HETEDIK FEJEZET: ANGLIA: AZ IMPERIALIZMUS ÉS AZ INDUSZTRIÁLIS FORRADALOM

Hirtelenül változó kép: Anglia társadalma a XVIII. sz. derekától szellemében konzervatívabbnak tűnik fel, mint Franciaországé. A tradiciók, amelyek fölött ott már elvben kimondták az ítéletet, itt megtartják eleven szerepüket. Mint eddig is, folyton alkalmazkodva a társadalom racionális átalakulásához, vallásos érzület kíséri az új iparfejlődést is, amely százezrek életét vette hatalma alá. A tradíció itt elejétől az erők szövetségese; most a gazdasági forradalomból, a gyarmati hódításból szerkeszti meg az erős államot és a világbirodalmat, az egyedüli társadalmat, amely sikerrel áll majd ellen a francia forradalom robbanóerejének, Napoleon európai uralmának.

Az amerikai háború befejezése után tovább folytak a parlamenti harcok. A király személyes uralma megbukott, s mégis szilárd a vezetés. Az ifjú Pitt vette át a kormányt 1784-ben s tartotta két évtizedig s rövid megszakítás után újra ő vetette meg a kormány élén a Napoleonellenes európai koalíció alapjait. Huszonnégyéves korában lett premier; mintha apja jelent volna meg újra ifjan; régi ékesszólásával. Apja módján nem pártemberként akar kormányozni, hanem az „alkotmány” alapján, patrióta értelmezéssel: nem a parlament, hanem a nemzet a szuverén, a közösség teljes életére irányított tekintet vezesse az államot. Burke, az új whigizmus elméleti megalapítója, most csaknem toryvá lett. Szerinte az angol nem elvont, természetellenes elvek alapján akarja az újat, hanem a régin alakít az idők kívánalmai szerint; az állam nem az ész alkotása, s nem üzleti társaság, hanem minden erénynek, tökéletességnek, tudásnak a foglalatja, félő tisztelet illeti meg, – közössége nemcsak az élő embereknek, hanem azoknak is, akik már meghaltak s ezután élnek majd.

Ez a régi, szokásszerű-hűbéri multnak hangja a modern társadalomvezetésben. Gyakorlatilag véve: a tradíció tisztelete nem más, mint hogy az erőket struktúrákon kell átvezetni, olyanokon, amelyek a hasznot szétosztják a társadalomban, elsősorban vezetésre hivatott rétegeiben. Pitt tehát elnyomta az érdekek nyers előtörésére haladó szabadságokat. Igyekezett megakadályozni a megalapozatlan exisztenciájú, felelőtlen sajtó elterjedését, úgy, hogy nagy bélyegadót vetett ki az újságokra, hirdetésekre. Mert Angliában a morális hetilapoktól csak egy lépés az üzleti tudósítás, az egyszerűen hírközlő napilapok mindkettőt egyesítették magukban az 1760-as évektől, s ezzel modern hírlapokká váltak. Közülük hangzott ki 1785-től a „Times” mély harangszava, Pitt alapításáé, hogy megbízható, tárgyias orákulumként nevelje a közönséget. A sajtót itt meg lehetett fogni érdek-alapokon, míg Franciaországban érdek nélkül, vaktában dolgozott eszméivel s gyűlöletével. A gyülekezés és szövetkezés jogával szemben Pitt a békebírák hatóságát erősítette, hatalma tetőpontján, a napoleoni háborúk idején, még a Habeas-Corpus felfüggesztését is keresztülvitte, úgy hogy a rendzavarót minden körülményesség nélkül fogságba lehetett vetni. A meetingek ezóta Angliában némiképpen szabályozott közintézményekké lettek, Európa gyülekezésjogának mintái.

Mert a klubok, komiték közül sok hajlott már az elvont eszmékre, tekintet nélkül a közösség érdekeire s nyugalmára. Eleinte csaknem egész Anglia üdvözölte a francia forradalmat, az egyesületek testvériségről, egyenlőségről szónokoltak és zsarnokságról s népakaratról. A választójogot illetőleg is, eleinte a whig-párt keretein belül, csak a XIX. sz. elejétől külön pártként, kialakult a radikális irány, általános és titkos szavazatot követelve. Kevesen voltak, de erősödtek a disszenterek rokonszenve által. Egyébként Fox is, a whig-párt vezére, sokat vett át a francia egyenlőség-eszmékből, s ezzel a modern politikai-gazdasági liberalizmus előhírnöke lett. De az a szabadelvűség is idomult az államgondolathoz, nem minden szabadságot ismert el. Pitt maga volt az, aki 1785-ben, Fox-szal egyetértésben, választójogi reformot javasolt, a jog kiterjesztését nemcsak a „freeholder” kisbirtokosságra, hanem a „copyholder”-re is, amely egykor földesúri függésben élő parasztréteg volt s bár most már csak évbért fizetett földéért, mégsem számított a teljesjogú szabad polgársághoz. Ez a zsentri-Angliának vége lett volna. Jellemzően világít rá a régi képviselet lényegére az, hogy Pitt egymillió fontot kért a parlamenttől a választójognak a régi, jelentéktelen kerületektől való visszavásárlására: a társadalomképződmények szerzett jogainak tartották ezt, a választási „vesztegetés” is „közérdekű” pénzforrás az illető képződmények számára. A király ellenezte a javaslatot, az alsóház sem állott határozottan melléje, túlgyors átmenet lett volna a politikai nemzet kötetlen, mindenkit magába foglaló ideájára.

Pitt, akár apja, a nemzeti állam gondolatának képviselője, s mint apja, hitt abban, hogy a szabad gazdasági élet ez eszmével összeforrva alakítja ki szervezeteit. Ő, az egységnek államférfiúja, lelkesedéssel állott Adam Smith szabadkereskedelem-elmélete mellé. Maga önzetlen ember, de az erők, azaz a tőkék szabadságában, a számok nagyságában látta a közjólétet, boldogságot. Az angol tőke jusson a Föld minden részén, minden nép életében döntő szerephez. Szerinte ez volt az Angolbirodalom szakadatlan fejlődésének alapja; s ez az alapja az emberi tökéletesedés szakadatlan folytonosságának is. Az intellektuális vezetés tehát már teremtő erőnek tartotta a tőkét, bárki kezében legyen, nemzeti energiának. Csak azért gondolkozhatott így, mert Angliában a tőke tényleg csak munkaszervezetek által dolgozhatott, foglalkozást nyujtva a tömegeknek. A patrióta-szellem úgy vélte, hogy a nemzetállam gondoskodása a munkásság védelméről elegendő a szociális bajok megelőzésére.

