MÁSODIK RÉSZ: A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPOLEON

– Írta: Komoróczy György –

ELSŐ FEJEZET: A FORRADALOM

AZ ELŐBBI FEJEZETEK már képet adtak azokról a szellemi, gazdasági, társadalmi és közigazgatási jelenségekről, amelyek a XVII–XVIII. századi Franciaországban uralkodtak. Szinte a tragédia megérzésével, a történelmi fejlődés kiszámítható megnyilatkozásaival vezettek el addig a lelkialkatig, amely a nagy átalakulást idézte elő. Köztudomású, hogy a nyolcvanas években tartott connétableok napirendjéhez tartozott az általános rendi gyűlés összehívásának a követelése. Az elégedetlen emberek és tömegek ettől a rendi gyűléstől várták az egyedüli orvosszert. Valami bűvös erővel hatott a korra az états généraux-nak már a gondolata is. Meg voltak győződve a reformok szükségéről, mégsem voltak hajlandók magukévá tenni sem Turgot-nak régebben, sem Calonne-nak az újabb időkben programmá tett reformgondolatait, éppen azért, mert ezek a miniszterek a nemzetinek tartott közvélemény megkérdezése nélkül kísérelték meg eszméik érvényesítését. 1787 szeptember 20-án végre komoly formában merült fel az általános rendi gyűlés összehívásának gondolata. Maga a király akarta mindenek fölött, legfőképpen azért, hogy lecsillapítsa ezzel a nem nagy, de belpolitikai szempontból mégis oly fontos cselekedettel a kormányzás rendszere ellen háborgó szenvedély hullámait. 1789 január 24-én végre kiadta az általános rendigyűlésekre szóló választási rendeletet. Erre a pillanatra már régóta sokan vártak s akik vártak, most kihasználhatták minden előnyüket. Pusztító, rettenetes erejű tél dermedt ez évben Franciaországra, amely elől menekülve, jobb életfeltételek hitében, mindenféle népelemek özönlöttek a fővárosba, ahol sikerült őket együtt tartani a választást vezető ellenzéki vezéreknek. A jelölések az egész országot megmozgatták; a megbízólevelekre (cahiers) nem egy helyen reávezették panaszaikat, a kormánytól kívánva minden természeti csapás ellen a védekezést. A választások ideje alatt nem egy helyen tűzáldozatot kívánó összeütközésekre került sor.

Az izgató munka kezdetét vette. A röpiratok tömegei hagyták el s nyomdát, közöttük Sieyès abbénak a „Qu’est-ce que le tiers état?” című politikai röpirata, amely 1789 januárjában jelent meg első kiadásban és májusban már a harmadikat is elkapkodták. Ez a néhány oldalas munka a legélesebb logikával, de az elfogultság minden bűnével és céltudatosságával fejti ki, hogy mit kellene elérni a harmadik rendet képviselő polgárságnak. Szerzője nem volt különösen tehetséges, igazi értéke legföljebb határtalan gyűlölete volt. Könyvében minden tényismeret nélkül állít oly dolgokat, amelyek a valóságnak a legkisebb mértékben sem felelnek meg.

Ilyen hangulat közepette jöttek össze a rendek 1789 május 4-én. A Notre Dame templom áhítatos hangulatában, valamint a másnapi fényes megnyitó ünnepség csendes figyelmében vajjon ki sejtette volna a véres összecsapások ünneprontását? Senki. Mindenki örömmel hallgatta a király megnyitó beszédét, sőt még Necker számoktól túlzsufolt beszámolóját is megtapsolták. Mindenki tele volt bizakodással. De az ünnep szépséges hangulata nem sokáig maradt az általános rendi gyűlés uralkodó tónusa. Az 1044 képviselő, akik között 270 nemes, 291 pap, 483 polgár, illetőleg a polgárság által választott képviselő foglalt helyet, csak rövid ideig tudott egyetértésben maradni. Az előkelő főurak körében éppúgy, mint a papság soraiban nem egy olyan akadt, aki nyiltan kifejezte a polgári renddel való teljes együttérzését. Így Roland herceg, aki jól megérezte, hogy inkább a polgárság fogja a közeljövendőt irányítani és e miatt minden erejével, noha sem anyagilag, sem tehetség dolgában nem mondhatta magát erősnek, a polgárság mellé állt. Egyike volt azoknak, akik a kezdetben szépnek mutatkozó forradalmat a tömegek színvonalára szállították le s ezért az események elfajulása nem kis mértékben őt terheli, ha ugyan tömegjelenségek kirobbanásánál az egyének egyáltalában felelősek lehetnek. A kezdődő forradalom másik vezéregyénisége Mirabeau gróf. A tradiciókat tisztelő, nagyravágyó, de jóindulatú főúr, kinek azonban helyrehozhatatlan hibája, hogy mértéktelenül pazarló. Különben tiszta jellemére e tulajdonságából származó hibák vetnek árnyékot. A rendi gyűlés irányítói azonban nem ezek a követek voltak, hanem a már említett Sieyès abbé. A polgárság érdekeit képviselte visszatántoríthatatlanul. Ő volt az, aki június 17-én a Nemzetgyűlés (Assemblée Nationale) elnevezést ajánlotta az általános rendi gyűlés helyett és javaslatát még Mirabeaunak ellenkezésével szemben is érvényre juttatta. Az ő vezetése alatt döntött a nemzetgyűlés – mitsem törődve az esetleg ellenkező nemességgel – az adómentesség kérdésében, valamint a képviselők sérthetetlenségének a leszögezésében.

Az udvar mindezekre a forradalmi határozatokra, Necker ajánlatára, lit de justice keretében tartandó döntéssel akart felelni. Ez az ülés június 23-án folyt le. De nem hozta magával a várt eredményt. A király eltávozása után drámai jelenetek között, az idegek feszült várakozásában jelentette ki Mirabeau a főszertartásmesternek, hogy csak bajonettek erőszaka előtt fog a polgárság képviselete meghátrálni és a nemzetgyűlés valóban együttmaradt. A következő napok folyamán többen csatlakoztak a nemzetgyűlés határozatához s június 27-én mind a három rend egységesen magáévá tette a polgárság eddigi határozatait. A forradalom jogi előretörése ezzel be is fejeződött. A fejlődés további eredményei már részben ezeknek a vívmányoknak a logikus következményei, vagy a pillanatok vérmérsékletének megnyilatkozásai. A világtörténelem legszenvedélyesebb kísérlete az iránt, hogy az emberiség történelmét rövid idő alatt gyökeresen megváltoztassák, ezzel a két hónappal a megvalósulás felé közeledett. És ettől az idő. től kell számítanunk az alkotmányozó nemzetgyűlés (assemblée constituante) kezdetét.

Nem véres események indították el, nem is az volt a célja, hogy föltétlenül lerombolja a mult minden emlékét, az események következetlen rohanása mégis idevezetett. Igazi eseménytörténete Necker elbocsátásával kezdődött, amelyet a Bastille lerombolása követett. Necker és a Bastille között csak annyi az összefüggés, hogy a pénzügyminiszter a polgári rendnek inkább volt kifejezője kicsinyes gondolkodása, az apróságokba merülő részletezései és elsősorban takarékossága miatt, így tehát e tulajdonságai az udvarban bizalmatlanságot keltettek és az első adott alkalommal elbocsátását idézték elő, a polgárság vezérei pedig az elbocsátott miniszterrel való együttérzésük jeléül természetesen az udvar ellen izgattak. Ennek az eredménye a július 14-i esemény, amelyen keresztül a forradalom igazi arca kezdett mutatkozni. A Bastille lerombolása után a „kicsinyes ember”, mint ahogyan Adam Smith Neckert jellemezte, visszatért, Páris népe pedig ujjongott. Ujjongásában még azt sem vette észre, hogy éhezik. Nem vette tudomásul a nyomort, amely pedig csak most kezdett való erejével jelentkezni. Bailly, a forradalom által újonnan megválasztott polgármester, saját érdekében is mindent megtett, hogy a főváros gyomrát kielégítse, de a falvakból rendelt élelmet útközben a felszaporodott utcai kóborlók majdnem mindig elrabolták. A nehézségeket csaknem teljes lehetetlenség volt leküzdeni. Bailly Páris minden kerületében két-két megbízottat választatott, akik az élelmezés akadályainak leküzdésében segédkeztek neki. A szállítások katonai megvédésére pedig, nem kevésbbé a közbiztonság fenntartására felállították a polgári katonaságot, élén, július 15 óta Lafayette-tel. Ennek a polgári katonaságnak a megfegyelmezése hasonló nagy munkával járt. A hadsereg általában hozzá volt szokva a fegyelmetlenséghez és semmi sem volt megbízhatatlanabb, mint éppen az állami, illetve a királyi haderő. A mostani polgári katonaság pedig a forradalmi gárdából és a régi ezredek szököttjeiből alakult; elképzelhető tehát, hogy milyen volt ennek a szelleme. Maga a vezér sem volt nagy szervező. Valójában csak a forradalmi eszméknek hódoló idealizmusa tette lehetővé, hogy ily kitűnő feladatot, mint a polgári katonaság vezetése, reábízzanak. Feladatának a következő két év folyamán annyiban meg is felelt, hogy mindenféle ellenforradalmi megmozdulástól távoltartotta az embereket, de újabb gondolattal sem a hadvezetéshez, sem a hadsereg növelésének módjaihoz nem járult. Nem is annyira a hadvezetés teszi szerepét nevezetessé, hanem inkább az 1789 augusztus 4-i éjszaka, amikor az ülés általános izgalmai között valami csodálatos történetfölötti erő hatása alatt határozták el a régi világ, a régi rend minden feudális berendezkedésének az eltörlését, a teljes jogegyenlőséget. Lafayette e 11 pontból álló alkotmányos szabadság megfogalmazásában nagy szerepet játszott. E határozatok mellett az ő egyéniségének az érvényesülése mutatkozik az ú. n. Emberi Jogok szövegezésében is. E nagyjelentőségű államberendezkedési elvek megfogalmazásánál Lafayette és Mirabeau egymással bizonyos részletkérdések tekintetében ellenkező álláspontot foglaltak el és az augusztus 27-én életrekelt döntés alkalmával Lafayette-nek, az amerikai szabadságharc egyik szereplőjének álláspontja jutott érvényre és az ő személyén keresztül Washington, Jefferson, Franklin eszmevilágával a francia társadalmi jogban is találkozunk.

