HETEDIK FEJEZET: A BELPOLITIKAI FEJLŐDÉS 1830-IG

Amikor a megszálló csapatok francia földről kivonultak, az ország nem csupán a sok száz millió frank hadisarc és a megszálló seregek fenntartási költségeinek összegével lett szegényebb, de tátongó ür maradt a Louvreban is, Rembrandt, Rubens, Dürer, Tizian, Van Dyk, Raffael, Michel Angelo megannyi remekműve helyén. Visszavándoroltak eredeti helyükre mindazok a műtárgyak, melyek akár egyszerű rablás, vagy a békeszerződések révén kerültek Napoleon idejében a francia gyűjteményekbe. Így távozott el a Haldokló gladiátor, a Laokoon-csoport, a Capitoliumi Vénusz és a belvederei Apollo. 2065 festmény, 130 szobor, 150 relief s az emailtárgyak, etruszk vázák, egyéb műkincsek megszámlálhatatlan tömege hagyta el az országot. XVIII. Lajos ígérete alapján a szövetségesek átkutatták a francia gyűjteményeket és hosszú kocsisorban szállították vissza Napoleon zsákmányát.

Mindez s az új határokra vonatkozó intézkedések nem járultak hozzá az idegen hatalmak, főleg a poroszok, népszerűségéhez. Mintha a jakobinus kor gyűlöletben izzó nemzeti érzése, a demokráciának és a nacionalizmusnak ez a különös vegyüléke lángolt volna újra fel a francia lelkekben. Az 1814-ben hivatalossá nyilvánított liliomos Bourbon-lobogóval szemben a trikolor pártja a nemzeti színek jegyében tömörítette a restauráció kérlelhetetlen ellenségeit. A magát liberálisnak vagy függetlennek nevező nacionális demokratikus párt mögött gyülekezett a napoleoni hadsereg leszerelt tisztjeinek, az elbocsátott tisztviselőknek, az emigránsok visszatérítő kísérlete miatt nyugtalan nemzeti javak tulajdonosainak, a radikális érzelmű polgároknak és lelkes egyetemi ifjaknak csapata a többi elégedetlenek seregével. „A szövetségesek hátizsákjában Párisba csempészett” Bourbonokat mind egyformán gyűlölték. Ez a gyűlölet erős hangon nyert kifejezést a népszerű francia költészetben, elsősorban a demokratikus Napoleon-kultusz irodalmi előharcosának, Bérangernek, lírájában. A liberálisok képviselete a kamarában egyelőre jelentéktelen, a politikai porondon inkább a mérsékelt polgári és ellenforradalmi Franciaország hívei mozgolódnak, az elsők az alkotmányos pártban, utóbbiak az ultrák között.

