NEGYEDIK FEJEZET: A ROMANTIKÁTÓL A TRADICIONALIZMUSIG

Azok a politikai fogalmak, melyek a francia és általában a nyugati politikai élet menetét a XIX. században irányítják, lényegükben inkább a XVIII. század és a francia forradalom eszméire vezethetők vissza. A német szellem ezzel szemben a század elején véglegesen elfordulni látszik a mult század gondolatvilágától és irányító politikai eszményeit, a nemzeti létről alkotott felfogását a francia szellem eszmevilágával szakítva alakítja ki. Ez az új szemlélet termékeny talajra talál más népeknél is, a szorosan vett német területtől keletre fekvő országokban. Kelet politikai eszmevilágát tehát valóságos szakadék választja el a nyugattól. E politikai szemlélet főleg az akkor még független, politikai életet nem élő nemzetiségeknél válik történelemformáló erővé.

A közállapotokkal nemcsak a volt frontharcosok vagy az ifjú német nemzedék volt elégedetlen, hanem az a feudális Németország is, mely az uralmon lévő bürokrácia reformmunkássága révén saját eszményeit veszélyeztetve látta. A feudális körök ellenállásával egyidőben tűnik fel a politikai élet színterén az az írói nemzedék, mely fiatal korában, kezdetben a francia forradalmi eszmék lelkes híve. Kiábrándulva a forradalomból, elfordulva annak szellemétől, ezek az írók egyrészt végtelen álmodozásokban, szubjektív fantáziákban merülnek el, másrészt azon fáradoznak, hogy a felvilágosodás könyvszagú tételeivel szemben minél mélyebben gyökerező, minél inkább életszerű s lényük szubjektivizmusával ellentétben minél objektívebb kötelékek, embert az emberhez, egyént a közösséghez fűző kapcsolatok felfedezésével és hangoztatásával fékezzék meg a lelkükben leküzdhetetlen lázadót. Amikor ez a réteg a politika területén szövetségest keres, a feudalizmusban találja meg azt, a bürokrácia modern államtana s annak individualizmusa ellen lázadó, de egyúttal konzervatív, vagyis az egyéniséget objektív megkötöttség által korlátozó rétegében.

A romantika és feudalizmus szövetsége, a szellemi embereknek egy élesen ellenzéki mozgalommal való szoros kapcsolata, olyan jelenség, amilyenre német területen addig példa nem volt. A két rétegnek e meglepő találkozása arra mutat, hogy e korban a szellemi emberek rendjének, az íróknak emancipációs folyamata immár külsőleg is befejeződött. Az írók a multban lelkészek, tanárok, vagy – mint a fiatal Goethe – kis udvarok tisztviselői, az állam szolgálatában keresték megélhetésüket. Ezáltal függő viszonyba kerültek a felvilágosodás korának államával. Most már függetlenebb életformák között tevékenykedtek. Megvetve a polgári és állami „hivatást”, a szakma lenyűgöző kötelékeit, főfoglalkozásuknak az írást tekintették, létfeltételeiket házitanítóskodással, titkársággal vagy más hasonló munkával szerezték meg, míg előadásaik, könyveik jövedelme megfelelő exisztenciát nem biztosított számukra. A külső kötöttségtől való menekülés természetesen csupán annak az írói lázadásnak jele, amely egyes íróknál már a „Sturm und Drang” korában megindult. A belső függetlenség vágya csak fokozódott a forradalmi idők közhangulatában és e folyamat az írói alkotás és a magánélet megnyilvánulásaiban a romantika idején is továbbtartott.

A családi élet, a házasság kérdésében a romantikusok nemcsak regényeikben, hanem regényes magánéletükben is olyan függetlenségre törekedtek, amely az előző korokban, a gáláns világ után következő polgári erkölcsösség közepette, a felvilágosodás légkörében, vagy az új humanizmus emelkedett eszmevilágában elképzelhetetlen lett volna. Az élménykeresés előszeretettel döntögette a házasság korlátait s a romantikusok szinte kivétel nélkül botrányos összeütközések után jutottak el valamilyen „regényes megoldáshoz”. Szinte alig látunk kivételt. Mindegy, hogy a Schlegel-testvérekre, a természetbölcselő Schellingre, a teológus Schleiermacherre, a gyönyörű népdalok gyűjtőjére és hamisítójára, Brentanóra, az államtanában oly becsületes Adam Müllerre, a holdfényben sejtelmes hangulatban ábrándozó Hölderlinre, vagy a német dráma nagy reménységére, a korán elhúnyt Kleistre gondolunk. A történetíró nem méltányolhatja ennek a morális téren formabontó iránynak jelentékeny művészi eredményeit a maga érdeme szerint, mert a mű szépségét kénytelen elválasztani annak az életformákra gyakorolt hatásától. A regényalakok és regényírók megejtő példája valóságos erkölcsi forradalmat indít a fiatalság és a szellemi beállítású emberek körében. Az új humanista kor női eszménye, Goethe „ewig Weibliches” alakja helyén a romantikus irodalom új női típusa válik divatossá. Schlegel hirhedt regénye, a Lucinde, különös férfias külsejű nőalakjai a népszerűség fényében sütkéreznek. Zavaroslelkű, szakadékos egyéniségek, igazi „problematikus jellemek”, akik szinte démoni megszállottsággal irányítják a nőies férfiak sorsát. A szabadszerelem és a nőemancipáció hirdetése fejezi be azt a folyamatot, amely a nemes életformák bomlásával az erkölcsi szabadosság stílusához vezetett, egyik főforrását alkotva a század túlzó individualizmusának a polgárságnál is, annál a polgári társadalomnál, melynek egyik jelentős „irodalmi szimptomáját” látja Muckermann páter épp a Lucinde-ban.

