HARMADIK FEJEZET: AZ IPARI MUNKÁSOK

A tory főurak és whig dzsentrik feudális, a homo novusok ipari és tőkéstársadalma mellett egy harmadik réteg is tengeti nyomorúságos életét a szigetország fejlődő gyáriparának egészségtelen munkatermeiben. Sűrű rajokban vándorolnak ide a mezőgazdasági krízis éveiben tönkrement kisbérlők s azok a parasztok, kik az ipari forradalom XVIII. századában még megmaradtak a nagybirtokon, de kiket a földesurak a textilkonjunktúra és a szemesfélék dekonjunktúrájának XIX. század eleji évtizedeiben azért űztek ki birtokaikból, mert szántóföldeiket a juhtenyésztés érdekében legelőkké alakították át. A legkisebb skrupulus nélkül mond fel például 1825-ben 15.000 parasztjának a jótékonyságáról különben közismert Southerland hercegnő, hatalmas skóciai birtokain, a gyapjúárak emelkedésének utolsó évében. A mezőgazdasági krízissel szemben mintha csak a nagybirtok tudna sikeresen védekezni, a kisbérlők tönkremennek és nem bírják a bért fizetni. E folyamat eredményeként az 1874-i statisztika már szinte teljesen a nagybirtok hazájának tünteti fel a szigetországot. Southerland hercege ebben az időben hétszer annyi földdel rendelkezik, mint 852.438 kisbirtokos együtt. E statisztika szerint az angol királyság termőföldjének kétharmad része 18.252 nagybirtokos birtokában volt és csak a hátralévő egyharmadon osztozott 1,200.000 kisbirtokos. E folyamattal egyidejűleg figyelhető meg az ipari proletariátus megnövekedése, melyhez Engels szerint 1844-ben az összlakosság kétharmad része tartozik. Orániai Vilmos idején a tulajdonképpeni Anglia hatodfélmillió lakosságának háromnegyed része még őstermelő volt.

Ez az iparosodási folyamat természetesen a XVIII. század közepén az ipari forradalom idejében kezdődött. Ám korszakunk eleje, a XIX. század első évtizedei, azok az évek, mikor a proletarizálódás a legerősebb. 1760-ban a gyapjúiparban 40.000 embert foglalkoztattak, de 1840-ben a munkások száma már 380.000 s ugyanakkor a pamutiparban 420.000 munkás dolgozik, kik közül 242.000 a nő és 80.000 a gyermek. Mint említettük, a napoleoni háborúk utáni agrárkrízis növeli az ipari munkástábort. A háború alatt ugyanis a szabad bérlők és parasztok proletarizálódásának régen megindult folyamata az agrárkonjunktúra következtében szünetel. 1815 után, mikor a kisbérlő nem tudja fizetni a bérletet s mikor a nagybirtok egyre inkább tér át a juhtenyésztésre, növekedik a városokba tóduló szegénység nyomorgó tábora. Ezzel egyszersmind a munkabérek is esnek. Ugyanezen évekre esik a hadsereg és a flotta állományának a háború utáni leszerelése, az általános „leépítés”. Az ipar termékeit a hadifogyasztás most már nem veszi fel, a külföld vámokkal védekezik az angol áru beözönlésével szemben, hisz a kontinens ipara a háborúban megerősödött. Az angol ipari és kereskedelmi kapitalizmus (mely fogalom különben gyakran egybeesik ezekben az időkben) értékesítési nehézségekkel küzd. Ezt az angol bérmunkások fokozott mértékben érzik meg. A gyárak ugyanis megszüntetik a termelést, mihelyest raktáraikban az áru felhalmozódik. Ilyenkor a gyáros szélnek ereszti munkásait, kiknek számára a szegénygondozás rendszere nyujt valami segítséget. A tőke nyomorgó rabszolgáinak szomorú serege egyik helyről a másikra vándorol, munkát keresve, gyakran saját ajánlkozásaival verve le a munkabéreket. Az ipari és feudális Anglia küzdelmének káros következményeit is elsősorban a munkások érzik meg. Az agrárérdekeket szolgáló parlament fenntartja a magas gabonavámokat, az élelmiszerárak tehát nem esnek a szegény néposztály munkabércsökkenésének arányában. Az ipar nem győzi eléggé hangoztatni, hogy a változott körülmények között az angol áru a kontinensen csupán akkor versenyképes, ha a munkabérek alacsonyak. A feudális Anglia azonban nem veszi észre ezt az egyre hangosabb célzást és nem mond le önszántából az agrár-vámvédelemről. A nagybirtokos Anglia parlamentje segítségével, a gabonatörvénnyel védekezik a háborús konjunktúra elmúlása után bekövetkezett helyzettel szemben, az ipari társadalom a proletár bőrére akarja fenntartani profitját. Magas élelmiszerárak mellett bizonytalan termelési periódusokban, nevetséges munkabérekért dolgozik az angol munkás. A tory Anglia nem siet a munkások segítségére szociálpolitikai téren, megmozdulásaikkal szemben pedig a megtorlás és fegyveres védelem állapotába helyezkedik. Pedig a munkásviszonyok rettenetesek. Hat-nyolcéves gyermekeket foglalkoztatnak áporodott levegőjű, minden egészségügyi berendezést nélkülöző gyárakban és a munkaidő 14 óra, de gyakran eléri a 16–17 órát is. Előfordul sokszor, hogy 3–4 éves gyermekek rendszeresen dolgoznak egyes gyárakban. Minimális iskolai kiképzés, vallásos nevelés és az erkölcsiség legegyszerűbb követelményei esnek áldozatul ennek a rendszernek. Az angol ipari proletariátus állati sorsban élő nyomorult embertömeg.

