HARMADIK FEJEZET: A CSÁSZÁR

Az európai hatalmak pedig egyelőre semmit sem tudtak tenni a kis korzikai emelkedése ellen. Nem volt Európának akkor egyetlen állama sem, amely ne ment volna át nagyobb belső válságon. Mindenütt új virágfakadás jelei törtek elő, új és régi rend eszméi találták magukat egymással szemben. Ha nem is idézett elő mindenütt forradalmat ez az állapot, mindenesetre feszültség volt érezhető. És ez a feszültség nem engedte meg az erők normális levezetését. A művészetnek, az irodalomnak, a tudománynak, a politikának új problémái izgatták az embereket, új és a régitől eltérő életforma körvonalai kezdtek kirajzolódni. A vajúdás szenvedéses keresése bilincselte le az emberek szellemét, a sorselemző átértékelés, amely az emberi gondolat hatalmas alkotásait hozta létre, de teljességgé csak a következő évtizedekben válott. Virág, élet, sorseszme csak a XIX. század huszas éveiben lett belőle. Addig kincs volt a bányászok csákánya alatt, azután érték lett az emberek birtokában. És ezért nem foglalkozhat ez a könyv ezekkel a jelenségekkel, hanem előnyt kell, hogy adjon a harcok világának, mint e korszak talán egyetlen életkifejező valóságának.

XIII. NAPOLEON HATALMA EURÓPÁBAN

A császárrá koronázással együttjáró hatalmi terjeszkedésen legjobban Anglia csodálkozott. Az amiensi béke következményei mégiscsak Pitt előrelátását igazolták, aki mindenképpen ragaszkodott a háborúhoz. Az angol nép hamar belátta tévedését Pitt megnemértése miatt s jóvá is tette hibáját. A kormány élére ismét ő került, hogy útját vágja a francia világuralmi ábrándoknak. A gyarmatokon igyekezett gyöngíteni a császár hatalmát mindaddig is, amíg ismét háborúra nem kerül a sor. Napoleonnak a gyarmatosítás terén nem volt szerencséje. Egyiptom már régen elesett, San-Domingo az angol diplomácia ügyeskedése révén kivívta, hogy csak névlegesen tartozzék Franciaországhoz, Luisianában sem járt eredménnyel a francia település, az amerikai fejlődés nem tűrte az Egyesült Államok testén belül egy idegen hatalom szétterpeszkedését. Végül is a császár Monroeval szerződést kötött és 80 millió frankért eladta az egész területet. Mindkét állam jól járt ezzel a szerződéssel. De Franciaország végleg elvesztette gyarmatait. A császár nem szeretett volna ily könnyen belenyugodni a kereskedelem e fontos tényezőinek az elvesztésébe, de mindaddig nem segíthetett magán, amíg tengeri haderővel nem rendelkezett. Anglia leküzdése tengeren, ez volt Napoleon igazi életcélja. Már az amiensi béke után nagy lendületet vett a boulognei flottaépítkezés, mely azonban a gyors ütem ellenére sem tudta utólérni az angol tengeri hadállományt sem a hajók jóságában, sem a felszerelés biztonságában. Anglia tudott ezekről a készülődésekről s természetes, hogy azok további menetét igyekezett megakadályozni. Nem riadt vissza a háborútól, melyet az 1803 május 16-iki hadüzenettel valóban ki is robbantott. Napoleon terve az volt, hogy a kész flottával Angliát saját otthonában támadja meg és a tengeren győzelmet aratva, a partraszállás után az angol szigeten folytassa a háborút. Az volt a feltevése, hogy a szárazföldi hatalmak nem fognak Franciaország kárára beleavatkozni a háborúba. Oroszországgal 1802 június 3-án oly értelmű szerződést kötött, hogy az elkövetkező regensburgi birodalmi gyűlésen a francia és orosz hatalom egységes álláspontot fognak képviselni az osztrák császárral szemben. A gyűlésen valóban Napoleon érdekei szerint határoztak, amelynek eredményeként a német birodalomban napirendre lépett a szekularizáció és ezen keresztül végeszakadt a birodalmi egyházfejedelmek hatalmának. A császár egyedül maradt a fejedelmek zárt tömegével szemben, akik a francia és orosz császárok akaratának voltak az eszközei. Egyedül a mainzi választófejedelemség maradt meg, de területét nagyon kicsire szorították: a Rajna jobbpartjára, ahol csak a regensburgi püspökség Regensburg és Wetzlar városokkal maradt birtokában. Napoleon tudatosan törekedett arra, hogy Németországban lehetőleg kiküszöbölje az egyházi fejedelmek hatalmát, mert ezáltal a császár erejét gyöngítette, a kisebb fejedelemségek megszervezése által pedig új híveket szerzett politikájának. A császári hagyományokból és a német császári tekintély erkölcsi alapjaiból táplálkozó egyházfejedelmek birtokait világi kézbe vándoroltatva, a német birodalom szerves felbomlásának megadta a lehetőséget. És ez a szervezeti felbomlás volt éppen a célja a franciák császárjának. Az így előállott régi egyházi birtokmaradványokból és a fejedelmek területeiből új fejedelemségeket hozott létre. Ilyen új hatalmasságok voltak a Badeni őrgróf, aki a Rajna balpartján vesztett is valami kevés területet, de messze kárpótolva volt új birtokaival: a konstanzi püspökségnek a Raina jobbpartján fekvő területeit, Baselt, Strassburgot, Speyert, azonkívül egyes apátságokat és városokat, kapta. Ez az ország tehát hatalmas felvonulási területté lett Franciaország számára a Rajna és a Fekete-erdő között; az 1806-iki pozsonyi békével királyság rangjára emeltetett. Második új francia vazallus Württemberg volt, amely birodalmi városokat és kolostorokat nyert. Harmadik Bajorország, amely a würzburgi, freisingi, bambergi, augsburgi püspökségekkel és néhány birodalmi várossal gazdagodott. Napoleon ezen vazallusállamai által biztosította magának a Fekete-erdőn és a Duna mentén keresztül az utat egészen Bécsig. A német birodalom részéről tehát biztosítva volt az angliai támadás zavartalansága. De nem számított arra, hogy az angol diplomácia régibb és kipróbáltabb emberekkel bír, mint a francia. Napoleon nem tudta biztosítani még az orosz cár hűségét sem, nemhogy Ausztriát lekötve tudta volna tartani. Pittnek sikerült megtenni azt, ami Napoleonnak nem sikerült: Franciaország ellen létrehozott egy osztrák-orosz-angol koalícíót, a harmadikat a francia forradalom óta. És miközben Napoleon Anglia meghódításáról álmodozik és álmainak a megvalósítására Villeneuve tengernagyot az egész francia haderő élén Anglia ellen küldi, az ellenséges államok önálló háborúra készülnek. Az angol tengeri haderő parancsnoka, Nelson admirális, a francia tengernagyot a spanyol öblökig szorítja vissza: Napoleon angliai támadása meghiusult, a tengeri győzelem nem sikerült. Napoleon Boulogneban értesült a hajóhad támadásának a sikertelenségéről. Hátat fordított és azonnal Ausztria ellen indult. Az osztrák hadseregek nem várták ezt a gyors támadást, amelyhez hasonlóan nagyvonalú stratégiai kiépítettséget a világtörténelem keveset tud felmutatni. Napoleon hadvezéri tehetségének ekkor állott a tetőfokán, tapasztalatokban gazdag, fáradhatatlan, elméletileg képzett, földrajzi és lélektani körülményekkel számoló stratégának mutatkozott. Napoleon támadásainak taktikai fogása és egyben újítása az oldaltámadások rendszerének kiépítése. Sohasem elölről állott szembe az ellenséggel, hanem annak útját oldalvágással tette lehetetlenné, a hadszintér elzárásával megfosztotta az erősítés lehetőségétől. És mert seregei szellemben és fegyelmezettségben annak ellenére is, hogy néphadsereg, népfölkelők voltak, fölötte állottak az ellenfél zsoldoshadseregeinek, rajongással viseltettek vezérükkel szemben, Napoleon támadásai oly pozitív erőtöbbletet tartalmaztak, amely többlet még egyenlő stratégia mellett is a francia császár javára döntené el az ütközet sorsát. A császár kedvezőtlen harcászati viszonyok között is ki tudta erőszakolni a győzelmet, mert bele tudta katonáiba oltani a hitet, a dicsőséges siker hitét és az erő öntudatát. De vissza is tudta őket tartani az elbizakodottságtól.

Az 1805-iki támadás főelőnye abban rejlett, hogy az osztrák hadvezér, Mack tábornok, még akkor sem szerzett tudomást a francia haderők megérkezéséről, amikor azok már egészen közel állottak Ulmhoz, az osztrák haderők központjához. Napoleon ügyesen úgy oldotta meg a támadás stratégiai feladatait, hogy a leginkább várható ponton, a Fekete-erdő hágóin, keresztül csak kisebb csapatokat indíttatott el, a főhaderőt számos oszlopban Kraichgaun, a Neckar völgyén keresztül vezette, míg északról Bernadotte csapatai vonultak Napoleon felé az új fejedelemségek és a porosz Ansbach területén keresztül. Mack tábornok még ekkor sem készült az összeütközésre, hiszen nem is sejthette, hogy az ellenség már a közelben van. S egyszer csak a legváratlanabb pillanatban azt veszi észre, hogy kelet felől támadnak a franciák, a Duna vonala mellől. Visszavonulásról szó sem lehetett, az osztrákok a várba voltak zárva és 1805 október 17-én megadták magukat. Ütközet nélkül, „csak a felvonulás által”, mint maga mondotta, nyerte meg Napoleon ezt a legszebben végrehajtott hadjáratot. De az öröm nem lehetett teljes, mert ugyanekkor a tengeren nagy veszteség érte a francia haderőt: Trafalgar mellett 1805 október 21-én Nelson megsemmisítette, bár ez a győzelme életébe került, a francia flottát.

