ELSŐ KÖNYV: AZ ESZMÉKTŐL A FORRADALMAKIG

BEVEZETÉS

Álom és valóság kísérteties ellentéte jellemzi a XIX. század első két nagy korszakát. A napoleoni háborúkat 1848-ig követő idő az eszmék kora. Ezzel szemben az 1849-től 1871-ig terjedő korszak a valóság talaján áll. Az első periódusban a szellem emberei, a másodikban a gyakorlat emberei irányítanak. A költők, tudósok versben, cikkekben, röpiratokban bírálják a jelent és formálják a jövőt. Amikor a szabadság teremtő értékéről, a nemzeti érzés fenséges szépségéről írnak vagy szónokolnak, nemcsak a saját elképzelésüket hirdetik, hanem feltörekvő új rétegek, elnyomott, vagy hódító küldetésre eszmélő nemzetek vágyait fejezik ki. A XIX. század elején minden olyan csoport és nemzet számára, mely él és élni akar, új fogalmazású történeti teóriák, társadalomtanok, szabadságelméletek, missziós hitek keletkeznek. Az eszmék és eszmények álmodozó korszakában az új írástudók külföldi szellemi áramlatok hatása alá kerülnek, azokat közvetítik országukban és lehetővé teszik azt, hogy széles néprétegek éljék bele magukat idegen helyzetekbe. Messze földön fekvő országok szabadságáért, rokonnemzetek létéért lelkesednek és nem törődve a helyi lehetőségekkel, néha egészen eltérő társadalmi körülmények között akarják megvalósítani az eszme követelményeit.

Így szánt végig Európán a filhellenizmus társadalmi divatja, Párisban a nemes lengyel nép szabadságküzdelmének sorsán aggódnak és számos középeurópai gondolkodó a francia polgári liberalizmus politikai elveit akarja átültetni. A korszak vége felé a fanatikus tömegek már idegen szerzők műveit olvasva, nemzeti költők verseit szavalva és világot megváltó álmodozók álmait álmodva rohannak a hazai zsarnokok, a külföldi elnyomók ellen a barrikádokra. Közben tekintetüket a világdiplomácia egén feltűnő új angol külpolitikai iskola bátorító csillagképére vetik.

A valóság korszaka ezzel szemben a szép és ragyogó álmok évtizedei által megelőzött valóságé. Most már az ihletett költők, a rajongó álmodozók helyett olyan realista egyéniségek a történelemformáló szereplők, mint Cavour, Bismarck vagy Deák Ferenc. Hasztalan pillantunk a korszak eszmei küzdelmébe, nem látjuk álmok, elérhetetlen ábrándok kaleidoszkópszerű ragyogását és változatosságát. A realitás bajnokai a világot elvi magaslatról megváltani készülő, bizonytalan elképzelések helyett alapvető formákat, nemzetállamokat, egységes birodalmakat teremtenek meg, melyeknek keretei között az eljövendő kor embere nyugodt polgári életet élhet. Így sarjadt ki az előző kor életlendületéből a reális életforma.

A valóság az eszményt egy-két emberöltő alatt váltotta fel. Azelőtt ilyen változások közepette évszázadok teltek el. A XIX. század elején szemünkbeötlő új világkép nem is írható le, mielőtt legalább általánosságban nem jellemeznénk a megelőző korszak, a felvilágosodás szellemi alkatát.

A renaissance korát követő néhány évszázad gondolkodóit leginkább az az ellentét foglalkoztatta, amely mindannyiszor szemükbe ötlött, valahányszor koruk embertípusának jellemét, a történelmi eseményeket, az emberi élet jelenségeit az emberi bölcseség követelményeivel szembeállították. Valósággal kínzó gondolat volt az, vajjon az emberi élet miért termel ki durva szenvedélyeket, miért uralkodnak korlátolt fejedelmek, miért van az életben annyi igazságtalanság, társadalmi előítélet, belső háború és véres hódítás? Miért nem igazodik az élet azokhoz a szabályokhoz, melyeket az emberi ész helyesnek, igaznak, racionálisnak ismer? Ilyen alapvető kérdések felett tűnődnek az újkor gondolkodói, erkölcstanuk lapjain, morális leveleikben, vagy filozófiai rendszerük tanfejezeteiben, írói bátorságuk és tehetségük korlátai között. A kérdés eleinte írók és bölcselők képzelődéseiben hangzott fel. Előfordult olykor, hogy e filozófusok egyike-másika olyan egyéniségeket is megihletett, kiknek hatalmában állott emberi sorsok, országok irányítása. A XVIII. század előtt azonban általában ritka és rövid ideig tartó tünemény az olyan kísérlet, amely a racionalizmus tételeit az állami életben meg akarja valósítani.

