NYOLCADIK FEJEZET: A JÚLIUSI FORRADALOM

Az „emigránsok milliárdja”, a szentségtörők ellen hozott „klerikális törvények” s a mindenütt szimatolt „jezsuita veszély” miatt felháborodó és a feudalizmus visszatérésén aggódó polgári közvélemény írói X. Károly uralma óta állandóan azt hirdetik, hogy veszélyben forog a francia alkotmány. A király a közhangulattal és a parlamenti erőviszonyokkal számolva, Martignac személyében olyan politikust állított a kormány élére, kiben a kamarai baloldal is megbízhatott volna. A javarészt baloldali pártintrikák azonban megbuktatták a kormányt. A király erre személyi kormányt nevez ki, mely jobboldali politikusokkal kormányozza az országot. A polgári közvélemény azzal vádolja a királyt, hogy állandóan megsérti az alkotmány szellemét. Az uralkodó felfogása szerint azonban az alkotmány, melyet a király kegye juttat az országnak, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy személyi kormányt nevezzen ki.

A kormány most visszaemlékezve a spanyol akció sikerére, az algíri hadműveletek megindításával akarja a közvéleményt lecsillapítani. 1830 július 4-én a franciák elfoglalják Algirt s mérhetetlen kincsek jutnak az állam tulajdonába. A júliusi választásokon 274 ellenzéki képviselővel szemben a miniszterelnök pártja mégis csupán száz mandátumot tud elnyerni. Az ellenzéki hangulat erősebb mint valaha. A szenvedélyes sajtó elvakultságában a katonai érdekekkel sem törődik. Ilyen körülmények között adja ki 1830 július 26-án a király az ú. n. júliusi rendeleteit. Ennek jogalapja – a király felfogása szerint – az alkotmánylevél 14. §-a, mely egyes esetekben megengedi, hogy a király rendeleteket adjon ki. Ezek a rendeletek megszigorítják a sajtótörvényt, a felsőházban több új jobboldali tagot neveznek ki, feloszlatják a júliusi választásokon megválasztott, de még össze nem ült kamarát. Végül az új kamara megválasztására rendeleti úton új választói jogot léptetnek életbe.

A júliusi forradalom kitörésének főoka, hogy a király nem sejtette lépésének következményeit. Nem hitte, hogy magatartását az alkotmány durva megszegésének minősítik. Király és közvélemény az alkotmányt eltérően értelmezte.

