HARMADIK FEJEZET: KULTÚRNACIONALIZMUS – RENDI NACIONALIZMUS

A biedermeier, mint stílus, a patriotizmus, mint szellemi áramlat, az eszme és valóság ellentétét igyekezett kompromisszumban feloldani. A súlyos anyagi bajok új utakra terelték a polgárságot, a hanyatló bürokrácia nem tudott összefogó keretet adni az egésznek akkor, amikor a birodalmat alkotó részek, a nemzetiségek, politikailag is önálló életre kezdtek ébredni. A monarchia nemzetiségei, főleg a szláv törzsek, a német romantika hatása alatt nemzeti egyéniségük romantikus értelemben vett lényegére eszméltek. Ez a folyamat a különböző törzseknél szellemi embereik hatása alatt szinte ijesztő gyorsasággal fejlődött ki és csapott át a tulajdonképpeni politika területére. Mialatt e vezetők a legtöbb esetben a német földön kialakult XIX-ik századbeli nemzetfogalom hatására, a modern életfilozófiát képviselik és abból nemzetiségük számára dinamikus politikai erőt merítenek, azalatt a birodalmi gondolat hivatásos hordozója, az udvar és a hivatalnokréteg, a XVIII-ik század politikai fogalmi világában és mechanizmusában tesped. A szakadék a tevékeny nemzetiségi, szellemi vezetők és a hagyományos államkeretek őrzői között egyre mélyebb. Annak, hogy a nemzetiségek a Habsburg-államtól érzésben és gondolatban eltávolodnak, elsősorban belső okai vannak, fokozott tevékenységük megindítása tehát elsősorban nem a külső izgatás vagy az udvari „intrika” eredménye. A szláv nacionalizmust kialakító szellemi ember hamarosan ellentétet lát a maga törekvései és a monarchia korlátozó keretei között, vagy pedig később a német egység látványa nyűgözi le. Így fejlődik ki a nemzetiségi nacionalizmus. Olyan állásfoglalás ez, a rendi nacionalizmus és a kultúrnacionalizmus fokozatai után, melyet a formával való állandó súlyos összeütközések jellemeznek. Ezzel természetesen együttjár az, hogy a szellemi emberek legalább lelkileg megszakítják kapcsolatukat azzal a rendiséggel, amely a maga idején rendi előjogaira irányuló követeléseiben, nemzeti jogokra hivatkozva veszi igénybe a szellemi emberek munkásságát.

E folyamat szemléltetésénél a rendi nacionalizmus korába, a XVIII. századba kell visszatekintenünk. Mennyire jellemző erre például a horvát nacionalizmus XVIII-ik század végén való jelentkezése. Skerlec Miklós 1790-ben dolgozza ki a horvát paktum elméletét. A történeti multat olyan mozgalom javára használja fel, melyet a horvát rendek municipális jogaik biztosítása érdekében indítottak meg. Történeti mult és aktuális rendi politika fonódik össze ebben az elméletben, melynek elképzelése a jogi mozzanatot ragadja meg: Horvátországot a magyarok nem fegyveres erővel hódították meg, a horvát nép a helyi jogok biztosítása mellett lépett megegyezésre a magyarokkal. A követelmény: a horvát rendek municipális jogainak, államjogi követeléseinek szabad érvényesülése. Hasonló ehhez az az oláh beadvány, mely a „Supplex Libellus Valachorum” hasábjain jelentkezik 1791-ben, ebben a román kontinuitás elméletét már megtaláljuk. Itt már megjelenik az a hipotézis, hogy az erdélyi őslakosság, az oláhság, Trajanus császár római gyarmatosaitól származik. E feltevés szerint az őslakosság önként hódolt meg Töhötömnek. Ősi konvenció, ősi paktum szabályozta tehát a multban a magyarság és oláhság viszonyát. Ennek alapján a II. Lipóthoz benyujtott kérvény politikai jogokat követel az oláhság számára, elsősorban, hogy az oláhság Erdély „negyedik nemzete” legyen. E politikai törekvésekkel egyidejűleg bontakozik ki az általános humanisztikus szempontokból és a kor kulturális felfogásából sarjadó kultúrnacionalizmus. Annak a régi áramlatnak megfelelően, amely a szükséges ismereteket, az elemi állampolgári kötelességek megismerését, el akarja juttatni a legszélesebb rétegekhez, az egyes nemzeti nyelveket művelő, illetve az egyes nemzeti nyelveken demokratikus civilizációt terjesztő törekvésnek vagyunk tanui. Egyes helyeken a feudális rétegek járnak elől hazájuk szűkebb területén a nemzeti művelődés terjesztésében, mint azt a cseheknél fogjuk látni. Maga az államhatalom tesz azonban legtöbbet ebben az irányban, amikor a felvilágosodás államszemléletének megfelelően, mint láttuk, helyesnek tartja azt, hogy a kultúra és civilizáció minél szélesebb területen elterjedjen. A széles rétegek csak saját nemzeti nyelvükön írt könyvek révén vezethetők e kulturális forráshoz, így érthető a pesti Egyetemi Nyomda ténykedése, amellyel 1805-ben Sinkai és Klein dákóromán nyelvtanának második kiadását bocsátja közre, érthető az, hogy a XVIII. század végén a szerbek értékes engedményeket nyernek a monarchiától szerb népiskolák felállítására, papnevelő szemináriumok szervezésére és a karlócai gimnázium megalakítására. A magyar rendiség nemesebb gondolkodású tagjai e jelenségeken épúgy nem ütköztek meg, sőt pártolták azokat, mint ahogy a történelmi Csehország területen élő osztrák főurak sem láttak egyideig semmi kivetni valót a cseh nacionalizmus fejlődésében.

Rendi nacionalizmus, kultúrnacionalizmus együtt haladó mozgalmak, melyek eleinte egyáltalán nem veszélyeztetik az állami kereteket, ha támogatják is az egyes nemzetek rendjeinek a magyar államhatalommal, illetve az osztrák központi kormányzattal szemben vívott küzdelmét. A folyamat akkor válik veszélyessé, amikor azok a szellemi emberek, kik a nemzeti tudat kialakításában a döntő szerepet játsszák, észrevétlenül megszakítják a rendi nacionalizmussal való érzelmi közösséget s a felvilágosodás államtana helyett a romantika formaellenes eszméit teszik magukévá.

A csehországi rendek akkor lépnek szövetségre a cseh szellemi emberekkel, amikor az osztrák udvar és bürokrácia központosító törekvései ellen a „cseh nemzet”-re hivatkozva küzdenek. Elsőrangú politikai érdek, hogy ebben a küzdelemben úgy szerepeljenek, mint a cseh nemzet hivatott vezérei. Fürstenberg herceg már 1786-ban kiadja az első csehnyelvű folyóiratot, a Volkslehrer csehnyelvű fordítását. Kinsky József gróf cseh és német tudósokkal alapít tudományos társaságot. Sternberg Gáspár gróf, ki magát patrióta értelemben jó németnek vallja, 1822-ben megalapítja a cseh Vaterländisches Museumot, valóságos mentsvárát a cseh szellemi embereknek, igazgatója Palacky, a nagy történész s ott dolgozik Hanka. A barokk kultúra és új humanista felfogás még az egyéniség szabad belátására bízta, hogy az milyen eszközökkel, milyen nemzeti elemek kiemelésével szolgálja a haza nemes ügyét. A kultúra nemzetek felett áll, az egyéniség szabad és a német nyelven beszélő, idegenvérű főúr minden gátlás nélkül tevékenykedik a cseh nyelvi kincsek felkutatásában, történelmi emlékek megőrzésében. Így kerül kapcsolatba a cseh multat, nyelvet kutató tudomány és a csehországi német eredetű, barokk rendiség.

