MÁSODIK FEJEZET: A POROSZ REFORM

A modern porosz állam kiépítése nem volt könnyű feladat. Ezt a súlyos munkát a porosz bürokrácia vállalta. A porosz állam átalakításának műve Stein báró nevéhez fűződik. A feudalizmus középkori rendszere helyébe a nemeslelkű, kötelességtudó, szabad polgárok államát akarta megteremteni. Az emberi méltóság keresztény követelményeit megcsúfoló sorban élő jobbágyok és a modern korban anakronisztikusan ható jognélküli polgárok helyett reformjaival új társadalmat kíván teremteni. Nemsokára megjelenik a másik tervező, Hardenberg, kinek szeme előtt már nem az „alapozás”, hanem az állam új épületének büszke arányai lebegnek. Reformer szemében a porosz polgárok tömege gyakran már csak anyag, melyből az új államépület falai épülnek. III. Frigyes Vilmos fia, a későbbi IV. Frigyes Vilmos e munkálatokat és terveket vegyes érzelmekkel szemléli. Már mint trónörökös e reformerek ellen lázad és körülötte tömörülnek a régi kastély hívei, a feudális-konzervatív Németország nagyjai. Olykor úgylátszik, hogy a munka abbamarad, Hardenberg bukása után a rendi reakció éveiben mintha teljesen szünetelne az építkezés s mintha IV. Frigyes Vilmos trónraléptével egészen új alapokon építenék át a modern épületet középkori várrá. Azonban mintha az idők folyamán valami fordított Kőműves Kelemen-legendát látnánk: amit a romantika sejtelmes félhomályában a király és tradicionalista környezete le akar rombolni, azt a szorgalmas hivatalnokmesterek a hétköznapok egymásutánjában továbbépítik. A király a romantikus elméletek magaslatáról szemlélve álompalotáját, 1840 körül kiosztja a kastélyban a jobbágyság-nemesség rendjének helyét, a palota ablakából azonban boldogan néz ki a megelégedett polgár s a biztos termekbe beköltözni készül páncélszekrényeivel, az új idők hőse a német bankár és már e védelmet nyujtó falak közül irányítja németországi üzleteit a tőkés vállalkozó. Nemsokára – 1848 után – megjelenik a palota fényes termeiben a nagy politikus, az eljövendő kor irányítója, Bismarck is, aki a porosz királyság épületéből a német császári palotát kialakítja.

E palota nagy egyéniségek alkotása, építésének szakaszai a porosz-német fejlődés sorsdöntő fejezetei, az a kérdés tehát, milyen eszmék és eszmények éltek a tervezők lelkében?

Stein Henrik Frigyes Károly báró (1757–1831) nagyszabású reformtevékenységében a régi lovagi birtok hagyományai, a pozitív kereszténység eszméi és a reális élettapasztalatok tanulsága mellett a német új humanizmus elvei érvényesültek.