A 17 pontból álló Emberi Jogok tulajdoképpen már a XVI. századtól kezdődő követelései a történelmi szellemiség kialakításában szerepet játszó embereknek; semmi újat nem jelentenek az emberi szellem története szempontjából, mégis nagy a jelentőségük, mert törvényerőre emelték mindazt, amit eddig csak a kiváltságos szellemek mertek követelni, vagy talán csak hangoztatni. Az Emberi Jogok filozófiai összefoglalói voltak mindazoknak a tételeknek és elveknek, melyeket a forradalom már eddig is szentesített.

De a forradalom nem állott meg a jogélet, vagy az alkotmányos szellem megváltoztatásánál. Ha ugyan még nem is vált a tömeg uralmává, a tömegnek mégis szerep jutott egyes események kirobbanása kapcsán. Így 1789 október 5-én és 6-án a párisi nép Versailles-ba ment, ahol kínosan átvirrasztott éjszaka után a királyi udvar véres hajnalban várta a tömeg pusztításait. Szerencsére Lafayette fellépése lehetővé tette, hogy néhány testőr halála után a tömeg megelégedjék azzal, hogy a király Párisba tegye át székhelyét. A nagy Versailles, az udvari élet fényes költekezései ezzel egyszerre megszűntek: a király Páris foglya lett.

Ezzel a bevérezett eseménnyel egyidőre be is fejeződött a tömeg nyilt szerepe. Megkezdhette munkáját az alkotmányozó gyűlés, hogy annak befejeztével átalakítsa az egész Franciaországot. Az új alkotmány alapszelleme a születési előjogok megszűnte. A forradalom Franciaországában csak polgárok voltak, akik eskütétel útján lettek az állam tagjává. Az állampolgári esküt következetesen keresztülvitték minden egyénnel szemben. Elvben az állampolgárok egyenjogúak voltak. Ezt az elvet szögezték le az Emberi Jogok is. De valójában nagy különbséget tettek egyes polgárok között. Nevezetesen a választások szempontjából kétféle polgárt ismertek: aktív és passzív választópolgárokat. Sieyès volt a kezdeményezője ennek a megkülönböztetésnek. A polgárság nagy idealistája a polgári osztály (e fogalmat is ő találta ki) életén belül nem riadt vissza az arisztokratikus rétegeződés jogosultságának a kifejezésétől. Az ő szuggesztiója alatt a forradalmi alkotmány passzív polgárjogot adott mindenkinek, az aktív államéletből azonban kizárta az asszonyokat, a gyermekeket és mindazokat, akik a köz fentartásához nem járultak hozzá. Ezek szerint az elvek szerint a társadalom előnyeit mindenki élvezheti, de a közjogi élet kíváltságaiban csak azok vehetnek részt, akik az állam épületének a létrehozásánál legalább mint téglahordók kiveszik a részüket. Választójoga van annak, aki legalább három munkanapnak megfelelő összegű egyenes adót fizet. (1789 dec. 22.) Később, 1790 jan. 15-én megállapították azt is, hogy a napi munkabér 20 sous-nál nagyobb nem lehet. A polgároknak ilyen megkülönböztetése ellen az akkor életüket éppen kezdő klubok, Robespierre-rel az élükön, tiltakoztak, de szavuk még nem hallatszott fel a nemzet házába.

Megváltoztatta az alkotmányozó nemzetgyűlés az állami közigazgatást is. Az országot 83 megyére osztotta (département), a megyék kerületekre tagolódtak, amelyeken belül szerveztettek a községek. Páris maga 48 kerületből álló szervezetre oszlott. A megyéknek és a kerületeknek élén álló kormányzót éppúgy mint a községek tisztviselőit nem a kormány nevezte ki, hanem a nép választotta. Így a kormány a közigazgatás révén semmi kapcsolatot sem tartott fenn a nemzet életével. A forradalomnak ebben az állapotában az államnak magának semmi befolyása sem volt a társadalom, de az államszervek életére sem. A népképviselet elve jutott érvényre. Nem a közigazgatás mindennapi jelenségei szempontjából, de a választások következtében fontos az ú. n. kantonok szervezése, melyek mint állandó választási körzetek felügyeltek a képviselőtestületi választásokra és az országos gyűlések választásaira. Az új alkotmány az igazságszolgáltatást is átalakította. Az igazságszolgáltatás régi rendszerét teljesen elvetette és az angol elveket tette magáévá. (1790 aug. 16.) Az újkori fejlődés szempontjából minden intézkedése, így: az eljárás díjtalansága, az ügyvezetés nyilvánossága és szóbelisége, büntetőjogi esetek eldöntésére az esküdtszék felállítása, valamint a védőügyvédi intézmény bevezetése, kantonok szerint az úgynevezett „békebírák” megszervezése, kerületenként az öttagú bíróság létrehozása, nemkevésbbé a rendőrbírói és családi törvényszék felállítása és a kereskedelmi törvényszék életrekeltése stb., megfelelt a kor követelésének, csupán egy tekintetben hágta azt túl a forradalom, abban, hogy a függetlenséget kizárta a bírói hivatásból akkor, amikor a nép kénye-kedvének vetette alá a bírói kart, melynek tagjait nem a kormány nevezi ki, hanem a nép választja. A bírósági szervezet így a népképviseleti elveknek volt egyik kifejezője, de éppen ezért a forradalmi bírósági szervezet nem volt képes igazi hivatását teljesíteni. A népszuverénitás éppen a bírósági szervezetben mutatta meg a legmesszebb vezető lehetőségét a visszaéléseknek s ennélfogva akármilyen nagy volt az új szervezet jelentősége, a modern idők követelésének függőségénél fogva nem felelt meg. Még a Párisban élt Legfőbb Semmitőszék is alá volt vetve a népakarat hullámzásának, hiszen ennek a tagjait is időnként választották.

Ez a szelleme az 1789–1791-es alkotmánynak. Bizonyos, hogy maga az alkotmány demokratikus, társadalompolitikája is az, az ipari élet arisztokratikus alakulását, a céhek további életét megszünteti, bár ebben semmi újat nem tesz, mert jóval a forradalom előtt fellépett már ezzel a gondolattal Turgot, akinek 1776-ban kiadott reformrendeletét azonban nem hajtották végre. A parasztságot is felszabadította a francia forradalom, de annak szellemi arcát nem tudta megváltoztatni; csak a XIX. század közepén érte el a parasztság a társadalmi fejlődésnek azt a fokát, melyre a forradalom intézkedései jogi értelmezésben helyezték.

Az Emberi Jogokhoz viszonyítva nagy horderejű következetlenség bűnébe esett a forradalmi alkotmány a papsággal szemben elfoglalt álláspontja kérdésében. Nemcsak azért, mert az új határozatok mélyen sértették a hagyományokat és a francia vidékek népének vallásosságát, hanem azért is, mert az egyházat teljesen az állam szolgájává tették: az állam politikai életének eszmehordozójává. A felvilágosodás irodalma hangoztatja a papság állami alkalmazottként való kezelését, de az élet egy katolikus államban sem mert ezzel a szándékkal fellépni, csak a forradalom Franciaországában. És itt is káros következményei voltak ennek a reformnak. A papok választásán kívül újítás a forradalmi alkotmányban az is, hogy a klérus tagjainak esküt kellett tenniök a polgári törvényekre. Ezt is nagyon sokan megtagadták és nem egy helyen éppen ez a tagadás váltott ki fegyveres összeütközést: állam és társadalom nem azonosította egymással vallásos felfogását. A racionalizmus diadalra jutott az államélet külsődleges megszervezésében, de nem szállott le a társadalom mélységei felé, nem érte el az életközelség fokát: organikus átalakulást nem, csak szervezeti, formai átváltozást tudott létrehozni.

Még az alkotmányozó nemzetgyűlés tartama alatt, 1791 április 2-án következett be az eddigi események egyik vezető szellemének, Mirabeaunak halála. Egyénisége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az általános rendi gyűlés forradalmivá alakult. Későbben igyekezett a szenvedélyeket visszatartani, de már nem gyakorolta az emberekre azt a befolyást, mellyel a kezdet kezdetén dicsekedhetett.