A cseh tudományosság azonban már a XVIII. században eltávolodott az osztrák barokk műveltség világától, természetesen még nem a romantika, hanem a német felvilágosodás hatása alá került. Utat talál a cseh tudományos élet felé a felvilágosodás protestáns német áramlata s a cseh tudósok világa a göttingai egyetem tudós nemzedékétől sajátítja el a tudományos élet gyakorlatát. A csehek szláv érdeklődése is innen nyeri első indítékait, hisz Schlözer, a híres göttingai professzor, már 1771-ben megjelent „Allgemeine Nordische Geschichte” című művében eltűnődik a szláv nyelvek közös eredetén és a felvilágosodás tudósának rendszerető készségével alapozza meg a „System der slavischen Geschichte” tételeit. Jelentős e mellett Herder hatása, aki „Eszméi”-ben a szlávokról mint nemeslelkületű, békés földművelőkről rajzol tetszetős képet. Igazi hatása a későbbi nemzedéknél mutatkozik. Safarik Herder vízióját mint valóságot dolgozza fel régiségtanában, Palacky pedig cseh történetében. A szlavisztika cseh megalapítója, Dobrowsky még teljesen az apolitikus német tudományos iskola szellemi légkörében él. Ő még nem érti például, miért csapnak oly nagy lármát a szerb népdalok körül, a tudós habozás nélkül az orosz népdalt tartja értékesebbnek, mert harmadik személyben szól és régi orosz végződéseket őriz meg. Az ő szláv elmélete különben tartalmilag azért fontos, mert kiindulópontja az a felfogás, hogy a szlávok faji és kulturális egységet alkotnak. Ennek megfelelően vizsgálja alapos filológiai iskolázottsággal a különböző nyelvjárásokat, közöttük a cseh nyelvet is. Távol áll még attól, hogy a közös eredetből politikai következtetéseket vonjon le, általában távol áll attól, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen tudomány és élet között. Tudós marad mindvégig, elméleti megalapozója a tudományos pánszlávizmusnak, de a szellemi ember emancipációs folyamata benne még nem mutatkozik, a rendiséggel való kapcsolat összhangját még semmi sem zavarja meg.

A tudományos módszerbeli átmenetet Jungmann teremti meg, a felvilágosodás praktikumának embere, aki a XIX. század elején indítja meg nyelvművelő és nacionalista tevékenységét a cseh nemzeti nyelv megtisztítása érdekében. Dobrowsky még nem hitte, hogy a cseh nyelvből élő, modern nyelvet lehessen fejleszteni, a nyelvtudomány szemében még archaikus tudomány. Jungmann valósággal szabadságharcot indít a német elemek ellen, tisztítja a cseh nyelvet, életre akarja ébreszteni s szorgalmasan adja ki nyelvtudományi dolgozatait, betetőzve tudományos munkásságát 1835–39 között publikált cseh szótárával. Már 1812-ben megismeri Jahnnak „Teutsches Volksthum” című, két évvel azelőtt megjelent könyvét, ennek hatása alatt jelentkezik nála a népnek, mint a nyelvtisztaság őrzőjének megbecsülése. Már Jungmann 1810-es beszédében úgy jelenik meg a nyelv, mint a nemzet életének megtestesülése, a legnagyobb nemzeti érték. Ez magyarázza, hogy a népnek, mint a tiszta nacionalizmus hordozójának, olyan nagy jelentőséget tulajdonít, érthető, hogy érzésben, elejtett nyilatkozataiban hivataltársával, Hankával, a szorgalmas hamisítóval együtt a pánszláv álmok kialakulásán dolgozik. A német törzsek mintájára szláv nyelvjárásokat különböztet meg, ezeknek egyesülési törekvéseit szemlélve mondja, hogy bekövetkezik egyszer a szláv népek felszabadulása a német járom alól. Élénk vitába keveredik egyik tudós honfitársával, aki a „Jóízlés” biedermeier szabálya értelmében és az állami karrier érdekében óvta honfitársait attól, hogy a szenvedélyes nyelvkultuszba belevessék magukat.

Első korszakában a szláv nemzeti tudat pánszláv ábrándokat termel és politikailag inkább a feladat előkészítő, negatív részét végzi el, amikor a nemzeti gondolat lényegét az élőben látja és az érzelmi szempontokra hivatkozva valami olyan lényeg kialakításán fáradozik, amely semmi kapcsolatban sincs a valósággal, a fennálló formai kötelékekkel. A fejlődés útja a német romantika hatása alatt a nemzetnek az objektív jegyekhez való kötése felé halad s amikor a nemzetiség tagját felmenti az állampolgári kötelékek alól, egyidejűleg érzelmi kapcsolatba hozza egy-egy ősszláv ábránddal, vagy nagy szláv közösséggel. A munka első része ez, melyet a már említett előzmények után Kollár és Safarik nemzedéke végez el a romantika és ősmítosz népköltészeti kultuszának átvétele, nyelvi elméleteinek továbbfejlesztése, az érzelmi elemek felkeltése, élet és tudomány összezavarása mellett. Helyesebben azt mondhatnánk, hogy a szlavisztikában a romantikus szubjektív tudományos felfogást alkalmazzák. A második fokozat a munkának az a része, amelyben ezek az emberek az ábrándozás állapotából pozitívabb régiókba szállnak alá. Kopitar katolikus szláv birodalmi elgondolása mellett Palacky mitikus szláv demokráciája, mely a maga liberális nemzeti és demokratikus elméleteivel immár olykor a francia nemzetállam felfogása felé hajlik, világosan mutatja annak a folyamatnak betetőzését, melyben a szellemi ember szakít a feudalizmussal és természetesen a létező államkeretekkel is. E romboló eredményhez a szláv-kultúrnacionalizmus a maga teljességében korán eljut Kollár műveiben. Ez a nagy poéta, régi korok álmodója, mintegy befejezi a korábban megindult folyamatot, amikor így ír: „A haza nem lehet egy darab föld s az ember fiának nem egy kis holt, lélektelen hazát, hanem egy nagy, élő, értelmes népet kell szeretnie. Hazát könnyen lehet találni, ha ez veszendőbe megy, nemzetet és nyelvet sehol és soha. A haza magában véve holt föld, idegen természetű tárgy – a nemzet vérünk, életünk, szubjektivitásunk…” Így ír Kollár, mutatva, hogy mennyire túljutott a hazai patriotizmuson, ő, pozsonyi líceumi évek és jénai stúdiumai után.

