HARMADIK FEJEZET: A DEKABRISTÁK MOZGALMA ÉS AZ 1825-ÖS FORRADALOM

„Ki ismerne a régi Szentpétervárra, a mi garnizonunk életére a mostani időkben” – kérdi a napoleoni háborúk után egy magasrangú orosz katonatiszt. „A mi időnkben – folytatja – napközben gyakorlatoztunk s a fárasztó szolgálat után a szórakozásban találtunk üdülést. Most minden megváltozott. A kaszárnya mintha kolostor lenne, a tisztek könyvekbe temetkezve töltik el szabad idejüket, vagy végtelen politikai vitákat folytatnak.” Egy másik megfigyelő még élesebben világít az ellentétre, mennyire más az a kor, melynek fiai felületesen átvették a francia eszméket, e mellett kizárólag az élvezeteknek éltek: „akkor a tisztek színházjegyeket váltottak, most a könyvtári olvasótermek belépőjegyeiért törik magukat”.

Ez az első stádiuma annak a lelki krízisnek, amely a külföld szemlélete és a hazai állapotok ezzel egybevetése után a fiatal orosz tiszti nemzedékben mutatkozik. A francia háborúkban a magasabb társadalmi körökből származó katonatisztek, a gárda dédelgetett tagjai, a helyszínen ismerték meg a művelt Nyugat szellemi és politikai viszonyait, mindazt közvetlenül tapasztalhatták, amiről odahaza fiatalon annyit hallottak és olvastak, sőt amiről már a katonai kollégiumok és líceumokban éjszakákon át vitatkoztak. Ez a szomjúság, az önművelés vágya, a hiányok pótlására való törekvés, a külföldi olvasmányok feldolgozása tulajdonképpen még nem halad túl a XVIII. század jobbjaira jellemző intellektuális mámoron. Az olvasmányok javarészt annak a szellemi áramlatnak dokumentumai, amely a francia forradalmat előkészítette, vagy annak szellemében haladt tovább.

Ezek a szellemi hatások tették a katonatiszteknek ezt a reformlelkületű rétegét a másutt mutatkozó forradalmi megmozdulásokkal szemben fogékonnyá. Különös érdeklődéssel kísérték a Spanyolországban lejátszó folyamatot. Az alkotmányos szabadságra való törekvés Spanyolországban a tisztikar köréből indult ki. Épp ez vonzotta a hasonló helyzetű orosz tiszteket, akik kezdettől fogva nagy érdeklődéssel kísérték a spanyol eseményeket. Beleélték magukat a spanyol szituációba, a spanyol forradalom hősei az ő hőseik és az érkező hírek nyomán lelki szemük előtt megelevenedett a spanyol példa oroszországi változata: az alkotmányos Oroszország. Turgenyev 1820 március 24-én feljegyzi naplójába: „Tegnap tudtuk meg, hogy a spanyol király elfogadta a Cortez alkotmányát. Éljen a dicső spanyol hadsereg! Éljen a spanyol nép! Másodszor mutatta meg Spanyolország, mire képes az igazi hazaszeretet”. A közhangulatot, melyben Riego és Quiroga az orosz fiatalság ideális alakjai lettek, kifejezi az a tény, hogy képük ebben az időben sok pétervári kirakatban látható. Egy dekabrista pedig azt írja naplójába: „Spanyolország nyilván nálunk is példaként fog szolgálni arra, amit az ember most még lehetetlennek tart…” Pár év mulva a titkos társaságok munkája azután előkészíti az 1825-ös decemberi (ezért dekabrista, mert december orosz nevétől ered) felkelést.

