MÁSODIK FEJEZET: AZ ELSŐ KONZUL

A november 9-iki államcsiny után, annak kezdeményezője, Sieyès abbé valót megérző hangsúlyozással jelentette ki baráti körben; „Olyan gazdánk van, aki mindent tud, mindenre van ereje és mindent akar.” Napoleon azok közé az emberek közé tartozott, akiknek akaratát semmi sem tudja befolyásolni, akiknél az elhatározás egylényegű a megvalósulással. Szuggesztív, meggyőző, magával ragadó lelkesedése senkire sem maradt hatás nélkül, mindenkit céljai szolgálatába tudott állítani. Magas pontra szegezte tekintetét. A középszerűvel sohasem elégedett meg. Vágyakozása messzebb lendítette erejénél, sohasem nyugtatta meg az, ami már birtokában volt. Ez idézte elő tragédiáját. Mindent akart, – nemcsak az emberi élet szűk határain belül megvalósíthatót, hanem a végtelenség mezejére vezetőt, olyat, amilyet még senki sem ért el és nem is fog sohasem. Akadályt nem ismert, határtalan képzelete átrepülte a torlaszokat és hitte, hogy teste is fel tud emelkedni. De a test megtorpan, az alkotás ereje nem mindig követi az alkotás vágyát. Élete végén – más ember számára az a délt jelentette – a nagy császár is belátta ezt az ellentétet, de már nem segíthetett. Aki katonáit példaadóan tudta fegyelmezni, az emberek gondolkodásmódját meg tudta változtatni, az sohasem tudta korlátok közé szorítani a saját gondolatait és nem volt ereje arra, hogy megfegyelmezze a maga érzésvilágát: mindenek fölött csapongó ambícióját.

Ajaccióban született 1769-ben, éppen abban az időben, amikor hazája, Corsica, már elbukott a francia fegyverek előtt. Mint ahogyan 1789-ben ő maga írta a polgári kényelemben élő Paolinak, az egykori corsicai hősnek, „az én bölcsőmet az a kor ringatta, mely hazám szabadságát a vér hullámával helyettesítette”. Akkor, amikor e levelet írta, a fiatal Napoleone di Bonaparte-nak nem volt más vágya, mint hazáját megszabadítani az ellenséges francia fegyverektől. A briennei katonaiskolában megszokta, hogy a franciákra csak gyűlölettel tekintsen: félrevonuló, zárkózott gyermeki természetének meg nem értését nem emberi, hanem francia bűnnek tartotta. A szülői ház szegénysége lehetetlenné tette, hogy az ifjú katonanövendék megfelelőképpen tudja hazáját képviselni. Ugyanez volt a helyzet kadét korában is, amikor anyján, Laetitia Ramolino-n kívül testvéreit is el kellett tartania. De hamar emelkedett katonai pályája egészen a kapitányságig, amelynél magasabb rangot nem francia nemes nem is érhetett el. Nagyravágyása éppen emiatt nem találva meg a kielégítés lehetőségét, hazament és nem is vonult be a forradalmi hadseregbe. Corsicán a forradalmi kormány uralma alatt nem tudta a családja fenntartásához szükséges eszközöket megtalálni, Toulonba telepedett, ahol mint a városnak mégis csak francia alattvalója, résztvett a konventi hadsereg ostromlói között az angol védők ellen. A várat sikerült hatalmába keríteni a konventnek, Napoleon kitüntetésként tábornoki rangra emeltetik, Párizsba kerül, ahol Robespierre oldalán dolgozik s emiatt annak kivégzése után ő is fogságba kerül, de Barras segítségével kiszabadul s ugyancsak Barras eszközli ki számára az itáliai beosztást. 1794 márciusban harcolt Itáliában mint tüzérparancsnok Dumerbion tábornok hadseregében. Haditerveinek egy része már akkor alakult ki s később csak végrehajtja az akkori stratégiai elgondolásokat. Visszatérése után megbízást kapott a direktórium ellen fellázadt forradalmisták leverésére és ezt a feladatot is sikeresen oldotta meg. Életének további vonaláról már szóltunk.

