, bár a túlerő győzött; a versaillesi békében még vissza is szerzett Franciaország valamit az 1763. évi veszteségekből és Amerika függetlenítésével elérte célját. Mégis egyre süllyedt az ország nemzetközi tekintélye. Vergennes felháborodott a lengyel és török területek feletti orosz, porosz, osztrák osztozkodáson: mi lesz Európából, ha mindenütt az erősebb joga érvényesül? Fellépésre azonban nem tudta bírni a többi államokat. II. József bajor és németalföldi terveit nem támogatta, pedig a császár kétszer is járt ezért Párizsban. Mária Antoinette könnyezve fakadt ki a miniszter előtt: „Gondoljon már egyszer arra, hogy a császár az én bátyám!” Vergennes nem hajlott: „És Felséged gondoljon arra, hogy a dauphin az ön fia!” Franciaország visszavonult a felvilágosodott abszolutizmus expanzív hatalmai mellett. S mi is lenne, ha Európának eme legnépesebb és leggazdagabb társadalma levetné magáról belső kötelékeit, amelyek a munkát szabályozzák a szabad erőkifejtés rovására? E kérdést nem hagyta nyitva a történelem, Napoleon adott rá feleletet.

 

XV. Lajos a magisztrátus elnyomásával a felvilágosult abszolutizmus útját kísérelte meg, a filozófusok, az ökonomisták – a szabadforgalom fiziokrata hívei – helyeseltek; a másik szélsőség, a devótus-párt, kárörömmel nézte a dolgot. De az egész polgári intellekiualizmus, s vele a nemesség is, hatalmasan ellenállott és XVI. Lajos elbocsátotta Maupeau kancellárt. Tipikus patrióta tüntetések ünnepelték a magisztrátus visszahelyezését: hetekig tartó felvonulások, szónoklatok, tűzijátékok; végül petárdák, verekedések, titkos kezektől osztott pénz a nép bujtogatására, ismeretlen célokért. A tisztviselőkkel, akik szerepet vállaltak Maupeau hivatalaiban, „mocskos lakájokkal”, nem akartak együttdolgozni a többiek, a „szűz és római jellemek”.

Az új kormány (1774) más oldalról kísérelte meg a reformokat. Vezetőembere Turgot, a pénzügyminiszter, azelőtt parlamenti tanácsos, majd intendáns, aki kitűnően igazgatta kerületét, utakat építtetett, lehetőleg szabaddá tette a forgalmat, szabályozta a robotot, szakiskolákat állított, – egyszóval ökonomista volt; ily szellemben írt is cikkeket. Önzetlen és lelkes ember, de elméleti gőggel, a közvéleményre nem sokat adott. A szabad mozgás feudális akadályainak eltüntetése mellett angol hatásra bizonyos mértékig képviseleti rendszert is akart, tanácsadó testületeket a községtől fel egészen az országig. Eleinte nem voltak ellenfelei. Takarékossága jó hatást tett, csak az érdekelt udvari nagyok és a királyné zúdultak fel ellene. De aztán mindenkit sorban érintettek reformjai; és elméletieskedő környezete szinte beugratta a hirtelen újításokba. A gabona forgalmát szabaddá tette; a királyi robotot – a nép közmunka-kötelességét, főként az útépítésnél – pénzszolgáltatásra változtatta, az összes érdekeltek terhére, tehát a földesurakéra is. Pedig az útépítésnek nagyszerű mérnöki szervezete is felszólalt a reform ellen; mert a pénz máshová fog elfolyni és a helyi érdek megszűnik a munkában. Azután a céhek megszüntetése következett, egypár közrendészeti szempontból fontos iparág kivételével, aminő a borbély, fürdős, aranymívés, patikus, nyomdász, könyvkereskedő; minden más iparjogot egyszerű rendőri bejelentéssel el lehetett nyerni. Számos ellenőrző hivatal megszüntetése járt ezzel. A vámjogok felülvizsgálata szintén a szabadforgalmat készítette elő, – a gondolat szabadságát pedig a cenzura beszüntetése.

A filozófusok nem szerették a fiziokraták elméletét a szabályozott gazdasági vérkeringésről, de most, a feudális jogok vesztén, örömkönnyeket sírtak, Voltaire az erény és raison diadalát ünnepelte és csodálta a miniszter rendeleteinek nagy stílusát. Bámulták őt a felvilágosult abszolutizmus kormányai is; az angol nagyvárosokban mohón olvasták a francia rendeleteket és híreket s gyűlések, toasztok ünnepelték a gazdasági szabadságot. Otthon azonban már tombolt a vihar Turgot körül, a felszabadult sajtó féktelenségével. A maradiak sarlatánnak, lelkiismeretlen materialistának nevezték őt, a parlamentek a tulajdonjog sérelmének jelentették ki a reformokat. A filozófusok viszont még többet kívántak és Condorcet tüzelt a magisztrátus és klérus ellen: „Legyilkolják a Reformátort, az Univerzum árnyékba borul mindörökké és a hagyományos butaságnak, önzésnek, kapzsiságnak söpredékére megvetéssel fognak tekinteni a jövő századok!”