Halála után mind nagyobb erővel kezd érvényre jutni a tömegek történelmi szerepe. Mind gyakrabban hallatják szavukat a klubok, melyek már a forradalom előtt is tűzfészkei voltak a racionalizmus társadalompolitikájának s már akkor sürgették az alkotmányváltozást. Közöttük legnagyobb szerepet a jakobinusok játszottak. Eredetileg Bretagneban éltek, ahonnét 1789 októberében kerültek Párisba; üléseiket a Szt. Jakabról elnevezett kolostorban tartották s innen vették nevüket. Üléseiken a nemzetgyűlésben helyet foglaló néppárt tagjai is megjelentek. A klub tagjai a szónoki képességek kiképzését tűzték céljukul s valóban; Párisnak legerősebb demagógjai közülük kerültek ki. Elvük volt az, hogy magáért a küzdelem kedvéért is harcoljanak s így nem csodálatos, ha a pártvezérek beszédeiben a legforradalmibb intézkedések sem találnak elismerésre és máskor a forradalom egyes rendelkezései éppen mert forradalmiak, keltenek ellenérzést. Robespierre pl. 1791 május 30-án hosszabb beszédben fejtette ki a halálbüntetés káros voltát és követelte annak eltörlését, talán csak azért, mert a nemzetgyűlés a halálbüntetés mellett döntött. A párt vezére különben ezidőben már ő volt, Arras követe, a nagy szónok és a megvesztegethetetlen államférfi. Már első fellépésekor a teljesen vagyontalan emberek mellé állott a bizonyos értelemben arisztokratikus alkotmányozó gyűléssel szemben; pártjában a polgári egyenjogúságért harcolt. Erősebb lett a párt szava 1791 június 1 óta, amikortól kezdődőleg népszerű kiadványban tette közzé eddigi határozatait és beszédeit és ezt a kiadványt ezután is mindig folytatta. Ez idő óta a párt szinte új nemzetgyűlésnek volt a színhelye: beszédeire, tanácskozásaira talán még jobban felfigyeltek az emberek, mint a képviselők határozataira. Különösen a királynak 1791 június 20-án megkísérelt szökése óta lett egyeduralkodóvá a párt, mert egyetlen volt, amely állandóan hangoztatta – éppen Robespierre hatása alatt – a király személyes kötöttségét és a mult visszaélései következtében szükségessé vált megbüntetését.

Kisebb jelentősége volt a girondistának nevezett pártalakulásnak. Ennek szellemi feje Condorcet volt, aki inkább nagy műveltségével és éleslátású szellemével tünt ki, mint szónoki sikereivel. A párt szónoka Vergniaud, de nem egyszer tettek szert tekintélyre szélsőséges szónokok is, mint Chabot, Merlin, Thionville. E pártnak államideálja a római állam, emberi eszménye pedig annak civis romanusa; írtózik a túlzásoktól, nem akar egyebet, mint az egyenlőséget és a szabadságot. A vallást szükségesnek tartja, a szív: érzelmi élet, jelentőségét nem becsüli le. De éppen, mert berendezésének alapja a történelmi fejlődés által is szentesíthető logikai útmutatás, természetszerűleg a párt tagjai az értelem megragadásán keresztül akarták letörni az emberek érzéseit. Ez magyarázza meg sikertelenségüket a jakobinusokkal szemben. Beszédeiket nem sokan olvasták, lapjaikat inkább a konzervatívok vették kezükbe és ha hatalmon voltak is, az csak annak volt az eredménye, hogy a király személye még élt, a királyság eszmehordozói pedig a girondisták voltak. De lassanként a konzervatívok is kezdenek tőlük elfordulni és saját pártjukban is előáll a szakadás. A gironde nem lévén egyéb, mint a középosztály és a tömegek átmenete, nem tudott sikert aratni sem egyik, sem másik társadalmi rétegben. El kellett pusztulnia, mihelyt az események üteme megváltozott.

Harmadik párt volt a feuillants, amelyet 1790 május 12-én alapított Lafayette és Bailly. Tagjai általában nyugodt emberek voltak, idősebbek, akik háttérbe szorultak a húsz-harmincéves fiatalság rohama előtt. A forradalom második szakában a párt tagjairól még a csendes polgárság is megvetéssel beszélt: senki sem vette figyelembe gyűléseiket. Egyes tagjai, így Barnaves, Lameth, Duports fel-feltüntek a törvényhozó gyűlés szónoki emelvényein, de irányítólag nem tudtak hatni annak véleményalakulására.

Negyedik párt a Cordeliers. Hevességben a jakobinusokkal versengett. Írója C. Desmoulins, vezére Danton volt. De maga a párt nem örvendett nagy népszerűségnek, ha a vezéreknek nagy is volt a befolyásuk. A tagok nem egyszer eljártak a jakobinusok üléseire és párthelyiségeik helyett ott fejtegették politikai felfogásukat.

Ötödik párt volt a hegypárt, „montagnards”, amely tulajdonképpen a girondeból vált ki, annak már fentebb megemlített szélsőséges tagjai alakították. Nem voltak semmiféle mélyebb célkitűzései, a vérengzésben látták az állam legerősebb fegyverét minden ellenmozgalom elnyomására.

Ilyen pártviszonyok mellett zajlott le a törvényhozó nemzetgyűlés tagjainak választása. 1791 szeptember 29-én feloszlott az alkotmányozó nemzetgyűlés, melynek helyét október 1-én a törvényhozó gyűlés foglalta el. A régi gyűlésnek egy tagja sem került be, mert az alkotmányozó gyűlés kimondotta azt a határozatot, hogy tagjai közül senki a törvényhozó testületben nem foglalhat helyet. Megkezdte tehát munkáját az érzelmek forradalma. Elindult útjára a guillotine felé vezető szekér.

Erre az áldozatokkal megrakott szekérre felfigyeltek az európai külhatalmak is. A forradalom már régen visszhangra talált más államok társadalmában. Eleinte bizonyos rajongás vett erőt a többi államokban. Az eszme szépsége utánzást kívánt. A francia nemzetnek még nem voltak ellenségei. De az emigráció szaporodásával és a forradalom elfajulásával egyidejűleg lassanként átminősül mind az a kedvező vélemény, amely gratulációkban és sűrűn írt levelekben nyilvánult, a megértésből utálat, a nagyrabecsülő értékelésből megvetés lesz. A kor nagy publicistái vagy filozófusai, mint Müller, Forster, Schlözer, Kant, Fichte, Herder, Alfieri, Pestalozzi, Stanhope, Paine lassan-lassan rájönnek arra, hogy a forradalom más utakra tér, mint az elméleti követelés és ennek a belátásnak a hatása alatt az európai szellemi világ már a törvényhozó gyűlés kezdeteinél sem azonosítja magát a forradalmi berendezkedéssel. Hogy az európai államok fegyveresen még nem tudtak beleavatkozni a francia belügyekbe, az részben annak volt a következménye, mert nem gondolták, hogy azok a monarchia teljes bomlása felé fognak vezetni, részben pedig annak, hogy az egyes kormányok nagyon is el voltak foglalva saját belügyeikkel. Ausztria még a törökkel állott szemben, amellyel csak 1791 aug. 4-én kötötte meg a sistovói békét és egyidejűleg a török hadiállapottal, Poroszországgal is diplomáciai összeütközése volt, mely csaknem háborúra vezetett. Egyedül Anglia, amely Belgiumot féltette a francia támadástól, készült következetesen a háborúra, de várt a legkedvezőbb időre, arra, hogy valamilyen koalíciót sikerüljön létrehozni a forradalmi hatalommal szemben. Az angol birodalom zseniális vezetőjének, Pitt Vilmosnak, határozott célja volt a francia állam megbízhatatlan helyzetét külpolitikai célok érdekében, Anglia számára leendő területszerzésre, kihasználni. A francia állam ellen gyűrűt akart vonni, mely Spanyolországtól kezdve magába ölelné Európa csaknem minden nagyobb államát. Az eleinte rajongó angol közvéleményt sikerült ártalmatlanná tennie úgyannyira, hogy elszigetelt kisebbségig olvadt le a forradalmi kör. Európai koalícióval legyőzve a francia államot, eltépve a francia gyarmatosítás minden lehetőségét, semmi akadálya nem lesz annak, hogy Anglia megvalósítsa világuralmi vágyait. Ezekről álmodozott a mindössze harmincéves Pitt a francia forradalom terjedésekor. És ezek az álmok még ilyen formában is leszerelték az ellenzék legkiemelkedőbb vezérét: Foxot, mert hisz Angliában a világhatalom ambíciója akkor már független volt a belpolitika részletkérdéseitől.

De háborúra még nem került a sor, hiszen senki sem volt arra katonailag elkészülve. Az osztrák császár megelégedett egy jegyzékkel, melyet még az 1791 aug. 25-én Pillnitzben tartott konferencián a porosz királlyal együtt határozott el, de hadüzenetre nem gondolt. Az alkotmányozó gyűlésben ezzel szemben már maga a jegyzék is nagy felháborodást váltott ki. Egymás után határozták el az emigrációellenes törvényeket, megnehezítették a királyi pár helyzetét, úgyannyira, hogy Mária-Antónia könyörögve írja az emigrált Artois grófnak, hogy ne szítsanak a francia állam ellen, mert az az ő helyzetüket szörnyűségessé teszi. Az osztrák császárt a francia király által figyelmeztették, hogy tartózkodjék magát a francia állam belügyeibe belekeverni. II. Lipót császár ennek ellenére 1792 február 7-én „baráti és szövetségi szerződést” kötött a porosz királlyal, amelyre a francia állam április 15-én azzal válaszolt, hogy követelte a Lipót halála miatt közben trónra került Ferenc császártól minden Franciaország ellen kötött szerződésének az érvénytelenítését. Válasz és viszonválasz után Franciaország megüzente a háborút és április 20-án a francia katonák már be is törtek Belgiumba. A francia seregek vezére, Dumouriez, defenzív helyzetet foglalt el, 60.000 emberével nem vállalkozott nagyobbszabású támadásra. Még azt sem tudta megakadályozni, hogy az egyesült seregek birtokukba vegyék, szinte ellenállás nélkül, Longwy várát (aug. 23), szeptember 2-án pedig Verdunt. Csak hosszabb késlekedés után vonult tovább az egyesült hadsereg és szept. 20-án ért Valmy alá, ahol Domouriez-Kellermann-Beurnonville tábornokok egyesített hadseregének sikerült fölötte győzelmet aratnia. Az ütközetet maga az egyesült seregek fővezére, a braunschweigi herceg nem akarta, de abba belevitte őt II. Frigyes Vilmos porosz király, aki ragaszkodott a nyilt csatához, mert nem látta előre egy esetleges veszteség következményeit. A sors neki adott igazat. Az ütközet után nemsokára visszavonultak a poroszok, akiket a november 6-án Jemappesnál szenvedett vereség után az osztrákok is követtek.

