ÖTÖDIK FEJEZET: KONSTRUKTÍV ERŐK ÉS AZ ÚJ ALKOTMÁNY

Itt a fehér ellenforradalmárok harcias csoportja politizál, amott a művelt racionalista polgári Franciaország tartja felszínen a polgári szabadság elvét és a forradalom vívmányait. A politikai harcok élesek, a küzdelem kemény. Vajjon ezek a széthúzó erők nem viszik-e katasztrófába azt a francia államot, amelynek keretében, évszázadok frondőrködése után, forradalom köszöntött be, mely vállalta a harcot egyedül egy világgal szemben s amelynek területét a vesztett háború után ellenséges csapatok szállták meg.

Az állami élet zavartalan menetét a széthúzó erőkkel szemben hatalmas konstruktív tényezők biztosítják. A politikai ellentétek kiegyensúlyozása a bölcs uralkodó feladata. Az új kormánynak szövetségeseket kell keresnie és Oroszországban meg is találja a helyreállított monarchia jóbarátját. Meg kell teremtenie a békés gazdálkodásra való átmenetet, védekeznie kell az angol ipari versennyel szemben, segítenie kell az agrárválság által sujtott francia termelőkön.

Ezek a jelentékeny konstruktív tényezők XVIII. Lajos ( 1814–1824) személyében, az új alkotmány rendszerében, a racionalista hagyományokat őrző francia hivatalnokosztály erkölcsében és az állammal szoros kapcsolatban álló gazdasági élet anyagi erőforrásaiban jutnak kifejezésre.

Az ellenzéki Franciaország és a haladó polgárság között a békés küzdelem lehetőségét 1815 után XVIII. Lajos államférfiúi bölcsesége és törvénytisztelete teremtette meg. 1815 július 8-án, mikor újra bevonul Párizsba, a király már 60. évében jár. Az ellenforradalom túlzásától nemcsak előrehaladott korának higgadtsága tartja távol, hanem egész lelki alkata is. A francia felvilágosodás fínomtollú íróinak hatása alatt nevelődött értelmisége számára idegenek maradtak az ellenforradalom antiintellektuális törekvései. Eszménye az a francia király, ki az ország minden lakosát egyformán tartja alattvalójának s az elmult korszakok bűnöseivel szemben a megbocsátás királyi kegyelmét gyakorolja. Elítéli az ellenforradalmi terror kilengéseit s nem örvend Ney elfogatásának sem. Hivatásának őszinte átérzése nem engedi meg, hogy a volt emigránsok bosszújának egyszerű politikai eszköze legyen. Ez a réteg XVIII. Lajos fivérében, Artois grófjában, talált pártfogóra, aki később X. Károly néven jutott a trónra. Palotája, a „Marsan pavillon”, gyülekező helye lett az ellenforradalmároknak, a volt emigránsoknak s az újonnan választott ultra képviselőknek, kiket „fehér Jakobinusok”-nak gúnyoltak.

XVIII. Lajos már hatalmi érdekből sem mondhatott le a forradalom vívmányairól, melyek a királyi hatalmat is növelték. Nem áldozhatta fel a centralizált hivatalnokosztályt, a központi adminisztrációt. A tisztviselők a fölvilágosodás és polgári haladás szellemében végezték a királyi hatalom és a modern állam kiépítésének, valamint az ügyek vitelének nehéz munkáját.