Jelentkeztek a szabadságnak szokásos következményei. Nagy kiábrándulás volt, amikor Voltaire és társai fordultak a rendőrséghez és tiltatták le az őket kegyetlenül támadó röpiratokat. A robottól való szabadulás után a nép kezdte megtagadni egyéb tartozásait is, néhol megverték, kastélyukban ostrom alá fogták a nemeseket. A gabona szabadságával megindult a spekuláció, a nép az éhínség veszedelmét látta az áremelkedésekben; bandákba állott, megkezdődött „Jean Farine” háborúja s e lisztháború seregei Versailles-ig hatoltak, olcsó árakat követelve. A békítő szónoklatot tartó rendőrfőnöknek lisztet borítottak a fejére, ez megijedt, kapkodott, Párizsban olcsó árat szabott a gabonának, amely erre csakugyan egészen eltűnt a városból. Itt a segédek tízezerszámra jelentkeztek iparjogért, egyikük sem lehetett biztonságban elhelyezkedését, jövőjét illetőleg, vad tumultus keletkezett, aminek katonasággal kellett véget vetni. A klérus megtagadta, hogy a templomokban világosítsa fel a népet, Voltaire a papságot vádolta a nép felbujtásával, iratát elégettette a parlament. Plakátok fenyegették a szabadság ellenségeit, végül kiirtással az összes Bourbonokat is, ha a kiváltságosaknak engednek.

A parlament felvonult a király elé: „Minden szociális kötelék felbomlik, felbomlik a rendi társadalom erős láncsora, mindenki vad tusája keletkezik; az életet, a munkát nem a szabadság fejlesztette naggyá, hanem a gondos szabályozás, aminek feladata a jövőben is a visszaélések kiküszöbölése, a jogok fejlesztése”. A királyra látható hatást tett ez a beszéd és amikor újabb parasztzavargás híre érkezett, elbocsátotta a minisztert (1776). Érzelmes levelére Turgot fájdalmasan válaszolt: kívánja, hogy az idők ne őt igazolják. Voltaire szerint e villámcsapás már születése órájában véget vetett az aranykornak; Mirabeau szerint a nép ismét görbíti hátát jövendő sorsára.

Az ideológusokból kiábrándulva, gyakorlati modern emberként üdvözölte a közvélemény Neckert a pénzügyminiszterségben (1776–81). Egy genfi iskolaigazgató fia, protestáns, ami miatt egyideig névleg más szerepelt miniszterként. Ekkor már megszűnt a protestánsüldözés Franciaországban, törvényes intézkedés nélkül is. Necker egy bankház megbízottja volt Párizsban, vagyont szerzett és nevet a publicisztikában is, világos, mérsékelt nézeteivel. A kor divatja szerint filantropikus, érzelmes elvekkel, feleségével együtt a jótékonykodó modern társasélet központja. Elvont eszmék helyett mozgalmat akar, s modern ember annyiban is, hogy a dolgokban csak pénzkérdést lát, értetlenül a francia társadalom mély összefüggéseivel szemben. Visszaállította a robotot, de a paraszt a taille arányában megválthatta; visszaállította a céheket is, de a kisebb iparágakat egybevonva számukat csökkentette és a mesterlevél elnyerését megkönnyítette. Alapjában véve tehát utat engedett a pénznek a jelentősebb társadalomszerkezetek megbontására. Bankári ügyessége kápráztató volt, kölcsönök, életjáradékok elhelyezésében, loteriák állításában. Az angol háborút adóemelés nélkül tudta viselni; isteni csodának nevezték ezt. De takarékos is volt, az udvartartást redukálta, a pénzügyi adminisztráció egyes ágait úgy szervezte át, hogy a mai francia állam is csaknem változatlanul megtartotta ügymenetüket. A bankárok sürgése-forgása mégis azt jelentette, hogy a jelen érvényesülése a jövőre hárítja át a terheket; a régi társadalom nem kölcsönökből, hanem önmagából építkezett. Az érdekek megnyerésére a közönség köréből tanácsokat állított a hatóságok mellé, s tartományi gyűléseket szervezett a három rend vezetőembereiből. Végül pedig, ez alkotmányszerűség betetőzésére, királyi rendelet kötelezte a kormányokat, hogy minden adóemelést parlamenti regisztrálás alá vessenek. A királyi birtokokon eltörölte a mainmorte-ot, a paraszt személyes szolgaságát, de hirdette, hogy a nemes úr ily jogai tulajdonjogok, az állam csak megváltással törölhetné el őket. Minden régi és új társadalmi hatalommal kereste a jóviszonyt, a „közvéleményre” akart támaszkodni. Az „opinion publique” az ő kifejezése, ezután lett európai fogalommá, valami mélységből jött erőnek elismerve, mint az antik racionális időkben, szemben a régi, testületileg ellenőrzött véleménynyilvánítással. Necker felesége a közjótékonyság, a börtön- és kórházjavítás társadalmi mozgalmainak vezetője. A hölgyeket egyáltalán valami „Neckerománia” fogta el, rendeleteit, arcképét árusították jótékony célokra. Amikor 1784-ben a parlament ellenállott egy újabb kölcsön felvételének, Necker „beszámolót” írt a királyhoz, valójában a közvéleményhez, tartózkodás nélkül szólva a maga érdemeiről. Valóban egyensúlyt mutatott ki az államháztartásban, kivéve a „rendkívüli” kiadásokat, amiket a függelékben elrejtve futólag említett meg. Az iratot közzétette, bámulatos hatása volt: az első eset, hogy az alattvalók tisztán láthatják az állam ügyeit, az igazságosság nyilt korszaka következik. Pár hét alatt százezer példány kelt el a beszámolóból. De az idősebb francia hivatalnokok és pénzemberek jól látták a hibákat, memorandumaik, röpirataik sokasodtak. A parlament felszólalt a tartományi tanácsok ellen is, nem értette, hogy mily jogon és hogy mit képviselnek. Felléptek Necker minisztertársai is, erre ő az angol premier szerepét követelte magának; a király nem egyezett bele és elfogadta lemondását. Óriási konsternációval értesült erről a közvélemény és a királynét sejtette a dolog mögött, aki tényleg haragudott a miniszterre szűkmarkúsága miatt.

