MÁSODIK FEJEZET: A KLASSZIKUS DEMOKRÁCIA

A császárság bukása után az ellenforradalom bosszúja a régi rendszer néhány exponált hívét követelte áldozatul. A felizgatott tömegek önbíráskodása, vagy a forma szerint szabályos bírói ítélet, veszedelmes ellenfelektől szabadította meg a restaurált királyságot. Ney tábornok kivégzése olyan súlyos politikai hiba volt, amely a rendszernek többet ártott mint használt. Igaz, hogy a marsall oroszországi hőstettei inkább később, Ségur könyvének megjelenése után váltak közismertté. A rendszerváltozást a forradalom alatt, illetve Napoleon 100 napos uralma folyamán jelentősebb szerepet játszó tisztek és hivatalnokok üldözése kísérte.

A kortársak szemében olyan nagyjelentőségű üldözések, kivégzések valójában csupán külső tünetek a történelmi korszakok határmesgyéjén. Az igazi átalakulás az uralkodó eszmék változásában jelentkezik, amikor a régi egység felbomlik s helyébe új szellemi összefoglalás lép. Ha ezeknek az új erőknek igazi mivoltát meg akarjuk érteni, ismernünk kell a megelőző korszak, a napoleoni rendszer jellemző vonásait. A nagy hódító valóban rendszert teremtett, amikor uralma megszilárdítására a legkülönbözőbb szellemi áramlatok segítségét felhasználta. Katonáival való érintkezésben bizonyos jakobinus nacionalizmust őrzött meg, ilyenkor a nép fiának vallotta magát és nem tartózkodott a demokratikus frázisoktól. A francia stíluskritika Napoleon életében különböző korszakokat határoz meg. Úgy találják, hogy eleinte a római hősök szerepében tetszeleg, ez a primitív klasszikus utánzás korszaka, a forradalom elején. Később ez a magatartás bensőséges klasszicitássá fejlődik, amikor a császárt a tacitusi egyszerűség, higgadtság jellemzi, uralkodása utolsó éveiben pedig már a szubjektív-romantikus elemek kerülnek túlsúlyra.

A történetírók Napoleon stílusát általában „római”-nak találják, melynek jellemző vonása a szinte matematikai egzaktságig fokozódó hideg észszerűség. Politikai rendszerét általában arra a francia polgárságra építi, melynek stílusa ugyancsak klasszikus és amelynek épp annyira jellemző sajátsága a „matematikai lélek”. Nem érdektelen az a megfigyelés, mely szerint Napoleon szellemi erőket is szeretett egzakt matematikai képletekben kifejezni, így szemében a pápaság erkölcsi hatalma annyi hadtestet képviselt, amennyivel ezt az erőt ellensúlyozni lehet. Klasszikus stílusának igazolására beszédei szolgálnak. Ezek a beszédek hemzsegnek római hasonlatoktól, katonáit antik hősök példáival buzdítja s végül mikor a hajó a száműzetésbe viszi, Themistokleshez hasonlítja magát. A korszak felvilágosodási jellegének hű kifejezője a francia egyetemi oktatás. Ennek eszménye az egység, a szellemi uniformizálás, melynek célja egységes francia intelligencia nevelése, valóságos szellemi hadsereg szervezése. Jellemző, hogy a fősúlyt felső oktatási rendszerében is a természettudományok művelésére helyezi.

Az empire-kor stílusa klasszikus, politikai formája a demokrácia, a rendszer társadalmi alapja, hordozója pedig a polgárság. Ez az irány tulajdonképpen továbbfejleszti és elterjeszti a francia forradalom közvetlen demokrácián alapuló eszmevilágát. A hatalmat a népszavazás ruházza Napoleonra. Törvénykönyve jogi téren nem ismer társadalmi különbséget. A császár nem értékeli a különböző nemzeti adottságokat (amennyiben azok nem franciák) s gazdasági szempontokra hivatkozva hatalmas világbirodalmi rendszert épít ki, merész kézzel rajzolja át Európa térképét, nem törődve évszázados történelmi kapcsolatokkal, hagyományokkal és érzelmekkel. Amikor a meghódított területeken sok helyen a francia forradalom elvein alapuló törvénykönyv rendelkezéseit helyezi hatályba, amikor a hatalmas birodalmat a francia hivatalnokrendszerre támaszkodva kormányozza, akkor tulajdonképpen a legnagyobbszabású történelmi kísérletet teszi meg a XVIII. század racionalista eszmevilágának megvalósítására.

Ezt a széles területen megnyilvánuló átalakulást a francia polgárság kíséri rokonszenvvel és elsősorban ő élvezi ennek gazdasági előnyeit. Az új hivatalnokok az ő sorából kerülnek ki, ő küldi gyermekeit a technikai főiskolákra, ahol a matematikát, fizikát, a mérnöki tudományt tanítják. Napoleon klasszikus hősei és eszményei a felvilágosodott polgárság szemében is a polgári erények ragyogó példái. Már korán megindult ugyanis az a folyamat, melyben a polgári osztály elfordulva a transzcendens középkor szentjeitől, borzadva a reneszánsz vérbő hódítóitól, hősökért és eszményekért a római ókorba nyult vissza. Szinte úgy látszik, visszatért a római demokrácia, a közvetlen demokrácia áhított aranykora. Ismét Cicero a szónok, Cato a bölcs és a fórumon szereplő politikus a klasszikus ideál. A napoleoni rendszer és a polgárság életfelfogása között stílustörést nem találunk, noha Napoleon hatalmas egyénisége természetesen nem szorítható bele teljesen ebbe az egy szellemi áramlatba, hiszen a központosító intézmények felhasználásában, a francia világbirodalom megteremtésére irányuló törekvésében s néha (baráti dinasztiák trónraültetésével) annak eszközeiben is Bourbon tradíciókat elevenít fel. Mindamellett a polgárság, a forradalom, az empire-gondolat és a klasszikus stílus közötti belső összefüggés tagadhatatlan. E stílusegység sokat idézett műtörténelmi példája Davidnak, a festőnek (1748–1825) munkássága. 1784-ben a „Horatiusok esküje”, ez a hidegen kezelt klasszikus témájú mű, döntő sikert arat. A forradalom oly népszerű festője ugyancsak klasszicizáló stílusban festi meg Marat halálát és a Szabin nők elrablását, majd lényeges belső stílustörés nélkül lesz a császárság korának is annyira ünnepelt művésze. Ez az egységes polgári stílus kíséri végig a század végétől a napoleoni birodalom bukásáig terjedő kort, mintegy jelképéül annak, hogy az empire jelenti a felvilágosodás korának betetőzését és politikai eszméinek megvalósítását.