A polgári doktrinerek a francia alkotmányban a polgárság tökéletes diadalának törvénybeiktatását akarták látni. Felfogásuk szerint a francia alkotmány elfogadásával a király tulajdonképpen kötelezvényt írt alá a forradalomban győztes francia polgárság számára. Ez az alapgondolata Guizoték történetszemléletének, mely szerint a nagy forradalom, sőt a történelem eddig kifejtett dinamikája nyugvópontra jutott a polgári rend győzelmével. Az alkotmány e győzelem békeszerződése. A király azonban egészen másként értelmezte az alkotmányt. XVIII. Lajos szövegezése szerint az alkotmány a király ajándéka a nemzet számára. Az ő idejében ezek az eltérő alkotmánymagyarázatok még nem vezettek összeütközésekre, hisz a politikai élet hangadó szereplői az alkotmányos párt tagjaiból kerültek ki s az ellenfél közös volt: az ultra Franciaország. Megváltozott a helyzet azonban X. Károly trónraléptével, ki szoros kapcsolatot tartott fenn a jobboldali Franciaországgal s ennek kedvezett. A polgárság véleménye szerint ő tehát nem vonta le a forradalom tanulságát, durván megsértve ezzel az alkotmányt, mint a polgárság győzelmét szentesítő okmányt. Ezzel kapcsolatban az ifjabb polgári nemzedék teljesen beleélte magát egy olyan történeti analógiába, melyben az uralkodó szintén nem vonta le a forradalom tanulságát. A polgári történészek és publicisták közül egyre többen és egyre hangosabban hivatkoznak arra, hogy mekkora a hasonlóság a Bourbonok és a Stuartok korszaka között. A külföldi, angol történelmi szituációba való beleélés határozza meg a huszas évek vége felé a francia alkotmányos küzdelem színezetét. Amikor a baloldali politikusok a Bourbonokat és a Stuartokat összehasonlítva, X. Károlyt II. Jakabnak nevezték el, az angol és francia állapotok között rokonvonást véltek felfedezni. Az 1688-as dicsőséges angol forradalom lényege a kor egyoldalú politikai történetszemlélete szerint az, hogy az alkotmányt fenyegető II. Jakabbal szemben az angol polgárság alkotmányos ellenállás útján az alkotmányos érzületű Orániai Vilmost emelte a trónra. Egyszerű dinasztiaváltozással tulajdonképpen forradalom nélkül lehetett áthidalni Angliában egy olyan helyzetet, melyben az uralkodó elmulasztotta figyelembe venni, hogy az alkotmány a forradalom győzelmének biztosítása. Ha a helyzet azonos, ha a Bourbonok olyanok, mint a Stuartok, akkor a további teendők Franciaországban is hasonlók. Itt sincs szükség új forradalomra. Hisz ez már 1789-cel kezdődött és a polgárság győzelmével befejeződött. Az újabb forradalom átcsaphat szociális térre is és veszélyeztetheti az előző forradalom polgári vívmányait. A történeti analógia, a polgári mítosz továbbfejlődik. Lassanként megtalálja hősét is. Csak régimódi történelmi regék érték be azzal, hogy a régmult idők embereiből alkottak maguknak „hősöket”. A polgári legenda hérosza a jövő, sőt a jelen embere, az eljövendő király, ki megvalósítja a polgári álmokat. Ez volt Lajos Fülöp, Égalité Fülöp fia, a forradalom volt tábornoka, aki annak idején atyjával együtt csatlakozott a forradalomhoz. Atyját a forradalom a guillotine alá küldötte, a fiúból forradalmi tábornok lett. Vitézül harcolt a külföldi csapatok ellen, majd nemsokára Svájcba, Amerikába és Angliába ment. Ezekben az években szűkös viszonyok között élt és kapcsolatban maradt a forradalmi kormányokkal. A restauráció után megbékült az uralkodóházzal. Vagyoni viszonyai rendbejöttek. Úgy látszott, hogy minden hatalmi aspirációról lemond. Párisi szalonjában intellektuális emberek, polgári politikusok, írók és tudósok gyűltek össze. Ez a benyomásokra hajlamos társaság mindenáron túlozni akarta a Bourbon- és Orléans-család közötti ellentéteket, abban az időben, amikor a francia trónon az ellenforradalmár körökkel rokonszenvező X. Károly ült. Lassanként feloldódtak azok az ellentétek, melyek angol politikai analógia és francia belpolitikai valóság között fennállottak. Úgy látszott, az analógia máris valóság! Hisz a polgári mítosz eljövendő hőse, a későbbi Lajos Fülöp, ott élt közöttük, felfogásuk szerint eleven ellentéte annak a X. Károlynak, ki lassanként reaktiváltatta a francia ellenforradalom embereit s intézkedéseivel az írók, tudósok és szellemi emberek írói szabadságát veszélyeztette. Minél jobban féltek ezek attól, hogy X. Károly túlzó jobboldali diktatúrát teremt, annál ösztönösebben menekültek ahhoz a vigasztaló gondolathoz, hogy az „alkotmányos” forradalom révén esetleg trónra kerülő új uralkodó az angol analógia példájára a polgári érzelmű Orléansi herceg lesz…