A király ezután egyideig a régi iskola embereivel próbálkozott, akik nem tudtak ugyan segíteni a bajokon, de legalább beismerték ezt. 1783-ban Calonne lett a pénzügyminiszter, igen munkás, ügyes és főként nagyszerű modorú ember, a királyné köreinek kedvence. Mindenki kívánságának eleget tett, az udvar ismét bőkezű lehetett; hallgatott a magisztrátusra és a reformbarátokra is, mindent pártolt, mindenben gyors, ideiglenes mentséget keresett. Ugyanilyen könnyűséggel állott 1786-ban, amikor a helyzet már tarthatatlanná lett, reformjavaslataival a király elé: arányos, általános adózás, kiváltságok nélkül, a robot eltörlése, a belvámok megszüntetése, szabad gabonaforgalom; mindez pedig tartományi assembléek fedezete, beleegyezése által. A király csodálkozott: „Hiszen mindez Neckertől való!”

Nem emberek koncepciója, hanem az idők sodra volt ez. Calonne egyelőre a notableok gyűlésének felelevenítését ajánlotta. A szakszerűség, a tekintély és az érdek együttese ez, inkább morális támaszt ad a kormányzatnak, nem pedig feljogosított orgánuma a közakaratnak. Calonne őszintén gondolkozott, a maga kifejezett ellenségeit is ajánlotta meghívásra. A gyűlésnek mintegy másfélszáz tagja között egyharmad a főpap és főnemes, a többi parlamenti ember, magas hivatalnok és városi tisztviselő. 1787-ben ültek össze; addigra jól felkészítette őket a csípős- párizsi közvélemény, amely a kísérletben csak a pénzszerzés célját látta. Calonne csakugyan a deficit bevallásával kezdte, amit kifelé eddig állhatatosan tagadott és most is lehetőleg az előző kormányokra tolta ódiumát, de előállott a tartományi assembléek tervével is. Most már választott testületek lennének ezek, vagyoni cenzus szerint, rendi különbség nélkül, a kisemberek együttesen kapnának szavazójogot. Feladatuk az adó, a közmunka, a közsegély méltányos elosztása, de a nélkül, hogy határozatuk kötelezné a hatóságokat. Az új adó csupán a föld értéke szerint igazodnék, rendi különbség nélkül. A robot megváltható; a taille megmarad ugyan, de méltányos rendezéssel; a gabonaforgalom szabaddá válik. Mindez azonban Franciaországban a tulajdonjog, a társadalomszerkezet mély kérdéseivel állott összefüggésben. Calonne szinte lázítóan beszélt a kiváltságokról: széles ez országban egy lépést sem lehet tenni, hogy a legkülönbözőbb törvények, szokások, mentességek ne akadályozzák az embert, mind bonyolítja, drágítja, megrontja az adminisztrációt. A privilégium az ő szókincsében: visszaélés.

A gyűlés vegyes érzelmekkel hallgatta, a terveket elfogadta, de az adózást illetőleg az államszámadásokat kívánta előbb látni. Calonne vonakodott; éles viták keletkeztek és röpiratok özöne áradt. A kormányban is meghasonlás támadt, Calonne lemondott. Utóda Brienne, ambíciózus főpap, aki Calonne ellen dolgozott, de vállalta javaslatait. A király őszintén vágyott a reformokra, megjelent a notableok között, érzelmes őszinteséggel megígérte a számadások közlését a könnyekig meghatódott gyűlésnek. E számadásokban azonban senki sem tudta kiismerni magát, minden tétel bizonytalan volt, a tiszta bevételt és a tiszta kiadást nem lehetett kihámozni az ügymenetből. A gyűlés nem tudott határozni, rájött arra, hogy nem is jogosult az ország adójának emelésére, ez az általános rendi gyűlésre tartozik. A rendi gyűlés helyett viszont Lafayette valami „assemblée nationale” ideáját vetette fel, ami megdöbbentette a notable-okat. Maguk is kívánták hát feloszlatásukat, ami 1787 májusában be is következett.