A nemzeti tudat kialakulásának ilyen iránya a német romantika hatásának következménye. Ezek szerint a nemzeti gondolat igazi talaja az eleven érzések, érzelmek, amelyek minden ember számára adottságok és az emberbe szeretetet kell oltani a nemzet iránt, a súlyt nem az állampolgári adottságra, hanem az objektív nemzetjegyek (nyelv stb.) megőrzésére kell helyezni. Safarik (1795–1861), egy szlovák pap fia, ugyancsak ez irányban fáradozik. Szerinte meg kell szabadítani az idegen elemektől a nyelvet, hisz az idegen elemek megölik a nép nemzeti szellemét és azt egy másik nép rabszolgájává teszik.

E nyelvtisztítók és kutatók a különböző szláv nyelvjárások egymásra gyakorolt hatását oly módon képzelik el, mint ahogy az élőlények hatnak egymásra. Kollár állítja fel e nagyjelentőségű elméletet, melynek lényeges vonása az, hogy minden szláv nyelvjárás új elemeket nyer a másiktól, „hogy saját magát megfiatalítsa, gazdagítsa és képezze”. Ennek a nyelvi kölcsönhatásnak, életet adó eszmemozgalomnak gyakorlati feladatait előre meghatározza Kollár, akinek programmjában a népkönyvtárak létesítése, összejövetelek rendezése szerepel. 1836-ban tartott előadásában a szláv kongresszus ábrándja is feltűnik, melyet 1848 valósított meg. Ez az élethullám benne lobban a legnagyobb lángra, abban a Kollárban, aki résztvett a Burschenschaft-mozgalomban. A német törzsekre vonatkozó célzások hatása termékeny talajra talál s Kollár 1817-ben nagy élvezettel hallgatja Oken haragos kitörését, hogy miért nevezik magukat egyes németek szásznak, svábnak, vagy porosznak, mikor a németek mind germánok. Kollár úgy véli, hogy hasonló a helyzet a szlávoknál is. Attól azonban óvakodik, hogy ezt a meghatározást nyugati politikus módjára politikai következtetésekig vezesse. A szláv ébredés előharcosai maguk is belátják, hogy mozgalmuk bizonytalan, mert az álmok és ábrándok ködében él. Egymást biztatva is kétség fogja el őket eszméik határozatlansága miatt s csak az a körülmény nyujt nekik bátorítást, amely éppen életfelfogásukból fakad, hogy egy élettel telített új nemzedék majd többet, jobbat, határozottabb elgondolásokat fog kidolgozni és megvalósítani. Safarik Palackyhoz 1817-ben intézett levele szerint: „nem veszett el minden … s ha mindez csak egy álom, csak egy idea, mit tesz ez? Ha mi is meghalunk, mint atyáink, a nélkül, hogy valamit tettünk volna, úgy ideákért halunk meg … de félelmünk alaptalan, a szláv népek felébredtek … az új nemzedékkel mindenütt új erők ébrednek, minden mozgásba jő, ami halott volt. Vége az alvásnak, az életnek kell következnie, de hogy ez milyen lesz, ki látja előre?”

A fordulat csakugyan bekövetkezik Palacky fellépésével. Palacky (1798–1876) a morva-cseh Hotzendorfban, mint egy evangélikus tanító fia, látott napvilágot, kiképzését a pozsonyi evangélikus líceumban nyerte. Előkelő családoknál nevelősködik, majd gróf Sternberg hívja meg a cseh múzeumba, ahol a múzeum híres kiadványát szerkeszti. Híres történeti munkáját 1836-ban kezdi közzétenni. Személyében az új nemzedék már túljut a történeti haza realitásával szemben kizárólag az élet elemeinek hangoztatására korlátozott, tehát kritikai destrukcióra vezető nacionalizmus korszakán. A létező formák tiszteletének romantikus lerombolása után a szellemi emberek ismét a cseh történeti jog követelményeit hangoztatják, nem feudális, hanem demokratikus elképzelésben álmodozva a cseh királyságról, a régi forma megteremtéséről. Új politikai elgondolások kerülnek a szláv nacionalizmusba. Ez az irány már nemcsak a bizonytalan népi rokonszenvet termeli ki, hanem határozott demokratikus missziótudatot ébreszt a cseh és általában a szláv nemzetben, megteremtve a lehetőséget, hogy a szláv tudat összekapcsolódjék a demokráciával. Mintegy hidat ver az ábrándos elképzelés és a fennálló keretek valósága között, amikor az oroszbarát pánszláv álmok helyett az osztrák birodalomra korlátozott, népszerű cseh demokratikus megoldás útját egyengeti.

Az út e pozitívabb megoldáshoz is a német szellemi mozgalmakon át vezet, ha a nyugati demokráciára hivatkozik is. Luden a mestere a történetíró Palackynak, a népszerű jénai német történész, aki Kollár szerint „elégedetlen a hézagos és száraz forrásokkal, melyek a germán őskort illetőleg rendelkezésre állnak” és megkorrigálva a történelmet, életszerűvé, nemzetivé alakítja azt. Ez a romantikus történész Palacky mintaképe lesz az oknyomozó történésszel szemben. Magáévá teszi Palacky a romantika szerves életfelfogását is, mely szerint az egyes népek egymástól különbözve, a maguk egyéni színével gazdagítják a világot. Szerinte a nemzet „egy egyéniség, egy erkölcsi személyiség, mely élni-halni tud és amely olyan kultúrát termel ki, mely a többi kultúrától különbözik”. Amikor magáévá teszi Luden tételét, mely szerint a nemzet számára rendkívül fontos a benyomásokat keltő, élénk történeti képet festő történetírás, ösztönzést nyer arra a munkára, amely nemzete és mozgalma szempontjából olyan jelentős. Megírja a cseh történetet, illetve annak középkori részét. Igazi romantikusként jobban érdekli a középkor, mint az újkor. Amint a szláv romantika nép felé hajló iránya főként Herder költői elképzelésén alapul, – hiszen Herder a nyomán haladó német romantikusokkal bizonyos fokig megundorodva a valóságtól, a költészet ábrándjaiban menekül a szláv néphez és eszményi képet fest arról – úgy Palacky számára is az irreális, a színezett kép kialakítása a fontos. A herderi beállítás mellett Palacky történelmének főelemei a hamisított ősköltészet, hamisított cseh Nibelung-ének, mely módot ad neki történeti munkájában az álomnak a valósággal való romantikus összeszövésére. Valóban jellemző erre az irányra, hogy a cseh történeti tudat legfontosabb dokumentumai, a cseh ősköltészet „gyöngye”, – melyek Goethe hódolatát és az egész világ bámulatát elnyerték és amelyek büszkeséggel töltötték el az akkori cseh nacionalizmust – voltaképpen hamisítások. Ezek a hamisítások az álmon keresztül hatottak a valóságra. Különös paradoxona ez a történeti fejlődésnek. A jólfizetett múzeumi állásokban elhelyezett csehek, Hanka és köre, szállították ezeket a nagyszerű kincseket a mozgalom vezetői számára. Ha ez jellemző is a mozgalom vezetőire, mégsem tagadható, hogy benne romantikus vonás nyilatkozik meg. E kor német romantikája termelte ki a „Des Knaben Wunderhorn”-féle hamisított „népköltési” gyűjteményt. A világtörténeti jelentőségű prágai hamisítás, melyre a Nibelung-énekre, Vuk szerb dalaira és más nagy mítoszokra féltékeny cseh tudomány vetemedett, „hazafias, de immorális cselekedet” volt, amely valóban abból a légkörből fakadt, melyben a német romantika hatása alatt, eszme és valóság, élet és költészet, látszat és realitás elveszti zárt körvonalait. A Königinhofi kézirat egy eszményített békés, jámbor, a szabadságért a némettel hősi harcokat folytató, költői lelkületű cseh ősnépről regélt. Ez a történeti kép a maga teljes egészében belekerült Palacky történeti művébe. A mítosz alapjai adva voltak, a missziótudat kialakult: a szlávok a demokrácia eszméinek hordozói a feudális hatalmi törekvéseket képviselő németekkel szemben. Küldetésük, világhivatásuk ez, legyen tehát politikai hatóerejük is ugyanez, így lett Palacky könyvéből reális álom, így vált eszménnyé az a gondolat, hogy a monarchia területén belül a szlávok képviseljék a demokráciát, szerepük és feladatuk az irodalom keretében az ausztro-szlavofilizmus kialakítása legyen. A szláv hivatásnak ez a felfogása a föderációs államszervezetben immár gyakorlati megoldásnak látszik.