A forradalomra vezető egyik tényező a király és a polgári radikalizmus eltérő alkotmányfelfogása, a másik a fiatal francia generáció elégedetlenkedése a társadalmi állapotokkal. Ez a fiatal nemzedék távoltartotta magát a politikai ellenzék gondolatvilágától, amely nem elégítette ki, hisz semmi reális szociális tartalmat nem fedezett fel abban. Még ellenségesebben foglalt állást e nemzedék a jobboldali irányzatokkal szemben. Felfogása szerint a francia katolicizmus a feudális Franciaország szövetségese, a Bourbonok társadalmi támasztéka. E fiatalok lelkében a társadalmi különbségek valósága egy ideális, sőt idealizált, eszményi egyenlőségen alapuló világfelfogással ütközött össze. A francia egyetemi nevelés rendszerében a Napoleontól pártfogolt természettudományos szinezetű realista irány továbbra is érvényben maradt. A divatos eklektikus filozófia az emberi szabadság alapján viszont egy eszményi humanista világ szépségeit tárta a fiatalság elé. Az életbe lépő ifjak állandó konfliktust tapasztalnak eszményeik – melyek tiszteletére a Cousin-féle filozófia tanította őket – s a realitás között. Az ellentét mellett képtelen volt elhaladni ez a vére, francia szellemi alkata és tanulmányai következtében túlracionalista fiatalság. Különben pedig e realitás jelentkezett a pályakezdet nyomasztó küzdelmeiben is. Akár elhelyezkedéséről, akár embertársai boldogulásáról volt szó, a francia ifjú összeütközéseiben tulajdonképpen a társadalmi különbségek világával találta magát szemben. A forradalom utáni nemzedék nem tudta megérteni ideális világképe és a valóság között kirobbanó ellentéteket. A francia forradalom új világrendet teremtett, a francia alkotmány szerint a törvény előtt mindenki egyenlő. Hogyan lehetséges mégis, hogy a valóságban az emberek közötti különbségek erősebbek, mint valaha? Hogyan lehetséges, hogy akár a pénz, akár az előkelő szalonok világára, akár a magas hivatalnokok körére tekintett, ilyen szembetűnő különbséget kellett látnia francia és francia között?

Talán a „Rouge et Noir” hősének sorsa mutatja be a legszemléletesebben azt a típust, amely a társadalmi különbségek akadályával szemben vívott harca és egyéni boldogtalansága következtében lázadó lesz. Stendhal regényében már az alulról feltörő, tanult ember küzdelmét látjuk a társadalmi különbségek őserdejének ragadozó embervilágában. A regény hőse Sorel, az ács fia, ki tanulmányai elvégzése után házitanító lesz s kinek hányatott élete során Stendhal a francia társadalmi különbségek egész világával ismerteti meg az olvasót. Mint házitanító számos összeütközés után jut el egy előkelő párizsi márki házába, ahol a márki leánya beleszeret. A leányt éppen az vonzza és serkenti küzdelemre, hogy oly embert szeret, kit társadalmi téren egy egész világ választ el tőle! A fiú szerelmében viszont ott látjuk az alulról jött ember minden elkeseredését a sok megalázásért és összeütközésért. E jellemzően korszerű s a társadalmi különbségek tényétől befolyásolt érzelmet, a bosszú, elkeseredés s főleg emelkedni vágyás bonyolult szövevényét, nem olyan egyszerű megoldani. Hiába akarja a leány atyja e szokatlan szerelmet legalizálni azzal, hogy a fiú nemesítésével és katonai kinevezésével a társadalmi különbségeket áthidalja. A korabeli francia társadalom, mint a regény tanulsága is mutatja, nem bocsátott meg egykönnyen annak, aki alulról jött s kinek energiája a társadalmi különbségek elleni küzdelemben őrlődött fel. A leleplezések és tragikus összeütközések következtében a korrajz hőse gyilkos lesz s bírái előtt kifakadva, a kétségbeesés gyűlöletét kiáltja a társadalom szemébe, mielőtt feje a nyaktiló alá hull.

A júliusi forradalomban immár történeti cselekedetté formálódva látjuk azt a belső átalakulást, mely ilyen társadalmi összeütközések következményeként a fiatal francia nemzedékben végbement.

