ÖTÖDIK FEJEZET: A SZLAVOFIL MOZGALOM

A két alapvető kérdés minden orosz szemében a Kelet és Nyugat. Nagy Péter cár óta álltak szemben egymással konzervatív és újító politika hívei, évszázadokon át hordozta magában az orosz lélek ezt a nagy kettősséget, hiszen a Nyugat leghevesebb ellenfelei és tagadói bizonyították elkeseredett küzdelmükkel leginkább ennek a problémának a létét. Tanító és tanítvány, példa és utánzás, műveltség és egyszerűség küzdött itt egymással. A XVIII. században a nyugatosok azt hirdetik, hogy az oroszoknak követni kell a nyugati eszméket, az európai politikai berendezkedést. A konzervatív orosz körök természetesen már régóta szembenállnak az újítókkal és a sajátos orosz berendezkedés előnyeit hangsúlyozzák. Karamzin, a népszerű költő és történész már 1792-ben megjelent művében az orosz multat dicsőíti. Könyve éppen olyan népszerű, mint különböző, későbbi beadványai, melyekben Sándor cár alkotmányos és lengyelbarát politikáját bírálva az orosz nemesség konzervatív életfelfogásának ad kifejezést, a romlott jelennel szemben a dicső multra hivatkozva, az utat a mult rekonstruálásában látja, nem pedig új intézmények bevezetésében.

A XIX. század első felében az orosz gondolkodók egy kicsiny, de tevékeny csoportja egészen átértékeli a Nyugat és Kelet kérdését. A meglehetősen szűk látókörű, inkább tradicionalista ízű felfogás helyébe egy új elméletet állítanak, amely már nem alapszik a feudális élethangulaton, hanem érzelmi elemeket, világboldogító tendenciákat rejteget s amely úgy különbözik az egyszerű, régi nemzeti konzervativizmustól, mint a későbbi kor pánszlávizmusától a XIX. század első fele. Ez a szlavofilizmus elmélete. A Kelet és Nyugat kérdésére adandó felelettől bizonyos mértékig egész Európa sorsa függ, de maga a pánszlávizmus sem érthető meg a szlavofilizmus ismerete nélkül, hiszen lényegében nem más, mint ennek az elméletnek hatalmi célzatokkal teljes realizálása. Ennek a belső népi erőket felfedező, szláv tudatot felrázó folyamatnak megismerése tehát az orosz viszonyok és fejlődés megértéséhez nélkülözhetetlen.

A szlavofilizmus az orosz missziós gondolat korszerű kifejezési formája, a maga idején. Tekintetét egész Európára veti, amikor a napoleoni háborúk az európai széttagolódás után ezt a fáradtnak, megtörtnek vélt földrészt a szlávság értékes tulajdonságaival és sokszor rejtelmesnek látszó ázsiai elemekkel akarja megváltani. Mélységes vallásos hit hatja át rajongóit, vagy valami, szinte vallásos színezetű új humanista elképzelés, amely a szlávság emberi értékeit tartja szem előtt, máskor viszont a hegeli dialektika lehetőségei villannak fel a szlavofilek képzeletében.

A végtelen folyamatos tökéletesedés világképe, a kizárólag civilizációt kereső irány, mely a szlávokat az előrehaladottabb Nyugattal szemben a folytonos utánzásra serkenti, immár sokak lelkében elhalványult. A nyugati kultúra a maga individualizmusában, a felvilágosodás értékelésével, kimondottan értelmi civilizáció. A romantika azonban, mely ennek a kornak jellemző iránya, átértékeli a régi elveket. Az élet és értelem, érzelem és racionalizmus értékcseréjében felfedezik ismét a lenézett érzelmi szempontokat, a vallásos motivumot, a belső lelki nemességet, az ősi kultúra tisztaságát, tehát csupa olyan dolgot, mely a szlávokban – saját hitük és számos, a fáradt Nyugattól és annak realitásaitól menekülő német gondolkozó tanítása szerint – mélyebben s ösztönösebben található, mint a nyugati népekben. Az érzelmi elemek felfedezésével egyidejűleg fejlődik ki a szlavofilizmus, amely a kor vezető áramlatainak hatása alatt a Kelet és Nyugat régi kérdését is átértékeli.