Itt, Palacky történeti képénél, kell elsőízben szólni arról, hogyan jelenik meg e világtörténeti jelentőségű misztifikációban, a Palacky történeti művében Magyarország. A szláv ébredés híve a legnagyobb gyűlölettel tekint a magyarra, Palacky e gyűlöletet történeti mítosszal színezi ki és Magyarországot a demokratikus nyugati közvélemény előtt is befeketíti. Szerinte a magyarok honfoglalása állt útjába egy hatalmas demokratikus szláv birodalom kialakításának, a szláv kultúra fejlődésének. A magyarok gátolták meg először Nagy-Morávia, majd II. Ottokár nagy cseh birodalmának kialakítását. A magyarok az okai tehát annak, hogy e területen nem virult tovább a békés szláv kultúra és demokrácia, a magyarok ellenségei a kultúrának, sőt az ő bűnük az, hogy a nyugati szlávok germanizálódtak. Az első világtörténelmi jelentőségű történeti ábrázolás tehát a demokratikus Nyugat szinte minden rétegénél elmarasztalja a magyarságot.

A cseh nemzeti ébredés megvárta a forradalmak idejét, hogy akcióba lépjen. Metternich szellemes hasonlata szerint a cseh nép olyan, mint a babsaláta, melyet nyugodtan lehet fogyasztani, ha azonban kitör a kolera, vagy más járványok pusztítanak, élvezete akkor veszélyes. A cseh akció is akkor válik veszélyessé, ha köröskörül nyugtalanok a népek, ha forradalom tör ki, a formák meglazulnak. A cseh rendek már a negyvenes években erősen mozgolódnak, a kormány az alacsonyabb rétegek szociális helyzetének megjavításával védekezik ellenük. A cseh nyelvet különben 1816 óta több gimnáziumba vezették be s bár az államnyelv a német, a hivatalnokoknak a néppel való érintkezésében a cseh nyelvet kell használniok, ilyen értelemben elnémetesítésről nem lehet beszélni. Kulturális téren is kedveznek a cseheknek, Prága az első város a monarchiában, amely 1806-ban műegyetemet kap. Az új gazdasági konjunktúra közepette a cseh polgárság szépen vagyonosodik. Palacky demokráciája már erre a rétegre támaszkodik, melynek kifejezője Havlicsek, a prágai újságíró, előbb a Prager Zeitung, majd a Narodni Noviny szerkesztője, demokratikus cseh nemzeti érzésű, pánszlávellenes férfiú, aki már korán megindítja a harcot a romantikus illúziók ellen.

A romantika hatása alatt kialakuló formaellenes pánszláv irány mellett a század első harmadában megerősödik és demokratikus lesz a cseh nacionalizmus ausztroszláv fogalmazása. Az oroszbarát pánszláv ábránd és a mérsékeltebb ausztroszláv gondolat egyaránt szembenállt az osztrák-magyar dualizmussal, a Habsburg-monarchia eddigi formájával.

A Szent István birodalmának részét alkotó Horvátországban a szellemi emberek a délszláv egység gondolata, vagyis az illírizmus elképzelése alapján szintén pánszláv ábrándokat táplálnak. A fejlődés további során a politikai körök, az udvar és a magyarellenes horvát rendiség, e koncepciónak a horvát-magyar államszövetséggel szemben tagadó részét megragadják és egy olyan horvát nacionalizmust termelnek ki, amely túlhalad a municipális jogokért küzdő államjogi ellenzékiségen. Ez a horvát nacionalizmus azt hirdeti, hogy Horvátország az osztrák-horvát együttműködés útján kiépítheti a maga nemzeti létét, növelheti az osztrák birodalom balkáni hatókörét is, ha ugyanakkor szakít a magyar-horvát államközösség eddigi formájával és szembeszáll a „magyarizmussal”. E felfogás természetesen csak burkolt alakja a vad illírizmusnak, mindenesetre elég tetszetős arra, hogy ez az illír pánszlávizmus akadálytalanul terjedhessen a konzervatívabb illírellenes horvát rendi nacionalizmussal és az orosz összeköttetést természetesen elítélő udvari ellenőrzéssel szemben.