Ismét csak a parlamenthez kellett fordulni. Ez csakugyan regisztrálta a gabonaforgalomról, a robotmegváltásról, sőt az assembléekről szóló rendeleteket is. Már a magisztrátus sem hisz tehát a régi társadalomszervezetek létjogában. És így mindinkább a nemzetképviselet politikai szerepét igényli magának: az adók ügyében a parlament is követelte az államszámadásokat. A bélyegadót illetőleg Artois grófja, a király öccse, Anglia példájára hivatkozott a parlamentben; rászóltak, hogy Angliában az adóztatás nem a király joga, ott hét királyt detronizáltak, a nyolcadiknak pedig nyakát vágták. S amikor Artois fenyegetődzött, ők is fenyegették: ha nem a király öccse lenne, máris börtönben ülne. A parlament is általános rendi gyűlést követelt az adó ügyében, Calonne-t, tékozlása miatt, pörbe akarta fogni, ez kénytelen volt Angliába menekülni. Végül egy éjjel, cachet-vel, az összes parlamenti tagokat vidékre, Troyes-be parancsolta el a király. „Ez polgárháború!” – kiáltotta egyikük. Artois ezután a többi párizsi nagy udvarnál regisztráltatta az adórendeleteket, óriási tumultus közben, a katonaság fegyverhez nyúlt az utca tömege ellen, halottak, sebesültek. Az ország minden magisztrátusa csatlakozott az ellenálláshoz, az adók szedését betiltották. Párizsban minden ügyvéd, minden intellektuális hivatás felzúdult és izgatott, a tömeg vadászatot indított a rendőrség titkos ágenseire, inzultálta a gárdistákat is, fenyegető iratok, ocsmány énekek terjedtek, a királyi párról is. Brienne katonasággal rendet csinált, de igen vágyott a megegyezésre a parlamenttel; 1787 őszén sikerült is ez, az új adózást elejtették, de a régi, eredetileg ideiglenes huszadot meghosszabbították és kiterjesztették a privilégizáltakra is.

Nagy pompával vonult be ismét Párizsba a parlament, a szokásos, hetekig tartó tüntetések között. Ezután is tüzesen folytatta szerepét, letiltott egy kisebb kölcsönt is, amire a közigazgatásnak átmenetileg lett volna szüksége. A király megjelent a parlament ülésén, fenyegetően beszélt, de megígérte, hogy a rendi gyűlést legkésőbb az 1792. évig összehívja. Morgás között egyezett bele a parlament. De Orléans Fülöp, a volt régens unokája, a forradalom Égalité Fülöpje, felállott és tiltakozott a törvénytelenül kierőszakolt határozat ellen és a király zavartan hebegte az egykor oly parancsoló szavakat: „Törvényes, mert az én akaratom!” A herceget ünnepelte a tömeg s a parlament csatlakozott protestációjához. Két hangos tagját elfogatták, a parlament most a cachet rendszere ellen fordult, a természetjog alapján. A kormányzat pedig a parlamentek „reformjához” nyúlt, a versaillesi államnyomdában szigorú titok alatt, szuronyos őrök között dolgozó munkásokkal készültek a rendeletek. Hírük mégis kiszivárgott és 1788 májusában a párizsi parlament csaknem alkotmányozó gyűléssé alakult, esküt tett az ország „alaptörvényeire”: a trón legitim öröklésén kívül idetartoznék az általános rendi gyűlés periódikus összehívása, az adó megszavazásának jogával; minden polgár joga, hogy elfogatása bírói eljárással történjék; a provinciák külön szokásjogainak, kiváltságainak megtartása; továbbá a magisztrátus elmozdíthatlansága és joga a királyi rendeletek igazolására vagy elutasítására. Tehát az angol képviseleti és szabadságjogok, együtt a francia intézményesség jogaival. A kormány megsemmisítette ezt a határozatot; s amikor két hangos tanácsos az éjjeli elfogatás elől a parlamentbe menekült, katonasággal zárta körül a palotát és a hajnali ülésre összesietett magisztrátust, míg az üldözötteket kézre nem keríthette.

Ez a forradalmi jelenet vezette be az „államcsínyt”: a parlamenteket egyszerű főtörvényszékekké süllyesztették le, politikai természetű regisztráló jogaikat egy új, legfőbb fórumra bízták, a „Curia Regis”-re, tagjai a vérbeli hercegek, a pair-ek, a régi nagyméltóságok; pár főpap, főhivatalnok és a régi nagy udvarok képviselői. Nem képviselet tehát, de nem is a régi magisztrátus adminisztratív testülete.

Dühödt ellenállás következett. Organizált országos izgatás, amelyben résztvett a legkisebb vidéki bíróság is, a legalsóbb népre is kiterjesztve propagandáját. A parlamentek ágenseket küldtek szét, pénzgyüjtést is indítottak az ellenállás céljaira. A vérbeli hercegek és főurak is összejöttek, ők régi szerepüket követelték az államvezetésben. Orléans gyanúsan elkülönült és hallgatott, fizetett írói a nemzet reményének tüntették fel őt. A klérus is általános rendi gyűlést követelt, de előre is saját kiváltságainak fenntartásával. A tartományok, amelyekben volt még rendi gyűlés, kijelentették, hogy az ediktumok megszüntetik az intézményeket, amik őket a koronával összekapcsolták, megszüntetik tehát hűségesküjüket is. Bretagneban a rendelet kihirdetése alkalmával a tömeg elvette a katonáktól a fegyvert, a parancsnok és az intendáns alig tudott menekülni. A Dauphiné-ban a katonai parancsnokot ostrom alá fogták – a tisztek mindenütt a mozgalommal éreztek. Ezután e tartomány újjászervezte rendi gyűlését, amely nemsokára az általános rendi gyűlésnek is mintája lett.