A XVIII. századra azonban már jellemző, hogy a racionalizmus hajdani álmait az élet valóságára akarja átváltani. Lehetővé teszi ezt az, hogy időközben a racionalizmus fölvilágosodássá változott, a polgárság megerősödött, az új állami apparátus szervei kialakultak, az állami gazdálkodás, a közművelődés haladása nagy lendülettel megindult.

Mint ahogy az előkelőbb rétegek ruházata bizonyos idő mulva gyakran válik az alacsonyabb néposztály öltözékévé, megfakulva előkelően komoly és rikítóvá válva élénk színeiben, épúgy változott át az új kor kiváló szellemeinek ünnepi tépelődése a XVIII. század folyamán az államok sorsát intéző körök, a hivatalnok- és nevelő-rétegek nagyon is hétköznapi gondolatrendszerévé. A reformerek a XVIII. században már nemcsak az értelem katedrálisaiban imádkoznak, mint elődjeik, hanem a közéletben sürögve-forogva irányítják az élet menetét. Ha II. József korára, Katalin cárnő francia környezetére, a göttingai professzorok szellemi mozgalmára gondolunk, látjuk, hogy a XVIII. század az állami életet a felvilágosodás tételei szerint rendezi be. Az élet és értelem ellentétét bizonyos egyoldalúsággal az értelem javára és az élet hátrányára akarják megoldani. Reformban, mint politikában, az elvont elmélet, az ész normái szerint elképzelt emberből indulnak ki, gondolkodók és politikusok. A felvilágosodás nem az élő embert veszi alapul, hanem olyasvalaki számára rendezi be az államot, amilyennek a felvilágosodás elképzelése szerint az embernek lennie kell. Az élet mindazon jelenségeivel szemben, melyek a rendszerrel összeegyeztethetetlenek, szinte érzéketlen. A tényleges történelmi fejlődés szempontjából jelentős eredmény, hogy a modern állam immár megfelelő politikai és hatalmi eszközökkel is rendelkezik arra, hogy a korszerű elképzelést végrehajtsa. A korszak reformere nem ismer az államon belül tagozódást, mert a felvilágosodás államtana nem ismer rendi különbségeket. A multnak sok régi intézményét ítéli el. A kor államférfiai hidegen állnak a vallásos élet irracionalizmusával szemben, melyet megmagyarázhatatlan, az állami életben zavaró erőnek tartanak. Borzadva fordulnak el a szenvedélyektől fűtött nagy egyéniségektől, a kor eszménye a hétköznapi világban élő átlagember. A felvilágosodás számos tollforgatója ugyancsak megfejthetetlen értelmetlenségnek tartja a nemzeti érzést is, szembeállítva vele a hazafiúi patriótizmust, sőt az előkelő szellemek a világpolgársággal, kozmopolitizmussal kérkednek. Ilyen és hasonló elvek tömkelegéből válogatják ki a nekik megfelelő tételeket, a modern kor felvilágosodott uralkodói épúgy, mint a felvilágosodást szorgalmasan terjesztő hivatalnok- és nevelőosztály tagjai.