A direktórium megszüntetése után az első konzulnak mindenekelőtt Franciaország külpolitikai helyzetét kellett rendbehoznia; biztosítania kellett a külső ellenségtől fenyegetett országot, hogy a belső életet megváltoztathassa. A koalició seregei Itáliában és Németországban győzelmi előnyben voltak és Napoleon addigi eredményei kérdésessé váltak Ausztria és Anglia ereje miatt. 1799, decemberben- mindkét államnál békeajánlattal állott elő, de Anglia visszautasította egy „forradalmi kormány” békejavaslatait. Pitt rendületlenül hitt az angol fegyverek győzelmében. Bécs hasonlóan járt el. Nem maradt más hátra, mint a fegyveres döntés. Napoleon helyzetét kedvezővé tette az, hogy Oroszország már elszakadt Ausztriától és Suwarow a svájci vereségek után haza is tért. Ez által az északitáliai hadszíntér a franciák javára vált kedvezőbbé. Haditervével hamar készen volt, de a had vezetését, minthogy az új alkotmány a konzulok számára megtiltotta a seregparancsnokságot, Berthier tábornokra bízta. A hadmozdulatokat azonban ő maga vezette: Berthier esak névlegesen volt főparancsnok. A Nagy-Szent-Bernát-hágón keresztül tört be Itáliába; 1800 június 14-én Marengónál ütközetre kényszerítette az osztrák sereget. Nem akart ezen a napon semmi döntő ütközetet s emiatt két ezredét Desaix tábornok vezetésével távol is tartotta az ütközettől, de amikor kedvezőtlenné vált a helyzet számára, futárt küldött alvezéréért, aki a késő esti órákban meg is érkezett és Napoleon javára döntötte el a csatát, bár maga is elesett. Az ütközet után Napoleon levélben ajánlotta fel Ferenc császárnak a különbékét a Campo-Formio-i feltételek alapján, de Thugut nem volt hajlandó egy ütközettől függővé tenni a békét. Csak abban az esetben mutatkozott késznek békét kötni, ha Napoleon Angliával is tárgyalásokat folytat. Ebben a szellemben vették fel a fonalakat Lunéville-ben Buonaparte József és br. Cobenzl. Ezekkel a tárgyalásokkal megszűnt az osztrák háború közvetlen veszélye. De az első konzul Angliával is békét akart kötni, hogy teljesen felszabadítsa erejét a belső átalakítás javára. Diplomáciai ügyeskedéssel lehetővé tette, hogy Pál cár teljesen elhagyja a koaliciót, Ausztriát Moreau tábornoknak 1800 december 3-án Hohenlinden mellett aratott győzelme teljesen meggyőzte a béke szükségéről, és így Anglia egyedül maradt háborús kilátásaival. 1801 február 9-én Lunévilleben létrejött a francia-osztrák béke. Tulajdonképpen a campo-formiói békepontok szolgáltak alapul. Franciaország törvényes határa a Rajna; minden világi fejedelem, aki területveszteséget szenvedett a Rajna balpartján, a jobbparton fekvő egyházi birtokokból kapott kárpótlást. Ez utóbbi békepontok a rastatti kongresszus határozatainak a megerősítései. Természetes, hogy Ausztria számára súlyos vereséget jelentett e béke, mert elvesztette dinasztikus érdekeinek leghűségesebb támpontjait, a Rajnamenti egyházi fejedelmeket, valamint a német birodalom lassú feloszlásának a békében kifejezett lehetőségét sem tudta megakadályozni, de ezek ellenére is bele kellett abba nyugodnia.

