HARMADIK FEJEZET: AZ ELLENFORRADALMI GONDOLAT

A francia polgárság ünnepelt művésze, David, 1815 után a svájci emigrációban él. Párizsban immár új festő lesz divatossá, Delacroix (1798–1863). A romantikus vásznakon megelevenedik a jelen és a közelmult élete, szinte hihetetlen az az ellentét, amely ezt a festőt a klasszicizmus hideg stílusától elválasztja. A formák gyilkosának nevezik azt a művészt, aki tüzes színeivel a mozgalmas életet, a különböző típusokat, szenvedélyek tombolását ecseteli. A nagy stílusváltozást Géricault készíti elő, aki 1819-ben állította ki nagyszabású kompozícióját, a „Meduza tutajá”-t, mely már annak bizonysága, hogy rövid idő alatt mennyire eltávolodott a képzőművészet David klasszicizmusától. 1824-ben állítja ki Delacroix a „Chiosi mészárlást”, melyen római redőkbe burkolt szenvtelen csoportok helyett már török lovasok és a halállal vívódó görög foglyok mozgalmas képe ragad meg. A klasszikus pózokban kifejezett világbirodalmi gondolatnak, a napoleonizmus korának napja leáldozott, az új fejlődés irányát a nemzeti sajátosságok különbsége szabja meg. Immár általánosan elismerik, hogy a racionalista elképzeléssel szemben az élet nagy törvénye az, hogy az emberek különböző nemzeti és állami keretek között élik a maguk önálló nemzeti életét. Ezt az igazságot épúgy hirdeti a konzervatív Bonald, mint a polgári Franciaország körülrajongott írónője, Staël asszony, aki könyveiben Németországról és más nemzetek sajátos nemzeti irodalmáról ír. A francia politikai élet új kerete nem a világbirodalom, hanem a nemzetállam intézménye. A nagy egységnek azonban már ezen belül sincs nyoma. Két hatalmas ellentétes erő küzd a maga elgondolásaiért, a polgári és a feudális Franciaország.

Amikor XVIII. Lajos Párizsba bevonult, a francia forradalom idején elmenekült emigránsok tömegesen tértek vissza. A külföldön eltöltött évek nem multak el nyomtalanul annak a csoportnak tagjai fölött, melynek sorából az ellenforradalmi Franciaország teoretikusai és politikusai kikerültek. A francia irodalomtörténet az Oroszországban rekedt, majd onnét visszatérő francia írók tájszemléletében a hóval fedett végtelen orosz puszta hangulatát fedezi fel. A történész viszont az egyáltalán nem hófehér, szenvedélytől fűtött emigránslelkület kialakulását látja. A menekültek valóságérzete és világnézete a hosszú idő alatt teljesen átalakult. Franciaország eseményeit szemlélve, az emigráció éveiben úgy gondoltak hazájukra, mint ahogy azt a forradalom elején elhagyták. Szemükben a feudális Franciaország még mindig jelentékeny, élő hatalomnak látszott. Nem vették figyelembe, hogy odahaza a forradalmi átalakulás évtizedeiben mekkora változás ment végbe, mely a polgári Franciaországot megszilárdította. Ezt az élethangulatot, mely nem a tényleges helyzet megfigyeléseiből, hanem az emigrációs évek keserű tépelődéseiből, tehát irrealitásából táplálkozott, a visszatérők korlátlanul ki akarták élni az ellenforradalomban. E politikai csoport érveit kitűnő írók, mint Bonald, de Maistre és mások, ellenforradalmi elméletei szolgáltatták. A nemzetek különböző életkorú és jellemű egyéniségekhez hasonlíthatók. Ez az organikus államelmélet, mely az államokat élőlények módjára képzeli el, a felvilágosodás racionális, közboldogsági államtana helyébe lép s szinte közkincse lesz a XIX. század elején keletkezett államtanoknak. Ezt hirdetik a német romantikusok, ezt vallja Staël bárónő. Ez a megállapítás számtalan könyvben és cikkben olvasható, szinte szállóigévé válik és Széchenyi munkáiba is belekerül. Az organikus elméleteket, a nemzeti egyéniségről szóló tanokat a francia ellenforradalom elmélet-írói azonnal értékesítik belpolitikai vonatkozásban. Minthogy a nemzetek külön életet élnek, számukra egyedül a nemzeti jellegükkel összeforrt, régi alkotmány lehet megfelelő. Az idegenből átültetett alkotmány értéktelen és ártalmas, mert törést jelent a nemzet fejlődésében. Franciaországban ez az idegen alkotmány, az 1814-es alkotmánylevél, az ellenforradalmár szemében az angol rendszer átültetése „papirosalkotmány”; tételeivel szemben a francia ellenforradalmár tehát az elmult évszázadok tapasztalataira hivatkozik. Ez a tapasztalat azt tanítja, hogy az életben éppen az az egyenlő jellegű társadalom hiányzik, amelyből a Charta kiindul. Egy „régi és nem írt” törvény – mint Bonald mondja – arra mutat, hogy az életben nagy társadalmi különbségek vannak, rendi tagozódások, külön nemesi társadalom. Ez a rend tényleges történeti produktum, amellyel számolni kell. A francia tradícionalizmus tehát a papíralkotmányokkal, racionális elképzelésekkel szemben azt vizsgálja az egyes intézményeknél, hogy azok mióta állnak fenn s mennyire igazolja őket az évszázadok tanusága. Ez a felfogás értéktelennek tartja a forradalom berendezéseit, de annál inkább lelkesedik a királyság évezredes intézményeiért.