A vérbeli romantikus értékrendszerében az egyéniség szabad kiélése, a korlátlan lehetőségekben megnyilatkozó Élet, teljesen háttérbe szorítja az egyéniséget korlátozó erkölcsi és logikai normák rendszerét. Megváltozik a bűn fogalma. Nem az követ el bűnt, aki az eddig érvényes normák ellen vét, hanem az, aki elmulasztja az élet kalandokban és lehetőségekben megnyilatkozó teljességét. A romantikus bűn a „Sünde wider die unendliche Fülle der unbegrenzten Möglichkeiten des Lebens”. E hitvallás érezteti a maga kényszerítő erejét a romantikus politikai tevékenységében is. Elsősorban azt a motívumot határozza meg, amely a romantikust politizálásra készteti. Ez csak a legritkább esetben az a vágy, hogy egyes rétegek sorsán javítson, sokkal inkább az élménykeresés. Amikor Schlegel őszintén bevallja, hogy „tobzódni” akar a politikában, akkor az egész romantikus politikai mentalitást jellemzi. Ez az oka annak, hogy a romantikusokat a legkülönbözőbb politikai táborokban találjuk. Mindez azonban csak a motívumra vonatkozik, a történelmi dinamika szempontjából sokkal fontosabb ennek a politikának belső tartalma s az a kérdés, milyen új politikai fogalmakkal és stílusokkal gazdagította az európai, főleg közép- és keleteurópai fejlődést az új szellemi réteg, a költők, írók társadalma.

A megelőző korszak politikai stílusa, az irodalmi és filozófiai iránnyal összhangban az abszolút normák, a tiszta vonalak, a klasszikus formák stílusa. A romantika nemzedéke szembefordul elődeivel és amint saját életében, irodalmi megnyilvánulásaiban és bölcseletében irtózik minden általánostól, életkorláttól és kötöttségtől, olyan ösztönszerűen szubjektív a politika kérdéseiben. Egyéni fejlődésekből, forradalmi ifjúságából fakadó mély, raffinált, művészileg finomult és filozófiailag alátámasztott ez a romantikus szubjektivitás. Nem tűri az etikai szabályozás rendszerét, még kevésbbé a logika uralmát az élet felett. Az erősen alanyi beállítású romantikus egyén ellentétet lát Élet és Logika között. „Filozofálni egyszerűen annyit jelent, hogy nem élünk, élni pedig tulajdonképpen annyi, mint nem filozofálni.” Ezt hirdeti Fichte, a romantika egyik legkiválóbb filozófusa. A felszabadító háború lelkes szónoka, a német fiatalság nemzeti energiáinak felszabadítója itt természetesen az életet korlátozó filozófiai rendszerekre, helyesebben általában a „rendszerekre” gondolt. Már lefektette a romantikus szubjektivizmus bölcseleti alapját, a filozófia terén igazolva azt a szellemi mozgalmat, mely végső kifejlődésében az egyén korlátlan szubjektivizmusára vezet, majd – bármilyen paradoxonnak lássék is – a korlátlan nemzeti tudat és érdek fogalmának kifejlesztésével szigorú korlátot állít az egyéniség elé s új irányt szab a fejlődésnek. Kant még csak az alapelvet fekteti le, hogy a reális világ képzete nem független a világot szemlélő éntől, Fichte azonban már azt hirdeti, hogy a külső világ csupán annyiban létezik, amennyiben az egyén lelkében jelentkezik, amennyiben az individuum szubjektív tudata a világot meghatározza. A filozófiai alapozással egyértékű a romantikus szubjektivizmus fejlődésében a Sturm und Drang irodalmi és esztétikai hagyománya, mely irányelvül tűzi ki a művész számára, hogy ne a külvilág jelenségeit másolja alkotásaiban, hanem a lelkében élő, eddig ismeretlen tartalmat bontsa ki és jelenítse meg.