A regényekben egyéni konfliktusok, az életbe kikerülő és a társadalommal harcban álló fiatalember mellett szenvedő és küzdő anyák, hitvesek, barátok, egyéni sorsok szerepelnek. A valóságban ezek mellett a fiatal nemzedékben bizonyos kollektív folyamatok jelentkeztek, azonos olvasmány, társaság s végül forradalmi tervezgetés formájában. Tépelődéseik során a francia forradalom egyenlőségi elve ragyog fel ismét lelkükben, amikor a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben találják magukat. De őket már nem a polgárság bonyolult szabadságértéke izgatja, olyan társadalomról álmodoznak, mely a tényleges emberi egyenlőség elvén épül fel, hol nincs tagozódás polgári és feudális világ között, hol nem király uralkodik, hanem egyenlőjogú polgárok által választott köztársasági elnök. Főleg az Északamerikai Egyesült Államok demokráciájáért lelkesednek s ennek tanulmányozására folyóiratot adnak ki. De a legtermészetesebb az, hogy az egyenlőség elvén keresztül, olvasmányaikban a francia forradalomhoz térnek vissza. Ők is átértékelik a francia forradalmat. Ez az átértékelés a doktrinereknél, Guizot könyvében, úgy történik, hogy a forradalomban a polgárság politikai győzelmét látják. A fiatalok szemében a francia forradalom nagyszerű kísérlet az emberi egyenlőség, az igazi demokrácia megalkotására. A doktrinerek szerint a francia forradalom befejeződött, hisz a polgárság uralmát biztosították. A fiatalok úgy vélik, a forradalomnak nincs vége, hisz az egyenlőség elvét és a demokrácia uralmát nem sikerült megvalósítani, a társadalmat nem alakították át. Csillogó szemekkel hallgatják volt konvent tagok elbeszélését és új forradalomról álmodoznak. Szemükben ez nem alkotmányos ellenállás, hanem tényleges társadalmi forradalom, az egyenlőség és demokrácia nevében. A munkásosztály tagjaival hamarosan kapcsolatba kerülnek, hisz demokratikus felfogásuk szerint nincs válaszfal az emberek között. Hamarosan felhasználják a titkos társaságok páholyait. Fiatal forradalmárok megalakítják az igazság barátainak körét. A huszas évek közepétől kezdve a kormány erélyesebben lép fel e titkos társaságok ellen. Mikor 1828-ban az ellenzék győzelmet arat, a titkos társaságok hatalmas tüntetést rendeznek Párizsban. Igaz, hogy e tüntetést leverik, de a demonstráció során a tüntetők megismerik egymást s kialakul a forradalmi fiatalság szellemi vezérkara is. Több terv merült fel az irányban, hogyan készítsék elő a forradalom kitörését.

Az alkalom elérkezett a júliusi rendeletek kiadásával. Ezek a rendeletek háborús és belpolitikai szükségintézkedések a király szemében, ki pár konzervatív férfiúval való tárgyalás után túltette magát alkotmányjogi kételyein, kiadta a rendeleteket, s a helyzetet annyira nem találta veszélyesnek, hogy nem is tartózkodott Párizsban, hanem vidéken vadászott. A francia polgárság felfogása szerint azonban ez intézkedések durva inzultusok „a francia alkotmány” ellen. „A legélesebb alkotmányos ellenállás, elszánt alkotmányos védekezés indokolt”, tették hozzá a polgári politikusok. Ennek megfelelően parlamenti vezérek, bankárok, képviselők és szerkesztők az alkotmányos ellenállás módjait tárgyalják, az adó megtagadásának lehetőségeiről beszélgetnek s elhatározzák, hogy dacolni fognak a cenzusával. Ezt Thiers aláírásával publikálják is. „E rendeletek hatásának pszichológiai körülményei kedvezőek arra, hogy létrejöjjön a forradalom” – ez viszont a francia fiatalság, a párizsi forradalmi vezérkar felfogása.