Az egyesült hadsereggel szemben mutatkozó sikertelenségek Párisban csak növelték a szélsőséges elemek befolyását. A szeptember 20-án feloszlatott törvényhozó gyűlés helyét ugyanazon napon a nemzeti konvent foglalta el, melynek tagjai még kevésbbé voltak egy véleményen a régi rend emlékeit tekintve, mint a törvényhozó gyűlésnek is már kiengesztelhetetlen és türelmetlen képviselői. Első cselekedete a királyság megszüntetése volt. Tekintélye már úgyis teljesen elveszett magának az intézménynek is, de főként XVI. Lajos személyének. Az augusztus 20-án lefolyt vérengzés alkalmából, amikor a tömeg betört a Tuilleriákba, a királyt a szörnyű haláltól csak az mentette meg, hogy a szinte őrjöngő tömeg elől a törvényhozó gyűlés tagjainál keresett oltalmat. A szeptember 3-iki mészárlások, amelyeknél nem kíméltek senkit a „rendező jakobinusok”, felszínre vetették a „népfelség” gondolatát, melyet a konvent ülésein oly szívesen hangoztattak még a királypárti képviselők is. A háború kérdésével párhuzamosan tárgyalták a királykérdést. Hozzájárult a királyság tragédiájához az is, hogy a forradalom második felében az emberek beteges idegességgel remegtek a királyi tekintély visszaállításától, a despotizmusnak bélyegzett monarchiától. Bizonyos, hogy bármilyen lett volna XVI. Lajos egyénisége, ha nem követte is volna el mindazokat a hibákat, amelyeket uralkodása folyamán valóban elkövetett, sorsát akkor sem kerülhette volna el, mert oly eszmének volt megszemélyesítője, melyet az uralmon lévő emberek gyűlöltek és másokkal is meggyűlöltettek. Ha időnként népszerűségre is tett szert a forradalom folyamán közvetlenségével, azok, akiknek érdekükben állott, annál nagyobb erővel fordultak ellene: nehogy a francia népnek vágya támadjon visszatérni a régi világ életének csillogó külsőségei felé! De a király nagyon is gyenge volt ahhoz, hogy egy oly szangvinikus nemzetnek éppen az emberi szellem lüktetésének, az emberi gondolat forrongó ideáljainak csúcsívein legyen a vezére. Más korokban talán nem érte volna az a gúny és tragédia, mint éppen a XVIII. század végén. Mert más korok a királyban megkoronázott személyt láttak, akit állásánál fogva és nem egyéni értékei miatt kell tisztelni. De abban az időben szuggesztív egyéniség tudott csak érvényesülni, befolyásolható jellemnek nem nyilt érvényesülési lehetőség. A forradalom a demagógia küzdőtere volt, hogy is tudott volna helyt állani egy olyan király, aki népének sem lelkületét, sem véralkatát nem ismerte és aki emberi elfogultságában az akarat lelki indítékait összetévesztette magával az eredménnyel. A jószándékot a jócselekedettel.

A király halálát a francia fegyverek visszaszorításának napjától kezdve minden nagyobb szerepet játszó személy kívánta. Eleinte aggodalmaskodtak a miatt, hogy a király személye sérthetetlen, de Saint Justnek november 20-án mondott beszéde még a húzódó embereket is meggyőzte, úgyhogy a gironde-ot kivéve az egész konvent a király halála mellett döntött, ugyanakkor, amikor megszavazta a 300.000 főnyi hadsereget – éppen annak jeléül, hogy nemzeti politikát kíván követni a királyságnak nemzetet ignoráló szerepével szemben. Halálát követelte Danton, aki valódi vezérszerephez ekkor kezdett jutni. Ez nem volt tisztakezű ember, nem egy csak a mai történetírás fényénél kiderült visszaélésnek volt ő a támogatója, az egykorúak azonban mégis hallgattak minden szavára, mert megbízhatónak tartották. Élnivágyó, sőt élvhajhász ember volt; a gyönyörök kedvéért élt, mint maga is megmondotta. A hatalom a kezében csak azt jelentette, hogy tágabb tér nyílik durva vágyainak a megvalósítására. Nem volt benne semmi abból a, ha alacsonyrendű is, de mégis lelkesedésből, amely Marat-t jellemezte; hiányzott belőle Saint Just értelmének a finom képzettsége, minden, ami magasabbrendű. Csak biológiai ember volt, élő test, semmi egyéb. Hatalmas termetével, kilométerekre ható hangjával le tudta bilincselni a tömegeket. De csak a tömegekre tudott hatni. A párbeszéd nem volt az ő hivatásköréből való. Ahol nem mennydöröghetett, ott már elveszett ember volt.

A király másik nagy ellenfele Robespierre volt. Már fiatal korában Catóért és Brutusért, mint ideáljaiért lelkesedett, sokat tanult, állandóan gyötörte magát a tudás javára. Tudott hinni az ideálokban, az eszmék szépségében. Születésétől fogva gyenge, törékeny egyéniség, elvonuló természet. Barátjai inkább a könyvek, mint az emberek voltak. Ideológus volt még abban az értelemben is, hogy saját testének írtózatát is leküzdötte akkor, amikor eszméinek a megvalósításáról volt szó. Az eszmék lovagja nem nézte, hogy milyen áldozattal jár az a cselekedet; amelyet véghez akar vinni, csak magát a gondolatot nézte, azért rajongott. Sohasem nézett a földre, mindig magasan hordta fejét, azért nem vette észre, hogy lábai alatt holttestek hevernek és tekintetét könyörgő szemek lesik. Nem hallotta a jajszót, nem látta a véres emberi csonkokat, csak azt tudta, hogy amit tesz, az egy szépnek megismert eszme szükségessége. Lelke tulajdonságainak elemzése éppen ezért inkább a patológia körébe tartozik, mint a történetírás feladatai közé. A történetírás csak egyet lát: azt, hogy a francia forradalom tömegpusztításaiban neki van a legnagyobb szerepe.

Ezeknek az embereknek a hatása alatt határozta el a konvent XVI. Lajos kivégzését. A halálos ítéletet 1793 január 21-én guillotine-on végre is hajtották.

Azok, akik a király személyének elpusztításával és a királyságnak, mint államformának (1792 szeptember 21) megszüntetésével egybekapcsolták a királyság gondolatának a megsemmisülését, nem számoltak az emberi léleknek hagyománytisztelő vonásaival és azzal, hogy az uralmon lévő vezérek nem mindig fejezik ki azoknak akaratát, akiket kormányoznak. A király meghalt, személye tehát veszélytelenné vált a napi politika számára. De Franciaországnak nem egy vidéke fogott fegyvert az élen lévő rendszer leküzdése érdekében. Egymás után kellett a konventnek hadsereget küldenie egyes tartományokba, hogy leszereljék a fellázadt parasztságot. A legnagyobb jelentőségre a Vendée-i lázadás emelkedett ezek között. Charette egykori tengerésztiszt vezetése alatt a királypárti tömegek a katolikus papság irányítása mellett fogtak fegyvert, de áldozatos ellentállás után végül is elbuktak a konvent fegyverei előtt. De felkelésük nem volt elszigetelt, különösen a szintén királypárti girondisták üldöztetése óta. A vidéken a girondenak még mindig nagy tekintélye volt, főként a mérsékelten haladó forradalmisták körében. És amikor az uralomra került hegypártiak és jakobinusok a királykérdés tárgyalása kapcsán kirobbant ellentéteket a király halála után akadálytalanul megbosszúlhatták, mindenütt üldözőbe vették a girondistákat. A nagyobb vidéki városok viszont melléje állottak azoknak. Ennek volt a következménye, hogy Bordeaux, Marseille, Toulouse, Grenoble, Rennes, Lyon egymás után indultak támadásra a konvent ellen, egymással föderációt kötöttek, de nagyobb szervezettség híján természetszerűleg el kellett bukniok. Az egységes vezetés hiányának áldozatául esett városokat követték a girondisták, a forradalom eddigi szelídebb ütemének irányítói, közöttük többekkel együtt Quadet, Brissot, Pétion, Vergniaud, Barbaroux, Chambon, Buzot, Lidon, Lasource, Lanjuinais, Louvet, Clavière, Lebrun, összesen 33 személy, akik a szélsőséges terrorizmusnak estek áldozatául.

A tömeguralom szellemi irányítója Robespierre volt, demagógjai pedig Danton és Marat, illetve ennek Corday Sarolta által történt meggyilkolása után egyedül Danton. Ez időben az állam mindenható befolyásának az érvényesítése a fejlődés végső célja. A forradalmi alkotmány ezideig a népképviseletnek adott teljes hatalmat, továbbmenve a népképviseletet népfenséggé emelte. Természetes, hogy ilyen körülmények között az államnak magának kevés befolyása volt az egyes testületek és szervezetek irányítására. A terrorizmus rendszere azonban éppen a terrorizmus egyszerűbb útjainak a biztosítása érdekében az állam közvetlen hatáskörének a kiépítését tűzte legfontosabb feladatául. A legnagyobb ellenfeleknek, a girondistáknak bukása után könnyebben elérhette ezt a célt. Már 1793 június 24-én hozott határozattal felállította az úgynevezett „végrehajtó tanácsot” (conseil exécutif), amelynek 24 tagját nem a nép választja, hanem a törvényhozótestület nevezi ki. Ez az első lépés a népfelség elvének az áttörésére az 1789–92. évi, kezdeti forradalommal szemben.