Az angol kézművességnek céhszerű fejlődése a XVIII. sz. derekán már teljesen megszűnt, az 1770-es években a „parlamentáris merkantilizmus” is önmagától elmúlt, az állam szintén saját belső célszerűségükre bízta a gazdasági szervezeteket. Pedig a céhek megmaradtak; Adam Smith, a szabadverseny elméleti hirdetője, éppen Glasgowban tartózkodott, amikor a vaskovácsok céhe ottan le akarta tiltani Watt gőzgép-kísérleteit, s a feltaláló csak mint az egyetem alkalmazottja szabadult meg a zaklatásoktól. Az ilyesmi azonban már nem a céhi munka védelme volt, hanem kísérlet a szerzett jogokkal való nyerészkedésre; pénz ellenében mindenfajta iparűzést megengedtek a jogokat birtokló testületek. Az angol céh jogilag ma sincs eltörölve, sőt az 1814. évi törvény egyenesen fenntartotta a korporációk szerzett jogait, csak Erzsébet tanonctörvényét törölte el. Még éltek a régi városgazdaságból származó külön polgárjogok is, az 1828–29. évben a londoni City 2700 iparost pörölt be, mert a városi polgárjog megszerzése nélkül dolgoztak; az „idegenek” ily kizárását csak 1835-ben tiltotta el a törvény. Szívós a tradíció Angliában, de azért a hasznos célokra törő üzleti vállalkozás szabadon csoportosíthatja át a maga szükségletei szerint a munka társadalmát.

Adam Smith (1723–90) az angol „felvilágosodásnak”, a morálfilozófiának tanítványa volt. Híres műve (1776) ezt a szellemet tükrözi: az egyén önálló érvényesülése, erőkifejtése haszna az összességnek is, a gazdasági élet szabad dinamikája önmagától a jóra, a szociális harmóniára vezeti át az egyéni érdeket. A „piac”, az áruk és az árak szabad törvényszerűséggel kialakult viszonya igazítja el a társadalmat munkaszervezetekbe, célszerű munkamegosztásra, ami által minden termeléság a lehető legjobbat produkálja, a legjobban kiszolgálja a társadalmat. A közhatalom, az állam ne nyúljon e törvényszerű dinamikához, ne pártoljon s ne korlátozzon semmit, csak őrködjék a mozgás szabadságán; „maradjon meg az éjjeliőr szerepénél”, – mondták későbben humorosan: Smith elmélete Angliában nem jelentett nagy újságot, de a céhszerű kontinensen a modern törekvéseknek valóságos bibliája lett, s később a gazdasági-politikai liberalizmusnak egyik tankönyve. A francia fiziokratizmusban még az emberek biztosított léte a kiindulás, a személyi teljesítmény elsősége kényszeríti a pénzt a méltányos értékelésre. Smithnél is beleértődik a munka bére a versenybe, de már nem biztosított tétel ez, a körforgásnak nem kell megállnia az embereknél, kielégítenie az őket megillető igényeket. A piac elvont dinamikájától várja Smith az igazságot. A következő emberöltő elméleteiben aztán már szinte tisztán az adás-vétel pénzműveleteire bízzák a társadalmi igazságot. Végül már akinek pénz van a zsebében, éppúgy szedegeti a munka termését, mint Ausztráliában az, akinek lába s keze van a vándorlásra és gyümölcsszedésre: és azt hiszi, hogy a fa azért termékeny, mert ő használja, leszedi gyümölcsét, a munkás azért élhet meg és dolgozhat, mert ő megvásárolja munkáját.

Smith még érezte a kapitalizmus tökéletlenségét, hangsúlyozta is veszélyeit a közérdekre. A tőke őnála önmagában még nem teremtő energia, csak akkor, ha új s új munkaszervezeteket létesít. A kezdődő „magas-kapitalizmus” korszaka ez, tele reménységgel az erők versenyének, – ami pénz formájában folyik le, – a társadalmat fejlesztő hatásában. Az Okcidens fejlődésének nagyszerű eredménye az, hogy csak hatalmas munkaszervezetek létesítésével juthatott uralomra az erők szabad érvényesülésének elve. Anglia most a szabad verseny hirdetője; nemrég még inkább Hollandia volt; mindig az a társadalom, amely úgy érzi, hogy biztos a dolga a világ eme versenyében. A munkaszervezetek kinyúlnak a kontinens államaira és az idegen földrészekre is, s amíg megtartják hódító fölényüket, addig gazdaggá teszik Angliát. A patriótizmus bízik abban, hogy ez a szervezet valóban nemzeti társadalomszervezet marad, minden polgár szabad érvényesülésének társadalma. Nemzeti imperializmus; a birodalom hatalma, jóléti-kulturális gondja támogatja. A felvilágosodott abszolutizmus és a francia forradalom után az ilyen állam, az ilyen társadalom minden európai nemzet ideálja, amíg nem mutatkozik annak tragikus következménye, hogy az exisztenciákat biztosítás nélkül hagyták, s hogy a hódító célok nem az egész társadalmat szolgálták.

Egy felső szervezet alakult ki tehát az angol gazdasági életben, a dolgoztató szakszerűség. Az erőknek roppant társadalomszerkezeten kell keresztülmenniök, hogy érvényesüljenek; s kénytelenek ily nagy szervezeteket fenntartani, hogy versenyképesen dolgozhassanak a modern világban. Anglia népe hatalmasan szaporodik; s mégis bizonyos, hogy a legkisebb ember életszintje is emelkedik a régi időkhöz képest. A szerkezetbe kényszerített erő: a természet erői is így válnak hasznossá a gépek korszakában. Előbb a szerkezet, s csak aztán lehet hasznossá az erő. A XVIII. század második felének angol indusztriális forradalma nem a gépekkel kezdődött, hanem a társadalomnak nagy, üzemies, célokra beállított munkaszervezetekké való alakulásával. A jövendő gépek alkatrészei előbb emberekből állottak s csak amikor a munkát annyira célszerűsítették, hogy az emberek már nem is mint élő személyek szerepeltek, hanem mint kiszámítható mozdulatok és funkciók, akkor önthették át anyagtalan szerkezetekbe munkaüzemüket.