A porosz lovagrend e kései tagja mint tisztviselő nem vált szűklátókörű hivatalnokká vagy udvaronccá. Nem tartozik a fejedelmi abszolutizmust szolgáló s az államéletet a felvilágosult állameszmény szempontjából tekintő hivatalnok-nemes osztályhoz. Ősei birtokáról 1787–1804 között megtett angliai útjai után kerül Poroszország westfáliai jószágigazgatói tisztébe, ahol a királyság tényleges helyzetét közelről szemléli. Már mint a Kelet-Elba vidékének birtokosa, megismerte a jobbágy-kérdés lényegét, nem úgy, mint például a francia nemes, ki napjait az udvarban tölti vagy sok hivatalnoktársa, aki az elméleten, az államtan tételein keresztül jutott el a néphez. Sohasem az elvont állameszmét akarta megvalósítani és reformjai során nem viseltetett ellenszenvvel egyik népréteg iránt sem. A rendiség tényleges vagyoni és szellemi különbségeit látta, megismerte a jómódú parasztokat úgy, mint a nyomorgókat, találkozott emberséges földesúrral, épúgy mint embertelennel s levonta a tanulságot: rendkívül veszélyes volna, ha az állam a „felszabadítás” lázában nem törődne a való élettel és védtelenül magárahagyná a szegény jobbágyságot. Nem az abszolút porosz államért vagy a porosz hegemónia tűzön-vízen keresztül való megvalósításáért akart reformot. Reformjainak lényege az állam sorsának összekapcsolása a felelősségérzetre nevelt független exisztenciák tömegével s minden eszköz felhasználása arra, hogy az ország ilyen lakosokban bővelkedjék. Ezért meg kell adni a felemelkedés lehetőségét a tehetség és erő számára, meg kell szüntetni az egyéni érvényesülés elé állított rendi korlátokat. A helyi önkormányzat keretei között egyelőre a helyi kérdések intézésében kell az egyént nevelni és hozzászoktatni ahhoz, hogy az állami élet alsóbb fokain az önkormányzatokban bizonyos szabadság birtokában az államhatalomtól függetlenül intézze az ügyeket, hogy ezáltal belső felelősségérzete, komolysága és polgári lelkiismerete kifejlődjék. Szeme előtt a liberális demokrácia szempontjai lebegtek, reformfelfogása reális nevelést kívánt adni a demokráciának, ami alatt természetesen nem az emberi jogok szüntelen hangoztatását értette.

A tapasztalat alapján kialakult felfogása lényegében megfelelt annak a német szellemi mozgalomnak, amely az autonóm egyénből kiinduló erkölcstan segítségével meg akarta teremteni a liberalizmus modern polgári életformáit. Elképzelése nem áll távol annak a német nemzedéknek gondolatvilágától, mely Kant híres művéből, a Praktikus Ész Kritikájából megtanulhatta, hogy lehetséges a békés együttműködés egyén és közösség között, a nélkül, hogy az állam az emberi tevékenység minden mozzanatába beleavatkozna. Az autonóm etika szerint az egyéni korlátozás képessége az emberi együttélést biztosító feltétel, ez a tényező az emberi erkölcsiségben, a lélek belső sugallatában, az egyén eleven benső törvényében rejtőzik s az egyénekben élő törvény figyelmezteti az egyént a lelkiismeret szavával a kategórikus erkölcsi imperatívuszra, mely azt mondja: cselekedjék úgy, hogy cselekedetei a többi emberek számára is általános posztulátumok lehessenek. Ez a belső moralitás adja meg a társadalmi élet igazi lehetőségét, míg az emberi cselekedetek törvényes előírása, a legalitás, az állam részéről ugyan nélkülözhetetlen, a közösség életének azonban csupán külső biztosítéka. Szükséges ugyan az államszervezet, a törvény, amely szintén elősegíti, hogy a szabadakaratú egyén cselekedetei más egyének jogaival össze ne ütközzenek. Az államnak azonban nem feladata az egyén sorsának állandó kicsinyes szabályozása, sőt egyenesen veszélyes lehet, ha az állam mindent körülírva, szabályozva állandóan gyengítené azt az individuális szférát, melyet az egyéni moralitás, a lélekből fakadó belső szabályozás számára kell fenntartani. A német polgári gondolat tehát bizonyos egyensúlyt kíván létrehozni a törvény között, amely cselekményeket tilt s a moralitás között, mely az egyént erkölcsi életre, magasrendű feladatok elvégzésére képesíti. Állapítsa meg az állam a kereteket, hozza meg a tiltó törvényeket, de tegye lehetővé bizonyos politikai jogok kiterjesztésével, egyes állampolgári feladatok elvégzésével az önfegyelmezésre nevelő moralitás belső szférájának bővülését s a lelkiismeret finomodását.