Az újkori fejlődést tehát a felvilágosodás korszaka zárja le, mely a kiszámíthatatlan élet valóságával szemben állandóan az emberi értelemre hivatkozik. A kor eszménye az előítéletektől ment egyén. „Előítélet” azután gyűjtő elnevezése szenvedélynek, lelkesedésnek, démonikus ösztönöknek, osztálytudatnak és osztálygőgnek. Politikai téren a korszak államszemlélete mindig arra törekszik, hogy a különböző érdekeket az összlakosság szempontjai szerint egyeztesse össze. A különböző rétegek politikai akarata is, ha egyáltalában kifejezésre jut, az állam üdvére hivatkozva és a többi rétegek javára figyelve, keres érvényesülést. Így alakulnak ki a közboldogsági államelméletek. Az „Aufklärung” hivatalnok-osztálya mindent megtesz ezeknek az elveknek megvalósítására. A felvilágosodás tényleges történelmi befejező eseménye a francia forradalom, illetve annak folytatása: Napoleon világbirodalmi rendszere. A napoleonizmus igen nagy területen és eddig korlátlan lehetőségek birtokában iparkodott egy olyan birodalmat létrehozni, mely nem az életben kialakult nemzeti határok között, hanem – gazdasági és közigazgatási szempontból esetleg igazolt, nemzeteken felüli – világbirodalmi elképzelésen épült fel. E világbirodalom belső berendezése pedig a felvilágosodás egyenlőségi elvén nyugodott. A széles néprétegek sorsát szívén viselő diktátor hatalmát demokratikus népszavazás hagyta jóvá.

A történelmi fejlődés során azonban gyakran megfigyelhető, hogy amíg gondolati rendszerek ellentmondás nélkül fejeznek be korszakokat, addig magukban a befejező történelmi eseményekben már bennrejlenek az eljövendő új kor csirái. Az elmélet – a kanti etika, vagy a közboldogsági államtan – ellentmondás nélkül építi ki a racionalizmust, illetve a felvilágosodás gondolatrendszerét, a napoleoni korszaknál – tehát a történelmi eseménynél – a helyzet más. Ha a napoleoni mozzanatot mint a felvilágosodás és a XIX. század eleji modern szellemi áramlatok határán elhelyezett történelmi jelenséget vizsgáljuk, megtaláljuk benne az eljövendő kor jellemző vonásait. E korszak, mint a felvilágosodás nagy kísérlete, lezárja a XVIII. század eszméinek korát, de ugyanakkor kialakító hatással van az eljövendő évtizedek egész ellentétes irányú fejlődésére. A napoleoni világbirodalomban nem ismerik el az államon belül a vallásra, vagy osztályra tagozódás jogosultságát. Napoleon nem tartja tiszteletben az európai nemzetek öntudatát sem és a legkülönbözőbb államokat akarja egybeolvasztani. A történetformáló erők motívumai tehát általában a felvilágosodás elveire vezethetők vissza, ezektől azonban meg kell különböztetni a történelmi eredmények világát. A napoleonizmus idejében olyan látvány tárul a kortársak elé, mely az európai emberiség figyelmét éppen arra hívja fel, hogy az élet valóságos történelmi jelenségei nem magyarázhatók meg a felvilágosodás elveivel. Ez a megismerés hozzájárul ahhoz, hogy a felvilágosodás mint elmélet lassanként hitelét veszti. A francia forradalom idején például heves osztályharc dúl, mely ellentétben a közboldogsági tannal, azt szemlélteti, hogy az államon belül néha egyes rétegek olthatatlan gyűlölettel küzdenek egymással. Tirol, Spanyolország harcosaiban és a Napoleon-ellenes hatalmas porosz szabadság-mozgalmakban a lenézett, jelentéktelennek tartott nemzeti érzés irracionalizmusa vív ki a maga számára tiszteletet. Ezenfelül eleven bizonyság magának Napoleonnak, a félelmes zsarnoknak és a felszabadítónak alakja, kinek személyisége a felvilágosodás légkörében élő emberek szemében csodálatos, megfejthetetlen titok. A rendszerváltozások éveiben véres bosszúállás, kivégzés, hűség és árulás, tehát észszerűen szinte megmagyarázhatatlan szenvedélyek színjátéka tárul a kortársak elé, annak az igazságnak bizonyságául, hogy a kiszámíthatatlan elemek, a lenézett érzelmek, a szenvedélyek ereje és jelentősége hatalmasabb, történetformálóbb, mint ahogy azt a felvilágosodás százada elképzelte.

