HARMADIK RÉSZ: A MONARCHIA ÉS A NEMZETISÉGEK ÉBREDÉSE

ELSŐ FEJEZET: METTERNICH ÉS AZ OSZTRÁK BIEDERMEIER

Ha egykorú biedermeier otthonba lépnénk, első pillantásra nem látnánk mást, mint egyszerű, talán kissé túlságosan is józan, kényelmes berendezést. Mintha ugyanaz a felirat köszöntene minden lakásban az öntudatos szerénység jelszavaként: „Kényelem és biztonság.” Tény, hogy ebből a magatartásból nem hiányzik a polgári megalkuvás szelleme, ez a józan életszemlélet azonban sok mindent megment az élet értékeiből a maga áldozatai árán, amikor biztosítja a belső csendet, a nyugalmat s a jólét bizonyos fokát az egyén számára. Metternich, a Habsburg birodalom kimagasló államférfia a maga politikai tevékenységében a biedermeier eleven valóságára építhetett. Ha a monarchia belső viszonyait szemléljük, tehát elsősorban e biedermeier kultúra jellemző vonásait kell megismernünk. Ennek az élethangulatnak sajátossága kitűnik a német romantikával való összehasonlítás alkalmával. A német romantika az eszmény és a valóság ellentétét látva, a valóságot költői elképzelésekben, metafizikai rendszerekben oldotta fel s amikor a valóság talaját elhagyta, álmokba, ábrándokba, olvasmányokba és terméketlen pózokba menekült, vagy éppen az egyéniség teljes feláldozásával akart objektív megoldásokra jutni. Ezzel szemben az osztrák szellemiség magatartása egészen más mindazokban a kérdésekben, melyek a valóságnak az eszményekkel való viszonyára vonatkoznak. Rezignáltan tekint a nagy politikai ideálokra, a lét kérdéseit más szférákba utalva, művészi, irodalmi problémáknak minősíti azokat s az egyén örök kis értékeihez, belső csendjéhez menekül vissza. Grillparzer szembeszáll a német romantikával, kifogásolva, hogy német fajtestvérei mekkora értéket tulajdonítanak „kép és fogalomnélküli fantáziájuknak”, Pedig „ennek a nemzetnek éppen ez a szerencsétlensége”. A nagy osztrák író ehhez még hozzáfűzi, hogy a meddő fantáziának ezen álmodozó állapota az ő lelkétől sem idegen, ő azonban legalább elismeri, hogy „az embernek abból az állapotból ki kell magát küzdeni, ha a cselekvéshez akar eljutni”.

A rezignáció, mely lemond a nagy ideálokról, a megvalósíthatatlan álmokról, nem néz égbetörő célokra, hanem az egyén mikrokozmoszába vonul vissza, jellegzetes osztrák életforma. Ez a stílus a mértéktelen szenvedély helyett a mérsékeltet, az érzelmek viharzása helyett a kedély nyugalmát választja. A polgári életstílus ezen az úton osztrák és délnémet területen a XVIII. század 70-es éveinek, a „Sturm und Drang”-nak szenvedélyes magatartása helyett, mely a romantikus szubjektivizmushoz vezetett, másrészt a klasszicizmus zárt értékrendszere helyett eljutott ahhoz, hogy értékredukcióval mentse a valóság, a társadalmi egyensúly, a rend, a béke értékeit s a politikát elválassza a romantikus irodalmi ideálkeresés attitűdjétől. Így vált külön a művészi világ a polgári élettől, a kultúra külön szférát alkotott, melyben helyet talált a zene, a kép, a színház és az írás.