Ekkor már igazán kialakult a szabad francia „közvélemény”, féktelenebb modernséggel, mint Angliában. Ott a folyóiratok mellett most már napilapok is viszik a politikát, de mindegyik mögött valamely párt és érdekeltség áll, ismerik saját céljaikat. Párizsban is vannak napilapok, az első 1777-ben jelent meg. De ezek inkább csak tájékoztatók; nem ez a sajtó a döntő, hanem a mindenről szabadon szóló nyomtatványok, programm és pártalakulás nélkül. Hiába dolgozott a rendőrség, hiába alakult meg a „Cabinet noir”, a kormánynak belföldi-külföldi kémrendszere, amelynek hírszerzői között akkor nem is sejtett előkelő nevek is szerepeltek. Az üzleti vállalkozásokon kívül magánosok is tartottak titkos nyomdát, úgyszólván minden főúr, palotájának rejtekében. Fizetett írókkal dolgoztattak, igaz és költött botrányokról. A kormányok, a század közepétől egyes miniszterek is így csinálták a hangulatot maguk mellett, Calonne maga állítólag háromszáz írót pénzelt. Londonban egész kolóniája volt a francia törvények elől menekült hűtlen pénztárosoknak, zsarolóknak, kiugrott papoknak, akik hazai megrendelésre a francia közélet minden területéről tudtak szenzációkkal szolgálni. Ha a század elején a francia utazók csodálkoztak, hogy Angliában mindenki olvas, úgy most egy angol utazó jegyzi fel, hogy a leghíresebb londoni könyvesboltok is üresek a tolongáshoz képest, ami a párizsiakban tapasztalható – és hogy nyomtatványt olvas és dugdos mindenki, a munkás munkája közben, a kocsis a bakon, a lakáj az előszobában. Az 1788. év utolsó hónapjaiban, az államhatalom bomlása idején, 2500 röpirat jelent meg az országban; s amikor a sajtó szabaddá lett, az 1789–1792. években, mintegy ezer folyóirat keletkezett, végül senki sem olvasta már őket, felelőtlen összevisszaságaikat.

Az 1780-as években a szalónokat már klubok váltották fel; kezdte az „amerikaiak klubja”, a „négerbarátok klubja” – távoli, de annál határtalanabb szabadságideákkal. Ilyen meghatározhatlan célú alakulás a nacionalista párt is, a legkülönbözőbb eszmékkel és emberekkel, már távol a parlamenti patriótizmustól. Belőle alakult az „alkotmányos klub”, a rendi gyűlés választásainak ellenzéki komitéja, amelyben, nevével ellentétben, köztársasági-forradalmárok is vannak, mint Mirabeau, Condorcet. Továbbra is jelentős egyes magántársaságok szerepe, a legaktívabb köztük Kornmann bankár háza, itt szóltak először republikáról, Franciaország „el-bourboniatlanításáról”. Mirabeau is itt kezdte, sokat tudott beszélni a kormány önkényéről, a Bastille-ról, ahová botrányos ifjúsága miatt apja kérésére tizenhétszer csukatta be őt a király.

A parasztságot nem annyira a propaganda, mint inkább az intellektuális vezetésnek csődje forradalmosította. Vakon támadt minden régi ellen és sokszor botokkal verte szét az adója könnyítésére érkező reformbizottságot. Párizsban már a parlamentet is végkiárusításra hirdetik a falaira titkon ragasztott plakátok, a koronát zálogházba, a minisztereket akasztófára küldik. Még a királyné színházpáholyára is rákerült a „reszkess zsarnok!” felirat. A kaszárnyákban röpiratok forogtak a katonák polgári jogairól, felhívások, hogy a népre ne lőjjenek. A közigazgatás megbénult az országban, a bíráskodás, az adószedés szünetelt, a kormány a kórházak, színházak pénztárából élt napról-napra. De már a kormányzatban is forradalmi hangok hallatszanak: a privilégizáltak szembeszálltak az állammal, legyen vége tehát a parlamentnek, a nemességnek, a klérusnak, az általános polgárjogokon fog felépülni az állam új hatalma.

XIV. Lajos, akire részben szánalommal, részben megvetéssel tekintettek, 1788 nyarán kibocsátotta a rendeletet az általános rendi gyűlés összehívására, a választás módjait illetőleg a régi okmányok lehető legnemzetibb és legáltalánosabb értelmezését kívánván. Brienne lemondott; az egyedüli, akitől gyakorlati tetteket várhattak, Necker volt. Visszatérése a kormányra valóban megnyugtatóan hatott, kölcsönöket teremtett elő; a parlamenteket először sok korlátozással, azután, fölényes hangú rendelettel, teljesen visszahelyezte jogaikba. Dicsőséggel vonultak be székhelyükre, de népszerűségük mindjárt megszűnt, amikor a rendi gyűlés összeállítását a régi, rendi alapok szerint követelték, a polgárság rovására. A nacionalisták központi komitéja, amelynek La Rochefoucould herceg, Talleyrand, Mirabeau, Condercet, Lafayette, Sieyés voltak a legnevezetesebb tagjai, a polgárjogokért izgatott, a parlament elkoboztatta az ilyen röpiratokat. Amikor Necker kihirdette a király elhatározását, hogy a harmadik rendnek, a polgárságnak, képviselete számban annyi lesz, mint az egyházé és a nemességé együttesen, a tömeg lelkes ujjongásba tört ki, az utcákon általános ölelkezés, a királyhoz a haláliratok özöne, istenítették őt és Neckert jó angyalának nevezték.

