MÁSODIK FEJEZET: A POLGÁRI REFORM KORA

A háború utáni parlamenti toryzmus a feudális Anglia élethangulatának politikai kifejezése. A XVIII. század utolsó harmada óta lefolyt angol gazdasági fejlődés azonban közben új társadalmat alakított ki, melyből porondra lépett az új középosztály. Ez a középosztály a toryzmusban a gabonavámok és a lehetetlenségig elmaradt feudális választójog fenntartóját gyűlölte. Viszont a tory Anglia ezt az új társadalmat még a XIX. század huszas-harmincas éveiben is a tizennyolcadik század „új embereinek” feltűnése alapján ítélte meg. Tény az, hogy az ipari forradalom kezdetén a pénztőke és a gyáripar reprezentatív férfiai nagyon is nyugtalanító jelenségek voltak egy angol lord szemében. Az előbbiek között egyre nagyobb szerepet játszanak a nemzetközi hitelműveletek lebonyolítói, londoni pénzüzérek, a Citybe bevándorló külföldi bankárok. Elkezdődik az állampapírokkal folytatott üzlet. 1770 körül már a Goldsmid-testvérek, Benjamin és Ábrahám, kezdenek vezérszerepet játszani, majd a német-holland eredetű Baring-bankház tűnik fel. A napoleoni háború eddig nem sejtett hatalomhoz juttatja e bankárokat. Kívül internacionális kapcsolatokat teremtenek, belül kisebb bankárok tömege gazdagodik meg a londoni pénzpiacon. E helyen minket ennek az új rétegnek társadalmi elhelyezkedése érdekel. Törekvésük általában a feudális Anglia felé irányul. Természetesen ez nem történik nehézségek nélkül. Az idősebb György király ellene van annak, hogy a bankárok politikai és társadalmi irányító szerepet nyerjenek. A folyamatot azonban megkönnyíti a földnek, a birtoknak, a társadalmi érvényesülésre mindenkoron legalkalmasabb eszköznek megszerzése. A mobil tőke a háború alatt szívesen vesz örökbérletbe földbirtokot, hisz ragyogó agrárkonjunktúra kínálkozik a kontinentális zár okozta búza-áremelkedés következtében. A háború után viszont a földbirtok ára esik s a kisebb, tőkeszegény bérlő képtelen termelni a krízis idejében. Egyre inkább nő az angol nagybirtok és a mammutbérlők, e kisbérletek tömeges felvásárlói között sűrűn szerepelnek a meggazdagodott bankárok, volt hadseregszállítók, általában a pénztőke reprezentánsai. A birtok azonban politikai hatalmat jelent, mandátumok osztogatásának és elnyerésének lehetőségét. Így, különösebb társadalmi keverődés nélkül, a meggazdagodott Anglia társadalmának ez a része megtalálja a kapcsolatot a feudális Angliával. Gazdasági érdekeik is konzervatív irányba hangolják őket. Jellemző, hogy a Baring-dinasztia vezére elhajolva a whig iránytól, tory politika felé orientálódik, hisz a toryzmus külső és belső mozdulatlanságot hirdet, harcol a világforradalom réme ellen, ami a külföldre tőkét exportáló bankárok szemében nem megvetendő politikai attitűd. Így a pénztőke politikai karriereket, összeköttetéseket teremtő egyéneket produkál, konzervatív földbirtokosokat hoz létre, de nem alakít ki új osztályt.

Egészen más a helyzet az ipari tőke embereinél, a gyári vállalkozóknál. A tizennyolcadik századi „homo novus”-ok társadalma alulról jövő, szerencsés üzlettel meggazdagodó gyárosokból áll, kik munkásaik kiuzsorázásával, a feltalálók és technikai javítók durva kihasználásával gyűjtik a vagyont, növelik a gyár telepeit s gazdagodnak. Nemsokára ezek gyermekei mellett mihamarabb nagyobb műveltségű, erősebb kiképzésű réteg kerül a gyárak élére. A XVIII. század végén tehát már rendesebb gyártulajdonosok s nyomukban ügyesebb mérnökök, üzletemberek sürögnek-forognak. A harmadik generációban pedig (úgy körülbelül a XIX. század huszas-harmincas éveivel kezdődőleg) Észak-Anglia ipari városaiban, Lancashire grófságában, az angol textilipar, a bányaipar új telepeiben határozott polgári öntudatú réteget látunk, mely a feudális Angliától meglehetősen elkülönülve él, eltérően a „beolvadó” tőkekapitalistáktól. Ha középosztályról beszélünk, főleg erre a tehetős, gazdag, független rétegre gondolunk. Természetesen a középosztály kialakulásában szerepet játszott az a geográfiai tényező, hogy az ipari forradalom a feudális politikusoktól elhanyagolt Észak-Anglia területén fejlődő nagy városokban zajlott le. E területekről alig küldöttek képviselőket a parlamentbe, a feudalizmusnak tehát nem volt fontos e grófságok és e hirtelen fejlődött városok politikai kontrollja. Összefüggő területeken tehát nem volt külső akadálya a polgárság kialakulásának. Földbirtokszerzésre sem igen csábított az ipari konjunktúra. A tőkekonzerválás legtermészetesebb módját abban találták meg, hogy a gazdagodó gyártulajdonosok a gyár kibővítésével, új gépek szerzésével, nagyobb raktár megteremtésével gazdagították gyermekeiket és ezzel konzerválhatták pénzüket. Nem úgy, mint a pénztőke tulajdonosa, ki földet vásárolt. Mindezektől eltekintve az angol disszidens szellem, az angol kálvinizmus, melynek a kapitalizmussal való kapcsolatáról az előző kötetben olvashatott az olvasó, erősen hozzájárult a középosztállyá kialakulás folyamatához. A középosztály-kialakulás előfeltétele, hogy az ipari társadalom ne olvadjon be, ne idomuljon egyéneiben a feudális társadalomhoz. A puritánizmus számukra itt abból a szempontból fontos, hogy meggátolta ezt a folyamatot. Hisz a feudális Anglia a hivatalos egyházhoz való hűséget jelenti. Az ipari foglalkozás javarészt puritán családok élethivatása. Ebben a szigorú puritán környezetben nem bírt csábító erővel annak a keveredés-, beszivárgás-, földbirtokszerzésnek gondolata, mely egy idegen és gyűlölt egyház dogmáinak elfogadásával és a puritán tradíciók feladásával járt volna.