A lunévillei béke után néhány hétre, 1801 márciusban, meggyilkolták Pál orosz cárt. A meghalt cár nagy hódolója volt az első konzulnak, annak kedvéért hozta létre 1800 december 16-án az északi államok szerződését, amelyben Dánia és Svédország a jelen háború tartama alatt semlegességet fogadtak, azaz Anglia számára megszűntek kedvező szárazföldi hátvédül szolgálni. A cár meggyilkolása révén önmagától bomlott fel ez a személyes kapcsokra épített szövetség, az új cár, I. Sándor, még nem avatkozott bele a külpolitika menetébe s ez a diplomáciai helyzet lehetővé tette Angliának, hogy energikusabban lépjen fel az északi hatalmakkal szemben. A dán flottát Kopenhága mellett legyőzte, ezzel a norvég és svéd kormányokat is hallgatásra kényszerítette, ami által egyenlő erejű ellenfélként állhatott szembe Napoleon folyton növekvő hatalmával. De már Anglia is megelégelte a háborút. A csaknem tízéves folytonos harcok kimerítették az angol állampénztárt, nagy pénzválságokon ment keresztül a nép, pangott a kereskedelem is, minthogy a legnagyobb piacok elvesztették felvevőképességüket a háború és az általános pénztelenség következtében. Írország is mozgolódott, lecsillapítása katonákat vett igénybe és bár Pitt ügyes engedékenysége létrehozta az angol-ír uniót 1801 január 1-én, mégis a kimerült állam nem volt abban a helyzetben, hogy szárazföldi támogatás nélkül felvegye a harcot a szárazföld legnagyobb hatalmával. Az angol nép békét óhajtott. Pitt ezt az óhajtást megértette és mégsem engedett. Ez a korának tehetséges diplomatái között is kiemelkedő külpolitikus és államférfi, aki sohasem engedte magát érzései által befolyásoltatni, a francia kérdésben nem tudott gyűlöletétől szabadulni. Negyvenegy éves korában már nem rendelkezett azzal a könnyen változtatható racionalizmussal, mely előző államférfiúi szereplését jellemezte. Ekkor már mélyen világnézeti talajba eresztette gyökereit a franciák megvetése, semhogy békét tudott volna kötni a „lenézett” első konzullal. Inkább lemondott. Helyét Addington foglalta el, aki hosszas tárgyalások után megkötötte Amiensben a békét 1802 márciusában.

Amikor Napoleon a hatalmat átvette, Franciaországban áttekinthetetlen állapotok uralkodtak. A kormányzat rendszere nem tudta megtartani a néppel az érintkezés nyugodtságát, a fennálló diktatúra csak a terhek kivetésében tudott erős lenni, a nép védelmében nem talált demokratikus eszközöket. Az alkotmány maga lehetőséget adott a visszaélésre, a személyi viaskodások érvényesítésére; hiányzott a társadalom jogbiztonsága, a közjogi élet különböző alágazataiban zavar és nézeteltérés uralkodott. Az első konzulnak tehát mindenekfölött az volt a feladata, hogy az állam számára új alkotmányt dolgoztasson ki. Első cselekedete az új közigazgatási szabályrendelet volt, melyet 1800 február 17-én adott ki s mely a mai időkig fennálló szervezeti beosztása a francia államnak. Az ország legmagasabbrendű alszervezetei a „megyék” (départements), amelyeknek élén az első konzul által kinevezett préfet áll. A megyei beosztáson belül állította fel a körzeteket (arrondissements), élükön a sous-préfet-vel. A közigazgatás legalsó tagozata a község, melynek élén a maire áll. Mindezeket a tisztviselőket az első konzul nevezi ki, tehát végérvényesen megszűnt az autonómia, amelyre – azt mutatta a forradalom – az emberek még nem voltak alkalmasak, hiányzott az a kultúrfok, mely önkormányzati életet minden kapcsolatban és az állam irányításától teljesen függetlenül lehetővé tett volna. A közigazgatásnak ezeken a fokozatain kívül állította fel a vámigazgatóságot, valamint az erdőigazgatóságot.