Csak a XVIII. sz. végén kezdenek jelentősebb szerepre jutni a „munkagépek”: sok ember, sok munkáskéz mozdulatát egyesítő szerkezetek. S csak a XIX. sz. elejétől az „erőgépek”: szerkezetek, amelyek a természet addig jelentéktelennek tartott erőit sűrítik-fojtják magukba, s kényszerítik irtózatos feszülésre, robbanásra egyetlenegy irányban, amelyben hasznos funkciót teljesítenek. Az erőgépek bekapcsolása a munkagépekbe: szinte korlátlan fokozása az ipari termelésnek. Az erőgépek bekapcsolása a mozgás-szerkezetekbe: csodálatos fokozása a sebességnek. Ma már, kiszámították, a gépierő összessége annyi munkát teljesít a Földön, mintha minden teremtett lélek mellett egy rabszolga szolgálna.

A XIX. sz.-nak ez a gépkorszaka csak a XVIII. sz. nagy társadalmi átalakulása által következhetett be. A technikának nincs filozófiája, csak társadalomtörténete van. Az emberi szellem, az elvont tudomány sohasem alakított volna ki önmagában modern technikát. A találmányok alapgondolatai már régóta élnek, mégsem lett belőlük technika.

A találmányok az 1760-as évektől kezdtek realizálódni Angliában, akkor, amikor a vidék társadalma végleg felbomlott és nagy munkástömegek állhattak a vállalkozás rendelkezésére. De ennek éppen technika-ellenes hatásának kellett volna lennie, a tömegmunka felvásárolhatósága egyenesen megakadályozza a technikai fejlődést. Hiszen másként az antik rabszolga-dolgoztatás hozta volna meg a gépek korszakát. Angliában a munkaerő vásárolható lett; de a mai modern gondolkozás számára már nehezen érthető régi, irracionális, társadalmias erők szerepe a döntő a modern technika kialakulásában.

A régi évszázadokban a francia-típusú céhszerűség végezte el az alapvető munkát. Azzal, hogy minden kézművesnek biztos létéből indult ki, a gyártásfolyamat minden részlete szinte öncéllá lett, önmagában érvényesülő, piacra vihető tökéletes mű. Nagyszerű módszereket, eszközöket alakított ki minden kicsiny feladatra. A munkarészletek egybekapcsolása nagyüzemmé azonban épp azért nem lehetséges, mert önálló társadalomrétegek végzik azokat. Vállalkozás helyett rengeteg kisüzem céhszerű, adminisztratív közössége: ez a francia ipar nagyüzeme. Még amikor már a legegyszerűbb munkafázisokat a vidéki, otthoni munkára bízza is a céh, akkor sem alakulhat ebből racionális tömegdolgoztatás, a paraszt nem mozdul ki helyéről, régi teljes életét éli, nincs ijesztőbb számára, mint kiforgatása abból. Nemcsak a maga sorsát érzi át, hanem generációk sorsát. Elkallódott család az az ő szemében, amelyik pénz után indulva feladja otthonias biztonságát.

Angliában azonban a céh elejétől kezdve kevésbbé őrzője az exisztenciának; célra, haszonra irányuló szervezkedés felé haladt régóta. S mégis, elég nehezék volt a céhszerűség arra, hogy az üzletet szakszerű fejlődésre kötelezze. Az angol kézművességnek is elég erős volt az exisztenciája arra, hogy ne porladjon szét bérmunkássággá, szakszerű teljesítményének biztosított érvényesülése a vállalkozást, az üzletet szakszerűvé tette, a nyers nyerészkedés helyett az üzem, a munkaszervezet tökéletesítésére alapozta a hasznot. Míg Franciaországban a paraszt valóban kivetett emberré lett volna, ha földjét elhagyta, Angliában az ipar oly szervezete várta, amelynek üzemében a régi szokásszerű biztonsághoz némikép hasonló elhelyezkedést sejthetett. Nem igaz, hogy a tőke nyers hatalma vonzotta magához az embereket. Ki is képzelhetné, hogy a csupasz munkabérért, ha jobb életet nyujthat is, elhagynák a tömegek megszokott környezetüket, amelyben most már ugyan talán nincs is több földjük-házuk tájékánál, de az emberekben még mindig él a társadalmi összetartozás, kölcsönös kötelezettség érzése? Ridegebb érdekszerűséggel bár, de az ipari munkásság kialakulásában mégis sok a hasonlóság a francia osztályképződéshez, oly hivatásokra való tóduláshoz, amelyek nem puszta érdeket, hanem társadalmias igényeket elégítenek ki. Meg is figyelhető ez a folyamat. Az inclosure a XVIII. sz. első felében még nem katasztrófális arányú, s aztán is elsősorban a közföldekre veti magát. A paraszt háza, kicsiny házkörnyéke megmarad, ragaszkodik hozzá, bár mind nagyobb mértékben kénytelen az ipartól neki kiosztott házimunkából fenntartani magát. Még mindig kaland, hóbort, kivetettség lenne számára az, ha munka reményében otthagyná helyét, környezetét. Defoe leírása mutat be ilyen félig paraszti, félig ipari településeket; az otthoni munkás még meglehetősen önálló fél a városi üzletemberrel szemben. Különösen Angliának addig néptelenebb vidékein, ahol a szakszerű mezőgazdaság még nem tette súlyos értékké a földet, telepszenek együvé nagy tömegekben az ilyen iparos-parasztok. A maguk hajlama szerint dolgoznak, egyéni tapasztalataikat követve és a környék vásárlóközönségének igényeit is, mert ha lehet, maguk adják el gyártmányaikat. Szivesen idomulnak azonban az üzleti vállalkozóhoz, ha irányítása alatt valami szerves folytonosságba kapcsolódhatik be munkájuk. A vállalkozó tehát messze előretekintve, a munkát, az áru fajtáját szélesebb piacok ismerete alapján megszervezve, biztosíthatja magának az állandó tömegmunkát, amely még mindig egy hűbéri életbiztosságra, teljes létre vágyó társadalom kezében van. Az európai szakszerűség: társadalomképződmény, nem üres racionalizmus. Nem is a tőke csinálja az első nagyüzemeket, az első igazi gyárosok a munkástársadalomból emelkedtek fel, akik ismerték a munka megszervezésének irracionális feltételeit is; és a gépek első feltalálói szintén kézművesek, vagy a háziipar vidéki társadalmában otthonos emberek. A félig parasztsorsban élő kézműves, mint egykor földesurától, most a vállalkozótól várja a szokásszerűség biztonságát pótló elhelyezkedést.

