NEGYEDIK FEJEZET: ANGOL SZOCIÁLIS KRITIKA

A pirostéglás, igénytelen külsejű angol házak látszólag nem változtak. Barátságos szobák, mindenütt a legnagyobb egyszerűség. A külső pompát nem kereste az angol polgárság, mely ebben az időben minden erejét az anyagi jólét megszerzésére fordította. De ezek a szolid falak védelmet nyujtottak, otthont. Az otthonon kívül maradt minden, ami veszélyt, kalandot és bizonytalanságot jelentett. Ide tért meg a szorgalmas gyáros, a messze Indiákkal merész üzleteit lebonyolító kereskedő, vagy a szegény középeurópai államok adósságleveleinek birtokosa, a tőkés. A falakon képek, az angol vidék távlatos tájai, olykor itt-ott legelésző tehenek, karcsú agarak, kitenyésztett versenylovak. A könyvespolcon a biblia mellett érzelmes olvasmányok. És különös, társadalmi kérdéseket boncolgató kötetek, a népesedéstanról, a szegénygondozás revíziójáról, vagy hasonló, egyáltalában nem üdítő témákról.

A falakon függő képekről a természet mosolyog, a falusi élet idillikus ábrázolásai semmit sem sejtetnek a természet zord kegyetlenségéből, amiről oly behatóan értekezik Mr. Malthus. A másik gentleman, a ház gazdájának lelkiismeretét talán meg is nyugtatja a természet reménytelen kegyetlenségének tudata. Nem az ő gyári rendszere, alacsony munkabére, külföldre küldött tőkéje, vagy gabonavámja okozta a nyomort, hanem kívül álló tényezők, a zord természet. Zavartalan öntudattal nézheti tehát a falusi tájképeket. Lassan azonban újabb képek kerülnek a régiek mellé. Constable művein feltűnik a fény és árny antagonizmusa, Turnernél pedig a néző egyszerre szembetalálkozik a természet és az új erők okozta komor problémákkal. Bevonul a művészetbe Stephenson találmánya, a mozdony. Gépek, gőzhajók s a modern élet egyéb produktumai jelentkeznek az idillek helyén. Az optimista napsugár és az emberek közé valami idegen elem tolakodott. A vásznakról nyugtalanság árad, a képek hatása drámai, a mozdony szikrát szóró kéményében, a gázlámpa sárgás lángjában új fényforrások tűnnek fel.

A fiatalok új könyveket olvasnak. Az írók mintha csak kiszakadtak volna az egyszerű, védett otthonokból s kint bolyongnának a fenyegető természet ezer csapdája között, vállalni kezdték ezt a védetlenséget s lázadoztak a maguk módján valami ellen, ami sehogyan sem volt jó, előbb a feudális világ önzése, majd az új társadalom szívtelensége, azaz a polgári világ berendezésének szociális igazságtalanságai ellen.

A modern angol irodalom a szociális ellentétek fény- és árnykülönbségeit élesen, a turneri izzás drámaiságára emlékeztetve ecseteli. Két Angliát rajzol, egyik oldalon a jólét, bőség és hatalom, másik oldalon minden nyomorúság és szenvedés. Amott, akik felelősek ezeknek nélkülözéseiért, emitt birtokukról kiűzött, szabad farmerek, yeamenek, a felszálló szénfüsttől kormos munkások, 12 órai munkára befogott, sápadt gyermekrabszolgák.