A századforduló történelmi jelenségeiből az események, a történelmi panoráma közvetlen szemlélete alapján és a felvilágosodással ellentétes régebbi és újabb szellemi mozgalmak hatása alatt, a kontinens szellemi embereinél új világkép alakul ki. Ennek általános vonása, hogy az értelem és élet kettősségének eddig érvényes érték-skáláját megfordítja. Az új szemlélet hívei immár több tisztelettel viseltetnek az élet jelenségeivel szemben s az élet produktumait, intézményeit, vagy embereit nem a felvilágosodás tételei szerint akarják megreformálni.

A jelenségeket ezelőtt az értelem ítélőszéke elé vonszolták és kíméletlenül elítélték, ha a szigorú bíró őket nem igazolta. Egy intézmény jogosultságának megbírálásánál most már más különböző szempontok érvényesülnek. A „létezés” egyszerű ténye például meg nem jogcím arra, hogy az új szellem egyes képviselői, az ellenforradalmi gondolatvilág hívei, tisztelettel tekintsenek egy intézményre. Ha ugyanis azt a forradalom termelte ki, akkor az ellenforradalmár szemében az nem értékes, hanem gyűlöletes. A hazatérő francia emigráns, az országok sorsát meghatározócár, a kontinentális diplomácia nagy mestere, Metternich, a rendi jogaira féltékeny német junker, élet alatt a történelmi századok egymásutánját, a tovafolyó történelmi multat érti. Az ellenforradalmár képzeletét az élet végtelen bőségéből az idő, a tartam ragadja meg, szemben a lázadó csoportok, a változást óhajtó nemzetek életérzésével. Ez utóbbiak szellemi vezetői az új szellem hatása alatt, az élet lényegének éppen a mozgalmasságot, a változást tartják. Az ellenforradalmi teoretikus viszont az életet inkább a hosszú időtartammal azonosítja. Úgy véli, hogy az élet fogalmával összeegyeztethetetlen az erőszakos változtatás gondolata, az élet lényege a lét évszázadokon át haladó zavartalan folyamatossága. Vissza akarnak térni az intézmények régi, évszázados formájához.

Az élet ellenforradalma azonban nemcsak az ellenforradalmi gondolat megteremtésében jut kifejezésre. A politika, a reális élet színpadán sokkal közvetlenebb, tényleges változást figyelhetünk meg. A felvilágosodás korában az összlakosság széthúzó érdekeinek összeegyeztetése volt a legfőbb vezérlő elv. Uralkodók és belső politikai erők az államrezonra, a közboldogságra hivatkoznak. Ez a felfogás gyökeresen megváltozik. Az értelem és élet értékcseréje elsősorban abban jut kifejezésre, hogy az állami életen belül az egyes tényezők hihetetlen mozgékonysága figyelhető meg. Szinte minden csoport, osztály, vagy hogy modern szóval éljünk, „nemzeti kisebbség” önnön létének tudatára ébred. Az életre eszmélésnek, saját ereje felfedezésének mámoros hangulatában nemzeti elképzelését, osztálytudatát, az életérzésből következő dinamikus szempontokat érvényesíteni igyekszik, tekintet nélkül a létező állami, politikai vagy társadalmi berendezkedésekre.

Az élet ellenforradalmának, az új életérzésnek, a kezdődő vitalizmusnak évtizedeiben ugyanazon szellemi áramlatnak különböző szinezetű kifejezését láthatjuk mindenfelé. Természetesen belső endogén erők hatása alatt némileg módosulva. Ez az új életlendület nyilvánul meg Oroszország lázadó katonai társadalmában, a Habsburg-monarchia nemzetiségeinek törekvéseiben, a spanyol forradalmárokban, a Balkán ébredező nemzeteiben, vagy a holt latin nyelv ellen az élő magyar nyelvért küzdő honfitársaink munkásságában. A lázadó csoportok a legkülönbözőbb eszméket írják törekvésük zászlajára. Néha tradicionális elvekre, régi történeti hazára hivatkoznak. A különböző nemzetek polgári osztályai pedig azért vitatják különleges jogukat, mert felfogásuk szerint a modern élet nagy értékét, a szabadságot hordozzák magukban. A szláv népek dialektikus úton igazolják a nagy szláv tudatot és annak alapján vonnak le politikai következményeket. Elméletük szerint az eljövendő új korszakban olyan kvalitások szükségesek, amelyek a szláv népekben fedezhetők fel. Bűnt követne el tehát a történelmi fejlődés, az életlendület, a történelmi dinamika e korban szent elméletével szemben az, aki megakadályozná a szláv népek érvényesülését. Másutt viszont régi elméletek, őshazák homályos emlékezete, történelmi képek, vagy analógiák színes ábrándja elevenedik meg. Ezekben az új törekvésekben a történetileg fontos és modern vonás, hogy lassanként az új elméletek hirdetőinél elhalványul minden tekintet az országban élő más rétegekre, a környező lakosokra és az államszövetség idegenajkú népeire, melyek maguk is korlátlanul akarják „kiélni” nemzeti és társadalmi létüket.

