NEGYEDIK FEJEZET: A MAGYAR NEMZETI TÖREKVÉSEK. SZÉCHENYI ÉS KOSSUTH

Az Ausztriával perszonális unióban egybekapcsolt magyar királyság történelmének főkérdései a XIX. század első felében bizonyos szempontok szerint csoportosíthatók. A legfontosabb problémák a nemzeti gondolat kialakulása, illetve az itt élő nemzetiségek törekvései folytán keletkezett nemzetiségi kérdés és az alkotmányos, vagyis politikai kérdések közül azok, amelyek a magyar talajjal függnek össze. Utóbbiak a gazdasági élet problémái, élükön a parasztkérdéssel és az agrárország ezernyi bajával. A nemzetiségi kérdés későbbi összefüggéseiben, napjaink szomorú időszerűsége révén, világtörténeti jelentőségre emelkedett. Akár e kérdést vizsgáljuk, akár a magyar föld művelőinek, e széles néprétegnek szociális helyzetét, vagy az Ausztriával fennálló államszerződést illető felfogásokat, e problémák mind együtt tárgyalhatók a magyar nacionalizmus ismertetésével. A magyar történelmi kutatás e korszak elején Széchenyi Istvánban és Kossuth Lajosban látja azokat a személyiségeket, akik különböző irányban túlhaladnak a rendi nacionalizmus keretein. Széchenyi azonnal népi irányba alakítja át ezt a mozgalmat, míg Kossuth, rendi elemekkel erősebben összefonódva, csak későbben tér át új utakra, tevékenysége első korszakában a rendi sérelmi politikát képviselve.

Természetesen az osztrák területen kialakult patriotizmushoz hasonló szellemi áramlat Magyarországon is jelentkezik, terjesztői főként az ittlakó, német eredetű gondolkozók, akik azonban osztrák testvéreiktől eltérően, elsősorban nem a monarchia összbirodalmának, hanem a magyar hazának hű fiai kívánnak lenni. A német nyelvű hazai irodalom kitermeli az osztrákok által „parciális patriotizmusnak” nevezett felfogást, mely a nyelvkérdésben a magyart a német mellé helyezi és amely ezen a földön, a rendi eszmék és nacionalizmusok helyett, az emelkedett humanisztikus német kultúrjavakat kívánja közvetíteni. A magyarországi patrióta szerzők is felfedezik a hírlapok, folyóiratok hasábjain, vagy könyveikben, hogy a nacionalizmus veszélyes, széthúzó erőket rejteget.

Akadnak szószólói a biedermeiernek is, mint Garay János, aki azt hirdeti költészetében, amit az osztrák biedermeier művészi rezignációja fejez ki, hogy „földön egy öröklét van: a művészeté; forgószelek játéka, övény a többié”. Tompa Mihály ugyancsak meleg hangon énekel a belső csendről, a tűzhelyről és írja a biedermeierre oly jellemző „kandalló dalát”. Fáy András szerint az igazi boldogságot a szív nyugalmában lehet megtalálni s biedermeier jellegű a magyar nőemancipáció első korszaka, melyben a biedermeier líra, a német romantika felfogásával ellentétben, a nőt mint a családi otthon és tűzhely hivatott őrét ünnepli.

A magyar rendi nacionalizmussal szembenálló, vagy közömbös erők azonban szinte jelentéktelennek látszanak ahhoz a lendületes rendi tevékenységhez képest, melynek multba tekintő hangulatát a „Zalán Futása” fejezi ki s amely a rendi országgyűléseken szónokol, megyei ellenállásban vesz részt s amellyel az udvar a napoleoni háborúk idején katonai okokból, Metternich rendszerében pedig politikai elképzelés alapján köt szövetséget. Az elkésett felvilágosodás, a patriotizmus szociális programmja csak az udvartól nyerhetett volna támogatást, erre azonban az udvar és rendiség szövetségének korában gondolni sem lehetett. Így maradt a rendiség továbbra is történelemformáló erő. Lassanként a patrióták egyrésze is nacionalista lesz, ha nem megy át a nemzetiségi táborba. A politikai feleletet tehát a három alapvető magyar kérdésre, a nemzetiségi, az alkotmányos és a jobbágy kérdésre, a rendeknek kellett megadniok.

E korszak elején a nemzetiségi kérdés, mint nemzeti politikai probléma, még nem ismeretes a rendek szervében. A magyar nacionalizmus a „Tudományos Gyűjtemény” hasábjain, vagy egyes írók megnyilatkozásaiban iparkodik korszerű, kissé romantikus eszközökkel organikus államtanok, vagy rendi koncepciók jelszavainak átvételével felfrissíteni önmagát. Az udvarral fennálló szövetség az alkotmány, természetesen a rendi alkotmány, megvédésén alapszik. A rendek tevékenységében mégis valami megmozdulás érezhető, a rendi sérelmek hánytorgatása s az aktuális kérdéseknek gazdasági téren meglehetősen önző szempontból történő feszegetése során. Talán a magyar nyelv kérdése az, melyben magasabb állami szempontok mutatkoznak. A nyelvi törekvések e korban az alkotmányos kérdések vitaanyagába illeszkednek. Magyar részről ebben nem a XIX. század felfogása szerint aktuális nemzetiségi problémát látják, hanem elmult évszázadok mulasztásait akarják pótolni, az ország határán belül államnyelvvé tenni a magyart, tehát a holt latin helyébe az élő nyelvet helyezni.