 

Az eseményekből nehezen érthető meg a francia társadalom általános forradalmosodása. Nem volt erős elnyomás és ma már kétségtelen, hogy a jólét minden rétegben általában véve emelkedőben volt. De nem is a felvilágosulás szelleme forradalmosított, ez szintén csak a társadalom belső forradalmosodásának terméke volt.

Az ok az európai fejlődésfolyamatnak általános jelensége: vége a társadalom közeli adminisztrációjának, végleg elhalt a szokásszerűség teremtő ereje. Az adminisztratív társadalomtípus elveszítette létjogosultságát Európában. A régi francia szervezetek a mult emberöltőkben már valóban csak jogokká lettek; hivatalos fórumaik már csak a kifejezett jogokat őrzik, egyébként általános elvek szerint gondolkoznak. A szélsőbbek, a kormányon levők is, a jogokat már századokon át felburjánzott visszaéléseknek tartják. Eljön az idő, amikor a népi életben tompán, alaktalanul képződő szokásokat paraszti kuriózumoknak nézi a képzett ember, kifürkészhetlen lelkiségből ismeretlen módon eredőknek. S amikor a kézműves okoskodásában is csak furcsa csizmadia-filozófiát lát már; és már senki nem tudja elhinni, hogy az ilyen irracionalitásokból lett az európai kultúra. A forradalom előtti emberöltőkben minden azon dolgozott már, hogy a társadalmosodás régi módszereit az újakra térítse át, az erők célszerű felhasználására, azaz érdekképviseletek alakítására, politikai célokra; s gazdasági célokra, a pénz szerepére. Nem kellett ahhoz izgatás, hogy a legalsóbb élet is megrendüljön belé.

A parasztság nyomoráról sok a szomorú leírás. Még elég sok a „mainmortable” köztük, akik személyükben sem teljesen szabadok. Azaz jogilag nem költözhetnek szabadon, bár már emberöltők óta egy úr sem próbálkozott erőszakos visszahurcolásukkal. Néhol még a paraszt házasodásához is az úr beleegyezése szükséges, ha nem magához hasonló állapotú, vagy nem az uradalomhoz tartozó nőt akar elvenni. Földét csak úgy hagyhatja gyermekeire, ha azok együtt, egy fedél alatt éltek vele. De egyáltalán alig van paraszt az országban, aki ne viselne földesúri terheket, amik egyúttal szabad tulajdonjogát is korlátozzák. Egyébként nem súlyosak már, a robot sehol sem több évi tizenkét napnál. Elvben minden állami adót a paraszt visel, valamint az egyházi tizedet is. Együttesen a földesúri és az állami terhek gyakran a fele jövedelmét felemésztik. Az állami adózás és robot súlyosabb a földesúrinál. Young, Franciaországban utazva, elszörnyedt a számtalan kicsiny parasztbirtokon, elmaradottságukon és csodálkozott, hogy a fényes kastélyok lakói hogy tudnak ily ronda környezetben élni.

De a nyomor önmagában nem lázít; Angliában kidobták földjéből a parasztot, mégsem tört ki forradalom. És sok parasztnak viruló a gazdasága. Young, amikor továbbutazott Spanyolországba, a latifundiumok hazájába, mint valami idillre emlékszik vissza a francia vidék képére. S Franciaországban most már kétségtelen, hogy a paraszté a föld, még ha mainmortable is, az úrnak csak jogai vannak rajta. Épp az a forradalmi, hogy a paraszt is tulajdonjogban gondolkozik már; miért nem az övé az a föld, ami az övé s miért viseli a földesúri terheket, amikor az úrnak már alig van valami köze az ő életéhez? Az állam nagy terheket ró rá s már nem tudja senki, hogy az államadminisztráció foglalta le lassanként a paraszt számára a földet. Poroszországban nem, ott a lovagbirtok szolgáló munkása lett a parasztság. Az intellektualizmus a kultúrszellem érvényesülését nézi, nem a társadalmat. Innen Európának óriási kulturális épülete; s innen az állam óriási, célratörő szervezete is. Innen a verseny az államok között, a hódítás, – mindez eltorzítja a vezetőrétegek és a parasztság életének régi arányait. Régen a falu társadalma nem volt oly egyoldalúan paraszti, mint már a XVIII. sz.-ban is; most, ha ott is lakik az úr vagy tisztje, a paraszt csak érdek-fél számára. Nincs, aki folytassa a régi munkát, vezetést, a közvetlen együttélés tapasztalataival.