A harmincas-negyvenes években a fejlődés még bonyolultabb lesz. Az új rétegek vezetői gondolkozók, tudósok, költők, professzorok és hírlapírók. A könyvek és hírlapok nagy szellemi közösségében hamarosan megismerik más országok vezetőinek eszméit. Minden különösebb kétség nélkül kölcsönöznek elveket a távolabb élőktől. A vezetők tehát és nyomukban az általuk vezetett tömegek, könnyűszerrel élik bele magukat idegen helyzetekbe. Idegen alkotmányokat akarnak átültetni, vagy olyan irányba terelik a belpolitikai küzdelmet, mintha országuk társadalmi viszonyai azonosak lennének olyan fejlettebb államok berendezésével, mely nemzetek ragyogó tollú íróinak műveiért lelkesednek. Ez a sajátság különösen az egyre növekvő hatalmú polgári osztály tollforgatóit jellemzi, kik tekintetüket Franciaországra vetik, hol a polgárság politikailag valóban leszámolt a francia feudalizmussal. Ott ugyanis a kontinens sok államától eltérőleg, a francia udvar a rendi erőket évszázados küzdelemben törte le, a forradalom pedig új szociális erőviszonyokat teremtett. A francia feudális társadalom végzetes ellenforradalmár-konzervativizmussal vette át a kor vitalista gondolatvilágát és nem volt hajlandó semminemű reformot megvalósítani, vagy szociális szintézist létrehozni. A kontinens több országában más a helyzet. A polgári gondolkozók „szituacionalizmusa” ilyen körülmények között a francia helyzet utánzásával, meg nem felelő történelmi analógiák alkalmazásával, súlyos összeütközések, sőt forradalmak felé vezeti a politikai életet.

A harmincas-negyvenes évek politikai küzdelmeinek megértésére a mintákul szolgáló eszmék, a XIX. század eleji szellemi mozgalmak, nyujtanak magyarázatot. A francia-német-angol szellemi áramlatok nem csupán ez országok belső fejlődését határozták meg, hanem magyarázatul szolgálnak a többi európai államok politikai s nemzeti küzdelmeire is.

A reális történelmi szemlélet szempontjából a szellemi áramlatok nem képzelhetők el olyan rakétának, amely az eszme éteri, földi szemmel nem is látható magasságaiban, rejtélyes belső erők feszítő ereje következtében, számtalan ragyogó darabra robbanva küldené vissza szilánkjait a földre, ahol azok azután a különböző országokban, egymástól távolerő vidékeken, csodás fényben tündökölnének tovább… Nagyon is földi természetű tényezők határozzák meg azt a színezetet, melyet a kor szellemi áramlata a maga objektiválódásában, tehát különböző nemzeteknél és csoportoknál való jelentkezésében nyer. A XIX. század elején indul meg az új vitalizmus, az új életérzés általános szellemi folyamata. E gondolati rendszerbe tartozó, vitalista színezetű új elvekre esküsznek a kor írástudói, kiknek eddig sohasem tapasztalt mértékben adatik meg annak lehetősége, hogy a közvélemény, a sajtó, a demokrácia e hősi korában, a nemzetek, rétegek és az egész korszak felfogását kialakítsák. Milyen társadalmi rétegekkel állnak kapcsolatban a gondolkozók, milyen a valóság-érzésük, milyen élmények befolyásolják őket és milyen tradíciók hatnak rájuk, mekkora a szellemi vezetők bátorsága, mérséklete, kitartása, – ezek azok a társadalmi tényezők, amelyek országonként, vagy még azokon belül is, az egyes rétegeknél sajátos színt, különleges jelleget adnak az új szellemi mozgalmaknak.