A magyar rendiség már korán megalkotta nyelvtörvényeit. Ezek intézkedéseivel túlhaladta a jellegzetes rendi tevékenységet, amin nem lehet csodálkozni, minthogy e kérdést hamarosan nyugati színvonalra emelte, Bessenyeitől kezdve az előző korszak szellemi embereinek egész sora. A rendi országgyűlések nyelvtörvényei közül az 1791. XVI. törvénycikk a magyar nyelvet a fő- és középiskolák számára rendkívüli tárggyá tette, 1792-ben pedig rendes tantárggyá emelték, Horvát-Szlavónországban azonban rendkívüli maradt. Az 1802-es országgyűlés a rendi gondolkozás szerint az államélet minden ágában alkalmazni akarja a magyar nyelvet. Az 1805-ös IV. törvénycikk az országgyűlés feliratai számára hasábos latin és magyar szöveget ír elő, biztosítva azt a jogot, mely szerint a kancelláriához és helytartótanácshoz magyarul szabad írni, a magyar beadványokra a helytartótanácsnak magyarul kell válaszolnia. Az 1807-i országgyűlés kívánsága, hogy tíz év mulva csupán azokat lehessen a középiskolába felvenni, akik magyarul tudnak, a papi kinevezésnél előnyben részesüljenek a magyarul tudók, a tanítóképzés magyar legyen, a vármegyék, városok közigazgatása szintén. Ezek az óhajok azonban úgy ezen, mint a következő 1811-es országgyűlésen csupán óhajok maradnak, a kormány ellenállása következtében. Az 1825-ben összeült országgyűlés felirata „a hazai nyelv általános bevezetését” kívánja. A magyar rendek a magyar iratkezelést követelik és azt, hogy az egyházi, vagy világi hivatalok betöltésére a magyar nyelv tudása szolgáljon feltételül. E javaslatok sem váltak törvénnyé. Az 1832–36-i országgyűlés magyar nyelven kívánja szövegezni a törvényeket és országgyűlési feliratokat, az 1836-i harmadik törvénycikk kimondja, hogy a törvényt latin és magyar szövegben kell közzétenni, a kettő közül pedig a magyar szöveg a döntő. Ezek az óhajok és intézkedések a rendi nacionalizmus részéről kapcsolatban állottak a nemzetiségi nacionalizmussal s ha talán a modernebb irányhoz közeledve túl is lépik a rendi államfelfogás korlátait, annak a szándéknak nyomát sem lehet felfedezni, hogy az ittélő nemzetiségekkel összeütközéseket akarnának felidézni. Sőt ellenkezőleg, éppen az idegen nacionalizmus, helyesebben a horvát rendek törekvése, lép fel támadólag és amikor ezeket a nyelvi kívánságokat a rendek még mérsékelt formában sem akarják horvát területre kiterjeszteni, a horvátok a XIX. században határozottan állást foglalnak a magyarság kétségtelen jogával szemben, hogy Magyarországon az elavult latin helyébe a saját nyelvét állítsa államnyelvvé. A későbbi 1839–40. és 1843–44-i magyar országgyűlések már ebben a megromlott légkörben lendültek olykor túlzó irányba, amikor például az 1839-es nyelvi követelések közé felvették azt a kívánságot, hogy a nem magyarnyelvű egyházak három év mulva magyar nyelven vezessék anyakönyveiket s az államhivatalnokokra kötelező magyar nyelv ismeretét Horvátországra is ki akarták terjeszteni. Ezek már a reakció tünetei a horvát magatartással szemben, a horvát szellemi vezetőknek azonban sikerült azt a beállítást elterjeszteniök, hogy „a nyelvi harcokat”, a nemzetiségi béke felbomlását, a magyar rendek tevékenysége indította meg. Ha ismerjük a nemzetiségek fejlődésének endogén tényezőit, látjuk, hogy erről szó sem lehet.

A sorsdöntő magyar problémák másik, szociális csoportjának megoldására, a magyar nép széles tömegeinek javítására, a rendi nacionalizmus jóformán képtelen volt. Nem tudta kitermelni önmagától a megfelelő szociális programmot. A gazdasági fejlődés iránya pedig a saját érdekében is indokolttá tette volna a gazdasági viszonyok javítására irányuló, elhatározó lépéseket. Elsősorban természetesen a jobbágyság helyzetén kellett volna sürgősen javítani. Az infláció okozta gazdasági hullámzás következtében a rendiség gazdasági értékviszonyaiban olyan eltolódások keletkeztek, melyek a jobbágyság létét fenyegették. A kényelmes extenzív termelés, a jobbágy és földesúr között fennálló hagyományos viszony, évszázadokon át úgy ahogy fenntartotta a paraszt létét, főként miután a felvilágosodott abszolutizmus szociálpolitikája, emberiességi szempontból és államérdekből, egyaránt védte a jobbágyot, ellenőrizte a jobbágy és földesúr közötti szerződéseket. Az infláció alatt a rendiség körében is bizonyos kapitalizálódás figyelhető meg, a jómódúak körében megcsillan a gyors vagyonszerzés lehetősége. A juhtenyésztés, a fokozott állattenyésztés, a racionális birtokkezelés önmagában is gyakran jár azzal a veszéllyel, hogy az üzemek átalakítása a jobbágy kárára történik. Amikor a francia háborúk korát követő európai agrárkrízis Magyarországra is elérkezik és a gabonaárak esésében jut kifejezésre, a gazdának szinte egyetlen reménye a textilipar fellendülésével kapcsolatban hasznot ígérő juhtenyésztés. Gyakran fordul elő tehát, hogy a jobbágy nem biztos telkének élvezetében és a nyomorúságos jobbágy-földesúri viszonyt az uraság a jobbágy kiűzésével akarja feloldani.

Az aktuális gazdasági szempont és a művelt nyugat nagy szociális lendülete egyaránt sürgeti, hogy a magyar föld fián anyagilag, sőt politikai téren is segítsenek. A magasabb osztályok képviselőinél eddig szokatlan hangon szól e kérdésről első nagy művében, a „Hitel”-ben, az a legnagyobb magyar, ki az elaggott rendi nacionalizmus helyébe új tartalmat és merész szociális reformprogrammot varázsol.