Az ipari társadalomból alakult ki tehát a középosztály. Szellemében továbbőrzi az angol puritánizmus gondolatvilágát, a protestáns kapitalista szellemet, mely a gazdasági tevékenységben Istennek tetsző munka végzését látja. E réteg racionalizmusa, moralizálásra hajló szellemi öröksége, továbbá az új iparosodási folyamat civilizatorikus önbizalma mihamarabb sajátos, korszerű angol polgári életfilozófiának, a középosztály missziós hitének kialakulásához, politikai demokráciához vezet s ismerete nélkül nem érthető meg a kontinens elvi liberalizmusától annyira eltérő angol szabadelvűség.

A tizennyolcadik századból a tizenkilencedikbe masírozó angol polgárság a benthamizmus diadalzenéje mellett foglalta el a politikai hatalom sáncait, hogy azután a malthusi tanok szellemi fegyverzetével védelmezze a meghódított gazdasági és politikai erődöket az ipari munkássággal szemben. Jeremy Bentham (1748–1832) világszerte ismert állambölcsész, valóságos orvosa a beteg társadalomnak, specialista alkotmányokban, képességeit a legkülönbözőbb kormányok veszik igénybe. Díszpolgára a forradalmi Franciaországnak s az ő elvei alapján akarják Sándor cár uralma alatt az orosz alkotmányt megreformálni. Világhírét sajátos tanának, az utilitarizmusnak köszönhette, melynek értelmében a lehető legtöbb ember számára kell a lehető legnagyobb boldogságot biztosítani. Elméletének rózsaszínű szemüvege egészen más világításban mutatta a XVIII. század eszményeit: a demokráciát és liberalizmust. A forradalom túlzásai meglehetősen lejáratták ezeket az elveket. Bentham a súlyt már nem a felvilágosodás könyvszagú tételeire, vagy az emberi jogok fellengző deklarációjára helyezte, hanem a szabadságot és a széles rétegek politikai tevékenységét az emberi élniakarás természetes követelményének fogta fel. Az elvont fogalomból így lesz ragyogó életérték. Gyakorlati természete eleve tiltakozik minden elvontság és erőltetettség ellen. Szemében 1789 híres deklarációja „metaphysical work, the non plus ultra of metaphysics”. A természeti jogok rendszeréről sem nyilatkozik nagyobb áhítattal. A „szabaddá nyilvánítás” jogi formalizmusa helyett az egyén nem szűnő, spontán tevékenységét sürgeti. Az állami beavatkozás az ő szemében nem terjedhet túl az élet és magántulajdon biztonságának védelmén. Minél kevesebb a törvény, a szabályozás, annál szabadabb az ember!

A demokrácia létjogosultságát tehát nem arra alapítja, mintha erre az egyénnek „veleszületett” joga lenne, hanem a közboldogság megteremtésének hatalmas eszközét látja benne. Metafizikája egyszerű és optimista. A természet nem áll az emberi boldogulás útjába, ellenkezőleg, hatalmas szociális ösztönöket olt az emberbe és felruházza a föld fiát az értelem pompás öltönyével, mely őt a boldogtalanság dermesztő hidegétől megóvhatja. Az ember boldogságra törekszik s a boldogságot egyszersmind minél nagyobb mértékben ki szeretné terjeszteni. Ha tehát több ember jut politikai jogokhoz, a közboldogság is nagyobb lesz. A demokrácia követelése így önkéntelenül is megszabadul az emberi jogokra való folytonos hivatkozás nyűgétől, mely érvelés a konvent s a szociális forradalom emlékét idézte volna fel. A közboldogságot tűzte célul a felvilágosodott abszolutizmus is, ideálja azonban a jóakaratú uralkodó volt, kinek személyén keresztül ezt a legkönnyebben vélte elérni. Az új eszmeáramlat győzelmét ezzel szemben már a szociális egyének politikai aktivitására alapítja, eszményképe az embertársai javán munkálkodó ember, az „erős, ki nemzeteket hordoz szívében”.

E rendszer elemei nem újak. A boldogság már az antik eudaimonizmus legfőbb értéke volt. A szociális vonás pedig már a XVIII. századi angol érzés-filozófiában szerepel. Ami Bentham tanában teljesen újszerű: az élő generáció jólétének, mint főkövetelménynek bátor és megalkuvásnélküli szembeállítása a régi törvények lenyűgöző zsarnokságával. A mult reménytelenül sivár pusztaságával szemben megfesti a jelen paradicsomát, melynek kapujához az egyedüli kulcs: a reform. Milyen magávalragadó és felszabadító hang ez annak a polgárságnak fülében, mely épp akkor vívja élet-halál harcát a burke-i, örökös multra hivatkozó tradicionalizmussal! A híres Book of Fallacis lapjain a konzervatívoknak felel, amikor elmondja, hogy az élő zsarnokot kedélyhullámzás, emberi ellágyulás és belátás esetleg megengesztelheti, annak a generációnak a sorsán azonban, mely a „megváltoztathatatlan törvény” igájában sínylődik, semmi sem segíthet.