XIV. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPOLEON HÁBORÚI

De a császárnak tovább kellett vonulnia, ha célját el akarta érni. Ausztria Mack bukásával még nem bukott el, bár Bécs felé teljesen szabad volt az út. Az utat gyorsan megtette, a várost elfoglalta, az osztrák és orosz haderők nem is nagyon védelmezték, hanem elvonultak a város alól. Napoleon a seregek után ment, Austerlitznél utól is érte őket és december 2-án megütközött velük. A jobbszárnnyal egy látszatmanővert végzett, amely a fiatal cárt és vezérét, Kutusowot egyaránt megzavarta; minden erejükkel a jobbszárny ellen fordultak, azt le is győzték, miközben Napoleon a sereg többi részével az ellenség centrumába vágott s azt teljesen szétkergette. Itt is érvényesült a napoleoni taktika: kisebb áldozattal kell megmenteni a nagyobb győzelem lehetőségét. A vereség után Sándor cár sietve tért haza s e miatt a magára maradt osztrák császár engedékenységre volt kényszerítve. Poroszország még mindig nem volt hajlandó a háborúra, Haugwitz államminiszter nem vette magára a francia udvar részéről királyát és országát ért sértéseket. Nem olvasta el azokat a röpiratokat, tudományos könyvek sorát, hadászati fejtegetéseket, amelyek a porosz fegyverfogást parancsolták. Ő a porosz állam belső fejlődésének a háborúmentes biztonságára nagyobb súlyt helyezett, mint az országát ért sértések megtorlására. Az osztrák diplomácia sem bírta rá a francia állammal való szakításra, a visszavonuló Thugut miniszter utódja, Metternich, ügyeskedése sem tudta a semlegességből kizökkenteni. Mindezekkel ellentétben, az austerlitzi csata után, formális szerződést kötött Franciaországgal Schönbrunnban 1805 december 15-én, melyben Bajorország javára lemondott Ansbachról, de e helyett megkapta Hannovert. Napoleon ezzel a szerződéssel nem sokat törődött, Talleyrand művének tartotta, éreztette, hogy akkor sérti meg, amikor akarja s a porosz kérdés őt egyáltalában nem érdekli. De Ausztriára annál nagyobb jelentőséggel bírt ez a szerződés, mert ez tette számára szükségessé a békekötést, amely 1805 december végén Pozsonyban került aláírásra. A feltételek, Károly főherceg és Talleyrand minden szelidítési kísérlete ellenére is, nagyon szigorúak voltak: Ausztria elvesztette azokat az itáliai birtokait, melyek a campo-formiói béke alkalmával még megmaradtak neki, azonkívül Tirolt átengedte Bajorországnak, Breisgaut, Ortenaut és Konstantz városát Badennek. Ezzel a békével a Habsburg hatalom teljesen kiszorult a német birodalomból, amelyről különben Ferenc császár 1806-ban formálisan is lemondott, megszüntetve a német-római császári és már előzetesen, 1804-ben felvéve az osztrák császári címet. Napoleon elérte hatalmának tetőfokát, erkölcsi tekintélyének csúcspontját. A Rajnaszövetség létrehozása már a lényegi fejlődésen semmitsem változtatott, nem növelte Napoleon hatalmát, csak külsődleges elismerése volt az élet által szentesített, évek óta kiforrott állapotnak. Napoleon mindenkor igyekezett saját rokonait ültetni az elfoglalt területek államfői székébe, vagy pedig házasságok révén fenntartani az öszeköttetést. Ezért vétette el mostohafiával, Jenő itáliai alkirállyal a bajor király leányát, mostohaleányát, Beauharnais Stefániát Bádeni Károly főherceghez adta hozzá, egy württembergi hercegnőt pedig legfiatalabb testvére, Jérôme vett feleségül. Így lépett a régi német-római birodalom helyére Napoleon birodalma, az 1806 július 12-én megalkotott „Rheinbund” által életrekeltett szövetségi rendszer révén. Amiről Franciaország hajdani nagyságai, Richelieu vagy XIV. Lajos csak álmodoztak, most valósággá lett: a vajúdó Európát egy hatalom tartotta kezében, az akkor egyetlen kontinentális nagyhatalom, cselekvő birodalom: Franciaország.

A Rajnaszövetség teljesen háttérbe szorította Poroszországot, amellyel Napoleon mindezideig mitsem törődött. Gróf Haugwitz ügyetlen külpolitikája eljátszotta a lehetőségét annak, hogy osztrák szövetségben együtt tegyenek kísérletet Napoleonnal szemben. Amikor azután a Rajnaszövetség megalkotása után egész Poroszországban általánossá lett a háború követelése és a legtekintélyesebb filozófusok, mint Fichte, Schleiermacher, Arndt és az egész tudományos élet forradalom fenyegetésével is követelte „a megalázott Németországnak a francia járomból leendő kiszabadítását”, akkor már a királyi udvar sem tudott ellentállani s minthogy Napoleon nem volt hajlandó sem politikájának, sem véleményének a megváltoztatására, Haugwitz ultimátumot küldött Párizsba, amelyre a francia válasz már a Gera-i keltezést viselte: Napoleon útnak indult és csapatai már Thüringiában voltak.

A porosz hadsereget Braunschweigi Károly vezette, aki még Nagy Frigyes alatt tanulta meg a hadvezetést és annak az elveihez ragaszkodott. Nem ügyetlenségének vagy tanulatlanságának a bűne, ha nem tudott megfelelő erővel szembeállani azzal, aki a modern hadászat első mestere volt. Helyzetét megnehezítette az is, hogy a király is állandóan táborában tartózkodott, aki ha nem is parancsnoki minőségben; de mindenesetre befolyásolta a vezérkar munkáját. Egyetlen ember az egész hadseregben, aki némileg ismerte Napoleon taktikáját, Scharnhorst vezérkari főnök volt. De az ő terveit sem a király, sem a hadsereg főparancsnoka nem tették magukévá. Ezért terheli a felelősség mindenekfölött Braunschweigi Károlyt. Napoleon kihasználta a hadvezetésben jelentkező ellentéteket s október 14-én a Jena és Auerstedt mellett lezajlott kettős ütközetben már ismert támadási módszerével sikerült is legyőznie a tájékozatlan porosz hadsereget. A kettős vereség után a teljesen szétzüllött porosz hadsereg visszavonult s október 27-én Napoleon már bevonulhatott Berlinbe. Napoleon a királynak békét ajánlott, de ajánlatát nem fogadták el: a megalázott porosz udvar remélte Sándor cár segítségét, hiszen Oroszország külpolitikai vezére, Czartoriski herceg és Haugwitz csak nemrég, 1806 július 1-én, kötöttek oly értelmű titkos szerződést, hogy amennyiben Franciaország megtámadná Poroszországot, az, tekintet nélkül a francia állammal eddig megkötött szerződéseire, minden körülmények között segítségére fog sietni Poroszországnak. Erre a reményre támaszkodva utasította vissza Frigyes-Vilmos Napoleon békeajánlatát. A császár ebben az adott helyzetben mást nem csinálhatott, minthogy Berlinben berendezkedjék és megkísérelje a porosz hatalom teljes leigázását. Felszólította a lengyeleket, hogy csatlakozzanak a poroszok elleni háborújához. Nagy súlyt helyezett arra, hogy a lengyelek résztvegyenek hadjáratában, annál is inkább, mert a Kelet-Poroszország felé irányuló előnyomulása nagy nehézségekbe ütközött a terep vad akadályai miatt. Egészen Pultuskig haladt, ahol orosz csapatokkal ütközött össze, akik a porosz király segítségére siettek. Tovább nem is tudott menni a nagy tél miatt. Tábort ütött, központját Varsóba helyezte, de nem maradhatott sokáig a régi lengyel fővárosban, mert az orosz támadás állandóan zavarta seregeit. Ennek hatása alatt maga is ellentámadásra indult; Porosz-Eylaunál találkozott a két sereg, Scharnhorstnak sikerült a francia jobbszárny vezérét, Davoust-t, visszaszorítania és ezáltal az egész francia hadrendet megbontania. A félgyőzelem után éjjel mégis visszavonult az egyesült orosz-porosz hadsereg, pedig ez volt az első alkalom, hogy Napoleont bizonyos fokig sikerült legyőzni. (1807 február 7.) Napoleon a most berendezett téli táborban ismét visszaállította seregeinek megszokott rendjét és 1807 június 24-én Friedland mellett döntő jelentőségű győzelmet aratott az orosz hadsereg fölött. Most már hajlandó volt mind az orosz, mind a porosz hatalom a békére. 1807 július 7-én létre is jött a tilsiti béke, mely Európa rendjét volt hivatva megváltoztatni.