Stein életművében e humánus liberalizmus egyik történeti megtestesülését látjuk. Reformjaival természetesen az állami kereteket is ki óhajtja építeni. Amikor az állami közigazgatást modern alapokra helyezi, meg akarja gátolni, hogy a belső szabadság anarchiává fajuljon. Az 1808-as állami közigazgatási törvény Poroszországot három kerületre osztotta, mindegyiknek élén a kerületi elnökkel, aki mellett a választott tartományi tanács működött, melynek feladata Stein szerint a helyi önkormányzat. Az önkormányzat, az egyéni felelősségtudat és a moralitás fokozatos fejlesztését szolgálja legkitűnőbb törvénye, a városi ügyekről szóló 1808 november 19-i ediktuma. Ez a rendelet önkormányzatot biztosít a községi képviselőtestületeknek szinte az összes városi ügyekben, a városi háztartások, az adózás, szegénygondozás és iskoláztatás kérdéseiben. A jövőben a városokat nem a királyok által kinevezett vezető kormányozza, hanem a szabad polgárok által választott képviselőtestület. A városi polgár saját ügyeinek intézése során a demokráciára nevelődik, jogát mint egyén gyakorolja, a régi városi jog bonyolult előírásaival szemben, melyek szerint a városi képviselőtestület egyes tagjait céhek és intézmények küldötték ki.

E néhány példa is szemlélteti, hogy Stein reformtevékenységének egyik célja az egyéni felelősségtudat fejlesztése. Megjavítja az állami közigazgatást, de nem törekszik a mindent szabályozó állami abszolutizmusra. Ha jobbágy-földesúr ediktumát tekintjük, emelkedett humanizmusát és gyakorlati érzékét látjuk, s egyszersmind azt, hogy rendi tekintet nélkül úgy politikai, mint gazdasági téren fel akarja emelni az egyént és a német parasztság emberi méltóságát, jólétét állandóan szem előtt tartja. Ha e téren kifejtett munkásságának jelentőségét meg akarjuk nézni, egy pillantást kell vetni a német jobbágy-földesúri viszony akkori helyzetére.

A gazdaságtörténet, mint ismeretes, élesen megkülönbözteti a jobbágy-földesúri viszony szempontjából a délnémetországi és a keleti gazdasági területek helyzetét. Délen a jobbágyok évente beszolgáltatott járandóságai – elsősorban a tized – életjáradékszerű jövedelmet biztosítanak a földbirtokos számára. Itt tehát, az úgynevezett Grundherrschaftok területén, a jobbágyfelszabadítás aránylag nem ütközött olyan nehézségekbe. Az egész gazdasági rend itt nem fonódott össze szinte elválaszthatatlanul a jobbágy munkaszolgáltatásával. Majd minden földesúri birtok teljes egészében a jobbágyok bérgazdasága volt, a földesúr tehát nagyobbmérvű gazdálkodást nem folytatott. Az évi tized egy összegben való megállapítása s kifizetése árán a paraszt ezért egyszer és mindenkorra birtokosa lehetett a megművelt földnek. A délnémet vidéken 1818–1820 között, egyes helyeken korábban is, végrehajtották a földesurak ellenzése ellenére a jobbágy-földesúri viszony reformját. E folyamat 1830-ban, illetve 48-ban teljesen befejeződött, a paraszt a föld birtokosa lett és a földesúr veszteségét sok helyütt a kincstár kárpótolta.

Egészen más volt a helyzet az Elbe folyón túl, Kelet-Németországban, ahol a középkori Grundherrschaftok helyén letelepedő lovagrend tagjai új, ú. n. Gutsherrschaftokat alapítottak. A lovagok itt maguk gazdálkodtak. A környező vidék parasztságától nemcsupán a tizedet szedték be, hanem saját birtokuk kezelésénél is felhasználták a jobbágy munkaerejét. A birtok itt dominiumszerű, melyen belül a földesúr szinte felségjogokat gyakorol és az esetleges jobbágyfelszabadítás nemcsak pénzbeli szolgáltatást érint, hanem a munkaszolgáltatás megszűnése esetén a legsúlyosabb mezőgazdasági üzemi nehézségeket okozza. A porosz reformkorszak ezeken a domíniumokon kívánta felszabadítani a jobbágyokat, miáltal két probléma várt megoldásra. Javítani kellett a paraszt egyéni sorsát, vissza kellett adni emberi méltóságát. A másik feladat gazdasági természetű, megállapítani a német mezőgazdaság fejlődésének irányát, hogy a régi lovagi birtok helyén erős kisbirtokos osztály alakuljon-e ki, vagy a nagybirtok rendszere, aminek következménye a paraszti birtok megsemmisülése és a bérmunkás-parasztság kialakulása lenne.