E tanácsnak szinte korlátlan volt a hatásköre minden külszolgálati és belpolitikai ügyben. Még nem igazi kormány, legalább is nem az a forradalom előtti idők értelmezésében, de már közeledés a normális államberendezkedéshez. Alszervezetei is voltak e végrehajtótanácsnak, amelyeket már régebben állítottak fel. Még 1972 nyarán alakították meg az általános védelem bizottságát, 1793 március 26-án pedig a közjóbizottságot, melynek a legkiválóbb forradalmisták tagjai voltak: Robespierre, Carnot, Saint Just, Prieur, Thuriot stb. Ezek a bizottságok ragadták magukhoz a hatalmat a végrehajtóbizottság irányítása alatt és fejlesztették lassanként vissza a községi szervezetek önkormányzatát. Már 1793 március 21-én minden községben, illetve minden város „sectiójában” 12 tagú forradalmi bizottságok alakultak. E bizottságok rendőri hatáskört gyakoroltak, amiből következik, hogy azok a testületek, községek, városok, melyek kezdetben maguk voltak a népkormányzat szervei, ettől kezdve minden rendészeti, azaz a forradalmak életében legfontosabb ügyben, e 12 tagú bizottság irányító beleszólását, majd önhatalmú intézkedését kellett, hogy elfogadják. Ezek a bizottságok lassanként viszont az országos, konventi, közbiztonsági – általános védelem – bizottsággal kerültek függőségi viszonyba és ezen keresztül lettek a titkos rendőrség helyi közegeivé. Elszakadtak a községektől és az állami gépezet küllőivé alakultak. A fejlődés végén, de nem hosszú idő mulva, a konvent fizetett tisztviselőivé lettek, amely ezeknek a segítségével körülbelül 44.000 rendőri tisztviselővel és közbiztonsági személlyel rendelkezett. A fejlődés további menete az volt, hogy az állam elvette a bíróválasztó jogot is a községektől és választás helyett kinevezte a bírákat. Így veszett el – a fejlődés követelései előtt – a forradalom kezdetén hirdetett és megadott községi autonómia, hogy helyet adjon az államhatalom érvényesülésének. De ezzel együtt meghalt maga a forradalom. Ami ezután következett, nem volt egyéb, mint egyes hatalmon lévő emberek öncélú terroruralma az állami jogkör, az eddig elítélt despotizmus, kiterjesztése érdekében, amelynek magához a forradalomhoz vajmi kevés köze volt. Az eredeti forradalom nagyjai mindnyájan elpusztultak, akik pedig éltek, azok a felvilágosodás államéletének abszolutisztikus eszmevilágát igyekeztek megvalósítani, de minthogy szelíd eszközökkel erre nem volt erejük, olyan módokhoz fordultak, amelyekkel sokáig semmiféle rendszert sem lehetelt fenntartani. A terrorizmus uralma nem a francia forradalom, hanem demagógok és ideológusok önkénye, akik minden ellenkezéstől megriadva csak a mindennapos vérengzéssel bírják lecsillapítani ideges remegésüket. Természetes, hogy ilyen körülmények között a forradalomnak nevezett vérengzés nem elégedett meg az eddigi igazságszolgáltatás lassúbb menetével, hanem 1793 szeptember 17-én felállította a „forradalmi törvényszéket”, amely tanukihallgatás nélkül, egyszerű konventi vádra, mondhatott ítéletet a nép ellensége fölött. Megszüntette a védelmet, a forradalomnak legjobban dícsért vívmányát. A forradalom szélsőségének ez a legmagasabb foka. A demokrácia ezen a ponton buktatta meg önmagát és e helyen érezzük igazi valóságában Madame de Staël ama szavainak a jelentőségét, hogy a forradalom e fázisában demokrácia csak ceremóniális értelemben volt meg, a lényeg a szélsőséges despotizmus volt. A forradalmi törvényszék szellemi atyja Couthon, Robespierre tanítványa volt. És érdekes iróniája a sorsnak, hogy éppen e törvény adott lehetőséget Robespierre kivégzésére is.

Ez a terrorista lelkület irtotta ki a pozitív Isten imádatát. Hasonlóan racionális alapokon épült fel a forradalmi közoktatás is, amely az egyetemek előadásait politikai szempontból ellenőrizte. Az új naptár beosztása ismét racionális alapokon történt. A hónapokat 30 napra osztották, a hét megszüntetésével tíznapos egységeket állítottak fel. A csillagászati évből a 30 napos hónapok következtében fennmaradó öt napot, mint „sansculotte-napokat” külön csoportosították. A forradalmi hónapok nevei: (Fabre d’Eglantine beosztása nyomán) szeptember 22 és december 20 között Vendemière, Brumaire, Frimaire. December 21 és március 20 között Nivôse, Pluviôse, Ventôse. Március 21 és június 18 között Germinal, Floréal, Prairial. Június 19 és szeptember 16 között Messidor, Thermidor, Fructidor. A hiányzó öt nap volt a sansculotte-ok napja. A napok nevei sorszámszerűen hangzottak: primidi, duodi, tridi stb. A tizedik nap elnevezése, amely e szerint a keresztény vasárnapot pótolta, decadi volt. Az új naptári beosztást csak Napoleon szüntette meg 1804-ben. A naptárhoz hasonlóan megváltoztatta a konvent a mértékegységeket, miközben számításokat végeztetett a föld szélesség- és hosszúságméreteinek a megállapítására és a geometriai vizsgálódások érdekében nagyobb anyagi áldozatoktól sem riadt vissza. Messze jövő sikereit alapítja meg az új forradalmi hadrendszer. Carnot matematikus és konventtag volt ennek a szellemi megalapozója. A francia forradalmi állam éppen ennek az új szervezetnek és új harcászati felépítésnek köszönheti, hogy minden személyi visszaélés ellenére, amelyek között például a Simon testvérek hadiszállításai váltak a későbbi évek folyamán hirhedtté, egész Európával szembe tudott helyezkedni és fegyvereit diadalra tudta vinni. A hadsereg és vele együtt a harcászat átszervezésére az adott okot, hogy a régi tiszti gárda nem volt a kívánatos tudásnak birtokában. Amikor Garnot lett a hadügyminiszter, legelső cselekedete az volt, hogy a tisztikarnak 7000 tagját elbocsájtotta. Célja ezzel is a hadsereg demokratizálása volt. Nem akarta elzárni a lehetőséget az alacsonyabb származású emberek előtt, akik eddig az altiszti rendfokozatokon túl nem emelkedhettek. Megszüntette a tisztek trénkiváltságait, aminek igen nagy a jelentősége, ha meggondoljuk, hogy ezideig a hadsereg mozgási lehetőségét éppen a tiszti csomagok sokszor hihetetlen mennyisége zavarta legjobban. A legénység ezideig zsoldos volt. Carnot törvényesen szabályozta az általános védkötelezettséget. Ennek megfelelően, minthogy nem képzett zsoldosokról volt szó, a régi harcmodorban nem is lehetett küzdeni. A zárt hadtestek szigorú merevségét felváltotta az oszlopokban jelentkező hadseregek rendszere, amelyek egy bizonyos védelmi vonalhoz csatlakoztak. Lehetővé vált minden hadi egységnek önálló mozgási szabadsága és az, hogy a seregek messze a harci bázistól, – a háború táplálja a háborút elv alapján – nyomulhattak az ellenséges terület szívébe. Az emberek mindig pótolhatók voltak újabb erővel s ez maga után vonta azt, hogy az új harci rendszer nem a katonaság kíméletén épült fel, hiszen újabb állományt mindig lehetett szerezni. A. francia hadvezérek nem egyszer a meghódított terület lakosaival egészítették ki a hadi létszámot. Különösen Napoleon szerette ezzel megkímélni a francia népet. A fegyelmet a legszigorúbban megtartatták, a halálbüntetés sokkal gyakoribb, mint valaha is volt. A tisztek kiképzésére, főként matematikai tanultságára, sokat adott a hadügyminiszter. Kifejezetten tisztképzés céljából állította fel az École Polytechnique-ot, amely később világhírre tett szert. Itt tanulták a fiatal tisztek a híres „megsemmisítési stratégiát”, amelynek lényege az volt, hogy az ellenséget mindaddig üldözni kell, amíg életjelt tud adni magáról. Mindig meg kell kísérelni a támadást, ha a győzelemnek csak a legkisebb reménye is megvan. Az sohase tartson vissza egyetlen tisztet se, hogy nagy lehet az áldozat és a győzelem lehetősége nem kárpótol ez áldozatért. Az áldozattól sohasem szabad visszariadni. A tisztnek az legyen a főszempontja, hogy megfelelőképpen vezesse a sereget, de arra sohase gondoljon, hogy az ütközet után mennyi embere marad a hadszíntéren. És érdekes, hogy az új harcmodor mellett, ez elmélet ellenére is, sokkal kevesebb volt az emberveszteség, mint a régi harcmodor idején.