Ám a magyar nacionalizmus nem egy adott évtizedben ható politikust, hanem örök időkre vezető szellemet termelt ki annak a Széchenyi-családnak tagjában, amely család gróf Széchenyi Ferenc személyében a felvilágosodástól a restaurációs katolicizmusig jutott, akinek múzeumalapítása elsősorban patrióta cselekedet akart lenni. Az apa egy eszméktől vajúdó kor csalódásaitól megtörten szállt sírba s végrendeletében fiának, a század legtevékenyebb magyarjának, az óvatos visszahúzódást tanácsolta… Pedig a fiú, gróf Széchenyi István, a kor vitalista irányának hatása alatt, a nemzetért folytatott küzdelem, a megváltó tettek mámorába lendült. A nemzeti gondolatnak szinte a németek fogalmazására emlékeztető, vitalista koncepciójával Széchenyit számos kötelék fűzte össze, a nemzetnek az élet szempontjából való tisztelete műveiben is megnyilvánul. A francia polgári gondolkodók, akik mint valami méltatlan tulajdonságot ítélik el a szenvedélyt, a katolikum nemes szociális hagyománya, végül pedig a gyakorlati gondolkodás angol képviselői, jelentős hatást fejtettek ki a fiatal magyar mágnásra és nem engedték meg, hogy férfias egyénisége a vitalista nemzetkoncepciók korlátlan, formákat nem ismerő életszenvedélyének, tehát a romantikának áldozatul essék. Tisztult felfogásában a nemzet nagy élő egyéniség, mint amilyennek e korban német, francia vagy olasz földön szinte minden vitalista irányú gondolkodó látja. Szakadatlanul figyeli a nemzet életmegnyilvánulásait, szüntelen tevékenységgel akarja fokozni a nemzeti energiát. Programmja nem más, mint közvetlen és kitartó tevékenységre bírni a nemzetet. Elképzelésében a nemzeti szellem „az emberi lény minden ereibe és lelke legbelsőbb rejtekeibe szőtt természeti tulajdon”. Ebből magyarázható az az aggodalmas megfigyelés, mely a magyar társadalom helyzetét először abból a szempontból veszi vizsgálat alá, hogy rendelkezik-e az életszerűség, a mozgás, az aktivitás képességével és ha úgy látja, hogy ez az aktivitás nem elegendő, mindent megtesz annak fokozására, hogy azután a felfokozott, lázas állapotban viszont az intellektusra emlékeztessen. Semmi sem jelentéktelen számára e diagnosztikai szempontból és minden apró-cseprő esemény ürügyet szolgáltat arra, hogy a nemzet élettevékenységét növelje. A holt latin nyelv helyébe a magyart akarja állítani, 1825-ben megalapítja az akadémiát, de kisebb kérdésekben is mozgásra törekszik, figyelmeztet a lótenyésztés fontosságára, meghonosítja a lóversenyt, majd 1830-ban adja ki korszakalkotó művét, a „Hitel”-t, melyben kifejti programmját: a reformokat a társadalomnak kell megvalósítania, politikai surlódás elkerülésével. A rendi kereteken felül szakadatlan tevékenységgel meg kell erősíteni a magyarságot, anyagi és szellemi téren, a lelki felemelkedés, vagy a gazdasági boldogulás irányában. A termés értékesítése, a tengeri kereskedelem, az útépítés, részvénytársaságok alapítása, majd később a Dunagőzhajózás bevezetése, a hídépítés és vasútrendszer, mind alkalom arra, hogy a nagy célt szolgálja. A világnézet határozott feladatokban nyilvánul meg, az eszmék nem jelentenek elvont gondolatokat, hanem mindig sürgős teendőket. Széchenyi a nemzeti energiákat nem annyira felkorbácsolni, mint inkább tetté alakítani kívánta. Jellemző vonása ez reformeri tevékenységének.

Ez a reform-nacionalizmus elsősorban a rendi nacionalizmus kicsinyességével kerül ellentétbe. Az ütközőpont a magyar nép. Széchenyi tevékenységében előkelő hely illeti meg a népet, hiszen az egybetartozás nemes érzése kapcsolja azzal össze régtől fogva, az élőnek tisztelete vezérli, természetes, hogy ezt a népet, melyhez őt a vérség és emberség köteléke fűzi, amelyben a nemzet eleven erőtartalékát látja, emberséges életre kívánja felemelni. Látja, hogy a rendi nacionalizmus a „jobbágykérdésben” nem képes a magyar nép helyzetén könnyíteni. Keserűen panaszkodik a Hitelben a kor egyik súlyos visszaélése miatt, hogy az önző nemes a birtok „regulázásának” örve alatt gyakran a földjétől is megfosztja jobbágyát. A visszásságok megszüntetése, a paraszt anyagi, majd politikai sorsának javítása Széchenyinél nemcsak terv, hanem későbbi műveiben programm is. A rendi politika tehetetlenségének és önzésének legékesebb bizonyítéka, hogy ebben a kérdésben az országgyűlési munkálatok milyen csekély eredményt értek el. Ő teljes mértékben függetleníti magát a rendi politika kereteitől, annak korlátaitól és más téren kívánja megindítani a nemzeti tevékenységet.

A politika egyéb nagy kérdéseit saját személyére vonatkozólag könnyen megoldja. Veleszületett, élményt jelentő katolikumának, melynek a Hitel értékrendszerében emelt emléket, elvi alapokon nyugvó méltányossága nyugodt öntudattal tölti el. Nem érti, miért csodálkoznak kortársai, hogy megtalálta a legegyszerűbb megoldást a dualizmus kérdésében; a királlyal tart, ha annak van igaza s a nemzettel, ha ennek követelése méltányos. Természetes adottságnak látja az osztrák-magyar dualizmust és arra törekszik, hogy minél kevesebb legyen az ellentét a két nemzet között, szövetségterve Metternichhel azonban meghiúsul, mert az osztrák államférfiú a megoldást az osztrák-magyar kompromisszumnak a magyar rendiségre támaszkodó felfogásában keresi. A kancellár szemében a rendiséggel szakító, reformer Széchenyi tevékenysége érthetetlen, sőt veszélyes.