A polgári Franciaország kialakulását a racionalista hagyományokban élő hivatalnokosztály átmentése elősegítette és ugyanakkor sokszor keresztezte a központosított adminisztrációval szemben akkoriban természetesen ellenséges érzületű ultrák politikai terveit. Ennél is jelentősebb volt az, hogy az uralkodó nem függesztette fel és nem változtatta meg az 1814-es alkotmányt. Ez az alkotmánylevél parlamenti alkotmányt ad az országnak, elismeri a francia forradalom birtokváltozását és törvényelőtti egyenlőséget biztosító magánjogát, lehetővé teszi jogilag az ország polgári fejlődését. Igaz, hogy alakjában a Charta az abszolut királyság korára emlékeztet s tulajdonképpen a király által a nemzetnek juttatott ajándéknak mutatkozik, az is tény, hogy társadalmilag fenntartja a nemességet és államvallásnak nyilvánítja a katolikus vallást. Mindezek a tulajdonságok azonban, melyek a túlzó baloldal szemében később annyira ellenszenvesek, jelentőségben eltörpülnek az alkotmánylevél sarkalatos pontjai mellett, mint amilyen a kétkamarás képviselőrendszer bevezetése, vagy a megelőző korszak magánjogának és a Code Napoléonnak elismerése. A kormányzás és a törvényhozás hatalmát az alkotmánylevél megosztotta a király és a nemzet által választott képviselők között. A magas adó alapján választott képviselői kamara és a király által kinevezett, méltóságukat öröklő pairek kamarája dönt a törvények sorsáról és szavazza meg a költségvetést. Az úgynevezett cenzusos választójog nagy ajándék a polgári Franciaországnak. Biztosítja minden 30 éven felüli francia férfinak, ki évente legalább 300 frank egyenes adót fizet, az aktív s minden 40 éven felüli, 1000 frank évi adót fizető polgárnak a passzív választójogot, az 5 évre választott képviselői kamara tagjainak egyötöd részét minden évben kisorsolja és új választás alá veti. Ezzel megadja a lehetőséget a polgári Franciaországnak arra, hogy politikai akaratát a jövőben kedvező feltételek mellett és alkotmányos formák között juttassa kifejezésre. A magas cenzusos választójog feltétlenül a polgárság politikai érdekeit szolgálja és hamar kihívja maga ellen a feudális körök támadását.

Kezdetben az ultrák kifogásolják, hogy az alkotmány nem mondja ki határozottan azt, hogy a kormányt a királynak a többségi pártból kell kineveznie. Eleinte nem hangzik el tiltakozás az alkotmánylevél később hírhedtté vált XIV. paragrafusával szemben, mely a kormánynak biztosítja a jogot, hogy az állam biztonsága és a törvények végrehajtása érdekében tetszése szerint rendeleteket bocsáthat ki.

A hivatalnokosztály fenntartása és az alkotmány kibocsátása mellett a nyugodt fejlődés harmadik jelentős biztosítéka a francia gazdaság életereje volt. Itt ugyanaz a folyamat tapasztalható, amelyet politikai téren mesteri módon figyelt meg, a régebbi francia fejlődésben, Ranke. Elmult évszázadok során a francia birodalom egységének képviselője, a király, nem semmisíti meg a rendi kereteket, hanem hasznosítja őket a korona hatalmának növelésére. Ismeretes, hogy már Colbert idejében szoros kapcsolat jön létre a gazdasági élet rejtélyesnek látszó új erői és az államhatalom között. Napoleon alatt ez a folyamat erősödik s a restauráció után rohamosan fokozódik. A bankrendszer, az ipari vállalkozások finanszírozása igénybe veszi az állam segítségét, az új kapitalisztikus erők nem szakadnak el az államtól. Szoros együttműködés figyelhető meg a magántőke és a nagy politika vezetése között, a nagyipar szervezése állami segéllyel történik.

A gazdasági élet érdekazonosságának felismerése nem állítja szembe a földbirtokos Franciaországot az ipari tőkével. Küzdhet egymással az ultra politikai érzelmű földbirtokos és a városi polgár, – a gazdasági kérdésekben képviselőik megegyeznek egymással. A legkevesebb politikai támadást a francia védővámrendszer hívja ki maga ellen, az a rendszer, amely abból a naív elképzelésből indul ki, hogy a gazdaságpolitika célja minél kevesebbet hozni be külföldről és minél többet exportálni. Ezt a kezdetleges igazságot nemcsak megérti, hanem alá is írja a két szélsőséges tábor, hiszen a védővám épúgy kedvez a francia gabonának, mint az iparcikkeknek.