Az új harcászati átalakulásra nagy szüksége volt a francia államnak, ha meg akarta magát védeni az egyesült európai hadseregekkel szemben. Mert bármennyire is lelkesedtek a forradalmi katonák a „nemzeti” ideálokért, amelyek inkább a polgári eszme kifejezői voltak, mint igazi francia nacionalizmus, arra mégsem voltak készen, hogy életüket az első felszólításra feláldozzák. Nem egyszer előfordult, hogy a lelkesedéssel haladó katonaság egy puskalövés hangjára elmenekült, nem hallgatva a tisztek felszólítására. Az 1792 szeptemberi vereségek után sikerült ugyan a francia seregeknek előretörniök, sőt bevonultak Neuwinger tábornok alatt Wormsba, majd Custine tábornok alatt Mainzba (1792 október), de mindezek inkább rablási szándékkal, mint hódítás céljából történtek. Az első igazi tűzpróbát a forradalmi fegyverek Jemappes-nál állták ki. Dumouriez tábornok 40.000 katona élén Belgium meghódítására indulva, Jemappes-nál találkozott a szász-tesseni herceggel, aki 25.000 ember élén már várta őt. A természeti körülmények által is támogatott francia hadsereg tábornoka ügyes taktikájának köszönheti a fenti helység mellett november 6-án aratott győzelmet, amelynek eredménye volt a nov. 14-én Bruxellesbe történt dicsőséges bevonulás. Az osztrák hadsereg visszavonult Belgiumból. Másik hatása ennek a nagyszabású győzelemnek az volt, hogy a konvent Franciaországba kebelezte jogilag is a még október folyamán meghódított Savoyát és az újonnan szervezett 84-ik megyét a savoyai hercegség, valamint a nizzai grófságból alkotta. Belgium meghódítása nélkül a fiatal köztársaság ezt az annexiót nem merte volna elhatározni. (Mont–Blanc megyének keresztelte el az új területet.) Belgium meghódításának külpolitikai következménye az angol-francia háború volt. Közvetlenül a király kivégzése szolgáltatott ürügyet, de az okok mélyen: Pitt politikájának már jellemzett célkitűzései között rejlenek. Az angol szigetország közvetlen fenyegetést látott abban, hogy Franciaország Belgium révén egészen közel kerül hozzá. 1793 február 1-én már meg is történt a hadüzenet, melyet az Anglia őszinte szövetségese, Spanyolország, ellen kimondott hadüzenet is követett. A hadüzenetekkel kapcsolatosan február 24-én kiadott konventi rendelettel a nemzeti hadsereg létszámát 300.000 főre emelték. Ezzel a törvényerejű rendelettel kimondották az általános védkötelezettség elvét is minden 18–40 év között élő szabad emberre vonatkozólag.

A sorozások mégis megtörténtek s az így nyert katonaság a hadsereg legfőbb vezérének Dumourieznek rendelkezésére állott. A tábornok 17.000 emberrel még februárban betört Hollandiába, de miközben ő Hollandiában sikerrel harcolt, két altábornoka: Miranda és Valence a Maas vonala mentén súlyos vereségeket szenvedett az osztrák seregtől és kénytelen volt – teljesen züllött sereggel – visszavonulni Löwen felé. Itt találkozott a két tábornok Dumouriez seregével és annak vezetése alatt vette fel a harcot a Coburgi herceggel, aki a franciák nagy hadvezérét, a forradalom legkiválóbb katonáját és utolsó, szélsőségektől mentes, befolyásos emberét, március 18-án Neerwinden mellett legyőzte. Ez ütközet után a tábornok követet küldött az osztrák seregek vezéréhez, hogy azzal a konvent elleni támadás módozatait megbeszélje. Dumouriez tulajdonképpen mindig királypárti volt, a királyságot tartotta az egyetlen lehetséges államformának és ezért tűzte ki egyik céljául azt, hogy Franciaországot megszabadítsa a konvent uralmától. De terve nem sikerült. Párisban tudomást szereztek szándékáról, a tábornok nyilt fellépéssel tett kísérletet, katonái cserben hagyták, foglyul esett, de elmenekült és elhagyta Franciaországot. 1823-ban halt meg.

A neerwindeni vereség megmutatta, hogy a forradalmi hadseregben még nincs meg az a rendkívüli lelkesedés, melyet a konvent szeretett hangoztatni. A belső megerősödés Carnot-nak már vázolt hadászati újításai által már lehetővé vált, a külpolitikai helyzet azonban hol kedvezően, hol kedvezőtlenül hullámzott. Az egyesült seregek, amelyekhez nemsokára a neerwindeni győzelem után a yorki herceg is társult, nem értettek egyet sem a hadvezetés nagy vonalaiban, sem a személyi kérdésekben, úgyhogy a yorki herceg Dünkirchen felé vonult, az osztrák seregek pedig visszavonultak. A körülbelül 37.000 emberrel rendelkező yorki herceget útjában szeptember 8-án Houchard tábornok feltartóztatta és Hondschoten mellett megverte. A keleti hadszíntéren Pichegru és Hoche tábornokok vezették győzelemre a rajnai sereget. Utóbbinak sikerült a weissenburgi vonal mentén teljes diadalt aratnia és így erről az oldalról is biztosítva volt a francia határ a támadó hatalmakkal szemben. December 19-én Toulon is áldozatául esett Napoleon tehetségének. Az angol seregek által támogatott felkelők nem tudták a várat a fiatal tüzértiszt támadásaival szemben védelmezni. Így az 1793. esztendő, a francia köztársaság második éve, nagy külpolitikai diadalokkal zárult: Carnot hadászata már éreztette hatását. Ezek a sikerek a következő évben is továbbtartottak. Igaz, hogy a francia gyarmatok, mint Martinique, Sainte-Lucie, Port-au-Prince, elvesztek és a tengeren 1794 június 1-én Howe angol admirális Quessant mellett megsemmisített egy francia flottát, mégis, a szárazföldi győzelmek értéke messze felülmúlta e veszteségek jelentőségét. Sikereikhez hozzájárult a szövetséges európai államok között fennálló ellenségeskedés. Az előző év bukásai miatt elkeseredett szövetséges államrendszer csaknem teljes egészében felbomlott, csupán az angol diplomáciának sikerült ápr. 19-én Hágában szerződést összekovácsolnia, mely a fonalakat mégegyszer összeszőtte. Poroszország a már fegyverben lévő 20.000 katonán kívül még 62.000 embert ígért. Ezt a szerződést is kellemetlenül befolyásolta a lengyel kérdés, mely most kapcsolódott be az egyetemes történelem szálaiba. Lengyelország már rég nem bírt azzal a jelentőséggel, amely a középkor történelme folyamán végigkísérte. A forradalom századában külpolitikai hálók foglya. 1772-ben történt első felosztása után megkísérelte belső berendezkedésében utolérni más államok fejlődésfokát, de csak egy alkotmányt tudott életre kelteni, az 1791 május 3-án létrehozott alkotmányt, mely demokratikus berendezkedése által lehetővé tette volna a normális fejlődés megindulását. De az idő már eljárt. A külpolitikai bonyodalmak és érdekösszeforrások oly magas fokra hágtak, hogy Lengyelország az ezek nyomán előállott háborús támadásoknak nem tudott ellentállani. 1793-ban bekövetkezett második felosztása is, amelynek eredménye, hogy az ország hajdani egymillió négyzetkilométernyi területéből csak 254.000 maradt meg. A nép maga nem értette meg a felosztás jelentőségét, a nemzet jobbjai azonban Kosciuszko vezérlete alatt felvették a fegyvert. A felkelés nem sikerült, Mateovecnél vereséget szenvedett a lengyel hadsereg, elesett Varsó, Krakó és ezekkel együtt egész Lengyelország. Megindult az a történelmi hullámmozgás, mely partot csak a következő században ért, a hódító hatalmak jogara alatt.

A szövetségeseknek elfoglaltsága a keleti fronton lehetőséget adott a franciáknak az előretörésre. Jourdan tábornok jún. 26-án Fleurus mellett győzelmet aratott a Coburgi herceg felett, majd bevonult Bruxellesbe. Pichegru az angolokat nyomta maga előtt és jún. 23-án bevonult Antwerpenbe. Októberben birtokba vették Kölnt, Bonnt, Koblenzet. Előzetesen már Triert foglalták el. A porosz hadsereg Möllendorf vezetése alatt visszavonult. Az osztrákok Mannheimben ütöttek tábort. A Pyreneusokban Dugommier tábornok a spanyolokat verte le. Az itáliai hadsereg Massena és Napoleon vezetésével Turint fenyegette. Ilyen tehát a külpolitikai helyzet a terrorizmus tetőfokán. De belül már fel-feltünedeznek azok az erők, amelyek annak bukására vezetnek. A girondisták megsemmisítésével két párt lett uralkodóvá, mely Robespierre egyeduralmát fenyegette. Az egyik Danton körül csoportosult, sajtószervét pedig Desmoulins irányította. Ez szelídebb irányt akart diadalra juttatni. A másiknak, amely a városházán gyakorolt egyeduralmat, Hébert volt a vezére. A két párt egymás ellen küzdött és végül is a konvent győzött, ahol Dantonra hallgattak. Hébert és követői a forradalmi bíróság elé kerültek. Ítélet: halál. De Hébert bukása csak Robespierre malmára hajtotta a vizet. Nagyobb megbízhatósága, személyes varázsa, befolyása, Danton ingadozása a forradalom módszerének megítélésében lehetővé tették Robespierre-nek, hogy nagy versenytársa ellen vádat emeljen. A vád megtörtént. Eredmény: április 5-én Danton feje a porba hullt. Az ezután következő rémuralom semilyen szempontból sem érdekli a történetírást. Az egyeduralkodó Robespierre despotizmusa hihetetlen fokra hágott, elérte azt a lépesőt, ahol már barátaira is veszélyessé válhatott. Naponként 50–60 fej hullott le. Senki sem érezte magát biztonságban. A mellett a forradalom megszűnt valamilyen kapcsolatban is alkotó munkát végezni. Céllá, állami berendezkedéssé lett a vérengzés. Mindenki csak egyet várt: valahogyan megszabadulni az „idealista tigristől”. És végre sikerült. Július 26-án, izgatott ülésen, Robespierre maradt a vesztes az ellene titokban már régen megszervezett összeesküvőkkel szemben és július 27-én a nagy idealista már nem élt. 92 társa követte a halálba. A rendszer véget ért. De új világ még nem fakadt.

