NEGYEDIK FEJEZET: MIKLÓS CÁR, A KONZERVATÍV

A dekabrista mozgalom a nyugati liberalizmus eszméit, Sándor cár egyénisége pedig a benyomásokra hajlamos, ingadozó lelki alkatú uralkodó típusát kompromittálta. Az új cár egyéniségétől mi sem állott távolabb, mint a szélsőségek vagy a problémák, személyében az eszmei újítótól a reakcióig lendülő uralkodót felváltja az egyszerű alapelvekben gondolkozó és józanul uralkodó konzervativizmus. Még az észszerű reform sem volt idegen Miklós cár számára, ki uralkodásának alapelveit a külpolitika terén a konzervatív hatalmak forradalomellenes érdekszövetségében, a belpolitikában pedig a nemesség és bürokrácia érvényre juttatásában valósította meg. Lelki alkatától éppen a szélsőségek álltak legtávolabb; meggyőződése volt, hogy kizárólag felülről jövő reformról lehet szó. „Mindig különbséget fogok tenni és igazságos reformnak ismerem el azt, amit felülről legális hatóság kezdeményez…” – mondotta a cár, máskor meg határozottan a fokozatos fejlődés hívének vallotta magát.

A későbbi Miklós cár 1817-ben nőül vette Frigyes Vilmos porosz király leányát s egyénisége valami poroszos színt öltött úgy a katonai kérdések előszeretetében, mint – ami még jelentősebb – erős érzékében a hivatalnoki rend kiépítése és az erős központi kormányzat iránt. A reakciót tehát felváltotta a konzervatív államvezetés. A cár nem tartotta meg szolgálatában az utóbbi évek reakciós irányú kormányférfiait, akik hamarosan kegyvesztetten hagyták el fényes pozíciójukat. Helyükbe a mérsékelt reform emberei léptek, így jelent meg többek között ismét Speranszkij is. A régi keretekben azonban ezek már nem folytathatták tevékenységüket. Miklós cár gyökeresen átalakítja az orosz államszervezetet. Az 1825. év eseményei fölötte sem vonultak el nyomtalanul. Látta, hogy milyen veszélyeket rejt magában az, ha a szenátus hatásköre az udvar pillanatnyi kegyét élvező kormányférfiak rendeleteinek tudomásulvételében merül ki. Az sem volt előtte titok, hogy az államháztartás nincs rendben s a budget sohasem mutatja a tényleges helyzet képét.

A parasztság gyakori lázadása is bajokra vallott. A törvénykönyv hiányában egymásnak ellentmondó törvények nem kedveztek az igazságszolgáltatás rendszeres működésének, sőt elősegítették a bírák megvesztegethetőségét.

Az 1810-ben megreformált államtanács működése nem volt megfelelő. Idővel elvesztette tényleges hatáskörét és jogait a minisztertanács gyakorolta. Miklós cár a császári személyi kancelláriát, ezt a korábban jelentéktelen szervet használta fel központosító tervei keresztülvitelére és a bürokrácia kiépítésére. 1826-ban Speranszkij vezetése alatt egy szekció a törvények kodifikálásával foglalkozott. Így jött létre Speranszkij híres munkája az 1836-ban közrebocsátott orosz törvénykönyv, mely természetszerű hiányai mellett is kimagasló alkotás. 1826-ban rendszeresítették a később oly híressé vált harmadik szekciót, a titkos rendőrség központját. A szociális ügyek intézésére 1828-ban alakult a kancellária negyedik alosztálya, Miklós cár édesanyjának vezetése alatt átalakítva, végül 1836–43-ban két újabb szekció, speciális ügyek intézésére. A megszervezett központi kormányzat, az anyagi ügyek viszonylagos rendbehozatala mellett, Miklós cár reformjai közül főleg a jobbágykérdést és a közművelődést illető intézkedések igényelnek figyelmet. A napoleoni háborúk idején az oroszok nemcsak a külföldi eszméket, hanem a külföldi ízlést is meg akarták honosítani. Ez sok pénzt emésztett fel, ami többnyire a birtok megterhelésével járt. A Sándor cár idején végigvonuló és Miklós uralkodása alatt is folytatódó folyamat arra vezetett, hogy 1843-ban a magánkézen lévő ingatlan több mint fele magas kamatra volt elzálogosítva a merkantil tőkék birtokosainál. A legjelentősebb intézkedés az 1842. évi jobbágytörvény, mely megengedi a földbirtokosnak, hogy jobbágyát felszabadítsa. A jobbágyok annyi földet művelhettek, mint eddig s választhattak a pénz vagy munkaváltság között. Az 1847-es törvény még tovább halad, amikor megengedi, hogy a községek magukat a jobbágyságtól megváltsák, ha az általuk művelt föld, az adósságai folytán nyilvános árverésre került birtokos kezéről, árverés útján más kézre került. Az állami földön lakó parasztok sorsán az állami tulajdon minisztériuma 1837-ben enyhített.