Az alkotmányváltozás kiterjedt a választójogra is. Általános választójogot gyakorolt mindenki, de a választási visszaélések elkerülése végett nem közvetlenül a nép járult az urnák elé, hanem elektorokon keresztül gyakorolta jogát. A választók delegátusokat jelöltek ki maguk közül, akik viszont a notables-választást szűrték át magukon. A delegátusok közül megválasztott notables tagjaiból nevezte ki az első konzul a szenátust, amelynek tanácsadó szerepköre volt. Maga a képviselőházi választás azonban nem akadt meg az „előkelők” megválasztásán, hanem tovább folytatódott, úgyhogy az előkelők maguk közül kijelölték a megfelelő személyeket s ezek közül az ilyen módon már háromszoros szűrődésen átment képviselőjelöltek közül nevezte ki az első konzul a két háznak tagjait. Az egyik háznak, a tribunátnak, az volt a szerepe, hogy az eléjeterjesztett törvényjavaslatokat letárgyalja, azokról vitatkozzék, esetleg ellenjavaslatokat, kiegészítéseket tegyen. A másik háznak viszont a szavazás volt a kötelessége. Az eléje került és a tribunát által letárgyalt törvényjavaslat elfogadása vagy elvetése fölött döntött. Ha a javaslatot elvetette, új tervezettel kellett a kormánynak (első konzulnak) előállania, ha megszavazta, a törvénytervezet törvényerőre emelkedett.

A végrehajtó hatalom az állam fejének, az első konzulnak a kezében van, akit az eredeti alkotmánytervezet szerint tíz évre választottak meg, de Napoleonnak 1802 augusztus 2-án végrehajtott népszavazásától kezdve a szenátus döntése alapján életfogytiglan megerősítettek hivatalában. A többi konzul csak tanácsadó szerepet játszik.

Az alkotmánynak Sieyès főbb elgondolása szerint elkészült újítása után Napoleon a polgári jogélet kereteit határozta meg. A Code Civil című törvénykönyvben pontokban foglalta össze a polgárok jogait, kötelességeit az állammal és egymással szemben; a családi élet sérthetetlenségének, az apa jogainak az elveit; az örökösödési jogszabályokat, a végrendelkezési és adományozási jog korlátait és lehetőségeit, egyszóval a társadalom jogéletének minden megnyilatkozását. Elismerte a francia forradalom két legfőbb vívmányát: az emberi szabadságot és az új birtokfelosztást. Napoleon ebbe a két kérdésbe nem akart beleavatkozni és nem kis mértékben ezzel kötötte le a francia társadalom hűségét. Annyiban azonban különbözik a forradalom szellemétől, hogy lenyesegette a forradalom túlzásait; így visszaállította a majorátust és a köteles részt az öröklésnél; a házasság anyakönyvvezetését rendelte el és előírta az egyházi házasságot, amely a forradalom idejében tiltva volt. Mindezek azonban kisebb részletek, amelyeknek a lényeghez, a polgár jogai összeségének vajmi kevés köze van. A polgárjogokat összefoglaló Code Civil kiadásán kívül az egész állam-, nemzetközi- és magán- stb. jog egyesítését tűzte ki céljául Napoleon. Már 1800-ban megbízott egy bizottságot, amelynek legkiválóbb tagjai Tronchet és Portalis voltak, hogy a forradalom, de egyáltalában az emberi fejlődéstörténelem folyamán jelentkezett szabadságjogi és államjogi hasznos útmutatásokat foglalják össze és azokat a francia szokásjoggal és hagyománnyal összeegyeztetve, tegyék tárgyalás tárgyává. A bizottság által tett jogi javaslatokat az államtanács Napoleon elnöklete alatt mindig megtárgyalta és csak azután kerültek végleges megszövegezés alá. A törvényhozótestület szavazásán keresztülmenve törvényerőre emelkedtek és publikáltattak, majd a végén, 1804 március 21-én, együttesen is kiadásra kerültek egy nagyobb bevezetés kíséretében. Ez az egységesen kiadott joggyüjtemény az úgynevezett Code Napoléon. Növelte a jogélet biztonságát a pápával, illetve képviselőjével: Consalvi bíborossal megkötött konkordátum is, mely visszaállította az egyház régi tekintélyét, elismerve a pápát az egyház fejének, aki viszont meghajolt az államnak azon elvi joga előtt, hogy a papokat kinevezze, fenntartva a kánonjogi megerősítést a pápának. A kinevezést magát a püspök végzi, a kormány csak megerősíti azt. Végül az általános katonai szolgálat kötelezettségét kifejező véderőtörvény (1800 márc. 7.) fejezte be az első konzulnak belpolitikai munkásságát.