Orosz talajon talán először fejti ki ezt a tant Csadajev, 1825-ben megjelent munkájában. Az érdekes, hányatott életű író műve rendkívül mély hatást gyakorol az előkelő moszkvai társadalom fiatalabb nemzedékére. Szerinte a népek létét a vallásos érzés determinálja. A civilizatórikus, értelmi egyoldalúságra alapított régi elméletek helyébe lépő új elgondolásokból azonban még nem vont le messzemenően optimista következtetéseket, sőt bizonyos aggodalommal szemlélte az európai értelemben vett kereszténységtől annyira különböző és egyedülálló orosz vallási felfogást. A tulajdonképpen első orosz szlavofilek Csomjakov és Kirejevszki, a harmincas és negyvenes években megjelent műveikben már másként ítélik meg a nyugati és keleti vallás különbségét. Nemcsak alapvető tényt, nem aggodalmat keltő egyedülvalóságot látnak ebben a különbségben, hanem a világmisszió optimista lehetőségét fejlesztik ki abból. Csomjakov a szuggesztívebb, egyszerűbb és inkább nacionalista, a másik a mélyebb, a filozófikusabb, aki eltöpreng az egyén sorsán is és lelkében valamennyi orosz szlavofil közül legmélyebben él a kínzó aggodalom és érdeklődés az európai kultúra jövője iránt. Csomjakov hatalmas történeti szintézise szerint a Nyugat kereszténysége túlságosan az antik Róma hatása alatt áll, az állami szempont teljesen irányadó számára, a kereszténység alapeszméje törést szenvedett, amely törés végigvonul a nyugati kultúrán, kiterebélyesedik és a polgári korban veszélyes konfliktusokra vezet. Kirejevszki a fáradt európai civilizációt ki akarja egészíteni a nemes orosz egyházban ősi tisztaságában fennmaradt ortodox keresztény kultúrával, melyet e rendkívül fontos misszió szempontjából erősen konzerválni akar, megkülönböztetve az elfajzott nyugati szellemtől. Csomjakov minél szélesebb szláv rétegeket akar átfogni; mint az orosz-török háború önkéntese, a szláv testvériségről ábrándozik és már 1826-ban messze útra kél, hogy megismerje a különböző szláv törzseket. A szlavofilizmus elemei között tehát első helyen a vallásos hit megújhodása áll, összekapcsolva az európai hivatásérzettel. A tanító és tanítvány közötti viszony az ő felfogásukban megváltozik, a teljesen szellemi kapcsolat értelmezésében immár ellentétes a mult század elképzelésével. Nem a tanítvány, az elmaradt Kelet, követi mesterét, a hitetlen Nyugatot, hanem az érintetlen szláv lélek lesz a Nyugat vezetője, újjáalakítója. Ebben a vonatkozásban kerül előtérbe Herder bölcseleti felfogásának hatása.

Már az új humanizmus korszakában Herder-nek az isteni világtervről alkotott felfogásában különböző sajátságokkal szerepelnek a különböző nemzetek. Az ő nézete szerint a szlávok érzelmi világuk mélységével és békés természetükkel gazdagítják a kultúrát. A német irodalmi közvélemény a XIX. század elejének sivár német realitásától menekülve ezt a felfogást még jobban kiszínezi. Természetes, hogy ez növeli a legkülönbözőbb területeken élő szláv írók öntudatát, abban a korban, amikor ezek a lelki értékek olyan ragyogó megvilágításba kerültek. Az élettelen és az élő antagonizmusa oly módon jelentkezett a szláv bölcselők tudatában, hogy szemükben a fáradt Európával egy életerős, ifjú szláv világ állt szemben. Nyugaton a belső élet kihűlt, az új politikai formák, kapitalizmus, indusztrializmus sivársága elemeire bontja a társadalmat. Ezzel szemben áll az orosz élet a maga ifjú energiáival. Íme a szláv küldetés tudatának egyik ősforrása.

A hegelizmus hatása következtében a dialektikus elméletek kifejlődésével és azoknak elterjedésével a német romantikán keresztül szintén új értelmezést nyer a szláv probléma. Hegel történetfilozófiája nem foglalkozik behatóbban a szlávokkal, hiszen megállapítása szerint a szlávság mindezideig nem fejtett ki történetformáló hatást. Ez a konstrukció nyitva hagyja a jövő kérdését és az erősen német hatás alatt álló szlavofil gondolkozóknak megadja a lehetőséget arra, hogy kiépítsék a maguk missziós felfogását. Történetfilozófiai elgondolások, dialektikus eljárások segítségével hihetetlenül szuggesztív módon alakítják ki azt a megoldást, amely az egész emberiség, egész Európa sorsát a szlávságtól teszi függővé. Számtalan ilyen konstrukció merült fel és szerzett magának híveket. A materializmus korszaka, a pogány érzékiség világa megelőzte szerintük a kereszténység antitézisét. De a kereszténység a maga idealizmusában elvesztette a talajt a lába alól, teljesen absztrakt gondolattá vált s az új szintézis nagy hivatása most már a szlávokra vár. A germán és francia rendszerek egybevetése alapján hasonló konstrukciók keletkeznek. A germánok e szerint az idealizmus egyoldalúságába merülnek, míg a franciák a legsivárabb materializmusig jutottak. A kiegyenlítő, az összeegyeztető szerep itt is a szlávoknak jut, akik vallásosságuk mellett az immanens világot sem vesztik el szemük elől.