A régi törvény, a mult béklyói ellen harcoló benthami filozófia tehát reformpolitikát hirdet, törvények átalakítását, széles rétegek politikai jogainak biztosítását. Ez megfelelt a polgári Anglia lelki hangulatának, hisz a polgárság is éppen a mult berendezése, a feudális Anglia jogrendje ellen harcolt. Jórészt Bentham hatása következtében, a radikálisok sürgetése nyomán, kerül a politikai élet érdeklődésének középpontjába a választójog kérdése. Az ő szemükben ez a célravezető eszköz annak biztosítására, hogy az egyén megvalósíthassa a közboldogságot. Viszont a politikusok számára a választójog ügye a hatalom megszerzésére és biztosítására szolgáló eszközzé módosul. Az öntudatban és anyagi súlyban megerősödött polgár ugyanis eddig nem szólhatott bele az angol politika irányításába. A whig párt hatalmas erőforrást, értékes támaszt nyer, ha a polgárságot a választójogi javaslaton keresztül maga mögé sorakoztatja, sőt még a munkásság is hasznavehető szövetségesnek bizonyulhat a nagy küzdelemben, mert a híres argitátor, a nagy népszónok, Cobbet, a széles rétegekben is felkeltette a politikai érdeklődést. Ez a szempont annál fontosabb, mert Wellington kormányalakítása után a gazdasági bajok ismét kiújultak. Anglia nyugtalan volt, félt a forradalomtól. A polgári réteg elégedetlenkedett az új reakció miatt. Ha a munkásság politikai érdeklődését ki nem elégítik, könnyen megtörténhetik, hogy elégedetlenségük szociális lázadásban jut kifejezésre.

Ez a helyzet nyitja meg tehát az utat Bentham filozófiájának megvalósítása felé. Annyi mindenesetre megvalósulhatott ebből, amennyit a whig pártérdek az adott erőviszonyok között megvalósíthatónak tartott s amennyinél többet a középosztály javarésze sem kívánt. Az 1774 óta háttérbe szorult párt vezére, Grey lord és a fiatalabb képviselők megérezték, hogy az elégedetlenség forró légkörében megérhet a párt számára a hatalom isteni eledelének ízes gyümölcse. A hatalom megszerzésének előfeltétele azonban, hogy a párt úgy szerepeljen, mint a feltörő, középosztállyá nemesedő ipari társadalom vágyainak és érdekeinek igaz képviselője. Polgári kapcsolatokra saját táborán belül a párt nem igen hivatkozhatott, hisz a híres Brougham (ki 1816-ban a középosztálynak a jövedelmiadó eltörlésének kiharcolásával a legnagyobb szolgálatot tette) és a fiatal Macaulay mellett, a pártnak egyetlen polgári származású tagja sem volt. Annál régebbi tradíciókkal büszkélkedhetett azonban a választójogi reform sürgetése terén. A multban a whigek javasolták a választójog reformját és 1830–1837 között tartó uralmuk idején ők valósították meg az új választójogi törvényt. Ennek jelentősége abban áll, hogy biztosítja a polgári Anglia számára a politikai élet ellenőrzésének lehetőségét.

Az 1832 előtti választási beosztás és képviselőválasztás rendszere abban az állapotban maradt, ahogy a Tudorok és Stuartok korában volt. Időközben azonban lezajlott az angol ipari forradalom. Ennek következtében hatalmas eltolódások keletkeztek a lakosság elhelyezkedésében. Széles tömegek vándoroltak a városokba és új ipartelepekre, a forgalomból kieső agrárterületek pedig elnéptelenedtek. Így néhány arisztokrata földbirtokos, mint a lakatlan területek birtokosai, javára kirívó aránytalanság támadt, a parlamentbe küldhető képviselők számát illetőleg, az ipari társadalommal szemben. Az angol népmozgalom iránya a városiasodás felé mutat. 1831-ben Anglia lakosságának több mint negyedrésze olyan városokban lakott, melyeknek lélekszáma húszezren felüli. A lakosság a városokban egyre szaporodik, az iparosjellegű területeken a lélekszám folytonosan nő. A mezőgazdaságban foglalkoztatott réteg számban egyre csökken. 1770-ben ezek száma Anglia egész népsűrűségének 40%-át tette ki, 1841-ben 26%-át. Azok a területek és városok, melyek a Wash-Sheveren-vonaltól északra fekvő textil- és bányaipar székhelyei, sűrűn lakott territoriumokká alakulnak, míg a déli grófságok végtelen birtokain gyérszámú lakosság lézeng. A XIX. század első három évtizedében a kimondottan iparosodó jellegű grófságokban a népszaporodás növekedése 71%, a mezőgazdasági jellegűeknél 41%. Azonban mennyivel több képviselőt választ a kihalt dél, mint a sűrűlakosságú, városodó észak. A statisztikai adatok néha szinte nevetséges számokat tüntetnek fel. A követküldési jog változatlanul megmarad olyan grófságban, mely egy-egy földesúr néptelen nagybirtoka, vagy hajdan sűrűn lakott kihalt város; 56 képviselőt összesen 200 szavazó választott s volt hat olyan kerület, hol egy-egy képviselő megválasztása három-három szavazó döntésétől függött. Anglia és Wales 513 képviselője közül 254-et ebben a korban kevesebb mint 11.000 ember választott. Az elhagyott területeken a feudális birtokosok, vagy állami hivatalok tulajdonképpen „kinevezik” a képviselőt. 1816. évből származó pontos analízis szerint a szigetország parlamentjének 658 tagja közül 487 képviselőt „kineveznek”, közöttük 218-at 87 főúr küld a parlamentbe. A választói jogosultságot ellentmondó törvények és helyi intézkedések kiváltságai szabályozzák. A szigetország tizenhat millió lakosából egy százalék, vagyis százhatvanezer ember a választó. A legnagyobb visszásságok közé tartozik, hogy a nagy ipari városok a parlamentbe képviselőt egyáltalában nem küldhetnek. Pedig milyen nagy lendülettel fejlődtek ezek ebben az időben. Javarészük a XVIII. szádad ipari forradalma előtt jelentéktelen falucska volt, 1801 és 1841 között pedig lélekszámuk a következőképpen emelkedett: Manchester 35.000-ről 353.000-re, Leeds 53.000–152.000, Birmingham 23.000–181.000, Sheffield 46.000–110.000, Bradford 30.000–105.000, Halifax 63.000–131.000. Annak a grófságnak lélekszáma pedig, mely a textilipar főhelye (Lancashire), 1801–1831 között 692.931-ről 1,336.845-re emelkedett.