A romantika sajátos alanyisága magyarázza meg a kor politikai fogalomalkotását, az ideál és valóság viszonyát, a képzelet és politika összekapcsolását. Az alanyiság érvényesülése két ellentétes táborra szakítja a romantika politikai nemzedékét. Az egyik az álom világába vonul vissza, a másik az élet területén az Én-t megkötő új valóságokat kutat és fedez fel; így iparkodván leplezni alanyiságát az egyéniség rovására. A tipikusan romantikus irodalmi embernek, a művészi alkotások csodálatos őserdejében bolyongónak a könyvek birodalma korlátlan lehetőség arra, hogy szubjektivizmusát szépirodalmi álmokban élje ki. A romantika szubjektivizmusa azáltal válik raffinálttá, hogy a romantikus egyéniség minden korlátot lebont a külvilág realitása és saját fantáziájának teremtett világa között. A papír türelmes, a romantikus stílusa mámorító, az ábrándok szabadon csaponghatnak a nélkül, hogy a szubjektivizmus termékeit a valósághoz, a politikai tényezők ellenállásához kellene alkalmaznia. A könyvkultúra lehetővé teszi, hogy a romantikus teljesen érzéketlen maradjon a valósággal szemben és a maga világát úgy építse fel, mintha az volna a valóság. Ennek következménye a romantikus hamisítás láza is, amely merész fantáziával teremt hamisított népdalokat, hamisított forrásműveket, történelmi beállításokat, sőt egész nemzeti történeteket. A jelenből a korrigált multba való menekülés a történelem különös logikája folytán később ismét történelemformáló erőként jelentkezik, főleg a szláv nemzeti mozgalmaknál. A romantikus szubjektivizmus raffinált, ugyanakkor mégis őszinte kifejezéseire jellemző Novalis nevezetes műve „Die Christenheit oder Europa”, amely az igazi romantikának s a szubjektivista írói nemzedék esztétikai utópizmusának jellegzetes terméke. Az olvasó itt különös világba lép, amely az európai vallásos kultúra egyéniségének külön világa felé sóvárgók nosztalgiáját, a „kevesek nosztalgiáját” egy jobb korra mutatja be. Az európai egység bomlása közepette a ragyogó egység, a középkor színezett képét varázsolja Novalis az olvasó elé. Természetesen póruljárna az a politikus, ki e világ valóságaira politikát akarna alapozni, hiszen az egész csupán Novalis elképzelésében létező tényezőknek, vágyálmoknak kifejezése, az örök esztétikai ember fantáziája, nem pedig a reális emberek vágyainak dokumentuma. A romantikus esztéta-lélek tehát nyilvánvalóan alanyiságának korlátlan érvényesítésével oldotta meg könyveiben a reális világ és a szubjektív lét antagonizmusát. Természetes, hogy ez a nemzedék szívesebben időzik a szellem alkotta Szigeten, mint a hús-vérből való emberek világában. E könyvkultúra egészen más, mint a felvilágosodás korának vagy az egykorú nyugati politikai életnek a tömegeket felvilágosító, demokratikus könyvkultúrája, közvéleményt alakító irodalma. A felvilágosodás a könnyen érthető könyveken, hírlapokon, szemléken keresztül politikai tevékenységre sarkalja a tömegeket, míg a romantikus könyvkultúra kevesekhez szól, a szellemi elit vágyait és igényeit kívánja kielégíteni.

Így nyilvánul meg a romantikus szubjektivizmus a maga leplezetlen formájában a szellemi elitre hatva, azt nemesítve, de a konkrét cselekvéstől visszavonulva. Ezzel szemben a romantikus politikus másik típusa – főleg a modern nemzeti eszme egyik irányának megalapozásával – szélesebb körökre gyakorol közvetlen hatást. E romantikus politikus időnként riadtan eszmél szubjektivizmusának árnyoldalaira, főleg az egyedüllétre, mint az alanyi egyéniség bűnhödésére. Ezenkívül sokan keservesen szenvedtek, mikor érettebb korukban fiatalkoruk individualista szubjektivizmusára visszaemlékeztek, amikor szívvel-lélekkel vettek részt a francia forradalomban és azonosították magukat azzal. A nagy mozgalomért lelkesedett sok-sok német romantikus-társával együtt Fichte, Párisban járt annak idején az ifjú Görres. Lelkükben erős reakció támadt e szubjektivizmussal szemben. Az alanyiság leplezésének másik főindítéka az a belátás, hogy a politika terén nincs helye szubjektivitásnak. Ahhoz, hogy a romantikus ember politikai téren tevékenykedjék, szükségét érzi annak, hogy legyőzze szubjektivitását, vagy ha ez nem sikerül, önmaga előtt is ügyesen leplezze. A nemzet és közösség eszméjének új fogalmazása a romantikus író objektivitáskeresése közben alakul ki, amikor ő alanyiságát őszintén vagy csak látszólag kikapcsolja. A romantikus szemében az erkölcsi eszmék és logikai elvek erejével szemben a legfőbb érték a nagy lehetőségek tárháza, az „Élet”. A romantikus tehát a kötöttséget, az egyént a közösséggel és nemzettel összekapcsoló tényezőt, nem valamely moralizáló ténykedésben vagy a logikai okoskodások körében ragadja meg, mint a liberalizmus, hanem az életszerű mozzanatokban. A nacionalizmusban, vagy a társadalmi életben azt tartja magasabb értéknek, objektív követelménynek, ami az élettel kapcsolatos. Ugyanakkor természetesen le akar számolni hirtelen meggyűlölt szubjektivizmusával, hogy feleletet adhasson a nagy kérdésre, miként élhet közösségben az egyén. Ezekben az objektív fogalmakban tehát erőltetve hangsúlyozza az alanyisággal ellentétes mozzanatot. Állam, nemzet, osztály és egyén kapcsolatát az élet határozza meg, életszerű organikus jegyek döntenek, az egyén nem határozhat, milyen nemzethez, milyen társadalmi réteghez akar tartozni, kénytelen alkalmazkodni az élet nagy adottságához.