Régen csaknem a parasztélet csinálta a jogot, a képzettség csak kifejezte azt; most, a távoli adminisztráció alatt, magárahagyatva él a falu együttese, a nélkül, hogy modern érdekközösséggé alakulhatna át. Nem a vagyoni erők szerint van szervezve, hanem szokásszerű együttes, mindenki létének szempontjából. A hatóságok, intendánsok jól akarnak vele, szindikusaival tanácskoznak a többtermelésről, érdekképviseletet akarnak alakítani a faluból, majd Turgot és utódai félig-meddig politikai képviseletet is. A kormányzat sok helyen felbontotta a földközösségeket a többtermelés érdekében; itt nem a földesúr nyer ebből, de mégis inkább a tehetősebb paraszt. De ahol nem is sikerült a felosztás, ott is érdekfeleknek kezdik nézni egymást a parasztok, a helyett, hogy folytatnák régi szervezetük kiépítését. A robotnak pénzen való megváltása különösen erősíti ezt a folyamatot, valamint a gabonaforgalom szabaddátétele is s egyáltalán a pénz szerepének állandó behatolása szervezetükbe.

Valami különös bizonytalanság a réginek és újnak átmenetén. A paraszt érdek-egyéniség már s mégis százfélekép kötve társaihoz és urához. Minden kapcsolatát velük a magántulajdon s magánérdek szempontjaiból latolgatja, s mégsem tud kibontakozni e kapcsolatokból. Nem is akar racionális egyezkedést, lemondani földje, legelője egyrészéről, hogy a többi szabad tulajdona lehessen. Szó sem lehet arról, hogy földjét üzleti bérletként vegye az úrtól, szabadon minden feudális kötöttségtől, mint Angliában. Amihez csak valami joga van, azt ösztöne az ő magántulajdonának mondja. Minden úri intézkedést sötét gyanúval néz, még ha javát akarná is. Talán nem is jut le hozzá a politikai izgatás, mégis mindenkiben állandó az izgalom. Családja öröknek szánt létalapjait fanatikusan őrzi mindenki s valamiként mégis kiszólítaná a közösségből, amely ezt biztosítja, az egyéni érdek. Beteljesül a folyamat: a régi szokásjogok itt is valami általános polgárjoggá való átalakulásra törekszenek. A szervezetlenné vált paraszttársadalom tompa ösztönnel megindul, mint valami idegen nép, hadjáratára minden felsőbb szervezet ellen. Másutt okszerű a fejlődés: a nemzetgazdaság közérdekeiből lehet átalakítani az agrártársadalmat. Itt mély és szívós minden szervezet, nincs más megoldás, ha észszerűvé akarják tenni, mint hogy húszmillió önálló egyéni-gazdasági atomra bontsák fel a föld társadalmát.

A forradalomban megtörtént ez, elsöpörték a társadalom régi vázát, racionális egyenlőséget teremtettek, – és azután nem tudták mégsem az erők mozgalmas szervezetébe fogni a nemzetet. Erős polgárjog, éles magántulajdon biztosított minden családot és minden vagyont; mindegyik magába zárkózott és célszerű munkarendbe való aktív sorakozás helyett mindegyik csak apró tőkefeleslegét bocsátja a kapitalizmus rendelkezésére, amely létesíthet hatalmas vállalkozásokat, de nem célratörő társadalomszervezeteket. A család a meglévőhöz való görcsös ragaszkodással él, a népszaporodás megáll. Elvont eszmék csapdosnak a társadalom fölött, gyűjtik milliók szavazatait hol az egyik, hol a másik szélsőségre, szuggesztív erők hirtelen rántják magukkal a nemzetet, – de valami általános, az emberi jogokat méltányló észszerűségen túl nincs fejlesztő társadalomvezetés. Ez a modern világnak egyik arca, az angol-amerikai típussal szemben.

E mély válság volt az oka, hogy a francia állam nem érvényesülhetett a nemzetközi életben, nagy népszáma és gazdagsága ellenére sem. Reformjai csak fokozták az óriási társadalomszervezet minden ízében-részében reszkető izgalmat. Mert a polgárságnak is hasonló az állapota, – nem is szólván a nemességről, amely nagybirtokos, földtulajdon nélkül; erejét egyéni módon akarná használni s nem lehet sem gazda, sem hivatalnok, sem államvezető politikus a meglévő rendben. Nem számítva a közvetett adókat és az újabb huszad-adókat, adómentességét rettenetesen megfizette azzal, hogy kiszorult földje jórészének tulajdonjogából, – amit azonban már nem méltányol a közvélemény. A polgárság a döntő, irtózatos erejű előnyomulása évszázadokon át minden más tényezővel szemben nem politikai, vagyoni erején alapult, hanem a létét biztosító szakszerűségen. A polgári hivatás most már nem folytatja a régi munkát, már kész, szabad intellektualizmussal dolgozik, a szabad érvényesülés, mozgalom híve. S mégis, kiváltságjogait, exisztenciáját nem akarja feladni, a képzettség általános „természetjogának” tartja helyzetét. Hivatalvásárlás, öröklés adja jogait a tanuláson kívül; mindkettőnek elmult már régi értelme, valóban visszaélés lett belőlük. A képzettség általános jogai, – s mégis úgy örökölte-vásárolta azokat mindenki; ekkor már mintegy háromszázezer vásárolható „köztisztség” volt, túlnyomórészt minden tényleges funkció nélkül, csak bizonyos társadalmi helyzetet jelentve. Bizonyára alig volt valaki az intellektualis pályákon, aki ne érezte volna e rendszer félszegségét, ne látott volna maga is „visszaélést” benne. Az intellektualizmus tehát szabad mozgást akart s mégis szembeszállott a kormány reformjaival, amelyek a maga biztosított jogait veszélyeztették. A magisztrátussal együtt tartott, valami ismeretlen megoldásért a mult és jövő között, általános, eszményi elvekkel, osztályöntudattal, nemzetet vezető szerepének tudatával. Nem mozgás jött ki ebből, nem expanzióra szervezett társadalom; egyelőre a jogoknak minden állami keretet szétrepesztő általánosítása, a forradalom, a modern időkben pedig a mozgó gazdasági-politikai társadalomban súlyosan keresztbe fekvő és a létüket kulturális öncélnak tekintő bürokratikus és szabad pályák összessége.