Így aztán ki kell alakulnia azon látszólagos belső ellenmondásnak, hogy a vállalkozó felvásárolja a munkát, de szabadon hagyja az embert. Az antik idők nagyvállalkozása nem képzelhető el másként, mint a munkás személyének teljes lekötésével, birtokbavételével. Az angol munkás idővel mindinkább a vállalkozó-üzem tagja, de személyében hozzáférhetetlen marad. A vállalkozás csak egyik oldaláról nyúlhat hozzá, csak szakmunkája szempontjából. A munkás csak akkor bízza rá magát a vállalkozóra, ha a maga munkafunkcióját nagy, üzemi összefüggésekben aránylag biztosított létalapnak láthatja. Ha a vállalkozás puszta tömegtermelést akar, nem tódulnak hozzá a munkások tömegei; ezek nem pénzben s rövid évek alkalmi nyereségében gondolkoznak, hanem exisztenciákban és generációkban. Nem a munkástömeget kell tehát sokszorosítani, hanem a munkát minél „racionálisabbá” tenni. Ez az egyedüli lehetősége a tömegprodukciónak: az emberi munka egyoldalú funkcióját „tömegesíteni”. Kihagyni belőle az embert, a személyi teljesítményből a végsőkig absztrahálni azt, ami a hasznos célhoz tartozik. Az iparüzemet mintegy személyektől elvont szerkezetté tenni, szinte örök életre, fejlődésre szánva; a vállalkozó is generációkban gondolkozik, utódai munkáját és exisztenciáját is számításba veszi, amikor üzleti összeköttetéseit kidolgozza s amikor eddig hallatlan befektetésekkel alapozza meg üzemét. A munkásságot már központosítani igyekszik, mert az üzem állandóságot, folytonosságot, kiszámíthatóságot kíván; a részletek minél teljesebb mechanizálását s a mellett minél szakadatlanabb egymásbakapcsolódását. Minden gond az üzem objektív szerkezete felé fordul; a modern intellektuális erőfeszítés már egyáltalán nem is tart mást racionálisnak, csak azt, ami az emberi munka megtakarításával éri el jobb hasznát-eredményét. Az angol gyár készen volt, mielőtt gépek lettek volna: tartós fejlődésre alapozott üzem, amely szinte független a személyi változatosságtól; amely úgy a vállalkozót, mint a munkást csak munkájánál fogva kapcsolja magához, de épp ezáltal valami objektív biztonságot nyujt munkatársadalmának.

Az első gépek szerkezete szinte úgy hat, mint valami kísérteties váza, kivonata az akkori munkástársadalom szervezetének. Az ember mintha látná, hogy miként figyelik és sürgetik a közös munkát, a nélkül, hogy űzni-hajtani lehetne a munkásságot, s anélkül, hogy új tömegeket lehetne felfogadni, átmeneti nyerészkedésre kihasználni. Megkísérlik ezt is; a XIX. sz. elejéig sok helyütt borzalmas a sorsa a munkáscsaládnak, amely egészen az iparnak szegődött el. A nők és gyermekek éjszakai dolgoztatása általános, potom pénzért, vagy még inkább az árucikkből odadobott hulladékért, amíg e „truck-rendszert” meg nem szüntette az állami törvényhozás. De hiába, csak a jól kiépített, biztos állandóságú üzem fejlődésképes; ez húzza le végül a versenyben a rabszolgamódra dolgoztatókat; a haszonnak az üzem tökéletesítése marad a legfőbb feltétele.

Meg kell tehát figyelni a munkás mozdulatait, kihagyni belőlük azt, ami nem tartozik a munkához, kihagyni az anyag lassú kéz-kézbe adogatását, a fáradságot, a pihenést. Már nem is látni az embereket, csak a mozdulatokat, sokat egyszerre: tulajdonképpen nem is kellenének emberek hozzájuk, a mozdulatnak a személlyel való összeköttetése csak akadálya a produkciónak.

Természetesen elsősorban a szövőiparra vonatkozik ez; mindennapi közszükséglet, amely mégis bonyolult munkát kívánt. Különösen az új gyapotszövetre, amelynek silány anyagát a francia céhszerű ipar tette a gyapjúval versenyképes használati cikké. Az első találmányok nem tudományos elgondoláson alapulnak, nincs bennök semmi, ami magasabb törvényszerűség lenne. Kézműves-tapasztalatok, – de hosszú, szívós kísérletezésekkel, amilyenekre csak a társadalom s az üzem tartós szervezete ösztönözheti az embert s a nyers érdekszerűség helyett az iparnak társadalmias rendeltetése is. Az olcsó gyapotszövet méginkább tömegtermelésre szorul, nem egyéni műgondra; hanem jó átlagárura, s az üzem csak a szakadatlan folytonossággal, gyorsult eljárással növelheti hasznát.

A szövőiparban már ősrégi az emberi mozdulatoknak szerkezetekre való átvitele. Az első feladat a nyersanyag mosása, tisztítása, festése, fésülése, egyenlő, párhuzamos rostokra való osztása. Az így rendbeszedett rostcsomók kerülnek a fonás munkafázisa alá; a feladat az egyenletes rostszalagok összefogása, kihúzása a gomolyagból, aztán a rostszalagnak kellő számú, egyenletes megsodrása s az így keletkezett fonálnak felgombolyítása. Elemi dolgok, mégis sok tapasztalat, gyakorlat, fegyelmezés kell ahhoz, hogy a célnak, a szövetfajtának megfelelő fonalak keletkezzenek. Mindenesetre mégis oly egyéni mozgásokat kívánó munka, hogy mechanizálása sokáig lehetetlennek látszott. De már a rómaiak is folytonossá tették a fonál sodrásának és gombolyitásának fázisait, a szálat egy korongra előbb tengelyirányban, aztán a tengelyre merőlegesen bocsátván rá. Az egyik kéznek a korong forgatásával és helyzetének megváltoztatásával kellett foglalkoznia, a másiknak a rostszalag kihúzásával a csomóból. A középkor aztán megszerkesztette a taposórokkát: a láb egy kereket hajt, ez forgatja a csévét, amely fonalat sodor, s az orsót is, amely gombolyít. Tehát bonyolultabb szerkezettel szétvonták a mozdulatokat s oly hajtóerőre egyesítették újra, amely már lélektelen munkát végez. A két kéz munkája, a személyi gond most már csak a rostszalag egyenletes összefogásával és kihúzásával foglalkozhat. Ez a népi fonóipar mai szerszáma, rokkája is.