Látható volt, hogy a napoleoni államberendezkedés minden eszközzel az egyeduralmat támogatja, monarchisztikus formában és az utódkijelölés jogával. A végrehajtóhatalom a törvényhozás kezdeményezésével egyetemben ismét egy kézben egyesül, amelyet az államtanács támogat. A törvényhozó testület a népképviselet elvét fejezi ki; hasonlóan a szenátus, melynek feladata az alkotmány megtartására felügyelni. A közigazgatás gyorsítása, a bírói szervezet különválasztása, a legfőbb semmitőszék hatáskörének kimélyítése és az udvari törvényszék felállítása a magasrangú állami tisztviselők ügyeiben, ezek a legjellemzőbb vonásai az új alkotmánynak, mely az akkori idők minden követelésének teljesen megfelelt és sokáig biztosította a belső fejlődés békés útjait. Természetesen, a hatalmon levő embernek mindig vannak ellenfelei vagy ellenségei, emberek, akik más világban szeretnék alkotásvágyukat kielégíteni. Napoleonnak főként ellenfelei voltak, közöttük a liberális polgári szemlélet zászlóvívői, Benjamin Constant, Staëlné asszony és mások, de ezekkel Napoleon nem sokat törődött. Ha már nagyon kellemetlenné váltak, mint Necker is, száműzte őket valamilyen szigetre. Akkor ez általános szokás volt, a börtön helyett így tették ártalmatlanná a más politikai rendszer veszélyes híveit. Ez ideológusoknál nagyobb befolyása volt a királypárti embereknek, akik Angliából és a külpolitikailag veszedelmes, mert a tényleges francia állammal föltétlenül ellenkező emigránsoktól kaptak anyagi támogatást. Ezekkel szemben, ahol lehetett, Napoleon mindig határozott ítélettel lépett fel, de megbüntetésüknek kevés volt a lehetősége, mert hamar elmenekültek az országból és szitották a tüzet a francia államfő ellen. 1800 december 24-én sikertelen pokolgépes merényletet kíséreltek meg az első konzul ellen, amely egész Franciaországban nagy felháborodást idézett elő s következménye az lett, hogy Fouché rendőrminiszter még nagyobb szigorral vizsgáltatta a pártmozgalmakat s különösen a jakobinusokat, akikre eleinte a merénylet gyanuja is hárult. Napoleon általában nem félt az ellenfeleitől, de rendszerének ellenségeit, a fiatal és életét még meg sem kezdett állam érdekében mindenképen távol akarta tartani. Életében csak egyszer mutatkozott meggondoltan rosszindulatúnak, Enghien herceggel szemben. De ennél az esetnél is Talleyrand volt indulatainak az irányítója. A Bourbon herceg halálát a konzul már csak azért is akarta, hogy a világ előtt megmutassa azt a határozott szándékát, hogy a monarchiához ragaszkodik. Amint maga írja emlékezéseiben: „Ez szükséges áldozat volt, biztonságérzetem követelte és pályám nagysága kívánta.” Ez a véres szükségesség (mint azt Cromwell szerette mondani) sem állott volna elő, ha a herceg nem tartózkodott volna a francia határ közelében. De elfogták és a haditörvényszék 1804 március 21-én halálra ítélte. Március 27-én az első konzul már rendeletet adott ki a monarchia visszaállításáról. És nemsokára a Tribunátustól kérte a császári koronát. Carnot-t kivéve, egyhangú lelkesedéssel adták meg neki. Az alkotmány e tény által csak annyiban változott, hogy az örökös konzul helyett örökös császár áll az állam élén, akinek joga van arra, hogy utódját szabad akarata szerint jelölje ki. A képviselőház megmaradt, tehát a császárság alkotmánya semmiben sem változtatta Sieyès régebbi alkotmányát. Maga a koronázás 1804 december 2-án folyt le a Notre Dame templomban. A teljhatalmú Napoleon formailag sem állott alatta más államok uralkodóinak. Multjának árnyait bearanyozta a fény, mely körülsugározta.