Stein 1807-es ediktuma a parasztot mindenekelőtt mint embert szabadítja fel a földesúri hatalom alól. Az a folyamat indul itt meg, amely a királyi birtokokon, a porosz koronajavakon már olyan régóta megkezdődött s nagyrészt be is fejeződött. Jóformán csak a földesúri bíráskodás marad meg egyelőre a régi személyi kötöttségből, azért, mert a bírósági szervezet fejlettsége még nem volt olyan fokú, hogy a régi rendszert felválthassa. A gazdasági problémát Stein egyéni módon kezeli, megszünteti a kiemelkedett egyének korlátait, lehetővé teszi, hogy a paraszt is szerezhessen földesúri birtokot, minthogy a nemesnek is jogában áll a polgári vagy parasztbirtokok vásárlása. A tehetős parasztok felszabadítása mellett Stein igyekezete arra irányul, hogy a gyöngék számára ezután is biztosítsa a védelmet. Megakadályozza a parasztbirtokok összevásárlását, azt, hogy a kisparaszt föld nélkül maradjon. A földesúr tehát csupán indokolt esetekben, a helyzet szakszerű megvizsgálása után s csak kormányengedély alapján veheti meg a paraszt földjét. Az ediktum nem érinti a dologi szolgáltatások rendjét. A jobbágy-földesúri viszony a jobbágytelken eddigi alakjában él tovább. A paraszt továbbra is szolgáltatással tartozik földesurának, viszont élvezi a jogvédelemnek mindazokat az előnyeit, melyek a jobbágyrendszer lényeges részét alkották eddig is, akár a Nothilfere, akár pedig a Weiderechtre gondolunk. Az ediktum célja olyan zavaró körülmények kiküszöbölése, melyek eddig megakadályozták az egyént, hogy erejéhez képest megfelelő jólétet biztosítson önmagának. A másik cél, hogy a kitűzött határidőn, 1810 március 10-én túl csak „szabad embereket” lehessen e területeken találni.

Ezzel bizonyos fokig ellentétes Hardenberg reformmunkássága, melynek szellemét legjobban alkotásain keresztül figyelhetjük meg. Legfőbb szempontja az állam érdeke. Az ő porosz közigazgatási reformjavaslata, a Steinétől eltérőleg, megnyirbálja az önkormányzatot és következetesen érvényesíti az állami abszolutizmus gondolatát, annak modern, a napoleoni empire centralizációjára emlékeztető alakjában. Itt jelenik meg a német liberalizmus másik formája, mely a kapitalizmus szabad versenyét és a régi abszolutizmusra emlékeztető életformát óhajtja megvalósítani.

Az 1811-es törvény a jobbágy-földesúri viszony átalakítására vonatkozik. Itt már a parasztkérdés gazdasági kapcsolatairól van szó. A jobbágy-földesúri viszony megszüntethető, ennek ára azonban a jobbágyföldek nagyrészének elvesztése, a jobbágyoknak a dologi szolgáltatások megváltása fejében át kell adni megművelt földjeik jórészét. A jobbágy ezentúl megszerezheti úgy az örökölt, mint a nem örökletes földbirtokot oly módon, hogy ezentúl munkában, fuvarban, illetve pénzszolgáltatásban semmivel sem tartozik földesurának. Ez az intézkedés szolgálja a parasztság érdekét, azonban – és ez a fontos lehetővé teszi a modern nagybirtok kialakítását, egy, az állam szempontjából helyesnek ítélt fejlődés megindítását. A paraszt felszabadíthatja földjét minden jobbágyi természetű szolgáltatástól, ha a nem öröklött birtok felét, az örökbirtok egyharmadát ugyanakkor átadja a földesúrnak. A föld egy része a paraszt szabad birtokában marad, a földesúr pedig az elvesztett szolgáltatások fejében paraszti földeket szerez kárpótlásul.