Jelképes jelentőségű, hogy a fiatal forradalmárok a tüntető munkásoknak azt a jelszót adták ki, hogy a forradalom kitörésének az alkotmány éljenzésével kell megkezdődnie. A párizsi fiatalok érzik gyengeségüket s óvakodnak attól, hogy a mérsékelt polgári réteg rokonszenvét elveszítsék a társadalmi forradalom igéinek hangoztatásával. A szedőmunkások, kik a lapok megjelenésének szünetelése miatt július 26-án az utcára sereglenek s nyomukban más tüntetők az alkotmánylevelet éljenzik s a kormányt s az alkotmányellenes rendeleteket pedig szidalmazzák. Július 27-én a külvárosokban már összeütköznek, este összetörik a lámpásokat, felszakítják a kövezetet és barrikádokat emelnek. A helyőrség alig 14.000 emberből áll, a katonaság fegyvere nem sokkal jobb, mint a tüntetőké s a szűk utcák kedveznek a forradalmároknak. Július 28-án komoly küzdelmekben kifárasztják a helyőrséget, mely ugyan a városháza irányában visszaszorítja a tüntetőket, a katonaság azonban kimerül, felváltás nincs, a tüntetők a háromszínű lobogót lobogtatják s a katonákat éljenzik, mire több ezred csatlakozik hozzájuk. Huszonkilencedikén a helyőrség olyan katonákból állott, kik előző nap izzó melegben, étlen-szomjan talpon voltak, kik éjszaka sem nyugodtak s kik közül 28-án egy, 29-én két ezred pártolt át a tüntetőkhöz. Így 29-én a forradalom utcai harcokból diadalmenetté változott. A forradalmárok a Panthéon körül csoportosulva, tömött sorokban vonulnak át a Pont-Royal-on és sorra következik a középületek elfoglalása. A csapatok védekezve hátrálnak, s a Louvre-t a svájci őrség sem menti meg. Ennek eleste után a nép kezére kerülnek a Tuilleries-k, a csapatok végleg feladják Párizs középületeinek védelmét s kivonulnak a városból.

A forradalom tehát úgy zajlott le, amint azt a padlásszobákban és a titkos társaságokban elképzelték. Viszont úgy fejeződött be, kompromisszummal, ahogy az a polgári politikusok érdekeinek megfelelő volt. Július 30-ra virradó reggel Thiers és Mignet aláírásával ellátott plakátok lepték el Párizs házait. Ezek az Orléansi herceg királysága mellett agitáltak. Azt mondották, hogy X. Károly visszatéréséről szó sem lehet, mert megsértette az alkotmányt, személye pedig a reakciót jelenti. A köztársaság – folytatta a plakát szövege – harcba sodorná Franciaországot egész Európával. Dicsérő mondatok következtek Lajos Fülöp egyéniségéről, demokratikus érzéséről és népszerűségéről. Személye nem volt ellenszenves a fiatalság előtt sem, mely a forradalmat ugyan sikeresen megrendezte, de a győzelem után meglehetősen tanácstalan maradt. A vérmesebbek diktatúráról ábrándoztak, az opportunusok azonban tárgyalásokat kezdtek azokkal a Párizsban maradt kamarai képviselőkkel, kik az Orléansi herceg környezetét alkották.

X. Károly aggodalommal hallotta a híreket s unokája, V. Károly javára lemondott a trónról, majd elmenekült az országból. Párizsban ezalatt megegyeztek Lajos Fülöp személyében. A fiatal demokraták jóindulatú állásfoglalásában nagy szerepet játszott az, hogy politikai vezéreik, Lafayette, Béranger is Lajos Fülöp mellett foglaltak állást. A fiatalság igazi hangulatát azonban a mozgalmak egyik hőse, Cavaignac fejezte ki egyik levelében. Azt írta, hogy a júliusi napok végén azért engedett a köztársasági érzelmű fiatalság, mert nem érezte magát elég erősnek arra, hogy forradalmi akaratát tökéletesen megvalósítsa.

A leendő királyra azonban még egy nagy feladat hárult. A Palais Royalból át kellett haladnia a barrikádokon, a nagyrészben köztársasági érzelmű forradalmár tömegeken keresztül a községházára, ahol a forradalmi bizottság gyülekezett. A feladat sikerült. Lajos Fülöp bátran lovagolt, e szép júliusi napon, a nehéz terepen át. A polgári politikus és a polgári Franciaország örömben tombolhatott. E hősi lovaglásban szeme előtt történeti mítoszuk hőse, az eljövendő nagy polgári király elevenedik meg, aki kielégíti belpolitikailag a polgárság óhajait s külpolitikai téren is meg fog felelni annak az elképzelésnek, melyet olvasmányok, történeti munkák és teóriák alapján róla alkotott… Erről álmodozhattak a „dicsőséges napok” szép befejezése után. Az álmok azonban nem valósultak meg.