A tilsiti békében a győztes Napoleon tulajdonképpen engedékenynek mutatkozott Poroszországgal szemben, amikor egyes elfoglalt területeket visszaadott neki az orosz cár ismételt kérésére. Poroszország igy nem semmisült meg, ha más, mint az Elbától keletre eső terület nem is maradt birtokában. E területnek is elesett az a része, melyet a Hohenzollernek Lengyelország felosztásából szereztek meg. A lengyeleknek visszajuttatott földből szervezte meg Napoleon a Varsói Hercegséget, melyet a szász király fennhatósága alá állított, tekintve, hogy a Wettin-család mindig hűséges kifejezője volt a francia politikának. Poroszország és Ausztria közé így egy harmadik hatalom ékelődött, amely Napoleon céljainak feltétlen eszköze volt: az orosz határokig húzódó szász királyság. Az Elbától nyugatra eső területekből hozta létre Napoleon a Westfáliai Királyságot, amely belépett a Rajnaszövetségbe. Ezt az új országot Jérôme nevű öccsének adományozta. A teljes Poroszország tehát elbukott és testéből új államok alakultak, de legalább nem semmisült meg véglegesen. Igaz, hogy haditerhei oly magasak voltak, hogy egyidőre teljesen igénybevették az államkasszát és váraiban francia őrséget kellett táplálnia, de mégis élhetett, fejlődhetett: nem volt vazallus-állam. Oroszországgal szemben természetes, hogy engedékeny volt Napoleon. Sándor cár személyében nagyvonalú politikájának legerősebb támogatóját akarta magának biztosítani. A tilsiti béke a francia-orosz viszonyok fejlődése szempontjából élesen kirajzolódó határvonal, Napoleon angolellenes politikájának első tényleges biztosítéka. 1807 június 25-én Napoleon és Sándor cár a Niemen vizein tartott összejövetelük alkalmával teljesen megbeszélhették ennek a politikának a részleteit és így a tilsiti békekötés aláírásakor már kibontakozásának egész nagyvonalúságát megmutatta az új külpolitikai berendezkedés, amelynek célja volt az angol világbirodalom világhatalmi jellegének megsemmisítése, azaz Napoleon európai koncepciójának a megvalósítása. Maga a béke teljesen kielégítette Sándor cár ambícióit: szabad kezet nyert Finnországra, ami által kiterjeszthette birodalmának határait Nagy Péter cár elgondolásainak végső pontjaiig. Napoleon megígérte, hogy nem szól bele Oroszország törökellenes politikájába sem, kelet felé korlátlan lehetőségeket ad az orosz terjeszkedésnek, tehát beleegyezett mindabba, amit az orosz cárok valaha is remélhettek. És mindezekért csak egy árat kért, amit a nagyravágyó, hiú, inkább álmodozó, mint számító Sándor cár minden ellentmondás nélkül megadott: azt, hogy csatlakozzék angolellenes politikájához. Napoleon még berlini tartózkodása alatt adta ki a történelemben „Kontinentális zárlat” név alatt ismert rendeletét (1806 november 21), amely tulajdonképpen már régi gondolata a császárnak. E zárlatnak gazdaságpolitikai jelentősége lett volna Napoleon elgondolása szerint, aki felfogását arra a tapasztalatra építette, melyet még 1793-ban nyert, amikor Anglia miniszterelnöke: Pitt, Franciaországra mondott ki hasonló zárlatot. Ennek a zárlatnak kedvezőtlen következményére, a piacviszonyok eltolódásaira számítva hitte azt Napoleon, hogy a mostani blokádnak is hasonlóak lesznek az eredményei. Azt hitte, hogy Angliának semmivel sem árthat jobban, mint azzal, hogy elvágja az angol gyarmatárubehozatal eladási lehetőségétől. Abban a meggyőződésben élt, hogy Európának oly zárt politikai rendszerében a francia hatalom meg tudja gátolni az angol áru eladását s így a kereskedelmi élet pangásán keresztül sikerül teljesen megtörnie az angol világbirodalom gazdasági egyeduralmát éppúgy, mint politikai befolyását. A merkantilizmus késő gyümölcseként megjelenő kontinentális zárlattal Napoleon abban a korban akart sikert elérni, amikor még sem a kémiai fejlődés nem volt oly magasfokú, hogy a hiányzó gyarmatárut mesterséges termeléssel tudta volna pótolni, sem az államok együttműködése oly mély, hogy minden belső érdekre való tekintet nélkül tudtak volna szolgálni egy meg nem értett célkitűzésnek. De a merkantilizmus még virágkorában is csak egyetlen állam határain belül és sohasem államok szövevényes összefüggéseiben tudott érvényesülni. Túl laza volt a kapcsolat a vezető francia állammal, semminthogy a merkantilizmus utószülöttje át tudta volna törni a szabadság felé haladó kezdődő liberális gazdasági formákat. Gazdasági téren sokkal inkább rá voltak szorulva az egyes államok, semminthogy nélkülözhették volna akár felvevő-piacát, akár gyarmatáruit; a déli államok külkereskedelme teljesen az angoltól függött, tehát nem támogathatták Napoleon politikáját; a gazdasági kicserélődés elve alapján az északi államok is inkább Anglia érdekkörébe tartoztak, mint Franciaországéba. De a zárlat nem mindenben volt előnyös magára Franciaországra sem, mert megfosztotta az országot a kávé, tea, cukor és más gyarmatáruk fogyasztásától. Igaz, hogy az uralmi rendszer második felében a német Marggraf és Achard által még a XVIII. században feltalált répából történt cukorgyártási módot Napoleon is meghonosította országában, de a francia nép ezt a cukrot nem fogyasztotta oly szívesen, mint a nádcukrot. A textilbehozatal megszüntetésével emelkedett az országban a textilgyártás, de az anyag nem volt oly finom, a szövési minták és a kidolgozás oly szép, mint az angol gyártmányoknál.

Ezek miatt – mert a társadalom igényt tartott a megtiltott árukra – általánossá lett a csempészés, az uzsorázás, a megvesztegetés, a határokra kirendelt vámőrök romlottsága. Hiába, az egyszer már kialakult igények és ízlés nem vették figyelembe a politikai célszerűséget. A francia társadalom nem is értette meg a császárt, ennek következtében a kontinentális zárlat elvesztette azt az élt, mely miatt tulajdonképpen létrejött: az angol piac elszakításának a kísérletét. Az angol kereskedelmet inkább gazdagította, mert a csempészett árunak mindig nagyobb volt az értéke, mint a rendes utakon piacradobott áruknak. A legkárosabb pedig Oroszországra volt a kontinentális zárlat, mert gabonakiviteli piacát vesztette el, hisz Anglia volt leghűségesebb vásárlója. És ezért érthető, ha éppen Oroszország lett először hűtlen a tilsiti államrendszerhez.

A kontinentális zárlat érvényesítéséhez Napoleonnak föltétlenül szüksége volt arra, hogy Európa zárt szárazföldi egységét semmiféle hatalom se tudja áttörni. Közép- és Kelet-Európa, legalább is formailag, biztosítva volt számára, viszont délen semmi befolyással sem rendelkezett. Portugália már régen nem volt egyéb angol vazallusállamnál. Hogy tehát elszakítsa ezt a kis országot Angliától, 1808 őszén Junot marsall alatt sereget küldött Portugáliába, amelynek sikerült is a Braziliába menekült Braganza uralkodóház által elhagyott országot birtokába kerítenie. Spanyolországot ügyes taktikával, kihasználva az uralkodóház egyes tagjai között fennálló ellentéteket, szintén lekötötte és az eddigi nápolyi királynak, József nevű öccsének adta, de meghódítania nem sikerült. Spanyolország sokkal egységesebb szervezet alatt állott, mint Európának más birodalmai és már a késő középkortól kezdődőleg annyira egységes szinezetű vallásos kultúra ragadta magával a spanyol népet, hogy a vezető papságnak mi sem volt könnyebb feladat, mint a régi mór-küzdelmek hagyományokban még élő emlékeire hivatkozva fegyverre szólítani a keresztényellenesnek kikiáltott császárral szemben a könnyen lelkesülő spanyol népet. A spanyolok ellentállásának vajmi kevés köze van a nemzeti érzéshez, de annál mélyebb szálak fűzik össze a jellegzetesen spanyol kultúrával, a Krisztusért mindenkor áldozatkész, odaadó spanyol népjellemmel. A spanyol hagyományok, a spanyol nép ismeretlen mélységekig lenyúló vallásossága és odaadása a papság iránt voltak talán legfőbb rúgói a vidékenként jól megszervezett ellenszegülésnek. Később természetesen tudatosított nemzeti érzések is erősítették a szakadatlan felkelést, de e nemzeti érzések is a vallás kultúrájából: a spanyolok vallásának hagyományából és lendületéből fakadtak. Az európai udvarok számára a spanyol felkelés tiszta értelmezésben vett nemzeti felkelésnek tűnt föl s ennek alapján hasonló megmozdulásokat tételeztek fel a maguk országában is. E miatt csalódtak későbben. Még hosszú évek alakító erejére van szükség, hogy a nemzeti érzés legyen uralkodóvá a nemzetek és népközösségek életében.