Metternich és Széchenyi természetesen sokban különböztek egymástól, hiszen a teljesen a XVIII. század gondolatvilágában gyökerező Metternichhel szemben Széchenyi a XIX. század, a vitalizmus mozgalmaival szemben is megértést tanusított. Nem a végzetesen szubjektív német romantika értelmében volt politikus, hanem inkább az angol szellemi áramlatok és francia eszmék közvetítették hozzá az új korszak vitalista szellemét. Ereje és tökéletes korszerűsége az élet produktumainak értékelése, így a „nemzet”, a „nyelv” nagyrabecsülése. Ennyiben volt „modernebb”, de abban is, hogy az értelmiségnek, a szellemi kiválóságnak vezetőszerepet szánt.

A reformer Széchenyi tehát az udvar segítsége nélkül kénytelen elkezdeni hatalmas reformprogrammjának megvalósítását, mely a nemzeti erők öntudatos tevékenysége révén, a hazai állapotok gyökeres átalakítását célozta. Hamarosan tapasztalnia kellett, hogy a rendiségből hiányzik a reformszándék. Az 1832–36-i országgyűlés idején hosszú értékes évek multak el az úrbéri reform részletkérdéseinek tárgyalásával. A kész törvény alapjában nem volt már reform, a rendi törvényjavaslat azonban eredetileg még mérsékelt reformot jelentett, minthogy el akarta törölni a visszásságokat, könnyíteni kívánt a roboton, megengedte az örökváltságot, az úri széket pedig jobbágy és jobbágy perére óhajtotta korlátozni ugyanakkor, amikor úr és jobbágy perét a megyei bíróság elé utalta. E javaslat humanisztikus intézkedéseket tartalmazott a jobbágy személyes szabadsága érdekében. A vita folyamán még mindenki a földesúri birtokjogból indult ki, annak bizonyságául, hogy a Széchenyi igéinek és reformtörekvéseinek hátterében jelentkező etikus mélység a széles rétegeket teljesen közömbösen hagyta. Az alsó táblán nehézségek árán elfogadott javaslatokat a főurak visszaküldték, a kormány a reformbarát utasításokat főispánjai útján megváltoztatta, úgyhogy mire a javaslat törvénnyé vált, kimaradt belőle az örökváltság, az úri szék reformja, és a jobbágy személyes szabadságára vonatkozó intézkedés. A törvény az úrbéri kötést, a jobbágy és úr közötti örökszerződést, csak ama tartozásokra és szolgálatokra engedte meg, melyek pénzzel megválthatók, de nem a birtokra és úri jussra, az emberiesség kérdésében pedig csupán kisebb javításokat alkalmazott, mint azt, hogy az érdekelt földesúr az úriszék elnöke, vagy tagja nem lehet. Az örökváltsággal kapcsolatban, amikor Szatmármegye 1833-ik évi közgyűlésén a Kölcsey számára adandó új utasításokat tárgyalták, Wesselényi élesen megtámadta a kormányt, ama taktikázással vádolva, hogy megakadályozza a jobbágyság örökváltságának törvénybeiktatását. Wesselényi szerint ez könnyen vezethet jobbágylázadásra, mely esetben a kormány ugyan megvédené a lázadó jobbágyokkal szemben a nemességet, a harc következményei azonban rettenetesek lennének. Míg Magyarországon e támadás szolgáltatott Wesselényi ellen vádpontot, Erdélyben azt kifogásolták, hogy amikor a cenzura az országgyűlési napló kinyomatását megtiltotta, Wesselényi az első íveket kősajtón kinyomatta és a nyomdát az országgyűlésnek ajándékozta.

A gazdasági téren megvalósítandó reformok tehát ilyen összeütközésekkel jártak, a viszony ennyire elmérgesedett a küzdő felek között, ilyen feltevések hangzottak el és ennyire gyönge volt a reformhangulat a rendek körében, akik csak akkor szisszentek fel, ha az udvar nyilvánvaló politikai érdekeket veszélyeztetett, vagy a nemesi szólásszabadságot kívánta korlátozni. A rendi politika nem érti meg az idők szavát, a régi nemzedék elégedetlen és félti jogait, az öregek a reformszellem ellen fordulnak, gyűlölettel szemlélik az új eszméket, törvényben, hagyományban és könyvekben keresnek védelmet a reform ellen. Így alakul ki az 1790–92-i országgyűlés „rendi reformmunkálataiból” az 1825–28-as operátumok maradisága és ezért válaszol a fáradt gazda, Dessewffy, a Hitelre, kárhoztatván Széchenyit, aki áldozatos lemondást követel a rendiségtől.

Az ifjúság már egészen más szemmel tekint az újításra. E fiatalság álmodozó, lázadó, benn él az álmok és ábrándok világában, habzsolja a külföldi eszméket, idegen viszonyokba éli magát bele. A világboldogító tervek, az iskola és a latin műveltség elleni lázadás, alkalmassá teszik a fiatalságot a liberális eszmék és közhangulat átvételére. Az érzelmek még bizonytalanok, a szándékok veszélyesen tapogatódznak, amikor a fiatalság szemébe ötlő példák e hangulatból kitermelik az új politikai irányt. A megyék 1825-i ellenállásának romantikus túlbecsülése (nem tudják, hogy az országgyűlés összehívása a kormányhatóságok körén belül érvényesülő méltányosabb felfogás eredménye) és politikusok egyéni példái a fiatalságnak immár határozott irányokat mutatnak. Amikor e fiatal nemzedék az új élethullám lendületével támad a régi ellen, ugyanakkor rendi önérzet tölti el. Hiszen a nemzetet felrázó, ifjúságot lelkesítő példák a rendi politika porondjáról indulnak el, mint Wesselényi pöre, vagy mint a „megyei ellenállás”. A másik példa Kossuth Lajos, a szegény zempléni fiskális, akit a kormányszék 1837-ben az egész ország felháborodott tiltakozása közben vet börtönbe. Lovassyék bebörtönözése, az országgyűlési ifjúság ellen irányuló cselekmények, általános elkeseredést ébresztenek és hősökké avatják a mártírokat. Az érdeklődés középpontjába a politika s annak is legkényesebb kérdése, az osztrák-magyar probléma kerül. Megkezdődik ismét a rendi ellenállás.