Az oroszlánszerepet e fejlődésben horvát földön is a szellemi ember játssza. Gaj Lajos, a kaprinai gyógyszerész fia, kinek faji származását nem ismerjük eléggé, jellegzetesen a XIX. század első felének, a nacionális mozgalomnak hőse, a nacionalizmust alakító entellektüel. Tizenhétéves korában filozófiát tanul Bécsben, nemsokára Grácba megy, hol szoros baráti kapcsolatba kerül azzal a körrel, mely egyelőre kulturális téren készíti elő a szláv ébredést. Itt főleg a szerb nyelv és irodalmi újjászületés termékei hatnak rá. Nemsokára Pesten találjuk, hol megismerkedik Kollárral s magáévá teszi annak elméletét a szláv kölcsönhatásról. Romantikus egyéniség, kiben „a ragyogó fantázia a realitás erejével ható élménnyé alakítja az illúziókat” (Miskolczy Gyula). A romantikus képzelet kultusza alakítja ki benne az illírizmust, mely már előzményekre tekint vissza, hiszen egyes ábrándozók már előtte is egységes illír nyelvet akartak kovácsolni a horvát, szlovén s dalmát nyelvjárásból. Romantikus képzelete, a cseh tudósok szláv filológiájának hatása alatt, a délszlávokat különböző törzsekre szakadt, egységes szláv népnek látja. Tevékeny lénye arra készteti, hogy ezt az elképzelést realizálja. A kor viszonyai eddig nem látott mértékben engedték meg, hogy a szellemi ember a politikai életet befolyásolja. Ez a körülmény tette lehetővé, hogy elképzeléseiből aránylag sokat megvalósítson. Ügyessége, politikai érzéke és a különleges horvát viszonyok aránylag veszélytelen körülmények között tették lehetővé tevékenységét. Kezdetben még csupán kulturális téren működik. 1830-ban megjelenő művében a horvát helyesírást a cseh helyesírás alapjára akarja helyezni és nemsokára vezetője lesz annak a horvát irodalmi újjászületésnek, melyet a zágrábi költők, írók és tudósok egy csoportja készít elő. Amikor lapot akar indítani, mellyel a horvát nyelv művelése mellett kimondottan politikai célokat szolgál, arra az útra lép, amelyen a horvát fejlődést politikailag is befolyásolja. Fokozott mértékben sikerül ez neki, amikor 1835-ben megindult lapja lehetőséget nyujt számára, hogy harcolhasson ábrándvilága megvalósításáért, a nagy Illíriáért, mely a horvát királyságon kívül Dél-Magyarországot, Stájerország déli részét, Karinthiát, Krajnát, Boszniát, Hercegovinát, Montenegrót, Szerbiát és még Bulgáriát is magában foglalná. Ezt a célt szolgálta a lap irodalmi melléklete is, amely a horvát kultúra sajátosságainak feláldozása árán „illír kultúra” megteremtésére törekedett és arra, hogy a szerb elemek, a dalmát dialektusok életrekeltésével kialakítsa a horvát irodalmi nyelvet. Gaj Lajos az illír birodalmi gondolat legnagyobb ellenfelét a magyarokban látta és engesztelhetetlen gyűlöletét mindazokra átvitte, akik a horvát-magyar együttműködés hívei voltak. A magyarokat a horvát kultúra ádáz ellenségeinek tekintve, végtelen atrocitások sorozatának tüntette fel a magyarságnak a maga államnyelve érdekében indított mozgalmát, amely a valóságban a latinnal szemben jelentett védekezést és semminemű horvát kultúrérdeket sem veszélyeztetett. Ugyanakkor kiszínezte és hősi magaslatra emelte a horvát-magyar közjogi civakodás eddigi megnyilatkozásait. Ez a magyarellenes szándék biztosította törekvései számára a horvát rendek egy részének és az udvarnak védelmét, pedig mozgalma a horvát rendiség eminens konzervatív érdekeit sértette, éppúgy mint a sajátos horvát kultúrát és ügyesen leplezett végcéljában, a független illír birodalomban, a legnagyobb veszélyt idézte fel a monarchiával szemben. Taktikai ügyeskedéseit a horvát rendeknél megkönnyítette a horvát és magyar rendek között fennálló közjogi ellentét, az udvarnál viszont a bürokrácia nagy tévedése, mely a monarchia kereteit nem fenyegető magyar nacionalizmussal szemben szövetségeseket keresett a nemzetiségekben. Pályája kezdetén, a harmincas évek végéig, erre épített, hangoztatva, hogy az udvar érdekeit védi, amikor a „magyarizmussal” szemben a horvát kultúráért küzd. Sikerült e felfogásnak híveket szereznie a rövidlátó bürokrácia körében. Megszilárdította tehát a horvátok udvari kapcsolatait akkor, amikor illír koncepciójának veszélyeit vakság lett volna meg nem látni. A negyvenes években azzal a beállítással kápráztatta el az udvart, mintha elgondolása tulajdonképpen a Habsburg birodalom érdekszférájának kibővítését jelentené a Balkán felé. Azt hangoztatta, hogy a Habsburg uralkodó jogara alatt megteremtett illír birodalom összekapcsolná a balkáni illír népeket a Habsburg birodalommal.

Gaj nézeteinek hatása alatt a kovát kérdésben az eddig magyar-horvát államszövetség gondolatával gyökeresen ellentétes nézetek alakulnak ki úgy az udvarnál, mint a horvát rendek körében. Tevékenységének sikerét előmozdította az is, hogy a konzervatív horvát rendek izgalommal szemlélték a magyar rendiség egy részének, helyesebben néhány lelkes tagjának szociálisabb színezetű törekvéseit. E szegény, elmaradt viszonyok között élő horvát rendiség féltékeny volt a maga előjogaira és riadtan hallotta a magyar rendek képviselőinek az urbáriumra és a jobbágykérdésre vonatkozó szónoklatait. Gaj a konzervatív horvát rendiséget és udvart azzal is megnyugtatta, hogy a magyar rendiség törekvéseiben protestáns elemeket fedezett fel, melyekkel szemben katolikus meggyőződését és teljes lojalitását hangoztatta. Azt a bizalmatlanságot, amelyet e konzervatív rétegben szerb barátsága és pánszláv illírizmusa kelthetett, így sikerült leszerelnie. Kapóra jött Gaj Lajosnak a hivatalos kormányzati rendszer ügyetlensége a magyarbarát horvát rendiséggel szemben. Minthogy a horvát ellenzéki, magyarbarát rendi mozgalom a magyar ellenzéki mozgalommal rokonszenvezett, Apponyi kancellár foglalt állást ellenében, összekeverve a belpolitika kérdését egy döntő fontosságú nemzeti kérdéssel, a nemzeti politika szempontjaival. Gaj helyzete könnyű volt. Az „objektív jegyek” elméletére hivatkozva, összekapcsolta a horvát származást a horvát nacionalizmussal és alapvető feladatul a magyarság elleni küzdelmet tűzte ki. A magyarbarát horvát rendek tehát e felfogás szerint nemcsak politikai ellenfelek, hanem a horvát nemzeti eszme árulói. A népszenvedélyek felkorbácsolásával inzultálta e csoportot és megakadályozta, hogy az érvényesülhessen. Az udvarnál azt állította, hogy a magyarizmus a horvátoknak az udvarral való kapcsolatát akarja meglazítani és elérve a horvát tanács visszaállítását, valamint a túrmezei kérdés eligazítását, éket vert a horvátok és magyarok közé. Az udvar törekvéseitől támogatva a dinasztiahű horvát rendek politikai törekvése mindjobban a különállás, a magyar kapcsolatoktól való függetlenség felé halad Gaj agitációja nyomán, abban a hitben, hogy a horvát nacionalizmus követelményének ez felel meg, ugyanakkor pedig eleget tesz az udvar szándékának is. Gaj politikájának egyik sikere a horvát-magyar viszony felbontására irányuló törekvés, amely a szellemi ember ügyes „propagandája” révén még sok objektív magyar ember szemében, mint József nádoréban is, úgy szerepelt, mint a magyar nyelvi törekvésekkel szemben megnyilvánuló visszahatás.

Gaj tevékenységének egyik eredménye tehát a magasabb politika, a rendi politika új útja, az állam sorsát intéző körök és az udvar új felfogása, amely a régi évszázados formák helyén új elgondolásnak adott teret és a magyar-horvát viszonyt kívánta gyengíteni. Ezt a horvátságnak az udvarral való szorosabb kapcsolata váltotta fel. Ime a romantika közvetlen hatása a magas politikára.