A spanyol példa lelkesített; mindenütt megindult a reformmunka az országok átalakítására. Ausztriában Stadion gróf és Károly főherceg átszervezték a hadsereget, francia mintára néphadsereggé igyekeztek fejleszteni a zsoldosseregeket. Poroszországban Stein báró az eddig uralkodó abszolutizmust a józan belátásra építő, szélesebb társadalmi rétegeket mozgató, egységesebb közigazgatást és kultúrpolitikát jelentő berendezkedéssel helyettesítette. A jobbágyság felszabadításával, a birtokpolitika modernebb eszközeivel, a tized megszüntetésével lehetővé tette, hogy a rendi Németországot a szabad polgárok közösségéből álló Németország váltsa fel és adja át magát a nemzeti élet egységes átszervezésének. Munkáját nem tudta befejezni, mert egy Napoleon ellen tervezett orgyilkosság miatt el kellett menekülnie. Életének éppen az a tragédiája, hogy félbe kellett szakítania a munkát, melyért életét is kész lett volna feláldozni, de amelynek gyümölcseit már nem élvezhette, csak nézhette, mint félretolt politikus, akire már senki sem hallgat.

Napoleon tudott ezekről a mozgalmakról, látta a készülődéseket, de mindaddig nem helyezett rájuk nagyobb súlyt, amíg Sándor cárt maga mögött érezte. Sejtette ugyan azt, hogy a kontinentális zárlat miatt az orosz hűség megbízhatatlan, de meg volt arról is győződve, hogy személyes varázsával át tudja hidalni a nehézségeket. Ez a szempont vezette öt az erfurti kongresszus előkészítése alkalmával is. 1808 októberében folyt le ez a fényes külsőséggel megrendezett összejövetel. A cár Berlinen át utazott, ahol a háborús hangulat csillapítása vette minden erejét igénybe. Erfurtban Sándort magával ragadta Napoleon szeretetreméltósága. A gyűlés a cár teljes megelégedésével végződött: Napoleon biztosítva érezhette magát az orosz felől, felvehette a harcot más államokkal. Aminthogy Erfurt után valóban azonnal Spanyolország ellen sietett és gyors menetben vezette seregeit Madrid falai közé. Egy egyszerű rendelettel vélte átalakíthatni a spanyol államot és megszüntethetni az egyház nagy befolyását, de Párizsba visszatérve tapasztalhatta, hogy a seregek meghódolása nem egyértelmű a társadalom meghódolásával. Kiújultak a guerilla-harcok, melyeket a Portugália felől előnyomuló angol haderő is táplált. A spanyolországi eseményeket figyelemmel kísérő európai közvélemény látta a császár tehetetlenségét a guerilla-harc sikertelenségével szemben, de nem mozdult. Még nem jött el annak az ideje, hogy egységesen fogjanak fegyvert Franciaország ellen. Csupán Ausztria vett bátorságot a hadüzenetre. Remélte ugyan, hogy III. Frigyes Vilmos is csatlakozni fog a porosz nagyvezérkar vezetőinek, Scharnhorstnak és Gneisenaunak a nyomására az osztrák-francia háborúhoz, de a porosz király mindent Sándor cártól tett függővé, aki még alkalmatlannak ítélte a helyzetet a Napoleon elleni összefogásra, egyébként is Svédországgal és Törökországgal szemben voltak elintézni valói. Így Bécs egyedül maradt háborús hangulatával. Károly főherceg ellene volt minden kezdeményezésnek, de Metternich, Stadion – az irányító politikusok – akarták az összecsapást. Bíztak a nemzeti érzés ébredésében, a német öntudatban. De tévhitük félrevezette őket. Napoleon gyors menetben haladt végig Dél-Németországon és bajor talajon ütközött meg először az osztrákokkal. A regensburgi csata hadvezéri zsenialitását teljes szépségében tárja még elénk. Károly főhercegnek vissza kellett vonulnia és seregeit csak nagy fáradozással tudta megmenteni. Napoleon várakozásai ellenére a főherceg nem Csehország, hanem Bécs felé vonult vissza, Bécs alatt átkelt a Dunán és Aspern mellett ütött tábort. Napoleon mindenütt követte az osztrák seregeket, majd amikor utolérte, hadvezéri higgadtságról teljesen elfeledkezve, mint valami egészen fiatal katona, Lobau sziget alatt átkelt a Dunán. Természetes, hogy Károly a tulsó parton fogadta és az átérkező franciákat, akik hadállásaikat még ki sem fejthették, a kis szigetre szorította vissza. Ha másnap Károly főherceg nem riad vissza Napoleon megtámadásától, a szigeten teljesen megsemmisítheti a francia haderőt. De Napoleonnak sokkal nagyobb volt a varázsa, mintsem hogy Károly bátorságot vett volna magának erre a kísérletre. És ez a bátortalansága maga után vonta Ausztriának ismételt bukását. (1809 május 21–22.) Napoleon időt nyert seregeinek rendbehozására és arra, hogy a vereség ellenére mégis csak kísérletet tegyen a Duna átkelésére. A kísérlet váratlanul sikerült és július 5–6-án Wagram mellett a császár, jól kieszelt haditervének menetét minden pontban megtartva, győzelmet aratott Károly főherceg fölött. De Napoleonnak is nagy volt a vesztesége, úgy hogy a további harcok Ausztriára csak kedvező kilátásokkal jártak volna. Az udvar azonban nem volt hajlandó a további háborúra: elfogadta a felajánlott fegyverszünetet. Károly főherceg és Stadion gróf kegyvesztettek lettek. Mindketten befejezték közéleti pályájukat, melyet tehetségük ellenére annyi balsiker kísért.

A két ütközet között zajlott le az utolsó magyar nemesi felkelés, amelynek az lett volna a feladata, hogy a Napoleon segítségére haladó francia seregeket feltartóztassa. A felkelést már áprilisban fegyverbe szólította a király, mert akkor már világos volt, hogy sem a Regensburgnál állomásozó Károly, sem az Itáliában tartózkodó János seregei nem lesznek elegendők a francia haderők fenntartására. A magyar felkelés megtörtént, a kormány azonban nem törődött annak katonai felszerelésével. Még abban is taktikai hibát követett el, hogy a magyarság harcmodorát inkább ismerő és még megfelelő tapintattal is bíró József nádor királyi herceg fővezérségét János főhercegével pótolta. János már Itáliától kezdve folyton hátrált Beauharnais Jenő itáliai alkirály előretörése elől és Győr alá érve, lehetővé tette, hogy vezérkari főnöke: Nugent, olyan körülmények között fogadja el a harcot, mely már ténye által magában foglalta vereségünket. Június 14-én Győr alatt vette fel a támadást, akkor, amikor nagyrészt csak a dunántúli felkelők voltak seregében. Még rohamra sem indulhattak, mert egy malomcsatorna volt előttük. Végre is a francia tüzértámadás nyomása elől futásnak eredtek és rohanásukkal magukkal vonták a Buda felől Győr irányába haladó tiszai felkelőket is. A felkelés elbukott, hiszen el kellett buknia a hadvezetés ügyetlensége és tehetségtelensége és a használhatatlanná vált hadszerkezet elavultsága miatt. Győr alatt nem a magyar fegyverek szenvedtek vereséget a francia fegyverektől, hanem a középkorból visszamaradt harcászati berendezkedés bukott el az újkor modernebb technikai vívmányai és hadvezetési elvei előtt. Ez a vereség is csak mélyítette a franciák iránt érzett ellenszenvet a magyarságban. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Napoleonnak 1809 május 15-én Schönbrunnból keltezett felszólítására ne válaszoljanak, bár komolyan sohasem gondolt a nemzet arra, hogy a francia császár csábító nyilatkozatának hitelt adjon: sokkal egységesebb volt a nemzetben a barokk királyeszme, semmint hogy komolyan gondolhatott volna Magyarország önállósítására.

A Bécs-körüli és magyarországi harcok sikertelenségei megérlelték a znaimi fegyverszünet után a bécsi békét is. 1809 október 14-én írták alá. Salzburg és az Inn negyede a Rajnaszövetség birtokába került, Galiciának nagy részei a varsói hercegségé lettek. Franciaország nyerte Triesztet és egész Illiriát. Azonkívül Ausztria kötelezte magát, hogy csatlakozik a kontinentális zárlathoz. A bécsi béke Tirolról is intézkedett, amelyet Bajorországhoz csatolt. A tiroli parasztok egyrésze Hofer András vezetése alatt nem volt hajlandó királyától és vallásától elszakadva a francia hatalomnak szolgáló bajor királynak magát megadni. Napoleon több sereget küldött Tirolba, de nem sikerült hosszú ideig győzedelmeskednie a szétszórt területek morfológiai előnyeit kihasználó népséggel szemben. Végül is a vezér árulás áldozata lett és fogságba kerülve kivégezték. A tiroli felkeléshez hasonló megmozdulásokat tapasztalt Napoleon Észak-Poroszországban is, ahol Schill vezetése alatt több népfölkelő kitört Berlin falai alól abban a reményben, hogy útközben a népesség majd fog csatlakozni a nemzeti megmozduláshoz. A kis sereg csalódott reményében: senki sem csatlakozott, végül is Stralsund alatt áldozatul esett a francia seregeknek. Az ifjabbik Braunschweigi herceg Csehországban tett kísérletet a nemzet fellázítására, de végül is Angliába kellett menekülnie. Senki sem törődött felkelésével és lázításaira nem hallgatott senki. Mindezek fényesen tanusítják, hogy Napoleon korában még távol volt az emberiség attól a gondolattól, hogy a társadalom mélységei felé leszálló nemzeti gondolatok körében élje ki magát. Nemzeti érzésnek és nemzeti hűségnek csak kiváltságos egyéneknél van nyoma, a tömegek még mit sem tudtak arról, hogy nemzet, mint a népközösség érzelmi egysége és kulturális életformája létezik. A királyok a nemzet érdekében csak keveseket tudtak megmozgatni, mindössze a tudósok és írók kozmopolitának bélyegzett kitűnőségeit. A parasztság és munkásság tömegei csak ott adták át magukat valamilyen nemzeti érzésnek, ahol a vezetők hite és szuggesztiója beléjük ölte ezt az érzést. A nemzeti megnyilatkozásokat még mindig a hagyomány, a tisztelet és a vallás helyettesítette. Ahol pedig a forradalom nemzeti érzéseket támogatott és tűzött zászlójára, az igazi háttér, az alkotóerő, a legerősebb rúgó ott is a dicsőség, a gloire volt és csak vékony réteg maradt magának a nemzetnek. A nemzet organikus értelmezése még az elmélet megfogalmazásában is csak a XIX. század első negyedének a terméke. Gyakorlatilag pedig reakció volt, a napoleoni háborúk reakciója, mely a háborúk folyamán kapta az ihletet, de messze a háborúk után adta azt át a külvilágnak.