„La coutume est la mère de la légitimité” írja egy helyen De Maistre és a francia ellenforradalom ehhez az elvhez hű maradt. A királyságról szóló gondolataikban elsősorban a „régi intézményt” látták, azt dicsérve főérvük a régiség volt. Ezzel talán többet ártottak a királyság intézményének, mint amennyit használtak. Elmulasztották a királyság olyan vonásairól megemlékezni, melyek az antikvitás területén kívül esnek. Ez a tradícionalizmus túlságosan a saját élethangulatán keresztül nézve, osztálya eszményeinek megtestesítőjét látta a királyság intézményében. Az idő, az antikvitás azonban, mint érték, keveset jelentett a polgárság s a párizsi lakosság szemében. Szociális tartalommal sem a tradicionalista politikusok, sem az elmélet emberei nem tudták a királyság intézményét megtölteni.

Ennek az iránynak társadalomelmélete túlságosan metafizikai jellegű volt. A tradícionalizmus élethangulata akadályul szolgált, hogy Voltaire és Saint Simon országában az ellenforradalom intézményei szélesebb körben kedveltté váljanak. A társadalomszemlélet egyoldalúsága pedig megakadályozta őket abban, hogy az élet jelenségeiből, elsősorban a francia forradalomból okulást merítsenek. Az a forradalom, mely a polgári osztály egész szemléletét és politikáját megváltoztatta, melyből nemzetek tanultak, vagy legalább tevékenységre sarkaló hitet merítettek, a francia ellenforradalmár szemében az „Örök Rossz” megtestesülése, metafizikai jelenség, mint de Maistre mondja: „la révolution françaisé est satanique dans son essence”. A forradalom, a felvilágosodás gondolatának elterjedése folytán mint az ördögi XVIII. század műve következett be. Összetörte az embereket magasabb szerves egységbe illesztő kapcsolatokat. Először gondolati megnyilvánulása jelentkezett és ez a gondolat tovább kísért, úgy a mult, mint az eljövendő századokban.

Ez a felfogás mindvégig a „forradalmi gondolat” ellen küzd és küzdelmét az elmélet síkján folytatja. Nem igen képes reális következtetéseket levonni a forradalom szemléletéből, annak gazdasági, politikai okait és kísérő jelenségeit alig látja. Így nem képes szociális reformgondolat kialakítására. Bizonyos társadalmi és politikai következtetéseket mindamellett látunk, ezek azonban részben túlságosan negatív természetűek, részben pedig pozitív részüket nem sikerült megvalósítani. A feudális réteget, az ultrapolitikusokat, az emigrációból hazatérő írókat mérhetetlen elkeseredés fűti azzal a polgársággal szemben, melyet a forradalom szálláscsinálójának tartanak. Tanításuk szerint a polgárság hordozza a forradalom gondolatát, a XVIII. század felvilágosodásának eszméit és ennek megfelelően küzdenek a polgári gondolat ellen. Ez a negatív társadalomszemlélet ellentétet támaszt a polgárság mint tényleges hatalom birtokosa és az ellenforradalmi, de szociális értelemben súlytalan, feudális Franciaország között. Felfogásuk pozitív tétele szerint, amikor a forradalom gondolatát a polgárság képviseli, akkor a politikai életben azokra a rétegekre kell építeni, amelyek nincsenek ettől a gondolattól megfertőzve. Ez a réteg a parasztság. Politikai küzdelmükben a túlzók egyre mélyebben le akarnak szállni a parasztság felé, meg akarják termékenyíteni a demokratikus erők révén a francia politikai életet, ezért a választójog kibővítésére törekszenek. Ez a törekvésük azonban a polgárság ellenállása folytán nem vezet sikerre.

Ez a demokratikus irány már inkább az ellenforradalmi Franciaország politikusainak, semmint teoretikusainak iránya. Az ultrapárt, a jobboldali politikusok, vidéki nemesek, földbirtokosok, egyre jobban törekednek arra, hogy saját élethangulatuknak megfelelő politikai változást készítsenek elő, kárpótolják az emigránsokat és szociális téren is a régi állapotokhoz térjenek vissza. Ezek a politikai tényezők lassanként szakítanak azzal a tradícionalista írói gárdával, mely elsősorban a tekintély uralmát akarja helyreállítani. Az írók korlátlan tisztelettel tekintenek a trón birtokosára, a politikusok ezzel szemben már tagadják a királynak ama jogát, hogy minisztereit a parlament kisebb pártjaiból válassza s ragaszkodnak a parlamentáris elvhez. Hasztalan tanítja kortársait de Maistre, minden idők legnagyobb tradicionalista, ellenforradalmi teoretikusa arra, hogy az ellenforradalom, a restauráció lényege nem ellentétes irányú forradalom, hanem éles szembenállás mindennel, ami forradalmi. Hasztalan írja, hogy: „Le rétablissement de la monarchie, qu’on appelle contrerévolution, ne sera point une révolution contraire, mais le contraire de la révolution…” Ez már csak az irodalmi tradícionalizmus hite volt, nem a politikai ellenforradalomé, azé a rétegé, amely a demokratikus választójog bevezetésétől várta uralmát és az emigránsok kárpótlására törekedett.