ELSŐ RÉSZ: A FRANCIA FEJLŐDÉS 1848-IG

ELSŐ FEJEZET: NAPOLEON ÉS AZ ÚJ VILÁG

Vajjon milyen kétségek között tépelődik az összeomlott világbirodalom hőse, Szent Ilona szigetén eltöltött magányában? A nagy fogolynak bőven volt ideje elgondolkozni a júniusi napok megrázó eseményein. A sorsdöntő waterlooi csata 1815 június 18-án ért véget s a kamara tagjai Párizsban már 21- és 22-én titokban Napoleon lemondásáról tanácskoztak. Egy mentség kínálkozott: a diktátori hatalom. A császár azonban ez egyszer alaposan elszámította magát és hiú reményének a leendő diktátorok legértékesebb kincsét, az időt áldozta fel. Amikor tévedésére ráeszmélt s a ház feloszlatására gondolt, már késő volt. A kamara kimondotta az állandó készenlétet és a feloszlatására irányuló törekvést előre is hazaárulásnak bélyegezte. Ez az erélyes állásfoglalás megpecsételte Napoleon sorsát. Immár csak a menekülés vagy az elfogatás lehetősége között választhatott. Ezekben a napokban még úgy látszott, mintha személye feláldozásával rendszere menthető lett volna. A császár június 22-én fia javára mondott le, „II. Napoleon”, a Sasfiók, azonban a schönbrunni aranyos kalitka foglya volt és Franciaország trónját soha el nem foglalhatta. Napoleon június utolsó napjaiban menekülni kénytelen Párizsból, de csak rövid ideig tartózkodik a malmaisoni palotában, mert a környéken már feltünedeznek a porosz hadsereg előőrsei. A bukott császár július 3-án érkezik a francia tengerpartra, ahonnan a feudális Franciaország és az ellenséges Európa haragja elől Amerikába, a demokrácia földjére akar menekülni. XVIII. Lajos július 8-án bevonul Párizsba, Napoleon helyzete mind szorongatottabb, az angol hajók éberségét nem sikerül kijátszania. Végre elhatározza, hogy önként az angolok hatalmának szolgáltatja ki személyét, abban a reményben, hogy ezzel magának, mint polgárnak, politikai menekültnek, szabad tartózkodást biztosít a szigetországban. Megjelenik az ellenséges hadihajó fedélzetén, azonban csalódik, mert a „Bellerophon” kapitánya, Maitland, már régóta zsebében hordja az elfogatási parancsot. Az ágyúnaszád nekivág a tengernek és július 26-án kiköt az angol parton. Napoleon immár nem vendég, hanem fogoly, akivel rövidesen közlik, hogy internálásának helye Szent Ilona szigete.

A szentilonai rab szomorú sorsáról szóló megható hírek nagyrészt ellenkeznek a történeti igazsággal. A mesék célja a közvélemény megindítása, Napoleon kiszabadítása érdekében. Azt, aki a következő kor történetét vizsgálja, ezeknél a színes leírásoknál, vagy Napoleon egyéb feljegyzéseinél sokkal inkább érdeklik a száműzött uralkodó megállapításai és jóslatai Franciaország jövendő sorsára vonatkozólag. Napoleon egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a Bourbonok restaurációja rövidéletű lesz. Fia számára írt intelmeiben abból indul ki, hogy a Bourbonok csak a nemesség uralmát képviselik és ez pecsételi meg sorsukat. Az ő rendszere ezzel szemben a népre támaszkodik. Régebben gyakran hivatkozott demokratikus lendületében a szeretett népre, ilyenkor harcosaira, a forradalmi seregek tömegeire gondolt. Most azonban már a polgári Franciaországot értette nép alatt. Fiát arra inti, hogy erre a Franciaországra építsen. Ugyanekkor szívébe kívánta vésni az intelmet, hogy mondjon le az európai világbirodalom eszméjéről, inkább a gyarmatokra, az afrikai terjeszkedésre törekedjék. Ha fia az ő méltó utódja akar lenni, akkor kontinentális világbirodalom helyett nemzetállamot kell alkotnia, kapcsolatot kell teremtenie a dinasztia és az uralkodó polgári réteg között és demokratikus politikát kell folytatnia. Aki Franciaország trónjára kerül, annak a francia fejlődés értelmében ezekkel az erőkkel kell számolnia.

Ha az 1840-es évre gondolunk, amikor a száműzött császár hamvait hazaszállították, azt kell látnunk, hogy a nagy hódító jóslatait az idő igazolta. A feudális színezetű Bourbon-dinasztia helyébe a francia polgárság polgári királyt emelt a trónra. A kontinentális világbirodalom gondolata letűnt, az afrikai terjeszkedés kérdése azonban kormányokat buktatott és régi szövetségek sírját ásta meg. A belpolitikában a polgári gondolkodók elvei, alkotmányos követelései és választójogi javaslatai érvényesültek. A császár jól ismerte a francia polgárságot, annak természetét, súlyát és aktivitását. Sok párizsi restaurációs politikusnál világosabban látta meg az igazságot, mely szerint semmiféle ellenforradalom nem szüntetheti meg a francia forradalom eredményeképpen kialakult szociális berendezkedést és nem gyöngítheti meg többé a polgárság erejét. Franciaország történetének tárgya a XIX. század elején épp az a küzdelem, melyben a francia polgárság eszmevilágának, érdekeinek, hangulatának megfelelően kialakítja a francia polgári nemzetállamot s ezzel ragyogó példát varázsol az egész európai polgárság elé.