Még veszélyesebb volt azonban az illírizmus leplezetlen érvényesülése a széles rétegek és az intelligencia körében, mellyel hovatovább csak Gajnak volt kapcsolata. Olyan rétegekkel került összeköttetésbe, amelyek politikai meggondolások híjján, kötetlenebb módon fogadták az illírizmust s akiknél a nagy lázítónak nem kellett alakoskodnia. Az illír birodalom fantáziája korlátlanul csaponghatott, mint ahogy a magyargyűlölet is leplezetlenül lángolt. A magyarok ellen főleg a híres „Davoriak”-ban, a harci dalokban lázít, amikor a tűz és vas vad fegyverét idézi fel a magyarokkal szemben. Gaj lapjának sok hivatalnok, tanár és fiatalember lesz az olvasója. Az első években ez a lap még inkább horvát irányú, de megerősödve úgy a főlapban, az Illír Nemzeti Újságban (Illirske Narodne Novine), mint főleg a Danica Illirska-ban minden eszközzel a szláv kölcsönhatás megszilárdítására törekszik, hangoztatva lojalitását, úgy állítja be mozgalmát, mintha az csak kulturális térre szorítkozna. A horvát intelligencia körében azonban elterjedtek azok a térképek, amelyekben Illíria területe mindjobban növekedett. Így lett az ábrándból a földrajz eleven valósága: Bácska, a Duna és Tisza között; a Bánát, a Duna-Tisza-Maros és az erdélyi határ között; végül az egész terület az Adria és a Fekete-tenger között… A bécsi cenzura e térkép kiadását csak az utolsó pillanatban tiltotta be, Gaj tanítványának, Seljánnak 1840-es állítását azonban senki sem semmisíthette meg, amikor a romantikának az érzésre és az objektív jegyek elméletének pánszláv alkalmazására alapított felfogását hírdette: „Mi nem csupán a vér és a nyelv szerint vagyunk egy test a csehekkel, lengyelekkel és oroszokkal, hanem szorosabb értelemben nyelvjárásunk, dalaink, erkölcsiségünk és nemzeti emlékeink alapján állunk szoros összeköttetésben, rokoni kapcsolatban velük. A valódi szláv érzés teszi kötelességünkké, hogy magunkat egy nagy család tagjainak érezzük.” Három évvel később ugyane szerző az „Illír országok földrajzában” a számok ítéletével erősíti meg az érzés parancsszavát. Azt hirdeti, hogy a szlávok kétszeres számban élnek a magyarokkal szemben és Ausztriában is az összlakosság kétharmadát teszik, sőt a világon a szlávság a legnagyobb nép, mert Európa lakosságának több mint fele, Ázsia lakosságának egyharmada, Amerika jelentékeny része is szláv.

Így került el a horvát intelligenciához a nagyszláv ábránd, mely ha nem is teremtette meg az áhított illír egységet, a szerbek ellenállása, a horvát katolikus hagyomány és a kulturális különbségek következtében, mégis belsőleg oldotta fel a régi tradícióval való lelki kapcsolatot. A kormány, főleg Metternich befolyására, le akar számolni az illírizmussal. Királyi leiratok tömege tiltja be az illír izgatást, a bürokrácia azonban már gyönge arra, hogy leszámoljon annak tevékenységével. A katonaság körében a felsőbb katonai körök ellenállása folytán nem lehet rendet teremteni, a nagy tisztogatás nem sokat használ, a lázítás az ifjúság és a nép körében zavartalanul folyik a magyarok ellen.

A Habsburg-birodalom harmadik nagy nemzetiségi kérdését az erdélyi oláh törekvések jelentették. Erdély a magyar királysághoz tartozott, az anyaországgal azonban még nem állott únióban. Az oláh lakosság lélekszáma a XVIII. századig állandóan emelkedett a Havas-alföldről szakadatlanul tartó bevándorlás következtében. Az oláh és nem oláh lakosság száma Erdélyben a XVII. század végén egyenlő volt, a következő század közepén az oláhság száma már 60.000-rel több, mint a magyaroké és szászoké együttvéve. 1794-ben Erdély lakossága 1,300.000 lélek, melyből 800.000 oláh nemzetiségű. Ez az arány a XIX. században az oláhok hátrányára változik. A bevándorlás csökken, növekszik azonban az erdélyi oláh vezetők municipális jogokra való törekvése. A legfontosabb kívánság, hogy az erdélyi „három nemzet” mellett negyediknek az oláhságot tekintsék. A balázsfalvi görögkatolikusok és a nagyszebeni görög-keleti püspök által felterjesztett memorandum megszerkesztésénél a szellemi emberek által kifejtett érvek már nagy szerepet játszanak. A memorandum úgy állítja be az oláhokat, mint Traján császár római telepeseit és arra hivatkozik, hogy a magyarok a honfoglalás idején szövetséget kötöttek az Erdélyben talált oláhokkal. Ezek az érvek először Sinkai György „Istoria Romanilor” című művében tűntek fel. A rendi követelések mögött történeti elméletek és reminiszcenciák szerepelnek.

Az oláh szellemi vezetők e felfogása nem a német romantika hatása alatt keletkezett. A német romantika közvetlen szellemi hatását itt a humanizmus óta elásott töréneti elméletek felelevenítése, a latin-római kultúr-reminiszcencia helyettesíti. Az oláhok tényleges eredetére és az erdélyi betelepedésre vonatkozó elfogadható népi hagyománynak nem volt nyoma. Minthogy az oláhok között utazó humanisták nem bukkantak népi hagyományra s érdeklődési körük nem terjedt ki a Dácia kiürítésére vonatkozó források vizsgálatára, a középkor története iránt pedig meglehetős ellenszenvvel viseltettek, a középkor vége felé betelepedett oláhságot Traján gyarmatosaival hozták kapcsolatba. Feltevésük szerint Dacia Trajana a Kr. utáni III. században római provincia s minthogy a renaissance-tudósok egy elrontott latin nyelvet beszélő népet találtak Erdélyben, hitük szerint ennek a népnek a III. század óta megszakítás nélkül ott kellett tanyáznia a XV. századig. Így lett a humanisták szerint a Kárpátok mindkét oldalán élő oláhság „a barbárok tengerében a római kor óta fennmaradt latin sziget”.

E felfogás él tovább a XVII–XVIII. század történeti hagyományában s válik a XVIII. század második felében a szellemi emberek fogalmazásában nagy jelentőségűvé. A benne rejlő latin elem és klasszikus hagyomány nyilatkozik meg majd a románság sorsára döntő szellemi hatást kifejtő egyházi férfiakban. Ez a tan az ő közvetítésükkel szinte észrevétlenül alakul át kultúr-nacionalizmusból reális politikai tényezővé. A magyarországi oláhok kultúr-nacionalizmusát a magyarság felkarolja s az oláh nacionalista ébredés központja Pest lesz. A szellemi vezetők nagy része eljut a kultúrnacionalizmus újhumanista eszmevilágától az antik-római szellemig, amelynek mámora előbb egyes municipális politikai törekvésekben, majd a nagy oláh nemzeti öntudatban nyilatkozik meg. Ez az öntudat akkor fejlődik ki, amikor a nacionalizmus kialakításában már a német romantika hatása alá került szellemi emberek szerepelnek.