Kossuth Lajos ragyogó példája főként akkor világít a bizonytalanul tapogatódzó eszmék és ötletek kavargásában, amikor ámuló kortársainak figyelmét a nemzetállam ragyogó képére irányítja. Pályája jellemző a rendi fiatalság lázadására. Egyéniségéből a biedermeier rezignáció teljesen hiányzik, az osztrák-német szellemi áramlatoktól való idegenségét kimondottan protestáns lénye és környezete magyarázza. Az országgyűlési tudósítások szerkesztése közben a magyar rendi ifjúság széles rétegeivel kerül kapcsolatba és talán éppen ugyanakkor, amikor Széchenyi már az egyedülléttől retteg, hatalmas tábort gyűjt maga köré. Olvasmányai az elvi liberalizmushoz, pályája pedig a lázadó ifjúsághoz vezetik. A magyar nemzeti missziós tudatot a kor liberalizmusának megfelelően fogalmazza meg. Szerinte a magyar állam a szabadság principiumát hordozza és a liberalizmus győzelme esetén világtörténeti elv képviselője lesz.

Kossuth egész szemléletében, állammítoszában a rendi osztályfelfogásnak a liberalizmussal való kapcsolata mutatkozik. Láttuk különben, hogy például a francia polgárság is a század nagy értékének, a szabadságnak régi tradíciókat megtestesítő védőjeként szerepelt. Ebben a korban gyakori az olyan rendi tevékenység, amely nem köti össze a szabadságeszmét az individualista, liberális gondolattal, az autonóm egyén multszázadi szabadságfelfogásával. Kossuth a szabadságot elsősorban a rendek önkormányzati tevékenységében ragadja meg. Híve az autonómia eszméinek, szabadságkoncepciója, amennyire feldolgozásra váró forradalom előtti dokumentumaiból kiderül, az angol rendi szabadságfelfogással mutat rokonságot, az elvont szabadságelméletek helyett. E liberalizmusának gyakorlati oldalán, államfelfogásában természetesen sok mithikus elem is helyet talál. Felfogása szerint a magyar állam hosszú idők során a szabadság elvének védelmezője volt. Ettől az államtól és annak törvényeitől valósággal csodát vár, azt mondhatnánk, hogy felfogásában az állam olyan objektív érték, amelyhez az egyént magasrendű kötelék fűzi és ebből az összetartozandóságból az egyénre tényleges kötelezettségek hárulnak. Az államnak ezt a valóságát természetesen eszményi módon fogta fel, nem az abszolutisztikus, hanem a liberális államot hirdette. Ha az egyén mint honpolgár szoros kapcsolatba kerül az állammal, e mellett egyéni létét biztosító tevékenysége számára még széles tér a nyílik. Hasonlóképpen képzeli el a nemzetségi honpolgár kötelezettségét a magyar állammal szemben. Felfogására jellemző a nemzeti nyelvről alkotott nézete, mely állami, az organikus helyett. „Nemzeti nyelv nem gyermek, kinek lassanként hosszabbítod pórázát, ha járni tanul. A nyelv mindig csak annyira bő, amennyire szükség van reá. Neveld a szükséget és neveled a bőséget. Tudja mindenki, minő volt a franciák nyelve, minő volt irodalmuk XIV-ik Lajos előtt. Lajos szólott: Legyen. E szóra lehullottak, egyszerre hullottak le a nyelvét kötő bilincsek és tudja mindenki, pár évtized alatt minő óriás lőn a törpéből, minő polcra hágott nyelv és irodalom Franciaországban.”

Kossuth az időtlen századok folyamán szabadságért küzdő magyar állam élménytudatától indul ki. Nem érti, hogy ne lehessen e szempont elfogadásával, az államhoz való tartozás objektív kötelezettségének elismerésével megegyezésre jutni a nemzetiségekkel. A nemzetiségek ebben az időben azonban már túlhaladtak azon a ponton, amelyen a létező formák iránt még tisztelettel viseltettek, élménytudatukban a magyar állam már nem jelent értékes formát, szellemi vezetőik arra tanították őket, hogy éppen ez az állam semmisítette meg kezdeti kultúrájukat, ősi demokráciájukat. A liberális állammítosz és a nemzetiségi mítosz között immár áthidalhatatlan szakadék tátong. Kossuthnak és a magyar liberálisoknak nemzetiségi politikája csak ellenszenvet váltott ki a nemzetiségekből. Ez a tény arra a feltevésre készteti a magyar liberális politikusokat, hogy a nemzetiségi ébredés külső erők befolyására, főként az orosz izgatásra vezethető vissza. Maga Kossuth abban mindenesetre jó diagnosztának bizonyult, hogy megállapítja: a nemzetiségi tudat a negyvenes években már túljutott az irodalmi, a kultúrnacionalizmus álláspontján. Hihetetlenül érzékeny minden olyan jelenséggel szemben, amely a magyar állam létét érinti, ilyen jelenséget abban a korban már bőven észlelhetett. Azért kél ki a német vámszövetséghez való csatlakozás ellen, mert meggyőződése: „hogy amely tartomány a német vámszövetség tagjává lesz, következőleg előbb vagy utóbb németté lesz… lehetetlen megfeledkeznünk, hogy Magyarország műipari polgársága legnagyobb részben csakugyan német s hogyha a közel negyven millió német velünk financiális és kereskedési érdekekben egy családdá olvadva, roppant morális súlyának természetes gravitációját a hazánkbani német elemnek támaszul nyujtaná: nincs Isten, ki a magyart az enyészettől megmentené”.