Ily módon alakul ki szemünk láttára a romantikában a politikai fogalmak egészen új rendszere. Míg nyugaton ez a politikai fogalomalkotás folyamata, az individuum szabadságának alapján, az emberi akarat figyelembe vételével megy végbe, addig a romantika objektív jegyeket kutat, melyek előre meghatározzák, végleg eldöntik egyén és közösség kapcsolatát s az egyén tevékenységét belpolitikai és nemzeti téren.

A romantikának ez az állásfoglalása elsősorban a liberalizmus legkülönbözőbb árnyalataival számol le, hiszen ezeknek a rendszereknek alapja az erkölcsi törvény, a logikai megfontolás, melynek következtében az emberi szabadságjogok egy részéről le kell mondani, hogy a társadalmi együttélés (társadalmi szerződés), avagy a keretekben folytatott élet (demokrácia) lehetővé váljék. A romantika az efféle etikai vagy logikai folyamatokat elveti s a közösségi élet indítékait az emberi természetből, vagyis az életből származtatja, akár a társadalmi élet régi, akár jelenlegi állapotáról legyen szó.

Ragadjuk ki mindezekből azokat az elméleteket, amelyek egyelőre nem az egyén és a nemzet viszonyára vonatkoznak, hanem az egyén és a társadalom, vagy az egyén és a politikai csoportok összefüggésére. A német romantika a reális belpolitikával, a modern demokratikus állammal szemben itt olyan konstrukciókat épít, amelyekkel a német belpolitika bizonyos irányát meghatározza, oly módon, amely megfelel a rendiséggel való kapcsolatának és addig hatékony, míg a rendiség uralmát a demokratikus politika eszméi meg nem törik.

Ezek a politikai elméletek abból indulnak ki, hogy elvetik az emberi megegyezésből, vagy az észszerű spekulációból létrehozható államfelfogás koncepcióját. A társadalmi lét a természet által az ember egyéniségébe helyezett hatalmas, szerves ösztön. Fichte már 1794-ben írja a francia forradalom eszmevilágával sokszor rokonszenvező művében, hogy az egyén az élet parancsszava szerint társadalmi lény, akit nem a meggondolás vezet a kollektív tömörülésre: „… az ember arra van teremtve, hogy társadalomban éljen … nem tökéletes ember és ellentmond lényegének az, ki a társadalmon kívül élne…” Míg az ősszerződő, az egyének szabad tömörülési lehetőségében hívő államtanok az izolált egyénből kiindulva, az egyéni akaratok összeségének, a „volonté générale”-nak akarják megadni a lehetőséget, hogy szavazatával, demokráciájával az állami fejlődés menetét befolyásolhassa, addig a romantika ezt az elgondolást kereken elveti. Ebben az állásfoglalásban az ellenforradalmi elméletek általános frazeológiáját használják, így azt az elvet, hogy a hosszú életre hivatott állami organizmus sorsát egy-egy nemzedék akarata nem befolyásolhatja döntő módon. Organikus államelképzelésük természetéből erednek antidemokratikus érveik. Meglehetősen új azonban érvelésükben a „Volksgeist” fogalmának meghatározása, mely a romantika sajátos természetbölcseletéből fakad, bonyolult levezetéssel s amelyből, a rendiséggel való kapcsolatuknak megfelelően, politikai következtetéseket vonnak le. Másik lényegesen politikai fogalmuk: a rendi államkoncepció.