E kérdés fejlődésénél is elsősorban a szellemi emberek helyzetét kell vizsgálnunk. Már Apafi fejedelem egykori magánbirtokán működött a balázsfalvi görögkatolikus iskola, II. József idején pedig az erdélyi oláhságnak már háromszáz népiskolája volt. A szellemi elit a balázsfalvi iskolából került ki. Itt tanultak s később tanítottak Klein Sámuel, Sinkai György és Maior Péter. A két utóbbi tanulmányait Rómában folytatta, ahol szomjasan itták magukba a latin hagyományokat és Traján oszlopáról írtak. Örömmel vélték felfedezni, hogy az oláh nyelv szinte egyezik a latinnal és olasszal. Maior szerint az olasznál is jobban emlékeztet a latinra. Úgy vélik, hogy az oláhság őshazája Erdély, a hajdani Dacia Trajana. Klein oláh nyelvtanának címe: Elementa linguae Daco-Romanue. Felfogásuk szerint az oláhok Dacia Trajanában a dákok és rómaiak keveredéséből származtak. Évtizedek mulva, amikor a tudományos kutatás ismét reális alapokra tért vissza, bizonyult be e felfogás tarthatatlansága, amikor a tudomány az oláh nyelv kapcsolatait és összeköttetéseit a szomszédos nyelvekkel, főleg az albánnal tisztázni kezdte. A három latinos irányú író ezt már természetesen nem érte meg, de korukban is hatástalan maradt szellemükre az alaposabb német tudományos bírálat, vagy akár a XVIII. századi magyar történeti kutatás eredménye.

A román írók e nemzedéke tevékenységét éppoly zavartalanul folytathatta magyar területen, mint ahogy a cseh nacionalizmus korai előharcosai a cseh vidéken, főrangú köröknél, vagy intézményeknél támogatásra találtak. Az oláh nemzetiségi törekvés nem kapcsolódott a feudális réteghez, amelyet náluk a főpapi környezet helyettesített. Egyelőre minden összeütközés és formabontó aktuális politikai következtetés nélkül szövögették nemzeti álmaikat, melyekről a magyar rendi társadalom és a magyar gondolkodók azt hitték, hogy a kultúr-nacionalizmus ártatlan ábrándjai. A vezető körök az oláh szellem munkálkodását demokratikus szempontból hasznos tevékenységnek tartották. A politika és a XVIII. század humanista tradíciója a népi társadalmak felszabadítását a nemzeti nyelv kiművelésének gondolatával kötötte össze. Oláh nyelvű könyvek jelennek meg az Egyetemi Nyomda kiadásában. Az államhatalom a könyvkultúrát még a XIX. század első felében is a humanista világkép szemszögéből tekinti s a Budai Egyetemi Nyomda egymásután adja ki az oláh könyveket, ezzel is elősegítve az oláhnyelvű lakosság „felvilágosítását”, a régi tradíciók értelmében, miután az oláh belső kibontakozás legnagyobb akadályát, a szerb egyház egyeduralmát elhárították. Ebben a korban Pest az oláh ébredés szellemi központja, könyv könyvet követ s a bürokraták, szellemi emberek, felvilágosult írók, vallásos egyének megegyeznek abban a mélységes demokratikus hitben, hogy e könyvek nyomán széles rétegek lesznek majd jó állampolgárokká.

A három latinos oláh író még csak a szokásos rendi törekvések érveit hangoztatja. A helyzet megváltozik, amikor az új szellemi ember típusa jelenik meg s a német gondolkozás döntő módon befolyásolja a nemzetiségi gondolatot, amely immár a formák megbontására törekszik. Az új szellemi áramlat élén ismét a balázsfalvi iskola tanárai járnak. Az iskolát a különben lelkes magyarbarát Leményi püspök 1831-ben kétéves bölcsészeti fakultással Líceummá egészíti ki és megszervezi a teljes teológiai fakultást. Új tanárokat kell alkalmazni és ekkor vonul be az oláh szellemi központba az új szellemi ember típusa. Barnutiu Simon, Cipariu Timotheus, Marcu Miklós, Russu János, valamivel később Boér Demeter alkották ezt az új tanári kart. Barnutiu és Cipariu úgy látszik a német szellem hatása alatt az objektív nemzeti jegyek rendszeréhez híven fogalmazzák meg az oláh nacionalizmus elméletét, szakadatlan összeütközésbe kerülve a békés megegyezést képviselő hivatalos vezetőséggel. Az egyéni összeütközés is siettette azt a folyamatot, melynek során úgy szellemi, mint szociológiai vonatkozásban eljutnak a néphez és megvetik a román nemzeti ébredés népi alapjait.

Az oláh nacionalizmus könnyen ölthette magára az objektív jegyek rendszerét, amely számára a román-latin fajhoz való tartozást jelentette. A végtelen évszázadok óta tartó folytonosság tudatának ezen faji elképzeléssel kell együttjárnia szerintük és mindazok, akik e fajhoz tartoznak, bizonyos értelemben oláh szempont szerint kénytelenek gondolkozni. Barnutiu tanainak egy összefoglalása így hangzik: „Barnutiu szerint az oláhok a római kultúra örökösei, egyszersmind örökösei a rómaiak Dáciára vonatkozó jogainak is. A római származás, s római szellem és a római nyelv, a római vér, egyszóval az egész román lény fel kell hogy lázadjon a hallatlan igazságtalanságok miatt, melyeket a rómaiak ivadékai századokon át tűrni voltak kénytelenek. Az egész irodalmi tevékenység arra szolgál, hogy ennek a megbotránkozásnak erélyes kifejezést adjon. Aki ezt tagadja: áruló, aki olyan igazságot mond, mellyel ez ellenkezik, szintén áruló és aki olyan dolgokkal foglalkozik, amelyeknek ehhez semmi közük, az eltévelyedett.” Az új elmélet tehát ilyen tételekben jelentkezik, a római vér, a római nyelv s a római szellem birtokosának tartja az oláhnak született egyént. Ez az egyén kétségtelen megállapítható objektív jegyekkel különbözik az ország többi lakosaitól és ebből a tényből a nemzeti erkölcsnek megfelelő szigorú következtetéseket kell levonni. Cipariu a kontinuitás elméletének megalapozásánál már valamivel tudományosabb eszközöket alkalmaz. Az ő beállítása már lényegesen különbözik a megelőzőtől, melynek tartalmára jellemző lehet, hogy Barnutiu később még a kereszténységet is elveti, abban a felfogásban, hogy az idegen és más mint amit a római eredetű románság szelleme megkövetel. Ha elvetettek ilyen magasabb és átfogó tartalmat, képzelhető hogyan vélekedtek a létező államkeretek értékéről. Tudományos intellektualizmusuk irányára nagyon jellemző Jancsó Benedek megállapítása: „a balázsfalvi iskola számára a nyelvi és nyelvészeti tudomány nem azért volt szükséges, hogy annak segítségével népüket a kultúra magasabb fokára emeljék, hanem hogy a segítségükkel felépített tudós hazugsággal bevigyék és megerősítsék a népben a dáko-román eszmét”. Az első lépés az iskolai élet fegyelmének bomlása. 1843-ban a papnövendékek megtagadják az engedelmességet püspökeiknek, mögöttük a lázítók sorában áll a tanári kar több tagja, élén Barnutiu-val. Egyes növendékeket eltávolítanak az iskolából, majdnem mindegyiknek nevét meg lehet találni az 1848–49-i román forradalomban. Elszélednek az országban s ebben a belső emigrációban néhány tanár is szerepel, Barnutiu Szebenbe költözik, Boér Demeter Szebenben és Brassóban tartózkodik, Moldován Gergely egyszer vidéken tartózkodik, máskor Bécsbe viszi Barnutiu kérvényeit. Barnutiu közben a szászságot is fellázítja. A fiatalok pedig román szellemi mozgalom ébresztőinek tekintik magukat és korán kapcsolatot keresnek a többi szellemi vezetőkkel. A szebeni szászok Barnutiu hatása alatt teljesen az únió ellen fordulnak. Itt kerül Barnutiu legerősebben a német kultúra hatása alá, főleg Krug természetjogi munkáit olvassa szorgalmasan a magyar liberális írók munkái mellett s az egyéni szabadságról kialakított liberális tanokat az oláh nemzeti mozgalmakra alkalmazva, a nemzetiség szabad érvényesülését követeli. A néppel s a vezető intelligenciával kapcsolatba kerül, ő lesz az oláh mozgalmak Kossuth Lajosa. Az egyéni s nemzeti szabadság követelésével túljut a rendi nacionalizmuson s 1848 vezető politikusa lesz.