Ha a szláv tudattól eltekintünk, három élesen megkülönböztethető hatalmas irányzat kialakulását figyelhetjük meg. Ez a három szellemi rendszer: a francia gondolkodás politikai szintézise, a német romantika és az angol szociális kritika.

Francia területen a forradalom és az abból kisarjadó napoleoni rendszer jelentette a XIX. század elején a kortársak hatalmas, történetformáló élményét. A forradalom bukása után mint szellemi áramlat természetesen Franciaországban legerősebb az a tradícionalizmus, mely a forradalom történeti jelenségére egyszerű ellenforradalmi tagadással válaszol. A tradícionalizmus azon írók kifejezési formája, kik országuk forradalmát az emigráció keserves körülményei között szemlélték. Az európai tradícionalizmus francia formája azonban tragikusan összekapcsolódik azzal a feudális Franciaországgal, amely abban a korban már nem rendelkezik jelentékeny történelmi hatóerővel. A feudális Franciaország az ellenforradalmi gondolatvilág alapján minden különösebb lelki gátlás nélkül fejezi ki élethangulatát. Az ellenforradalmat megvalósítani törekvő feudális réteg azonban nem elég erős arra, hogy a francia fejlődést a valóságban befolyásolja. Sőt éppen szélsőségesen egyoldalú gondolkozása teszi szinte lehetetlenné, hogy a főnemesi osztály a politikai élet menetébe ténylegesen beleszóljon. Hisz a francia ellenforradalmi gondolat mereven tagadja a forradalom következtében létrejött tényleges állapotot. Elveszti tehát kapcsolatát a realitással és képtelen arra, hogy saját intézményeinek (királyság) bárminő szociális színezetet kölcsönözzön. A történelmi fejlődést alakító réteg így nem a feudális, hanem a polgári Franciaország lesz. A forradalom a polgári írók számára is nagy élményt jelentett. Azt a Napoleont, akit a polgári liberalizmus ellenségének tartottak, ők is zsarnokként szemlélték. A forradalom látványa, az elmult évtizedek eseményei, a polgári Franciaország gondolkodóiban állandó tépelődéseket indítottak meg és amikor a kérdésekre feleletet kerestek, nem felejtették el a francia racionalizmus tantételeit, a Montesquieu-k emelkedett szellemű – felvilágosodássá ritkán merevülő – könyveit. Hogyan lehetne az egyén számára biztosítani azt a szabadságot, melyet a forradalom korlátlan demokráciája épúgy veszélyeztet, mint a zsarnok királyok, vagy feudális osztályok uralma? Ezen tépelődtek a forradalom utáni francia szellemi élet vezérei. A polgárság nagy élménye a szabadság. Ez a polgárság a maga védelmére ki akarja építeni a politikai berendezkedéseket eljövendő diktatúrák, feudális támadások ellenében. Franciaország új szellemi áramlata tehát elsősorban politikai jellegű. A politikai élet zavartalan menetének biztosítására, a parlament tökéletesítésére, az alkotmányos garanciák kidolgozására, a polgári nemzetállam megalkotására törekszik. Érthető, hogy a kontinensen a harmincas-negyvenes évek politikai küzdelmeiben a legtöbbet idézik a francia polgári gondolkodók tételeit, a „konstitucionalizmus” tanait.