Kossuth és a liberális nemzedék az állam szempontjából nézik a nemzetiségi kérdést. Egészen más elvekből indul ki az akadémiai beszéd Széchenyije, ki egy évtizeddel a Hitel megjelenése után nagyszabású koncepcióban foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ennek a beszédnek tételei igazán csak világtörténeti perspektívában érthetők és méltányolhatók eléggé. A legnagyobb magyar előtt ismeretes, természetesen nem az elméletben, hanem a gyakorlatban, hogy a nemzetiségek nacionalizmusa objektív jegyeket kereső, hatalmas életmozgalom. A nemzetiségeknek épp úgy vannak faji, nyelvi problémái a monarchiában, mint a magyarságnak. Mindaz, amit ennek alapján faji értékeik tudatosításáért és megőrzéséért cselekednek, olyan hatalmas erejű tevékenység, annyira a lélek mélyéről fakadó ösztön, hogy ezzel szemben állami eszközökkel, törvényekkel felvenni a küzdelmet lehetetlen. Sőt magyar szempontból nagy veszélyt jelent az, ha érzékenységüket állami beavatkozással, törvényekkel sértjük. „Nem elég mai időkben törvényekkel bírni, de azok iránt szimpátiát is kell gerjeszteni és ha valaki olyas törvénynek nem hódol, melytől természete visszariad, sújthatja őt a betűnek szigorúsága ugyan, de célját veszti, mert mártirt nevel, ez pedig fanatizmust szül.” Ha azonban az állami törvények, sőt az állam kötelékébe való tartozás önmagában nem segít a helyzeten, mi a tennivaló? Nemes értelemben vett nemzetiségi fejlődés Széchenyi szemében a magyarságnak sem árt. „Mindnyájan akarjuk, miszerint a nemzetiség ne csak tengődve éldegéljen, hanem mindinkább terjedve és nemesülve, vagy inkább nemesülve és terjedve – mert ez a kifejlési logika – elvégre nagy és dicső nemzetté váljék is vére.” Már most mi az, ami lehetővé teszi e folyamatot? Hogyan válhat különböző nemzetiségeket magasabb egységgé alkotó nemzetté a magyar fajiság, a magyar „vér”? Az erre adott feleletben jelentkezik Széchenyi sokszor félreértett megállapítása, amikor az előbbi idézetet így folytatja: „Ámde ezt soha nem érhetjük el, hacsak lelki felsőbbség által. Ez az egész titok, mikép menthetjük meg fajtánkat a bukástól; felsőbbség által, vagy sehogy sem. Könnyebb volna, kényelmesebb, ha úgy quia sic volo sic jubeo a honnak már minden lakosa rögtön magyarrá is vált volna, mivel 3–4 nyelv mellett még magyarul is tud. Ám csak az erkölcsi felsőbbség olvaszt.” E mondatokban és az akadémiai beszéd több szakaszából valami közművelődési, közoktatásügyi programmot vélt a későbbi kor kiolvasni, azokban az évtizedekben, amelyekben az intellektuális körök, a szellemi emberek országvezető felsőbbségének tudata helyet cserélt a relativista individuális pozitivizmus demokratikus közműveltséget kereső tudatával. Pedig a híres akadémiai beszédben egyáltalán nem erről van szó, hanem arról, hogy e mérsékletet, felelősségérzetet igénylő kérdés megoldásánál az értelmi elitnek kell vezetnie s a politikai tevékenységből ki kell kapcsolnia a túlfűtött agyú, szájaskodó politikus mindennapi típusát. E megállapítás szorosan összefügg Széchenyi gondolkozásának sajátosságával, mely a magyar politikumban minél nagyobb befolyást akar biztosítani az értelemnek. Erre az eredményre szerves életfelfogása következtében jutott. A nemzet lázállapotban van, erősebb értelmi befolyásra van tehát szükség. A vezető embereknek, a szellemi rétegnek ebben a kérdésben mélyreható stratégiát kell kidolgozniok. Nem elég a tradicionális társadalom régimódi, vagy külföldi elvek szerint való politizálása, nem elegendők a régi eszközök. Akadémiai beszédében bőven kifejti, hogy kortársai most is úgy akarnak harcolni a nemzetiségek ellen, „mintha jelenleg is törökkel, vagy franciával kellene vívni”. A civilizáció korában élünk, melyen nem fog a kard, előtte a legtündöklőbb vitézség is kénytelen térdre hullani. E beszéd a konkrét eset kapcsán a magyar nemzeti politika létkérdéseivel függ össze, valósággal csatára hívó szózat a magyar intellektushoz a nagy kérdés megoldására. Hatalmas tüntetés az Értelem mellett és igen jellemző, hogy ugyanakkor, amikor a nemzetiségek tudatában a nyelv még a biológiai hovatartozandóság objektív ismérve, ugyanakkor Széchenyi, aki nemzetébresztő tevékenységében ezt a tényt annak idején szintén kidomborította, beszédében a nyelvművelésnek, az akadémia megalapításának a politikai értelemmel összefüggő legmélyebb problémáit is kifejtette. A művelt nyelv elősegíti az intellektualizálódást, mint ezt a Klugheit szóról elmélkedve kifejti, ugyanakkor keserű szavakkal panaszolja, hogy a magyar intellektualizmus a nemzetiségi kérdésben nem tudott kellő megoldásra találni.