Az általános vitalizmus, a vallásos átértékelés, az organikus államtan és az érzelmi élet reakciója, valamint a hegeli dialektika, mind arra szolgál, hogy Kelet és Nyugat kérdésében a szlávság világmisszióját bizonyítsa. A széthulló, racionalista Európával szemben a kiegyensúlyozott szláv lélek a kultúra megmentője. Az orosz gondolkozók nagyrésze éles antagonizmusban állítja szembe a jót és rosszat és ennek a kettősségnek örök orosz felfogásán keresztül hirdeti azt, hogy a szlávok, mint a jó bajnokai, legyőzik Nyugat gonosz ördögét, az Antikrisztust és megteremtik a földi paradicsomot. Ebben a paradicsomban a vallásos érzés ideális követelménye és a földi jólét realitása tökéletes egyensúlyt fog alkotni és ennek következtében Európa-szerte a béke fog honolni. Van egy lengyel szlavofil irány is, melynek tanai szerint a lengyelek csak úgy vehetnek részt az új világ kialakításának isteni munkájában, ha együtthaladnak az oroszokkal. Azoknak a lengyeleknek, kik a lengyel küldetés tudatát orosz irányban szlavofil alapon hirdetik, Stasic áll az élén. 1815-ben megjelent műve hosszú időn át a bibliája marad egyre csökkenő számú szlavofil irányú híveinek. Szerinte a lengyelek régi törzstestvérei az oroszoknak, a testvériesülés folyamata feltartóztathatatlanul előrehalad, mert ez a természeti törvény. Oroszország a nagy szláv konföderáció megvalósítója. Stasicnál még erős az elkeseredés a közömbös vagy rosszindulatú Nyugattal szemben, amely eltűrte Lengyelország feldarabolását, sőt hasznot igyekezett húzni abból, ő tehát bizonyos dacos elégtétellel rajzolja meg az új szláv birodalom körvonalait. Ennek a birodalomnak székhelye Varsó lenne. A többi lengyel szlavofilek a lengyel kultúrának Kelet és Nyugat harcában inkább a közvetítő szerepet szánják, hisz a lengyel kultúrában szláv és nyugati elemek egyesültek, a lengyelek világmissziója: a szláv megváltás gondolatának elfogadtatása a Nyugattal.

Földrajzi tekintetben a korábbi és későbbi szlavofilek között bizonyos eltérés és ingadozás mutatkozik. Amíg a földrajzi elgondolás és a nemzeti eszme szempontjából nem egyeznek meg, addig a szlavofilizmusból levonható szociológiai következtetések terén meglehetősen egységesek. Az orosz paraszt őrzi magában az ideális tulajdonságokat, szemükben a nép hatalmas jelentőséget nyer, rajta keresztül nem csupán nemzeti létük parancsszavának engedelmeskednek, hanem a világmindenség sorsát is szívükön viselik. Az orosz paraszt megmentésében és jólétében az eszmét védik és annak megvalósulását készítik elő. Csomjakov szerint a Mir valódi szláv intézmény, felfogása szerint a paraszt nem egyenként, hanem a falu gyülekezetével együtt vonul a mennyországba. Így válik a szlavofilizmus népi mozgalommá, amely erélyesen sürgeti az orosz paraszt felszabadítását.

A néphez való ragaszkodással egyidejűleg a szlavofilek a bürokrácia ellen is lázadtak. Ennek világa szemükben idegen volt, tagjai többnyire a nyugati intézmények hívei és az ország bizonyos fokú modernizálását óhajtják. A bürokrácia reakciós része viszont ellensége az orosz parasztnak, a szlavofilizmus nagy értékének. A javarészt német eredetű orosz bürokrácia fajilag is idegen volt szemükben. E téren valóságos német invázióról lehet beszélni. A közigazgatást balti németek szinte kisajátították. Masaryk megállapítása szerint pl. II. Sándor cár idejében a külügyi szolgálatban álló tisztviselők 57%-a, a hadsereg vezetőinek 46%-a német.

A negyvenes-ötvenes években a hivatalos Oroszország szigorúan elítéli a szlavofil mozgalmat, ami azt jelenti, hogy a szlavofil intellektuális köröknek csekély még a közvetlen hatásuk. Ebben az időben az európai liberalizmus a szláv törzsek ébredését az orosz abszolutizmus rovására írta. Pedig a tradicionalista, hivatalos Oroszország az orosz nacionalizmusért lelkesedett és bizonyos fokig idegenkedéssel szemlélte a szlavofilek koncepcióját, melyben a kozmopolitizmus, az Oroszországon túlhaladó világboldogítás elemeit vélte felfedezni. Ennél a felfogásnál még sokkal jelentősebb magának II. Miklós cárnak konzervatív diplomáciai elképzelése, amely, mint ismeretes, a konzervatív hatalmak érdekszövetségén alapult és természetszerűleg elitélte a forradalmi, alulról jövő mozgalmak minden megnyilvánulását. Szemében a legfőbb érték a legitimitás elmélete és érthető ellenszenvvel figyelte a szlavofilek ködös elképzeléseit, amelyek a maguk világdimenziós alakjában túlterjedtek Oroszország határain. Belpolitikailag a forradalom veszélyét jelentették, a monarchia szlávjainak felébresztésében és esetleges lázadásában pedig a legitimitás elvét fenyegették.