A szövés rokoneljárás a kosárfonással; csakhogy nem a vesszőt, hanem a fonalat bujtatják, keresztezik egymás fölött és alatt. Már primitív fokon is előre szilárd keretre erősítették az egyik irányban futó fonalakat (láncfonalak), s ezeken át bujtatták a keresztfonalakat. Majd a láncfonalakat zsinórokkal (nyüstökkel) két felső rúdra függesztették és váltakozva, az egyik ily rúd emelésével felemelték a páros, a másik rúd emelésével a páratlan láncfonalakat; az így támadt folyosókon („szád”) dugták át aztán a keresztfonalakat. Kezdetben bottal dugták át, s hozzászorították a már előbb behúzott fonalakhoz, a szövethez. Később hajócskákba (vetélőkbe) rakták a kicsiny korongra gombolyított keresztfonalakat és a vetélőket dobták át ügyesen a szádokon. A keresztfonalat pedig nem bottal verték oda szorosan a szövethez, hanem egy merőleges zsinórzattal ellátott kerettel (borda). Végül pedig a nyüstöket több rúdra függesztették, hogy így sokféle kombinációban emelhessék fel a láncfonalakat, változatosabbá tehessék a szövés módját. A nyüstök rúdjait már taposószerkezet emelte fel, a kéz csak a vetélővel és a bordával foglalkozott. Ezzel kialakult a mai népies kéziszövőszék általános formája.

Végig kell e kicsiny dolgokon tekintenie annak, aki a modern technika fejlődését kezdeteiben akarja megérteni. S különben Colbert óta már kormányzati ügy az ilyesmi mindenütt Európában.

A szövés mechanikus, kész fonállal dolgozó munka, míg a fonás egyéniesebb gondot kíván. Tehát egy szövőszéket számos fonónak kell táplálnia. Különösen amikor az 1730-as években az angol Kay ügyes „gyorsvetélője” még folyamatosabbá tette a szövőmunkát. Tehát állandóan kísérleteznek a fonás mechanizálásával; az 1730-as években Levis Paul szerkezete két forgó hengerpár között futtatta át a rostcsomókat, amiket a hengerek nyujtottak s szalaggá vontak szét. A hengerek közül kifutó szalagokat így egyszerre több csévére-orsóra lehetett vezetni. Különösen a gyapotra volt fontos az ilyen mechanikus egyenletesség, folyamatosság. Paul 1742-ben már 250 orsót szerelt mechanizmusára, amit már állaterő mozgatott. De találmánya elsietett volt, nem tudta még lemásolni az emberi mozdulatok változatait, nem vált be a gyakorlati alkalmazásban.

Amikor azonban az iparüzem emberi munkaszerkezete behatóbban részletezett mechanikus funkciókat alakított ki, egymásután jelentkeztek a gyakorlatilag alkalmazható találmányok, a nélkül, hogy bármily új elvet fedeztek volna fel. Gyakorlati emberek művei, olyanoké, akik ismerték a munkát, s ismerték az anyagnak, a fának, vasnak sajátságait, a mozgásátvitel fogásait. Hargreaves, lancashire-i szövőmester, Paul gondolatát mellőzve, a rokka funkcióját bontotta szét még egyszerűbb elemeire s aztán így több kereket s orsót egyesített egyetlen hajtószerkezetben (1764). Az orsó-sor csak laza rostszalagokat vont ki a gomolyagból, s felgombolyítván, kicsiny kocsiszerkezet szaladt vele a másik orsó-sorhoz, amely ferde állásával fonalakká sodorta a szalagokat, majd merőlegesre állítva, felgombolyította a fonalakat. Ez a munka tehát akadozó volt, nem folyamatos, de mégis erősen tömegesített. Ez a szerkezet a híres „Jenny”, amint Hargreaves leányáról elnevezte. Ugyanezen időben, az 1760-as években inkább Paul találmányát tökéletesítette Arkwright, lancashire-i borbély és mechanikus, azaz a rostszalag kihúzását, szalaggá szétvonását részletezte ismét, egybekötve a fonálsodrás és gombolyítás részleteivel, oly módon, hogy egyetlen keréknek, hajtóerőnek uralma alatt maradjon az egész szerkezet. Már oly sok a részlet és oly összetett orsó-sorok szerepelnek, hogy Arkwright eleve is állati erőre konstruálta a szerkezetet, amit hamarosan vízierőre is átszereltek. Ez a híres „water-frame”; nem nagy s új gondolat, s mégis ezt tartják a korszak legjelentősebb technikai vívmányának a gőzgép mellett. Arkwright már milliomossá lett két évtized alatt s nemességet is kapott. Az 1770-es években aztán sokan vesződték Paul gondolatával, azaz a fonás legegyénibb részletével, a rostok kivonásával; főként Lees-nek sikerült a gyakorlati tökéletesítés, a forgó dobokon finom tűk rendezték az átfutó rostokat egyenletes szalagokká, „előfonalakká”. Végül pedig Crompton, lancashirei mechanikus, a különböző, Paul és Hargreaves művét továbbképző rendszereket egy szerkezetben egyesítette (1779); e keverék, öszvér-szerkezetet nevezték el mule-yenny-nek. Ez a fonógép már kétszáz kézifonó munkáját végezhette. Mindezen adatok és nevek azonban csak kiragadott eredményeket jelentenek az általános kísérletezésből, lassú javításokból: a feladat már társadalomprobléma volt. De a XVIII. sz. végén már meglehetősen sikerült a hibák kiküszöbölése, készen volt a modern „selfaktor”, s azóta minden új fonógép csak a részletek végtelen finomítása, pontos összeillesztése. 1785-ben már gőzerő bekapcsolásával is kísérleteztek, de a XIX. sz. elejéig általában még a középkori, természetes erők, az állat és a víz, hajtották a munkagépeket.