A forgalomgazdaságot is szabad intellektualis elképzelések vezetik már, mégsem térhet át az erők szabad versenyére. Pedig a kormányzatnak ez a tendenciája; még a város-elöljáróságokat is választott testületekké akarná átalakítani. De jellemző módon általános és titkos szavazással, ami nem adminisztratív gondolat, nem a szakszerű munkát érvényesíti, másrészt pedig nem is az eleven erőket szolgálja, hanem a fejszámnak tömeglelkületét. A céheknek már megszűnt régi értelmük, a nagyarányú általános iparszabályozás általánosította lényegüket; s a céhek felbontása mégsem hozhat szabad mozgást, eleven vállalkozást. A mesterek nem hajlandók feladni biztosított állapotukat, bár szeretnék már tiszta nyerészkedésre dolgoztatni segédeiket. A segédek nagy tömege nem akar az angolhoz hasonló munkássággá lenni, hanem mesterjogot akar, általánosodott kiváltságokat. Nem csupán bérharcokról van szó a XVIII. sz.-ban egyre szaporodó sztrájkokban; robbanó feszültségüket társadalmias momentumok okozzák, amiket nem lehet bérmegegyezéssel kielégíteni. Csak a régi, életteljes céh-együttes gondos, lassú továbbfejlesztésével lehetne ezt a kérdést megoldani, ily újabb évszázadokra azonban már nincs idő Európában. A pénz gyenge a francia társadalomszervezetben arra, hogy bérmunkássá tegye az iparost, a régi otthonos szokásszerűség azonban már kihalt, nem tudja távoltartani a pénz rideg benyomulását. A kézművesség már a középkortól a legveszélyesebb elem az országban, lázadása mindig társadalmi kérdésektől súlyos, mindig mély átalakításokra törekszik, fel az államszervezetig és a nagy forradalomban is megtartotta ezt a szerepét. A forradalom után a kismesterek óriási tömege lakta az országot, kistőkéjét gondosan őrizve, a gyáripar a fejük fölött alakult meg, a fináncvilág kezében.

A francia a legfejlettebb ipar a világon, de ellenállt a munka mechanizálásának, a gépeket nem itt találták fel. Pedig a gondolat eleven volt; Papin gőzgépe volt az első reális értékű kísérlet, az angolokat megelőzve; kocsira szerelésével is előbb kísérleteztek, mint az angolok. Kerekes gőzhajóval már 1776-ban próbálkoztak, de gyakorlatiassá nem tudták tenni. Még mindig az anyaggal való bánás módszereinek kialakítása a francia technika alapja, eredményeinek ipari értéke nagyobb lett volna, mint az angol gépeké, ha az ipar nem tért volna át világszerte az expanzív tömegtermelésre. A kézművesség e téren találkozott a tudománnyal. A XVIII. sz. második felében Buffon a magaskohó; Jussieu a higanybányászat, Reaumur az acéltermelés, Hellot a széntermelés, a gyapjúfestés, Vaucanson a selyemfonálgyártás eljárásmódjait tökéletesítette, Lebon pedig, 1786-ban, a világítógáz alapelveit dolgozta ki. A selyemipar valamennyi ipar között leginkább jutott el a nagyvállalkozás formájáig Franciaországban, Cardon találmányai e téren tehát közelednek a munkagépek fogalmához, bár mégis inkább az eljárás tökéletesedését, mint a tömegesítést szolgálják.

Szintén az anyagnak, a gáznak és levegőnek törvényszerű vizsgálata juttatta kezdeményező szerephez a franciákat a léghajózás problémájában. Blanchard 1782-ben megkísérelte, sikertelenül, a szárnyakkal való repülést; a Montgolfier-fivérek, manufaktura-tulajdonosok, 1783-ban felszálltak melegített levegővel telített léggömbjükkel, miután előbb kecskék felszállításával meggyőződtek, hogy az emelkedés nem árt a szervezetnek. Ugyanez évben a vidéken Charles már hydrogénnel töltött léggömbbel kísérletezett. A következő évben Blanchard már átszállott Angliába is; utána egy másik kísérletező a Csatornába veszett.