A „néplélek” eszméje oly módon veszi fel a küzdelmet az individualista demokrácia ellen, hogy annak rejtélyes beállításaival, a „közvélemény” és a „közakarat” hangoztatásával szemben, egy ugyancsak misztikus fogalom leplébe burkolódzik; a rendi állam gondolata pedig oly módon hat, hogy az egyének szabadságával egybekötött egyenlőségi elv helyébe közbeeső fogalmakat épít az egyén és az állam közé. Tagadja az egyenlőség elvét, hiszen ha ezt nem tenné, akkor minden egyéniség jogot követelhetne ahhoz, hogy maga is beleszólhasson a politikába, viszont nem veti el a szabadságot, hiszen ha szabadságellenes lenne, akkor fegyvert adna a rendiség szabad megnyilatkozása ellen küzdő hivatalnok-abszolutizmusnak. A „Volksgeist” az élőlények módjára elgondolt államok lelke, a népek belső lényege, olyan érték, amelynek megőrzésétől, épségétől függ az állami élet zavartalan menete. Akad olyan szélsőséges magyarázat, amely egyszerűen azt mondja, hogy ezt a rejtélyes tulajdonságot változatlan tisztaságban a régi ősöktől leszármazók, tehát a történeti osztály tagjai őrzik meg s ezért jogosult a történeti osztályoknak szerepet adó konzervativizmus. Más magyarázatok szerint a „Volksgeist” az ősi intézményekben él tovább s a nemzeti lelket számtalan régi berendezkedés tartja épségben. Ha ezek az intézmények épségben maradtak, akkor ezek hivatottak arra, hogy az állami életet irányítsák, semmi szükség sincs az egyének szabadságára, a közvélemény ellenőrző tevékenységére. Annál is inkább, mivel felfogásuk szerint ez a néplélek egyszersmind az egyéni szellemiségen felülálló, objektív szellemi valóság, melyen az egyéni akarat nem sokat munkálhat. Itt világos az az ellentét, melyet a Volksgeist-koncepció képvisel, amikor a közvéleménnyel, a modern nyugat politikai tényezőjével szemben akar romantikus, individualistaellenes fogalmazású elvet megkonstruálni a Volksgeist fogalmában.

Hasonló a helyzet a rendi állam gondolatánál. A saját szubjektivizmusuktól menekülő elmélkedők tagadják az izolált egyén létezését. Nincs izolált egyén, mondotta már Fichte, ezt a kijelentést egyelőre a társadalomra vonatkoztatva. Nincs izolált egyén, nincs elkülöníthető szubjektivum, hangoztatta Adam Müller, már konkrétebb következtetéseket fűzve megállapításához, olyan elméleteket alkotva, melyek a rendiségnek jobban megfeleltek. Az egyéniség kapcsolata a közösséggel a szerves élet által kitermelt, közbeeső állomások útján jő létre. Organikus alakulatokkal, rendekkel kell számolnunk s az egyén ezek valamelyikébe tartozik. Adam Müller államtana szerint az élet a katonai, tanító, földművelő és kereskedők rendjét alakította ki. Az állam e rendek összesége, az egyén pedig valamelyiknek tagjául születik. Ez a koncepció igen alkalmas volt arra, hogy a rendi gondolatot kibékítse a szabadság eszméjével, hogy a rendiség tevékeny lehessen és az emberi egyenlőség elve ne érvényesülhessen. A szabadság lényege – írja Adam Müller, az „Elemente der Staatskunst” szerzője – a teremtett élőlények belső különbségeinek, a kvalitatív különbségeknek érvényrejuttatása. Az emberi egyéniségek különbözők, az egyenlőség elvének elfogadása tehát lehetetlenné tenné, hogy ezek a minőségi különbségek érvényesüljenek. Túl sok egyén egyenlő szabadsághoz juttatása anarchiát teremtene. Nem az a cél, hogy az egyenlő egyének többsége politikai szabadsághoz jusson és így kvantitatív demokrácia legyen, hanem rendi alapon a szintézisre kell törekedni. Ezt a szintézist az élet útmutatása nyomán kell megalkotni. Minthogy az élet kitermelte a rendi csoportokat, ezeket kell tevékennyé tenni, ezeknek kell szabadságot biztosítani s az egyén ezeknek keretén belül őrizheti meg a maga individualitását.

E gondolaton keresztül jutunk el minden állambölcselet alapvető kérdéséhez, az „Elit” problémájához. A demokrácia nagy általánosságban úgy oldotta meg e kérdést, hogy azokat tekintette vezetésre hivatottaknak, akik az egyenlő, vagy polgári szempontból politikailag érettnek vélt egyének szavazattöbbségét elnyerték. A romantika természetesen ilyen quantitatív-demokratikus megoldással nem rokonszenvezett. Ez az irány az állami élet zavartalan menetének biztosítását az állam szervezetébe illeszkedő rendek fokozott kiválasztó tevékenységétől várja, valaminő qualitatív demokrácia híve. Elitgondolatának lényege, hogy az ügyeket az egyes társadalmi rétegek által kitermelt vezetőegyéniségek intézzék. Nietzsche éleselméjű megállapítása szerint „Romantisieren ist nichts als qualitative Potenzierung”. E romantikus mozzanat ebben a korban még, nem mint Nietzschénél az individualitásra, hanem a rendek szelekciójára vonatkoztatva érvényesül. A rendiség értékes tulajdonságát abban látták, hogy még nem fertőzte meg őket a francia forradalom, hogy régi tradíciókat őriznek, hogy intézményeikben a néplelket konzerválják és tagjaik lelkülete mindemellett mégis mozgékony, ellenzéki, izgalmasan érdekes. Ezt a hitet, ezt a bizalmat igazolja az a tény, hogy a rendek már a francia forradalom idejében hihetetlenül tevékenyek, ez a tevékenységük pedig csak fokozódik és jelentékeny lázadássá terebélyesedik a restauráció idején, amikor a vidéki földesurak, a porosz rendek rendje élesen szembefordul a bürokráciával.