A számtalan ágazatú régi osztrák katolikus gondolat ugyancsak a német szomszédtól eltérő, sajátos belső kultúrában élt tovább. Mint restaurációs filozófia, mint Hofbauer-féle bécsi szociális katolikus programm gyűjt maga köré híveket ez a katolikus gondolat, amikor megelőzve messze földek katolicizmusát, kiépíti a szociális katolikus eszmék korai szintézisét. Bécsben a német romantika szubjektivista hulláma nemesebb, emberi szempontból is értékesebb katolicizmusra vezet, az élménytkereső esztétikai izgalmat hajszoló német áttérésekkel szemben. Az osztrák romantika általában ritkán nyilvánul korlátlan, szélső individualista élethangulatban. A sajátos osztrák kultúra jellemző vonása az egyeztető irány keresése. Például a híres bécsi orvosi iskola elsőrangú képviselőiben – mint Srbik jellemzi – a schellingi romantikus természetfilozófia kitűnő anatomiai empiriával és korán jelentkező realisztikus diagnosztikával találkozik. A „Vormärz” sajátos osztrák kultúrát teremtett és ahol ez a kultúra függetleníteni tudta magát a politikától, tevékenyen közreműködött a képzőművészetek lelkes híve, a nagy akadémiai kurátor, maga Metternich is. A falakat jeles biedermeier festők, Schwindt és Waldmüller alkotásai díszítik. A táj megtelik romantikus rekvizitumokkal, másutt viszont postakocsik, vagy napi események képe keveredik a természet ábrázolásába. A táj szeretete dominál, mint ahogy a természetről, az otthonról, a magasabb értelemben vett hazafiságról szólnak a folyóiratok cikkei, az almanachok és újságok, annak bizonyságául, hogy a széles alapokon nyugvó metternichi osztrák gondolat korántsem volt terméketlen epizód, korántsem volt kizárólag tudatos szembeszállás a kor eszméivel, hanem inkább a sajátos hazai kincsek, a birodalmi javak féltő szeretete. E gondolatmeneten mély problémák szántottak végig és az érdekek, sajátosságok sokféleségében egészséges megegyezés jött létre. Az osztrákság nem áll egyedül, itt vannak a magyarok, szlávok, sőt barbár kisebbségek és barbár szomszéduk, ott sötétlik a bizonytalan Balkán, mint valami őserdő, mely felé kultúrát és civilizációt közvetíteni elsőrangú európai érdek. Az adott helyzetben szinte nyilvánvalónak látszik e felfogás hívei számára, hogy helyes, hasznos és szent dolog a magasabb célok érdekében lemondani a tisztán öncélú német nacionalizmus egységes nemzetállam-koncepciójáról.

Akadtak ennek az osztrák biedermeier felfogásnak elrajzolt alakjai, kiknek sorában elől jár Ferenc császár. Ennek a polgári erényekkel ékes uralkodónak magatartása az Európa közepén álló biedermeier otthon családfejének kicsinyes szerepét mutatja. Azt hiszi, hogy akkor tölti be legjobban hivatását, ha minden apróságról tud, mindent maga intéz és ezektől a napi gondoktól nem marad ideje távolabbi perspektívákon töprengeni. Ez a beállítás az egyik végletet jelenti, a kisemberek szemében e magatartás még mindig rokonszenvesebb, mint akár a felforgatás nyugtalanító gondolata, akár a kapitalizmus tülekedő világa. Hiszen a középeurópai ember ebben a korban eleinte inkább ment volt ettől a kapitalista felfogástól s a jobbmódú rétegek is hajlamosak voltak a biedermeier lelkület befogadására. A hivatalnokosztály pedig teljesen ebben a szellemben élt és ez a stílus határozta meg a császárváros hangulatát is.

Ezt az életstílust akarta megvalósítani Metternich Kelemen, minél szélesebb körök jólétének biztosításával, a nemzeti szenvedélyek korlátozásával, mintaszerű adminisztráció segítségével. A kancellár szeme előtt Ausztria középeurópai hivatása lebegett. Ezúttal ennek az elgondolásnak főleg belpolitikai megnyilvánulását kell szemügyre vennünk, azét a belpolitikáét, amely a maga módszereivel és megoldásaival döntő hatást gyakorolt a monarchia sorsára s egyúttal Közép-Európára is. E belpolitika szellemében egészen a XVIII. századbeli; minden ízében áthatja a racionalizmus s így nem idegen a biedermeiertől sem, melyben sok az értelmi elem. Metternich Kelemen, a rajna-vidéki főúr, a mult század tanain nevelkedett, bárha azokat nem is a legelőkelőbb forrásból merítette. Érdeklődése elsősorban a természettudományoknak, ezek között is az orvostudománynak szól, egész magatartásában van valami az orvoséból, aki a feldúlt világrészben a rábízott szervezet épségén fáradozik. Immunizálni akarja a monarchiát azzal a betegséggel szemben, amely szerinte az államok jólétét leginkább veszélyezteti. E járvány a XIX-ik század divatos betegsége, a vitalizmus új élethulláma, melyet német területen romantikának neveznek, melyben a képzelet túltengését helyteleníti Grillparzer és amelyet a franciák a „század betegségének” mondottak.