Ezzel a kirívó igazságtalansággal szemben a választójogi reform a polgári Angliának tett engedményekkel akart segíteni. Meg akarják szüntetni az ilyen aránytalanságokat, meg akarják szüntetni a teljesen választónélküli helyiségek követküldési jogát s rendezni akarják a választójog aktív gyakorlásának kérdését. A reformot természetesen a whig párt érdekeinek megfelelően akarják végrehajtani és biztosítani kívánják a feudális Anglia vezető szerepét még az ipari lakossággal szemben is. A proletariátus szegényebb rétegének választójogáról, az ú. n. általános választójogról komoly formában szó sincsen.

Az első reformbill el akarta venni a követküldés jogát hatvan olyan várostól, melynek kétezernél kevesebb lakója volt; negyvenhét kétezren felüli, de négyezret meg nem haladó lakosú város egy követet vesztett volna. A tervezet értelmében több ipari város két képviselőt, húsz város, mely eddig nem volt képviselve, egy-egy követet választott volna. E szerint a parlament mandátumainak száma hatvankettővel csökkent volna s az így is fennmaradó 57 mandátumnyereségen egyes angol grófságok osztozkodtak volna. E javaslatot azonban nem lehetett véglegesen elfogadtatni. 1831 április 22-én kiírták az új választást. A whig párt választási jelszava: minden változtatás nélkül meg kell valósítani a törvényjavaslatot. A választás a whig pártnak hatalmas többséget szerzett. Ennek megbízásából Russel lord július 7-én benyujtja az ú. n. második választójogi javaslatot, mely lényegében megegyezik az elsővel. Az alsóház ezt 367:231 szótöbbséggel elfogadja, a lordok háza azonban elveti. Az egész ország szinte forradalmi hangulatban tüntet a lordok ellen, félő, hogy makacsságuk forradalomra vezet. Az új király (IV. György [1820–1830] 1837-ig uralkodó utódja IV. Vilmos) kénytelen megfenyegetni a lordokat, hogy új tagok kinevezésével szerez a felsőházban többséget. Végül is a decemberben benyujtott – részben módosított – választójogi javaslatból lesz az 1832. évi választójogi törvény.

E hosszú parlamenti küzdelem után, népmozgalmak, gyujtogatások és tüntetések közepette létrejött 1832-es választójogi reform végleges formájában 56 olyan helységtől veszi el a követküldési jogot, melynek lélekszáma kétezernél alacsonyabb. Ezek közül 55 eddig két képviselővel rendelkezett. Négy város négy követ helyett összesen csak kettőt küld s 30 olyan helység, mely eddig két követet választott, lakosainak száma 4000-nél kevesebb lévén, ezentúl csupán egy képviselővel szerepelt a parlamentben.

Egységes eljárást állapít meg az új törvény, a választójogi cenzust illetőleg is. A városi választók: a háztulajdonosok, illetve, akik évi 10 font házbért fizetnek. A grófságok választói: kik legalább 50 font évi birtokbért fizetnek, a bérlet azonban új keletű is lehet. Szavazati joggal rendelkezik e mellett minden olyan régi birtokos, kinek tehermentes birtoka évi jövedelme eléri a 10 fontot. Ilyen körülmények között a választók száma megháromszorozódik. Ez a választójog korántsem általános, hisz még a középosztályt sem juttatja anyagi hatalma és lélekszáma arányában az őt megillető politikai joghoz. Mégis megadja annak lehetőségét, hogy szélesebb polgári rétegek gyakorolhassák politikai jogaikat és ellenőrizhessék a politikai élet menetét. Véget ért az a korszak, amikor a parlament csupán pár földbirtokos család politikai mérkőzésének színhelye. 1832 után a parlament olyan arénává alakult, melynek küzdelmeiben a feudális Anglia előnyökkel indult, ám a színjáték eddigi nézőjéből, a városi polgárból végre küzdőtárs lett. Eleinte a whig párté a többség, hiszen a körülbelül 70 tagot számoló radikálisok nélkül is fölénybe kerültek a torykkal szemben. Így az új választójogi törvény véget vetett a több mint félszázados, korlátlan tory uralomnak, az új párt uralmát mégsem szilárdította meg, de lehetővé tette a politikai választógazdaság rendszerének érvényesülését. Általában ugyanis a toryk választási győzelmét könnyítette meg az a választási eljárás, mely nem kívánt abszolút többséget, hanem annak biztosította a mandátumot, kinek a jelöltek közül viszonylag legtöbb szavazata volt. A tory jelölt gyakran kedvezőbb helyzetbe került, mint whig ellenfele, kinek szavazói közül sokat elhódított a radikális párt. Olykor természetesen választási paktumot kötöttek a whigek a radikálisokkal. Abban, hogy a konzervatív párt hamarosan ismét uralomra jutott azonban nemcsak a választási eljárásnak volt komoly szerepe. A whig korszakot, az úgynevezett polgári reform első etapját, bizonyos fokig kompromittálta a széles rétegek szemében a választójogi kérdés félmegoldása és az új antiszociális szegényügyi törvény.