Az osztrák háború után egyideig béke következett. Európa elfáradt, pihenni akart, hogy annál nagyobb erővel gyüjthesse össze a végső leszámoláshoz szükséges eszközöket. Franciaország is belefáradt, már a sok háborúba. Amikor Napoleon a nép országos üdvözlése mellett átvette a hatalmat, az emberek minden bizalma ajándékozta meg őt, mert benne látták a történelem sorskifejező uralkodóját. A polgári Franciaország, amelynek sikerült átmenteni a forradalomban tisztán maradt idealizmusát és eszmei forradalmiságát, várakozásainak, a nyugalom, az erő és a béke, a polgári egyenlőség szépségeinek megvalósítóját üdvözölte a hatalomra került első konzulban. Az első konzul be is váltotta mindenkinek a reményét. Az ország virult, megindult a kereskedelem, az ipar, a mezőgazdaság rendes vérkeringése. Népszavazással is melléje állott minden társadalmi réteg a megsértett első konzulnak. A nemzet akarta, hogy Napoleon irányítsa az életet, mert Napoleon belsőleg csendet és békességet tud teremteni, külsőleg pedig eddig nem látott magasságokra tudja lendíteni a francia dicsőséget és megbecsülést tud szerezni a francia trikolornak. Sikeres háború révén még attól is meg tudja kímélni népét, hogy adót fizessen. Elég kincset és pénzt szerez győzelmeivel, nincs szüksége a népet elkeseríteni azzal, hogy pénzét elszedi. Ez volt a helyzet Napoleon uralkodásának első évtizedében.

De a folytonos háború csak nem akart megszűnni. A császár nem elégszik meg a legnagyobb uralkodónak kijáró elismeréssel, lelke messzebb vidékek felé tör, álmodozik új Nagy Sándor-féle birodalomról, de arról teljesen elfelejtkezik, hogy Nagy Sándor birodalmához nem elég az az egyéniség, mint amilyen a makedón uralkodóé volt, hanem az irányító személyen kívül szükség van még arra a korra is, melyben Nagy Sándor élt. Mert birodalmakat nemcsak egy ember alkotása hoz létre, hanem korok világképe is. Napoleon álmai csak a lehetőségekre világítottak reá, magára az akadályok tömegére nem. A császár joggal gondolhatta, hogy neki is sikerülnie kell annak, ami már egyszer sikerült másnak. Sokkal jobban átadta magát a mindennapi harcoknak, hogysem történelmi tájékozottsága ellenére is a történelembölcselet eszközeivel értékelte és mérlegelte volna az egyes korok lelkivilágát. E miatt nem jöhetett rá arra, hogy tőle minden körülmények között meg fogja tagadni a sors azt, amit mástól nem tagadott meg. Ő ezt nem látta be és e miatt álmodozásai minden káros következményét a francia nemzet szenvedte át. De a szenvedés és gyötrődés végül is ellenszenvben és gyűlöletben robbant ki és előidézte Napoleon egyéni tragédiáját. Az ő tragédiája bukása volt nemzetének is, mert a Napoleon-korabeli ragyogást és hírnevet sohasem élvezte még a világtörténelem és a modernkori fejlődés folyamán. A császár betöltötte történelmi hivatását akkor, amikor rendbeszedte a francia államnak legégetőbb kül- és belpolitikai nehézségeit. Napoleon egyedül maradt, de nem a nemzet lett hűtelen hozzá, hanem ő szakadt el attól a hivatástól, melyre szerepét tulajdonképpen elvállalta. Bukása nem külsőséges bukás, nem a fegyverek buktatták meg, hanem saját álmodozásai. És ez a bukás élesen körvonalozódott már a bécsi béke után. A győzelem nem tudta elrejteni a belső bomlás kilátszó szégyenfoltjait. Hiába fejlesztette az ipart a század minden eszközével arra a fokra, amelyen az angol ipar állott; hiába virágoztatta fel a textilipart annyira, hogy kevésbbé fínom készítményekkel már pótolni tudta az angol árut; hiába honosította meg az angol gyáripar és „gépkultúra” minden modern vívmányát, amivel ha nem is érte el az angol fejlődést, de mindenesetre megközelítette azt; hiába adott az École Polytechnique-nek oly lendületet, hogy Európának legnagyobbnevű tudósai, mint Humboldt Sándor, Gay-Lussac, Arago, Ampère keresték fel és boldogok voltak, hogy dolgozhattak benne, mégis az egész élet nyugtalan volt. Bizonytalanná tette a sok háború. Az emberek nagy tömegei vajmi keveset gondoltak arra, hogy a tudományos fejlődés új lehetőségek felé viszi az emberiség életét; nem törődtek azzal, hogy az ipar és a kereskedelem részeredményei több családnak biztosítják a megélhetést; a terméseredmények még nem adták meg a mezőgazdasági munka zavartalanságát, ha minden nap arra kellett gondolniok, hogy a császár sorozói holnap a munkások csoportjait fogják elvinni. A nagy városok munkanélküli tömegei sem szívesen áldozták életüket oly eszméért, melynek szükségességéről nem győződtek meg. Háborús remegés lett úrrá az embereken, idegesség, a fáradt és elernyedt idegek érzékenysége. Napoleon egységesítette az egész életet, a tanítást, a sajtót, a könyveket, még az emberek napi berendezkedésének apróbb jelenségeibe is beleavatkozott jól megszervezett rendőrsége és még a császárnál is erőszakosabb, sőt despota rendőrminisztere: Fouché által. A közoktatást annyira egységesítette, hogy a napnak minden órájában minden iskolában ugyanazt a tantárgyat tanították. Az egyetemi életet fellendítette ugyan, de az egyetemi előadások menetét és tárgykiválasztását ellenőrizte. Természetes, hogy a műveltség magasabb ideáljai felé törő tudományos alkotás ezeket a korlátozásokat egylényegűeknek érezte a tudományos munka teljes megszüntetésével. Napoleon támogatta a tudományos továbbképzést, de a leghatározottabban megkívánta minden tudóstól, hogy eszméi, politikai rendszere ellen ne emeljen szót. Felfogásával legalább is hallgasson, igyekezzék nézeteivel távolmaradni. A közélet harmóniáját nem engedte semmi úton-módon megtörni. Ez ellen senki sem mert szót emelni, de a hallgatás mögött annál nagyobb élességgel tör magának utat a francia népre különben is jellemző individualizmus. Lassanként általánossá lett a meggyőződés, hogy az uralmon lévő császári rendszer miben sem különbözik a királyság erőszakkal megsemmisített világától, sőt szigorúbb lett az uralkodás módszere és kérlelhetetlenebbek eszközei. Ez volt a tizes évek francia társadalmának a meggyőződése. A császár legszűkebb környezetében is elterjedt ez a felfogás. Az általa felemelt udvari nemesség, a marsalloknak és királyoknak, főnemeseknek hosszú sora, akik tőle hatalmas vagyonokat nyertek és mindenkor élvezhették kitüntetéseit, azok is belefáradtak már a folytonos háborúba, várták a béke napjait, hogy pompázhassanak, visszavonulhassanak kincseik közé és ne kelljen minden erejüket a háborúra áldozniok. Emberek voltak, az emberi természet minden bűnével és türelmetlenségével. Talleyrand és Fouché már a porosz hadjárat alkalmával azt nézték, hogy hol találhatnának megfelelő helyet a császár bukása után. Mert már látták a bukás körvonalait. Az egyes ütközetekben már az alvezérek sem voltak oly kitartóak, mint az uralkodás elején. A bomlás jelei fel-feltünedeztek, csak a császár nem látta meg. Vagy ha időnként és egyes személyeknél mint Talleyrandnál, észre is vette, nem vonta lc a megfelelő következtetést. Nem volt ereje megváltoztatni saját csapongását, lelkének féktelen szárnyalását. Azt hitte, hogy nem tudja legyőzni semmi sem, amit ember talált ki, ami emberektől függ. Csalódott, mert túlságosan sokra értékelte önmagát. Szemei nem vettek tudomást a végességről és amikor mégis a határmesgyére ért, le kellett zuhannia. A megálláshoz már nem volt ereje.