Jóideig még nem központosította egy helyre az üzem a fonást és szövést. A házi-fonó vagy vásárolt magának yenny-t, vagy előkészítvén a gyapotot, valamely vállalkozó gépével- fonatta meg, díj ellenében. Tartotta tehát önállóságát, s mégis mindinkább kicsiny alkatrésze lett a racionális vállalkozás munkaszervezetének.

Már a fonógépek kezdeti sikerei után megfordult a helyzet: most már a szövés nem tudott lépést tartani a fonással. Már Leonardo da Vinci is készített terveket a szövőszék összekapcsolására az erőgéppel, – de a legzseniálisabb ötlet sem tud hozzáférkőzni a dolgokhoz, míg maga a társadalom nem emeli ki a természetesből a mesterséges módszereket. A szövés munkája már önmagában is mesterségesebb a fonásnál, mesterségesített anyaggal, fonállal dolgozik; itt a többféle mechanikus mozgásnak folyamatossá tétele, gyorsítása a cél. Cartwright, egy vidéki plébános, szerkesztette meg az első mechanikus szövőszéket gyakorlatilag alkalmazható formában 1787-ben; már a vetélést is, a nyüstök emelésével együtt, egyetlen szerkezeti mozgás végezte. Persze, sok javítás kellett, sok anyag ment tönkre a részek egyenetlen mozgása miatt, ellenőrző-egyeztető készülékeket kellett felszerelni, amíg a gép hibátlanul működő szerkezetté lett. De már Cartwright négy-ötszörös gyorsaságra fokozta a vetélőt a kézi munkás ügyességével szemben és gépe, szakadatlan folytonosságával, a munka személyiességének kiküszöbölésével már negyven kézimunkást helyettesített. Az 1800-as években a francia Jaquard, lyoni selyemszövő konstrukcióján mozgó kartonlapokon elhelyezett lyukakba eső billentyűk hozták működésbe a nyüstemeltyűket; a kartonlapokat úgy lyukazták, ahogyan a szövet mintázása kívánta. Ezzel a modern szövőgép lényegében készen volt. A munkafolyamatban már semmi sem emlékeztetett az ember egykori mozdulataira, minden elvontan, önmagában, mindennel automatikus kapcsolatban működik, a számításnak, a szelleminek megtestesülése az egész, holott voltaképpen az egész nem egyéb, mint az emberi munkaszervezetből ellesett vonások fáradságos másolása, végtelen türelmű egyeztetése, összevonása. Fáradhatlan, folyton mozgatható szerkezet, az ember csak kívülről kezeli-gondozza.

Az 1830-as évekig a technikai fejlődés jelentősége a munkagépekben van, az erőgép még Angliában sem döntő jelentőségű. A nyers erő csak akkor válhat hasznossá, ha munkaszerkezetbe vezetik. Egyébként az erőgép ősibb, primitívebb gondolat, mint a munkagép, – és egyúttal „tudományosabb” is. Már az ókor tudósai is kísérleteztek a gőzerővel, míg a munkagép sohasem volt tudományos probléma, csak a modern időkben. Az emberi haladást nem a nagy gondolat viszi, hanem a szerkezeti építkezés. A gőzgépnek feltalálása a XVIII. sz.-ban nem is a nyers erőkifejtés gondolatával kezdődött, sokáig nem is a gőznek, mint erőnek felhasználásáról volt szó. A XVII. sz. nagy szenzációját, a légszivattyút, igyekezvén alkalmazni a bányavizek eltávolítására, már a XVII. sz. végén kísérleteztek azzal, hogy a szivattyúzásban a nyers erőt kiküszöböljék, valami szerkezettel hozzák létre a légüres teret, ami a vizet a csövekben felkényszeríti a bányából. Azt a tudományos kísérletet ismételték nagy méretekben, mely gőzfejlesztéssel szorítja ki a levegőt egy edényből, s aztán a gőz lecsapódásával keletkezett légüres tér szívja fel a vizet a csőből. A kísérletezés közben bukkant elő az erő is, de nem a gőz, hanem a légnyomás ereje: a dugattyút, amin át a gőztől hajtott levegő az edényből, kazánból eltávozott, a gőz lecsapódása után hatalmas erővel lökte vissza a légnyomás a kazán légüres terébe. A dugattyúnak ezt a mozgását vitte át a francia Papin készüléke (1690) a szivattyú karjának, kerekének hajtására. Papin európai hírű természettudós volt, de nem a mechanizmusok érdekelték, hanem a gáznemű testek sajátosságai; nem a nyers erő gondolata vezette, hanem a szerkezeti ellenállás gondolata.

Ez az alapgondolata minden gépnek utóbb is. Papint mégis túlságosan elcsábította a gyakorlati szükség, amit az angol bányákban tapasztalt, túlságosan közvetlenül akarta mégis felhasználni lefojtott erőt. Készüléke – mint mások gőz-mechnizmusa is, előtte és utána is, inkább csak játékszerű mű, különösen szökőkutak hajtására bizonyult alkalmasnak. Csaknem vele egyidejűleg talált fel Savery angol bányatiszt egy szivattyúzó gőzgépet, amire 1698-ban kért pátenst. Ez a „Bányász öröme” névre keresztelt gép alapozta meg végleg a bizalmat abban, hogy „a vizet tűzzel lehet a bányából felemelni”. A kazánból kinyomuló gőz vizet szorít ki egy edényrendszerből, s a gőz lecsapódásával keletkezett légüres tér szívja meg a szivattyút. Ez tehát nem annyira gép, mint inkább folytonos hatalmas tüzeléssel, sok robbanásveszéllyel állandósítása a légüres térnek; de már némelyik készülék ötszáz lóerőt is helyettesített.