Az általános elkeseredés forradalmi színezetű megmozdulásokra vezetett és már korán a tory politikusok malmára hajtotta a vizet, kik a whigeket szociális érzéketlenséggel vádolták. Még nagyobb baj volt az, hogy a whigek az államháztartás krónikus betegségével, az állandó deficittel sem tudtak megbirkózni. Egyoldalú adópolitikájuk a mellett a gazdagoknak kedvezett. Peel Róbert, a kitűnő jobboldali taktikus reorganizálta a tory pártot, megérteti a konzervatívok jórészével, az ú. n. peelistákkal, hogy az új választójogot tényként kell elfogadni és a politikai küzdelmeket az új alkotmány sáncai között kell megvívni. Mérsékelt középpárt alakul ki Peel körül, megértéssel a reformok iránt és értékes ismeretekkel a pénzügyi kérdések terén. A Grey miniszterelnökségét követő Melbourne whig minisztériumát 1834 novemberétől 1835 áprilisáig e csoportra támaszkodva váltja fel Peel kormánya. Az 1835-ös választásokon a konzervatív képviselők száma 150-ről 270-re emelkedett (232 tulajdonképpeni konzervatív mellett kb. 40 Peel mellé húzó mérsékelt whig képviselővel) a kívánt többséget azonban mégsem érte el. Peel lemondott s az ügyeket Melbourne második minisztériuma vezeti 1841-ig, amikor ismét Peel került kormányra. Rendbehozza az állam anyagi helyzetét, bevezeti újra a jövedelmiadót, megalkotja az 1844-es banktörvényt, már 1842-ben leszállítja a gabonavámokat s mérsékli a vámtarifát. Minthogy a gazdasági újjászervezés sikerült, eltörli később a gabonavámokat s döntő lépéseket tesz a szabadkereskedelmi követelmények teljes érvényesítésére.

Peel 1846-ig tartó uralmát az 1841-es választásokon a whig liberális, polgári reformirányzattal való elégedetlenség tette lehetővé. Anglia nem volt hajlandó elfogadni azt a politikai uralmat, mely túlságosan és egyoldalúan polgári volt. A mellett nyilvánvaló lett a polgári szellemnek bizonyos antiszociális, pesszimista színezete. Ez érvényesült a polgári reform korában, főleg a szegénygondozás, azaz a szociálpolitika megváltoztatásában és a kapitalista gazdaságpolitikában, a munkások számára hátrányos szabadverseny elvében. Ezt a magatartást a pesszimisztikus színezetű új polgári gondolat analizise magyarázza, melyhez az út Malthus tanításának ismeretén keresztül vezet.

A benthamista színezetű optimizmussal szemben a polgárság körében egy új mítosz keletkezett és hódított: Malthus pesszimista hitvallása. E szerint a természet egyáltalában nem harmónikus. Sőt, a polgárságnak ez az új istene kegyetlen és véres hatalom. Az emberi nyomorúságot nem a vagyonmegoszlás aránytalansága, vagy a politikai berendezkedések gyatrasága, sem elavult káros törvények uralma hozza létre. A föld fiának boldogtalansága a természet „örök törvényének” következménye. Ez okozza ugyanis az emberiség nagymérvű elszaporodását. Minthogy pedig ezzel nem jár együtt az élelmiszerek és egyéb javak hasonló mérvű növekedése, a földi lét szakadatlan küzdelem, örök létharc, „struggle for existence”. Így vonul be az azóta is annyit hangoztatott fogalom a kor tudatába. Mint életrajzában a modern biologizmus két alapvetője, Darwin és Wallace maga is bevallja, Malthus megállapításai bennük meglehetősen erős benyomást keltettek. Őket maga az alapvető törvény érdekelte, a kortársakat s a szerzőt a levonható politikai következtetések. Teória és gyakorlat között hamar kapcsolat támadt. A malthusi tanok alapján a polgári mítosz írástudói a természet félelmetes bálványát az angol proletáranyák gyermekáldásának feláldozásával akarják kiengesztelni. Malthus ugyanis a földhozadék és a szaporodó népesség növekvő élelmiszerfogyasztásának tényezőit a szegény néposztályok sorsának kérdésével kapcsolta össze. A termelt élelmiszerek mennyisége nem áll arányban a túlszaporodó népességgel. A szegénység, a háború, főleg azonban a nyomor pusztításai, nem írhatók tehát a hibás emberi berendezkedés számlájára, ez egyedül a természet örök védekezése a túlszaporodás veszedelme ellen.

Thomas Robert Malthus (1766–1834) statisztikai adatok és megfigyelések alapján jutott e következtetésre. Nem arról van szó a malthusianizmusban, hogy a földön egyszer, a jövőben, a túlnépesedés jelenségei mutatkoznak. E túlnépesedés állandó állapot, melynek következményei Malthus korában is megfigyelhetők. Malthus a proletariátus veszedelmes arányokban való növekedését mindenesetre komoly aggodalommal figyelte. Tanában az emberi szabadság nagy értékének tisztelete és a maga módja szerint bizonyos humanizmus is kifejezésre jut. A nyomor ellen lázadó mob nyugtalanságának letörése az állam sorsának intézőit diktatórikus eszközök alkalmazására kényszeríthetik. Pedig Malthus lelkes híve volt a liberális gondolatnak. Őt, a protestáns papot, az emberi méltóság sorsa őszinte aggodalommal töltötte el. Látnia és tapasztalnia kellett, hogy e rettenetes nyomorban, a reménytelen szegénység állapotában mint aljasodik el és fajul hitvány állattá az Isten képére teremtett ember.

A tudomány azóta már megállapította, hogy Malthus korának növekvő népesedése a halandóság csökkenésére vezethető vissza, ez pedig a fejlettebb higiénia következménye. Malthus azonban a túlnépesedés okát a túlszaporodásban látja. Ő és a nyomán haladó „reformerek” e jelenségért az angol szociálpolitikát, vagyis a szegénygondozás törvényét teszik felelőssé. Ez táplálja és menti meg az életnek az életképteleneket, sajátos rendszerével előmozdítva a nyomorgó szegényosztályok túlszaporodását. Felfogásuk szerint a szegénytörvényt meg kell szigorítani s feláldozva a jelen generáció éhezőinek egy részét, kell a másik, megmaradó rész megélhetését lehetővé tenni.