A monarchiába irányuló szerb bevándorlás a XVII. század végén, 1673-ban Dél-Magyarországon meglehetősen zárt területen élő egységes szerb tömeget hozott létre. A Lipót-féle oklevéllel, illetve annak félremagyarázásával, ez a szerb réteg szinte mai értelemben vett kisebbségi jogokat nyert. A vajda, illetve alvajda megválasztásának értékes joga is ezek közé tartozott. Lipót császár 1790-ben illír kongresszust hívott össze s a szerbeket általában egyensúlyként játszotta ki a magyar törekvésekkel szemben. Az 1790–91-es országgyűlés elismeri a görögkeleti hit jogegyenlőségét. A szerb nemzetiség a legrégibb időktől fogva gyűlölettel tekint a magyarságra. A különböző engedmények, események és példák hatása alatt kialakul e réteg szellemi vezető osztálya, melyet az oroszokkal való összeköttetés és a szávántúli szerb elemmel fennálló kapcsolat tett veszélyessé.

A későbbiek során olyan jelentős szerepet játszó szerb intelligencia kifejlődését az iskoláztatás mozdította elő. 1797-ben Károlyvárosban, 1810-ben Újvidéken állítanak fel gimnáziumot. Sokat tett művelődésük érdekébent a károlyvárosi főpap Stratimirovics pátriárka (1790–1836), aki szakadatlanul ápolja az orosz-szerb összeköttetést, folytatva ezzel a görög-keleti szerb papságnak Nagy Péter cár óta fennálló hagyományát. 1804-ben Czartoriski Ádám orosz külügyminiszterhez intézett beadványában a patriárka egy nagy szerb birodalom körvonalait rajzolja meg. Ezekben az álmodozásokban a napoleoni korszak példái, majd a nagy francia hódító illír koncepciói érvényesülnek, orosz részen azonban nem találnak bátorításra, mert Sándor cár hamarosan elfordul fiatalkora nagyszláv rajongásától. Amikor a negyenes évek diplomáciai bonyodalmai között a török császárság felosztásának kérdése annyira időszerű, a szerb udvari körök egyes tagjai, így Garasin Illés szerb belügyi főnök, 1844-ben terveket dolgoznak ki az összes szerbek egyesítésére, illetve a szerb vezetés alatt álló nagy délszláv birodalom kialakítására. Mindenesetre a hazai ortodox klerikalizmus, a régi hagyományok szerint és a szerb területek diplomáciai lehetőségeire számítva, már korán kidolgozza a maga oroszbarát megoldásait, melyekkel a monarchia vezető államgondolatát és területi egységét annyira veszélyezteti. A szerb nacionalizmus tehát nem egészen a szokásos fejlődés során válik formabontóvá. Ellenkezőleg, eleinte úgy látszik, mintha a monarchia területén zavartalanul fejlődő szerb intelligencia és a szerb kultúrnacionalizmus összeütközésbe kerülne a monarchiára veszélyes moszkvai iránnyal. A szerb szellemi ébredés jelentős szereplője a szerb hősi ellenállásból ihletet nyert Karadzsics Vuk István (1787–1864). A történetíró Raics után, ki a horvátok, bolgárok és szerbek történetét a XVIII. század végén adta ki, ez a török uralom alatt sínylődő szerb területen született népdalgyüjtő, nyelvtan és szótárszerkesztő, író indítja meg a szerb nemzeti ébredést, a népi emlékek felkutatásával és általában a jellegzetes szerb népi sajátosság feltárásával. Tevékenységére rendkívül hat a német romantika kiváló személyisége Grimm, aki őt szerb népdalgyűjteményének folytatására ösztönzi. E munka a szerbekre irányítja a romantikától megihletett német írói nemzedék figyelmét, így Ranke a romantika legnagyobb történetírója, a világtörténeti feladatok végrehajtóját üdvözli abban a szerb nemzetben, melynek történetéről egy remek munkát ír. Karadzsics Vuk grammatikáját németre fordítják s a német írók szinte minden irodalmi megnyilatkozását örömmel üdvözlik. A monarchia szláv írói közül legjobban a délszláv, katolikus Kopitár támogatja. 1847-ben adja ki Bécsben a szerb nyelvre fordított Új Testámentumot. Irodalmi nyelvvé a délszerb nyelvterület, a hercegovinai dialektus nyelvét teszi, összeütközésbe kerülve a fejedelemség vezető köreivel, éppúgy mint a moszkvai irányú délvidéki patriárkával. Ezek ugyanis egy mesterséges orosz színezetű nyelvhez ragaszkodnak, politikai irányuk és keleti orosz kultúrájuk szerint. Az új szerb ébredés irodalmi megnyilvánulása magyar földön zavartalanul küzdhet az érvényesülésért, ugyanakkor, amikor Karadzsics műveit a szerb hercegség területén betiltják és üldözik. Danisics az újvidéki születésű híres szerb nyelvbúvár 1847-ben, 22 esztendős korában adja ki Pesten tudományos művét, melyben a vitát teljesen Karadzsics Vuk javára dönti el. 1826-ban Pesten a szerb nyelv és a szerb nemzeti szokások kutatására társaság alakul, melynek munkásságában Safarik is résztvesz. Pesten és a bécsi egyetemen tanul és tevékenykedik a szerb intelligencia, az egyetemi ifjúság, amely egyelőre erős autonómia biztosításával, a nemzeti elv területi érvényesítésével akar a szerb-magyar együttélésre megoldást találni, a modern, meglehetősen franciás színezetű nemzeti és szabadságeszmék hatása alatt. Ugyanakkor az ortodox egyházi körök és a szerb hercegség vezető rétegei a pánszláv ábrándokat ápolják. A határon túl küzdő fajtestvéreik hősi harcai a törökkel szemben, csak fokozzák a szerb nemzeti öntudatot.