A század fordulópontján az angol munkásság a parlamenthez fordul nyomorúságos sorsa megjavítása érdekében. Több feljegyzés tanúskodik ezekről a petíciókról, amikor is nagyobb krízisek idején, vagy egyes konkrét esetekben a parlament segítségét kérik. A parlament azonban elutasítja magától azt a gondolatot, hogy beavatkozzék munkabér, munkaidő s munkásjóléti kérdésekben a munkaadó és munkás közötti viszonyba, általában a gazdasági termelés menetébe. Korán megtaláljuk a tipikus gazdasági liberális érvelést is: ha az államhatalom a munkaadó ellen lépne fel, az odamenne termelni, ahol nagyobb a munkáltató szabadsága, ahol nem avatkoznak a termelésbe. A menekülő tőke rémképét fejtegették, mint elkövetkezhető zavaró motívumot a munkások nyomorának kézzelfogható tüneteivel szemben.

A háború után véres tüntetések, vad lázadások vannak napirenden. Litlecourt és Ely vidékén „vér vagy kenyér” felírású lobogókkal vonulnak fel a lázongó parasztok. Huszonnégyet közülük halálra ítélnek és ötöt tényleg fel is akasztanak. Az északi szénbányákban eladhatatlanul hever a szén s a munka szünetel. A bányamunkások Londonba vonulnak, hogy a régenstől segítséget kérjenek s magukkal viszik a kapitalizmus korának fekete gyémántját, mely e szomorú menetnek nem ékszere, hanem lázító szimbóluma. A kiéhezett bányászok szomorú sorát udvari tisztviselők tartják fel, kik megveszik a szenet… A Londonba vonulás gondolata itt is ott is kisért, ez a célja az 1817-ben Berkyshireben kitört lázadásnak, melyet azonban a kormányhatalom a vezér kivégzésével szerel le. A munkásmozgalmak mögött ebben az időben két politikai egyesülés áll. Az egyik az 1812-ben alapított Humpden-klub, mely továbbra is petíciókat akar szerkesztetni az éhes emberekkel. A másik a forradalmi megmozdulás felé hajtja a nyomorultakat. Ez a Spence-féle filantropiai társaság, mely teljesen szélsőséges irányítás alá kerül. Tagjai államosítani akarják a földtulajdont. Embereik megjelennek a munkások gyűlésein s erőszakosságra tüzelik a tüntetőket.