A kétkamarás parlament választásai a napoleoni idők gyakorlata alapján folytak le 1815 augusztusában. A jelöltek listáját kinevezett testületek állították össze s a szavazók csak ezekből válogathattak. A Chambre introuvablet 1816 szeptemberében a király feloszlatta és az új választásokat az alkotmányos kormány vezette, amely a királynál is royalistább kamara idején olyan nehéz küzdelmet folytatott a kormányzás jogát magának követelő ultra többséggel. A kormány erőlködéseinek eredményeképpen az alkotmányosok elnyerik a többséget, 258 képviselő közül 12 független liberális és csak 88 ultra érzelmű. Richelieu az ügyeket 1818 december 29-ig vezeti. Kormányában helyet foglal az új politikai típus megszemélyesítője, a fiatal Décazes (1780–1860). Tipikus ellenforradalmi karrier XVIII. Lajos korában! A király kegyence, jövendő miniszterelnök, 1811-ben a francia legfőbb törvényszék bírája, a Bourbonok híve mindvégig, Napoleon visszatérésekor gárdát akar szervezni a király védelmére, nem írja alá a sürgönyt, mellyel társai a visszatérő császárt üdvözlik, elveszti állását és menekülni kénytelen. Az ellenforradalom alatt megsejti, hogy az eljövendő években a politikai karrier előfeltétele nem az ellenforradalmi elvek hangoztatása, hanem a király rokonszenve lesz. Fennen hirdeti, hogy a király mérsékelt politikájának híve, XVIII. Lajos bizalmát elnyeri és immár Richelieu kormányának minisztere. A jobboldali színezetű kabinetben a mérsékelt baloldallal tart, épp ellenkezőleg, mint a miniszterelnök, aki a szélső baloldal sorozatos választási győzelmei következtében a jobboldal megerősítésére törekszik. A liberális képviselők száma 1817-ben 25, 1818-ban 45, 1819-ben már 90, ez az előnyomulás ellenszenves a konzervatív külföldi hatalmak szemében. A király kegyence nem helyesli a miniszterelnök jobboldali orientációját s amikor Richelieu lemond, az ügyek vitelét Dessolle tábornok veszi át névleg, tényleg azonban Décazes az úr. Személyében az alkotmányos, királyhű, ultraellenes középpárt kerül uralomra, melynek gerincét az alkotmánypárt képezi. Ennek a kormánynak sorsát az a merénylet pecsételi meg, melynek 1820 február 13-án áldozatul esik Berry herceg, a király unokaöccse. A merényletet egy fanatizált forradalmár követi el és ezt az alkalmat az ultrák kihasználják, mozgósítják a jobboldali közvéleményt, azt hirdetve, hogy a baloldallal kacérkodó irányzat politikája nyilvánvalóan ismét felfordulásra, forradalomra vezet. Az idős királyt környezete arra kényszeríti, hogy ejtse el kedvenc miniszterelnökét. Visszatér Richelieu, ki 1821 decemberéig vezeti másodszor az ügyeket. A francia jobboldal ezalatt megerősödik. Richelieu utóda, Villèle, a kitűnő jobboldali párttaktikus, aki egyaránt ért a kormányzáshoz és a hatalmas jobboldali párt összetartásához. Miniszterelnöksége idejére esik az emigránsok kártalanítása, a forradalom alatt elvett ingatlanokért. Fontos érdek volt, hogy ez a régóta húzódó kérdés lekerüljön a politikai, illetve gazdasági élet napirendjéről. Az új birtokosoknak is érdekében állott, hogy a föld tulajdonjoga biztosíttassék számukra s ne fenyegesse őket az a veszély, hogy egy esetleges szélső jobboldali uralom alatt földjeiket visszaadják eredeti tulajdonosaiknak. Sok birtokos azonban a föld tényleges visszaadását szerette volna. Villèle mérsékelt terve a pénzkárpótláson alapult. A jobboldali irányzatnak e legjelentősebb szociális természetű intézkedése nem elégítette ki az emigránsokat, de felingerelte azt a polgári közvéleményt, mely az emigránsok milliárdos megajándékozását méltánytalannak tartotta. Szerinte a forradalom alatt minden osztály szenvedett, a kárpótlásnál mégis csupán egy réteg kielégítésére törekedtek, különben is – kérdezték a baloldali politikusok – ki kényszerítette az emigránsokat arra, hogy hazájukat elhagyják és miért kell megjutalmazni azokat, akik Franciaország ellen külföldön összeesküvéseket szőttek.

A Villèle vezetése alatt egységessé vált, erős kormányzópárt programmjában e mellett olyan feladatok szerepelnek, mint a csatornázás, közlekedésügy megjavítása és alapvető agrártörvények életbeléptetése. Ezeket a feladatokat a kormány kitűnően meg is oldotta. Külpolitikai vonatkozásban sikerrel járt a spanyol beavatkozás, mely Franciaország tekintélyét növelte. A spanyolországi hadműveletek 1823 december elején fejeződtek be s ugyanakkor a kamarát is feloszlatták. A márciusi választások a külpolitikai akció sikere következtében a kormánypárt teljes győzelmével végződtek. A kamarai ellenzék szinte megsemmisült. Elkövetkezett a feltalálhatatlan kamara, a Chambre introuvable analógiájára az „újra feltalált kamara”, az 1827-ig ülésező „Chambre retrouvée”. A baloldal veresége azonban csak a kamarai választásokon nyilvánult meg ilyen kirívó módon, a közvéleményben a jobboldali intézkedések és az új uralkodó, X. Károly (1824–1830) magatartása nyomán az ellenzéki gondolat megerősödött. Ellenzéki volt a hangulat a pairek kamarájában is. 1827 júniusában éppen a felsőház ellenállása akadályozta meg annak az új cenzuratörvénynek elfogadását, amely a közvélemény teljes gúzsbakötésével rendkívül megerősítette volna a kormányhatalmat. A bátor ellentállás hatása Párisban rendkívüli volt. A nemzetőrség szemléjén a király jelenlétében viharos tüntetést rendeztek a „Reakciós minisztérium” ellen. Villèle tanácsára a király feloszlatta a nemzetőrséget és a pairek kamarájába jobboldali tagokat nevezett ki. 1827 novemberében a miniszterelnök váratlanul új kamarai választást írt ki, abban a hitben, hogy az 1824-es győzelmet meg tudja ismételni. A közvélemény hatalmával szemben túlbecsülte azokat a lehetőségeket, melyeket a választási technika a választást vezető kormány számára biztosított. A jobboldal súlyos vereséget szenvedett, mire a kormány lemondott.