A vidéki földesurak, a porosz Junkerek társadalma már Stein báró kormányzása alatt szembefordult a bürokráciával. Szemükben gyakran már Stein is veszélyes felforgató, Hardenberg egyenesen forradalmár. A békés reformtervek felfogásuk szerint forradalmat jelentenek. A forradalmi Franciaország centralizmusának, az angol önkormányzati elvnek, a polgári gondolatnak vagy a liberalizmusnak átvétele: felforgatja a társadalmi rendet. A feudális politikus szemében a társadalom létező berendezkedése az igazi jogrend: az előjogokat nem ismerő állam pedig „a társadalmi renddel” szemben a szakadatlan zűrzavar állapota. A modern állameszmék megvalósítása, átültetése: felforgatás, mely embert és természetet egyaránt fenyeget. Amerikából átszármazott, gyors hasznot hajtó ültetvények megváltoztatják a porosz táj arculatát, azét a tájét, melynek megszokott szépsége nélkül a feudális, azaz a vidéki ember el sem tudja viselni az életet. Az erdő évszázados fái helyén sivár ipari növényzet szürke látványa, mint valami rémes vízió, jelképezi a racionalizmus, a haszonelvű gondolat kíméletlen alkalmazását. A feudális ember fél minden változástól és a régi világnak lényéből fakadó féltése régóta összehozza a történeti Poroszország tagjait különböző összejöveteleiken. Főleg a híres berlini Keresztény Német Asztaltársaságban tömörültek a harcos ellenzéki tagok. Itt szövik terveiket, itt szidalmazzák az uralkodó reformereket. Az asztaltársaság körébe tilos a belépés „zsidóknak, a francia eszmék barátainak és filisztereknek”. A francia eszmék alatt a napoleoni eszmék centralizáló irányát értették s filiszter szemükben a tisztviselő és a polgár. Az elkeseredett tisztek, elégedetlen földesurak és udvari összeköttetéseik révén az intrika korlátlan eszközeivel rendelkező rendi politikusok sorában megjelennek az új kor szellemi emberei. Ott sürgölődik Arnim, vagy a Berliner Abendblütter szerkesztői gárdájának több tagja, mint Adam Müller, a német politikai romantika kimagasló vezéralakja, Gentz barátja, számos lelkes államtudományi előadás szerzője és Kleist, a szépíró. A romantikusok lapját a cenzura hamarosan betiltja. A 40-es években azonban már a hivatalos rendi ellenzék vezérei indítanak új lapot, közöttük a trónörökös barátai, a Gerlach-testvérek és Radowitz. Az írók szellemi harcukban fáradhatatlanul küzdenek a francia és angol liberális eszmék, a centralisztikus bürokrácia és a kapitalisztikus rendszer átültetésére irányuló törekvések ellen. Szembefordulnak a haszonelvű gazdálkodással, melyet mezőgazdasági téren Thaer Albert, a híres mezőgazdasági író hirdet, aki a nagybirtokok racionális gazdálkodásától a termelés fokozódását várja, a hagyományos feudális gazdálkodás extenzív irányával szemben. Tételeire buzgón hivatkoznak a jobbágyfelszabadítás hívei, kik üzemi bérmunkásokkal dolgozó vállalattá akarták átalakítani az eddig jobbágyi munka és terményszolgáltatás alapjain nyugvó gazdálkodást; a romantikusok viszont, főleg Adam Müller, híres agronómiai leveleiben, élesen támadják azt az irányt, mely ember és természet Istentől rendelt összefüggésének viszonyát haszonelvekkel meg akarja bolygatni, eltérítve a régi erényektől a földbirtokos osztályt és megteremtve a parasztokból egy bizonytalan sorsú, könnyen lázadó proletariátussá alakulható bérmunkás-tábort.