A lelkes tisztek felismerve a tömörülés jelentőségét, vakmerő terveket dolgoznak ki a lomha nemzettest megmozdítására és a nyugati eszmék megvalósítására. A katonai elemek e titkos társaságai eleinte az illuminátus mozgalom mintájára, majd a filantropikus, nevelő és erényjavító Tugendbund szervezeti szabályai szerint alakulnak meg. A földalatti szervezkedés két hatalmas alakulása két év alatt kikristályosodik. Az egyik a szentpétervári északi, a másik a déli szövetség. Az előbbi az alkotmányos monarchia megteremtésére törekszik és a cári abszolutizmus helyére mérsékelt alkotmányt akar állítani. Célját az eszméket mind szélesebb körben terjesztő új tagok szerzésével és a vezető rétegek felvilágosításával akarja elérni. Ezzel szemben a déli szövetség már megalakulása pillanatában radikális úgy eszméiben, mint eszközeiben. Célja a köztársasági államforma megvalósítása. Erre egyedül a katonai felkelést tartják alkalmasnak. Forradalmi gondolkozásuk nem riad vissza a véres államcsíny gondolatától sem. A bekövetkezett események, főleg Oroszországnak a görög mozgalmakkal szemben tanúsított passzív magatartása hatalmas közhangulatot teremtettek, fokozták az elkeseredést s a mérsékeltebb katonai elemeket is radikalizálták.

Amikor 1825 elején Trubeckoj herceg helyét az északi szövetség élén Rilejev vette át, ott is végbement az a szellemi folyamat, amely a szövetséget adott esetben a nyílt akcióra alkalmassá tette. Az új programm a következő sorrendet állapította meg: Az alkotmányos monarchikus alkotmánytervezet minél szélesebb körökben való propagálása, majd a katonai felkelés kitörése, ha ez sikerül, akkor az alkotmány kihirdetése és a népképviselet összehívása, a cári család ellenkezése esetén annak kiűzése. Nemsokára az alkalmas pillanat rohamosan közeledett. Az Arakcsejev intézkedései nyomán fellépett elégedetlenség nemcsak a letelepített katonák, hanem a parasztok körében is kisebb-nagyobb lázadásokra vezetett. Minden abszolutisztikus rendszernek legválságosabb momentuma a trónváltozás. A szorosra fogott gyeplő nem tűr ingadozást. Sándor cár 1825-ben váratlanul meghalt. Az 1797. évi örökösödési törvény értelmében, ha fiú nincs, a trónon a legidősebb testvér következik. Ez Konstantin nagyherceg, aki sorrendben megelőzi öccsét, Miklóst. Konstantin nagyherceg azonban még Sándor cár életében rangján alul nősült és a trónra való igényéről lemondott. A lemondás ténye azonban nem vált hivatalosan ismeretessé, mint ahogy Sándor cár proklamációja is bár több példányban, de lepecsételve megbízható helyeken rejtőzött. A proklamációban a cár közli, hogy halála után az időközben lengyel alkirállyá kinevezett Konstantin nagyherceg helyett a cár fiatalabbik öccse Miklós következik a törvények, a megegyezések értelmében a cári trónon.

Sándor cár halálának hírére az északi szövetség tagjai Szentpétervárott és Moszkvában Konstantin nagyherceg trónralépését várták. Maga Konstantin Varsóban Miklóst proklamálta cárnak. Kiáltványát Szentpétervárra vitték Miklóshoz, ő azonban mégsem merte magát Oroszország cárjának koronáztatni, félve a gárdistáktól. Megindult a levélváltás Varsó és Szentpétervár között. Miklós arra kérte bátyját, hogy utazzék Szentpétervárra, Konstantin azonban erre nem volt hajlandó. A huzavonát a titkos társaságok gárdista tagjai kihasználták. Miután azt a hírt terjesztették a csapatok között, hogy Miklós bitorolni akarta a hatalmat, december 26-án megjelentek a cári palota előtt. Miklós kiküldött követét felkoncolták, véres összeütközés támadt, melynek során azonban a cári csapatok maradtak győztesek. A lázadókat elfogták, ötöt közülük (élükön Pestel és Rilejeffel) kivégeztek, az összes elítéltek száma száznégy volt.

Életfogytig tartó deportálás, keserves kényszermunka jutott osztályrészül azon tábor vezetői számára, kik Oroszországot merész forradalmi lendülettel akarták közelebb hozni a Nyugathoz. A felkelés külső körülményei emlékeztetnek a régi orosz palotaforradalmakra, szellemi tartalma azonban a modern szellemi áramokkal kapcsolatos. A lázadás letöréséből egyaránt tanult a reakciós cári udvar és tanultak eljövendő idők orosz forradalmárai.