Ami a romantika szemében eszmény és valóság ellentéte, az a kancellár szemében a konzerválás, vagy a felbomlás tendenciája közötti antagonizmus. Természetes, hogy az előbbit kell előnyben részesíteni, úgy kül-, mint belföldön, a rend állapotát kell fenntartani, hiszen a rend az élet elsőrendű feltétele. Szemében konzervativizmus és forradalom között nincs középút. Véleménye szerint, bárhogy is egyeztessenek ellentétes érdekeket, a népszuverénitásra törekvő liberális alkotmányok Közép-Európában feltétlenül bomlásra vezetnek. A politikai berendezkedéseket nem a népszuverénitás szeszélyének, hanem a rend gondolatának kell alárendelni, ez az elv adja meg a konzervatív államforma létjogát, ez indokolja a királyság intézményét, melyet Metternich szemében sem a legitimitás varázsa, sem a feudalizmus élethangulata nem igazol, hanem egyedüli rendet, kiegyensúlyozást, békét jelentő, alapvető társadalmi funkciója. A király, az érdekellentétek és romboló tendenciák felett állva, segíti elő a rend biztosítását. Ezeknek az intézményeknek megőrzésében az állam tevékenysége természetesen nem merülhet ki. Nagyszabású konzervatív szociális programmja az állami beavatkozás, a céltudatos gazdaságpolitika segítségével, a jólét megteremtésével s a politikai kultúra áldásaival kívánja az egyén megelégedését biztosítani. Ez az állapot mintegy kárpótolja az egyént azért, hogy nagyratörő, merész elképzeléseit, politikai álmait fel kell áldoznia, hogy ideál és valóság küzdelmében a józanságot kell választania.

Biedermeier jelenség Metternich abban is, hogy nem táplál különösebb illúziókat. Nem hiszi, hogy az események dübörgő menetét okvetlenül fel tudja tartóztatni. Az ő feladata – mint rezignáltan látja – az, hogy áldozatok árán, hosszabb ideig tartó polgári jólétet teremtsen s Közép-Európa békéjét, ameddig lehet, biztosítsa. Koncepciójába szervesen illeszkedik az uralkodó személye révén összekapcsolt magyar királyság rendjeivel való szövetség, udvar és rendiség együttműködése. A Metternich mögött sorakozó vezetők, jeles politikai írók, a politikai álmok és ábrándok világában önkéntes korlátozással keresik az egyén boldogulásának útját s iparkodnak kialakítani és elterjeszteni az osztrák államszemléletet. Ez az államszemlélet, mely Ausztria, „az osztrák állam” hivatását a szláv és barbár támadásokkal szemben, a dunavölgyi béke megvédésében látja. E patriotizmus, eltérőleg a nacionalizmustól, nem az egyénnel született érzelem, hanem olyan elem, melyre az állampolgárokat nevelni kell s lehet. Ennek megfelelően az osztrák kultúrpolitika minden eszközzel terjeszti a patrióta szellemet. Ennek tartalmi elemei az uralkodó iránti hűség s a nemzeti érzésnek az összmonarchia iránti magasabb hazaszeretetben való feloldása. Ez az intellektuális hazafiúi programm talán vérszegénynek látszik a nacionalizmus érzelmi és életattitűdjével szemben, osztrák területen azonban hamarosan kibontakozik a jozefinizmus korlátaiból és erős, határozott szellemi irányba fejlődik. Hormayr áll a mozgalom élén, hazafias érdekű kérdésekkel foglalkozó folyóirat szerkesztője, aki számos magyarországi munkatárssal dolgozik. Ez irány szerint éppen az az értékes és nagyszerű, hogy Ausztriában a sokféleség egysége jelentkezik, az osztrák uralkodó jogara alatt, az emberi értelem és összetartás biztosítékául, több nemzet és nyelv egyesül. Mint ilyent értékeli Hormayr az „osztrák nemzeti szellemet” is. Ausztria sajátos feladatot tölt be a fenyegető Kelettel, a szláv világfolyammal s általában az európai barbársággal szemben, a Balkán felé pedig kultúrhivatással rendelkezik. A patrióta eszmehirdetésről mélyen gondolkozó, erős intellektusú, az igazi valóságot jobban értelmező férfiak állottak, az optimista nagynémet koncepciójú, liberális osztrák politikusokkal szemben. Ez az osztrák patrióta tudat már a Napoleon elleni küzdelemből erőt merített s külföldön, a német Bundban is talál híveket.