Az objektív jegyekből kiinduló, a biológiai kötöttségek iránt nagy érzékkel bíró, a keresztény méltányosság eszméit híven megőrző Széchenyi tehát a 40-es évek kezdetén e fontos problémán keresztül az egész magyar politikát a szellemi emberek tevékenységére akarta alapozni. Ha figyelemmel vagyunk Palacky, Gaj, Barnutiu tevékenységére, ha figyelemmel vagyunk a XIX. század első felének egész irányára, Széchenyi beszédét tarthatjuk a XIX. századeleji magyar politikai élet legfontosabb jelenségének. Ugyanakkor a beszéd közvetlen visszhangját keresve meg kell állapítanunk, hogy a szellemi emberekhez intézett felhívás éppen lényegében maradt eredménytelen. A szellem végzetesen összekeverődött a napi politikával, a kossuthi retorika elragadta a fiatalokat, a beszéd nyomán kicsinyes vádaskodások és zsörtölődések támadtak. A szellem nem állt csatasorba, a beszéd nem vált azzá, aminek szánták: egy stratégiai mozdulat felvonulási tervének, a vezért magára hagyták s a magyar felvonulásból csupán kis csetepaté lett. Közben a nemzetiségi bekerítő mozdulatok folynak, magyar részen a szenvedély áll a sáncokra, miáltal a magyarság sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe kerül, mintha látszólagos visszavonulás árán sikerült volna az intellektualizmus erőit felsorakoztatnia. A szenvedélyek lobogása az ellenfélnek kedvez. A legtöbb, amire a korszak antiintellektualizmusa hajlandó, a biológiai szempont elfogadása. Mint Széchenyi mondja, olyan a helyzet, mint mikor a hullámokkal küzdő, magában nem bízva, mindent megragad, mire csak kezét teheti. „Jaj, milyen kevesen vagyunk, lehetetlen ennélfogva miként a roppant számú német és szlávban el ne olvadjunk, terjeszteni kell tehát a nyelvet és nemzetséget mindenekelőtt. Engem soha nem ijesztett csekély számunk, de fennmaradhatásunkért annál erősebben rettegtem mindig azon okból, mert fajtánk mind szellemi, mind anyagi léte felette könnyű. Itt a baj, nem a mennyiség, hanem a minőség a szellemi erőnek sarkalat. Nem azért forgott veszélyben létünk, mert kevesen vagyunk, hanem mert súlyunk oly parányi…” Intellektuális légkör terjeszkedés helyett, ebben keresve a terjeszkedés igazi eszközét és a dualizmus mindent megerősítő rendszerének fenntartása, ezek voltak Széchenyi nacionalizmusának alapvető feleletei a nemzetiségi törekvések következtében kialakult új helyzetben.

Az akadémiai beszéd után következő események éppen ellenkezőképpen fejlődtek, mint ahogy Széchenyi óhajtotta. A fórumon egyre jelentősebb a tipikus politikus szerepe, országgyűléseken a politika legkényesebb kérdéseit feszegetik, osztrák-magyar, s magyar nemzetiségi vonatkozásokban nem a nemzeti intellektualizmus, hanem a nemzeti szenvedély jegyében. A küzdelemben Kossuth marad a győztes s személyében a lánglelkű politikai szónok vezeti a küzdelem nehéz és dicsőséges harcait.

Széchenyi számára ilyen körülmények között csupán a társadalmi téren való tevékenység maradt. Az országgyűlés a kész bizottsági javaslatok törvényerőre emelésével volt elfoglalva. Amit lehetett, Széchenyi társadalmi téren kierőszakolt a rendekből.

Széchenyi alkotásai: a Lánchíd, budai alagút, balatoni gőzhajózás; terve pedig a Dunát és Balatont hajózható csatornával összekötni. Megkezdte a Tisza szabályozását, ennek célja a Tisza árterületének a mezőgazdaság számára való megmentése a töltések és átvágások segítségével, a csatornázás által pedig a mezőgazdaság színvonalának emelése. A kormány csupán csekély összegű támogatást nyujt, a költségek nagyrészét az érdekeltek hozzájárulásával kell megteremteni. Az első részvénytársulat a pest-budai hídépítés céljából alakult, majd 1838-ban megalapította Széchenyi a Pesti József Hengermalom részvénytársaságot. A középeurópai vasútépítést a bécsi Rothschild-ház törekedett megvalósítani, melynek egyik tagja, Salamon, 1836-ban a Ferdinand Nordbahn építésének privilégiumát, míg Sina György a bécsi Déli Vasút koncesszióját nyeri el. A Sina-társaság Duna-jobbparti vasúttervével szemben a Rothschild-érdekeltséggel együtt működő Ullmann, a balparton akar Galiciából Bécs felé vezető s a Ferdinand Nordbahnhoz csatlakozó vonalat építeni. Kossuth vukovár–fiumei vonala csatlakozás híján a levegőben lógott volna.

A 40-es években előforduló örökváltsági esetek a szabad jobbágyok számát alig gyarapítják. A tömeg továbbra is úrbéri életet él, a pipás nemesek a kötelező örökváltság hívei, de aggodalommal gondolnak arra, mi lesz az ősi birtokkal, ha minden föld szabad adásvétel tárgya lesz. Csupán az érdekli őket, vajjon védője-e az ősiség a magyar nemzetnek vagy sem, ugyanakkor, amikor a liberális reformerek ezzel nem törődnek. Széchenyi pedig éppen azon töpreng, miként lehetne a nemesi és parasztbirtok állandóságát biztosítani. Az ország gond és aggodalom nélkül halad előre a gazdasági liberalizmus útján.