Akármennyire ellentétesnek is látszik, a hanyatlás jele volt az is, hogy Napoleon hűségesen ragaszkodó feleségétől, Jozefintől elvált. Hatalma tetőpontján is szó volt már a válásról, de akkor Napoleon nem bánta, ha nem is gyermeke lesz utódja a császári trónon; akkor még meg volt győződve, hogy az utódlás kérdésében a francia nép nem fog császárának álláspontjától eltérni. Mostani helyzetében már nem látta biztosítottnak a családjában megmaradó trónutódlást és azért ragaszkodott élete második felében annyira a törvényes gyermek gondolatához, hogy még életében láthassa a megkoronázott, akarata szerint való utódot. Európa uralkodói között még mindig a Habsburg-ház volt a legrégibb és a legtekintélyesebb, természetes, hogy az azzal való dinasztikus kapcsolatok jelentették politikai szempontból is a legnagyobb támasztékot Franciaországnak. Ferenc ugyan húzódozott a parvenű császárnak adni leánya kezét, de Metternich ragaszkodott a házasságkötéshez és így az létre is jött. Az áldozatnak kikiáltott hercegnő Mária Lujza volt. Napoleon szenvedélyességének minden rajongásával körülvette az új császárnőt, aki belenyugvással, de szerelem nélkül vette át Jozefin örökét. A régi császárnő Malmaisonba vonult vissza, hogy emlékein keresztül szolgáljon annak, akit rajta kívül mindenki elhagyott a szenvedés óráiban.

De az esküvő fénye nem tudta visszaszorítani a császári politikából származó árnyfoltokat. A kontinentális zárlat korszerűtlen végrehajtásának ellenhatása napról-napra élesebben domborodott ki. A pápa az egyházi államra vonatkozólag nem fogadta el a zárlatot, Napoleon bosszúból elfogatta a pápát és Fontainebleauba záratta, ahol az egyház feje egészen a császárság bukásáig fogoly volt. Az ebből a cselekedetből származó gazdasági előny korántsem volt összemérhető azzal a hátránnyal, mely Napoleont erkölcsileg érte népe előtt. A parasztság szeretetét mindenesetre eljátszotta s ennek következményeit éreznie kellett a következő évek folyamán.

Más államok hasonlóan nem tudták összeegyeztetni külön érdekeiket a francia birodalmi gondolattal. Bonaparte Lajos, Napoleon testvéröccse, Hollandia királya, lassanként maga is rájött arra, hogy államának mások az érdekei, mint a franciákénak, Hollandia nem követheti Angliával és a gyarmatokkal szemben azt a politikát, mint Franciaország. A holland flotta feláldozta erejét a francia államért, gyarmatait elvesztette Franciaország érdekében. De Lajos király a további áldozatokat nem volt hajlandó vállalni. Titokban letette a koronát, Ausztriába vonult vissza. Hollandiát Napoleon most már véglegesen egyesítette Franciaországgal és hogy az északnyugati, valamint az északi partvidék zártságát biztosabbá tegye, Hamburg, Bremen és Lübeck városokat, melyeket már régebben elfoglalt, most szervezetileg is a birodalomhoz csatolta. Nehézségek állottak fenn az északi államokkal is. Svédország különösen súlyosnak érezte a kontinentális zárlatot, különösen amióta Napoleon beleegyezésével Oroszország elfoglalta Svéd-Finnországot. IV. Gusztáv elűzésével Bernadotte-ot választotta meg a svéd nép királlyá, aki Napoleonnak személyes ellenfele volt, s így természetes, ha idővel nyiltan is elhagyta Napoleont és csatlakozott a svéd politika szempontjából előnyösebb orosz hatalmi rendszerhez. Mert a tízes évek elején már nyilttá lett a kérdés, hogy a jövendő sorsát az orosz és a francia hatalmak viaskodása fogja eldönteni. Oroszország lekötése Franciaország mellé annyira Sándor cárnak egyéni kezdeményezése volt, annyira nem felelt meg az orosz érdekeknek és az orosz politika jövendő feladatainak, hogy sokáig nem is lehetett a két ország kormányrúdját egy irányban tartani. Angliának erőszakos beavatkozása nélkül is visszatért az orosz élet az angol piacok keresésére, az angol kereskedelmi hajókhoz és ezen keresztül véglegesen elszakadt Napoleontól. Oroszország nélkül a kontinentális zárlat értelmetlen, – hangsúlyozta Napoleon s e miatt az angol érdekeket szolgáló orosz politika ellensége a francia államérdekeknek és birodalmi elgondolásoknak. Oroszország már 1811-ben titkos szerződést kötött Angliával, melyben a gazdasági szükséglet határain belül kölcsönösen szállítanak egymásnak árut. Amikor Napoleon ennek az együttműködésnek tudatára jött, bármilyen is volt a belpolitikai helyzet, el kellett magát határoznia a háborúra, ha nem akart Anglia előtt teljesen visszavonulni. Ez pedig egyeduralmi állásának bukását jelentvén, lélektani lehetetlenség volt.

Útja megkezdése előtt mondotta Metternichnek: „Vállalkozásom természete hozza magával, hogy az fog győzni, akinek nagyobb a türelme.” A puszták világában könnyen megérthetjük, hogy kinek volt kedvezőbb a helyzete.

Napoleont Ausztria is támogatta, hiszen az osztrák császárság semmit sem veszthetett egy pár emberén kívül ebben a háborúban. Ha Napoleon győz, a jutalom kézenfekvő: megszűnik az orosz hatalom fenyegető növekedése. Ha ezzel szemben Oroszország győz, Metternich mindig mentegetheti magát azzal, hogy Napoleon által kényszerítve volt a háborúra. Hasonló helyzetben volt Poroszország is, amely Hardenberg tanácsára végül is a mellett döntött, hogy Napoleon segítségére kell lenni. A kisebb államok minden ellentállás tanusítása nélkül küldték harcba a megkívánt emberanyagot, úgyhogy a „nagy hadsereg” felvonulásának semmi akadálya sem volt.

Napoleon határozott tervvel vette fel a háborút. Három hadseregoszlopot állított fel: a főhadsereg, melyet ő maga vezetett; ennek az volt a célja, hogy Varsón keresztülhaladva, a lengyel légiók csatlakozása után nyomuljon Oroszország központjába. A déli szárny Schwarzenberg herceg vezetése alatt az osztrák seregeket irányította, míg az északi szárnyat Macdonald és York tábornok vezetése alatt a porosz segédcsapatok alkották. Terve, természetesen, arra volt alapítva, hogy az oroszok meg is ütköznek. De az orosz hadvezetőség Napoleon erejét ismerve és nagy katonai fölényét látva, nem merészelt semmi összecsapásra sem gondolni. Mindig hátrált az ellenség elől. Tapasztalva, hogy ez a harcmodor sokkal jobban gyengíti a francia haderőt, mint talán egy nagyobb vereség, helyzetét ki is használta. Így lett az eleinte kényszerűségből igénybevett visszavonulás az orosz védelem taktikai fegyvere. Mert Napoleon seregei kívánták az összeütközést, amelyre semmi lehetőség sem volt. Még Vilnát is ellenállás nélkül ürítették ki az oroszok. Napoleon továbbnyomult, ellenségre seholsem akadt. A kisebb hadosztályt vezető Jérôme egyszer találkozott orosz katonákkal, de hamarosan elvesztette őket szeme elől. Emiatt az ügyetlensége miatt Napoleon megvonta tőle a vezetést, majd el kellett hagynia az egész hadsereget. Csak egyetlen esetben sikerült ütközetre bírnia az orosz hadvezért, 1812 augusztus 17-én Somolensk alatt, ahol győzött is, de győzelmét nem tudta kihasználni: az orosz seregek tovább vonultak kelet felé. Barclay, litván származású ember, jól tudta, hogyha nagyobb győzelmet tesz Napoleon számára lehetővé, Oroszországnak vége van. Éppen ezért választotta ezt a visszavonulási „stratégiát”, amely úgy látszik, az adott helyzetben kitűnően bevált. Azonban a seregek Moszkva felé közeledtek. Sándor cár végre mégis csak meg akart ütközni a szent város előtt, Barclay nem engedett elveiből. Sándor megvonta tőle bizalmát és Kutusowot nevezte ki az orosz seregek élére. Ez az ó-orosz hadvezér elszánta magát az ütközetre. Borodino mellett folyt le 1812 szeptember 7-én e századnak legvéresebb csatája, amelynek végén a franciák győztek, de az orosz hadsereg megmaradt. Moszkva ez ütközet hatása alatt elesett, Napoleon bevonult Moszkvába, azonban a város felgyujtása után ki kellett vonulnia a dermedt orosz télbe, a bizonytalanságba. Hiába várta Szentpétérvár válaszát a békeajánlatra, Sándor cár kitartó maradt; ha néha ingadozott is, mellette volt az orosz Stein báró, aki meggyőzte őt arról, hogy elérkezett a pillanat Európa felszabadítására. Ötheti hiábavaló várakozás után Napoleon visszafordította seregeit. Dél felé akart vonulni, de Kutusow kényszerítette arra, hogy azon a hosszú úton menjen vissza, amelyiken jött. Így értek a Berezinához, amelynek átkelésekor a másik parton várta az orosz sereg a tönkrement francia katonákat. Az egész hadat meg tudta volna Kutusow semmisíteni, ha még mindig nem félt volna Napoleon hírnevétől nemcsak ő; hanem alvezérei és katonái is. De e miatt a félelem miatt Napoleon át tudta menteni katonáinak egy részét; a többi vagy visszamaradt, vagy a felrobbantott hídról a folyóba esett és elpusztult. Ismernie kell mindenkinek az orosz vadságot és nyerseséget ahhoz, hogy képet tudjon alkotni magának ennek az ütközetnek a borzalmairól és kínzó szörnyűségeiről. A francia dicsőségnek a vereséggel együtt vége lett. Napoleon sietve tért haza, hogy véget vessen a távolléte alatt támadt ellentéteknek és összeesküvéskísérleteknek. December 18-án már otthon volt. Seregei csak utána érkeztek meg, teljesen lerongyolódva. Az orosz hadjárat befejeződött, nagy veszteségekkel mindkét részről. Az orosz cár több mint százezer embert vesztett el, Napoleonnak franciákban szenvedett vesztesége körülbelül ötvenezer, de annál nagyobb, több százezerre terjed a segélycsapatok pusztulása miatt származott veszteség. A főhadseregből csak néhány ezer ember maradt élve, az oldalszárnyak teljesen épek maradtak, de azok között alig volt francia. A rajnaszövetségi, a holland, belga, svéd, itáliai katonák csaknem teljesen megsemmisültek. A porosz segélycsapatok egyetlen embert sem vesztettek, mert még a háború tartama alatt titkos megállapodást kötöttek az orosz hadvezetőséggel, hogy nem fogják Napoleon támadásait támogatni, 1813 március 1-ig egyáltalán nem fognak beleavatkozni a háborúba. Ezek a titkos megállapodások élesen belevilágítanak a bukás kiszámíthatatlan tényezőibe, megmutatva, hogy elérkezett az idő, amely leszámol Napoleon világuralmi ambicióival. A császár le akart számolni a porosz hatalommal a hűtlenség miatt, újabb háborúra készült. Felszólította a Rajnaszövetséget is a csatlakozásra, amely nem állott ellen Napoleon óhajának, bár nehezére esett a csapatkiállítás, hiszen a legjobb katonák elhullottak spanyol és orosz földön. Ezek a körök még nem ingadoztak, Napoleon tekintélye még mindig nagyobb volt, mint Metternich diplomáciai hálófonása. Csak Münchenben ütötte fel a fejét egy kisjelentőségű franciaellenes párt Lajos trónörökös vezetése alatt.