A zavargások a háború után szinte állandósulnak. A régens ellen is merényletet kísérelnek meg. Végül is a parlament 1816-ban elfogadja a híres ú. n. négy törvényt, mely véget akar vetni annak az izgatásnak, amely a katonaság közé is befurakodott s mely nem riadt vissza merényletektől sem. E törvények szerint halálbüntetés jár a katonaság lázítóira. Ugyanilyen büntetés sujt minden olyan támadást, mely a régens ellen irányul, mintha az a király ellen történne. A harmadik törvény a gyülekezési szabadsággal visszaélve, deportálással bünteti az összeesküvőket. A negyedik pedig felfüggeszti a Habeas Corpus aktát. A polgári Anglia megrémül a helyzet komolyságától. A kevésbbé radikális Humpden-klub tagjai közül sokan menekülnek s közöttük van egy Cobbet nevű fiatal újságíró, kire visszaérkezése után nagy feladat vár az angol munkásmozgalmak körül. A munkászavargások ugyanis nem csökkennek. 1819 augusztus 16-án igen komoly összeütközés támad a munkásság és az államhatalom között. Ez volt a híres peterlooi csata. A munkásgyűlések ünnepelt szónoka, bizonyos Hunt Henrik a manchesteri Saint Peter Fielden akar beszélni a munkásságot érdeklő égető kérdésekről. A helyi hatóságok nem adnak engedélyt a meetingre, mégis 80.000 ember csődül össze a híres szónok meghallgatására. Hunt már javában beszél, amikor a rendőrbírák megparancsolják őrizetbevételét. A rendőrség, lovaskatonaságtól kísérve, utat tör a beláthatatlan tömegen keresztül, hogy a parancsot végrehajtsa. Pár embert elfognak, de midőn visszafelé kísérik őket a tömegen keresztül, veszedelmes tumultus támad. A katonaság kardot használ. Több mint tíz halott és 300 súlyos sebesült marad a csatatéren, közöttük sok-sok asszony. Ezt az összeütközést nevezik peterlooi csatának a waterlooi ütközet véres paródiájául. Mintha ez az elnevezés azt szemléltetné, hogy a büszke szigetország a világ zsarnokával szemben megnyerte nagy ütközetét, de saját szegényeivel szemben elvesztette a béke csatáját. Szinte az egész közvélemény elítéli a fegyveres beavatkozást és azt a kormánypolitikát, mely a munkásmozgalmak letörésére besúgókkal, kémszervezettel és azsanprovokatőrökkel dolgozik.

Peterloo után a helyzet pillanatnyilag javul. Erre az időre esik, mint már említettük, a canningisták kormányalakítása, akikkel egyidejűleg a belügyi kormányzat szakít az eddigi rendszerrel és nem alkalmaz a munkássággal szemben olyan vasszigort. A szabadságjogok újabb engedélyezése az érdeklődést inkább politikai területre vezeti. Ebben a légkörben történik, hogy az Angliába visszatérő Cobbet tevékenységének hatása alatt a munkásság állásfoglalása megváltozik és szinte egészen a chartista mozgalomig a forradalmi megmozdulások és tömegmozgalmak eszközei helyett támogatja a radikális polgári erőknek belpolitikai természetű tevékenységét. A kezdetben tory érzelmű, később radikalizálódó Cobbet, az erőstollú újságíró olcsó politikai röpirataiban és folyóiratában, főleg a híres Weekly Political Register-ben azt hirdette, hogy nem a gazdasági fejlődés szükségszerű következtében, hanem a létező politikai berendezkedések természetes visszásságai miatt oly keserű a munkásság sorsa. Nem a gépek okozzák a nyomorát s munkás és munkaadó közötti viszony előnyösen változtatható meg, ha a munkásság az általános szavazati jog elnyerésével politikai hatalomhoz jut. Ebben az esetben a radikális érzelmű polgársággal együtt elseperhetik azt a tory rendszert, mely a parlamenti és egyéni korrupcióval tönkreteszi az országot. Cobbet szemében az egész toryzmus nem más, mint Anglia kifosztására irányuló érdekszövetkezés, a felső osztályok hivatalnoktagjainak, magas fizetés mellett, szinekurákat biztosítanak és a gabonatörvényekben a tory parlament nemzeti ajándékot szavaz meg saját osztályának. Ilyen és ehhez hasonló méltánytalanságokkal szemben az a parlament fog majd sikeresen eljárni, melynek képviselőit általános választói joggal választják meg. Ilyen gyakorlati megfontolások alapján jutott el az angol ipari munkásság a szociális forrongás állapotából az általános választójog parlamentáris követeléséig. Cobbet agitációja az angol munkásságban a politikai érdeklődést keltette újra fel.