A sok rokonlélek között, Byron, vagy Shelley írásaiban már a felfokozott szociális érzelmek tüze izzik, odadobott mondataik mögött az új idők új lobogása vetíti fényeit és árnyékait. A fény és árnyék változása élesen elkülöníti egymástól e két lobogó költőnél a két nemzetet, a two nationst: a szegényt és gazdagot. Ez a mélységes rokonszenv szinte hősi fényben állítja honfitársai elé a népet, még akkor is, ha lázad! 1812-ben hangzik fel a Westminster ősi falai között Lord Byronnak, a felsőház tagjának beszéde. Egy lázadás leverése volt napirenden. „A nép volt az, mely titeket szülői házatokban kiszolgált és földeiteken dolgozott. Ez a nép töltötte meg hadihajóitokat és végtelen seregbe tömörülve ez tette lehetővé, hogy Anglia az egész világgal szemben felvegye a küzdelmet…” – vágta oda lordtársaihoz Byron. Kíméletlen szavakkal bélyegzi meg a munkások lázadását letipró vezetőket s az egész feudális Angliát, mely a lázadáshoz menekülőkkel szemben az erőszak fegyveréhez folyamodik, a kardhoz, holott „a kard az elképzelhető legrosszabb argumentum az emberi törekvésekkel szemben.” Ugyanez a George Noel Gordon Byron, (1788–1824) mint költő, hasonló nyíltsággal ábrázolja a földbirtokos Angliát, a „Bronzkor” híres strófáiban, leleplezi őket, hogy szemükben Napoleon és Európa, háború és béke csupán a föld jövedelme, a rente, vagy gabonavám szempontjait jelentik.

A kor fékezhetetlen lendületét a szociális kritika területén leghívebben Percy Bysshe Shelley (1792–1822) lázadó lírája tükrözi. Hiába küzdött Malthus vitairatában a mult század gondolatvilágát védelmező Godwin optimizmusa ellen, ez a szinte anarchizmusig hajló optimizmus nem egykönnyen hagyta magát legyőzni. Shelleyben, minden idők legnagyobb angol költő-lázadójában tovább élnek az illúziók, hirdetve, hogy a földi lét nyomorúságainak kiküszöbölése igenis az emberen múlik. Meggyőződése, hogy az emberi nyomorúságért nem a természet felelős, hanem igenis a hatalmasok gőgje s a gazdagok önzése. Híres költeményében, a peterlooi csata hallatára keletkezett Mask of Anarchyben, nemkülönben kéziratban maradt prózai művében, a Philosophic Wiew of Reform-ban határozottan megbélyegzi a haladás kerékkötőit. A feudálizmus is szociális betegség, bár nem tagadható meg bizonyos nagyvonalúság attól a rendszertől, amely a multban a szegény és gazdag viszonyát szabályozta s volt valami nemesség abban, ahogy a gentleman szegény jobbágyára tekintett. Ezzel szemben teljesen sivár látvány az új gazdagok csoportja, vagy éppen a polgári Anglia malthusi szelleme. „Az új nemesség … ügyvédekből, adószedőkből, igazgatókból, uzsorásokból, börzeágensekből és hasonló urakból áll.” A legszorgosabb kutatás sem találhat ezeknek tevékenységében olyasmit, ami a lélek nemesebb rezdüléseivel függne össze. Ha ennek az új arisztokráciának életmódját nézzük, az ellenük érzett felháborodás nehezen talál mentőkörülményre. Ezek az emberek esznek, isznak, alszanak, az idejük fennmaradó részét pedig kínos ceremóniákkal, vagy hazudozásokkal töltik ki. A malthusianismus! A polgárság filozófiája méltó az ő híveihez. Ha Malthus általános morális követelményként állítaná az emberiség elé orvosszerét, a gyermekáldás korlátozását, úgy érdemes volna arról vitatkozni. Szociális szempontból legalább nem lehetne szemrehányást tenni a rendszer megalkotójának. Sajnos, azonban a polgárság körülrajongott bölcse a korlátozást kizárólag a szegényekre „korlátozza”. A gazdagok azonban népesedhetnek, ahogy kedvük tartja. A tanács így frivol támadássá válik a szociális erkölcs legelemibb törvénye ellen.