Az önálló erőgép ideáljához közeledett ismét Newcomen-nek, angol vaskovácsnak és vaskereskedőnek készüléke, de még mindig a légnyomás működik benne, nem a gőz feszítőereje. A készülék szétbontotta az előbbieknek funkcióit, hogy részleteikben igazgassa őket. A kazán most már csak a gőzképződésre való, a gőz külön cilinderből szorítja ki a levegőt és a dugattyút; a gőzképző kazánt tehát el lehet zárni, a cilinderben így hirtelen keletkezett légür és külső légnyomás erősen visszarántja, visszalöki a dugattyút, amely a bányaszivattyú szerkezetét mozgatja. Ezenkívül az 1712-ben javított típusnál a cilinder lehűlését még hidegvizet befecskendező készülék is siettette. Egy 40 cm átmérőjű dugattyú már öt tonna erejét tudta kifejteni. S mivel a légürképződés külön cilinderben megy végbe, a kazán fűtését sohasem kell megszakítani. A fűtésen kívül az embernek nincs más feladata, mint a szelep kezelése, amely a cilindert a kazántól elzárja. Egy fiú, akit e célra a gép mellé állítottak, észrevette, hogy akkor kell elzárni a szelepet, amikor a dugattyú felemeli a szivattyú karját, zsinórral összekötötte tehát a kettőt – és maga nyugodtan ülve bámulta a gép működését. Így keletkezett az első automatikus motor, amelynek működésében az emberi mozdulatnak nincs már semmi szerepe.

Ilyen gőzgépek dolgoztak az angol bányákban az 1720-as évektől. Az 1760-as években aztán, amikor a munkagépek lemásolták és összevonták az emberi munka funkcióit, James Watt (1736–1819) merészkedett oly erő-szerkezetekre, amelyek a gépet az emberi erőkifejtést megközelítő szabályozott működésre bírják. Ez volt az első gép, amely szinte az élőlény hatását tette a szemlélőre. Watt a glasgowi egyetem mechanikusa volt, de elméleti képzettsége is volt, mint általában az anyag sajátságaival és a mozgással, erőkkel kitűnően számoló akkori mérnök-praktikusoknak. Leglényegesebb újítása az, hogy most már teljesen a gőz feszítőereje hajtja a dugattyút. Mert most már a cilindertől is elkülönült kondenzátor szívja ki a levegőt a dugattyú alól, majd fölül, míg a kazánból, ellenkezőleg váltakozva, nyomul a feszülő gőz a dugattyú felé és alá. Ezzel a külső légnyomás szerepe eltűnt, minden a szerkezetiségben ment végbe; az erő elvesztette önállóságát a konstrukció igazgató hatalma alatt. Az alkatrészek mozgásának sokféle. szabályozása volt szükséges ehhez, zseniális irányátalakító készülékek, matematikailag-kísérletileg kiszámított excenterek, parallelogrammok, a mozgás egyenletességét szabályozó centrifugális regulátorok, lendítőkerekek. A gépnek 1766–68-ban szerkesztett típusaiból még hatalmas felhőkben fütyült ki a gőz, az erő jórésze elpazarlódott – s Watt panaszkodott is, hogy ez imponál az embereknek, lárma nélkül nem hisznek a gépben. De ekkor indult hirtelen fejlődésnek a vasfeldolgozó technika is, az anyag és a forma ellenállóképességének növelése tudatos számítások alapján, jól záródó, szorosan illeszkedő mozgó alkatrészeket lehetett szerkeszteni – s Watt 1780-ban már negyven darabot tudott eladni gépének új típusából. Ő igazi modern feltaláló, démoni elszántsággal akarta kényszeríteni a célszerű munkára a természetet, évtizedekig dolgozott a megszállottnak szívósságával, adósságokkal, pörökkel küszködve, amelyek adósszolgaságba – az angol jogfejlődés egy sajátos intézménye volt ez – is juttatták őt. Kísérletei a mi mai pénzünkben egymilliónyi összeget emésztettek fel pártfogóinak vagyonából. Egyikük bányatulajdonos volt, szintén adósszolgaságba jutott miatta, a másik, Boulton vasgyáros és szenvedélyes technikus, gazdag házassága révén kibírta a dolgot a végső sikerig. Az 1780-as években pátensjoguk már évente negyedmillió jövedelmet hozott Watt és Boulton számára; igaz, hogy a gyáros minden pénzét szeretett üzemeibe ölte bele, ismét csaknem csődbe jutott, de aztán Watt-tal együtt alapított gépgyárai még a pátensjog lejárta után is versenyen kívül tartották technikai fölényüket a tőkének minden más gépgyártó vállalkozásával szemben.

E gép azonban sokáig inkább csak a bányáknak dolgozott, s másutt, ahol állandó szilárd erőfeszítésre volt szükség; csak az 1830-as évektől vette általánosabban hatalma alá a munkagépeket. Már Watt is foglalkozott a gépnek járművekre való alkalmazásával; Cugnot Párizsban már 1770-ben ormótlan gőzkocsival járt, amíg az egy falon szét nem zúzódott; 1800-ban egy londoni gőzjármű már tíz személyt szállított tizenhat kilométeres sebességgel. A megoldást a jármű súlya, a kerekek földbe tapadása tette nehézzé; ezért készült el előbb a gőzhajó, amit Foulton 1807-ben angol gépekkel szerkesztett. A vasipar fejlődése lehetővé tette nagy kazánok és bonyolult belső berendezések építését; egyúttal pedig a bányákban régóta használt fasínek helyett hosszú s erős vassínek öntését. Az angol Stephenson, aki szegény gépőrző fiú volt, majd fűtő, technikai segédmunkás és végül bányamérnök, 1814-ben bemutathatta első lokomotívját. A sínek kérdése nem volt egyszerű, a súlynak, tapadásnak, surlódásnak sokféle számítása kellett megoldására. Stephenson előtt volt olyan feltaláló, aki sík területen is fogaskerekű vasutat alkalmazott s néhol évtizedekig követték példáját. Egy másik feltaláló pedig egyenesen kiküszöbölte a kereket, a vonatot a gép által mozgatott rúd lökte a földön előre, némikép az emberi láb járásához hasonlóan. Stephenson a sínek végső kiképzése mellett a kazán súlyát és vízmennyiségét csökkentette, s ez az ő zseniális újitása: ismét gátlószerkezeteket osztott be a kazánba, esőrendszert, amely kevesebb vízzel állandóbb s magasabb hőfokon tartja a feszülő gőzerőt, mesterséges légvonat segíti még ezt és a fölösleges mellékgázoknak kéményen át való eltávolítása.