A kormányzat kezét e téren meglehetősen megkötötte a birtokos osztály konzervatív részének ellenállása. Az 1825-ös felkelés leverése után a haladó rétegeknek szinte semmi szavuk sem volt. Egészen más volt a helyzet Dél-Oroszországban. Itt az orosz parasztok lengyel birtokosok uralma alatt álltak, ezeknek a védelme nem feküdt az orosz kormány szívén. Az 1830–31-i lengyel felkelés is hozzájárult ahhoz, hogy a lengyelországi parasztság helyzetén a kormány könnyíteni kívánt. 1847-ben jelent meg a törvény, amely a földesúr kötelességeit és a jobbágy jogait szigorúan meghatározta. Hasonló intézkedésekre készültek a balti tartományokban is, a balti nemesek azonban kitűnő udvari összeköltetéseik révén ezt a törekvést kivédték.

Kulturális téren Miklós cár tudatosan arra törekedett, hogy a nevelésügy fejlesztésével, alkalmas hivatalnokok kiképzésével értékes támogatást nyerjen a forradalom ellenében. Uvarov közoktatási miniszter (1833–49-ig) már 1832-ben kifejtette erre vonatkozó programmját. Szerinte a fiatal nemzedéket ortodoxiával, nemzeti érzéssel és megfelelő tekintélytisztelettel a fennáló rend védelmére kell nevelni. A nevelés ügyében teljesen a nyugati eszmékkel szemben való védekezés gondolata a döntő s a megbízható elemek gyermekeit akarták kiképezni; jellemző, hogy parasztgyermekeket kizárólag elemi iskolákba vettek fel. A másodfokú iskolák képzőintézeteibe csak a hivatalnokok és nemesek gyermekei kerültek. A növendékek száma itt erősen növekedett, hiszen a hivatalnoki pályán kedvező érvényesülési lehetőség kínálkozott. A nevelés politikai tendenciája okozta azt, hogy a jövő Oroszország vezetői kizárólag a magasabb osztályok gyermekeiből kerültek ki és lehetetlenné vált az alsóbb osztályok számára, hogy akár szórványosan is a közigazgatásba, vagy éppen magasabb állásokba emelkedjenek. A másodfokú iskolák szigorú politikai ellenőrzés alatt álltak, ezeknek felügyelői, a kurátorok, a közoktatásügyi kerületek központjában székeltek és a miniszter politikai bizalmi emberei voltak.

Ez a rendszer arra is szigorúan ügyelt, hogy az egyetemeken a modernebb tanok szóhoz ne jussanak. Papíron ugyan megmaradt az egyetemek szabad tanárválasztásának joga, a miniszteri jóváhagyás megtagadása azonban a nem tetsző tanárok kinevezését megakadályozhatta. A moszkvai egyetem élete megélénkül, majd 1834-ben a lengyel forradalom után megszűnt vilnai egyetem Krakóban nyílik meg. A cár eleinte arra törekedett, hogy lengyelek is bejussanak a hivatalnoki karba, ezt a törekvését azonban az 1830-i lengyel forradalom lehetetlenné tette.

Miklós cár a centralizálás művének végrehajtásával korszerűen kiépítette a modern hivatalnok-államot. Európa a cár személyében csak a zsarnokot látta és nem vette tudomásul azt a munkát, amelyet a birodalom megszervezésével sikeresen végrehajtott, s mellyel végül is közelebb hozta annyira elmaradt országát a Nyugathoz. Ez a törekvés akkor már az orosz szellemi emberek nagyrészének ellenállásába ütközött, mert az orosz intellektuális körökben a Kelet és Nyugat értékelése a XVIII. századhoz képest megváltozott.