A szellemi ember leszorul a politika porondjáról. Az akadémiai beszéd szerzője egyedül áll és nem adatik meg számára annak lehetősége, hogy a politikai történés irányítóját, az embert átalakítsa. Egyedül a gazdaság és technika területén tevékenykedik. Marad azonban még egy kisebb elitgárda, a szellemi emberek csoportja, a Budapesti Szemle és néhány folyóirat köré csoportosuló, művelt emberek társasága, kiket centralistáknak neveznek és doktrinereknek gúnyolnak. Ezekben él a Nyugat őszinte tisztelete és a nyugati intézmények meghonosításának vágya. Erős alkotmányosságot, felelős központi kormányt óhajtanának, cenzusos választójogot, egyéni szabadságjogokat, szabad sajtót, egyesülési jogot, esküdtszéket. Ezekkel az intézményekkel kívánnák helyettesíteni a kabineti rendszert és Metternich abszolutizmusát, az Osztrák-Magyar monarchia alapelveinek respektálásával, melyet realitásnak tartanak. Az osztrák-magyar vámszövetség is megfelelő, ha sikerül annak keretében Magyarország érdekeit biztosítani. Ez a csoport szakított legteljesebben a rendi nacionalizmussal, annak babonáival, oktalan ellenzékieskedésével, kuruckodásaival és történeti reminiszcenciákból fakadó kritikájával.

A politikus ember típusa mellett, mely végül is nem a radikális politika, hanem csak a szélsőségesen rendi-sérelmi politika irányában tolódik el, feltűnik az ifjú Németország, vagy a francia forradalmi eszmék hatása, melyet első ízben megint költők, szellemi emberek tudatosítanak. Városi szemlélet, városi irodalom jelenik meg. A magyar nép fiának irodalmi rajzolói, a népiesség megkonstruálói, élükön Arany Jánossal és Petőfi Sándorral még vidéki emberek. Népről és demokráciáról azonban a negyvenes évek vége felé már nagyon is városias fogalmak terjednek el és a magyar irodalmi szemlélet még a lángeszű alkotó Petőfi felfogásában is sok francia urbánus, illetve francia irodalmi elemet tartalmaz. Két rétegeződésben halad tehát Magyarország a forradalom felé. Az egyik, a rendi ellenzékieskedés, a másik a városi elemekkel áthatott irodalmi szemlélet.

A 48-as magyar forradalom során Kossuth politikai bölcseségére vár a város szélsőséges elemeivel való megoldás problémája, szövetség, vagy leszámolás formájában. Az ő feladata lesz a rendi kontinuitás kapcsolatának megteremtése a vidékkel, a paraszttal.

A forradalomig a közhangulat radikalizálódásán és a rendi sérelmi politikán át vezet az út. A negyvenes években egy pillanatra úgy látszik, mintha az udvar megoldásra találna. A bécsi kormány a negyvenes években tudatára ébred annak, hogy valamiféle reformgondolatot kell képviselnie. A rendi országgyűlés azonban ezúttal is képtelen a szerves törvényhozási munkára. Az írók, költők rétege és az intellektuális beállítású ifjúság azonban el vannak telve a reformok szükségérzetével. Ezzel a lendülettől duzzadó réteggel szemben a bécsi udvar a kivénhedt bürokrácia megtestesülése. A hivatalnokrendszer ellenséges szemmel tekint a mozgalomra, Metternich személyében a rendi nacionalizmushoz ragaszkodik, tehát egy régebbi stádiumot képvisel; Kollowrat személyében pedig olyan férfiúra talál, ki engesztelhetetlen gyűlöletet érez a magyarokkal szemben. Az egyetlen mozgás abban nyilvánul, hogy az udvar igénybe veszi a fiatal főúri konzervativizmus segítségét, mely a bajok megoldását abban keresi, hogy alulról jövő reform helyett felülről irányított reformpolitikát javasol. Ezzel a magatartással a kormány eddig alig tapasztalt aktivitása társul az ellenzék leszerelése s a megyék ellenállásának letörése irányában. Nagy küzdelem folyik az országgyűlési választások során az 1847 novemberében összehívott országgyűlés többségének biztosítására, a király Apponyi György kancellárnak a választás céljára 200.000 forintot folyósít. A küzdelem immár nyugat-európai módszerekkel folyik, a reformtörekvést az alsó és felső táblán egyaránt hatalmas párt képviseli. Ebben a helyzetben tér vissza Kossuth a régi sérelmi politikához, elégtételt követelve az adminisztrátori visszaélésekért. A sérelmet hangoztató felirat szövegét az alsó tábla négy szótöbbséggel fogadja el, a felső tábla azonban elveti, mire a rendek az egész feliratról lemondanak. Az ellenzék mérsékelt része azonban tárgyalásokba kezd a nádorral, hogy komoly reformokért, mint a közteherviselés elfogadása, örökváltság és városok rendezése, leveszik a Kossuth-féle adminisztrációs sérelmeket a napirendről. Kossuth, aki érzi, hogy vezérsége forog veszélyben, egyideig ellentáll, később mégis tárgyalásokba bocsátkozik a kormánypárti Somssich Pállal, akivel sikerül megegyeznie. A felelős parlamentárizmus helyett egyelőre megelégszik a helytartótanács szekciókra osztásával. 1848 február végén úgy látszik, hogy az országgyűlés békében fog lefolyni és a reformok tekintélyes részét megvalósítja, Kossuth pedig elveszti vezetőszerepét. Ennek oka egyrészt Széchenyi erőfeszítése, aki mérsékelt középpártot akar alakítani az ellenzéken, bevonva ebbe a pártba mindazokat, akik Kossuth vezérsége által magukat háttérbe szorítva érezték, másrészt pedig az, hogy amikor a reform ügye a megvalósulás stádiumába érkezik, a pozitív alkotás emberei veszik át az ügyek irányítását. A nagy szónok, ki hatalmát az érzelmekre alapítja, rövid időre háttérbe szorul. Ekkor érkezik Magyarországra a februári forradalom híre.