Robespierre bukását azok a mérsékelt elemek idézték elő, akik már Danton rendszerében is szelidíteni akarták a terrorizmus visszaéléseit. Személy szerint Thuriot, Legendre, Bourdon és a már régen elfelejtett Sieyès abbé. A konvent tekintélyének visszaállításáért küzdöttek. Ezekhez társultak a terrorizmus vidéki szócsövei, a hirtelen megtért Barras, Fréron, Tallien. Rendszerváltozást csak annyiban jelentett ezeknek az uralma, hogy megszűnt a mindennapos kivégzés. Egyébként ugyanaz a szellem uralkodott, a megbízhatatlanság, hivatali élet semmibe vevése, erkölcsi anarchia adták meg ennek a direktórium felállításáig terjedő uralomnak alaphangját. A szegénység annyira elnyomta a népet, hogy egykorú utazók leírásai szerint a koldusok tömegétől senki sem érezte magát biztonságban sem a fővárosban, sem a vidéken. A pénz értéke teljesen lecsökkent, külföldön semmi vásárlóereje sem volt. Az uralkodó pénznem még mindig a Necker által kibocsátott assignata volt. Ebből legelőször 1789 dec. 19-én az eladandó egyházi és állami javak fedezete mellett 400 millió livres-t bocsátottak ki. De a pénz vásárló ereje csökkenvén, 1790 dec. 29-én 1200 millióra emelték a forgalmi pénz összegét. A következő évben újabb 600 millió vándorolt ki az államnyomdából. És így szaporodott ez a „vándorló pestis”, ahogyan Mirabeau nevezte. A folytonos szaporodás eredménye az lett, hogy a gazdasági életnek nem volt forgalmi eszköze, megbénult a kereskedelem, általánossá lett a belforgalomban a csere, amely azonban külkereskedelmi szempontból nem volt elképzelhető. Üzérek lepték el az egész országot, az állam nem fogadta el a parasztok pénzét, tehát tulajdonképpen államcsődbe jutott Franciaország. 1795 júliusában a kibocsátott pénzeknek csak 2.97 százaléka volt az állam által fedezve, míg a terrorizmus idején, 1794 januárban még mindig 40 százaléka. Látható a két számból, mily súlyossá lett a gazdasági és ezen keresztül a társadalmi anarchia. Nem segített ezen a jakobinus klub felosztása, nem a fehér terror, mely minden forradalmi gyanusítottat kivégzett, különösen vidéken, ahol a régi forradalmistákhoz még a királypártiak nagy tömege is társult. A jóléti bizottság egyeduralma nem tudta áthidalni a forradalom által előidézett nehézségeket. Nem volt ennek az átmenetnek egyetlen oly tehetséges embere sem, aki kezébe tudta volna venni az irányítást. Aki alkalmas lett volna a vezetésre, Hoche Lázár tábornok, az a politikai élettel nem törődött. A hadsereg volt minden vágyakozása, a napi harcoktól teljesen távoltartotta magát. Arról sem vett tudomást, csak utólag, hogy Franciaország nagy alkotmányváltozáson ment át. Daunou régi girondista konventtag volt az új alkotmánynak a kezdeményezője. A régi alkotmány reakcióját foglalta magában a „jogok sora” helyett a „kötelességek sora” tétel, amelyben a legfőbb helyet az inszurrekció jelenti. Az általános választójog megszűnt, a szavazás lehetősége censushoz volt kötve. A törvényhozótestületet két tanács képviselte: az „Öregek Tanácsa” és az „Ötszázak Tanácsa”. A végrehajtó hatalom az öttagú direktórium kezében volt, amelynek egy tagsága évenként változott. A direktórium közvetlen végrehajtói az általa kinevezett komisszáriusok voltak, de ugyancsak tőle függtek az állami hivatalnokok is. Nagy eltérés az eddigi gyakorlattól rejlett abban, hogy az állam- és egyházhatalom teljesen különváltak. Ez volt az új francia átmeneti alkotmány, amely nem sokáig maradt életben, mert a francia jövő irányítója, Napoleon, azt egészen megváltoztatta.

A konventen kétszeri olvasásban átment az alkotmány, de maga a párisi tömeg és a vidéknek fellázított népe, azért mert az új tanácsban a régi konventtagok 500:483 arányban foglaltak helyet, nem tette magáévá a képviseleti rendszert. Páris új választásokat akart. Erőszakkal is. És mert akaratát nem tudta érvényesíteni, fellázadt. A lázadást Barras direktornak megbízásából Napoleon tábornok ágyúval verte le (okt. 5). Ezzel a bukással együtt véglegesen visszaszoríttatott a forradalom és a fegyverrel fellépő királypárti tömeg is. A rend élete megindulhatott. A forradalommal szemben a jobboldalí radikális irányzat lett úrrá a direktóriumban, amely megmaradt az 1797-iki választások alkalmával is; a mérsékeltek között csak Carnotnak volt némi tekintélye, de a forradalmi eszmevilághoz közelálló politikai felfogására senkisem ügyelt. Harcászati eredményeiért becsülték és nem politikájáért. Barras, Reubell, Larevellière messze elvetették a forradalmi gondolatot. Barthélemy a két irányzat között állott mérsékelten forradalmi eszméivel. Ez volt a belső helyzet az átmeneti Franciaországban. Ez volt a politikai szervezet, a belső erők külső kifejeződése. A háttér hangulata nem ad magáról életjelt, az emberek élik napi életüket, várakozással, de feszültség nélkül.

A harcmezőre irányul inkább a figyelem, mert ott folyik az erők igazi összecsapása. A terrorizmus bukásával nem hagyta el a francia államot a jószerencse. Pichegru 1795 januárban egész Hollandiát elfoglalta, amelynek külső jeléül a holland általános gyűlés a „Bataviai Köztársaság”-ot keltette életre. Május 16-án szabályos szerződést köt az új állam Franciaországgal, kötelezve magát 30 hadihajónak Anglia ellen leendő szállítására. Franciaországnak ez volt az első vazallusállama. Poroszországgal április 5-én különbékét kötött Franciaország; ennek a különbékének köszönheti Poroszország a Weimarban alakuló központi irányítás mellett kibontakozó nagy szellemi fejlődést, mely a német kultúra legpompásabb tavaszát virágoztatta ki a XIX. század kezdetén. A porosz királyság példáját követte Spanyolország is június 22-én, ugyancsak Bázelben. A német birodalom területén pedig tovább folyt a háború. De az egyesült európai hatalmak e sikerek láttán szeptember 28-án Szentpéterváron formális koaliciót kötöttek, amely Angliát, Ausztriát és Oroszországot kölcsönös segítségre kötelezte. Mintha csak e szövetségnek lélektani körülményei megerősítették volna az osztrák hadsereget, oly hirtelen következett be a hadszíntéren a változás Ausztria javára. Clerfait előrenyomult, visszaszorította Jourdant a Rajna balpartjára, elfoglalta Mainzot, Mannheimet. Majd egy ideig fegyverszünet állott be, miközben az itáliai hadszíntéren bekövetkezik Napoleon tábornok fényes győzelme. Az északi hadszíntéren Jourdan és a visszahívott Pichegru helyébe kiküldött Moreau kísérelték a vonalat tartani, délen pedig Napoleon támadott. A fiatal tábornok alig ért a Riviérához, máris előrenyomulást rendelt el. Montenotte, Millesimo, Dego mellett (1796 ápr. 12–14.) kisebb győzelmeket aratott az osztrák és szárd seregek fölött, ápr. 21-én Mondovi mellett vágta át magát, május 10-én már Lodinál volt és május 16-án bevonult Milánóba. Május 30-án Borghetto mellett mégegyszer fényes győzelmet aratott Beaulieu osztrák főparancsnok fölött, aki ezután Mantua falai mögött keresett védelmet. Mielőtt a tábornok a várat ostrom alá fogta volna, végigjárta Itáliát, a nagyobb városoktól és az egyházi államtól összesen körülbelül 20 millió arany forint értékű hadisarcot követelt és azt hazaküldötte, hogy a lerombolt pénzviszonyokon ily eszközökkel segítsen. Majd mindezek után a város alá indult, amelynek felmentésére Wurmser alatt nagyobb osztrák hadsereg érkezett. Napoleon Lonato, Castiglione, Bassano mellett (aug. 3, 5 és szept. 8.) legyőzte e hozzá méltó ellenfelet, de diadalt aratott az Alvinezy tábornok vezetése alatt szembehelyezkedő osztrák seregek felett is Arcole (nov. 17.), majd Rivoli (1797 jan. 14.) mellett. Végül február 2-án meghódolt maga Mantua is. Hadi sikereit politikai téren is kihasználta a tábornok. 1796 májusában megszervezte a „Lombardiai Köztársaságot”. Ekkor már az osztrák külügyek irányítója, Thugut is, hajlandó a békére. Meggondolásában támogatta Oroszország és Anglia eljárása. Az orosz birodalom új feje: Pál cár, aki 1796-ban lépett trónra, nem volt hajlandó elődjének, II. Katalinnak a politikáját követni és így nem küldött segítséget a koalíciónak. Anglia pedig súlyos belső pénzválsággal küzdött s ezért nem is támogathatta az osztrák udvart. Napoleon maga is a békét óhajtotta: túl kevés volt a rendelkezésére álló katonaság ahhoz, hogy további előrenyomulást meg merhetett volna kísérelni. Leobenben felvette az alku fonalát Merveldt és Gallo kiküldöttekkel. A tárgyalások eredménye volt a Campo-Formióban október 7-én megkötött béke, amelynek alapján Belgium, az Ión szigetek és a velencei köztársaság egy része Franciaország birtokaivá lesznek. Utóbbiból alakult a „Cisalpin Köztársaság” (Lombardia, Modena, Veltlin, Chiavenna, Bormio). Ausztria birtoka maradt Velence, a Terra ferma, Isztria és Dalmácia. A birodalmi béke tekintetében egy Rastattban tartandó általános kongresszus egybehívását jelölte meg a béke.