Ezzel az aktív, a bürokráciával elégedetlen rendiséggel – melynek tagjait a francia forradalom idején a reformtevékenység láza ragadta magával – állott kezdetben a romantika kapcsolatban. Ennek megfelelően alakul államtanuk. Adam Müller 1807–1808 évben kiadott államtana Schelling természetbölcseletéből a szakadatlan változás, a mozgalmasság gondolatát ragadta ki. Ebből az időből ered Müllernél annak a gondolatnak hangsúlyozása, hogy az életben az ellentét törvénye uralkodik. A szakadatlan változás, a mozgás, az ellentét törvényének hangsúlyozása igazolta az aktivitásra törő rendi ellenzék politikai tevékenységét. Évek multán a romantika szembefordult az ilyen gondolatokkal, közeledett Metternich szociális konzervativizmusa felé és ezen az úton egyre jobban a francia tradicionalisták hatása alá került. Ekkor is az életre hivatkozott, az élet lényegét azonban ekkor már az időtartamban, a tartósságban látta. Ugyanezen időben válik a rendiség is konzervatívvá, mikor aztán a romantika az új uralkodón, IV. Frigyes Vilmoson keresztül közvetlen hatást tudott kifejteni a politika kialakítására, akkor már a francia tradicionalizmusra emlékeztető, konzervatív irány lett, pedig magatartása eleinte inkább kritika volt a bürokrácia reformjaival szemben s politikai jellegét aktivitás, bizonyos forradalmiság adta meg.

Romantika és porosz belpolitika így összefüggnek egymással, de ezek az elvi tényezők természetesen nem határozzák meg teljesen a politikát. Hiszen a személyi intrikák, az uralkodó akarata mind a porosz hivatalnokreform sorsában, mind az alkotmányos küzdelmekben nagy szerepet játszik. A rendi és reformgondolat összeütközése már 1812-ben a feudális Poroszország győzelmével végződik, amikor Hardenberg nem tudja akaratát keresztülvinni, hogy a közigazgatási reform során a Landratok helyébe kerületi direktorok kerüljenek s ezáltal a nemesség számottevő szerepe a Landratban háttérbe szoruljon.

A rendi ellenállás az 1817-ben kiküldött alkotmánybizottságban mutatkozott a maga teljességében. Ebben a bizottságban először Hardenberg, 1819-ben pedig Humboldt, az új államkancellár tevékenykedik a német alkotmány korszerű átalakítása érdekében. Az új kancellár itt már hivatali elődjének, Hardenbergnek intrikáival is találkozik. A rendi ellenállás, a reformerek egyenetlenkedése és a király kedvetlensége 1819 decemberében Humboldtot lemondásra késztetik. A trónörökös politikai állásfoglalása immár szabadon érvényesülhet. A későbbi IV. Frigyes Vilmos, aki akkor trónörökös, szembenáll a liberális fejlődéssel. Meg akarja valósítani a rendi államot, ezért az alkotmánybizottságban ellenzi, hogy modernebb porosz birodalmi alkotmányt adjanak. Valóban, midőn az 1823 június 5-én kelt „Anordnung der Provinzialstände” a porosz tartománygyűlések, a nyolc egymástól teljesen független Landtag intézményét szabályozza, akkor ezekben a főszerepet a földbirtokos-nemességnek juttatja s a gyűlések összeállítását teljesen rendi alapon szabályozza a földesurak, a lovagok, a polgárok és a parasztság soraiból. Frigyes Vilmos elgondolása s ezen keresztül a romantika elképzelése érvényesült: a szabadságot, a politikai aktivitást a korporációknak kell élvezniök az egyének helyett. Ilyen körülmények között érthető, hogy azután az 1831-es átalakított városi rendtartás az önkormányzat terén Stein elképzeléseit alaposan megváltoztatja. Ezek a törekvések az öreg király, III. Frigyes Vilmos rokonszenvét is elnyerték, hiszen ő a német Bund-ban is az alkotmányellenes irány képviselője volt. Reakciós magatartására a „Demagógzavargások” (ahogy a Burschenschaft- és Turnverein-mozgalmakat nevezték) hatottak. Egyszerűen reakciós elkeseredése tehát találkozott a trónörökös és körének elvi romantikájával. Ezeknek a tényezőknek eredménye a „porosz reakció”, melynek dacára III. Frigyes Vilmost a lakosság széles rétegei mégis szerették; hiszen visszaemlékeztek a felszabadító hadjáratra, melyben az uralkodó annyi bajban és küzdelemben kitartott népe mellett.