A keresztény természeti-jog tételei szerint az angol szegénygondozás évszázadok óta azt vallotta, hogy a társadalomnak a nyomorgó munkanélkülit és az éhező munkaképtelent meg kell mentenie. A tizennyolcadik század folyamán a szegénygondozás gyakorlati lebonyolításában sok visszaélésre alkalmat adó eltolódások jelentkeznek. Ennek következtében a szegénysegély tulajdonképpen hozzájárulás a munkabérhez. A szegénygondozó ugyanis bizonyos fix összeget juttat a munkásnak és azután tovább küldi munkát keresni. Ám az ipari telepeken és a nagybirtokokon csupán ezeket a gondozottakat foglalkoztatják, hisz ezek beérhették kevesebb napibérrel, mivel már a szegénygondozótól pénzt kaptak. Főleg a háború befejezése után, a krízis idején, jóformán szinte minden munkás mint szegénygondozott jutott keresethez, végtelen hátrányára a munka önérzetének és tetemes kárára azoknak a rétegeknek, kik a munkanélküli adót fizették, hiszen így adójukkal a nagybirtokos, vagy iparos termelési költségeihez járultak hozzá. A malthusiánizmus a szegénygondozás rendszerében főleg azt kifogásolta, hogy a segélyt a gondozottak, a családtagok száma után kapták. Erre vezette vissza azt, hogy a munkások korán és minden anyagi megalapozás nélkül kötöttek házasságot, szerinte nem volt jelentőségnélküli a körülmény, hogy a szülők a gyermekek száma arányában kaptak szegénygondozási segélyt. Közigazgatásilag a szegénygondozás rendszertelensége okozott sok bajt. A felügyelők minden eszközzel arra akarták rábírni a gondozottakat, hogy más területre menjenek lakni s így az illető egyházközség a tehertől megszabaduljon. Malthusi tanok teoretikusai, központosító bürokraták elégedetlenkedtek a szegénygondozás rendszerével, de természetesen az adót fizető jómódú emberek ítélték el legjobban azt a berendezkedést, mely hihetetlen magas adóterheket rótt az ország jobbmódú lakosságára. A szegényadó egyre nőtt:

A minden oldalról jövő panaszok következtében a parlament 1832-ben kilenctagú bizottságot küldött ki a szegénygondozás megreformálását célzó törvények megalkotására. A bizottság több tagja Malthus legszorosabb hívei és tanítványai közé tartozott, az új törvény tételeiben tehát Malthus elmélete érvényesült. Igaz, hogy az 1834-es törvény formailag továbbra is azon a természetjogi alapelven nyugszik, hogy az állam kötelessége gondoskodni a munkaképtelenekről s az állam tartozik munkához juttatni a munkanélkülieket. A gyakorlati megoldásban mégis visszatérnek a munkanélküli és munkaképtelen ellátatlanok megkülönböztetéséhez. A munkások készpénzsegélyezésével űzött visszaéléseket teljesen a munkás hátrányára akarják megszüntetni. Elvül mondják ki, hogy a munkanélkülisegély élvezőit csak a munkaházakban szabad támogatni. Ott őket szigorú és kemény munkára fogják be, táplálékuk minimális, így a munkás ha csak lehetősége nyílik, mint szabad, nem „gondozott” bérmunkás tengeti nyomorúságos életét, pusztul el alacsony munkabérek mellett a gyárakban, csakhogy meneküljön a munkaház rabságából. Nyomorúságos létének megsokszorozása sem jelenti immár a család munkanélküli segélyének növelését, hanem csupán azt, hogy magzatja is ilyen félelmes munkaház lakója lesz. Ezek mellett az új szegénygondozó törvényben a malthusi elvek a szigorú elkülönítésben és a családtagok szétválasztásában érvényesülnek. A közigazgatási panaszokat a szegénygondozás felügyeletének (de nem intézményének) centralizálásával akarják kiküszöbölni, amikor Londonban székelő háromtagú bizottságot küldenek ki a szegényügy állandó ellenőrzésére.

A munkásság felháborodik az új reform miatt. A bizottság tagjait a szegénység „három tyrannusának” nevezték el. A munkásírók szerint a szegényházak a szegénység fogházai, a modern kor Bastille-jai. Hisz a szegénygondozás a kapitalista irányban fejlődő Anglia egyetlen szociálpolitikai intézkedése volt. Az elaggott, vagy becsületes munkában tönkrement munkás számára csupán a szegénygondozás keretei között volt elképzelhető az öregség sivár életlehetősége.

A választójogi és a szegényügyi mellett a harmadik nagy polgári reform a szabadkereskedelem bevezetése, a gabonavám leépítése. Ez nem érthető meg az angol középosztály sajátos, benthamizmus és malthusianizmus keverékéből kialakított kapitalista filozófiájának ismerete nélkül.

Szükséges optimizmus és megfelelő pesszimizmus keveredik ebben a rendszerben. A benthami optimizmus táplálja a polgárság aktivitását, a malthusi pesszimizmus viszont megnyugtatja háborgó lelkiismeretüket: ha reformtevékenységük nyomán nem fakad igazi boldogság, ezért a természet felel. Ennek az életfelfogásnak kapitalisztikus színezetét az adja, hogy a közboldogság etikai értékét azonosítják a polgári jóléttel, gazdagodással, anyagi civilizációval.