Munkagép és erőgép: az ember felszabadítása, a természetnek uralma alá hajtása, a kultúra áldásainak tömegtermeléssel való általánosítása. Kitűnt, hogy az Okcidens fejlődése nem enged másféle „haladást”, csak olyant, ami emeli az emberi élet színvonalát. Hatalmas gazdasági célszerkezetek alakulnak, most már egybeforrva a természettudományos munkával, gépekbe sűrítik az emberi munkát, s természeterőkkel helyettesítik.

Úgy látszik, beigazolódik a két Pitt meggyőződése: a gazdasági szervezet egyúttal társadalomszervezet; a nemzet boldogulása együttjár a kettőben. Anglia világmissziója az amerikai kérdés nagy belső kétségei után ismét kétségtelen, a világimperializmusban jogosan egyesülnek a nemzeti, társadalmi célok, az egész emberiség javára. A francia forradalom felbontott aztán minden régi társadalmi köteléket, s az egész kontinensen akadály nélkül alakulhatott ki angol mintára a gazdasági szervezet. Minden állam támogatta hatalmával, mindegyik a nemzet boldogulását látta benne, – s mindegyik impériumot akart, gazdasági-hatalmi hódítást a világ nagy versenyében.

Az angol indusztriális forradalom népjóléti-nemzetgazdasági szerepe kétségtelenül nem elveknek eredménye, sikere volt, hanem a régi társadalomszervezet erői hatottak benne, mint ahogyan a patriótizmus is azért nem tör nyers uralomra a tömegek felett, azért köti össze a nemzeti nagyság fogalmát a közjóléttel, mert a társadalom régi méltányossága, otthonossága alakította ki az intellektuális vezetőrétegek modern szerepét.

De a gazdasági szervezet – s általában az egész intellektualizmus – nem építkezik már a régi alapokon. Gyorsítja a fejlődést, széjjelosztja hasznát, őszintén tartja népboldogító elveit, s mégis a régi súlyos javaknak felhasználása folyik. Az európai kultúrkörnek ez az igazi nagy forradalma.

Az angol iparfejlődés kényszerült – és mintájára az egész világé is – az emberek nyers dolgoztatása helyett tárgyias nagyüzemeket állítani, a munkát különválasztani az embertől, mechanizálni, az időben tömegesíteni, azaz összevonni, gyorsítani, a többtermelés hasznos céljaira. Nagyok az eredmények már a XVIII. sz.-ban is, hihetetlenek a modern emberöltőkben. Beiktatták a munkagépet, az erőgépet, a kettőt egyesítették; a sebességben rejlő tömegtermelés megváltoztatta a világ képét. De mégis célokra irányuló szerkezetek ezek, az exisztencia méltó helyének biztosítására nem alakultak ki modern módszerek. Az emberi munka gépies összesítése csak a hasznos célra való tekintettel folyik. Végtelen magasra kell felépíteni az üzemet, tartósra megszerkeszteni, hiszen az embert csak egyes funkcióiban használhatja fel; mihelyt nem ilyen elvont, tárgyias szerkezet az üzem, elveszti létjogosultságát a többiek modern versenyében. De a célrairányított szerkezet nem értékelheti az egész emberi exisztenciát, ami pedig a céhszerűségnek lényege volt. A munkás csak a célhoz tartozó munkánál fogva érdekli; mechanikus munka, az idővel való szorzása adja a munkabért. Annyit, amennyi az életnek többé-kevésbbé emberi fenntartására szükséges; az üzem egyéb haszna nem tartozik a munkásságra. Eleinte még csak hevenyében összerótt deszkaépítményekben dolgozik a gép körül a munkás, még nem is bízza sorsát teljesen az üzemre, igyekszik valamiként önállóbb utakat is keresni. De az üzem okszerű folytonossága, sebességben, munkabérben való kalkulációja kérlelhetetlen; a félig-meddig biztos munkabérért kénytelen teljesen hozzászegődni a munkásság; és az üzem nagy, várszerű épületeket emel magának. Már a XVIII. sz. végén különös új embertípust látnak Angliában az idegen utazók: olajos-kormos munkások raját, amint kitódulnak a gyárak kapuiból.

A célra dolgozó szerkezet kérlelhetetlenül növeli a sebességet, a munkás funkciója és bére ugyanaz marad. A gépi járművek is a gyorsuló üzemnek alkotásai, az ő határtalan lehetőségeik diktálják a sebességet az áru és ember forgalmának. Csodálattal és ujjongva fogadja mindenki e találmányokat, még a legnyomorultabb is büszke reájuk. Az egyik üzem sietteti a másikat, siettetik az államok is egymást, s aztán a földrészek is. A sebesség öncél már; még úgy látni, a kultúrát szolgálja, s a közösség, az állam igyekszik is ennek használatába állítani. De mind aránytalanabbul kell az állam expanzív erejének, a társadalom gyors összesítésének, fegyverbe állításának céljaira is fordítani a nemzetek nagy versenyében. És a nagy iparszervezetek is mind aránytalanabb mértékben szolgálják ki a vezetőrétegeket, kényelmüket, fölényes életüket, csodálatos mozgásszabadságukat. A gyárakban ma már kezdik felismerni a régi céhek utódait, s üzemük szervezetében a régi céhtársadalom megalapozott exisztenciái által kialakított, specializált munkaszervezetet. Így van ez; csakhogy az exisztenciákat kiküszöbölte a racionális célszerűség e szervezetekből. Az üzemiesség a céhé, a rabszolgamunka tömegesítése helyett ez az üzemiesség kényszerítette a gazdaságot a sebesség által való tömegesítésre. S végeredményképpen az az emberi méltányosság teremtette meg a céhszerűséget is, amely egykor a föld társadalmában a kicsinynek létét, személyies teljesítményét, generációknak sorsát vette alapul, s nem engedett meg szövetkezést mások alávetésére, nyers kizsákmányolására. Ma már nehéz ezt meglátni; nehéz elképzelni azt, hogy a gépet, amely percek alatt évek munkáját végzi és amely százkilométerekkel szalad, nemcsak a gázerők hajtják, hanem egy évezred emberiségének méltányos, otthonos szabályozással, önmérséklettel termékennyé alakított erői is.