A győzelem és a béke megteremtőjének koszorújával tért haza Itáliából Napoleon. A direktórium közben ismét lecsillapította a lázadozó Belgiumot, legyőzte a francia propagandának ellentálló Bernt is (1798 márc 5). Svájc francia birtokká lett és „Helvét Köztársaság” név alatt vált Franciaország tagjává. Az így és az olasz hadjárattal nyert pénz a francia közgazdasági élet felfrissítésén keresztül arra szolgált, hogy Napoleon messzemenő terveinek anyagi alapjait építse ki. Ezeknek a terveknek középpontjában Egyiptom állott.

Egyiptom meghódítása a francia állam által elsődleges elképzelése volt a forradalmi propagandának. Törökországon keresztül igyekezett Egyiptomot megközelíteni. Napoleon hadjáratát a porta, mint reá a látszat szerint közömbös „kirándulást”, nem fogadta ellenszenvvel; a francia diplomácia ügyesen meggyőzte arról, hogy a hadjáratnak semmi egyéb célja sincs, mint megtisztítani a kalózoktól a Földközi-tenger vidékének kereskedelmi útjait. A tábornok 1798 május 19-én elhagyta Toulont 13 sorhajó, 14 fregatta, 400 kisebb hajó és 25.000 ember élén. Június 21-én már elfoglalta Máltát. Hihetetlen gyorsasággal július elején már birtokába kerítette Alexandriát, majd onnan a mamelukok legyőzésével Kairóba jutott, amely a hónap végén, – néhányezer katona elvesztése után, – meg is hódolt a tábornok előtt. A szultán hajóit Napoleon nem bántotta és a porta mindaddig teljesen nyugodt is maradt, amig az orosz diplomácia befolyása és az a körülmény, hogy Nelson Brueys admirális fölött győzelmet aratott, végre rábírták a törököt arra, hogy Napoleon ellen forduljon. Szeptember 4-én a porta megüzente a háborút Franciaországnak. Orosz szövetségben egymásután foglalta vissza a görög szigetvilág területeit, Zante-t, Kephaleniá-t, Santa-Maurá-t, Cerigo-t, miközben Napoleon, tudomást sem véve a török hadüzenetről, halad Szíria felé. Azokon a messzefekvő területeken is mindenütt sikert arat, úgy látszik, mintha a szír lakosság örömmel fogadná az idegen felszabadítót. Akkon falai alatt visszatorpan, nem folytatja útját. Egyiptomba érve nem fél megtámadni a százezres török túlerőt, győzelmet arat, Abukir mellett, de 1799 augusztusban haza kell térnie. 20.000 francia katonát hagyott hátra Kleber, majd annak halála után Menon alatt. Ezzel a sereggel tartották egyideig a francia zászlót, de nem nagy sikerrel. Franciaországból nem kaptak erősítést, nem is kaphattak, hiszen a Földközi-tenger angol terület volt és az angol nyomás elől az 1801 áprilisban Toulonból elindult hajóknak is vissza kellett fordulniok. Menon a mamelukok támadása előtt feladta a várost és 1801 októberben el is hagyta Egyiptom földjét. 1802 június 25-én meg is kötötte Napoleon Törökországgal a békét. (Az amiensi béke török-francia megerősítése.)

Így végződött a szépnek indult egyiptomi hadjárat, amely nemcsak Napoleon világuralmi elgondolásainak volt hiuságtápláló eszköze, hanem reálpolitikai szükségessége is a francia államnak. A francia kereskedelem mind nagyobbodó piacigényei megfelelő kielégülést találtak volna Egyiptomban, azonkívül, hogy a francia szükségletek fedezése, a kávé- és teabehozatal, közvetlenül francia kereskedők által el sem gondolható Egyiptom birtoka nélkül. Már a forradalom előtt jelentkezett a vágy, hogy a francia nagykereskedelem számára ez a föld meghódíttassék. De akkor a szándék megvalósításának még csak a lehetősége sem volt meg. Napoleon megtette a maga kötelességét: nemzetének az ő egyéni ambicióival egybeeső érdekeit szolgálandó vezette ezt a fáradságos hadjáratot, amely mindaddig sikerrel járt, míg személyesen tudta irányítani a háború menetét. Gazdasági szükségesség és egyéni nagyravágyás: mind elbuktak egy magasabbrendű diplomácia (az angol-orosz) és egy más lekialkatú nép (az arab) ellentállásán. Ebben áll az egyiptomi hadjárat világtörténelmi jelentősége s ez a jelentőség a további fejlődés folyamán mind élesebben domborodik ki, hogy igazi hatását a mai időkben érje el.

Napoleon Egyiptomból hazatérve, nem találta azt a kedvező kül- és belpolitikai helyzetet, melyben eltávozása előtt volt Franciaország. Még Szíriában volt, amikor országa ellen nagy koalició alakult. Az irányító középpontot Anglia képviselte, amelynek létérdekeit sértette az egyiptomi győzelem lehetősége. Politikájához csatlakozott Oroszország is. Bécs sokáig ingadozott a csatlakozást illetőleg, de végül is elhatározását eldöntötte a rastatti kongresszus, mely Franciaország javára lemondott az egész Rajna-balparti területről és nem vette elejét a németbirodalmi császárellenes propagandának sem. Poroszországot nem sikerült megnyernie egyik hatalomnak sem. Az 1797 nov. 16-án trónra került III. Frigyes Vilmos nem volt hajlandó semmiféle veszteség terhét magára vállalni. A háború Mack osztrák tábornok római bevonulásával kezdődik, melyet azonban Championnet francia tábornok győzelme követ: Nápoly francia birtokba esik. A német fronton vereségekkel indul a francia támadás. A Svájcból kitörő Massena Feldkirch mellett vereséget szenved. Jourdant a Fekete-erdő vonalán megkísérelt támadásában Károly főherceg tartóztatja fel és veri meg Osterach és Stockach mellett. Scherer francia hadvezért Magnano alatt Kray magyar tábornok győzi le. Utódját, Moreaut, pedig Cassano mellett veri meg Melas és Suwarow egyesült serege. Trebbia mezőin az utolsó itáliai francia haderő: Macdonald serege is megsemmisül Suwarow fegyverei előtt. (1799 jún. 17–19.) Ezekhez a veszteségekhez járultak hozzá a belpolitikai nehézségek, az 1799 nyarán lezajlott választások után előállott pártpolitikai küzdelmek, amelyek kapcsán Sieyès is direktor, sőt a mozgalmak irányítója lett. Többen megkísérelték a terror-rendszer visszaállítását. Felütötte fejét a forradalom, az anarchia. Sieyès tett kísérletet az államhatalom tekintélyének a visszaállítására, de katonai erők nélkül nem volt meg ennek a valószínűsége. Több aktív katona felé fordította tekintetét, de kielégítő energiát egyikben sem vélt felfedezni. Végül is Napoleonon maradt a választása, akit ezután azonnal hazahivatott Egyiptomból.

Napoleon Provence partjainál volt akkor, amikor csodálatos módon fordulat állott be a hadiszerencsében. Hollandiában Brune francia tábornok a yorki herceg alatt harcoló orosz és angol egyesült sereg fölött arat döntő győzelmet. (Bergen, 1799 szept. 19.) Károly főherceg már elhagyta Svájcot és Korsakow maradt ott, akit Massena győzött le Zürich mellett. (Szept. 25–26.) A koalicióban szakadás állott elő. Pál cár nem azonosította magát az osztrák támadások polítikai irányítóival. Seregeit visszavonta. Ilyen helyzet várta Napoleont, aki Fréjustől kezdve a legnagyobb diadallal vonult végig Franciaországon, hogy átvegye az őreá váró hatalmat.

Sieyèsszel már megérkezésekor mindent megbeszélt, november 8-án a baráti köréhez tartozó tisztek már tudtak a készülődő államcsínyről. Maga az államcsíny egyszerűen folyt le: november 9-én az öregek (régiek) tanácsa az állam védelmét Bonaparte tábornokra bízta. Ezzel megkapta a jogalapot a cselekvés javára. Az ötszázakat szétugrasztotta, a hadsereg vele volt, erkölcsileg ő állott a helyzet magaslatán, egyedül benne bíztak a katonák, a nemzet. Minden sikeréről tudtak az egész országban s minden diadaláról beszéltek és írtak. Ezt az államcsinyt az ötszázak tanácsának néhány tagján kívül senki sem ítélte el. Különben is annak szellemi kezdeményezője nem Napoleon, hanem Sieyès volt, aki látta, hogy másként nem lehet elkerülni egy kisebbség terror-uralmát.