Ennek az elméletnek kialakulására Ricardo klasszikus nemzetgazdasági megállapításai hatottak döntő mértékben. David Ricardo (1772–1825), a tőzsdejátékon meggazdagodott holland zsidó bevándorló fia, a „homo oeconomicus”, az elvont gazdasági ember gazdálkodásának „örök törvényei”-t akarja megállapítani. Gondolkozásra készteti a látvány, amint a deduktív nemzetgazdasági tételek e torzszülöttje a malthusi természet légüres terében fuldokol. A meggazdagodott bankár ifjú műveiből kiderül, hogy a munkás kérész életét csak a kapitalizmus napja derítheti fel mindaddig, míg a napfényt a természet (a malthusi értelemben vett „természet”) „örök törvényei” szerint az éjszaka sötétje, az alacsony munkabér, a nyomor fel nem váltja. Hogyan jut el ehhez a megoldáshoz (mely politikai téren a kapitalizmus érdekeinek megfelelő gazdaságpolitika sürgetésével kapcsolatos) a Principles of Political economy and taxation (megjelent 1817) szerzője? Szemében a munkateljesítmény csupán áru. Ennek az árunak természetes ára a munkás létfenntartási szükségletét fedezi, éppen hogy, tényleges piaci ára pedig az az összeg, melyért a tőkések a munkások által kínált munkaerőt megvásárolják. Hogyan jön létre mármost ez a piaci ár? A feleletet Ricardo, a gazdasági liberalizmus és a malthusi tanok figyelembevételével adja meg. Ha kedvező körülmények, élénk termelés, liberális gazdaságpolitika, megfelelő értékesítési lehetőségek élénkítik a kapitalista termelést, akkor a munkabér nagyobb, mint amennyi a puszta léthez szükséges, nagyobb mint a természeti ár. Ilyenkor érvényesül Malthus törvénye: a népesség sűrű szaporodása. Ez azután megnöveli a munkások táborát s a proletárok nagy tömegben jelentkeznek munkára. Az árukínálat bőséges, a munkabér tehát a természetes ár felé halad. A munkabér csökkenése időnként a természetes ár alá eshet, amikor a munkás már a létminimumot sem keresi meg. Ilyenkor nő a halandóság, csökken a lakosság száma, kisebb a munkakínálat, emelkedik tehát a kereslet s a munkabér. Ez a „szörnyű törvény” (mint Lassalle elnevezte) az egykorú közgazdasági felfogás közkincsévé válik. Ricardo nem győzi eleget hangsúlyozni, hogy a munkabér a munkaerő iránti kereslettől függ. Ezt pedig az ország tőkebősége és gazdasági életének fejlettsége szabja meg. Az állam tehát tekintsen el minden olyan zavaró beavatkozástól, mely a munkabérek terén a tőkések számára kedvezőtlen helyzetet teremthet. A beavatkozás nem törheti át a malthusi törvény ércfalát, viszont veszélyezteti és zavarbahozza a tőkéseket, megakadályozva ezáltal, hogy a természetes depressziót javulás kövesse. Ricardo a társadalmat három rétegre (agráriusok, tőkések és munkások) bontva szemléli. Míg a feudális rétegben egy adott jogi helyzet terméketlen haszonélvezőit látja, addig a tőkések, gyárosok társadalmának, a széles néprétegek, a proletárok sorsának szempontjából, hatalmas szociális funkciókat tulajdonít. A gyáros, Ricardo szerint, hitelezi a munkásnak a munkabért, aktív tevékenysége folytán ragyoghat a munkásságra a jólét napja s csupán a természet örök törvényei s nem a gyárosok profitéhsége okozza, hogy e napot sötét éjszakák homályosítják el. Viszont az államnak ügyelnie kell arra, hogy mesterséges napfogyatkozást ne idézzen elő, a gazdasági életbe való erőszakos beavatkozással. Elméleti közgazdászok hatása alatt alakult ki a polgári középosztály szemlélete, melynek legmerészebb röptű mítosza: a szabadkereskedelem eszmevilága.

Ennek a légvárnak építőkockái különösképpen a realitások. Kiviteli adatok, melyek bizonyítják, hogy a szegény kontinens nem vásárolja kellőkép az angol gyártmányokat; statisztikai kimutatások, melyekből kiderül, hogy a gabonavámok emelik az ipari termelés költségeit; kalkulációk, melyeknek tanulsága az, hogy a gabonavám eltörlése az angol iparcikkeket újra versenyképessé teszi, hiszen az olcsóbb áruk és a kontinens gabonakivitelének lehetővéválása megszakítják a kontinentális iparosodás fenyegető folyamatát.

Magában a nagy ábrándban mintha új alakban jelenne meg Napoleon elgondolása a világgazdaság célszerű, új szervezetéről. Természetesen, az angol érdekeknek megfelelően, fordított előjelekkel. Cobden rendszerében már Anglia lesz a vezető ipari hatalom, mely ipari cikkekkel látja el a kontinenst, amely viszont agrártermékeit korlátlan mennyiségben szállíthatja a szigetországba. Ennek az elgondolásnak állt útjában elsősorban a védővámos politika. A szabadkereskedelmi irány hívei tehát a védővámok, főképpen pedig a gabonavámok megszüntetését követelték. Az angol belpolitika szempontjából ez a küzdelem igen jelentős és a polgári reformkor harmadik nagy vívmányát jelenti, az új választójogi törvény és a szegénygondozás reformja mellett.

Az 1815. évi gabonatörvény eltörlésére irányuló mozgalom története oly régi, mint maga a gabonavám. Az elszigetelt törekvések Cobden személyében találták meg a maguk leghivatottabb harcosát. Richard Cobden (1804–1865) manchesteri gyáros, fiatal éveiben bejárja Európát, a helyszínen tanulmányozza az angol ipar lehetőségeit. Kérlelhetetlen, „harcos” pacifista, aki a szabadkereskedelmi irány diadalától a népek érdekeinek világszolidaritását és kölcsönös kielégítésén keresztül a világbéke megvalósítását reméli. Ő ad meghatározott tartalmat és ő talál megfelelő eszközöket a gabonavámok elleni küzdelemnek. A küzdelem taktikai lefolytatásához egyesületet, ligát alapít s így ahhoz az eszközhöz folyamodik, mellyel előtte és utána oly sokan oly nagy eredményeket értek el Angliában, ahol a XIX. század elején egy nagy angol történész szerint az egyesületi élet lépett a középkor elveszett szervezetei helyébe.