Ez az osztrák államszemlélet belpolitikailag a kompromisszum elvén nyugszik. Épp ezért hajlandó arra, stílusának belső törvénye szerint, hogy ne lássa túltragikus szemmel azt a körülményt, hogy a monarchiában különféle nemzetiségek laknak. A patrióta államfelfogás tehát mintha sajátmagából indulna ki, akkor is, amikor a szláv törekvéseket szemléli. Vagy azt hiszi, hogy azok veszélytelenek, vagy azt, hogy egyensúlyt jelentenek a birodalomban a magyar nacionalizmussal szemben. E tévedése főként azáltal válik veszélyessé, hogy a nem pravoszláv nemzetiségek nacionalizálódását összeegyeztethetőnek véli az osztrák államgondolattal. Ezeknek, amennyiben nem állanak kapcsolatban az orosz kolosszussal, szabad terjeszkedést enged s hitelt ad mindannak, amit ennek a mozgalomnak vezetői a magyar veszélyről s szláv közvetítéssel a Balkánra irányuló osztrák kultúrhatásról mondanak, vagy írnak. E felfogás alapján a szláv ébredéssel szemben folytatott hivatalos osztrák politika érthető, de nem menthető még ott sem, ahol ilyen motívumok érvényesülnek s egyáltalán nem a Kollowratok magyargyűlölete. Amikor a bürokrata felhasználja a szellemi emberek támogatását, akkor azoknak igéit és eszméit alaposan meg kell vizsgálnia. Igaz, hogy ebben az időben a szellem embereinek tevékenysége még veszélytelennek látszik, azóta világtörténelmi események tanítottak meg arra, hogy másként gondolkozzunk.

Az osztrák állam területén, ahol a cenzura a szellem embereinek megnyilatkozásait meglehetősen elnyomta, mélyebbre szállva kell vizsgálni a fejlődő s a nemzeti államgondolattal együtt fellépő liberális kritikai felfogás hullámzását. Ebben a korban a szállóigék tarka-barka megnyilatkozásaiban találjuk annak nyomát, hogy az európai szellemi áramlatok hatásaként kínzó problémává válik Ausztria sajátossága. Ez az ország nem tartalmazza az egységes nemzetállam kritériumait, bürokráciája pedig nélkülözi a rend, a gyors elintézés és a pontosság ismérveit. E szállóigék már gyakran gúnyolódnak a birodalom faji heterogeneitása, mechanikai összetettsége felett. Elterjedt s gúnyos mellékízzel jelentkezik a „Länderkonglomerat” elnevezés, vagy pedig az 1812-ben keletkezett és eredetileg patrióta Hormayrtól származó megjelölés, amely Ausztriát különböző részekből összetett, különben csak összeházasodott országnak tartja: „Aus heterogenen Bestandteilen zusammengesetzter, eigentlich blos zusammengeheirateter Staat”. Egyesek szerint Ausztria imaginárius név, valami „konvencionális elnevezés, egymástól élesen különböző nemzetiségek számára”, mint ahogy a liberális, rendi felfogású Adrian Werburg híres röpiratában írja. Az efféle megállapítások széleskörű elterjedése arra mutat, hogy a század eszméjének, a liberális nemzetállamnak fogalma az osztrák közhangulatban élt és az emberek némi rezignált kritikával vették tudomásul azt, hogy ez az állam a feltörő nacionalizmus korában tulajdonképpen valami bizonytalan alakulat. A politikai érzék s a nemzeti elv a fejlődés során szembetalálkozott azzal az osztrák államformával, melynek összetétele hovatovább nem talált mentőkörülményt a közállapotok rendezett voltában, hiszen minduntalan felhangzik az osztrák bürokrácia „slendrián” voltának felhánytorgatása.