A malthusi elmélet másik sebezhető oldalát Shelley az érzelmi kötelékek terén fedezi fel. Vaskos tudatlanság szerinte megfeledkezni arról, hogy a Malthustól annyira kárhoztatott korai házasságkötés, a családi összetartozandóság milyen pozitív értéket jelent érzelmi következményeiben. A munkást a társadalomhoz kapcsolja és megóvja attól, hogy kóbor lázadó legyen. Ez a kiinduló pont, innen indul meg a nagy támadás a polgári Anglia filozófiája ellen, mely egyoldalúan értelmi, az érzelmi momentumot teljesen kikapcsolja. Ugyanez a gondolat válik a leghatásosabb eszközzé konzervatív részen, vagy az angol szellemiség egy tekintélyes táborában. Íme Dickens, senki sem vetheti szemére, hogy szótlanul megy el a sötét nyomor szenvedései, a szociális igazságtalanságok mellett. De a legkomorabb képek mögül is átvilágít az emberi szeretet, a jóság éltető napjába vetett hite. Milyen hatalmas erőt jelent minden művében a tiszta érzelem, amely szinte csodákra képes, korrigálja a körülmények és a természet számtalan hibáját és végül derűs harmóniába oldja fel a keserű disszonanciákat. Twist Olivér boldogsága, a jók diadala s a gonoszok büntetése megnyugtató elégtételt nyujt a szenvedő embernek.

Ha Dickens felfogása nem is egyezik mindenben lázadó írótársainak hitvallásával, magatartása az érzelmi elem jelentőségét illetőleg mindenesetre jellemző. Egyoldalú értelmi irányzat ridegen méricskélő képviselőivel szemben két hatalmas írói egyéniség és egy világjelentőségű mozgalom vette fel a harcot. A két író Coleridge és Carlyle, a mozgalom az ú. n. oxfordi irány.

Samuel Taylor Coleridge (1772–1834) kalandos életű, különös egyéniség. Költőtársával valamikor ideális köztársaságot akart alapítani Amerikában, de megmaradt az elméletnél. Anyagi gondok, családi bajok és meghajszolt idegek áldozata, az ópiumszívás rabja, mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy társadalmi elgondolásait ez a kiváló művész világos tisztasággal és belső meggyőződéssel ne hirdesse. Szellemét Burke-n iskolázta. Keményen bírálja a liberális individualizmus atomizálását, e helyett kiépíti organikus államelméletét. A bajokért nem okolja a természetet s az emberiség tökéletes erkölcsi megújhodásáról álmodozik. A kapitalizmus embere tulajdonképpen homo oeconomicus, akinek legfőbb gondja a piaci árak és az elérhető haszon. Minthogy a felvilágosodás szelleme a polgári társadalomban megvalósult formájában komoly értékeket fenyeget, ezzel szemben a konzervatív szempontokat kell érvényesíteni. Meg kell tartani a szociális tagozódás rendjét, melyben a magasabb osztályokra magasabb kötelességek hárulnak. Itt Coleridge közeledik a tradicionalizmus bölcseletéhez. Munkatársa és barátja, Southey Robert dolgozta ki 1829-ben a liberális indusztrializmus éles kritikáját.