1836-ban egyes radikálisok gabonatörvényellenes asszociációt alapítanak, ez a tömörülés beleolvad a Cobden által két évvel később alapított Anti Corn Law League kereteibe. A liga rendkívül eredményesen veszi fel a harcot. Meggyőzi a közvéleményt a gabonavámok helytelen voltáról. Érveléseiben megtalálható persze a benthami dialektika: a közösség érdeke szenved a helytelen rendszer következtében. Az angol kapitalizmus ennek a hadjáratnak hatalmas költségeit szívesen vállalja, hiszen Cobden jövendölése szerint úgy véli, hogy a termelés olcsóbb lesz s a fogyasztóréteg a kontinens bevonásával jelentékenyen megnő. A propaganda költségei 1811-ig elérik a 10.000 fontot, negyvenkettőben már 100.000 font sem elég, a következő évben újabb 50.000 font szükséges, 1844-ben az angol ipari és kereskedelmi tőke a nagy cél érdekében ismét 100.000 fontos áldozatot hoz. A siker nem marad el. 1842-ben megint csökkentik a gabonavámokat, de ez nem elég. Az 1845-i rossz termés segítségére siet a küzdőknek, a harc elérkezett a döntéshez.

Az érvelés helyességéről a polgári Anglia nagyrésze meggyőződött. A nagyszabású propaganda és a kimerítő statisztikák megtették a magukét. A munkások azonban meglehetős elkeseredéssel fogadták az érvelést, amely pedig az ő jólétükre is oly szívesen hivatkozott. Az 1832-es választójog és az 1834-es szegénygondozó törvény után ez lett volna a harmadik nagy polgári reform. A munkásosztály természetesen nem várt semmi jót ettől sem, hiszen a két előző a legnagyobb keserűséggel töltötte el. A sok statisztika számukra egyáltalában nem volt megnyugtató, hisz félő volt, hogy a törvény létrejötte esetén majd statisztikák jelennek meg: olcsóbb a kenyér, le kell szállítani a béreket. A chartista mozgalom (l. a következő fejezetet) utórezgései még érezhetők, nagyon élénk a választójog felett érzett csalódás és ezekben az években épülnek a szegény-törvény gyűlöletes munkafogdái. Mostanában szabadulnak a börtönükből a munkáslázadás vezetői, élükön O’Briannal, a nagy szónokkal és örök forradalmárral. A bennük felgyűlt keserűség heves szavakban tör ki Cobdennel és a manchesteriekkel szemben. A munkások tudják, hogy ezek a szabadkereskedelmi álmodozók egyúttal a szociálpolitikában nagyon is reális okokból állanak a munkásokkal szemben, a szabadverseny elvi alapján. Cobden barátja, Bright esküdt ellensége minden munkásvédelmi törvénynek. Ebben az ellenséges hangulatban élénk helyeslés közben mondja az egyik munkásvezér a következő szavakat: Ne hagyjátok magatokat másodszor is becsapni a burzsoáziától! Mit használt, hogy számukra a választójogot kiharcoltátok és mi lett a szép ígéretekből? Minden reform, melyhez segédkezet nyujtottatok, csak a kapitalisták érdekeit szolgálta. Ezeknek jelszava most: olcsó kenyeret! A valóságban azonban azt gondolják: „olcsó béreket”. Tény az, hogy a propagandára fordított összegek jelentős része munkásvezérek megvásárlására s általában a polgárellenes munkásmozgalom leszerelésére kellett.

Ez részben sikerült is, úgyhogy a döntő harc kitörése idején a gabonavámok ellenében meglehetősen egységes front alakult ki. Sokszor emlegetett, izgalmas jelenet, amikor Cobden végre feláll a parlamentben és adatokkal támogatott hatalmas beszédben követeli a gabonavám eltörlését. 1846 június 25-én feszült érdeklődés fogadja a nagy küzdő szavait. A néhány év óta újra hatalmon lévő konzervatív párt premier minisztere, Peel, egy szót sem szalaszt el, jegyzeteket készít. Úgy látszik, Cobden érvei csakugyan visszaverhetetlenek. A szónok sikere rendkívüli. A beszéd végén itt is, ott is felhangzik: „erre Peelnek válaszolnia kell!” Peel csak annyit mond, – válaszoljon aki tud. Zsebregyűri feljegyzéseit s kisvártatva, általános meglepetésre bejelenti, hogy módosítja eddigi felfogását. A gabonavámok eltörlése látszólag drámai körülmények között történt, a nagy reform megvalósításának lehetőségét azonban a konzervatív uralom szerencsés pénzügyi gazdálkodása biztosította. Peelék alatt ugyanis rendbejött az államháztartás, megszabadult a krónikus deficit betegségétől, nem volt égető szükség a gabonavámok jövedelmére, hiszen nemrég vezették be újra a jövedelmiadót, amely a polgári rétegeket eléggé megterhelte. Nem lett volna méltányos ugyanakkor fenntartani a feudálisok jelentős kedvezményeit. A toryzmus ebben az időben már eljutott a szociálisabb szemléletig, a konzervatív Anglia ekkor már megérett a szociális szintézisre. A konzervatív politikusok rokonszenve a szegényebb néposztály felé hajlik, amely viszont nem a toryk ellen lázadozik, mint a választójogi reform előtt, hanem az új tőkés társadalom és annak politikai exponensei ellen. A szegények és lázadók küzdelmes sorsát következő fejezetünkben ismertetjük.