A politikai élet irányításában ekkor, a választás és a közvélemény hangulata mellett, harmadik belső hatalmi tényezőként, a király személye lépett. XVIII. Lajos ki akarta egymással békíteni a két Franciaországot, a feudális és a polgári társadalmat. X. Károlyról köztudomású volt, hogy e délceg katona és gáláns gavallér lelkében az ellenforradalmi szenvedély, a feudális életfelfogás, a polgári politikusok elleni gyűlölettel párosult. A király a baloldal lassú lejáratását tűzte célul a parlamentben, amikor 1828 januárjában Martignac személyében olyan politikust nevezett ki miniszterelnökké, aki a középutas politika híve volt és arra törekedett, hogy megnyerje a baloldali ellenzék rokonszenvét is. Ezt személyi engedményekkel remélte elérni. Visszahelyezték állásukba a jobboldal uralma alatt katedráiktól megfosztott tanárokat, ezek között a doktrinerek egyik szellemi vezérét, Guizot-t. Az angol forradalom kiváló történetírója 1822-ben kénytelen volt elhagyni a Sorbonnet. Szerinte a történelmi fejlődés végső célja a középosztály, a polgárság uralomrajutása. Ugyancsak ezt fejtegeti az emberi civilizáció történetéről írott népszerű munkájában. Irányának követője Thiers, a Napoleon kultuszt, a szinte imperialista színezetű polgári nacionalizmust hangsúlyozta műveiben. A mérsékelt kormány alig egy éve vezette az ország ügyeit, amikor az ultra ellenállás és ezzel karöltve a személyes okokon alapuló baloldali pártintrika megbuktatta Martignac kormányát.

A polgári politikusok hamarosan belátták, hogy politikai érzéketlenségük milyen súlyos következményekre vezetett. A király elérkezettnek látta az időt arra, hogy a nyugodt munka menetét akadályozó politikai herce-hurcákat megszüntesse és szilárd személyi uralmat kezdeményezzen. Kedvenc emberét, Polignac herceget (1780–1847) nevezte ki miniszterelnökké, kinek személyében ismét egy volt emigráns került uralomra. A herceg azonban nem tartozott az emigránsok ama fajtájához, melynek kitűnő képviselője Richelieu volt, hanem az ellenforradalmár emigránsok típusát testesítette meg. Uralomra került az 1816-os évek politikai köre, amelyről már azt lehetett volna hinni, hogy az ellenforradalom szellemét soha többé fel nem idézheti. A polgári Franciaország a király lépését nyílt kihívásnak tekintette. A cenzura nem volt képes mérsékelni a hírlapok heves támadásait s a miniszterelnök tehetetlen volt a háborgó parlament baloldali többségével szemben. A kamara 1830 márciusi feliratában szemére veti a királynak, hogy nem veszi figyelembe a korszellem változását. A polgári közvélemény bizalmatlanságára hivatkoznak, azzal a királlyal szemben, aki egy polgári országban feudális értelemben akart jó király lenni, hangoztatva, hogy inkább fát vágna uralkodása helyett, minthogy azt cselekedje, amit egyesek tőle az angol minta szerint kívánnak, hogy uralkodjék – de ne kormányozzon. Az események rohamosan haladnak a forradalom felé. Az uralkodó a feliratra a kamara elnapolásával felel, majd májusban feloszlatja azt. Az új választásokon azonban az ellenzéki képviselők száma 221-ről 274-re növekszik.

A politikai fejlődés szemlélete arra a megállapításra vezet, hogy a belpolitika menetét az ellenforradalom után, minden jobboldali törekvéssel szemben, egyetlen döntő körülmény határozta meg. Franciaország a forradalom következtében, az új alkotmányban is biztosított vívmányok révén, polgári állam lett. A francia politikai életben mindazonáltal állandó hullámzás mutatkozott a belpolitikai események kialakítására döntő jelentőségű tényezőkkel összefüggésben. Az egyik ilyen jelentékeny tényező a király személye volt (XVIII. Lajos fölényes intellektusát, kiegyenlítő természetét X. Károly korszerűtlen ellenforradalmár lelkisége váltotta fel), a másik a választójog, a választási eljárás, a harmadik pedig a közvélemény.