Napoleon készülődése nem volt egyedülálló; Szentpéterváron Stein báró is minden erejével arról igyekezett meggyőzni a cárt, hogy most érkezett el az idő a francia egyeduralom megtörésére. Sándor végre is engedett Stein báró befolyásának, majd mint megbizottját Boroszlóba küldte a modern porosz állam megteremtőjét, hogy az ott tartózkodó III. Frigyes-Vilmost is bírja rá a csatlakozásra. A porosz király maga sem tudott ellentállni a meggyőzés fegyvereinek és a kölcsönös bizalom ismételt kifejezése után 1813 február 28-án Kalisban orosz-porosz szerződést kötött a két hatalom. Stein még megvárta a szerződés aláírását, majd teljesen visszavonult a porosz élettől; egyébként is kegyvesztett volt Frigyes-Vilmos előtt a Napoleon ellen tervezett merénylet sikertelensége és az ebből származott politikai botrány miatt. Egyideig még Sándor cárnak volt a tanácsadója, de azután emlékeinek élt.

A porosz-orosz szerződés az egész német birodalomban kedvező hatást váltott ki. Ekkor már öt éve; hogy Humboldt Vilmos, a XIX. század nagy bölcselője és egyik legnagyobb rendszerező tudósa, irányítja a porosz közoktatásügyet. Működésének elsősorban abban jelentkezik a szellemi előnye, hogy friss nemzeti érzés lengett át az egész porosz világon, új szabadságvágy lett úrrá, amely követelte a járom lerázását. Fichte és Schleiermacher, a romantikus kor legnagyobb teológusai és filozófusai a költőkkel és színészekkel együttműködve szinte lázították a népet a fegyverfogásra. Megindult az általános fegyverkezés, a nagytömegek lelkesedésétől kísérve.

A porosz-orosz szerződéshez azonnal csatlakozott Svédország is: Bernadotte örült, hogy végre elérkezett az alkalom leszámolni vetélytársának tartott ellenfelével: Napoleonnal. Ausztria egyelőre még nem csatlakozott az új koalícióhoz, Metternich félt attól, hogy az esetleges orosz győzelem diplomáciailag felkészületlenül találja az osztrák császárságot érdekeinek kellő megvédhetése szempontjából.

Napoleon gyorsan határozott: a támadás szükséges. Most nemcsak nagyhatalmi állásáról volt szó, hanem legelemibb feladatáról, arról, hogy tekintélyét és koronáját védelmezze meg. Gyorsan támadott, Grossgörchen mellett találkozott az egyesült orosz-porosz sereggel, azt legyőzte, a poroszok vezére, Scharnhorst, is megsebesült, de Napoleon maga is észrevette az ütközet folyamán jelentkező új porosz harcmodort. A porosz seregek készen voltak a halálra, fogoly egy se került a franciák kezébe. Láthatta, hogy most nemcsak hadvezérekkel kell megküzdenie, hanem katonákkal is. Az ütközetet részben e miatt, részben pedig azért, mert nem volt lovassága, nem tudta kihasználni. Május 20 és 21-én Bautzen mellett találkozott ismét a három sereg, Napoleon újból győzött, de Ney tábornok ügyetlensége miatt Napoleonnak átfogási kísérlete nem sikerült. Ez ütközet után Napoleon fegyverszünetet kötött: a „legnagyobb ostobaság, amit életemben elkövettem”, mint száműzetésében állította. De azért adta meg a fegyverszünetet, mert közben maga is friss erővel akarta seregeit kiegészíteni és Ausztria csatlakozását is ki akarta harcolni. De az ellenfelek érdekei inkább összhangban állottak a Metternich által képviselt osztrák érdekekkel és amit a nagy külügyminiszter nem engedett meg az év elején, azt most sürgette a császárnál és ennek következtében 1813 június 27-én aláírták az osztrák-porosz-orosz titkos szerződést, amelyben körülírták a Napoleonnal esetleg kötendő béke feltételeit. Ha Napoleon elfogadja azokat, jó, ha pedig nem fogadja el, akkor Ausztria is csatlakozik az európai koalícióhoz. A feltételek szerint Napoleonnak le kellett volna mondania a varsói hercegségről, vissza kellett volna állítania a régi Poroszországot, vissza kellett volna adnia Ausztriának az illir tengerpartot, valamint a Hanza-városok függetlenségébe is bele kellett volna nyugodnia. Napoleon Metternichhel kilencórás beszélgetés kapcsán próbálta Drezdában megértetni, hogy ezekbe a feltételekbe nem egyezhet bele oly uralkodó, akinek a hatalma a birodalmi gondolaton nyugszik és nem az örökölt jogokon. Metternich azonban ragaszkodott a szövetségesek és saját álláspontjához, amelynél hangsúlyozta Ausztriának az egyensúly fenntartására irányuló törekvését. A két felfogást nem lehetett összeegyeztetni s így a megegyezés nem jöhetett létre: a fegyvereknek kellett dönteniök.

A szövetséges csapatok stratégiája kiegyensúlyozta Napoleon hadvezéri varázserejét, az egyesült hadsereg katonáinak lelkesedése pedig meg is adta a lehetőséget arra, hogy a fáradt francia katonákat legyőzzék. Három harcvonalra oszlott az ellenséges felvonulás. A középső főhadsereg, amelyben mindhárom nemzet katonái harcoltak, Schwarzenberg herceg, osztrák főhadvezér, vezetése alatt Csehországban gyülekezett. A Blücher által vezetett „sziléziai hadsereg” Gneisenau porosz tábornok vezérkari főnöksége alatt porosz és orosz csapatokból állott. Az északi hadsereg Bernadotte irányítása mellett Berlin arcvonalát védte. Ennek a hadseregnek engedelmeskedett egy Bülow által vezetett porosz hadtest is. Napoleon Drezda körül gyüjtötte össze főerejét. Az volt a terve, hogy az északi hadsereget támadja meg és Berlint fenyegeti, a főhadsereg nem nagyon érdekelte. A támadást meg akarta kezdeni, amikor Blücher megelőzte; Napoleon felvette vele a harcot, de Blücher visszavonult; Napoleon követte, de közben értesült arról, hogy a főhadsereg Drezda felé közeledik. MacDonaldot most Blücher után indította, maga pedig Drezda felé sietett. Az ellenséget már ott találta, aug. 26–27-én megütközött vele és fényes győzelmet aratott fölötte. De nem követte régi taktikáját, a győzelmet nem használta ki. Napoleon alvezérei mindenütt elvesztették a reájuk bízott ütközeteket, még a Napoleon által annyira dícsért Vandamme hadserege is teljesen elpusztult Nollendorf alatt Kleist porosz tábornok támadásától. Napoleon e vereségek után ismét fel akarta venni az elején tervezett támadás fonalát: Ney tábornokot Berlin felé küldte, maga pedig a vesztes MacDonald segítségére sietett Sziléziába. Megérkezett, de kedvező változást nem idézett elő megjelenése, mert közben Ney Dennewitz mellett vereséget szenvedett, délen pedig ismét előretört a főhadsereg. Napoleonnak vissza kellett térnie, fáradt seregével felvennie a harcot az ellenségnek csaknem teljesen pihent hadaival. És a lipcsei döntő csatában annak kellett győznie, akinek pihentebbek voltak a katonái. A kétszeres többségben harcoló egyesült haderők 1813 október 16–18-án legyőzték, de nem tudták megsemmisíteni Napoleon hadseregét, a császár visszavonult.