A bomlasztó erők a liberális nemzetállam gondolatában jelentkező kritika győzelmével együtt köszöntenek be, de nem csupán a „liberális gondolat” okozza a megrázkódtatást. A belső viszonyokat illetőleg a gazdasági szerepek kicserélődése, az új rétegeződés méltó a figyelemre, míg kifelé a birodalmi gondolat és annak működése szempontjából a bürokrácia csődje jelentkezik. A szociális átalakulás már korán, az infláció idején, megfigyelhető és az agrárkrízis által kísérve gyengíti az osztrák kultúrgondolat, az osztrák államszemlélet hordozóját, a történelmi Ausztriát. A hosszú háború, az infláció, majd az államcsőd és az 1815 után következő gazdasági válságok nagy szerepet játszanak az osztrák társadalom átcsoportosításában. Számtalan család szegényedik el, a bankházak tulajdonosai, a hadiszállítók viszont megvagyonosodnak és társadalmi karriert futnak be. A tőke aránylag csekélyszámú vállalkozó és tőkés birtokába kerül. Kialakul a munkástársadalom, mely a földművelő osztályból sodródik az iparba. Az agrárkrízis nehéz gazdasági viszonyai között a paraszt kénytelen elhagyni a földet és a városba vándorolni. Ehhez járul a polgári nemzedék számos tagjának elszegényedése. 1834–36 között Ausztriába jön Weitling, a német kommunista, agitációjának hatása azonban ebben az időben jelentéktelen. A munkásság idővel mégis tovább tolódik balfelé, a munkanélküliség következtében radikalizálódik, hiszen minden munkás évente átlag 3 hónapon keresztül munka nélkül marad, ilyen esetben segélyt nem kap, az állam nem törődik vele, nem csoda, ha a nyomorgó munkásság eltávolodik a népi katolicizmus gondolatától és a forradalmi eszmék híve lesz. Az osztrák gazdasági fejlődés, a kapitalizmus hatása tehát egyrészt a liberális polgárság megerősítésében, másrészt a kisemberek, iparosok proletarizálásában és demokratizálásában jelentkezik.

Ugyanaz a folyamat indul meg ebben az időben, mint amely az Ausztrián kívüli német területen a kapitalizmus kísérő jelensége: felőrlődik a kisiparos, a kispolgár, a biedermeier-ember. A jómódú polgári körökben a liberalizmus, a szélesebb rétegekben pedig a demokrácia eszméi terjednek. Az 1830-as francia forradalom erősen hat az osztrák szellemi élet fejlődésére és ennek következtében a liberális eszme hívei körében gazdasági érdekekkel kapcsolatos, egységes német megoldások vernek gyökeret. A demokrácia a maga kiegyenlítő törekvésével nem ismeri a széplelkek és a hagyomány híveinek differenciáló tényezőjét, hanem egy nagy német állam megvalósítására törekszik. Így terjednek el a „fiatal Németország” mozgalmának eszméi. Ezt elősegíti az, hogy a gazdasági élet szabadforgalma önmagában is az eszmék szabad terjeszkedésével jár. Fokozza a régi keretek bomlását az osztrák bürokrácia válsága s betetőzi a bontó folyamatot a nemzeti tudatok aktiválódása.