1816-ban a törvényt módosítják. A földesuraknál a jobbágyfelszabadítás következtében megszűnő munkaszolgálat gazdasági nehézségeket okoz. A földmegváltás feltételeit tehát megszigorítják. Ezután csak ott lehet földbirtokot megváltani, ahol az 1763 óta ugyanazon parasztcsalád birtokában maradt s ahol a birtokos jobbmódú ember, aki maga amúgy sem dolgozott a földesúrnak, hanem fuvarral rótta le földesurának a szolgálatot. A megváltást bármelyik fél kérheti, s ha a kiküldött bizottság javasolja, az egyik fél akarata ellenére is végrehajtható. A földesurak helyzetén ez az intézkedés jelentékenyen javít. A szegényebb paraszt nem váltja meg a birtokot, hanem továbbra is enyhíti a jobbágymunkával a földesúri birtok munkáshiányát. Ha viszont a földesúrnak birtoka kikerekítéséhez a jobbágy birtokára volna szüksége, elérheti azt, a jobbmódú parasztokkal létesített megegyezés révén, hisz e kérdésben illetékes bizottságokban jelentékeny befolyással rendelkezik. A tehetősebb parasztok lassanként önálló birtokossá válnak, a szegény paraszt pedig lényegileg bérmunkássá. Az 1848-ban, illetve 1850-ben kiadott rendeletek értelmében minden jobbágytelek munkaszolgáltatását meg lehet váltani. Ezzel az intézkedéssel a parasztság proletarizálódásának Hardenberg reformjaival megindított folyamata tovább fejlődik. A porosz területen a nagybirtok kialakulása hatalmas lendülettel folyik. A fölszabaduló nagybirtokon racionális mezőgazdasági üzem fejlődik, melynek sajátos munkásproblémái már korán mutatkoznak. E korszakban indul meg a paraszt elszakadása a birtoktól, ez a fenyegető szociális jelenség, amely nélkül az 1848-as mozgalmak sok helyen nem lennének érthetők. A fejlődés a Stein-féle reformok hardenbergi átalakításával tehát a nagybirtok kialakulására kedvező irányban halad, a parasztvédelem megszüntetésével a porosz jobbágyfelszabadítás pedig elveszti a Stein által kitűzött humánus célját.

Hardenberg közigazgatási reformja tovább növeli a centralizált bürokrácia hatalmát és meg akarja szüntetni azokat az intézményeket, melyeket Stein báró az önkormányzat érdekében megkímélt. A Landrat intézményének Stein a helyi önkormányzat működésében jelentékeny szerepet juttatott. E reformot módosítja bizonyos értelemben Hardenberg 1812-es rendőri ediktuma, mely a Landrat helyébe kerületi igazgatót állít, s így nemcsak hogy nem folytatja a helyi önkormányzat kiépítését, hanem a fontosabb intézkedések jogát kinevezett államhivatalnok hatáskörébe utalja. A kerületi igazgató elnöklete alatt ül össze a lovagok, parasztok és városok képviselete. Ez az ediktum – melyet az erős rendi ellenállás folytán nem hajtottak végre – a kerületekben elvette volna a végrehajtó hatalmát az önkormányzattól és azt az államra ruházta volna. Hardenberg többi intézkedései is az abszolút államhatalom megerősítésére törekedtek. Az ő korába esik az egyházi vagyon szekularizálása s elvi liberalizmusáról tanuskodik az iparszabadság törvénye (1811), melynek értelmében megengedhető a céhek feloszlatása, ha a tagok többsége kívánja és az is tarthat segédet, aki nem tagja a céhnek. Ide kell sorolni a zsidók emancipálásáról szóló 1812-es törvényt is.