A parlamenti whigek leplezetlen örömmel nézték a hatalmat birtokló toryk küzdelmét az ellenzéki érzelmű kisemberekkel és munkásokkal. Ez az ellentét már korán megszerezte számukra értékes partnerül az ipari munkásság széles tömegeinek ellenzéki hangulatát. Rejtélyes kapcsolatok, különös összeköttetések jöttek létre a munkásmozgalomban szereplő vezérek, valamint a radikális és whig politikusok között. Igaz ugyan, hogy épp a whigek járultak hozzá a jövedelmiadó eltörlésével a közvetett adózás behozatalához, amely a közszükségleti cikkekre kivetett adókkal a szegény embereket leginkább sujtotta, a tömegek felé azonban azzal érveltek, hogy a tory többség a gabonavámokkal nehezíti meg a kisemberek életét. A közérdeklődés középpontjába a gabonatörvény került, míg a whig reformkormány pénzügyi tehetetlensége után 1842-ben az újjáalakított konzervatív párt élén álló Peel kormánya a közvetett adókra alapított rendszert meg nem változtatta. A huszas évek elején a toryk még nem voltak képesek és hajlandók ilyen elhatározó lépésre. Szegénység és középosztály egyaránt toryellenes volt s egyaránt sürgette a választójog reformját, mást értve természetesen kiterjesztésének mértéke felől ez, mint amaz.