„Szálljunk le minél mélyebben a választójog kiterjesztésében, hogy a középosztály betörését a politikai életbe megakadályozzuk, hisz amióta a világ fennáll, a középosztály a forradalom pártja!” Ezek a jellemző kifejezések a későbbi jobboldali miniszterelnök Villèle ajkáról hangzottak el, az ellenforradalmat követő választójogi viták folyamán. Az ultrák az 1814-es alkotmánylevél cenzusos intézkedéseivel ellentétben kezdetben a legszélesebb rétegeknek is biztosítani akarták a választójogot, hogy a parasztság széles tömegeinek bevonásával törjék meg a városi polgárság politikai hatalmát. Az elsőfokú választáson a 300 frankos határt 50 frankra akarták leszállítani, sőt akadtak olyan jobboldali képviselők is, akik azt sürgették, hogy választó lehessen minden olyan francia férfiú, aki 25, vagy 30 frank évi adót fizet. Két millió francia gyakorolhatta volna a választójogot még abban az esetben is, ha az 50 frankos alapot fogadták volna el és a választás nem lett volna 80–90.000 jómódú szavazó privilegiuma. Így akarta a francia jobboldal a népi erők segítségével parlamentáris úton megvalósítani az ellenforradalom szociális és világnézeti programmját, a nagyiparosok hatalmának megnyirbálását, a voltaire-i szellem kiirtását s a hivatalok megtisztítását a kompromittált elemektől. A javaslatot nem lehetett megvalósítani a király és az alkotmányos polgári kormány ellenállása következtében. A választást a 300 frankos cenzus alapján, a régi közvetett választási módszerrel hajtották végre, melyben a jelölő bizottság tagjait a kormány nevezte ki. 1816-ban az új kamara alkotmányos többsége hosszú időre lehetetlenné tette az ellenforradalmi tervek megvalósítását, a parasztság politikai jogainak megadását. Az új törvényben teljes mértékben érvényesül a polgári szellem, megmarad a cenzus. Guizot, a polgári osztály missziós hitének lelkes hirdetője, boldogan üdvözölte az 1817-es választójogi törvényt. Helyeselte, hogy a választás nem általános, tehát szakít a nagy számok törvényével és nem teszi magáévá „az álegyenlőség forradalmi elvét”, a polgárság által annyira gyűlölt demokratikus elvet. A képviselők száma 258, ebből évente egyötödöt kisorsoltak és új szavazásra bocsátottak. Megszüntette a törvény a közvetlen választás rendszerét, a választók névjegyzékét pedig a prefektusok állították össze. 1816 után számos szélső baloldali képviselő került a kamarába, az ellenforradalom után alig egy-két évvel kisebbségben maradtak az ultrák, kiknek politikai tábora, a francia parasztság nem rendelkezett választójoggal. A választás titkos, a cenzus elve lényegileg 1848-ig érvényben maradt. Amikor a jobboldal 1820-ban uralomra került, az új választójogi törvény már inkább a jómódú vidéki földbirtokosok számára kívánt nagyobb politikai befolyást biztosítani. E törvény a mandátumok számát 258-ról 430-ra emelte. A választókerületekben első fokon 258 képviselőt választottak, a virilisták negyedrésze azonban újra összegyűlt a megyei székhelyeken és még 172 képviselőt választott. A nagy adófizetők, a vidéki nagybirtokosok tehát tulajdonképpen kétszer szavaztak. Az új törvény szakított az időközi választások rendszerével, ami egy alkalmas időpontban végrehajtott választás esetén hosszú, nyugodt uralmat biztosított a kormánynak. Ez magyarázza a jobboldal hosszú uralmát a spanyolországi beavatkozás sikeres befejezése utáni időszakban. 1827-ben kiküszöbölték a választói névjegyzék összeállításánál felmerülő kirívó hibákat, az új intézkedések szerint közszemlére kell tenni a listát, akit abból kihagytak, felszólalhatott s a hatóságok 5 napon belül dönteni voltak kötelesek a panasz ügyében. Az úgynevezett júliusi rendeletek újabb módosításokat hoztak, melyek azonban nem léptek hatályba, mert közben kitört a júliusi forradalom.