Az egykorú német írói nemzedék, melyre a német fejlődés kialakítása várt, a német romantika irodalmi mozgalmában nevelődött. A német romantika nem más, mint az új életfilozófiától megihletett szellemi áramlat, nem más mint az új életfilozófia megnyilvánulása német területen. Tradíciói a „Sturm und Drang” írói forradalmába, az irodalmi természetű szubjektivizmusba nyúlnak vissza, az új szellemi áramlat írói tehát mindig hajlandók arra, hogy a politikát úgy fogják fel, mint alkalmat és lehetőséget szubjektív énjük irodalmi élményeket kereső szenvedélyének kitombolására. A német romantikus egyik típusa, – éppen írói érzékenysége, örök konfliktusai, forradalmakban és ellenforradalmakban élményt kereső lényének nyugtalansága és szaggatottsága miatt, – olthatatlan vágyódást érez a metafizika álomvilága iránt. Mit kezdjen az élettől menekülő metafizikai ember a valósággal? A Novalisok nemzedéke gyönyörű gondolatrendszereket épít idillikus európai egységről, a világot átalakító kereszténység érvényesítéséről. De ezek a gondolatok nagyon homályosak, vagy nagyon is magasan szárnyalók a valósághoz viszonyítva. A romantikus másik típusa ráeszmélve szubjektivizmusára a másik végletbe esik, s az egyéniséget minél szorosabb kötelékekkel akarja a fajhoz, a nemzethez, a történelmileg kialakult rendekhez kapcsolni s az individualitás tisztelete alapján felépülő modern világgal szemben ellenzékbe vonul. A szubjektivista, vagy antiindividualista s a metafizikai beállítású német romantikus írónemzedék képtelen arra, hogy a feltűnő erőkkel szemben a valóság területén tényleges politikai munkát végezzen. Hiányzik belőle az az összeegyeztető, megoldásokat és politikai formákat kutató gyakorlati elem, amely a francia társadalombölcsészt jellemzi. A német romantikus a terméketlen kritika azonos attitűdjében találkozik a tényleges eseményeket hasonló keserűséggel szemlélő feudális elemekkel. Az egyre diadalmasabban feltörő új nemzedék szellemének irányítását egy másik, a romantikával ellentétes felfogású írói rend hajtja végre. A harmincas években a német politikai eszmevilágot a fiatal Németország, az új hegeliánus bölcsészek és realista szépírók csoportja befolyásolja. Mekkora különbség a két irodalmi irány eszményei között! A romantikusok évszázados német intézmények életrekeltéséről, rendi kapcsolatok megteremtéséről, Ständestaat-ról álmodoznak, a Heinék nemzedéke kigúnyol minden ilyen törekvést és a francia gondolatvilág eszméit hirdetve, illetve azt a német nemzeti gondolattal egybekapcsolva, az elvi liberalizmus tételein felépülő német nemzetállamot propagálja. A romantikus írói generáció elveszti reális hatóerejét, visszavonul az elmélet, a tudomány, a történeti mult világába. A német politikai életben hosszú időn át jelentékeny törést látunk a realitás és a romantikus elképzelés között. Az új német állam büszke épületének alapjait a német felvilágosodás tradíciója mellett (amely inkább a hivatalnokosztály szellemét befolyásolta), a romantika elhanyagolásával, a francia liberalizmus eszméi szerint fektetik le. A szellem embere a következő évtizedekben még inkább menekül a politika világától. A politikai élet sivársága fokozódik, a szellemi élet pedig ragyogó eredményeket mutat. Itt a romantika tovább él, a történeti iskola, az idealista filozófia, a közösségi és népi tanok romantikája. A tudomány valóságos elíziumi mező a magasabbrendű német szellemek számára. Az európai naturalizmus későbbi sivár évtizedeiben ebből a dús talajból fakad az a szellemi renaissance, mellyel a nyugati világot a XIX. században a német szellem ajándékozza meg. Ezt az új idealista áramlatot, a Diltheyek korszakát, a világháború után, napjainkban ismét a politika kora zárja le, mely romantikus eszmék kritikai és polgárellenes részét külsőségeiben megvalósítani igyekszik, a metafizikai háttér és az idealista filozófiai alap nélkül, illetve azzal ellentétes biológiai rendszerben.