Kezdetben nagy volt az öröm akkor is, midőn 1840-ben IV. Frigyes Vilmos került a trónra, hiszen uralkodását széleskörű amnesztiával kezdte meg. Kiszabadultak a fogságból azok a német ifjak is, kiket a demagógüldözés vetett a börtönbe s a politikai okokból elbocsátott tanárok visszatértek katedrájukra. A liberális közvélemény szemében ezek az intézkedések az új alkotmányos idő hajnalhasadását jelképezték. Csakhamar csalódtak. A király a felségjogokat az abszolutisztikus színezetű patrimoniális királyság szempontjai szerint értelmezte, kegyelmi tényei ebből a felfogásból fakadtak és nem jelentették az új politikai eszmét, a népfelség elve, a konstitucionalizmus mellett való tüntetést. Az alkotmány sürgetése kezdettől fogva ellenszenves számára, hiszen művész természete és a romantikus államelméleten alapuló felfogása elképzelhetetlennek tartja azt, hogy király és népe közé „egy írott papírlap” kerüljön: azaz, hogy teremtő fantáziája és az annak anyagát képező nép között korlátozó erő legyen. Közvetlen kapcsolatot akar teremteni népével, gondoskodni akar róla, de teljesen a középkori patrimoniális királyság szellemében. Ennek a szemléletnek kialakításában nagy szerep jut a berni származású Hallernek és a zsidó eredetű Stahlnak, e két idegennek, kiknek műveiben a német romantika a legszélsőségesebb tradicionalizmusba csap át. Erős személyi és elvi hatása miatt IV. Frigyes Vilmoson keresztül a porosz államfejlődést főleg Haller befolyásolja jelentősen. 1816–1834 között megjelent műve „Az államtudományok restaurációja” jellemző címet viseli. A német tradicionalizmus eme bibliájának eszménye a középkori patrimoniális német állam, amint azt a kor történelme látta. Ott az állam a fejedelem tulajdona, jóformán magánbirtok volt. Haller azonban nem csupán a történelem szemléletéből meríti abszolutisztikus eszméit, hanem az élet törvényszerűségéből is. Az élet szemlélete, a természet vizsgálata ugyanis arról győzte meg, hogy az emberek, osztályok nem egyenlők képességben, tehát a hatalom nagyságában és az erőben sem. Mindig az erősebb fog a gyengébb felett uralkodni. Az uralom alapja tehát a hatalom, s így a király nem tartozik felelősséggel állampolgárainak, akár mint egyesek jelennek meg azok, akár rendbe tömörüljenek, vagy pedig demokratikus eszközökkel többséget alkossanak. Minthogy Isten a világot az erőkülönbség, a gyönge és a hatalmas rendszere alapján teremtette, aki erősnek születik, isteni rendeltetés folytán gyakorolja a hatalmat. A király is csupán Istennek tartozik felelősséggel, nem pedig alkotmánynak, vagy népképviseletnek. Ez a felelősség bizonyos szociális korlátozásokkal jár, uralkodói kötelesség az is, hogy ezt az isteni világrendet az uralkodó alkotmányos tévedéssel, vagy érzelgősséggel meg ne rontsa, hiszen ez a világrend Haller szemlélete szerint az erősek és gyengék hatalmi viszonyán alapul. Az uralkodó szűkebb környezetéhez tartozó Stahl restaurációs rendszereket dolgozott ki szinte teokratikus alapon, az állam isteni eredetét hangsúlyozta és azt, hogy az állam keresztényi elvek megtestesülése, feladata erkölcsi célok megvalósítása.

Amikor IV. Frigyes Vilmos trónra lép, az állami élet reális alapjait a romantika által annyira korholt porosz bürokrácia egészen más elvek alapján fektette volt már le. A gazdasági fejlődés a kapitalizmus irányában alakult át, az államnak a nagy vállalkozások, főleg a vasútépítések révén bele kellett nyúlnia a való életbe. Ez az élet megkövetelte a demokratikus elvek érvényesítését. A német nemzeti gondolat romantikus fogalmazása inkább a Bund területén kívül hat. Magában a német Bundban s Poroszországban, részben francia kihívásra, részben belső fejlődés útján a nemzetállam elképzelése a liberális és demokratikus elemekkel fonódik össze. A politikai szépirodalom is a 40-es években ilyen irányokban hat, s nemzeti és demokratikus lesz a romantika egyik iránya is. A politikának számolnia kellett a tényleges helyzettel is. A reális fejlődés következtében tehát (akár a bürokrácia által kiépített állami keretekre, akár a vámúnió következtében erősödő német egységmozgalmakra, akár a kapitalizmusra gondolunk), a német romantikának immár tradicionalizmussá fejlődő iránya időszerűtlenné vált. A német romantika eredeti alakjában csupán a kritika területén érintkezett a valósággal. Amikor a valóság tényleges alakításához korlátozás nélkül nyúlhatott, IV. Frigyes Vilmos trónralépése után, akkor a szellemi embereknek ez a tevékenysége már anakronizmus lett. A tradicionalizmus szociális feltételei 1840 körül már nem voltak megadva. Szimbolikus jelentőségű, hogy az új királynak akkor kellett szakítania a romantikus rendi elképzelésekkel s akkor kell bizonyos népképviseleti megoldások felvételére gondolnia, mikor új kölcsönt vesz fel az állam. A valóságos helyzet polgári megoldást sürget. A német valósággal ebben az időben egy realista mozgalom, a fiatal Németország teremtette meg a kapcsolatot. Ez a mozgalom a francia eszmék felé fordult és a forradalomhoz vezet. Ugyanekkor főleg Dél-Németországban átalakulnak a kezdetben romantikus színezetű kísérletek, azonban nem a tradicionalizmus, hanem a demokrácia irányában.