A politikai élet menetének harmadik jelentős tényezője a közvélemény volt. A sajtó által befolyásolt közvélemény már a forradalmi Franciaország idején is jelentékeny történetformáló erőnek bizonyult s a francia történetírás Condorcetben a korai zsurnalizmus vezéralakját ismeri fel. Staël asszony felfogásában a közvélemény titokzatos erő, olyan tünemény, amely a jelenkor jellemét a multtól megkülönbözteti, fékezi a szenvedélyeket, az antiszociális ösztönöket s megtanítja az embereket a társadalmi keretek között való elhelyezkedésre. A francia közvélemény azonban messze eltért ettől az ideális elgondolástól s a helyett, hogy a szenvedélyeket mérsékelte volna, inkább fokozta őket. A polgári Franciaország azonban mindig hű maradt a sajtószabadság elvéhez. A helyzet hasonló volt a választójog tekintetében elfoglalt állásponthoz, hiszen a lapalapítás tulajdonképpen kapitalista előjognak bizonyult. Az 1819-es sajtótörvény értelmében a lapalapításhoz 300.000 frank nyílt kaució volt szükséges, 10.000 frank járadékot hozó óvadékot kellett deponálni Párizsban s 5000 frankot a vidéki lapoknál. A törvény fenntartotta a bélyegadót is. Mivel minden lappéldányt 10 centime sajtóbélyeggel és 5 centime postabélyeggel terheltek, az előfizetés is csupán a gazdag polgárok részére volt lehetséges, hiszen a lapokat nem árulták példányonként. A hirdetési jövedelmet ebben az időben még nem ismerték. A kapcsolat rendkívül szoros volt az előfizetők és a hírlap között, minthogy a lap léte olvasóitól függött. Az előfizetési árak magas volta kizárta azt is, hogy valaki több hírlapot járathasson. Az 1819-es törvény a sajtóügyekben az esküdtszék illetékességét állapította meg. A jobboldali Franciaország, a közvélemény baloldali iránya ellen, a lapok cenzurázásával és szigorú sajtóítéletekkel védekezett. Az 1820-as, illetve 1822-es sajtótörvény biztosította a kormány számára a lapbetiltás jogát, utóbbi a sajtóügyeket az esküdtszék helyett a rendes bíróságokhoz utalta. A pairek kamarája 1827-ben megakadályozta a retrográd sajtótörvény jogerőre emelkedését, a kormány azonban rendeleti úton vezette be a cenzurát. Martignac kormánya megszüntette az előzetes cenzurát, valamint a sajtónak bírói úton való üldözését, olyan esetekben, amikor a közölt cikkben megfogható bűncselekményt nem találtak, csupán a tendenciát kifogásolták. Ez a sajtótörvény leszállította a kaució összegét is, ily módon szinte korlátlan szabadságot engedélyezve az ellenzéki sajtó fejlődésének. Felülkerekedett a korlátot nem ismerő, szélsőséges irány. Az antiklerikális polgári lapok minősíthetetlen hangon írtak a jezsuitákról, sőt, az 1830-as algíri hadműveletek idején még a katonai kérdésekben sem mérsékelték hangjukat. X. Károly híres júliusi rendelete ezért főként a sajtószabadság korlátozására irányult.

A huszas évek végén a sajtó által irányított közvélemény teljesen baloldali, ellenzéki szellemű volt. Egyaránt bírálta a katolicizmust, a kormányzatot, sőt az egész rendszert. A jobboldal csupán Berry herceg meggyilkolása alkalmával használhatta ki, belpolitikailag, a közvélemény hatalmát.

A belpolitika eseményeinél nem hagyható teljesen figyelmen kívül a külföld szerepe sem, mely mindjobban összekapcsolódik a közvélemény befolyásával. A restauráció után a külföld először az ellenforradalom idején avatkozott be, bizonyos mértékig, a belpolitikába, amikor a megszállás alatt a követek Párizsban összejöveteleket tartottak, melyeken a kormányt mérsékletre s az ellenforradalmi terrorcselekedetek megszüntetésére intették. Az aacheni konferencián Franciaország külföldi barátai azt tanácsolták a miniszterelnöknek, hogy akadályozza meg a szélső baloldal, a független liberálisok és nacionalisták előretörését. A huszas évek vége felé a külföldi közvélemény a liberális baloldal súlyát növelte. A szigetország sajtója ugyanis ebben az időben már meglehetős befolyással rendelkezett. Az angol gazdasági körök gyűlölték a Bourbonokat, mert terhükre írták azt a francia gazdasági rendszert, amely a maga autarchiájával leküzdhetetlen akadályokat gördített az angol iparcikkek kivitele elé. Rokonszenvük a polgári körök felé irányult, kiknek uralmától szabadabb gazdaságpolitika bevezetését várták. Megnyilvánult ez a rokonszenv abban is, hogy teret engedtek lapjaikban a francia ellenzéki politikusok nyilatkozatainak és cikkeikben X. Károlyt támadták.