Thomas Carlyle (1795–1881) a másik nagy gondolkozó. Apostoli lélek. Skót különc. Irtózik a verstől, nem törődik a stílussal, a lényeget keresi, az ember sorsát boncolja. A racionalizmussal szemben az érzelem szociális funkcióját hangsúlyozza. A Francia forradalom története (1837) lapjain bontja ki társadalomtanát. A nagy francia forradalom Coleridgenél, mint a francia, vagy német tradicionalistáknál már-már a hitetlen XVIII. század nagy történelmi gaztetteként szerepel. Carlyle a forradalomban többet lát éhes tömegek lázadásánál, vagy jellemtelen „forradalmárok” gonoszkodásánál. A forradalom véres eseményeiből metafizikai épületet emel a maga különös, rapszódikus stílusában. Az elvi alap itt nem a hitetlenség szelleme. Sőt, mint valami istenítélet, olyan ez a nagy földindulás. Büntetés a magasabb társadalmi osztályok számára, melyek szociális kötelességeikről megfeledkeztek. Ugyanez a felfogás nyilvánul meg a jelenkor szemléletében. A szegény és gazdag között örökös harc dúl, melynek láttára lehetetlen megtagadni a nincstelenek élethez való jogát, vagy napirendre térni a vagyonos osztály mulasztásai felett. Carlyle az idealista filozófiai irány híve, az angol szociális áramlat hatása alatt óvakodik a metafizika és szociálpolitika összekeverésétől. Úgy látja, hogy a század vezető osztályainak mulasztásaiért nem lehet századok „szellemét” felelőssé tenni. Hiszen a problémák csak a felső rétegek felelősségérzetével és mély szociális belátásával oldhatók meg. Végzetes tévedés, ha a munkaadó azt hiszi, hogy eleget tett kötelességének azzal, hogy minden munkás órabérét pontosan kifizette s mélyen megalázó inzultus az emberi munka szentségével szemben Ricardo tana, mely csupán az árut látja benne. Az állam nem lehet liberális alakulat, vagyis széteső emberatomok tömege. Az izolálódás emberi szenvedést teremt. Az egyén kétes értékű szabadsága helyett a hierarchia és alárendelés nemes formáinak megvalósítása a magasabb etikai cél. Ebben a rendszerben azonban a felső rétegeknek szociális érzelmük mélységével és kötelességteljesítésük komolyságával kell tündökölniök.

A harmadik jelenség: egy egész mozgalom. Ez is reakció az értelmi egyoldalúsággal és polgári materializmussal szemben. Néhány ifjú anglikán lelkész, élén Newmann oxfordi plébánossal, a későbbi katolikus bíborossal, felvette a küzdelmet a rideg materializmus és a hit érzelmeinek hiánya ellen. Íme az érzelmi mozzanat harmadik megnyilvánulási formája, Coleridge tradicionalizmusa és Carlyle szociális színezetű idealizmusa mellett. 1833-ban fogalmazza meg Cable „National Apostasy” című híres művében az oxfordisták társadalmi hitvallását. Azt kívánja, hogy az egyház álljon élére annak a mozgalomnak, mely a kor értelmi rendszereivel szemben a lélek misztikus erőforrásaiból, annak érzelmi erejéből táplálkozik.

A XIX. század elején fellépett angol szellemi reakció hatása úgy Angliában, mint a kontinensen, bár különböző, de rendkívül értékes eredményeket hozott. Byron nemzedéké nemcsak végtelen bátorsággal, hanem megkapó realizmussal is bírálja az angol szociális helyzet visszásságait. Bár a századeleji realizmus gyökereinek bővebb vizsgálata kívül esik tárgyunk keretén, fel kell hívnunk a figyelmet mégis az összehasonlító egyetemes irodalomtörténet egy értékes megállapítására. Az ú. n. angol romantika Byronja a német szellemi életben éppen a romantika ellen küzdő fiatal nemzedékre hat. Ha a német romantika lényegét a komoly harctól való visszahúzódásban és annak irrealizmusában látjuk, akkor nem csodálkozhatunk Byron hatásán az ellentétes táborban, hiszen ő éppen saját osztályostársai ellen vívott bátor és kockázatos küzdelmet.

Sokkal nagyobb jelentőségű azonban ezeknek az új szellemi áramlatoknak hatása magában Angliában. Az angol idealista irányok kritikája a modern kapitalista társadalom hibáival szemben szintézist teremtett a konzervatív érzelmi tényezők és a szociális aktivitás között. A század elején még teljesen antiszociális beállítású feudalizmus immár egyetért szociális érzelem tekintetében a társadalmi kérdések bátor felvetőivel, az írókkal. Ez az új generáció már távol áll az egyoldalú észemberek önzésétől. A pirostéglás egyszerű családi házak szobáiban különös gondolatok, nyugtalanságok és valami nemesebb felelősségérzet állt szemben az otthon védettségében zavartalanul éldegélő és vagyongyarapító apákkal.