Hardenberg munkássága tehát az emberi egyenlőség elvén alapuló állam kialakítására irányult. E mellett az egyén felszabadítására törekedett s a felszabadítást főleg gazdasági téren a gazdasági liberalizmus elvei szerint hajtotta végre. Tudta, hogy a racionalizált nagybirtokon s a céhek helyébe lépő magánkereskedelemben a gazdagodás nagyobb mérvű. Ennek következtében növekednek az állam jövedelmei is. Ez a felfogás jellemző a porosz bürokrácia széles rétegeire. A gazdasági átalakulás érdekében már kevés gondot fordítanak a védelemre, melyet a gyengébb exisztenciák a történeti szervezetekben, a céhrendszerben, vagy a jobbágyföldesúri viszony keretében eddig élveztek. E védelmet a közigazgatás centralizálása nem pótolta és alig segített a helyzeten a mintaszerű közigazgatás, melyet a 25 alkerületre és 300 kisebb kerületre osztott országban a porosz hivatalnokosztály olyan kitűnően látott el. Így megindul az a folyamat, mely Poroszországból modern, kapitalista fejlődést lehetővé tevő országot akar varázsolni. Ez a fejlődés jellemző III. Frigyes Vilmos korára (szül. 1770, meghalt 1840, uralkodott 1797-től 1840-ig). II. Frigyes Vilmos fiának uralkodása így korszakot jelent Poroszország történetében. Országa az ő uralkodása alatt erősödik és gyarapszik meg annyira, hogy német egység később porosz vezetés alatt megvalósulhat, serege erős és kitűnően szervezett. A hivatalnokosztály a napoleoni háborúk befejezése után a legfontosabb állami feladatokat is sikeresen oldhatta meg, megszervezte a porosz vámrendszert, megalakította a német Zollvereint. Sikeresen megküzdött a békegazdaságra való átmenet pénzügyi nehézségeivel is, bár a porosz államadósság 217 millió tallérra rúgott. A kincstár kölcsönökkel segít magán, 1820-ban az uralkodó azonban törvényben kötelezi magát arra, hogy újabb kölcsönt a Landtag beleegyezése nélkül nem vesz fel. E kötelezettség jelentősége IV. Frigyes Vilmos uralkodása alatt mutatkozik, amikor az uralkodónak a kapitalista fejlődés és a vasútépítkezés következtében újabb kölcsönt kell igénybe vennie és ezért akarata ellenére össze kell hívnia a Landtagot.

III. Frigyes Vilmos uralkodása alatt az állami bevételek nagyrészét a katonaság fenntartására fordítják, e mellett nagyobb összeget emészt fel még a porosz közoktatásügyi szervezet kiépítése és fenntartása is. A porosz kultúrpolitikában az új humanizmus rendszere uralkodott, az alsóbb oktatásban Pestalozzi elképzelése szerint arra törekedtek, hogy az ifjak szellemi képességeit kifejlesszék, a felső oktatás a klasszikus világ műveltségi eszményéhez alkalmazkodva magasabb humanizmust igyekezett kifejleszteni. A szaktudományok ismerete mellett ez az irány lényeges feladatának tartotta az általános kultúra közlését. A fiatalság gondolatvilágát a közoktatásügy összes szervezetei és intézményei az utolsó nagy német kultúrszintézis, az új humanizmus eszméje szerint kívánták kialakítani. Ám ez a fiatalság bizonyos frontharcos mentalitás, népi mozgalom lelkületében élt. Ugyanekkor a század első évtizedeiben a közpályán szereplő emberek soraiban a romantika mozgalmában egészen más szellemi irányok érvényesültek. Félelmes erők lázadoztak tehát a porosz reform, illetve az állami lét Stein és Hardenberg által felépített formái ellen.