Az ipari munkás Anglia nagy tüntetéseket rendezett a választójogi reform érdekében. Utána azonban a munkásságot a legnagyobb csalódás érte, a whig politikusok kijelentik, hogy a választójog kiterjesztéséről szó sem lehet. A munkáslapok árulásról beszélnek, a szónokok elkeseredetten támadják a whigeket s a szegénygondozás „reformja” után általában a polgári Angliát is. A harmincas-negyvenes években fellépő munkásmozgalom a polgári reform korának e két alkotása feletti keserű csalódás érzelméből táplálkozott. Felbomlott a whig-munkásfront s az eddigi szövetségesekből a legnagyobb ellenségek lettek. A 30-as évek vége felé a munkásmozgalom egyik szónoka a következő jellemző beszédet mondotta: „Hat-hét évvel ezelőtt ugyanezen a helyen harcoltunk azért, amit akkor szabadságnak tartottunk. Egyesültünk akkor azzal a burzsoáziával, mely saját politikai jogaiért küzdött. Kiharcoltuk számukra a politikai szabadságot és azt hittük, hogy a polgárság hálából segíteni fog rajtunk, hogy kiharcoljuk a széles néposztályok jogait is. Azonban a polgárság rútul becsapott és a legaljasabb módon cserben hagyott bennünket. Most újra fellépünk egész tömegünkben, saját erőnkkel megvalósítjuk régi terveinket és most győzni fogunk!” Ennek az önerőre hivatkozó tömegmozgalomnak neve a chartizmus. Az elnevezés onnét származik, hogy a munkásság hat pontból álló követelményeit egy új alkotmánylevélben, a nép alkotmánylevelében, a „People’s Charter”-ben szövegezték meg. A mozgalom bölcsőjét egy 1836-ban létrejött kisebb londoni munkástömörülés keretében kell keresnünk. A szociálreformer Owen hatása alatt álló Lovett megalakítja a London Working Men’s Association-t 1836-ban. E tömörülés a munkásosztály intelligensebb és tehetősebb részét egyesítette s nemsokára beadja 1837-ben petícióját a parlamenthez a választójog reformja érdekében. Ebben a beadványban az új választójogot a munkásság szempontjának megfelelően bírálják. Rámutatnak a még mindig fennálló visszásságokra, többek között arra, hogy tizenöt képviselő szavazóinak száma kevesebb, mint 200, ötvenhármat pedig kevesebb, mint ezer választó szavazatával választottak meg. A kezdetben mérsékelt irányú egyesülésnek sikerült a petíció benyujtása idején a polgári radikális elemek támogatását megnyernie. Itt szerepel először a People’s Charter kifejezés, ám nem ez az 1837-ben elkészült petíció lett a történelmi nevezetességű alkotmánylevél, hanem egy pár hónappal később ugyancsak eme körből származó törvényjavaslati szöveg. Az 1837-es választásokon ugyanis a londoni munkástömörülés felhívást intézett a munkásság barátaihoz, hogy a választásokon azokra a jelöltekre szavazzanak, akik „a nép alkotmánylevelének” hat pontból álló törvényjavaslatát magukévá teszik. Ebben az időben s a következő év tavaszán már szerte cirkulált a The People’s Charter hat követelése: 1. általános, a nőkre is kiterjedő választójog; 2. titkos választás; 3. napidíjak az alsóház tagjai számára; 4. megszüntetése mindazoknak a követelményeknek, melyeket anyagi téren ki kellett mutatni a képviselőjelölteknek; 5. arányos választói kerületi beosztás; 6. évenkénti parlamenti választások. A chartista mozgalom eszközei szinte túlhaladják az angol társadalmi megmozdulások méreteit. Munkásparlament gyűlik össze, mely 1,280.000 aláírással ellátott kérvényt ad be a parlamenthez az alkotmánylevél elfogadása érdekében. Ennek sorsa az elutasítás, minek következtében a mozgalom egyre radikálisabbá válik. A munkásparlamentben összecsapnak a mérsékeltek és túlzók, konvent alakul a munkásság körében. Hatalmas tömegmozdulások fenyegetik a polgári Anglia békéjét. A munkások elkeseredése elsősorban a whigek, általában a középosztály ellen irányul. Az 1841 nyarán tartott képviselőválasztásokon már a toryk támogatására szólítja fel a nép barátait a börtönbe zárt munkásvezér O’Connor. 1842-ben újra megkísérlik petíció segítségével megmozdítani az angol parlamentet kívánalmaik érdekében, de követelésüknek ekkor már egy általános sztrájk megszervezésével akarnak nyomatékot adni. 1842 augusztus 12-én szólította fel a radikális vezetőség a munkásokat az általános sztrájkra, azonban ez hamar összeomlott.

Növekedik a munkásság radikalizálódása. Owen, a meggazdagodott humánus gyáros merész szociálpolitikai elképzeléssel, termelő szövetkezetekkel akart segíteni a munkásság helyzetén. A kapitalizmus diszharmóniáját akarja enyhíteni, s messze Amerikában munkásközösségeket, szociális telepeket alapított Új Harmonia elnevezéssel… Az angliai munkásság azonban kitart a politikai mozgalom elve mellett, noha 1842 után úgy látszik, hogy a chartizmus aláhanyatlik. 1848 forradalmi eseményeinek hatása alatt újabb kísérletet tesznek politikai elképzelésük valóraváltása érdekében. Hatalmasnak ígérkező felvonulásukat Wellington herceg csapatai és 170.000 londoni polgár tartóztatja fel. Önmaguk erejével nem tudnak segíteni a helyzeten. Az igazi szociális szintézist és az 1867-es általános választójogot a magasabb és polgári körök ama nemzedéke fogja megvalósítani, mely a XIX. század első felének szociális bírálatát megszívlelve gondolkozott a birodalom és a szegénység helyzetéről.