A németországi francia nagyhatalom ezzel a bukással megszűnt, a Rajna-szövetség magától felbomlott, ismét tanujelét adva annak, hogy a világtörténelemben erőszakkal létrehozott alakulatok természetszerűleg felbomlanak az alkotó szellem bukása után. Megbukott a westfáliai királyság is, Jérômenak menekülnie kellett. A német területek felszabadulásával egyidejűleg szorította ki Wellington angol hadvezér Spanyolországból is a francia hadakat. Itália, már földrajzi helyzeténél fogva is, elszakadt a francia császártól az Empire bukásával. Murat nápolyi király elhagyta sógorát és a szövetségesekhez csatlakozott, a pápa visszanyerte az egyházi államot. A szövetségesek számára tehát már nem volt értelme a háború folytatásának. De Napoleon nem fogadta el az ezután felajánlott békét, úgy hogy szükségessé vált a franciaországi hadjárat, amelynek célja nem a francia hatalom megsemmisítése, hanem Napoleon detronizálása. Anglia is a háború mellett foglalt állást, úgy hogy végül Metternich is beleegyezett az eleinte ellenzett támadó hadjáratba. Az előrehaladást gátolták a Napoleon személye kérdésében előállott nézeteltérések. Metternich a francia császár legyőzésén túl nem ragaszkodott semmi messzebbmenő bosszúhoz, viszont Sándor cár föltétlenül követelte Napoleon elűzését. A diplomáciai vitatkozások megakasztották a stratégiai előnyök kihasználását, közben Napoleon a törvényhozótestület kikapcsolásával is soroztatott, így felkészülten fogadhatta a támadó vendégeket. Mégegyszer felcsillogott katonai zsenije, gyenge és szervezetlen katonáival is győzelmet tudott aratni ellenségei fölött: Brienne mellett Blüchert győzte le, majd egy kisebb vereség után Montmirail mellett több alkalommal is visszaszorította a porosz hadsereget. Blücher észak felé menekült, az úton találkozott az északi hadsereggel, azzal egyesült, majd ilyen megerősített csapatokkal vette fel ismét a harcot és aratott győzelmet Laon-nál. Párizsig nyitva állott az út egyetlen győzelem által. Napoleon az ellenség figyelmét azzal akarta lekötni, hogy betört Németországba. Már Reimsben volt, mikor arról értesült, hogy az ellenség Párizs falai alatt áll: Napoleon támadásától függetlenül folytatta útját a francia főváros felé. Visszafordult, de már későn érkezett, a város megadta magát. A császárnő és a római király már el is menekültek, a polgárság örömmel fogadta az ellenséget. Március 31-én Sándor cár és III. Frigyes-Vilmos bevonultak a franciák fővárosába. Ezzel Napoleon hatalmának végérvényesen végeszakadt. A hajó összetört, ha még nem is süllyedt el. A bukott császár hatalmáért meginduló versengésből Európának minden uralkodója kivette részét, de végül is az az álláspont győzött, melyet Talleyrand képviselt, aki a Bourbon-restauráció gondolatával már régen foglalkozott, miközben Fouché rendőrminiszterrel együtt titokban a királyság gondolatához szoktatta a francia népet, kijátszva császárának bizalmát. Metternichnek hasonlóképpen ez a gondolat tetszett legjobban, mert Sándor cár jelöltjét, Bernadotte-ot azért nem akarta, nehogy a cár hatalmát és külpolitikai súlyát Ausztria kárára feltűnően megnövelje. Április 6-án lemondott Napoleon, amikor tapasztalta, hogy az egész nemzet, a szenátus és a hadsereg vezérei is elfordultak tőle; április 20-án már el is hagyta Fontainebleau-t, hogy a számára kijelölt Elba szigetére távozzék, mindenkitől elhagyatottan, csak négyszáz testőrétől kísérve. 1814 május 30-án pedig megkötötték az első párizsi békét, mely Franciaországot régi határai közé szorította vissza: határ a Rajna lett, bár Németországban többen hangoztatták, hogy a Rajna nem lehet Németország határa, mert a Rajna a német birodalom ősi folyója, ezért Németország testét kell átszelnie. Talleyrand befolyása azonban erősebb volt, mint a német diplomáciáé és Franciaország megtarthatta Napoleon fellépése előtti határait. Európa sorsáról az ezután egybehivandó bécsi kongresszus volt hivatva dönteni. A kongresszus összeült, de a nagy ellentétek kiütköztek Ausztria, Poroszország, valamint Ausztria és Oroszország között.

Napoleon tudott ezekről az ellentétekről; tudott arról is, hogy Franciaországban nem fogadták szívesen a Bourbonokkal együtt visszatért emigránsokat, akik az emigránsok különös lélekalkatának megfelelően mindazokat az intézményeket viszont akarták látni, amelyek távozásuk előtt uralkodtak. Az időközben kivívott fejlődés eredményeiről tudomást sem akartak szerezni, polgári egyenlőség idegen gondolat volt tőlük. Természetes, hogy a húszéves megszokottság ereje nagyobb volt a francia népben, mint a viszontlátás öröme, következésképpen napirenden voltak a nézeteltérések. Ismét félni lehetett a régi forradalomnak ellenhatásaként uralkodóvá lett fehér terrortól. Napoleon jól látta az ellentéteket, saját erejében még mindig bízott, külső és belső kényszer alatt mást nem is tehetett, mint azt, hogy megszökjön. Cannesban partraszállt, az ellene küldött hadsereg, régi tábornokának Neynek a vezetése alatt, átpártolt hozzá, a városok valami megmagyarázhatatlan érzés és emlékezés hatása alatt megnyitották kapuikat, csak Párizs fogadta közömbösen régi császárát. De Napoleon mindezzel nem törődve, az újból elnyert hatalom birtokában, most már szerényebben, kijelentette, hogy semmi másra, mint népe szeretetére és hűségére, nem vágyik. Lemondott nagy vágyairól, világuralmi álmairól, az örvény szélén tudatára jött annak, hogy a politikát nem elképzelések irányítják, hanem a mindennap valóságai. Constant Benjaminnal lépett érintkezésbe, azzal, akit egykor oly gúnyos formában távolított el magától és ennek az igazi ideológusnak angol berendezkedésre épített államfelfogását magáévá téve, tett kisérletet az új Franciaország felépítésére. De a kísérlet a külpolitikai akadályok miatt nem sikerült. Az európai hatalmak tudni sem akartak Napoleon további uralmáról. Saját ellentéteikről teljesen megfelejtkezve jelentették ki a császárnak, hogy uralmát az európai államok együttműködése sem tűri és minden külön hadüzenet nélkül megindítják ellene a támadást. 1815 június 12-én Napoleonnak újból a harctérre kellett vonulnia. Terve az volt, hogy gyors támadása által megelőzi az ellenséges offenzivát és megakadályozza azt, hogy Wellington serege Blücher seregével egyesüljön. Legelőbb a közelebb lévő Blücher ellen vonult, június 16-án Ligny mellett megverte, visszavonulásra kényszerítette, de a visszavonult csapatokat nem üldözte. Gneisenau ösztönös meglátásának köszönhető, hogy a visszavonulás nem a Rajna mentén történt, hanem északnyugat felé, azzal a szándékkal, hogy a Wellingtonnal való egyesülés hátha mégis be fog következhetni. Napoleon pedig meg volt győződve, hogy a megvert porosz sereg a Rajna felé haladva, teljesen veszélytelenné vált számára. Nyugodtan ment Wellington ellen, aki Waterloo mellett várakozott reá. Június 18-án találkozott a két ellenséges sereg. Kora este volt már, amikor a császár megkezdte a támadást. De akármilyen erővel vezette oszlopait az angolok ellen, azok rendíthetetlenek voltak, Wellington nem fogyott ki a tartalékseregekből. Az ütközet eldöntetlen volt, a szembenálló felek egyenlő erejűeknek mutatkoztak. A szürke homályban megérkezett Blücher és Gneisenau; utóbbi Napoleon jobbszárnyát megtámadva és szétverve, teljesen felbomlasztotta a francia hadsereget. Napoleonnak menekülnie kellett, seregét az üldözés teljesen megtörte, Franciaország dicsősége végleg sírba került. Napoleon június 21-én ismét Párizsban volt, de hiába bízott népében: a képviselőház és a tömegek egyaránt követelték lemondását. Lemondott, Malmaisonba vonult vissza, de a poroszok elől onnét is menekülnie kellett. Menekülésének körülményei ismeretesek: angol hajóra került, az európai hatalmak követelték száműzetését és mint Európa foglya, Anglia őrizete alatt jutott Szent Ilona-szigetére, ahol még hat esztendőt élt és 1821 május 6-án halt meg. Kezdetét vette a diplomácia harca a bukott császár öröksége körül.