A kontinentális fejlődéstől egészen eltérő színezetű kísérő-jelenségek közepette lép az új életérzés Angliában a történet színpadára. A metafizikai álmokba menekülő németekkel, az ideál és valóság korában politikai szintézist alkotó franciákkal szemben, Angliában a gépek már sokkal erősebben kattognak, semhogy az írók, kritikusok, vagy költők nyugodtan álmodozhatnának. A gépek és a forrongó tömegek moraja sokkal félelmetesebb, semhogy a szellemi ember saját lelke csendvilágába, vagy a poézis artisztikus mezőire menekülhetne. A Chartista-felkelések korában, a londoni nyomor évtizedeiben, már nem a század „szellemét” vagy veszélyessé válható „eszméket” kell kritizálni, hiszen már minden tollforgató szemben találja magát az új fejlődés tényleges eredményével, a valósággal. Az élettel fennálló szoros kapcsolat az írói nemzedék realista lelkületének kialakulásában is mutatkozik. A modern angol író számára az a filozófia életfilozófia, amely az élők, a kortársak sorsával foglalkozik. Szinte úgy látszik, mintha a modern fejlődés, a kapitalizmus, a gépek világa, az ipari Anglia valósága az emberi teremtmény exisztenciáját, életét fenyegetné. Ezért támadják az írók a század valóságát, a helyett, hogy elmult, vagy eljövendő századok „szellemével” foglalkoznának. Valóságkritikájukkal fokozzák a szociális érzelmet is, reformokat sürgetnek, akár olymódon, hogy a magasabb osztályok fokozott felelősségére hivatkoznak, akár azáltal, hogy meg akarják valósítani az alsóbb osztályok érvényesüléséhez vezető demokráciát. Természetesen a polgári Anglia sem tétlen, – más országok polgárságához hasonlóan – ő is érvényesíteni akarja a maga eszméit. A polgári író és politikus az élet kényelmére, az előítéletek leküzdésére, a polgári jólétre hivatkozik, mint a polgári fejlődés eredményére. Szemében ezek az igazi értékek és politikájának célja, hogy ezek áldásaiban minél szélesebb körök részesüljenek. Sajnos, – teszik hozzá – az élet dinamikáját, a polgári haladást a multból ittmaradt ósdi berendezkedések, elavult törvények keresztezik. Valósuljon meg a polgári fejlődés az egész vonalon, jusson diadalra a polgári osztály élniakarata a „holt törvények” uralmával szemben, akkor majd boldogság lesz a földön – hirdeti a XVIII. és XIX. század fordulópontján Bentham.

Ez az angol polgári gondolat a szigetország határain túl is érvényesülésre tör. A szabadkereskedelem apostolai az egész kontinens, sőt az egész világ fejlődését elképzelésük szerint akarják berendezni. Elgondolásaik hamarosan érvényesülnek is a diplomácia világában.

A napoleoni világháború után, az európai diplomáciában a konzervatív tradícionalizmus szellemi áramlata jut kifejezésre. A Szent Szövetség a tradicionalista legitimitás alapján akarja Európa sorsát megrögzíteni. Metternich gondolatvilágának vezetőeszméje a stabilitás. E gondolat érvényesítése érdekében a diplomácia területén újra az egyensúly elve uralkodik.

A dinamika, a változás elvét a diplomáciába az angol polgári világ élethangulata vezeti be. Ez azonban nem jelenti az európai együttérzés megszűntét. Az angol szabadkereskedelmi iskola érdekeinek megfelelő diplomáciai irány csak az egyensúly elvének metternichi – változatlan és tradicionalista – fogalmazását akarja módosítani, de a hatalmak együttműködésén felépülő, paktumos diplomáciai rendszert még a Krimi-háború idején sem bontja meg. A dinamikus elv elfogadása mindenesetre elegendő ahhoz, hogy a kisebb nemzetek öntudatát emelje és a nemzeti államok kialakulását elősegítse.

Ugyanilyen nemzeti államalakító irányban hat a világgazdaság fejlődése is. A napoleoni háborúk után a nemzeti elkülönülés gondolata gazdasági téren az autarkiákban jut kifejezésre. Anglia a kontinens államai felé irányítja tőkeexportját és ezáltal lehetővé teszi ott az államkeretek megszilárdulását, a gazdasági élet nemzeti formák között való zavartalan menetét. Az eredmény mindenesetre egészen más, mint amit az angol gazdaságpolitika elképzelt. A helyett, hogy a kontinens egyes államaiban ipari termékei számára piacot nyert volna, éppen előmozdította az indusztrializálódás folyamatát. A stabilizált államokban fellendül a nemzeti iparosodás, ugyanakkor azonban a rendezett államháztartási viszonyok között csábítóvá lesz a hivatalnoki pálya. A polgári réteg és a hivatalnokosztály a valóság korának eljövendő évtizedeiben, 1849 után, majd jelentős segítséget nyujt a gyakorlat emberei számára a nemzeti államok kiépítésének munkájában.